A Magyar Jog folyóirat 2024/10. nyomtatott lapszámában - tévesen - ennek a tanulmánynak egy még nem végleges verziója jelent meg. A Szakcikk Adatbázis viszont orvosolva a hibát a tanulmány véglegesített, bővített változatát közli.
Ha a másért való felelősség fogalmának meghatározására az egyszerű nyelvtani értelmezést hívjuk segítségül, megállapíthatjuk, hogy a másért való felelősség azokat a kártérítési tényállásokat foglalja magában, amelyeknél egy harmadik személy felel a tényleges károkozó helyett, vagy mellett.[2]
Megvizsgálva a Ptk. különböző kárfelelősségi tényállásait, találunk ilyen alakzatokat a kötelmi jogi könyvön belül mind a szerződési jogban, mind pedig a deliktuális felelősség körében. Utóbbi esetében egy egész fejezet foglalkozik a témával, "Felelősség más személy által okozott kárért" cím alatt, idesorolva az alkalmazottért, a tagért, a megbízottért és a más szerződés kötelezettjéért való felelősséget, továbbá dogmatikailag idetartozik a Ptk. 3:24. § (2) bekezdésében szabályozott vezető tisztségviselőért való felelősség is.
A kontraktuális felelősség körében pedig a főszabályt a Ptk. 6:129. §-a, valamint a 6:148. §-a tartalmazza, "Közreműködő igénybevétele" és "A közreműködőért való felelősség" címen. Az egyes szerződéseknél ezekhez képest állapít meg speciális szabályokat a kódex.[3]
A fenti tényállásokat áttekintve levonható a következtetés, hogy alapvető különbség mutatkozik a kontraktuális és a deliktuális másért való felelősség tényállási elemeiben. Előbbi esetben egy szerződéses láncolatot találunk, amelyben a jogosult szerződéses jogviszonyban áll a kötelezettel, a kötelezett pedig a közreműködővel, és először a közreműködő okoz kárt a kötelezettnek szerződésszegéssel (például hibásan, vagy késedelmesen teljesít), majd emiatt a kötelezett is szerződésszegő helyzetbe kerül a jogosulttal szemben, tehát a károkozás mintegy végigmegy a láncolaton.
Álláspontom szerint a közreműködőért való felelősség jogpolitikai indoka kettős: egyrészt a jogosult csak a kötelezettel van szerződéses jogviszonyban, így vele szemben lényegesen könnyebben érvényesíthet igényt mind a szigorúbb felelősségi alakzat, mind a kötelezett adatainak ismerete miatt, másrészt a kötelezettől elvárható, hogy szerződésszerűen teljesítő személyt válasszon közreműködőjéül.
Ezzel szemben a deliktuális másért való felelősség esetében a károkozó közvetlenül okoz kárt a károsultnak, utóbb mégis bevonunk és kártérítés fizetésére kötelezünk egy harmadik, felelős személyt. Ennek pedig az a jogpolitikai indoka, hogy ez a felelős személy olyan jogviszonyban áll a károkozóval, amely alapján lett volna ráhatása, hogy a károkozást megelőzze.
Tovább vizsgálva a Ptk. fent hivatkozott tényállásait, azt találjuk, hogy a másért való felelősség szigorúságának is sajátos, csak rá jellemzői fokmérői vannak. Az egyik ilyen fokmérő az, hogy a kártérítésre köteles személy mentesüléséhez elegendő-e a közvetlen kimentés, vagyis a saját felelőssége hiányának bizonyítása, vagy csak közvetetett kimentés lehetséges, vagyis ő is csak akkor mentesülhet, ha a tényleges károkozó magatartását ki tudja menteni. A másik fokmérő pedig az, hogy a kártérítésre köteles személy egyedül felel-e, vagy a tényleges károkozóval egyetemlegesen. (Ez utóbbit tekintve az enyhébb esetnek, hiszen itt legalább a lehetősége megvan, hogy ne a kártérítésre köteles személynek kelljen a teljes kártérítést megfizetnie a tényleges károkozó helyett.)
A fentiek alapján a Ptk.-ban a kontraktuális másért való felelősség a lehető legszigorúbb, hiszen a 6:148. §-ban sem közvetlen kimentést, sem egyetemlegességet nem találunk. Ezzel szemben a deliktuális másért való felelősség már sokszínűbb: minél kevésbé van szoros kapcsolat a kártérítésre kötelezett és a tényleges károkozó között, annál enyhébb. Nevezetesen az alkalmazottért, a tagért és a vezető tisztségviselőért való felelősség főszabálya szerint[4] sem közvetlen kimentés, sem egyetemlegesség nincsen, míg mindezek a megbízottért való felelősség főszabályában[5] már szerepelnek. Végül a más szerződés kötelezettjéért való felelősségnél a kártérítésre kötelezett személynek még a saját magatartását sem szükséges kimentenie, mentesüléséhez elegendő, ha a tényleges károkozót megnevezi.[6]
Folytatva vizsgálatunkat, elérkezünk a másért való felelősség határterületeihez. Az egyik ilyen határterület a vétőképtelenért való felelősség, amelyet a Ptk. kifejezetten a fent hivatkozott, deliktuális másért való felelősségről szóló fejezettől eltérő fejezetben szabályoz, ezzel is kifejezve, hogy azt nem tekinti másért való felelősségi alakzatnak. Ennek indoka ugyanakkor magából a másért való felelősség fogalmából is következik. Hiszen az, hogy a kártérítésre köteles személy a tényleges károkozó helyett, vagy mellett felel, azt feltételezi, hogy egyébként magát a tényleges károkozót is felelősségre lehetne vonni, vagy felelősségre is vonják. Márpedig a felelősség előfeltétele a vétőképesség. A vétőképtelen személy felelőssége így fogalmilag kizárt. Ezért a vétőképtelen személy gondozója valójában kizárólag a saját magatartásáért felel. A másért való felelősség a római jogban című munkájában Földi András is egyértelműen leszögezi, hogy "nem tartoznak a másért való felelősség körébe pl. a vétőképtelenért való felelősség (amely valójában tisztán szubjektív felelősség)".[7]
A másért való felelősség másik határterületén viszont éppen a fenti fogalommeghatározásból ered a probléma. Ugyanis például, ha egy letéteményestől ellopják az általa őrzött dolgot - és közvetlen kimentése nem lesz sikeres -, akkor ő a letevővel szemben egy másik, vétőképes személy helyett fog felelni, tehát a fenti fogalommeghatározás alapján ez is másért való felelősség. Ugyanez a helyzet, ha egy vállalkozó azért nem készül el időre a munkával, mert ellopják az eszközeit, vagy ha egy fuvarozó azért nem ér oda időben a címzetthez, mert egy részeg sofőr karambolozott és ezáltal dugót okozott, vagy ha egy ügyvéd azért nem tud határidőben elektronikusan beadni egy fellebbezést, mert az erre szolgáló informatikai rendszer a határidő utolsó napján nem működött. A példákat még hosszan lehetne sorolni, és így arra a megállapításra juthatnánk, hogy a kontraktuális felelősség jelentős része egyben másért való felelősség is, ez pedig parttalanná tenné a vizsgálódásunk tárgyát.
