Az Egyezmény 3. cikke, a kínzás tilalma:
• Magyar László Magyarország elleni ügye
Az Egyezmény 8. cikke, a magán- és családi élet tiszteletben tatásához való jog:
• De La Flor Cabrera Spanyolország elleni ügye
• Marić Horvátország elleni ügye
• A.K. Lettország elleni ügye
• Petrova Lettország elleni ügye
• Mennesson Franciaország elleni ügye
Az Egyezmény 10. cikke, a véleménynyilvánítás szabadsága:
• Karácsony és mások Magyarország elleni ügye
• Szél és mások Magyarország elleni ügye (közös összefoglaló)
• Noé, Vajnai és Bakó Magyarország elleni ügye
• Horváth és Vajnai Magyarország elleni ügye
• Vajnai (No. 4.) Magyarország elleni ügye (közös összefoglaló)
Az ügy körülményei. A kérelmező jogerősen tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy. Álláspontja szerint sérül az Egyezmény 3. cikke szerinti tilalom, abban az esetben, ha - miként a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés magyar szabályozásánál is tapasztalható - az életfogytig tartó szabadságvesztés esetében kizárt az esetleges későbbi szabadlábra helyezés lehetősége. A kérelmező egyidejűleg hivatkozott az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdésében foglaltak sérelmére is az eljárás elhúzódása, valamint az őt elítélő bíróság pártatlanságának hiánya miatt.
A 2002-ben indult büntetőeljárás során a kérelmezőt, és további kilenc vádlottat több, környező falvakban elkövetett erőszakos bűncselekmény elkövetésével vádolták. A kérelmező és a vádlottak a nyomozás adatai alapján több betörést követtek el idős emberek sérelmére. A betörések során az áldozatokat megverték, megfenyegették, több esetben pedig cselekedetük az áldozatok halálához vezetett. 2005. május 12. napján a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság (a továbbiakban: elsőfokú bíróság) a kérelmezőt elítélte gyilkosság, rablás és számos egyéb bűncselekmény elkövetése miatt. Mivel a kérelmező többszörös visszaeső volt, ezért a bíróság ítéletében tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte, tehát olyan életfogytig tartó szabadságvesztésre, amelynél az ítélet kizárja a felülvizsgálat lehetőségét, vagyis azt, hogy a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségét bizonyos idő elteltével megvizsgálják. A másodfokon eljáró Debreceni ítélőtábla az ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására kötelezte. A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság ismételten tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a kérelmezőt, amely büntetést a Debreceni ítélőtábla is fenntartotta. A Legfelsőbb Bíróság is helybenhagyta a döntést. A kérelmező a megismételt eljárással összefüggésben hivatkozott még az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdésének sérelmére is, ugyanis annak során az első fokon eljáró bíró, az alapeljárásban már bírósági titkárként is eljárt.
A kérelmező elsődlegesen abban látta az Egyezmény 3. cikkének sérelmét, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés az ítélet jogerőre emelkedése után semmilyen formában nem enyhíthető, mérsékelhető, vagyis az ítélet kizárja az esetleges jövőbeli szabadulás lehetőségét. Hangsúlyozta, hogy az egyetlen rendelkezésre álló lehetőség a köztársasági elnöki kegyelem lehet, ugyanakkor az az igazságügyért felelős miniszter ellenjegyzéséhez kötött, abszolút diszkrecionális, végső soron teljesen szubjektív, részleteiben a jog által nem szabályozott politikai döntés. Az elnöki kegyelem intézményével kapcsolatos aggálya továbbá az volt, hogy döntésében sem az elnököt, sem pedig a minisztert nem köti indokolási kötelezettség. Hivatkozott az EJEB Kafkaris Cyprus elleni ügyére[2] (a továbbiakban: Kafkaris ügy), amelyben az EJEB bár elfogadta, hogy az ún. "nem bírósági út" - mint amilyen a kegyelem intézménye is - megfelelhet az Egyezményben foglaltaknak, ugyanakkor eleddig az EJEB gyakorlatában még nem került sor annak megállapításra, hogy az egyértelműen "nem jogi út" megfelelhet-e annak. Kiemelte továbbá azt is, hogy eleddig Magyarországon még nem került sor arra, hogy az elnök tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet részesítsen kegyelemben. Végül hangsúlyozta, hogy az esetleges későbbi szabadulás reményéhez való jogot már az ítélet kiszabásakor biztosítani kell az elítéltnek.
A döntés.[3] Az EJEB mindenekelőtt áttekintette eddigi gyakorlatát, amely alapján megállapította, hogy valamennyi államnak joga van saját büntetési rendszerének kidolgozására. A bíróság azt is kiemelte, hogy a szerződő államok részére mérlegelési jogkört kell biztosítani abban a tekintetben, hogy az egyes bűncselekmények esetében, a cselekménnyel arányos időtartamú börtönbüntetést állapítsanak meg. Az egyes államok továbbá szabadon dönthetnek arról is, hogy a főleg súlyos bűncselekményeket elkövető felnőtt állampolgáraikat életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéljék. Egy ilyen jogkövetkezmény bevezetése tehát önmagában nem sérti az Egyezményt. Ugyanakkor - miként azt az EJEB a Kafkaris ügy kapcsán is kifejtette - az olyan életfogytig tartó szabadságvesztés, amely a későbbiek folyamán nem mérsékelhető, vagyis kizárt az előre látható felülvizsgálat lehetősége, már felvetheti az Egyezmény 3. cikkének sérelmét. Ebből az aspektusból az EJEB két nagyon fontos elemre hívta fel a figyelmet.
