Az Egyezmény 8. cikke, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog
• Pajić Horvátország elleni ügye
Az Egyezmény 10. cikke, a véleménynyilvánítás szabadsága
• Couderc és Hachette Filipacchi Associés Franciaország elleni ügye
• Cengiz és mások Törökország elleni ügye
• A Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete és az Index.hu zrt. Magyarország elleni ügye
• Karácsony és mások Magyarország elleni ügye
Az ügy körülményei. A kérelmező, Pajić, bosznia-hercegovinai lakos 2011. december 29-én állandó tartózkodási engedély iránti kérvényt adott be Horvátországban. A kérvény alapja a partnerével - a Horvátországban élő D. B.-vel - történő családegyesítés volt. Előadta, hogy Horvátországban tanult, és Zágrábban él 17 éve, a partnerével két éve van együtt, és szeretnének közös vállalkozásba is fogni. D. B. arról számolt be, hogy van egy háza Sziszek városában, ahol a kérelmezővel élnének együtt. A sziszeki rendőrség eljárásában megállapította, hogy D. B. és Pajić 2009 októbere óta vannak kapcsolatban, és sokat látogatják egymást, illetve azt, hogy a legutóbbi közel négy hónap folyamán a kérelmező D.B. lakásán tartózkodott életvitelszerűen. 2012. február 24-én a rendőrség elutasította a kérvényt, mivel érvelésük szerint nem áll fenn minden, a külföldiekről szóló törvény által megkövetelt feltétel. A kérelmező a belügyminisztériumhoz fellebbezett, mivel állítása szerint az indokolásból arra lehet következtetni, hogy a rendőrség azért utasította el a beadványát, mert a külföldiekről szóló törvény nem biztosítja azonos nemű párok számára a családegyesítési eljárás lehetőségét. A kérelmező úgy vélte, hogy nincs helye a törvényben szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetésnek, illetve előadta többek között azt is, hogy ha ő maga nem is számít D. B. "közvetlen családtag"-jának a vonatkozó törvény szerint, az alkotmány és a megkülönböztetés tilalmáról szóló törvénynek megfelelően legalábbis "egyéb hozzátartozó"-jának tekintendő.
2012. június 8-án a minisztérium elutasította a fellebbezést. A minisztérium érvelése szerint a korábbi döntés nem csak a külföldiekről szóló törvény rendelkezéseit, hanem a családjogi törvény és a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény rendelkezéseit is figyelembe vette, melyek alapján a nem házastársi kapcsolatok csak legalább három (kapcsolatban töltött) év után részesülnek bármiféle elismerésben. Továbbá, egyik törvény sem nevezi családnak, illetve kezeli családként az azonos nemű kapcsolatokat, így tehát a külföldiekről szóló törvény semmiképpen nem teszi lehetővé azonos nemű párok számára a családegyesítési eljárást, és így ezen az alapon az állandó letelepedési engedély kiadását sem.
2012. július 24-én a kérelmező közigazgatási intézkedés elleni kérelmet nyújtott be a zágrábi közigazgatási bírósághoz, miszerint őt hátrányos megkülönböztetés érte az ellenkező nemű partnerrel rendelkezőkhöz képest, akiknek van lehetőségük családegyesítésre. A bíróság 2013. január 30-án utasította el a kérelmét. Érvelésük szerint a törvények értelmében a kérelmezőt nem lehet D. B. közvetlen hozzátartozójának vagy egyéb rokonának tekinteni.
Ezután a kérelmező március 8-án alkotmányjogi panasszal fordult az alkotmánybírósághoz. Az alkotmánybíróság a korábbi döntések érveléseivel megegyező módon utasította el a beadványt. Az alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy a kérelmező elmulasztotta a hátrányos megkülönböztetés kiküszöböléséről szóló törvény szerinti közigazgatási eljárást igénybe venni, valamint azt, hogy a kérelmező által az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatából előadott esetek nem relevánsak, mivel azok azonos nemű párok egészségbiztosítási és vagyonöröklési eseteivel foglalkoznak.
A döntés.[2] A kormány szerint a kérelmező nem merítette ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket, hiszen nem indított keresetet a hátrányos megkülönböztetés kiküszöböléséről szóló törvény 16. vagy 17. paragrafusa alapján, kérelme tehát nem befogadható. A kérelmező szerint az e törvény által biztosított lehetőségeknek egyike a polgári eljárás indítása; és mivel álláspontja szerint ő egy közigazgatási intézkedés elleni kérelem benyújtásával keresett jogorvoslatot az elszenvedett jogsérelemre, így nem szükséges egy további közigazgatási eljárást is kezdeményeznie.
A Bíróság álláspontja szerint a kérelem befogadásához elvárt ugyan a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítése, de a joggyakorlat alapján ez a feltétel úgy értelmezendő, hogy a kérelmezőknek csak azokat a jogorvoslati lehetőségeket kell kimeríteniük, melyek révén valós, hathatós panaszkezelés várható. Nem szükséges két, potenciálisan azonos eredménnyel végződő eljárást elindítani, tehát jelen kérelmező részéről is elegendő volt egy ilyen indítása, amely feltételnek eleget is tett. A kérelem tehát befogadható.
- 115/116 -
A kérelmező szerint szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetés érte, ami sérti az Egyezmény magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot garantáló, 8. cikkével kapcsolatban a megkülönböztetés tilalmát előíró 14. cikket. A kérelmező szerint a Bíróság esetjogából egyértelműen következik, hogy a de facto párkapcsolatok azonos nemű felek esetében is a családi élet körébe tartoznak, és nagyon erős és meggyőző érvekre van szükség a szexuális irányultság alapján történő különbségtételhez. Véleménye szerint jelen esetben nincsenek ilyen érvek: semmi sem indokolja, hogy a családegyesítési eljárás keretében kiadható letelepedési engedélyt az állam megtagadja az azonos nemű pároktól, miközben a különnemű párok számára elérhetővé teszi. Véleménye szerint ez a fajta megkülönböztetés ellentétes az Egyezményben foglaltakkal.
A kormány álláspontja szerint a tagállamok mérlegelési jogkörébe tartozik annak eldöntése, hogy miként értelmezik és kezelik a család fogalmát. Ezenfelül az államoknak széles mérlegelési lehetőségük van a bevándorlással kapcsolatos ügyekben is. A kormány álláspontja szerint jelen esetben a kérelmező nem tudta bizonyítani, hogy D. B.-vel családot alkotnak; sőt, nem éltek tartósan együtt, és egyéb módon sem igazolták, hogy kölcsönösen elkötelezettek lennének egymás iránt. A közös vállalkozás indításának terve nem sorolható a családi élet körébe. Ezen felül a kormány nem is kívánja mérlegelni a kérelmező magánéletének részleteit, hiszen a horvátországi letelepedés kérdése nem dönthető el a kérelmező magánéletének tiszteletben tartásához való joga alapján. A kormány álláspontja szerint a kérelmező helyzete nem vethető össze a különneműek közötti, nem házasságon alapuló párkapcsolatokkal, hiszen azokat a törvény külön kezeli az azonos neműek közötti kapcsolatoktól. Ráadásul, ha a külföldiekről szóló törvény lehetővé is tenné a nem házasságban élő különnemű párok számára is a családegyesítést, a kérelmező akkor sem felelne meg egyéb törvényi előírásoknak, ugyanis a kérelem benyújtásakor még nem élt három éve kapcsolatban D. B.-vel.
A Bíróság következetesen úgy ítélte meg, hogy az Egyezmény 14. cikke kiegészíti az Egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek lényegi rendelkezéseit. A 14. cikk alkalmazása nem követeli meg más cikkek sérelmét is, de a szóban forgó jogsérelemnek egy vagy több cikk alkalmazási körébe kell esnie. A 14. cikk alkalmazásához megkülönböztető bánásmódra van szükség analóg vagy lényegesen hasonló szituációkban. Egy megkülönböztetés akkor diszkriminatív, ha nincs objektív és észszerű indoka; más szóval, ha nem szolgál legitim célt.
A Bíróság egyfelől elismeri, hogy a részes államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a bevándorlás kezelésének kérdéskörében. Az államok, tiszteletben tartva a nemzetközi jogot és más szerződéses kötelezettségeiket, a területükön szabadon felügyelhetik a külföldiek belépését és letelepedését. Másfelől viszont a Bíróság többször kimondta, hogy a nemen vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés legfeljebb akkor elfogadható, ha különösen meggyőző és erős érvek indokolják. Az államok mérlegelési jogköre e tekintetben nagyon szűk. Ilyen esetben, amikor a kérelmező rámutat az eltérő eljárásra, a bizonyítás terhe az államé: az államnak kell igazolnia, hogy a megkülönböztetés indokolt.
A Bíróság mindenekelőtt leszögezi, hogy az azonos neműek párkapcsolata - így a kérelmezőé is - az Egyezmény 8. cikke értelmében vett magánélet fogalmi körébe tartozik. A Bíróság már korábban kimondta, hogy a 8. cikkben szereplő magánélet fogalma tág; magában foglalja többek között a jogot párkapcsolat létesítésére és fenntartására más emberekkel, a jogot a "személyes fejlődésre", valamint az önrendelkezéshez való jogot.
A felek észrevételei alapján a Bíróság úgy ítéli meg, hogy Pajić és D. B. kapcsolatára alkalmazható a családi élet fogalma. A Bíróság hangsúlyozza, hogy a "család" kifejezés nem korlátozódik a házasságon alapuló kapcsolatokra. A Bíróság esetjoga az azonos neműek közötti érzelmi és szexuális kapcsolatot sokáig a magánélet, de nem a családi élet körébe sorolta. Később azonban, mivel a részes államokban gyorsan változott az azonos neműek közötti párkapcsolatok társadalmi és jogi megítélése, a Bíróság nem tartotta indokoltnak többé ezt a fajta megkülönböztetést, és már több korábbi ítéletében kimondta, hogy az azonos neműek közötti párkapcsolatok is élvezik a 8. cikkben foglalt családi élet védelmét.[3]
A Bíróság megállapítása szerint a felek egyike sem vitatta, hogy a kérelmező 2009 októbere óta tartós párkapcsolatban él D. B.-vel. A kérelmező rendszeresen utazik Horvátországba a partneréhez, akinél ilyen alkalmakkor több hónapot tölt: tekintve a bevándorlással kapcsolatos szigorú szabályokat, ez az egyetlen módja kapcsolatuk fenntartásának. Figyelembe veendő az is, hogy mindketten kifejezték komoly szándékukat az együttélésre és közös üzlet indítására. így tehát az, hogy a kérelmező nem él együtt D. B.-vel, az állam szigorú bevándorlási politikájának a következménye, így ez a körülmény nem fosztja meg őt a 8. cikkben előírt védelemtől.
A Bíróság megállapítja, hogy a külföldiekről szóló törvény kifejezetten csak különnemű (házas vagy
- 116/117 -
nem házasságban élő) párok számára tette lehetővé a letelepedési engedély megszerzését családegyesítési eljárás keretében, ezzel pedig szexuális orientáción alapuló megkülönböztetést vezetett be.
A kormány álláspontjával kapcsolatban - mely szerint a kérelmező nincs összevethető helyzetben az ellenkező nemű partnerrel párkapcsolatban élőkkel, mivel tőlük is elvárja a törvény a 3 éves együttélést, amely feltételnek Pajić és D.B. nem felel meg - a Bíróság azt állapítja meg, hogy a nemzeti hatóságok és a minisztérium döntésében ez az érvelés nem jelent meg hangsúlyosan, nem is vizsgálták a kérelmező kapcsolatának részleteit. Érvelésük arra szorítkozott, hogy az azonos nemű párok esetében a jogrendszer nem teszi lehetővé a családegyesítési eljárást, valamint a letelepedési engedély kiadását ezen az alapon. Ráadásul, mire a közigazgatási bíróság elé került az ügy, a kapcsolat valójában már megfelelt a háromévnyi együttélés követelményének is.