A fenti problémát Földi is észlelte, és a következőképpen húzta meg a határt: "...bár a másért való felelősség bizonyos esetei (...) átfedésben vannak az objektív felelősséggel, attól mégis különböznek abban, hogy a közönséges objektív felelősség körében a kötelezett bárki cselekményéért felelősséggel tartozik (pl. a custodia-kötelezett bármely persona extranea által elkövetett lopásért felel), a másért való objektív felelősség esetében viszont csak meghatározott személy cselekményéért áll fenn a felelősség. Ilyen releváns kapcsolat hiányában nem másért való felelősség pl. a veszélyes üzem üzembentartójának vagy a szállodának az objektív felelőssége, amely ugyanis - Harmathy Attila találó kifejezésével élve - mintegy "eltakarja" a kötelezett másért való felelősségét."[8]
Ezt az elhatárolást jól példázza Földi művében a receptum-felelősség és az ún. hajósi-fogadósi kvázideliktuális felelősség összehasonlítása. Az előbbi, a mai szállodai letét előfutáraként, felelőssé tette a hajósokat és fogadósokat az utasok és a vendégek vagyontárgyaiban bárki által okozott károkért.[9] Az utóbbi pedig egy kiegészítő tényállás volt arra az esetre, ha a hajós, illetve a fogadós a receptum-felelősségét kizárta volna. Ilyenkor a hajós és a fogadós csak akkor feleltek, ha az alkalmazottaik okoztak kárt a vagyontárgyakban.[10] Földi megállapítja, hogy a receptum-felelősség nem tekinthető másért való felelősségnek, mert az "a vállalkozó másért való felelősségét teljesen eltakarja".[11] Ezzel szemben a hajósi-fogadósi kvázideliktuális felelősséget másért való felelősségnek tekinti, "mert a vállalkozó ebben a körben - eltérően a receptum-felelősségtől - csak a vele bizonyos jogilag releváns (...) kapcsolatban álló személyek által elkövetett deliktumokért vonható felelősségre."[12]
Álláspontom szerint ugyanakkor még ennél precízebben is meg lehet húzni a másért való felelősség határát, és ez következik e felelősségi alakzat fent ismertetett szerkezetéből is. Nevezetesen másért való felelősség akkor áll fenn, ha a kártérítésre köteles személy és a tényleges károkozó egymással szerződéses jogviszonyban állnak.
Földi fenti példája rámutat a másért való felelősség mai szabályozásának még egy problémájára: a Ptk. a kontraktuális másért valós felelősség körében csak a közreműködőért való felelősséget szabályozza, míg alkalmazottért, tagért és vezető tisztségviselőért való felelősségről - szemben a deliktuális másért való felelősséggel - nem ír. Pedig nyilvánvaló, hogy ha egy jogi személy az alkalmazottja, tagja, vagy vezető tisztségviselője eljárása miatt szeg szerződést, ezek magatartásáért is felel. A problémára nem megoldás, ha a deliktuális másért való felelősséget próbáljuk meg kiterjesztően alkalmazni, hiszen annak teljesen más a szerkezete, ahogy azt a fentiekben már ismertettük: ott az alkalmazott, tag, vezető tisztségviselő közvetlenül okoz kárt egy harmadik személynek. Kontraktuális másért való felelősség esetén viszont a jogi személlyel fennálló szerződésüket szegik meg, és ezért a jogi személy okoz kárt, szintén szerződésszegéssel a harmadik személynek.
A választ a betudás elmélete adja meg, amelyet Kisfaludi András a következőképpen fogalmazott meg: "Nem úgy épül fel a konstrukció, hogy a jogi személy azon alkalmazottja, akinek a mulasztása a szerződésszegésre vezetett, szerződésszegő félnek tekintendő, csak a felelősséget valamilyen megfontolásból a jogi személyre telepítjük, hanem magát a jogi személyt tekintjük szerződésszegő félnek."[13] Vagyis, szemben a közreműködővel, a jogi személy alkalmazottjának, tagjának és vezető tisztségviselőjének magatartását a jogi személy magatartásának tekintjük. A jogi személynek ugyanis nincsen saját magatartása, hanem emberekre van szüksége, akik magatartását, aztán betudhatjuk neki. Az pedig nem lehetséges, hogy ugyanazt a magatartást egyszerre két személy magatartásának tekintsük. E körben tehát nem áll fenn másért való felelősség, a jogi személy a fenti fikció folytán a saját magatartásért felel, ha az alkalmazottja, tagja, vagy vezető tisztségviselője miatt szeg szerződést.
Ezzel szemben deliktuális másért való felelősségnél ez a személyi kör a saját magatartásával közvetlenül okoz kárt egy harmadik személynek, csak ezért a jogi személyt is felelőssé tesszük, a velük fennálló szoros jogviszonya miatt, de ott nincs arról szó, hogy a kárt a jogi személy okozta volna a saját magatartásával. A fent hivatkozott római jogi felelősségi alakzatban pedig feltételezhetően azért kezelik a hajóstól, illetve fogadóstól külön személyként az alkalmazottat, mert abban a korban még a munkáltató is természetes személy volt, így az alkalmazottja magatartását nem kellett betudni neki, hanem - a közreműködőhöz hasonlóan - az alkalmazott magatartása egy tőle különböző személy magatartása volt, amelyért felelt. Ebben az időszakban tehát még létezett alkalmazottért való kontraktuális másért való felelősség. Ugyanakkor már most jelezni kell, hogy a fentieknek ellentmond, hogy még az 1959-es Ptk. is szabályozta az alkalmazottért való kontraktuális másért való felelősséget a szállodai letét esetében, pedig a szállodák már az 1959-es Ptk. idején is jogi személyek voltak. Ezen ellentmondás feloldására a jelen tanulmány következő részében, a szállodai letét fejlődésének bemutatásánál teszünk kísérletet.