Egyrészt fontosnak tartotta leszögezni, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés nem válhat már
- 97/98 -
előzetesen, a kiszabásakor "ténylegessé" pusztán abból kifolyólag, hogy egyébként a gyakorlatban előfordulhat, hogy a fogvatartott ténylegesen is élete végéig szabadságvesztését fogja tölteni. A tagállamok Egyezményből folyó kötelezettsége persze az is, hogy a társadalmat megvédjék a súlyos bűnelkövetőktől, ennek pedig hatásos eszköze lehet akár a határozatlan tartamú szabadságvesztés is. A bíróság azt is hangsúlyozta, hogy fel sem merülhet az Egyezmény 3. cikkében foglaltak sérelme, ha egy életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt részére a hazai jog biztosítja a későbbi feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségét, még akkor sem, hogy ha ennek lehetőséget egyébként a fogvatartott társadalomra veszélyessége miatt az eljáró állami szerv egyébként elutasítja. Másrészt pedig az Egyezmény 3. cikkéből az is következik, hogy a részes állam jogrendszerének biztosítania kell az ítélet végrehajtása során a felülvizsgálat lehetőségét. Az EJEB ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a részes államokat megillető mérlegelési jogkörből fakadóan nem az EJEB feladata annak meghatározása, hogy milyen időközönként és milyen jellegű felülvizsgálatot intézményesítsen az adott állam. Azonban az olyan országokban, ahol nem biztosított a felülvizsgálat lehetősége, az életfogytig tartó szabadságvesztés intézménye nem felel meg az Egyezmény 3. cikkében foglaltaknak. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltnek már a büntetése kezdetétől jogában áll tudnia, hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy feltételesen szabadlábra helyezzék, ennek milyen feltételei vannak, és ez utóbbi elemen belül: mikor várható az életfogytig tartó szabadságvesztésének felülvizsgálata.
Ami a konkrét ügyet érinti, az EJEB arra a következtetésre jutott, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés magyar szabályozásában az egyetlen szabadlábra helyezést biztosító intézmény a köztársasági elnöki kegyelem. Ezzel összefüggésben az EJEB egyetért a kérelmező álláspontjával abban a tekintetben, hogy az elnöki kegyelem intézményének szabályozása nem tartalmaz semmilyen garanciális szabályt arra vonatkozóan, hogy az elnöknek az eljárása során milyen körülményeket és mely szempontokat kellene figyelembe vennie. Önmagában az elnöki kegyelem intézménye alapján az elítéltek számára nem világos, hogy pontosan mit kell tenniük annak érdekében, hogy a büntetés végrehajtása során kegyelemben részesülhessenek illetve, hogy egyébként milyen feltételekkel van erre lehetőség. Az EJEB megállapította, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézménye ebben a formában sérti az Egyezmény 3. cikkét. Megállapította azt is, hogy a bírósági eljárás során sérült az "ésszerű idő" követelménye, figyelemmel arra, hogy az eljárás nagyjából nyolc évet vett igénybe, így sérült az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdése is. A pártatlanság követelményének megsértését azonban nem állapította meg.
Mészáros Gábor
Az ügy körülményei. José Luis de La Flor Cabrerát 1997 szeptemberében biciklizés közben elütötte egy autó. Állítása szerint a baleset következtében fellépő poszttraumás stressz miatt képtelenné vált járművek vezetésére, ezért kártérítési pert indított a sofőr és egy biztosító ellen. A tárgyaláson azonban a társaság bizonyítékként bemutatott egy magánnyomozó által készített videót, amelyen a kérelmező látható motorbiciklizés közben. Az első fokon eljáró törvényszék ezért csak egy alacsonyabb összegű kártérítést ítélt meg a kérelmező számára. A másodfokú bíróság 2001-ben, illetőleg a spanyol Legfelső Bíróság 2004-ben azonban bizonyítottság hiányában megalapozatlannak találta és elutasította De La Flor Cabrera úr indítványát.
A kérelmező - a bizonyítékként bemutatott videó miatt - a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának megsértése okán is beperelte a biztosítót. Keresetében a megfelelő kompenzáción kívül azt is kérte, hogy adják ki a részére a róla készült összes eredeti felvételt. A társaság ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a videók jogszerű célból, a kérelmező perbeli állításainak cáfolata érdekében készültek. A felvételek ráadásul nyilvános helyen készültek, illetőleg azokon a mindennapi élet körébe tartozó tevékenységek láthatók, így azok rögzítése nem érintette a kérelmező magánéletét.
Az illetékes bíróság az ügyben 2001. május 28-án hozott ítéletében egyrészt megállapította, hogy a hatályos spanyol polgári perrendtartás lehetővé teszi mind a hang- és képfelvételek, mind pedig a magánnyomozók által készített jelentések bizonyítékként történő felhasználását az eljárásokban. Másrészt azt is kiemelte, hogy a Legfelső Bíróság - munkaviszonnyal kapcsolatos eljárásokban - korábban már engedélyezte az ilyen bizonyítási eszközök alkalmazását. A testület ezért kimondta, hogy a felvételek készítése jogszerű célt szolgált, és elutasította a keresetet.