A Bíróság leszögezi, hogy az Egyezmény 8. cikkéből önmagában nem következik jog egy bizonyos országban történő letelepedésre, viszont minden ország köteles a külföldiek emberi jogait tiszteletben tartó bevándorlási politikát alkalmazni. Ha egy ország olyan jogot keletkeztet, amely túlmutat a 8. cikkben foglalt jogok biztosításán, akkor azt viszont nem biztosíthatja az Egyezmény 14. cikkébe ütköző, diszkriminatív módon.
Csak legitim indok alapján kerülhet sor bármiféle megkülönböztetésre, és jelen esetben sem az eljáró hatóságok, sem a kormány nem tudott ilyen igazolással szolgálni. Az azonos nemű párok általános kizárása a családegyesítési eljárásból szemben áll az Egyezmény előírásaival. A különbségtétel kizárólag a kérelmező szexuális irányultságán alapult, és ez nem egyeztethető össze az Egyezmény 14. cikkével a 8. cikkel összefüggésben. A Bíróság tehát megállapította a 14. cikk sérelmét, és az országot nem vagyoni kártérítés fizetésére kötelezte.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. 2005. május 3-án a Daily Mail című brit napilap egyik cikkében egy nő azt állította, hogy fiúgyermekének II. Albert, Monaco uralkodó hercege az apja. A lap említést tett a Paris Match című hetilap közelgő cikkéről, és ismertette annak
főbb elemeit. Albert herceg - értesülve a Paris Match megjelenés előtt álló cikkéről - azonnal felszólítást küldött a kérelmezőknek, hogy tartózkodjanak a cikk közzétételétől. Május 4-én a Bunte című német hetilap is közzétett egy interjút az említett asszonnyal, egy nappal később pedig megjelent a Paris Match-ban a korábban beharangozott cikk. A lap több képet is közölt, melyeken a herceg a gyermekével a karjában szerepelt. Két héttel később Albert herceg - arra hivatkozva, hogy megsértették a magánélethez és a képmása védelméhez fűződő jogait - a francia polgári törvénykönyv 9. és 1382. cikke alapján keresetet indított a kérelmezők ellen; kártérítést, valamint az ítéletnek a hetilap címlapján történő közzétételét követelve.
2005 júniusában a nanterre-i törvényszék a kiadót 50 000 euró nem vagyoni kártérítés megfizetésére, valamint az ítélet címlapon történő közzétételére kötelezte, "A bíróság ítélete a Paris Match ellen II. Albert monacói herceg keresetére" címen. A bíróság szerint a cikk témája, valamint az azt kísérő fényképek a herceg szerelmi és családi életének legintimebb szféráját érintették, és nem érintettek semmilyen közérdekű kérdést. A kérelmezők fellebbeztek. Mindeközben, 2005. július 6-án Albert herceg egy sajtóközleményben nyilvánosan elismerte, hogy ő a gyermek apja. 2005 novemberében a versailles-i fellebbviteli bíróság megállapította, hogy a Paris Match cikke jóvátehetetlen károkat okozott a hercegnek, mivel az apaságának ténye egészen a vitatott cikk közzétételéig titokban maradt, majd hirtelen, akarata ellenére vált nyilvánossá. 2007 februárjában a sem-mitőszék kimondta, hogy minden embernek, függetlenül a beosztásától, születésétől, vagyonától, a jelenlegi vagy a jövőbeli funkciójától, joga van a magánélete tiszteletben tartásához. Hozzátette, hogy egy személy fényképének közzététele olyan tartalom illusztrálására, amely a magánéletbe történő behatolásnak minősül, szükségszerűen sérti a képmáshoz való jogát is.
A döntés.[5] A kérelmezők szerint az ellenük hozott bírósági ítélet indokolatlan beavatkozást jelentett az információszabadsághoz fűződő joguk gyakorlásába. A Bíróság megismételte, hogy a magánélethez való jog fogalma magában foglalja a kíváncsi tekintetek távoltartásának jogát. A személyek esetében a másokkal történő interakcióknak - még ha azok nyilvánosan történnek is - létezik egy olyan köre, amely a magánélet területéhez tartozik. A személyek bizonyos körülmények között - még ha ismertek is a nagyközönség számára - "jogos elvárásként" hivatkozhatnak a magánszférájuk védelmére és tiszteletére. Egy fénykép közzététele sértheti az egyén magánélethez való jogát akkor is, ha a szóban forgó
- 117/118 -
személy közszereplő. A Bíróság - elismerve minden ember jogát a képmása védelméhez - már számos alkalommal hangsúlyozta, hogy a fényképek alkalmasak lehetnek nagyon személyes, akár intim információk közlésére is az egyénről, illetve a családtagjaikról. Az egyén joga a képmásának védelméhez a személyiségfejlődés egyik lényeges alkotóeleme. Ez elsősorban azt jelenti, hogy az egyénnek jogot kell biztosítani a képmása felhasználásának ellenőrzésére, beleértve azt a jogot is, hogy megtagadhassa a képmás közzétételét. Annak meghatározásakor, hogy egy fénykép közzététele beavatkozást jelent-e a kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogába, a Bíróság figyelembe veszi az információ vagy fénykép megszerzésének módját is. Különösen hangsúlyozza az érintett személy beleegyezésének fontosságát, valamint azt a szempontot, hogy a fénykép mennyire érzékeny területet érint. További tényező, hogy a fényképet milyen célra használták, vagy használhatják fel a későbbiekben. A Bíróság a jelen eset kapcsán külön kiemelte a magánéletbe történő behatolás súlyosságát, valamint a fénykép közzétételének jelentős következményeit az érintett személy számára. Végül kitért arra, hogy noha a közszereplők magánéletéről szóló hírek általában inkább a szórakoztatást szolgálják, az ilyen hírek közzététele is hozzájárul ahhoz, hogy sokféle információ hozzáférhető legyen a nyilvánosság számára, ennélfogva a 10. cikk védelmét élvezi. Ám ezt a védelmet felülmúlhatják a 8. cikk követelményei, amennyiben az információ magán-, illetve intim jellegű, és a terjesztéséhez nem fűződik közérdek.
Alapvető fontosságú annak eldöntése, hogy az interjú tartalma - vagyis a herceg apaságának felfedése - olyan információnak minősül-e, amely "hozzájárul egy közérdekű ügyről szóló vitához". A kormány azzal érvelt, hogy e fogalom túl tág értelmezése kiüresítené a közszereplők magánéletének védelmét. A Bíróság leszögezte, hogy egy személy romantikus kapcsolatai elvben szigorúan magánügynek számítanak. Ebből következően csak kivételes körülmények között megengedett egy pár szexuális életét vagy intim kapcsolatát érintő részleteket a nyilvánosság tudomására hozni az érintettek előzetes hozzájárulása nélkül. E tekintetben a Bíróság megismételte, hogy a nyilvánosságnak joga van a tájékozódáshoz, ami különleges körülmények között akár a közszereplők magánéletére is kiterjedhet. Ám egy olyan cikk, amelynek egyedüli célja az, hogy kielégítse az olvasóközönség kíváncsiságát egy személy magánéletének részleteivel kapcsolatban - függetlenül attól, hogy a személy közismert-e -, nem tekinthető hozzájárulásnak bármiféle közérdekű társadalmi vitához. A közérdek nem redukálható a nyilvánosságnak a mások magánéletéről szóló információk iránti szomjúságára vagy az olvasók szenzációk iránti igényére. Jelen esetben a hazai bíróságok nem találtak a cikk tartalmában "semmilyen aktuális hírt", illetve semmilyen közérdekű információt - tekintettel arra, hogy a gyermek ki volt zárva a trónöröklésből. Úgy vélték, hogy a Paris Match-ban közzétett cikk a herceg magánéletébe való behatolással ért fel, amit semmilyen módon nem indokolhat a médiával szemben támasztott követelmény az aktuális ügyekről - amit jelen esetben "nem létező"-nek ítéltek - szóló tudósítás iránt.
A Bíróság úgy vélekedett, hogy bár a születés intim természetű esemény, az nem kizárólag az érintett személyek magánszférájába tartozik, hanem nyilvános vetülete is van, mivel hivatalos nyilatkozattal (anyakönyv), valamint a szülő és a gyermek között jogi kapcsolat létesítésével jár. Egy születésről szóló tudósítás tehát nem feltétlenül mások magánéletének felfedését jelenti, illetve pusztán a közönség kíváncsiságának kielégítését szolgálja. Tekintettel a Monacói Hercegség berendezkedésének sajátosságaira, tagadhatatlan közérdekű értéke volt - legalábbis a hercegség alattvalói számára - annak a hírnek, hogy Albert hercegnek - akit akkoriban egyedülállóként és gyermektelenként ismert a közvélemény - van egy fia. Ennek a fejleménynek trónutódlási és költségvetési következményei is lehettek volna: házasság révén - még ha ez valószínűtlen is volt - a legitimáció kérdése is felmerülhetett volna. A cikk néhány sorban kitért az örökösödésre vonatkozó következményekre is, a Bíróság szerint pedig ahhoz, hogy egy cikk hozzájáruljon egy közérdekű vitához, nem szükséges teljes egészében egy közérdekű ügyről szólnia: elég lehet, ha csak érinti az ügyet. A vitatott közlés politikai felhangoktól sem volt mentes, és felkelthette a nyilvánosság érdeklődését a hercegségben hatályos örökösödési szabályok iránt, amelyek kizárták a házasságon kívül született gyermek trónöröklési igényét. A herceg hozzáállása - aki apaságát titokban szerette volna tartani, és nem volt hajlandó azt nyilvánosan elismerni - egy monarchiában szintén aggályos lehet a közvélemény számára. A hír által a közönség betekintést nyert a herceg személyiségébe. Bizonyos, az uralkodó család tagjait érintő események - miközben azok az érintettek magánéletéhez tartoznak - a kortárs történelemnek is részét képezik. Következésképpen, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a cikk - bár számos olyan részletet tartalmazott, amelyek kizárólag a herceg életének privát, intim részleteit érintették - egy közérdekű ügyről szóló vitához is hozzá kívánt járulni. A Bíróság leszögezte, hogy a sajtó hozzájárulása a közérdekű vitákhoz nem korlátozódhat csupán az
- 118/119 -
aktuális eseményekre vagy a már folyamatban lévő vitákra. A sajtó valóban eszköze lehet a közérdekű viták kiszélesítésének, de vitaindító szerepe is lehet - közérdekű ügyekkel kapcsolatos információk feltárása, a közvélemény figyelmének felkeltése révén - a társadalomban. A jelen esetben a Bíróság szerint nincs ok annak kétségbe vonására - a közölt információk természetét tekintve -, hogy a nővel készült interjú közzétételét a kérelmezők egy közérdekű témához való hozzájárulásnak vélték.