A fentiekben meghatároztuk a másért való felelősség fogalmát és főbb jellemzőit, és ezáltal behatároltuk azokat a felelősségi tényállásokat, amelyek hazai jogtörténeti fejlődését a következőkben tekintjük át. Ezek a tényállások tehát a közreműködőért való felelősség általános és egyes szerződéseknél megjelenő speciális szabályai, továbbá az alkalmazottért, jogi személy tagjáért és vezető tisztségviselőjéért való felelősség (beleértve az értük viselt kontraktuális felelősséget is, ahol még szabályozták), végül pedig a megbízottért és a más szerződés kötelezettjéért való felelősség.
Az újkori magyar magánjog első teljes és tudományosan rendszerezett leírását Frank Ignác (1788-1850), A közigazság törvénye Magyarhonban című, 1845-ben megjelent munkája nyújtotta.[14] Műve még magán viselte korának feudális társadalmi és gazdasági viszonyait és erőteljes római jogi hatást tükrözött, főleg a kötelmi jogi része, amelynek címe "A' Tartozásokrul".
Frank a szerződések szabályai között ismertette a polgári jogi felelősség szabályait, "Gonoszságrul és vétkes gondatlanságrul" cím alatt.[15] Ez a rész állt a legközelebb a római joghoz az egész könyvben, lényegében változtatás nélkül átvette azt.[16] Ennek megfelelően kimondta, hogy a "kegyeskedő" (vagyis az ingyenadós, például az ajándékozó) csak "gonoszságért" (vagyis szándékosságért, azaz dolus-ért) és nagyobb gondatlanságért (culpa lata) felelt, míg visszterhes szerződések felei (vagyis ez a főszabály) azért a gondatlanságért is feleltek, ami akkor állt fenn, ha nem úgy jártak el, mint egy "józan gazda" (culpa levis). (Továbbá meghatározott szerződések esetén nem ezt az objektív zsinórmértéket kellett használni, hanem az volt vizsgálandó, hogy a szerződésszegő tanúsította-e azt a gondosságot, amit saját ügyeiben szokott, vagyis ami tőle elvárható (culpa in concreto). Végül "A' ki más barátságát használlya" (tehát akinél más dolga volt, például haszonkölcsön alapján), attól "őrizet (custodia) kivántatik", vagyis ilyenkor a vis maior határáig mindenért felelt. A károk mibenlétét és azt, hogy azokból mennyit és hogyan kell megtéríteni, Frank nem a felelősséggel együtt, hanem a szerződésekre vonatkozó szabályokat követően, önálló cím alatt tárgyalta ("Károkrul").[17] Itt elkülönítette a tényleges értékcsökkenést (damnum emergens) és az elmaradt hasznot (lucrum cessans). Ennek a megkülönböztetésnek még a mainál is nagyobb jelentősége volt, ugyanis teljes kártérítést csak szándékosság esetén lehetett követelni, gondatlanság alapján csak a damnum emergens járt.
Frank ezutóbbi címben általános érvénnyel felelőssé tette a kötelezettet a közreműködőjéért azáltal, hogy a gondatlanság fogalma alá vonta azt az esetet, ha a kötelezett közvetve okozott kárt, "p.ok. ügyetlen cselédet, vagy járatlan gyermeket küldve, ügyes jártas ember helyett."[18] Tehát már ebben a legkorábbi műben megjelent a kontraktuális másért való felelősség általános szabálya. Az egyes szerződések ismertetése körében pedig további speciális szabályokat találunk, az alábbiak szerint: "Ha az elvállalt javakat a fuvaros másra bízta, azért ugyan fuvarbérét el nem veszti, de felelni úgy tartozik, mintha maga szállította volna; azonban kár vagy késedelem esetében viszszonos keresete az ellen, a' kire bízta, fennmarad."[19] Az idézetből arra következtethetünk, hogy a fuvarozónak a feladó külön kifejezett engedélye nélkül is joga volt igénybe venni közreműködőt. Továbbá figyelemreméltó, hogy már ebben a korai műben megjelent a felelős személy regressz igénye a tényleges károkozóval szemben.
A bérleti szerződés kapcsán rögzítette, hogy "Maga a' bérlő is, midőn személye tekintetbe nem vétetett, albérlőt fogadhat."[20] Ebből az idézetből arra következtethetünk, hogy a bérlő csak kifejezett szerződési tilalom esetén nem volt jogosult a bérelt dolgot albérletbe adni.
A letéti szerződésnél azt írta, hogy ha a letéteményes a letétet "helyes ok nélkül másra bízta; már ekkor a' baleset is reája súlyosodna, kivéve midőn a' jószág p. ok. közínség miatt a' nélkül is elveszett volna."[21] Ezt ma úgy mondanánk, hogy ha a letéteményes a letett dolgot jogszerűtlenül adja harmadik személy őrizetébe, akkor a felelőssége objektivizálódik, vagyis minden olyan kárért felel, amely enélkül nem következett volna be. Ugyanakkor nem derül ki, hogy mikor minősült a harmadik személy őrizetébe adás jogszerűnek. Nyilvánvaló, hogy erre a letéteményesnek korlátlanul nem volt joga, hiszen akkor nem különböztetné meg a szabályozás a jogszerűtlen átadást a "helyes ok" alapján történ átadástól.
A deliktuális másért való felelősség körében, a fent már hivatkozott, "Károkrul" című részben egyértelműen megjelent az alkalmazottért való felelősség, méghozzá részben a regressz igénnyel együtt: "És a' cseléd, béres, vagy jobbágy munkás tettéért a' gazda (...) annyiban felelős, mennyiben a' reájok bízott munka természetébül a' kár önként következett, vagy a' reájok bízott barom és apró marha által történt; azonban a' fizető ezen utóbbi esetben a' vétkes kártevő ellen viszszonos keresettel élhet."[22] Ugyanakkor látni kell, hogy ez nem általános szabály, hanem a mezei rendőrségről szóló 1840. évi IX. tc. ismertetése, melynek tárgyi hatálya csak a mező- és erdőgazdaságban, továbbá a vasútban, hidakban, bányákban és temetőkben okozott károkra terjedt ki.
Ezzel szemben általános deliktuális másért való felelősségi szabály, hogy "Uraság tisztyét, ha ura erejével hatalmaskodást elkövetett, (...) az ítéletet ura javaibul végre hajtani (lehet), fennmaradván ennek a' tiszt ellen kármentő keresete, ha bébizonyíthattya, hogy az erőszak megbízása nélkül történt."[23] (A hatalmaskodás, mai fogalmaink szerint, személy vagy dolog elleni erőszakkal, szerződésen kívül okozott kárt jelentene.[24]) Ebben a szabályban figyelemreméltó, hogy ugyan lehetséges volt a közvetlen kimentés, de ennek csak a regressz igénnyel kapcsolatban volt relevanciája, a károsulttal szembeni felelősség alól nem mentesített.