De La Flor Cabrera úr fellebbezett a döntés ellen, azonban mind a másodfokú, mind pedig a Legfelső Bíróság elutasította a kérelmét. Végül alkotmányjo-
- 98/99 -
gi panasszal fordult a spanyol alkotmánybírósághoz, amely azt 2008. június 20-án befogadhatatlannak nyilvánította.
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező azt kifogásolta, hogy a felvételek rögzítése a hozzájárulása nélkül, illetőleg azok felhasználása a polgári perben sértette az Egyezmény 8. cikke szerinti magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogát. Sérelmezte továbbá az eredeti felvételek visszaszolgáltatását is.
A döntés.[5] A Bíróság megállapította, hogy nemcsak a "magánélet" tág fogalmába tartozó képmásról készült felvétel nyilvánosságra hozatala jelent beavatkozást a 8. cikk szerinti jogok gyakorlásába, hanem már önmagában annak rögzítése is. Ennek alátámasztására hangsúlyozta: az egyén képmása a személyiség egyik legfőbb attribútuma, mivel lehetővé teszi az érintett elkülönítését egy csoporton belül. A képmáshoz való jog következésképpen egyike a személyes fejlődéshez való jog alapvető elemeinek, ami feltételezi az érintett saját képmása feletti rendelkezését, nemcsak a felvétel nyilvánosságra hozatala, hanem rögzítése, tárolása és másolása tekintetében is. Ellenkező esetben ugyanis a személyiség egyik elválaszthatatlan elemét mások is birtokolhatnák anélkül, hogy az érintett befolyással lehetne annak jövőbeli felhasználására.
A testület felidézte, hogy a 8. cikkből az államokra háruló pozitív kötelezettségek magukban foglalhatják olyan intézkedések meghozatalát, amelyek biztosítják a magánélet tényleges tiszteletben tartását, így a képmáshoz való jog védelmét is a magánszemélyek egymás közötti viszonyaiban. A szükséges intézkedések megválasztása tekintetében az államok azonban bizonyos mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. A személyes adatok nyilvánosságra hozatalával összefüggésben az EJEB korábban többször külön is hangsúlyozta azt, hogy a hatóságokat megilleti egy bizonyos mozgástér annak érdekében, hogy megfelelő egyensúlyt alakítsanak ki a versengő köz- és magánérdekek között. Az így meghozott döntésekre azonban kiterjed a Bíróság felülvizsgálati jogköre.
A testület ezért - tekintettel a szubszidiaritás elvére is - elsődlegesen azt mérlegelte, hogy a spanyol bíróságok által a kérelmező ügyében meghozott döntések összhangban álltak-e az Egyezmény rendelkezéseivel, figyelembe véve az eset összes körülményét.
Az EJEB ebben a tekintetben nem látott okot arra, hogy eltérjen az eljáró bíróságok álláspontjától. A felvételek felhasználásának céljával kapcsolatban ugyanakkor kiemelte: ésszerűen feltételezhető, hogy a biztosító a perben kívánta jogszerűen felhasználni a videókat annak érdekében, hogy az eset megítélése szempontjából releváns tényezőket a bíróság elé tárja.
Mivel De La Flor Cabrera úr arra alapította a keresetét, hogy a baleset következtében már nem tudott többé vezetni, szükséges volt az ezt cáfoló bizonyítékok bemutatása is. Közérdek fűződik ugyanis ahhoz, hogy mindegyik fél tekintetében megfelelően érvényesüljön a tisztességes eljárás követelménye.
A testület a felvételek visszaszolgáltatásának elmulasztását sem kifogásolta. Álláspontja szerint a videók bizonyítékként a peres anyagok részévé váltak, következésképpen azok felhasználása korlátozott, csak az eljárás céljából lehetséges, nyilvánosságra hozatalukra nincs lehetőség.
A fentiekre tekintettel az EJEB megállapította, hogy nem történt aránytalan beavatkozás a kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogába. Következésképpen nem sérült az Egyezmény 8. cikke.
Kommentár. Az ítélet érdekessége, hogy az EJEB annak fényében tekintette jogszerűnek a felvételek rögzítését és felhasználását a polgári perben, hogy azokat közterületen rögzítették, rajtuk a mindennapi élet körébe sorolható tevékenységek láthatók, a spanyol polgári perrendtartás lehetővé teszi a hang- és képfelvételek, valamint a magánnyomozók igénybevételét a bizonyítás során, és közérdek fűződik a fair eljáráshoz, amelynek érvényre juttatása ezen a módon volt lehetséges az adott esetben.