Ami az érintett személy ismertségét és a tudósítás tárgyát illeti, a Bíróság már számos alkalommal elismerte, hogy a nyilvánosságnak joga van tájékozódni a közszereplők magánéletének bizonyos aspektusairól. Különbséget kell tenni a magánszemélyek és a nyilvánosság előtt szereplők - mint a politikai élet résztvevői -, vagyis a közszereplők között. Alapvetően különbséget kell tenni az egyének magánéletének részleteiről szóló tudósítások és az olyan tényközlések között, amelyek hozzájárulhatnak a közéleti vitához egy demokratikus társadalomban; utóbbira példa az arra vonatkozó olyan közlés, amely egy politikus közfunkciójának ellátásával kapcsolatos. Attól függően tehát, hogy hivatalos funkciót töltenek be vagy sem, az egyének intimitáshoz való joga különböző mértékben korlátozott. A közszereplés mellett fennmarad a magánélet bizalmasan kezeléséhez való jog, amely elvben szélesebb körű, ha az illető nem tölt be semmilyen közfunkciót, és szűkebb, ha közfunkciót tölt be - akár egy uralkodócsalád tagjaként. A közfunkció gyakorlása, illetve a politikai tisztségre való törekvés szükségszerűen felkelti a polgárok figyelmét az egyén iránt; olyan területeket illetően is, amelyek a magánélet körébe tartoznak. Ennélfogva a közszereplők bizonyos privát tettei tekintettel azok lehetséges hatásaira - és figyelembe véve az általuk játszott szerepet a politikai, illetve társadalmi életben, valamint a nyilvánosság tájékozódáshoz fűződő érdekét - nem tekinthetők a magánélet körébe tartozónak. Mindazonáltal, még ha ismert is egy személy a nagyközönség számára, bizonyos körülmények között "jogos elvárásként" igényelheti a magánszférája védelmét és tiszteletben tartását. Így az a tény, hogy egy személy a közszereplők kategóriájába tartozik, semmiképpen sem menti fel automatikusan a médiát - még a közfunkciókat betöltő személyek esetében sem - a magánszférára vonatkozó szakmai és etikai elvek tiszteletben tartása alól. Egy személy ismertsége vagy betöltött funkciója sem teszi indokolttá minden körülmények között, hogy a média üldözze, hogy csalás révén vagy titokban megszerzett fényképeket tegyenek közzé róla, amelyek a magánéletének részleteit ábrázolják.
A Bíróság szerint Albert herceg tagadhatatlanul prominens közszereplő volt az eset idején. A hazai bíróságok ezért kötelesek lettek volna figyelembe venni a herceg megkülönböztetett helyzetét és az általa betöltött nyilvános funkciókat, amely tényezők befolyásolhatják a magánélete védelmének biztosítandó szintjét. Tekintettel arra, hogy a magánélet védelmének - az érintett által elvárható - szintjét csökkentheti a közfunkciók betöltése, a bíróságoknak figyelembe kellett volna venni a herceg államfői státuszának lehetséges hatását, és megkísérelni annak meghatározását, hogy a vitatott cikk mely részei érintik a szigorú értelemben vett magánéletét, és melyek kapcsolódnak a nyilvános funkcióihoz.
Ami a publikáció tárgyát illeti, a cikk érintette ugyan a herceg magánéletét, ám a közölt információk túlmutattak a magánszféra körén, mivel a herceg által betöltött funkció - Monaco államfői posztja - öröklődik. Továbbá, a herceg több alkalommal is a nő társaságában jelent meg a nyilvánosság előtt, ezért a kapcsolatuk már nem csupán a herceg magánéletét érintő ügy. A cikk nemcsak a herceg, hanem a nő és a gyermek magánéletét is érintette. E részleteket illetően a nő szabadon nyilatkozhatott; az újságcikk közlési eszközként szolgált az interjúalany és a gyermeke számára. A Bíróság hozzátette ugyanakkor, hogy az egyén toleranciaszintjének - vélt vagy valós - magas volta a magánéletére vonatkozó információk nyilvánosságára vonatkozóan, illetve hozzászokottsága a nyilvánossághoz nem fosztja meg szükségszerűen a magánszférához való jogától. Figyelembe kell venni olyan, lényeges szempontokat is, mint hogy az információk megszerzésére használt eszközök tisztességesek voltak-e, vagy hogy a tudósítás tiszteletteli volt-e az érintett személy irányába. Egy rövid, hiányos információkat közlő, az olvasók félrevezetésére alkalmas cikk hozzájárulása a nyilvános vitához csekélyebb értékű. E tekintetben a Bíróság hangsúlyozta a terjesztett információk valóságtartalmának fontosságát: a valósághű közlés elvének tisztelete alapvető mások jó hírnevének védelme szempontjából.
A Bíróság megjegyezte, hogy az újságíróknak a hivatásuk gyakorlása során naponta kell olyan döntéseket hozniuk, amelyek a nyilvánosság információhoz való joga és bizonyos egyének magánélethez való joga közötti ütközéssel függnek össze. Elsődleges felelősségük az egyének - beleértve a közszereplőket - védelme a magánszférájukba történő behatolástól. Az újságíróknak figyelembe kell venniük a közlést megelőzően - amennyire csak lehetséges - az információk és a képek várható hatását, amennyiben azok mások magánéletével kapcsolatosak. Különösen bizonyos családi és magánélettel kapcsolatos
- 119/120 -
események élvezik a 8. cikk kiemelt védelmét, ezért az újságíróknak különös óvatossággal és elővigyázatossággal kell kezelniük az ilyen témájú információkat. A Bíróság szerint a hazai bíróságok feladata az volt, hogy azonosítsák a nyilvánosságra hozott interjúban a nő közléseinek azon elemeit, amelyek a herceg magánéletének legszűkebb területéhez tartoznak, illetve mérlegeljék, hogy mely információk tarthattak joggal számot a közérdeklődésre. Ezt azonban nem tették meg: tagadták, hogy a fiú létéről szóló közlés bármiféle közérdekű ügyről szóló vita részét képezné, illetve azt, hogy a hírértéke igazolhatná az ügyről szóló beszámolót.
A Bíróság azt is kiemelte, hogy egy újságcikk bemutatásmódja, illetve stílushasználata a szerkesztői döntések körében olyan kérdést jelent, amelyet illetően elvben nem kell a Bíróságnak állást foglalnia. Bizonyos kifejezések használata - a nyilvánosság figyelmének felkeltése céljából - önmagában nem vet fel kérdéseket a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint. A magazin nem bírálható a cikk kiemeléséért, illetve a téma figyelemfelhívó bemutatásáért; feltéve, hogy nem torzítja vagy változtatja meg a közzététel során az információkat, és nem vezeti félre a olvasót. Ami a vitatott cikk következményeit illeti, a Bíróság úgy vélte, hogy e tekintetben a Daily Mail és a Bunte című lapokban megjelent cikkeket is figyelembe kell venni. A hazai bíróságok azonban nem voltak tekintettel arra a körülményre, hogy a nemzetközi média már beszámolt az ügyről.
A szankció súlyossága kapcsán a Bíróság úgy vélekedett, hogy - függetlenül attól, hogy a kiszabott szankció jelentéktelen volt-e vagy sem - ami számít, az az ítélet meghozatalának ténye az érintett személlyel szemben; beleértve a kizárólag polgári jogi természetű döntéseket is. A véleménynyilvánítás szabadságának indokolatlan korlátozása minden esetben magában hordozza annak kockázatát, hogy az intézkedés akadályozni vagy bénítani fogja azt, hogy a média a jövőben hasonló kérdésekkel foglalkozzon. Az 50 000 eurós kártérítés megfizetésére és az ítélet közzétételére való kötelezés nem tekinthető jelentéktelen szankciónak. Mindezekre figyelemmel a Bíróság megállapította, hogy a kormány által a herceg magánélete és a képmáshoz fűződő joga védelmében felhozott érvek nem tekinthetők elégségesnek a beavatkozás igazolásához. A hazai bíróságok nem vették kellően figyelembe a Bíróság ítélkezési gyakorlata által megállapított, a magánélet tiszteletben tartásához való jog és a véleménynyilvánítás szabadsága közötti mérlegelésre vonatkozó elveket és kritériumokat. A 10. cikket így megsértették.
Az ügy körülményei. A kérelmezők különböző egyetemeken jogi tárgyakat tanító egyetemi oktatók. 2008. május 5-én az ankarai elsőfokú bíróság az internetes közzétételek szabályozásáról és az internetes bűncselekmények elleni küzdelemről szóló 2007. május 4-i 5651. számú törvény 8. cikke alapján elrendelte a YouTube nevű videómegosztó honlaphoz való hozzáférés blokkolását. Az indokolás szerint az oldalon keresztül elérhető volt tíz videó, amelyek sértették Mustafa Kemal Atatürk, a Török Köztársaság alapítójának emlékét. 2010 májusában a kérelmezők mint felhasználók a határozat hatályon kívül helyezését és a blokkolás feloldását kérték. Állításuk szerint az intézkedés hatással volt a tudományos szakmai tevékenységükre, továbbá azt is állították, hogy az olyan információkat megosztó oldalakhoz való hozzáférés biztosításához, mint a YouTube, közérdek fűződik. Az ankarai elsőfokú bíróság elutasította a kérelmet, azzal az indokkal, hogy a blokkolást a törvényekkel összhangban rendelték el, és a kérelmezők nem voltak olyan helyzetben, hogy a döntést vitathassák. A szóban forgó videók Törökországból már nem voltak elérhetőek, de a YouTube adatbázisában még szerepeltek, így azokhoz a felhasználók továbbra is hozzáférhettek világszerte. Az ankarai fellebbviteli bíróság a határozatot helybenhagyta. Ezt követően, 2010. június 17-én az elsőfokú bíróság újabb, blokkolást előíró határozatot hozott. A kérelmezők ez esetben is sikertelenül kérték a döntés hatályon kívül helyezését. A YouTube végül 2008. május 5-től egészen 2010. október 30-ig volt blokkolva Törökországban, amikor is az ügyészség kérelmére a korlátozást feloldották.
A döntés.[7] A kérelmezők panasza szerint a YouTube-hoz való hozzáférés blokkolásával megsértették az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságához fűződő jogukat, mivel megfosztották őket e joguk gyakorlásának egy fontos eszközétől. A Bíróság megállapította, hogy a YouTube-ra vonatkozóan elrendelt blokkolás nem közvetlenül a kérelmezőket célozta. Ezért először azt vizsgálta meg, hogy a kérelmezők az Egyezmény értelmében jogsértés áldozatainak tekinthetők-e. Az, hogy valaki egy internetes oldalhoz való hozzáférés blokkolása esetén áldozatnak tekinthető-e, függ az eset körülményeitől, különösen a weboldal funkciójától és az intézkedés várható következményeinek súlyosságától. Figyelembe kell venni azt is, hogy az internet mára az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságához fűződő jog egyik legfontosabb eszközévé vált; azáltal,
- 120/121 -
hogy az internet kézenfekvő eszközöket biztosít a politikai és közérdekű kérdéseket érintő tevékenységekben és vitákban való részvételhez. Jelen esetben a kérelmezők a videómegosztót aktív felhasználókként szakmai célokra használták, különösen a tudományos munkájukhoz használt videók megtekintésére, letöltésére vagy megosztására. A YouTube nemcsak művészi, zenei műveket terjeszt, hanem nagyon népszerű platform politikai párbeszéd, illetve más társadalmi tevékenységek számára is. A vitatott intézkedés lehetetlenné tette a hozzáférést bizonyos információkhoz, amelyeket más eszközökkel nem lehetett elérni. A honlap ezért fontos tájékozódási forrásnak és kommunikációs felületnek tekinthető.
Ami az internetes honlapok jelentőségét illeti a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlásában, a Bíróság megismételte, hogy az internet fontos szerepet játszik a nyilvánosság hírekhez való hozzáférésének elősegítésében, és általában az információk terjesztésének megkönnyítésében. Az internet, amelyen keresztül az egyének kifejezhetik magukat, példátlanul fontos eszköz a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlására. E tekintetben megjegyzendő, hogy a YouTube egy videómegosztó oldal, amely videók feltöltésére, megtekintésére és megosztására használható, és mindezen lehetőségek kétségkívül fontosak az információk megismeréséhez és közléséhez fűződő szabadság gyakorlásának szempontjából. A YouTube-on sokszor olyan politikai információkat is elérhetővé tesznek a nyilvánosság számára, amelyeket a hagyományos média figyelmen kívül hagy; a YouTube lehetővé teszi az "állampolgári újságírás" ('citizen journalism') megjelenését. Az Alkotmánybíróság is elismerte a kérelmezők - mint aktív felhasználók - áldozati státuszát a honlap blokkolását elrendelő határozat tekintetében.