Frank Ignác után új korszak vette kezdetét a magyar magánjogtudományban. Magyarországon is teret nyert a német pandektisztika, amelynek lényege a kazuisztikus római joghoz képest a szabályok rendszerbe foglalása és absztrakt fogalmak alá rendezése. Fél évszázaddal később ezért úgy emlékezett meg Szászy-Schwarz Gusztáv Frank Ignácról, hogy ő volt az egyik utolsó olyan jogtudósunk, aki még "a nemzetközi latinnyelvű tudomány emlőin nevelkedett, a mint maga is főmunkáját először latin nyelven irta", aki jogi tanulmányait olyan időszakban folytatta, amely "egy letűnő korszak végnapja volt", de "husz évvel későbben e könyv dogmatikai részét, nem egy helyen, máskép irta volna."[25]
Zlinszky Imre (1834-1880) A magyar magánjog mai érvényben különös tekintettel a gyakorlat igényeire című műve a magyar pandektisztika legfőbb alkotása. A pandekta-rendszernek megfelelően két fő részre tagolódott: általános és különös részre. Az előbbi részben, mely a polgári jog egészének közös szabályait felölelte, témánk szempontjából egy alapvető jelentőségű cím található: a felelősségi tan. A különös részben pedig a polgári jog valamennyi jogterületének speciális szabályait foglalta össze, így a kötelmi jogét is.
Zlinszkynél a kötelmi jog bemutatása is merőben újszerű szerkezetet követett, ugyanis a szerződések közös szabályainak nagyrészét a kötelmi jog közös szabályaiként mutatta be, így a szerződések megmaradt közös szabályai csak, mint az egyik kötelemkeletkeztető tény sajátos normái jelentek meg, a kártérítés pedig, mint a kötelem egy sajátos tárgya.
A fentiekből látható, hogy Frankhoz hasonlóan, Zlinszky is külön mutatta be a polgári jogi felelősséget és a kártérítést. Előbbi keretében már egyértelműen elkülönítette a kontraktuális és deliktuális felelősséget.[26] A felelősség fokozatainál a hagyományos felosztást követte, azaz ő is elkülönítette a szándékosságot (dolus) és a gondatlanságot, utóbbin belül a "durva gondatlanságot" (culpa lata) és a "kisebb fokú gondatlanságot" (culpa levis),[27] azonban - Frankkal ellentétben - egyrészt a gondatlanságnak ezt a felosztását túlzottan mechanikusnak tartotta, és helyette az esetről esetre történő mérlegelést javasolta,[28] másrészt Zlinszkynél már sehol sem találunk sem culpa in concreto-t, sem custodia-t. Ami a kártérítést illeti, továbbra is csak szándékosság vagy súlyos gondatlanság esetén járt teljes kártérítés, egyszerű gondatlanságnál csupán a damnum emergens volt követelhető.[29] Zlinszky azonban - Frankkal ellentétben - már bírálta ezt a rendszert, rámutatva, hogy ez "büntetőjogi szempontból (...) helyes, de magánjogi szempontból nem indokolt", hiszen "a szenvedett vagyonjogi hátrány a károsodottra nézve nem válik kisebbé (...), ha a hátrányt kisebb foku vétkesség okozta".[30]
Frankkal ellentétben, Zlinszkynél nem találunk általános szabályt a kontraktuális másért való felelősségre, ugyanakkor Franknál részletesebben tárgyalta a konkrét eseteket az egyes szerződések ismertetésénél:
Kimondta, hogy a bérlő, illetve a haszonbérlő felelős az albérlő, illetve alhaszonbérlő által okozott kárért, azzal, hogy nem volt egységes gyakorlat a tekintetben, hogy szükséges-e a bérbeadó, illetve a haszonbérbeadó hozzájárulása az al(haszon)bérletbe adáshoz.[31] Arról nem írt, hogy jogellenes átengedés esetén a (haszon)bérlő felelőssége szigorúbbá válik-e.
A letéteményes a letett dolgot csak akkor adhatta harmadik személy őrizetébe, ha a megváltozott körülmények folytán azt maga már nem tudta őrizni, ugyanakkor a letevőnek sem tudta visszaadni. Minden más esetben felelőssége objektivizálódott,[32] ugyanakkor arról nem írt, hogy jogszerű átengedés esetén a letéteményes hogyan felelt.
A megbízott csak a megbízó engedélye vagy kényszerítő körülmények alapján vehetett igénybe "helyettest". Ha ezek hiányában vette igénybe, ugyanúgy felelt, mintha maga járt volna el, egyébként viszont a felelőssége csak a helyettes megválasztásában elkövetett vétkességére terjedt ki (culpa in eligendo).[33]
Végül Zlinszky ismertette az 1875. évi XXXVII. tc., azaz a kereskedelmi törvény (Kt.), del credere felelősségre vonatkozó 376. §-át, miszerint a bizományos csak akkor felelt a vele szerződő fél kötelezettségeinek teljesítéséért a megbízóval szemben, ha ezt külön elvállalta, vagy ha ezt a helyi szokásjog előírta.[34] (Habár - ahogy azt a jelen tanulmány következő részében ismertetjük - az új Ptk. már egyértelművé teszi, hogy a bizományos ezen kötelezettsége nem felelősség, hanem helytállás, hiszen közvetett kimentésre sincsen lehetősége, a jelen tanulmányban mégis nyomon követjük ennek a jogintézménynek a fejlődését is, mert azt az új Ptk. hatálybalépéséig következetesen felelősségnek nevezték a magyar jogszabályok.)
Érdekes, hogy Zlinszky a fuvarozási szerződés ismertetése során[35] nem említette a másért való felelősséget, holott az általa többször is hivatkozott Kt. kimondta a fuvarozó felelősségét az alkalmazottjaiért és az általa igénybe vett további fuvarozókért, sőt - fuvarlevél átadása esetén - a további fuvarozónak a korábbi fuvarozókért viselt felelősségét is.[36]
Ugyanígy a másért való felelősség megemlítése nélkül ismertette a szállítmányozási szerződést,[37] miközben a Kt. kimondta, hogy a szállítmányozó a további szállítmányozók kiválasztásával kapcsolatban felmerült károkért felelős (culpa in eligendo).[38]
Zlinszky az egyes szerződések ismertetését követően tért rá a "Tiltott cselekményekből származó magánjogi kötelmek", vagyis a deliktuális felelősség bemutatására. E körben általános érvénnyel mondta ki, hogy meg kell térítenie a kárt annak, aki "vállalata, s üzlete körében mulasztotta el azon gondos berendezést, eljárást és felügyeletet, mely hivatva van elejét venni annak, hogy azon üzlet s vállalat körében alkalmazottak, eljárásukban másoknak kárt okozzanak."[39] E szabályból az tűnik ki, hogy az alkalmazottért való felelősségnél nemhogy lehetséges volt a közvetlen kimentés, de az még az általános szabálynál is enyhébb volt, mert a munkáltatónak nem általában a vétkessége hiányát kellett bizonyítania, hanem csak a felügyelet körében elkövetett vétkesség hiányát (culpa in inspiciendo). Ez pedig a fent tárgyalt, almegbízottért való felelősséghez tette hasonlatossá ezt az alakzatot.