Az az álláspont, amely szerint a felvételek készítésének körülményei nem érintették a kérelmező magánéletét, némileg kifogásolható, hiszen az következne belőle, hogy közterületen nem kirívó magatartást tanúsító - például gépjárművet vezető - személyeket nem illeti meg a magánélet tiszteletben tartásához és a személyes adatok védelméhez fűződő jog. Ezzel szemben például a magyar legfelsőbb bírósági gyakorlat kifejezetten elismeri, hogy a bizonyítékként felhasználni kívánt felvételek adott esetben sérthetik az érintett személyiségi jogait. A Legfelsőbb Bíróság (a továbbiakban: LB) Polgári Kollégiuma több közzétett eseti döntésében ugyanis kifejtette, hogy a felvételek felhasználásának jogszerűsége szempontjából irreleváns az a tény, hogy azokat a személyiségi jogok megsértésével készítették-e. A hazai bírósági, illetőleg az arra épülő adatvédelmi biztosi gyakorlat ugyanakkor eltekint annak vizsgálatától, hogy a képmás rögzítése milyen körülmények között és jogalap alapján történt.[6] Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felvételek bírósági eljárások során történő felhasználásának körülményeit, így például az egyéb bizonyítékok fellelhetőségét, vagy a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének érvényesülését, a bíróságok ne vizsgálnák az eljárásuk során.[7] Az LB gyakorlatában és az EJEB döntésében azonban van egy közös pont. Mindkét testület ugyanis a
- 99/100 -
közérdek érvényesítését határozza meg a felvételek jogszerű felhasználásának egyik feltételeként. Amíg viszont a hazai bírósági gyakorlatban ez az igazságot jelenti, addig a strasbourgi testület szerint a feleknek a fair eljárásból eredő egyenlőségét.[8]
Az ügy körülményei. Miodrag Marić felesége 2003. augusztus 7-én egy halvaszületett kilenchónapos csecsemőt hozott a világra a Spliti Klinikai Kórházban (Klinički bolnički Centar Split). A tragédia okozta lelki megrázkódtatás miatt a házaspár nem kívánt maga intézkedni a temetésről, ezért megkérték az egyik nővért, hogy gondoskodjon a gyermek elhantolásáról. Amint jobban érezte magát, a kérelmező felesége tájékoztatást kért a kórháztól, ahol azt mondták neki, hogy a csecsemő a helyi temetőben nyugszik. Utóbbi helyen viszont azt közölték az asszonnyal, hogy a temetésre nem is került sor. A házaspár végül 2003 novemberében megtudta, hogy a gyermeküket előbb felboncolták, majd 2003. október 13-án egy, a kórházzal szerződéses kapcsolatban álló cég elszállította a testet a zágrábi temetőbe, ahol egyéb klinikai hulladékkal - például emberi szövetekkel és amputált testrészekkel - együtt elhamvasztották. A kérelmező állítása szerint az illetékes nővér nem tájékoztatta őt arról, hogy mi történik majd a holttesttel. Amennyiben tudott volna a maradványok további sorsáról, sosem engedte volna, hogy azokat ilyen körülmények hamvasszák el.
2004 júniusában a házaspár pert indított a kórház ellen a Split városi bíróságon (Općinski sud u Splitu), amelyben kártérítést követelt a gyermekük holtestével való bánásmód okozta stressz miatt. Arra hivatkoztak, hogy bár hozzájárultak a boncoláshoz és a temetéshez, az elhantolást a kórház nem tudta bizonyítani, illetőleg annak helyéről sem tájékoztatta őket. A kórház azzal védekezett, hogy a hatályos rendelkezéseknek megfelelően került sor a gyermek maradványainak megsemmisítésére. A bíróság 2005. április 6-án megszüntette az eljárást, mivel azt állapította meg, hogy az egészségügyi intézmény a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően semmisítette meg a maradványokat.
A házaspár fellebbezését követően a Split megyei bíróság (Županijski sud u Splitu) fenntartotta hatályában az elsőfokú ítéletet. Megállapította ugyanakkor, hogy az elsőfokú bíróság tévesen minősítette jogszerűnek a halott gyermek testével való bánásmódot. Mivel azonban semelyik jogszabály sem kötelezte a kórházat arra, hogy tájékoztassa a szülőket a temetés helyéről, a testület szerint a kérelmező és felesége nem igényelhet kártérítést ebben a vonatkozásban. Ezt az érvelést később a horvát Legfelső Bíróság (Vrhovni sud Republike Hrvatske) is elfogadta.
A házaspár végül alkotmányjogi panasszal az alkotmánybírósághoz (Ustavni sud Republike Hrvatske) fordult, amely azt 2012. február 1-jén befogadhatatlannak minősítette.
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező azt kifogásolta, hogy mivel a kórház nem megfelelő módon bánt a holttesttel, nem rendelkezik információkkal a gyermeke sírjának hollétéről. Emiatt sérült az Egyezmény 8. cikke szerinti magánélet tiszteletben tartásához fűződő joga.
A döntés.[10] A Bíróság először is felidézte, hogy a magán- és a családi élet tág fogalma körében már több kegyeleti kérdést is tárgyalt. Így például a "magánélet" aspektusának minősítette az anya jogát arra, hogy a halva született gyermekének családi nevét megváltoztassa a sírkövén. A kérelmezők magán- és családi életébe való beavatkozásnak minősítette azt, amikor a hatóságok késedelmesen szolgáltatták vissza a gyermekük holttestét a szülők részre. Hasonló megállapításra jutott azokban az esetekben is, amikor a nyomozóhatóságok megtagadták az elhunyt személyek maradványainak kiadását a hozzátartozók részére. A "családi élet" körében tárgyalta azt az esetet, amikor egy anya nem tehetett eleget vallása előírásainak a gyermeke sírjánál. Továbbá a 8. cikk hatálya alá tartozónak ítélte azt is, amikor a hatóságok megtiltották a kérelmezőnek a férje hamvait tartalmazó urna áthelyezését, illetőleg a szülő jogát a gyermeke temetésén való részvételre.
A testület a korábbi gyakorlatára tekintettel kiterjesztette a 8. cikk alkalmazhatóságát a kérelmező esetére is, aki azért nem szerezhetett információkat a gyermeke sírjának pontos helyéről, mivel a kórház nem bánt megfelelően a halott csecsemő testével.