A fentiek fényében a Bíróság elismerte, hogy a kérelmezők joggal állíthatták, hogy a YouTube blokkolásának elrendelése hatással volt az információszabadsághoz fűződő jogukra, noha a döntés közvetlenül nem őket érintette. A 10. cikk nemcsak az információ tartalmára, hanem a terjesztés eszközére is vonatkozik, mivel az eszközök használatának bármilyen korlátozása beavatkozást jelent az információk megismerésének és közlésének jogába. Ezt az intézkedést - amely befolyásolta az internethez való hozzáférést - "hatósági szerv általi beavatkozásnak" lehet tekinteni a 10. cikk által garantált jogok gyakorlásába.
A hozzáférés blokkolását az 5651. számú törvény 8. cikke alapján rendelték el. A Bíróság ezen a ponton emlékeztetett az Ahmet Yildirim Törökország elleni ügyében hozott ítéletére, amelyben már megállapította, hogy a törvény nem teszi lehetővé egy teljes internetes oldalhoz való hozzáférés megakadályozását annak egy résztartalma miatt.[8] Valóban, a 8. cikk (1) bekezdése értelmében csak akkor rendelhető el egy közzététel blokkolása, amennyiben alapos okkal gyanítható, hogy annak tartalma a törvényben felsorolt bűncselekmények valamelyikét valósítja meg. E tekintetben a Bíróság kimondta, hogy az ilyen előzetes korlátozások nem feltétlenül összeegyeztethetetlenek az Egyezménnyel. Ugyanakkor olyan jogi keretekre van szükség, amely biztosítja mind a tilalmak körének szigorú körülhatárolását, mind a hatékony bírósági felülvizsgálat lehetőségét a visszaélésekkel szemben. Egy ilyen jellegű intézkedés bírósági felülvizsgálata elképzelhetetlen az információszabadság megelőző korlátozására vonatkozó pontos szabályok létrehozása nélkül. Jelen esetben tehát nem volt jogszabályi rendelkezés, amely lehetővé tette az ankarai elsőfokú bíróság számára, hogy a YouTube-hoz való hozzáférés teljes blokkolását rendelje el. A hatóságoknak figyelembe kellett volna venniük többek között azt is, hogy egy ilyen intézkedés, amely óriási mennyiségű információt tett hozzáférhetetlenné, lényegesen korlátozta az internetfelhasználók jogait, és jelentős mellékhatással is járt. A Bíróság ennek megfelelően arra a következtetésre jutott, hogy a rendelkezés nem felelt meg az Egyezmény által előírt jogszerűség feltételének, és nem biztosította a kérelmezők számára a védelemnek azt a fokát, amelyre egy demokratikus társadalomban a jogállamiság elve alapján jogosultak. A kérdéses rendelkezés tehát ellentmondásban van a 10. cikkel, amely a benne foglalt jogokat "országhatárokra tekintet nélkül" biztosítja. A 10. cikket így megsértették.
Az ügy körülményei. A kérelmezők a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE) - a magyar internetes tartalomszolgáltatók önszabályozó testülete -, valamint az Index.hu Zrt. - az Index internetes hírportál tulajdonosa - voltak. A kérdéses időben az MTE és az Index egyaránt lehetővé tette az olvasók számára, hogy kommentálják az oldalaikon közzétett cikkeket. 2010. február 5-én az MTE állásfoglalást tett közzé a honlapján, amelyben etikátlannak nevezte két ingatlanközvetítő honlap üzleti gyakorlatát, akik megtévesztették az ügyfeleiket: egy ingyenes hirdetési szolgáltatásuk 30 nap után úgy vált fizetőssé, hogy erről a felhasználók nem kaptak előzetesen értesítést. A cikket az Index "Tékozló Homár" című, fogyasztóvédelemmel foglalkozó blogja is átvette. Az
- 121/122 -
állásfoglaláshoz mind az MTE, mind az Index honlapján több sértő, vulgáris komment érkezett. 2010. február 17-én az ingatlanforgalmazó honlapokat üzemeltető cég polgári keresetet nyújtott be a kérelmezők ellen; arra hivatkozva, hogy a cikk és az azt követő hozzászólások megsértették a jó hírnevét. A kérelmezők a keresetről tudomást szerezve azonnal eltávolították a kérdéses hozzászólásokat. Viszontkeresetükben azzal érveltek, hogy közvetítő szolgáltatóként nem voltak felelősek a felhasználók kommentjeiért, akiknek a kritikája - amint azt az ingatlanközvetítő honlapok üzleti gyakorlatát érintő számos fogyasztói panasz, illetve eljárás is mutatja - indokolt volt.
A Fővárosi Bíróság 2011. márciusi ítélete szerint az állásfoglalás nem minősül jogsértőnek. A kifogásolt kommentekről azonban úgy vélte, hogy azok sértőek, bántóak és megalázóak voltak, és túlmentek a véleménynyilvánítás szabadságának megengedett határain. A bíróság szerint a hozzászólások - az olvasói levelekhez hasonlóan - szerkesztett tartalomnak minősülnek. Azáltal, hogy a kérelmezők lehetővé tették az olvasók számára, hogy hozzászólásokat tegyenek közre a weboldalaikon, felelősséget vállaltak a közönség sértő vagy jogellenes kommentjeiért. A Fővárosi ítélőtábla 2011. októberi ítélete szerint a kommentek nem olvasói levélnek - amelyek közzététele szerkesztői döntéstől függ -, hanem magánjellegű megnyilvánulásnak minősülnek, amelyek nem tartoznak az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény (Ektv.) hatálya alá, ezért a kérelmezők - a közvetítő szolgáltatóra irányadó szabályok alapján - nem mentesülhetnek a felelősség alól sem. A kommentekre a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) személyiségi jogokra vonatkozó szabályait kell alkalmazni. Mivel a hozzászólások sértőek voltak a felperesre nézve, az ítélet szerint a kérelmezők a közzétételükért objektív felelősséggel tartoznak, függetlenül azok későbbi eltávolításától, amely utóbbi körülménynek csak a kártérítési igény értékelése során van jelentősége.
A kérelmezők felülvizsgálati kérelmét a Kúria 2012 júniusában elutasította, és helybenhagyta a jogerős ítéletet. Az indokolás megerősítette, hogy a kérelmezők abból következően, hogy a honlapjukon lehetővé tették az olvasók számára a kommentelést, objektív felelősséget viselnek minden sértő vagy jogellenes hozzászólásért. Elutasította a kérelmezők érvét, hogy közvetítő szolgáltatók, és megállapította, hogy a kérelmezők nem hivatkozhatnak az Ektv. által meghatározott tárhelyszolgáltató korlátozott felelősségére. Ha az online felületükön ellenőrizetlenül biztosítanak lehetőséget hozzászólások elhelyezésére, számolniuk kell azzal, hogy azok között jogsértő közlés is szerepelhet, amelyért felelősséggel tartoznak. A kérelmezők ezután alkotmányjogi panaszt nyújtottak be. Azzal érveltek, hogy a bírósági döntések, amelyek objektíve felelősnek tartják őket a kommentek tartalmáért, indokolatlanul korlátozzák a véleménynyilvánítási szabadságukat. Az alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróság a 19/2014. (V. 30.) AB határozatával elutasította.
A döntés.[10] A kérelmezők szerint az állam beavatkozásának eredményeként objektív felelősséggel tartoztak a weboldalaikon tett hozzászólásokért. Vitatták a magyar bíróságok azon megállapítását, hogy a kommentek - amelyeket egy közérdekű ügyről szóló, nyilvános vita keretében posztoltak - sértették mások jóhírnévhez fűződő jogát. A kérelmezők szerint a kormány érve, amely szerint a felelősség elkerülhető a hozzászólások előzetes moderálásával vagy a kommentálás lehetőségének letiltásával, szembehelyezkedik az internetes véleménynyilvánítás lényegével. Úgy vélték, hogy az objektív felelősség alkalmazása az online kiadókra harmadik felek tartalmaiért egyenlő lenne azzal a kötelezettséggel, hogy a honlapok üzemeltetőinek meg kell akadályozniuk az esetlegesen rágalmazást megvalósító felhasználói tartalmak posztolását. Egy ilyen kötelezettség indokolatlan terhet jelentene az internet számos szereplője számára; illetve, a jogi problémák elkerülése mint cél a felhasználói kommentek jelentős cenzúrázását vagy akár teljes megszüntetését eredményezné, miközben a hozzászólás lehetősége gazdagítja és demokratizálja az online vitákat. A kérelmezőknek annak ellenére kellett egy polgári jogi eljárással szembenézniük, hogy a vitatott tartalmat haladéktalanul eltávolították, miután arról a keresetlevélből tudomást szereztek. Végezetül, a kérelmezők azzal érveltek, hogy a szerkesztői felelősségre vonatkozó hagyományos megközelítés, vagyis az objektív felelősség elvének puszta alkalmazása nem megfelelő válasz a digitális korszak új kihívásaira. Az internet korában rendkívül kedvezőtlen következményekkel járna a véleménynyilvánítás szabadságára és a demokrácia nyíltságára az objektív felelősség előírása az online kiadók esetében, harmadik féltől származó tartalmak vonatkozásában.
Ezzel szemben a kormány érvelése szerint a kérelmezők objektív felelőssége azon alapult, hogy törvénysértő módon terjesztettek más személyek által kifejezett magánvéleményeket. A jóhírnevet csorbító véleménynyilvánítás más személyektől származó információk közlésével és terjesztésével is elkövethető. A kommentek indokolatlanul bántóak, sértőek és lealacsonyítóak voltak; közlésük ellentétes a véleménynyilvánítás normáival. A becsület és a jóhírnév
- 122/123 -
védelme külső határát jelentheti még a véleményeknek, illetve az értékítéleteknek is.
A Bíróság mindenekelőtt rámutatott arra, hogy a kérelmezők - a jelentős internetes hírportált gazdasági célból működtető kiadó és az internetes tartalomszolgáltatók önszabályozó testülete - olyan helyzetben voltak, hogy fel tudták mérni a tevékenységükkel járó kockázatokat, és előre kellett látniuk, hogy a belső jog - a polgári törvénykönyv - alapján felelősségre vonhatók harmadik felek jogellenes hozzászólásaiért. A vitatott beavatkozás ezért "törvényben meghatározott" volt, amelynek törvényes célja mások jogainak védelme volt. A Bíróság ezúttal is emlékeztetett arra, hogy - figyelembe véve az elérhetőségét, a tárolókapacitását, valamint a hatalmas mennyiségű információ közzétételét - az internet fontos szerepet játszik a közönség hírekhez való hozzáférésének előremozdításában, illetve általában az információterjesztés könnyítésében. A jóhírnév védelméhez való jog a 8. cikkben foglalt magánélet tiszteletben tartásához való jog részét képezi. Ahhoz viszont, hogy a 8. cikk számításba jöjjön, a jóhírnév sérelmének el kell érnie egy bizonyos szintet, és a kifogásolt véleménynyilvánításnak oly módon kell kárt okoznia, ami "sérti a magánélet tiszteletben tartásához való jog személyes élvezetét".
Mind a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete, mind az Index fórumot nyújtott a véleménynyilvánítás jogának gyakorlására, lehetővé téve a közönség számára információk és eszmék közlését. A kérelmezők magatartását ezért a sajtóra alkalmazandó elvek fényében kell értelmezni. A Bíróság megerősítette, hogy bár hagyományos értelemben véve az internetes hírportálok a hozzászólásoknak nem kiadói, elvben mégis "kötelezettségeket és felelősséget" kell vállalniuk azokért. Az internet sajátos természetéből fakadóan e "kötelezettségek és felelősség" bizonyos mértékben eltérőek lehetnek, mint a hagyományos kiadók esetében, különösen a harmadik féltől származó tartalmakat illetően. A Bíróság a Delfi-esetben[11] már megvizsgálta a kötelezettségeit és felelősségét a nagy internetes hírportáloknak, amelyek üzleti célból felületet biztosítanak a felhasználói hozzászólásoknak, amely felületeket a felhasználók nyilvánvalóan jogellenes véleménynyilvánításra, gyűlöletbeszédre és erőszakra való uszításra is használhatnak. Jelen esetben viszont nem erről van szó. A kifogásolt közlések - bár sértőek és vulgárisak voltak - nem voltak egyértelműen jogellenesek, illetve bizonyosan nem minősültek gyűlöletbeszédnek vagy erőszakra uszításnak. Továbbá, míg az Index egy jelentős sajtóorgánum, amelyet gazdasági érdekűnek kell tekinteni, az MTE az internetes tartalomszolgáltatók nonprofit önszabályozó egyesülete, amelynek esetében nem áll fenn gazdasági érdek.