Az 1867-es kiegyezést követően felmerült az igény a magyar magánjog kodifikálására.[40] Ennek egyik eredménye volt a fent már hivatkozott Kt., míg az első magyar polgári törvénykönyv-tervezet 1900-ra készült el.
A tervezet - Zlinszkyvel és az ugyanebben az időben készült német BGB-vel szemben - nem a pandekta-rendszert követte, azaz nem tartalmazott általános részt, rögtön a személyi joggal kezdődött. A tervezet indokolásának bevezetője ki is mondta, hogy "A mi az általános rész mellőzését illeti, (...) Elméleti tantételek nem valók a törvénykönyvbe. A ki nem bir elég előkészültséggel arra, hogy azokban otthonos legyen, vagy nem érti, vagy félreérti e tételeket. Az pedig semmi esetre sem lehet czélja a codificationak, hogy a biró vagy ügyvéd azokat az alapfogalmakat, a melyek egy törvénykönyv teljes átértésének előfeltételei, magából a törvénykönyvből tanulja."[41]
Ugyanakkor a tervezet kötelmi jogi részének szerkezetében Zlinszky hatása érhető tetten, amennyiben a szerződések közös szabályait (916-1076. §), majd a szerződésen kívüli károkozás ("Tiltott cselekmények") szabályait (1077-1106. §) követően, azoknál lényegesen nagyobb terjedelemben ismertette a kötelmek közös szabályait (1107-1359. §). (Majd ezt követték az egyes szerződések szabályai, végül az egyéb kötelemkeletkeztető tények.)
Továbbá Zlinszkyhez hasonlóan a tervezet külön tárgyalta a felelősséget (1162. §, a kötelem nemteljesítésének jogkövetkezményei körében) és a kártérítést (1138. §, a kötelem tárgyai körében). A felelősség továbbra is a szándékosságot és a gondatlanságot foglalta magában, utóbbi alatt értve, hogy a károkozó nem úgy járt el, mint egy "rendes ember". A kártérítés körében pedig most már a vétkesség fokától függetlenül meg kellett téríteni mind a tényleges vagyoncsökkenést, mind az elmaradt nyereséget.
Rátérve a tervezet másért való felelősséggel kapcsolatos rendelkezéseire, figyelemreméltó, hogy már ez, a legelső Ptk.-tervezet is tartalmazta a kontraktuális másért való felelősség általános alakzatát (1164. §): "...a kötelezettség teljesítésénél használt személyeknek vétkességéért az adós époly terjedelemben felelős, mint saját vétkességéért. (...) Ha az adós jogosulatlanul használt teljesítésnél más személyt, a véletlen kárért is felelős, a mely a szolgáltatás tárgyát e nélkül nem érte volna." (Mai fogalmaink szerint tehát az utóbbi esetben a felelősség objektivizálódik.)
Az 1164. §-hoz fűzött indokolás[42] több szempontot is felsorolt az általonos szabály léte mellett: a közreműködő igénybevétele a kötelezett érdekében történik, ezért nem lenne igazságos ennek hátrányos következményeit a jogosultra hárítani, ráadásul a jogosult nem is áll jogviszonyban a közreműködővel, továbbá a kötelezett azt is megteheti, hogy vagyontalan személyt választ közreműködőnek, akivel szemben az igényérvényesítés így nem is vezetne eredményre. Emellett az alább részletesebben tárgyalandó, az alkalmazottért való felelősségről szóló 1789. §-hoz fűzött indokolásban[43] még egy szempont megjelent, nevezetesen az, hogy igazságtalan lenne a szegényebb kötelezettel szemben, akinek nincs pénze alkalmazottat igénybe venni, hanem mindent maga végez, ha ő ezért mindenért felelne, míg a gazdagabb kötelezett csak azért a tevékenységért, amelyet saját maga végzett.
A tervezet ezt követően, az egyes szerződések ismertetése során, speciális szabályokat is rögzített a kontraktuális másért való felelősség köréből, az alábbiak szerint: A haszonkölcsönvevőnek "Különösen nem szabad a haszonkölcsönadó engedélye nélkül a dolog használatát harmadik személynek átengednie."[44] E tilalom megszegése esetén a haszonkölcsönadó a kikötött idő lejárta előtt is visszakövetelhette a dolgot.[45] Felelősségről a tervezet itt nem rendelkezett, ezért feltételezhetően a fenti általános szabály volt az alkalmazandó, habár az a kötelezettség teljesítéséhez használt személyről rendelkezett, a jelen esetben pedig jog gyakorlásának átengedéséről van szó.
A letét és a megbízás esetén a másért való felelősséget szó szerint azonos szöveggel szabályozta a tervezet. Főszabály szerint a letéteményes, illetve a megbízott nem volt jogosult a letétet, illetve a megbízást harmadik személyre "átruházni". Ugyanakkor sem a tervezet, sem az indokolás nem említette azokat az eseteket, amikor erre sor kerülhetett. "Jogosulatlan átruházás esetében minden kárért felelős, mely anélkül nem következett volna be; ellenkező esetben csak az átruházás körül elkövetett vétkességért."[46] Az 1665. §-hoz fűzött indokolás[47] egyértelművé tette, hogy ez utóbbi alatt a culpa in eligendo értendő. Vagyis - szemben az 1164. §-ban írt általános szabállyal - ilyenkor helye volt közvetlen kimentésnek is, ami ráadásul még enyhébb is volt, mint az 1162. §-ban írt általános felelősségi szabály.