Ezt követően a bíróság megvizsgálta az eset körülményeit és megállapította, hogy semmilyen nyomtatvány vagy írásbeli megállapodás nem lelhető fel a gyermek holttestével való bánásmóddal összefüggésben. A hazai bíróságok előtti eljárások anyagaiból is csak annyi derül ki, hogy a felek szóban állapodtak meg. Az EJEB álláspontja szerint ugyanakkor "[e]gy olyan személyes és érzékeny területen, mint egy közeli hozzátartozó halálának kezelése, ahol különös gondossággal és körültekintéssel kell eljárni", nem lehet egy szóbeli megegyezésre hivatkozni úgy, mintha a kérelmező hozzájárult volna a gyermeke holttestének egyéb hulladékkal együtt történő megsemmisítéséhez. A csecsemő maradványaival való bánásmód, és azok megtalálásának lehetetlenné tétele ezért beavatkozást valósított meg a kérelmező magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogába.
- 100/101 -
Az említett jog gyakorlásába történt beavatkozás csak olyan, "törvényben meghatározott" esetekben minősül jogszerűnek, ha arra bizonyos, az Egyezmény 8. cikk 2. bekezdésében meghatározott legitim célok érdekében egy demokratikus társadalomban szükség van.
E beavatkozás törvényességével kapcsolatban az EJEB megjegyezte, hogy a horvát kormány nem hivatkozott egy olyan jogszabályra sem, amely lehetővé tette volna a kórháznak, hogy a halott csecsemő maradványait egyéb klinikai hulladékkal együtt semmisítse meg. Megállapította továbbá, hogy az elsőfokú bíróság által a kórházi tevékenység jogszerűségének igazolása céljából hivatkozott rendelkezések is csak a huszonkét hetesnél fiatalabb magzatokra vonatkoztak. A kérelmező gyermeke viszont kilenc hónapos volt, ezért egyértelműen kívül esett e szabályok hatályán.
Mivel az a mód, ahogy a kórház bánt a kérelmezők gyermekének holttestével, ami megakadályozta Miodrag Marić-ot a sírhely felkutatásában, ellentétes volt a vonatkozó horvát jogszabályokkal, a beavatkozás nem felelt meg a törvényben meghatározottság kritériumának. Ezért pedig sérült az Egyezmény 8. cikke.
Kommentár. A Marić-ügy felveti a holttest feletti rendelkezés jogának, és ezáltal az elhunyt holttestével való méltó bánásmód követelményének a kérdéskörét. Minden civilizált államban alapvető követelmény ugyanis, hogy a hatóságok méltó módon bánjanak a halottakkal. Az ezt garantáló jogszabályok ezért jellemzően meg szokták határozni, hogy ki rendelkezhet a holttest felett. Bizonyos esetekben ez a lehetőség magát az elhunyt személyt illeti meg. Ilyenkor még életében nyilatkozhat arról, hogy halála esetén miként bánjanak testével, például az eltemettetése módjáról. Máskor - jellemzően az érintett személy nyilatkozatának hiányában - a hozzátartozók vagy a törvényes képviselő jogosultak dönteni.[11]
Az esettel kapcsolatban hivatkozott horvát jogszabályok azonban csupán a magzat maradványaival való bánásmódot szabályozták. Az nem vonatkozott a kérelmezők gyermekére, aki 9 hónaposan, tehát a magzati kort túllépve jött halva a világra. Ebből következően pedig csak az elhunyt csecsemő szülei voltak jogosultak a holttestről rendelkezni. Ennek megfelelően járultak hozzá a test felboncolásához és későbbi eltemettetéséhez. Mivel a kórház nem volt köteles tájékoztatni őket a maradványok sorsáról, a kérelmező és felesége oly módon adta hozzájárulását, hogy valójában nem ismerték pontosan az intézmény eljárásának körülményeit.
Egy 9 hónaposan világra jött gyermek, még ha halva születik is, erkölcsi és jogi szempontból nem esik egy megítélés alá az egyedfejlődés korábbi szakaszában lévő magzattal. A megszületett csecsemő halála ugyanis már rendkívül erős érzelmi reakciót, súlyos gyászt válthat ki a szülőkből. A gyermek holttestének egyéb klinikai hulladékkal történő elhamvasztása miatt érthető volt a Marić házaspár felháborodása. Az EJEB így közvetve, a kérelmező magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát ért sérelem megállapításán túl, a holttesttel való méltó bánásmód sérelmét is kimondta.
Az ügy körülményei. A kérelmező negyvenéves korában, 2001 októberében, egy kórházban végzett nőgyógyászati vizsgálatot követően tudta meg, hogy öt vagy hathetes terhes. Bár a nőgyógyásza beutalta őt egy lehetséges magzati abnormalitásokat kimutató vizsgálatra (AFP-szűrés), ezen A.K. nem vett részt. A terhessége végéig azonban rendszeresen járt a nőgyógyászhoz és a háziorvosához is. 2002. június 5-én megszületett a kérelmező Down-szindrómában szenvedő kislánya. Amikor A.K. két héttel később lemásoltatta az orvosi dokumentációját, az nem tartalmazta a feljegyzést az AFP-szűrésre történt beutalásáról.