A hazai bíróságok szerint a kifogásolt kijelentések sértették a felperes cég személyiségi jogait és jóhírnevét. Azt állították - minden további elemzés vagy indokolás nélkül -, hogy a kijelentések jogellenesek voltak, mivel csorbították a felperes társaság jóhírnevét. A Bíróság korábban már kimondta, hogy a jogi személyek nem lehetnek áldozatai természetes személyeket illető személyiségi jogok megsértésének. Különbséget kell tenni a gazdasági társaságok kereskedelmi jóhírnévhez fűződő érdeke és az egyének - társadalmi státuszt érintő - jóhírneve között. Míg az utóbbi kihathat az emberi méltóságra, az előbbinek nincs erkölcsi vetülete. Az állam bizonyos mérlegelési jogkört élvez, amikor a hazai jogban lehetővé teszi egy társaság számára a jóhírnevét veszélyeztető állítások megtámadását, illetve az okozott kár mérséklését. Valóban nem zárható ki, hogy a kifogásolt megjegyzések károsak voltak a társaság mögött álló természetes személyre, és ebben az értelemben a hazai bíróságok döntései közvetett módon e személy védelmét szolgálták.
A Bíróság emlékeztetett a figyelembe veendő elvekre, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát a közlések által érintettek - 8. cikk által védett - jóhírnevével szemben kell mérlegelni: hozzájárulás a közérdekű vitához; a tudósítás témája; az érintett személy korábbi magatartása; a közzététel tartalma, formája és következményei; az újságírókra és a kiadókra kiszabott szankciók súlyossága. Hozzátette, hogy ilyen esetekben a hazai bíróságok által elvégzett mérlegelés eredménye akkor elfogadható, ha a bíróságok számításba vették a megfelelő kritériumokat. A Bíróság a Delfi-ügyben a következő további szempontokat azonosította: a kommentek kontextusa; a kérelmező társaság által tett intézkedések a rágalmazó hozzászólások megelőzésére vagy eltávolítására; a kommentek tényleges szerzőinek felelőssége - a közvetítők felelősségének alternatívájaként -; a hazai eljárások következményei a kérelmező társaságra nézve. Ez utóbbi kritériumokat a Bíróság azért vezette be, hogy értékelje a nagy internetes hírportálok felelősségét, amennyiben azok nem távolítják el az online felületeikről a közzétételt követően haladéktalanul a gyűlöletbeszédnek vagy erőszakra uszításnak minősülő kommenteket. A Bíróság számára tehát a beavatkozás arányosságának értékelésekor annak megállapítása is releváns, hogy a kifogásolt közlés gyűlöletbeszédnek minősíthető-e. Következésképpen azt kell megvizsgálni, hogy a hazai hatóságok megfelelően mérlegeltek-e a kérelmezők 10. cikkben foglalt joga és a felperes társaság azon
- 123/124 -
joga között, hogy ne kelljen eltűrnie a 8. cikk szerinti jogait sértő állításokat.
Ami a kifogásolt kommentek kontextusát és tartalmát illeti, a Bíróság rámutatott, hogy az azok alapjául szolgáló cikk két nagy ingatlanközvetítő honlap üzleti gyakorlatát - amit félrevezetőnek és az ügyfeleket megkárosítónak ítéltek - érintette. A számos fogyasztót és internet-felhasználót érintő ügyben közérdek fűződött a nyílt vita biztosításához. Az ingatlanközvetítő honlapok magatartása kapcsán már számos panasz érkezett a fogyasztóvédelmi szervekhez, és különféle eljárások is indultak már az érintett gazdasági társasággal szemben. A Bíróság megítélése szerint a hozzászólások tehát közérdekű kérdést érintettek, és a cikk sem tekinthető ténybeli alapot nélkülözőnek vagy indokolatlanul sértő hozzászólásokat provokálónak. A kommentek nem rágalmazó tényállítások, hanem értékítéletek vagy vélemények voltak, amelyek egy kereskedelmi magatartást bíráltak, részben azoknak a hozzászólóknak a személyes frusztrációiból fakadóan, akiket a cég megtévesztett. A kommenteket a felperes cég üzletpolitikájáról szóló vita keretében posztolták, ártalmasnak minősítve azt az ügyfelekre nézve. A hozzászólásokban használt kifejezések sértőek, nyíltan vulgárisak voltak. A sértések a véleménynyilvánítás szabadságának védelmén kívül eshetnek, ha öncélú becsmérlésnek minősülnek, ha a kijelentés egyedüli célja a sértegetés, ám a vulgáris kifejezések megjelenése önmagában nem meghatározó a sértő vélemény megítélésekor. A stílus a kifejezés formájaként a kommunikáció részét képezi, ennélfogva az a közlés tartalmával együtt védelemben részesül. Bár a rágalmazásnak komoly hatása lehet az interneten - különös tekintettel arra, hogy milyen könnyen, gyorsan és milyen nagy körben terjedhetnek az információk - a Bíróság szerint figyelembe kell venni a kommunikáció stílusának sajátosságait az egyes internetes portálokon. Bár a hozzászólásokban használt kifejezések alacsony stílusértékűek, az ilyen kifejezések használata számos internetes portál kommunikációjában elterjedt, ami feltételezhetően csökkentheti a hatásukat.
Ami a kommentek szerzőinek felelősségét illeti, a hazai bíróságok egyáltalán nem foglalkoztak a kommentelők azonosításának lehetőségével, és nem tájékozódtak a kommentálás feltételei felől, illetve a kérelmezők honlapjain az olvasói hozzászólások közzétételét lehetővé tévő regisztráció rendszeréről. A nemzeti bíróságok megelégedtek annak megállapításával, hogy a kérelmezők felelősséggel tartoztak a kommentekért, mivel rágalmazó kijelentéseket terjesztettek; a hozzászólások tényleges szerzőinek felelősségét viszont nem mérlegelték. A Bíróság szerint a kérelmezők magatartása - fórum nyújtása harmadik felek számára, hogy kommentek posztolásával gyakorolhassák a véleménynyilvánítási szabadságukat - sajátos természetű újságírói tevékenységnek minősül.
Ami a kérelmezők lépéseit és a károsult fél magatartását illeti, a kérelmezők a bejelentést követően azonnal eltávolították a kérdéses kommenteket, a Kúria mégis felelősnek találta őket a polgári törvénykönyv alapján, mivel lehetővé tették az olvasók számára, hogy hozzászólásokat tegyenek a cikkel kapcsolatban, ami objektív felelősségüket feltételezi az olvasók által tett sértő vagy jogellenes hozzászólások bármelyikéért. A Fővárosi ítélőtábla szerint a kommentek eltávolításának körülményei nem relevánsak az objektív felelősség értékelése szempontjából. Ugyanakkor, a kérelmezők alkalmaztak bizonyos általános intézkedéseket, hogy megakadályozzák a rágalmazó kommenteket, illetve eltávolítsák azokat - például az általános felhasználási feltételek rögzítése által, valamint az értesítési-eltávolítási rendszer ('notice-and-take-down system') révén, amelyen keresztül bárki jelezhette a jogellenes hozzászólásokat a szolgáltatónak. A hazai bíróságok úgy ítélték meg, hogy a kérelmezőknek számítaniuk kellett arra, hogy a moderálás nélkül működtetett fórumon közzétett hozzászólások némelyike törvénysértő lehet. A Bíróság szerint az előrelátás ilyen - túlzott és kivitelezhetetlen mértékű - követelménye aláássa az információközlés szabadságának jogát az interneten. Ráadásul, a károsult társaság soha nem kérte a kérelmezőket a kommentek eltávolítására, hanem úgy döntött, hogy közvetlenül bírósághoz fordul. Sőt, a bíróságok úgy állapították meg a kérelmezők objektív felelősségét, hogy egyáltalán nem vizsgálták a kérelmező vagy a felperes magatartását.
A kommentek következményei kapcsán a Bíróság újra megismételte, hogy különbséget kell tenni egy társaság kereskedelmi jóhírnévhez fűződő érdeke és az egyén - társadalmi státuszát érintő - jóhírneve között. Míg utóbbi kihathat az emberi méltóságra, a kereskedelmi hírnévhez fűződő érdeknek nincs olyan erkölcsi dimenziója, mint az egyének jóhírnevének. A kommentek hatását ebben a kontextusban kell elhelyezni és értékelni. A cikk és a kifogásolt hozzászólások közzététele idején már vizsgálatok voltak folyamatban a cég üzleti magatartására vonatkozóan. Ennek fényében a Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy a kommenteknek további jelentős hatása lett volna az érintett fogyasztók hozzáállására. A hazai bíróságok ugyanakkor nem értékelték, hogy a hozzászólások elérték-e a komolyság
- 124/125 -
egy szükséges szintjét, és ténylegesen ártottak-e a jogi személy szakmai jóhírnevének.
Bár a kérelmezőknek nem kellett kártérítést fizetniük, a Bíróság szerint a döntő kérdés nem is erre vonatkozott, hanem magára a gyakorlatra, hogy internetes portálok felelősségre vonhatók egy harmadik fél hozzászólásaiért. Az ilyen felelősség előreláthatóan negatív következményekkel járhat az internetes portálok komment-környezetére; például arra ösztönözheti a tartalomszolgáltatókat, hogy a kommentálást teljesen megtiltsák. Ezek a következmények közvetlenül vagy közvetetten dermesztő hatással lehetnek az internetes véleménynyilvánítás szabadságára. E hatás különösen hátrányos lehet egy olyan - nem üzleti céllal működtetett - honlap számára, mint az első kérelmezőé. A magyar bíróságok azonban nem fordítottak figyelmet arra, hogy mi forgott kockán a kérelmezők - mint "a szabad elektronikus média főszereplői" - számára. Nem vállalkoztak semmilyen értékelésre arra vonatkozóan, hogy a polgári jogi felelősség alkalmazása egy hírportál üzemeltetőjével szemben milyen hatással lesz a véleménynyilvánítás szabadságára az interneten. Sőt, egyáltalán nem végeztek semmiféle mérlegelést ezen érdekek és a felperes érdekei között. Ez a tény önmagában felveti a kérdést, hogy a kérelmezők véleménynyilvánítási szabadságát megfelelően védték-e hazai szinten. A Bíróság hozzátette, hogy a magyar bíróságoknak az objektív felelősség fogalmáról alkotott merev álláspontja kizárja a versengő jogoknak a Bíróság ítélkezési gyakorlatában megállapított kritériumok szerinti mérlegelését.
Végül a Bíróság kimondta, hogy az "értesítési-eltávolítási rendszer" - amennyiben hatékonyan működik, és lehetővé teszi a gyors reakciót - megfelelő eszköz lehet az érintettek jogainak és érdekeinek kiegyensúlyozására. Nincs olyan ok, amely miatt egy ilyen rendszer - amely mindkét kérelmező weboldalának esetében működött - nem nyújthat megfelelő megoldást a felperes kereskedelmi jóhírnevének védelmére. Igaz, olyan esetekben, amikor a harmadik fél - egy felhasználó - gyűlöletbeszéd formájában kommentál, és ezáltal közvetlenül veszélyezteti más személyek testi épségét, illetve mások jogait és érdekeit, a részes államokat a társadalom egészének érdeke is feljogosítja arra, hogy az internetes hírportálokat felelősségre vonja, amennyiben azok nem tesznek intézkedéseket az egyértelműen jogellenes hozzászólások haladéktalan eltávolítására, akár az áldozat vagy harmadik fél bejelentése nélkül is. Jelen esetben azonban nem ilyen megnyilvánulásokról volt szó. A fenti megfontolások elegendőek voltak arra, hogy a Bíróság kimondja a 10. cikk megsértését. Az ítélethez egy párhuzamos véleményt fűztek.