Ha a szerződés nem zárta ki, a bérlő jogosult volt a bérelt dolgot albérletbe adni. Ebben az esetben úgy felelt, mintha maga járt volna el, míg jogosulatlan átadás esetén felelőssége objektivzálódott.[48] A harmadik személy használatába adás lehetőségével kapcsolatban éppen ellenkező szabály vonatkozott az alhaszonbérletre.[49]
A deliktuális másért való felelősség körében a tervezet az alkalmazottért és a megbízottért való felelősséget szabályozta, méghozzá rendkívül összetett módon. Ugyanis az egyrészt megjelent a deliktuális felelősségnél, vagyis a tervezet szóhasználata szerint a "Tiltott cselekmények" között (1091. §), másrészt az egyes szerződések szabályainak ismertetését követően, az egyéb kötelemfakasztó tények szabályainál (1789. §). A tervezet ez utóbbiak között szabályozta többek között a vétlen károkozásért való felelősséget (például a veszélyes üzemet) és a más által vétkesen okozott kárért való felelősséget. Tehát a két esetcsoport elhatárolása azon alapult, hogy a kártérítésre kötelezett személyt saját vétkessége alapján, vagy ennek hiányában is kötelezték-e fizetésre (tehát helye volt-e közvetlen kimentésnek, vagy sem).
Az 1091. § szerint, ha a megbízott vagy az alkalmazott károkozására e jogviszonya szolgáltatott alkalmat, a megbízó, illetve a munkáltató csak a kiválasztásban és a felügyeletben tanúsított vétkessége (culpa in eligendo et inspiciendo) esetén felelt. Az 1789. § szerint viszont a munkáltató felelt, ha az alkalmazottja a feladata teljesítése során harmadik személynek vétkesen kárt okozott. Előbbi esetben tehát vizsgálandó volt a megbízó, illetve a munkáltató saját vétkessége, amelyet ráadásul még az általános szabálynál is enyhébben ítéltek meg, utóbbi, szigorúbb esetben - ami viszont a megbízottért való felelősségre már nem vonatkozott - csak az alkalmazott vétkessége volt releváns, a munkáltató saját vétlensége nem volt elegendő. Látni kell, hogy az utóbbi eset alkalmazási köre szűkebb, csak azokra a károkozásokra vonatkozott, amiket az alkalmazott kifejezetten a feladata teljesítése során követett el.
Az 1091. §-hoz fűzött indokolás[50] ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy egyrészt a hazai joggyakorlat is ingadozó volt abban kérdésben, hogy a munkáltatónak legyen-e lehetősége közvetlen kimentésre, vagy csak közvetettre, másrészt a mértékadó külföldi kódexek is eltérően foglaltak állást. Ráadásul utóbbiak esetében még abban is eltérés mutatkozott, hogy a munkáltató csak azokért a károkért felel-e, amelyeket az alkalmazottai a feladatuk teljesítése során okoznak, vagy azokért is, amelyekre e jogviszonyuk adott alkalmat. (Az indokolás előbbire azt hozta példaként, ha a fuvarozó kocsisa a szállítás során elgázol valakit, utóbbira azt, ha a vállalkozó alkalmazottja a megrendelő lakásában, ahova dolgozni küldték, lopást követ el.) Azt, hogy a megbízottért való felelősségnek csak enyhébb alakzata volt, az 1789. §-hoz fűzött indokolás[51] azzal magyarázta, hogy a megbízó és a megbízott nincsen olyan tartós kapcsolatban egymással, mint a munkáltató és az alkalmazott. Ugyanakkor az indokolás megfontolandónak tartotta a szigorúbb felelősség kiterjesztését a végleges törvényszövegben a megbízottért való felelősségre is.
Végül szintén a vétlenül okozott károk körében szabályozta a tervezet a vendégfogadós felelősségét (1788. §), oly módon, hogy a vendégfogadós felelős volt a vendégnek a fogadóba bevitt dolgaiban esett károkért, ha saját vagy alkalmazottai felelősségét nem tudta kimenteni. A jelen tanulmány I. pontjában már levezettük, hogy a vendégfogadós letéti felelőssége önmagában még nem másért való felelősség, hiszen annak fennállásához nem elegendő annyi, hogy a vendégfogadós a tolvajért, mint "másért" felel. Ugyanakkor az 1788. §-ban írt eset már másért való felelősség, hiszen az alapján a vendégfogadós azért volt felelős, mert az alkalmazottjának, tehát egy vele szerződéses jogviszonyban álló személynek a felelősségét nem tudta kimenteni. Viszont látni kell, hogy ez nem deliktuális, hanem kontraktuális másért való felelősség, mert a vendégfogadós itt egy vele szerződéses viszonyban álló személynek (a vendégnek), ezen szerződés megszegésével okozott kárt azért, mert egy, a vendégfogadóssal szintén szerződéses viszonyban álló másik személy (az alkalmazott) szintén megszegte a saját szerződését. (Az 1788. §-hoz fűzött indokolás[52] rögzíti, hogy ez a felelősség a római jogban gyökeredzik, és mind ott, mind a mértékadó kódexek többségében sokkal szigorúbb, a vis maior határáig terjedt, azonban a tervezet az osztrák Ptk. megoldását vette át, amely az általános, vétkességi alapú felelősségnél szigorúbbat e körben nem írt elő.)
Az 1900-as Ptk.-tervezet több tízezer oldalnyi kritikát kapott.[53] Még a mű egyik szerkesztője, Szászy-Schwarz Gusztáv is úgy fogalmazott, hogy "...kissé elhamarkodott közzététel volt."[54] Hosszas viták és átdolgozások után 1913-ra készült el az újabb Ptk.-tervezet. Témánk szempontjából ez az újabb tervezet egyetlen jelentős szerkezeti és két tartalmi változást hozott.
A szerkezeti változás az volt, hogy a könnyebb áttekinthetőség érdekében a deliktuális felelősség (azaz a "Tiltott cselekmények") és a - legalábbis a kártérítésre kötelezett részéről - vétlen károkozás szabályozása egymás mellé került.
A tartalmi változásokat pedig az alkalmazottért és a megbízottért való felelősséget szabályozó 1470. § és 1494. §-okban találjuk. Az előbbi szólt arról a fentebb már részletezett tágabb esetkörről, amikor a károkozásra az alkalmazotti, illetve megbízotti jogviszony szolgáltatott alkalmat, míg az utóbbi arról a szűkebbről, amikor a károkozás kifejezetten a feladat teljesítése során történt. A tervezet mindkét esetben szigorított. Az előbbiben az volt a változás, hogy a felelősséget már vélelmezni kellett, az alól a munkáltatónak, illetve az megbízónak kellett kimentenie magát. Az utóbbiban pedig az változott, hogy a felelősséget a megbízottakra és a jogi személyek törvényes képviselőire is kiterjesztették.
Egyéb, témánk szempontjából jelentős változást az 1913-as tervezet nem hozott. (Habár a kontraktuális másért való felelősség általános szabályát rögzítő 910. § már nem mondta ki, hogy a közreműködő jogosulatlan igénybevételének jogkövetkezménye a felelősség objektivizálódása, az e szakaszhoz fűzött indokolás[55] szerint ez változatlan maradt, csak azért törölték innen, mert az az általános szabályokból is levezethető. Ugyanígy - ráadásul indokolás nélkül - kimaradt a jogosulatlan átadás szigorúbb felelősséggel történő szankcionálása az albérletet szabályozó 1250. §-ból.)