A kérelmező szerint a nőgyógyásza annak ellenére elmulasztotta biztosítani a számára szükséges szűrővizsgálatokat, hogy negyven éves volt, és hogy a lett jog értelmében ezért magas kockázatú terhességként kellett volna kezelni. 2002 júliusában emiatt panasszal fordult a Munkaegészségügyi és Alkalmassági Minőségellenőrzési Felügyelőséghez (MADEKKI). A hatóság megállapította a nőgyógyász felelősségét abban a tekintetben, hogy bár beutalta a kérelmezőt a szükséges vizsgálatra, de arról már nem győződött meg, hogy azt el is végezték. Mivel ezzel megsértette a terhes nők gondozására vonatkozó szabályokat, a MADEKKI bírságot szabott ki az orvosra.
A.K. ezt követően pert indított, amelyben kártérítést követelt attól a kórháztól, amelyben az őt kezelő nőgyógyász praktizált. 2006 januárjában azonban az illetékes bíróság megszüntette az eljárást. A testület szerint ugyanis a kérelmező felelős azért, hogy a beutaló ellenére nem ment el a szűrővizsgálatra. A.K. ugyanakkor arról sem tájékoztatta a kezelőorvosát, hogy ez a genetikai probléma a családjában már előfordult. Végezetül a bíróság azt is megállapította, hogy nem volt okozati összefüggés a vizsgálat elmulasztásának ellenőrzése és a Down-szindrómás gyermek születése között.
A.K. fellebbezett a döntés ellen, azonban a Legfelső Bíróság Polgári Kamarája 2007 áprilisában, il-
- 101/102 -
letőleg a Legfelső Bíróság Szenátusa 2007 szeptemberében elutasította kérelmét.
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező azt kifogásolta, hogy a kezelőorvosa mulasztása miatt nem kapott megfelelő és időszerű egészségügyi ellátást Az AFP-szűrés ugyanis kimutathatta volna a magzat genetikai rendellenességét, ami alapján eldönthette volna, hogy megszakíttatja-e a terhességet vagy sem. Azt is panaszolta, hogy a lett bíróságok az eljárásuk során helytelenül értelmezték a vonatkozó jogszabályokat, és ezért mulasztották el megállapítani a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának sérelmét. A.K. az Egyezmény 6. és 8. cikkének sérelmére hivatkozott.
A döntés.[13] A Bíróság mindenekelőtt megállapította, hogy az eset nem a terhesség folytatásával vagy megszakításával kapcsolatos kérdéseket érinti közvetlenül. Inkább arra a vonatkozik, hogy vajon a kérelmező rendelkezésére bocsátották-e a szükséges információkat, és hogy a részére nyújtott ellátás megfelelt-e a vonatkozó lett jogszabályoknak. Mivel az egészséggel kapcsolatos információkhoz történő hatékony hozzáférés jogának gyakorlását érintő panaszok az érintettek magán- és családi életéhez kötődnek, a testület az esetet a 8. cikk szempontjából vizsgálta meg.
Az EJEB emlékeztetett arra, hogy a 8. cikk alapvető célja az egyén védelme az állami szervek önkényes beavatkozása ellen. A hatóságok e jog gyakorlásába ezért kizárólag olyan "törvényben meghatározott" esetekben avatkozhatnak be, amikor a 8. cikk 2. bekezdésében foglalt valamely jogszerű cél elérése érdekében az egy demokratikus társadalomban szükséges. Az államokat továbbá pozitív kötelezettségek is terhelik, amelyek értelmében kötelesek biztosítani az egyéneket a 8. cikk alapján megillető jogot hatékony tiszteletben tartását. Ez alapján az államok kötelesek olyan jogszabályokat elfogadni, amelyek megfelelő jogi védelmet nyújtanak a hatóságok önkényes beavatkozásai ellen.
A testület Koch Németország elleni ügye[14] kapcsán felidézte, hogy alapvető fontosságú az, hogy a nemzeti jogrendszerek jogorvoslati lehetőséget biztosítanak az Egyezményben foglalt rendelkezések megsértése esetén. Emellett a Bíróság a szubszidiaritás elvének megfelelően csupán felülvizsgálati fórumként funkcionál. Ez az elv még jelentősebb szerephez jut akkor, amikor a kérelem egy olyan kérdést érint, amelynek vonatkozásában az állam széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Az EJEB ezért a kérelem procedurális aspektusát, vagyis azt vizsgálta meg, hogy a polgári eljárások során kellően tiszteletben tartották-e A.K. 8. cikkben foglalt jogait.
A Bíróság részletesen megvizsgálta a felek által a rendelkezésére bocsátott iratokat, és számos ténybeli ellentmondást fedezett fel a lett hatóságok által folytatott eljárások során, illetőleg a bíróságok ítéleteiben. Többek között a Legfelső Bíróság Polgári Kamarája nem vizsgálta meg, hogy a kérelmezőt pontosan melyik héten utalták be az AFP-szűrésre. A vonatkozó jogszabály szerint azt a terhesség tizenhatodik és a tizennyolcadik hete között kell elvégezni, azonban A.K. szerint neki csak a tizenkilencedik héten kellett volna elmennie. A hatóságok szintén nem tették vizsgálat tárgyává azt, hogy az orvos miért nem kérdezett rá későbbi találkozásaik során a kérelmező AFP-szűrésének eredményére és a családjában esetlegesen előforduló genetikai problémákra. A bíróságok továbbá azt sem vették figyelembe a kártérítési per során, hogy a MADEKKI megállapította az orvos felelősségét a rá vonatkozó jogszabályok megsértéséért, ami miatt - a vonatkozó lett esetjog alapján - A.K. jogosult lett volna kártérítésre.