Az ügy körülményei. Az első eset kérelmezői, a Párbeszéd Magyarországért (PM) nevű párt tagjai, a szóban forgó időszakban ellenzéki országgyűlési képviselők voltak. 2013. április 30-án két képviselő egy "Loptok, csaltok, hazudtok!" feliratú transzparenst vitt be az Országgyűlés plenáris ülésére a dohányzással összefüggő egyes törvények módosításáról szóló T/10881. számú törvényjavaslat (a dohánypiac átszervezése) elleni tiltakozásul. Május 6-án a házelnök az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 49. § (4) bekezdése[13] alapján a plenáris ülés súlyos megzavarásáért pénzbírság kiszabását javasolta a képviselőkre. A házelnök javaslata szerint az egyik képviselő tekintetében a maximális bírság (egyhavi képviselői tiszteletdíjának egyharmada) alkalmazására volt szükség, mivel a képviselő az Országgyűlés jegyzője is volt egyben. Az Országgyűlés a házelnök javaslatát május 13-án vita nélkül fogadta el. Május 21-én két másik képviselő a dohányzással összefüggő egyes törvények módosításáról szóló T/10881. számú törvényjavaslat zárószavazása alatt "Itt Nemzeti Dohánymaffia működik" feliratú táblát mutatott fel, így tiltakozva a módosítás ellen. Május 27-én a házelnök a plenáris ülés súlyos megzavarásáért pénzbírság kiszabását javasolta a képviselőkre. A javaslat szerint a pénzbírságra azért volt szükség, mert hasonló rendzavarás történt már korábban is. A javaslatot május 27-én vita nélkül fogadták el.
A második eset kérelmezői a szóban forgó időszakban a magyar Országgyűlés tagjai voltak, a Lehet Más a Politika (LMP) nevű ellenzéki párt színeiben. 2013. június 21-én az új földtörvény zárószavazása heves reakciókat váltott ki az ellenzék részéről. A zárószavazáson az egyik képviselő egy földet tartalmazó kis aranytalicskát vitt a miniszterelnök asztala elé, majd két másik képviselő egy transzparenst ("Földrablás helyett földosztást") feszített ki az elnöki pulpitus előtt. Mindeközben az előbbi képviselő egy megafonon keresztül beszélni kezdett. Június 25-én a házelnök az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 49. § (4) bekezdése alapján, a plenáris ülés súlyos megzavarásáért pénzbírság kiszabását javasolta a képviselőkre. A házelnök javaslata szerint a maximális bírság (egyhavi képviselői tiszteletdíjuk egyharmada, vagyis 154 600, illetve 131-131 000 forintnyi összeg) alkalmazására volt szükség, mivel a szavazás folyamán rendkívüli helyzet alakult ki. Ezt azzal indokolta, hogy a képviselők a transzparenssel, valamint a megafon használatával súlyosan megzavarták az Országgyűlés munkáját. Az Országgyűlés a házelnök javaslatát június 26-án vita nélkül fogadta el.
- 125/126 -
A döntés.[14] A kérelmezők szerint azok a döntések, amelyek következményeként megbírságolták őket a parlamenti ülés során tanúsított magatartásukért, megsértették véleménynyilvánítási szabadságukat. A kamara 2014. szeptember 16-án hozott két ítéletében[15] négy szempontot vett figyelembe a beavatkozás arányosságának értékelésekor: a) a beszéd természete, b) a kifogásolt véleménynyilvánítás természetének hatása az Országgyűlés rendjére és tekintélyére, c) az alkalmazott eljárás, valamint d) a kiszabott szankciók. A Kamara megállapította, hogy a beavatkozásnak - amely politikai véleménynyilvánítást érintett - nem volt kényszerítő indoka, mivel a kifogásolt véleménynyilvánítás az Országgyűlés tekintélyéhez és rendjéhez fűződő érdeket nem érintette súlyosan, illetve, a szankciót kiszabók nem bizonyították, hogy ezek az érdekek nagyobb súllyal esnek latba, mint a parlamenti ellenzék véleménynyilvánítási szabadsága. A szankciókat kevésbé "tolakodó" intézkedés - például figyelmeztetés vagy megrovás -alkalmazásának megfontolása nélkül szabták ki. Ráadásul a beavatkozás, illetve a szankciók alkalmazása - amelyekre egy olyan eljárás révén került sor, ahol nem volt kielégítőek az eljárási garanciák, illetve azok elfogulatlan alkalmazása - "dermesztő hatással" járt a parlamenti ellenzékre. Ezért a beavatkozás nem tekinthető "szükségesnek egy demokratikus társadalomban".
A kérelmezők szerint az ellenzéki képviselők véleménynyilvánítási szabadságát nemcsak a külső, hanem a belső korlátozásokkal szemben is meg kell védeni. A kérdés az, hogy egy olyan helyzetben, amelyben az ellenzéki képviselőket szisztematikusan megfosztják attól a lehetőségtől, hogy hagyományos módon adjanak hangot nézeteiknek az Országgyűlésben, a 10. cikk alapján megengedett-e számukra, hogy fontos közügyeket illetően szimbolikus beszéddel (transzparensek felmutatásával) fejezzék ki a véleményüket, amíg ezzel nem okoznak jelentős zavart a parlament működésében. Szerintük a véleménynyilvánításukat több tényező miatt is a lehető legmagasabb szintű védelem illeti meg. Az ügyben politikai megnyilvánulásról volt szó, amely a leginkább védett beszéd az Egyezmény alapján. A kérelmezők ellenzéki képviselők voltak, akik rendkívül ellentmondásos politikai kérdésekről kívánták kifejezni véleményüket az Országgyűlés előtt, illetve eljuttatni üzeneteiket a választóiknak. Továbbá, a politikai véleménynyilvánításra a parlamentben került sor, amely a politikai viták legfontosabb fóruma egy képviseleti demokráciában.
A kérelmezők szerint a véleményük kifejezésének hatékonysága is hangsúlyos tényező volt. A megszokottól kissé eltérő kommunikációs eszközt kellett alkalmazniuk, hogy a tiltakozásuk megjelenjen a médiában, és szélesebb közönséget érjenek el. Ezen eszközök (transzparensek és táblák) szokatlanak, de nem sértőek, károsak, veszélyesek, illetve olyanok, amelyek komoly zavart okoznának az Országgyűlés működését illetően. A kérelmezők aktívan használták a parlamenti kommunikáció szokásos eszközeit, ám a kormánypártok ezeket az eszközöket hatástalanná tették. A szimbolikus beszéd használata volt az egyetlen mód, amellyel észrevehető módon kifejezhették egyet nem értésüket a kormányzati intézkedésekkel szemben. Hangsúlyozták, hogy a tiltakozásuk rendkívül ellentmondásos politikai kérdésekkel volt kapcsolatos, és tettük az Országgyűlés munkájának csupán csekély megzavarását okozta. Nem akadályoztak meg más képviselőket a beszédhez vagy a szavazáshoz való jogaik gyakorlásában. A kérelmezők kiemelték, hogy az Országgyűlés előtti politikai beszéd fokozott védelmet élvez, és a parlamenti autonómia önmagában nem ok arra, hogy kizárja a Bíróság felügyeletét ezen a területen. A megnyilvánulásuk elsődleges célja nem a többi képviselő meggyőzése volt, hanem az, hogy véleményüket a szavazók felé kinyilvánítsák. Összefoglalva, a kérelmezők azt állították, hogy a politikai véleménynyilvánítás szabadságához való jogukat megsértették, mivel az állam aránytalanul túllépte mérlegelési jogkörét, amikor szimbolikus beszéd használatáért megbírságolták őket egy - vitás politikai kérdésekről szóló - parlamenti ülésen, annak ellenére, hogy magatartásukkal nem okoztak jelentős fennakadást az Országgyűlés működésében.
A kormány azzal érvelt, hogy tekintettel kell lenni más, az Egyezményben részes államok hasonló szabályozásainak elveire. Noha a részleteket illetően lehetnek eltérések, egyik részes állam fegyelmi szabályzata sem tolerálja a parlament működését fenyegető képviselői magatartást. A kormány hangsúlyozta, hogy a részes államok, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament fegyelmi joga is lehetővé teszi - bírságok kiszabása mellett -az olyan szankciók alkalmazását, amelyek - szemben az utólag kiszabott bírsággal - azonnal és ténylegesen megakadályozzák a képviselőket véleményük kinyilvánításában. A beszédhez való jog megvonása egy vita során a képviselők véleménynyilvánítási szabadságának korlátozását jelenti, de bizonyos súlyosabb szankciók révén a képviselők akár hosszabb ideig is meggátolhatóak a mandátumukból eredő jogok gyakorlásában. E szigorúbb szankciókat - például az ülésről való kizárást és/vagy a képviselő jogainak felfüggesztését - a részes államok többségében alkalmazzák. Fontos megjegyezni, hogy ezek a szigorúbb szankciók általános-
- 126/127 -
ságban - valamennyi parlamenti ügy tekintetében - korlátozzák a képviselő jogait egy meghatározott időre, vagyis nem csupán a fegyelemsértéssel összefüggő ügy kapcsán függesztik fel a képviselő véleménynyilvánítási szabadságát. A szankcióknak tényleges és azonnali hatásuk mellett pénzügyi vonatkozásai is lehetnek. A részes államok többségében a képviselő jogainak átmeneti felfüggesztése a képviselői díjazásának teljes vagy részleges elvesztésével is járhat.
A kormány úgy vélte, hogy a képviselők véleménynyilvánítási szabadságának korlátozását az alapvető jogi felfogástól eltérő megközelítéssel kell értékelni. Az állam a mérlegelési hatáskörén belül maga határozhatja meg a jogellenesnek ítélt magatartásokat és az azokhoz kapcsolódó szankciókat. A kormány véleménye szerint a kérelmezők magatartása nem járult hozzá a közügyek megvitatásához vagy a választók tájékoztatásához, és kifejezetten akadályozta a jogalkotást. Miközben a többi képviselő a szavazati és a felszólalási jogát gyakorolta, a kérelmező képviselők az említett eszközök használatával valójában megakadályozták a választókat abban, hogy tudomást szerezzenek azon képviselőknek a nézeteiről, akik a házszabálynak megfelelően fejezték ki véleményüket. A kérelmezők magatartásának célja az volt, hogy álláspontjukat más képviselők véleménynyilvánításának rovására fejezzék ki. Noha lehetőségük volt arra, hogy a szabályoknak megfelelően fejezzék ki véleményüket, nem éltek ezzel a lehetőséggel. Ehelyett látványos tiltakozó akcióval vonták magukra a figyelmet, megszakítva a folyamatban lévő vitát. A kormány aggodalmát fejezte ki a hasonló magatartásformák esetleges terjedése miatt. Egy olyan precedens, amelynek értelmében a demonstratív tiltakozó aktusokat széles körű védelem illeti, kihathat a képviselők magatartására, és hátrányosan befolyásolhatja a parlamenti viták minőségét, illetve a parlamenti munka hatékonyságát. Ráadásul, a képviselők szélsőséges magatartása alááshatja a közvélemény Országgyűlésbe vetett bizalmát.