Az 1913-as tervezetet már az Országgyűlés elé terjesztették, melynek egy bizottsága azt 1915-re átdolgozta.[56] Ez az átdolgozás ismét érintette az alkalmazottért és a megbízottért való felelősséget, méghozzá oly módon, hogy azt két szempontból is enyhítette. Egyrészt a munkáltató, illetve a megbízó már csak akkor volt felelős, ha a kárt az alkalmazott, illetve a megbízott kifejezetten a feladata teljesítése során okozta (tehát az, ha a jogviszony csak alkalmat szolgáltatott a károkozásra, már nem alapozta meg más felelősségét), másrészt még ebben az esetben is helye volt közvetlen kimentésnek, méghozzá továbbra is az általános szabálynál is enyhébb culpa in eligendo alapján. Ezen túlmenően a munkáltatót, illetve a megbízót már csak kivételesen, méltányosság alapján (az 1486. § szerint) lehetett mégis kártérítés fizetésére kötelezni vétkességük hiányában vagy ha a károkozásra az alkalmazottal, illetve a megbízottal fennálló jogviszonyuk szolgáltatta az alkalmat. Mindezt az 1470. §-ba vonták össze, az 1494. §-t pedig törölték, hiszen nem maradt e körben olyan tényállás, amely alapján a munkáltató, illetve a megbízó vétlensége esetén is kártérítésre kötelezhető lett volna. Az előbbihez fűzött indokolás[57] szerint az enyhítéseknek tisztán gazdaságpolitikai okai voltak. Nevezetesen el akarták kerülni, hogy a magyar munkáltatók és megbízók a szigorúbb felelősség miatt hátrányba kerüljenek a legfontosabb gazdasági partnernek tekintett osztrákokkal és németekkel szemben.
A bizottsági átdolgozás ugyanakkor szigorította a vendégfogadós felelősségét a korábbi tervezetekhez képest, ugyanis úgy módosította az 1913-as tervezet 1493. §-át, hogy a fogadós már csak akkor mentesülhetett, ha bizonyította, hogy a vendég dolgaiban esett kárt olyan körülmény okozta, amely sem neki, sem alkalmazottainak fel nem róható. Márpedig a korabeli jogi terminológia szerint ez a vis maior határáig terjedő felelősséget jelentett.[58] Ennek ellensúlyozására viszont ezer koronában maximalizálta a fogadós felelősségét a "drágaságokért, értékpapírokért és készpénzért". Ezt meghaladóan csak akkor állt fenn a fogadós felelőssége, ha ezeket kifejezetten átvette vagy az átvételt megtagadta, továbbá, ha őt vagy alkalmazottját vétkesség terhelte.
Az I. világháború és Trianon a további munkákat hosszú évekre megszakította, így a következő tervezetre egészen 1928-ig kellett várni. Ez volt a magánjogi törvényjavaslat (Mtj.). Témánk szempontjából az Mtj. csak a vendégfogadós felelőssége körében hozott változást, abban viszont mind szerkezeti, mind tartalmi tekintetben. A szerkezeti változás az volt, hogy ez a jogintézmény a vétlenül okozott károktól átkerült a letéti szerződéshez. A tartalmi változást pedig az jelentette, hogy az Mtj. nem a fenti értéktárgyak, hanem a főszabály esetén maximalizálta a felelősséget, méghozzá a napi szobaár százszorosában (1345. §). Ezt meghaladóan a fogadós csak akkor felelt, ha a dolgot megőrzésre kifejezetten átvette vagy ha a vendég a korlátlan felelősséget megérkezésekor írásban kikötötte vagy ha őt vagy alkalmazottját vétkesség terhelte. A fenti értéktárgyak esetén a felelősség korlátlan lett, viszont annak feltétele volt az értéktárgy átvétele vagy átvételének megtagadása vagy vétkesség fennállta (1346. §). Az Mtj. e szabályokat kiterjesztette a "fürdő, kávéház, étterem vagy egyéb rokontermészetű üzem fenntartójára" is, azzal, hogy csak az oda rendszerint bevitt dologkért felelt, és főszabály szerint csak ezer pengő erejéig (1352. §). (Megjegyzendő, hogy mindez nem az Mtj. újítása volt, mert a fogadósra vonatkozó tartalmi változások már az 1924. évi. XIII. törvénycikkben is szerepeltek, az egyéb intézmények felelőssége pedig a Kúria 21. polgári jogegységi határozatában.)
Az Mtj. utóéletéről Horváth Attila megállapítja, hogy "Sajnos ebből a nemzetközi mércével mérve is kiváló munkából sem lett törvény. (...) Az óriási, több emberöltőn keresztül folytatott munka azonban nem volt hiábavaló. A bírói gyakorlat - polgári törvénykönyv hiányában - egyre inkább a tervezeteket kezdte használni. Különösen az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslatot alkalmazták, amelynek a megfelelő paragrafusára való hivatkozás sem volt ritka a bírósági határozatok indokolásában."[59]
A kódextervezetek fent ismertetett szabályait és az azokhoz kapcsolódó bírói gyakorlatot természetesen a korabeli jogtudomány is részletesen elemezte.
Így például Marton Géza rendkívül éles kritikával illette[60] az alkalmazottért és a megbízottért való deliktuális felelősség Mtj.-beli szabályait, rámutatva, hogy a munkáltató, illetve a megbízó "még akkor sem felelne emberének a teljesítés "alkalmával" elkövetett gaztetteiért, ha annak veszedelmes természetéről (erőszakos, enyveskezű voltáról) nyilt tudomása volt." Leszögezte, hogy "A szöveg kétségkívül hibás. Megromlása a képviselőházi bizottságtól ered (...). A Mtj. pedig az ekként összecsapott szöveget felülvizsgálat nélkül magáévá tette." Kifejtette továbbá,[61] hogy azt az elkülönítést, hogy az alkalmazott, illetve a megbízott a kárt a feladata teljesítése során okozta-e, vagy csak annyi a kapcsolat, hogy arra a jogviszonya szolgáltatott alkalmat, eleve elhibázottnak, mechanikusnak tartja. Helyette azt javasolta, hogy bízzák a bírói mérlegelésre annak eldöntését, hogy fennáll-e okozati összefüggés a károkozó és az ő alkalmazotti, illetve megbízotti jogviszonya között, különös tekintettel arra, hogy a károsult szempontjából nyilvánvalóan mindegy, hogy neki a kárt egy feladat ellátása során vagy csak egy jogviszonnyal összefüggésben okozták-e.