Az EJEB a feltárt hiányosságokra tekintettel megállapította végül, hogy a lett bíróságok hozzáállása a kérelmező keresetéhez felvetette az önkényesség látszatát. A testület által az eljárásokkal kapcsolatban feltárt hiányosságok kumulatív hatása miatt az eljáró hatóságok nem vizsgálták meg kellőképpen A.K. panaszát. Következésképpen sérült az Egyezmény 8. cikkében foglalt magánélet tiszteletben tartásához fűződő jog.
A kérelem fennmaradó részét a testület elutasította.
Kommentár. Az eset könnyen az erkölcsileg és jogilag igencsak vitatott, ún. "wrongful birth" eset lehetett volna.[15] A testület azonban az ügynek az egészséggel kapcsolatos információkhoz való hozzáféréssel összefüggő aspektusát nem vizsgálta meg. Ehelyett inkább az ítélet a szubszidiaritás elvének és az eljárási kötelezettségek vizsgálatának összeegyeztetésére tett kísérletnek tekintendő.[16]
Az EJEB a procedurális kötelezettségek tekintetében általában elvi jelentőségű kérdéseket vizsgál. Ilyen például az, hogy a kérelmező részt vehetett-e a hazai bíróságok előtti eljárásokban, a hatóságok mérlegelték-e releváns tényeket, és figyelembe vették-e az ügy speciális körülményeit. A Bíróság továbbá egyéb, akár szubsztantív tényezőket is figyelembe vett az esetek megítélésénél, amelyek az eljárási hibákkal együttesen eredményezték a jogsérelem megállapítását.
Ebből a szempontból egyértelmű különbség van a Bíróság által hivatkozott Koch-ügyben és az A. K.-ügyben alkalmazott felülvizsgálat között. Előbbi esetben ugyanis a német bíróságok nem vizsgálták meg
- 102/103 -
érdemben a kérelmező asszisztált öngyilkossággal kapcsolatos indítványait. Mivel pedig a hatóságok nem töltötték be szerepüket az egyezményes jogok védelme tekintetében az emberi élet egy kiemelkedően fontos aspektusát érintő helyzetben, a testület megállapította a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog sérelmét. A.K. esetében azonban éppen, hogy a kérelmező jogainak sérelme állt a lett bíróságok előtti eljárások középpontjában, amelyek több, az EJEB által feltárt hiányosságot megvizsgáltak. A testület ugyanakkor az említett hibák vizsgálatát követően megállapította az Egyezmény 8. cikkének sérelmét. Azt azonban nem tette egyértelművé, hogy a hiányosságok és a kérelmező jogának sérelme között milyen kapcsolat áll fenn.
Ahelyett, hogy az EJEB "kiegészítő kasszációs-fellebbezési bíróság"-ként az alsóbb fokú döntéseket az eljárási hibák miatt felülvizsgálja,[17] célszerűbb lett volna az esetet az egészséggel kapcsolatos információkhoz való hozzáférés szempontjából megvizsgálni. Ennek keretében viszont figyelembe lehetett volna venni a feltárt hiányosságokat is.[18]
Az ügy körülményei. Svetlana Petrova fia, Olegs Petrovs 2002. május 26-án autóbalesetet szenvedett, amelyet követően súlyos sérülésekkel szállították a rigai I.-es számú kórházba (Rigas 1. slimnica). Megműtötték, de az eszméletét többé már nem nyerte vissza. Az intézmény két nappal később megkereste a Pauls Stradinš Orvosi Egyetemi Kórház transzplantációs központját, és információkat közölt Olegs Petrovsról, mint lehetséges donorról. A kérelmező fia május 29-én hajnalban meghalt.[20] Fél kettő és háromnegyed négy között a transzplantációs központ munkatársai eltávolították Olegs Petrovs veséit és lépét.
2002. május 30-án - a balesetért felelős személy elleni büntetőeljárás keretében - post mortem igazságügyi orvosszakértői vizsgálatot végeztek az elhunyton. Az elkészült véleményben megemlítették, hogy több szervet is eltávolítottak a holttestből. Svetlana Petrova erről akkor szerzett tudomást, amikor 2003 februárjában megszerezte a dokumentum másolatát.
A kérelmező panaszt tett a kórháznál, amelyre válaszul az intézmény 2003 márciusában kijelentette, hogy az orvosok a vonatkozó jogszabályokkal összhangban jártak el. Azt is kifejtették, hogy Svetlana Petrovát azért nem tájékoztatták a szervkivétellel összefüggésben, mivel nem tartotta a kapcsolatot az intézmény munkatársaival.
A kérelmező ezután a rendőrséghez fordult. Az ügyben indult vizsgálat egyrészt megállapította, hogy az orvosok jogszerűen végezték el a szervkivételt. Másrészt nem állt a hatóság rendelkezésére információ arról, hogy Olegs Petrovs még életében ellenezte volna a szervdonációt, illetőleg a hozzátartozók sem tiltakoztak ez ellen a beavatkozást megelőzően. A halál beálltát követően pedig azért volt lehetetlen az elhunyt rokonainak hozzájárulását vagy tiltakozását beszerezni, mivel az átültetésre váró szerveket azonnal el kell távolítani a holttestből. A rendőrség ezért 2003 novemberében határozat hozott a büntetőeljárás mellőzéséről. Bár a kérelmező többször is panaszt nyújtott be a döntés ellen, azt az ügyészség első-, másod- és harmadfokon is elutasította.