A kormány elismerte, hogy az Országgyűlésben számos módja van a véleménykifejezésének, ugyanakkor azon az állásponton volt, hogy a parlament rendjére vonatkozó szabályok minden kommunikációs formára alkalmazandóak, ezért a szokatlan, illetve szimbolikus véleménynyilvánítási formák nem élveznek magasabb szintű védelmet, mint a képviselők felszólalásai. A részes államok többsége sem tolerálja a politikai véleménynyilvánítás nonverbális formáit. A kormány hivatkozott a Parlamenti Közgyűlés 1965 (2013) számú ajánlására is. A kérelmezők magatartása súlyosan megzavarta az Országgyűlés munkáját; azáltal, hogy fennakadást okozott a szavazás folyamatában és a felszólalásokban. A kormány azt is hozzátette, hogy - szemben a magyar szabályozással - a részes államok többségében a házelnök nem csupán javasolhatja egy szankció alkalmazását, de a saját belátása szerint ki is szabhat szankciókat. A kérelmezők többszöri figyelmeztetés ellenére sem voltak hajlandóak felhagyni a kifogásolt magatartásukkal. A kormány e tekintetben rámutatott arra, hogy több részes állam szabályozása is lehetővé teszi, hogy a házelnök - illetve, a házelnök javaslatára a parlament - előzetes figyelmeztetés vagy kevésbé korlátozó intézkedés alkalmazása nélkül súlyos szankciót szabjon ki bizonyos jogellenes magatartásformák esetén. A kormány szerint a szankcióknak nem volt dermesztő hatása sem. A kiszabott bírságok - szemben a kizárással vagy a felfüggesztéssel - nem akadályozták meg ténylegesen a kérelmezőket abban, hogy kifejezzék véleményüket az adott helyzetben, mint ahogy abban sem, hogy a későbbi országgyűlési üléseken szabadon kifejezzék véleményüket.
A Bíróság mindenekelőtt elutasította a kormány érvét, miszerint a kérelmezők nem merítették ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket. Úgy találta, hogy az alkotmányjogi panasz nem tekinthető hatékony jogorvoslatnak, mivel még ha sikeres is lett volna, akkor sem lett volna alkalmas az állítólagos sérelem orvoslására. A Bíróság leszögezte, hogy a kérelmezőkre kiszabott pénzbírság beavatkozásnak minősült a véleménynyilvánítási szabadságukba. A Bíróság rámutatott, hogy az olyan szakmai tevékenységet folytató személyektől, akiknek nagyfokú óvatosságot kell tanúsítaniuk munkájuk végzése során, elvárható, hogy nagyfokú körültekintéssel mérjék fel az ilyen tevékenységgel járó kockázatokat. A parlamenti képviselőktől - különleges státuszuk miatt - általánosságban elvárható, hogy tisztában legyenek a fegyelmi szabályokkal, amelyek célja a parlament szabályos működésének biztosítása. Az ilyen szabályok óhatatlanul tartalmaznak olyan homályos elemeket (pl. "súlyosan sértő magatartás"), amelyeket a parlamenti gyakorlat értelmez. Ilyen szabályok számos európai államban vannak hatályban. A Bíróság szerint a kérelmezőknek - figyelembe véve országgyűlési képviselői státuszukat - észszerű mértékben előre kellett látniuk a következményeket, amelyeket a magatartásuk vonhat maga után; még akkor is, ha a vitatott rendelkezést korábban nem is alkalmazták. Ennélfogva az Országgyűlésről szóló törvény 49. § (4) bekezdése megfelelt a kellő pontosság követelményének, így a beavatkozás "törvényben meghatározott" volt. A Bíróság elfogadta azt is, hogy a beavatkozás legitim célja - a parlamenti munka megzavarásának megelőzésével, illetve a munka megfelelő
- 127/128 -
működésének biztosításával - a zavargás megelőzése, valamint a többi országgyűlési képviselő jogainak védelme volt.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy ez az első alkalom, amikor egy képviselőkre kiszabott, belső fegyelmi intézkedésnek - amelyet parlamenti megnyilvánulásuk miatt szabtak ki rájuk - vizsgálta az Egyezmény 10. cikkével való összhangját. A jelen esetben tehát a véleménynyilvánítás szabadságának általános elveit, illetve azokat az elveket kellett figyelembe venni, amelyek a véleménynyilvánítási jog parlamentben történő gyakorlásával kapcsolatosak. Ami a véleménynyilvánítás szabadságának eljárási garanciáit illeti, a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a tisztességes eljárás, illetve az eljárási garanciák is olyan tényezők, amelyeket figyelembe kell venni a beavatkozás arányosságának értékelésekor. A Bíróság az ítélkezési gyakorlatában következetesen hangsúlyozza a parlamenti képviselők véleménynyilvánítási szabadságának - ami a politikai beszéd része - fontosságát. Bár a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára fontos, ez különösen igaz a nép választott képviselőjére, aki a választóit képviseli, felhívja a figyelmet az aggodalmaikra, és védi az érdekeiket. A demokrácia keretei között a parlament és más hasonló fórumok alapvető fontosságúak a politikai viták folytatásához. Ezért egy ellenzéki országgyűlési képviselő véleménynyilvánítási szabadságába történő beavatkozás a legszigorúbb vizsgálatot igényli a Bíróság részéről.
Nem kétséges, hogy a parlamenti beszéd emelt szintű védelmet élvez. A parlament a demokratikus társadalmakban a vita egyedülálló fóruma. Az emelt szintű védelem többek között a mentelmi jog szabályaiban mutatható ki. A Bíróság rámutatott, hogy az államok általában az immunitás különböző fokával ruházzák fel a képviselőket annak érdekében, hogy megvédjék a parlamentben a szólásszabadságot, illetve a törvényhozás és az igazságszolgáltatás közötti hatalommegosztást. A parlamenti véleménynyilvánítás szabadságának védelme a parlament egészének érdekeit védi; nem értelmezhető csupán az egyes képviselők jogainak védelmeként. Noha a parlamenti vita szabadsága alapvető fontosságú egy demokratikus társadalomban, mégsem abszolút természetű. Az állam bizonyos "korlátozásokat" vagy "büntetéseket" alkalmazhat. A véleménynyilvánítás szabadságának parlamenti gyakorlása "kötelezettségekkel és felelősséggel" jár, tekintettel a parlament hatékony működésének biztosítására. Ennek alapján a parlamentek jogosultak fellépni, ha tagjaik rendbontó magatartást tanúsítanak, megzavarva a jogalkotás normális menetét. A mentelmi jog általánosan elismert elve szerint a parlamenti beszédet fokozott, de nem korlátlan védelem illeti meg; így annak bizonyos korlátozását - annak érdekében, hogy a parlamenti munka rendezetten folyjon - hasonlóképpen indokoltnak kell tekinteni.
Fontos különbséget tenni egyrészt a parlamenti beszéd tartalma, másrészt az ilyen beszéd ideje, helye és módja között. E különbségtételre a magyar Alkotmánybíróság határozata is utalt. A Bíróság szerint az államok - vagy maguk a parlamentek - elvben függetlenül szabályozhatják a parlamenti beszéd idejét, helyét és módját, és ennek megfelelően a Bíróság ellenőrzésének korlátozottnak kell lennie e tekintetben. Ezzel szemben az államok rendkívül korlátozott mozgástérrel rendelkeznek a parlamenti beszéd tartalmának szabályozásában. Valamilyen mértékű szabályozásra mégis szükség lehet; annak érdekében, hogy megakadályozzanak bizonyos megnyilvánulási formákat, mint például az erőszakra történő közvetlen vagy közvetett felhívást. A Bíróság vizsgálatának ebből a szempontból szigorúbbnak kell lennie. Mindenesetre, a mentelmi jog szabályain keresztül az államok fokozott védelmet biztosítanak a parlamenti beszédnek, aminek következtében a Bíróság beavatkozására feltételezhetően csak ritkán van szükség. Nem lehet kétséges, hogy a parlament hatékony működése kulcsfontosságú érték egy demokratikus társadalom számára, ezért a szabad véleménynyilvánítás parlamenti gyakorlásának időnként engednie kell a rendezett parlamenti munka, valamint a többi képviselő jogainak védelméhez fűződő legitim érdekeknek. A parlamenti vitára vonatkozó szabályok végső soron a döntéshozatal és a jogalkotás folyamatát, a jogalkotó szerv minden tagjának érdekeit szolgálják - lehetővé téve, hogy egyenlő feltételekkel vegyenek részt a parlamenti munkában -, illetve a társadalom egészének érdekeit szolgálják. A magyar Alkotmánybíróság feladata ennek kapcsán az volt, hogy megfelelő egyensúlyt találjon az egyes képviselők jogai és a hatékony parlamenti munka biztosítása között. A Bíróság egyetértett ezzel a megközelítéssel; hozzátéve, hogy a parlamenti kisebbség jogait is figyelembe kell venni.
A parlament belső működését érintő szabályok jól példázzák a parlamenti autonómia alkotmányos elvét. A részes államokban széles körben elismert, hogy a parlament jogosult - az alkotmányos kereteken belül - szabályozni belső ügyeit, például a rend fenntartását a viták során. A parlamenti autonómia kiterjed arra, hogy a parlament érvényt szerezzen a rendezett körülmények között zajló parlamenti munka biztosítását célzó szabályoknak. Erre néha a "parlamenti autonómia joghatóságaként" hivatkoznak. A nemzeti parlamentek belső működését érintő szabályok elvben a részes államok mérlegelési
- 128/129 -
jogkörébe tartoznak. A nemzeti hatóságok, parlamentek valóban jobb helyzetben vannak annak megítélésére, mint a nemzetközi bíróságok, hogy szükséges-e korlátozni a képviselők olyan jellegű megnyilvánulásait, amelyek zavarják a parlamenti vitát, vagy amelyek ellentétesek lehetnek a parlament hatékony működéséhez fűződő alapvető érdekkel.
A részes államnak nyújtandó mérlegelési jogkör szélessége számos tényezőtől függ, például, hogy milyen típusú a szóban forgó kifejezés. A Bíróság megismételte, hogy a 10. cikk (2) bekezdése csupán szűk teret enged a politikai beszéd vagy a közérdekű kérdésekben folytatott viták korlátozására. A szabad parlamenti vita védelme kétségkívül elengedhetetlenül fontos egy demokratikus társadalomban. A parlamentben történő szabad véleménynyilvánítást illető védelem a parlament egészének érdekeit védi, ugyanakkor a szabad véleménynyilvánítás jogával nem lehet a parlament hatékony működését aláásó módon élni. A részes államok nagy többségében szankcionálható a parlamenti munka rendezett menetét zavaró beszéd vagy magatartás. A legtöbb államban szabályzat rendelkezik a parlament házszabályait helytelen beszéddel vagy magatartással megsértő képviselőkkel szemben alkalmazható fegyelmi intézkedésekről. Ilyen jellegű szabályok vannak érvényben az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében és az Európai Parlamentben is. A parlamentek változatos fegyelmi intézkedéseket alkalmaznak, ilyen például a rendreutasítás, figyelmeztetés, felszólaláshoz való jog megvonása, kizárás az ülésről, pénzügyi szankciók. A fegyelmi intézkedések természetének és mértékének különbözőségei ellenére úgy tűnik, hogy a részes államok általában elfogadják, hogy a visszaélésszerű parlamenti beszéd vagy magatartás szankcionálásának szabályozására szükség van. Ezt szem előtt tartva, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy nyomós közérdek fűződik annak biztosításához, hogy a parlament - tiszteletben tartva a szabad vita kívánalmát - hatékonyan tudjon működni egy demokratikus társadalomban. Ennélfogva, ahol a fegyelmi szabályok mögöttes célja kizárólag a parlament hatékonyságának biztosítása, a mérlegelési jogkörnek szélesnek kell lennie.