A kontraktuális másért való felelősség körében láthattuk, hogy kódextervezetek adósok maradtak annak szabályozásával, hogy mikor volt jogszerű a megbízás másra bízása. Villányi László erre csak akkor látott lehetőséget, ha "a megbízott előre nem látható körülmények folytán képtelenné válik az ügy ellátására", és még ekkor is elvárta a megbízó előzetes hozzájárulását, de legalábbis értesítését.[62]
Végül pedig Ujlaki Miklós összefoglalójából[63] az tűnik ki, hogy a korabeli bírói gyakorlat annyira megengedő volt az albérletbeadással kapcsolatban, hogy még ha azt kivételesen a bérbeadó engedélyéhez is kötötték, a bérbeadó akkor sem tagadhatta meg az engedély megadását önkényesen. E körben Ujlaki ismertetett egy kúriai döntést, miszerint jogszerű volt az engedély megtagadása, ha a bérlő éppen szerződésszegésben volt (például nem fizette meg az esedékes bérleti díjat).
Elemzésünket a tanulmány következő részében az 1959-es Ptk.-val folytatjuk. ■
JEGYZETEK
[1] A szerző ügyvéd, az ELTE-ÁJK Polgári Jogi Tanszékének megbízott óraadója.
[2] Már itt hangsúlyozzuk, hogy a jelen tanulmánynak nem tárgya a másért való helytállás eseteinek vizsgálata, a bizományos del credere helytállásának kivételével, mivel azt a új Ptk-ig következetesen felelősségnek nevezték.
[3] Lásd pl. Ptk. 6:253. § (2) bek., 6:334. §, 6:358. § (2)-(4) bek., 6:361. § (3) bek., 6:413. § (1)-(3) bek.
[4] Ptk. 6:540. § (1)-(2) bek., 3:24. § (2) bek.
[6] Ptk. 6:543. §
[7] FÖLDI ANDRÁS: A másért való felelősség a római jogban. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 99.
[8] u.o.
[9] FÖLDI ANDRÁS - HAMZA GÁBOR: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007, 542-543.
[10] FÖLDI - HAMZA: i.m. 579.
[11] FÖLDI: i.m. 200. o.
[12] FÖLDI: i.m. 201. o.
[13] KISFALUDI ANDRÁS: A jogi személy vezető tisztségviselőjének felelőssége az új Polgári Törvénykönyvben. In: CSEHI ZOLTÁN - KOLTAY ANDRÁS - LANDI BALÁZS - POGÁCSÁS ANETT (szerk.): (L)ex Cathedra et Praxis. Ünnepi kötet Lábady Tamás 70. születésnapja alkalmából. Pázmány Press, Budapest, 2014, 307-338.
[14] MENYHÁRD ATTILA: A polgári jog tudománya Magyarországon. In: JAKAB ANDRÁS - MENYHÁRD ATTILA (szerk.): A jog tudománya. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015, 228.
[15] FRANK IGNÁC: A közigazság törvénye Magyarhonban. Magyar Királyi Egyetem, Buda, 1845, 600-604.
[16] Vö. FÖLDI - HAMZA: i.m. 426-432.
[17] FRANK: i.m. 698-699.
[18] FRANK: i.m. 699.
[19] FRANK: i.m. 647.
[20] FRANK: i.m. 649.
[21] FRANK: i.m. 652.
[22] FRANK: i.m. 705.
[23] FRANK: i.m. 726.
[24] FRANK: i.m. 724.
[25] SCHWARZ GUSZTÁV: Ujabb magánjogi fejtegetések. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest, 1901, 5-6.
[26] ZLINSZKY IMRE: A magyar magánjog mai érvényben különös tekintettel a gyakorlat igényeire. Franklin-társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1899, 236.
[27] ZLINSZKY: i.m. 237.
[28] ZLINSZKY: i.m. 237-238.
[29] ZLINSZKY: i.m. 573.
[30] ZLINSZKY: i.m. 573-574.
[31] ZLINSZKY: i.m. 671.
[32] ZLINSZKY: i.m. 701.
[33] ZLINSZKY: i.m. 706.
[34] ZLINSZKY: i.m. 715.
[35] ZLINSZKY: i.m. 716.
[36] 402-403. §
[37] ZLINSZKY: i.m. 715-716.
[38] 385. §
[39] ZLINSZKY: i.m. 738.
[40] HORVÁTH ATTILA: A magyar polgári magánjog történeti alapjai (1848-1945). In: MEZEY BARNA (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 163.
[41] Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetéhez, Első kötet. Grill Károly Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedése, Budapest, 1901, XII., a továbbiakban: Ptk. Indokolás (1901a)
[42] Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetéhez, Harmadik kötet. Grill Károly Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedése, Budapest, 1901, 403-404., a továbbiakban: Ptk. Indokolás (1901b)
[43] Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetéhez, Negyedik kötet. Grill Károly Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedése, Budapest, 1901, 640., a továbbiakban: Ptk. Indokolás (1901c)
[44] 1373. §
[45] 1376. §
[46] 1386. §, 1665. §
[47] Ptk. Indokolás (1901c): i.m. 421.
[48] 1543. §
[49] 1585. §
[50] Ptk. Indokolás (1901b): i.m. 278-279.
[51] Ptk. Indokolás (1901c): i.m. 641.
[52] Ptk. Indokolás (1901c): i.m. 634-635.
[53] HORVÁTH: i.m. 163.
[54] SCHWARZ GUSZTÁV: A magánjogi törvénykönyvről. Tanulmányok és bírálatok. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest, 1909, 3.
[55] Az 1910. évi június hó 21-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának irományai, XXXII. kötet. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1914, 69.
[56] HORVÁTH: i.m. 163.
[57] Az 1910. évi június hó 21-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának irományai, XLVIII. kötet. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1915, 197.
[58] VILLÁNYI LÁSZLÓ: Ügyvitel. In: SZLADITS KÁROLY (szerk.): Magyar magánjog. Kötelmi jog különös része. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1942, 707.
[59] HORVÁTH: i.m. 164.
[60] MARTON GÉZA: Kártérítési kötelmek jogellenes magatartásból. In: SZLADITS KÁROLY (szerk.): Magyar magánjog. Kötelmi jog különös része. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1942, 912-913.
[61] uo.
[62] VILLÁNYI: i.m. 681.
[63] UJLAKI MIKLÓS: Bérlet. In: SZLADITS KÁROLY (szerk.): Magyar magánjog. Kötelmi jog különös része. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1942, 475.
Visszaugrás