Mindazonáltal a Bíróság hangsúlyozta, hogy a nemzeti mérlegelési jogkör a visszaélésszerűnek tekinthető parlamenti beszéd vagy magatartás szankcionálását illetően nagyon fontos, de nem korlátlan. A demokrácia nem azt jelenti, hogy mindig a többség nézeteinek kell érvényesülnie: egyensúlyt kell elérni, biztosítva a kisebbséghez tartozókkal szembeni tisztességes és megfelelő bánásmódot, valamint elkerülve az erőfölénnyel való visszaélést. Ennek megfelelően, a parlamenti autonómiával nem szabad visszaélni a képviselők véleménynyilvánítási szabadságának - ami egy demokráciában elengedhetetlen a politikai vitához - elnyomása céljából. Összeegyeztethetetlen lenne az Egyezmény céljával és tárgyával, ha a szerződő államok a parlamenti autonómiára hivatkozva mentesülnének a felelősség alól a szabad véleménynyilvánítás parlamenti gyakorlásával kapcsolatban. Hasonlóképpen, a parlament belső működésére vonatkozó szabályok nem szolgálhatnak alapul az erőfölénnyel való visszaéléshez a többségnek az ellenzékkel szemben. A Bíróság szerint fontos megvédeni a parlamenti kisebbséget a többség visszaéléseivel szemben, ennélfogva különös gondossággal vizsgálandó minden olyan intézkedés, amelyet kizárólag vagy elsősorban az ellenzék hátrányára használnak.
A Bíróság készséggel elfogadta, hogy a kérelmező képviselők parlamenti magatartására szükséges volt valamiképp reagálni, és azt is, hogy a reakció az Országgyűlés autonómiagyakorlásának része. A Bíróságnak azt kellett megállapítania, hogy a kérdéses beavatkozás arányos volt-e az elérni kívánt legitim célokkal, és a nemzeti hatóságoknak a beavatkozás igazolására felhozott indokai "megfelelőek és elégségesek" voltak-e. A Bíróság leszögezte, hogy egy transzparens vagy egy tábla megjelenítése az Országgyűlésben nem hagyományos módja annak, hogy a képviselők kifejezzék nézeteiket egy adott téma parlamenti vitája során. A kérelmezők viselkedésükkel megzavarták az Országgyűlés rendjét. Ugyanazt az üzenetet szabadon közölhették volna egy szabályos felszólalás keretében is, és ha ezt tették volna, úgy annak teljesen más következményei lettek volna. A megafon használata is nyilvánvalóan megzavarta a rendet. A kérelmezőket nem azért szankcionálták, mert kifejezték nézeteiket az adott kérdéskörről szóló parlamenti vitában, hanem a megnyilvánulásuk ideje, helye és módja miatt. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy az eljárásban nem vizsgálták a kérelmezők véleménynyilvánításának tartalmát. Nincs ok kételkedni afelől, hogy a kérelmezőkre kiszabott - és általuk kifogásolt - fegyelmi szankciókat olyan indokokkal támasztották alá, amelyek relevánsak a legitim célok elérése, vagyis a zavargás megelőzése és a többi parlamenti képviselő jogainak megvédése szempontjából.
A Bíróság ugyanakkor nem tartotta szükségesnek eldönteni - szem előtt tartva az állam széles mérlegelési jogkörét -, hogy ezek az indokok önmagukban elegendőek-e annak alátámasztására, hogy a vitatott beavatkozás "szükséges" volt-e. A Bíróság inkább arra összpontosított, hogy a kérelmezők a véleménynyilvánítás szabadságához való jogának korlátozását hatékony és megfelelő biztosítékok kísérték-e a visz-
- 129/130 -
szaélésekkel szemben. A tisztességes eljárás és az eljárási garanciák olyan tényezők, amelyeket figyelembe kell venni a véleménynyilvánítás szabadságába történő beavatkozás arányosságának értékelésekor. Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy a parlament hatalmának gyakorlása - a képviselő rendbontó magatartásának szankcionálása - során tiszteletben kell tartania a 10. cikkben foglalt arányosság elvét. Az arányosság elvének való megfeleléshez többek között az szükséges, hogy a kiszabott szankció összhangban legyen a fegyelemsértés súlyosságával. Másrészt viszont a Bíróságnak is kellően figyelembe kell vennie a parlament autonómiáját az érdekek mérlegelésekor. Ezt, valamint a részes államok széles mérlegelési jogkörét szem előtt tartva, két különböző helyzetet kell megkülönböztetni.
Az első helyzet az, amikor a parlament - hatáskörét egyértelműen túllépve, önkényesen vagy rosszhiszeműen eljárva - a szankció kiszabásával nem felel meg az előírásoknak, illetve a szankció nyilvánvalóan aránytalan az állítólagos fegyelemsértéshez képest. Ilyenkor a parlament nem hivatkozhat az autonómiájára a szankció kiszabásának igazolása érdekében; az eljárást alá kell vetni a Bíróság teljes körű ellenőrzésének. A második helyzet az eseteknek azon köre - amelybe a jelen ügy is tartozik -, amikor a szankcionált képviselő számára nem biztosítottak alapvető eljárási garanciák a parlamenti eljárás során arra vonatkozóan, hogy vitathassa a rá kiszabott fegyelmi intézkedéseket. Ez a 10. cikk szerinti eljárási követelmények szempontjából vet fel kérdést. A kormány különbséget tett az azonnali szankciók - például beszédhez való jog megvonása, ülésről történő kizárás - között, amelyek a képviselő véleménynyilvánításának azonnali megakadályozását jelentik, és az olyan szankciók között - mint a pénzbírság -, amelyek utólagos természetűek (ex post facto). A Bíróság szerint az eljárási garanciák a különböző típusú szankciók tekintetében eltérőek lehetnek. Az azonnali szankciókat a parlament rendjének súlyos megzavarása esetén szabják ki. Alkalmazásukat megelőzően az eljárási garanciák figyelmeztetést tesznek szükségessé, ám az is elképzelhető, hogy szélsőséges esetben figyelmeztetésre sincs szükség. Ilyenkor az indok az lehet, hogy a képviselő egyértelműen sértő beszéde vagy magatartása semmissé teszi a véleménynyilvánítás szabadságához való jogát, illetve joggal való visszaélésnek tekinthető.
Jelen esetben csak az utólagos fegyelmi szankciók merültek fel. A Bíróság emlékeztetett arra, hogy a jogállamiság a demokratikus társadalom egyik alapelve. A jogállamiság többek között azt jelenti, hogy a hazai jogban léteznie kell jogvédelmi mechanizmusnak a hatóságok önkényes, az Egyezmény által biztosított jogokba való beavatkozásaival szemben. A Bíróság megítélése szerint az eljárási garanciáknak tartalmazniuk kell a képviselő számára minimum a meghallgatás jogát a parlamenti eljárásban, mielőtt szankciót szabnak ki rá. A meghallgatáshoz való jog - a bírósági eljárásokon túl - egyre inkább alapvető eljárási elvként jelenik meg a demokratikus államokban, amint azt az Európai Unió Alapjogi Chartájának 41. cikk (2) bekezdésének a) pontja is kimondja.[16] A meghallgatáshoz való jog érvényesítésének módját a parlamenti környezethez kell igazítani; tekintettel a parlamenti kisebbséggel szembeni tisztességes és megfelelő bánásmód biztosítására, valamint kizárva a többség erőfölénnyel való visszaélését. A házelnöknek a funkciói gyakorlása során személyes előítélettől vagy politikai elfogultságtól mentesen kell eljárnia. Az eljárási garanciák különösen lényegesek, mivel egy fegyelmi szankció által sújtott képviselő a szankcióval szemben nem jogosult parlamenten kívüli jogorvoslatra. Továbbá, minden fegyelmi büntetést utólag kiszabó határozatot indokolással kell ellátni, lehetővé téve ezzel az érintett képviselő számára az intézkedés indokának megértését, valamint a nyilvánosság számára valamiféle ellenőrzést.
A kérdéses időszakban a hazai szabályozás nem nyújtott semmiféle lehetőséget az érintett képviselők számára az eljárásban való részvételre, nevezetesen arra, hogy meghallgassák őket. Az eljárás a házelnök pénzbírság kiszabására vonatkozó írásos javaslatából és annak vita nélküli elfogadásából állt. Az eljárás így a kérelmezőknek nem nyújtott semmiféle eljárási garanciát. Egyik döntés sem tartalmazott releváns indokot arra vonatkozóan, hogy a kérelmezők cselekedeteit miért tekintették az Országgyűlés rendjét súlyosan sértőnek. A kormány azt állította, hogy a kérelmezők a házelnök által javasolt intézkedéseket vitathatták a plenáris ülésen, a Házbizottság előtt, illetve az illetékes bizottság előtt. A Bíróság azonban úgy találta, hogy egyik sem kínált hatékony eszközt a kérelmezők számára arra, hogy a házelnök javaslatát vitathassák. Lehetőségeik az Országgyűlés előtti felszólalásra, valamint a parlamenti szervekhez benyújtott indítványra korlátozódtak, annak garanciája nélkül, hogy érveiket figyelembe veszik a fegyelmi eljárás során. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az Országgyűlésről szóló törvény 2014. március 4-én hatályba lépett módosítása lehetővé tette a megbírságolt képviselők számára, hogy jogorvoslatért folyamodjanak, valamint észrevételeket tegyenek egy országgyűlési bizottság előtt. Úgy tűnik tehát, hogy a szükséges minimális eljárási garanciák életbe léptek. A módosítás azonban nem befolyásol-
- 130/131 -
ta a kérelmezők helyzetét. Mindezekre tekintettel a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kifogásolt beavatkozás a kérelmezők véleménynyilvánítási szabadságába nem volt arányos az elérni kívánt, törvénybe foglalt célokkal, mert nem kísérték megfelelő eljárási garanciák. A Bíróság ezért kimondta, hogy a beavatkozás nem volt "szükséges egy demokratikus társadalomban", és a 10. cikket megsértették.
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 68453/13. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2016. február 23-án kelt ítélete.
[3] P.B és J.S Ausztria elleni ügye (18984/02. számú kérelem, az EJEB 2010. július 22-én kelt ítélete), illetve Schalk és Kopf Ausztria elleni ügye (30141/04. számú kérelem, az EJEB 2010. június 24-én kelt ítélete).
[4] 40454/07. számú kérelem.
[5] A Nagykamara 2015. november 10-én kelt ítélete.
[6] 48226/10. és 14027/11. számú kérelmek.
[7] Az EJEB 2015. december 1-jén kelt ítélete.
[8] 3111/10. számú kérelem, az EJEB 2012. december 18-án kelt ítélete.
[9] 22947/13. számú kérelem.
[10] Az EJEB 2016. február 2-án kelt ítélete.
[11] A Nagykamara 2015. június 16-án kelt ítélete. Az ítélet összefoglalóját lásd: Fundamentum 2015/2-3, 129-135.
[12] 42461/13. és 44357/13. számú kérelmek.
[13] "49. § (4) Ha a képviselő az Országgyűlés tekintélyét, rendjét súlyosan sértő magatartást tanúsít, illetve magatartásával a házszabályi rendelkezések tanácskozási rendre vagy szavazásra vonatkozó szabályait megszegi, az ülést vezető elnök rendreutasítás és figyelmeztetés nélkül javasolhatja a képviselő kizárását az ülésnap hátralévő részéből, illetve a képviselővel szemben pénzbírság kiszabását. A javaslatban meg kell jelölni az intézkedés okát, illetve - a házszabályi rendelkezések tanácskozási rendre vagy szavazásra vonatkozó szabályainak megszegése esetén - a megsértett házszabályi rendelkezést is." A bekezdést később a 2014. évi XIV. törvény 36. § (2) bekezdése módosította.
[14] A Nagykamara 2016. május 17-én kelt ítélete.
[15] Karácsony és mások, illetve Szél és mások Magyarország elleni ügyei. Az ítéletek összefoglalóját lásd: Fundamentum 2014/4, 107-111.
[16] A megfelelő ügyintézéshez való jog. "(2) Ez a jog magában foglalja: a) mindenkinek a jogát arra, hogy az őt hátrányosan érintő egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák."
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, ELTE TáTK.
[2] A szerző jogász.
Visszaugrás