Miután a lett Egészségügyi Minisztérium is értesült az ügyről, 2004. március 4-én megbeszélést hívott össze a kórház és a transzplantációs központ képviselőinek részvételével, amelyről Svetlana Petrovát is értesítették. A találkozón a miniszter kifejtette, hogy szerinte Olegs Petrovs hozzátartozóit tájékoztatni kellett volna a szervek kivételéről, és be kellett volna szerezni a hozzájárulásukat. Az intézmények ugyanakkor fenntartották korábbi álláspontjukat, miszerint jogszerűen jártak el. Az ülésen szóba került továbbá, hogy a minisztérium által felállított munkacsoport kidolgozott két olyan javaslatot, amellyel a vonatkozó jogszabályok előírásait pontosították volna a transzplantációs célú szervkivétellel összefüggésben. Az első szerint minden esetben meg kell vizsgálni az elhunyt személy akaratát a legközelebbi hozzátartozók megkérdezése révén. A második értelmében pedig - a közeli hozzátartozók megkérdezése nélkül - vélelmezni kell az elhunyt beleegyezését a szervkivételbe, amennyiben életében ezzel ellentétes nyilatkozatott nem tett. Az ülésen résztvevők egyetértettek abban, hogy amennyiben a parlament elfogadja valamelyik javaslatot, akkor a kérelmezőéhez hasonló esetek nem fordulhatnának többé elő.
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező azt kifogásolta, hogy a fia szerveinek eltávolítása a hozzájárulása nélkül embertelen és megalázó bánásmód volt, illetve, hogy ez sértette a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogát. Beadványában az Egyezmény 3. és 8. cikkére hivatkozott.
A döntés.[21] Miután röviden ismertette az ügy sorsát a nemzeti eljárásban, az EJEB felsorolta a vonatkozó nemzeti és nemzetközi, illetve uniós jogszabályokat. A bíróság mindezek után az Egyezmény 8. cikke alapján vizsgálta meg az esetet.
A Bíróság a korábbi esetjogára tekintettel felidézte, hogy már több kegyeleti kérdést is a "magánélet" és a "családi élet" tág fogalmának körébe sorolt. így például a kérelmezők magán- és családi életébe való beavatkozásnak minősítette azt, amikor a hatóságok késedelmesen szolgáltatták vissza a gyermekük holt-
- 103/104 -
testét a szülők részére. Hasonló megállapításra jutott azokban az esetekben is, amikor a nyomozóhatóságok megtagadták az elhunyt személyek maradványainak kiadását a hozzátartozók részére. Mivel pedig a felek nem vitatták, az EJEB megállapította, hogy a kérelmező joga a fia szerveinek eltávolításához való hozzájárulásra a magánélet tiszteletben tartásához való jog hatálya alá tartozik.
A testület emlékezetett arra, hogy a 8. cikk alapvető célja az egyén védelme az állami szervek önkényes beavatkozása ellen. A hatóságok e jog gyakorlásába ezért kizárólag olyan "törvényben meghatározott" esetekben avatkozhatnak be, amikor a 8. cikk 2. bekezdésében foglalt valamely jogszerű cél elérése érdekében egy demokratikus társadalomban szükséges és azzal arányos.
A vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmében a "törvényben meghatározott" kifejezés azt jelenti, hogy a kifogásolt beavatkozásnak megfelelő jogalappal kell rendelkeznie, amelynek eleget kell tennie a jogállamiság elvéből fakadó követelményeknek. Egyrészt a releváns jogszabály szövegét kellő pontossággal kell megfogalmazni, másrészt pedig annak védelmet kell nyújtania az önkényeskedés ellen. Az adott törvénynek ezért pontosan meg kell határoznia az állami hatóságok részére bizonyos esetekben biztosított diszkrecionális jogkör határait és gyakorlásának módját.
Az EJEB először is megállapította, hogy a lett hatóságok beavatkoztak a kérelmező magánélet tiszteletben tartásához való jogába, mivel a megfelelő tájékoztatás hiányában Svetlana Petrova nem gyakorolhatta a vonatkozó törvények által a részére biztosított hozzájárulási jogot. Ezt követően pedig abból a szempontból vizsgálta meg az esetet, hogy e beavatkozás tekintetében teljesültek-e a 8. cikk 2. bekezdésében foglalt feltételek.
A törvényesség követelményével kapcsolatban az EJEB abból indult ki, hogy amíg a lett hatóságok jogszerűnek minősítették a kérelmező tájékoztatásának elmulasztását, addig az egészségügyi miniszter szerint Svetlana Petrovát informálni kellett volna a fia szerveinek átültetés céljából történő eltávolításával összefüggésben. A jogalkotó pedig az esetről történt tudomásszerzést követően pontosította a releváns törvényi előírásokat. A testület szerint hatóságok közötti egyetértés hiánya, valamint a törvénymódosítás arra utal, hogy a vonatkozó normák nem határozták meg kellőképpen az eljáró orvosok hozzájárulás beszerzésével kapcsolatos kötelezettségeit és a mérlegelési jogkörét.
A Bíróság felidézte továbbá azt is, hogy a törvényesség elvéből következően az államok kötelesek biztosítani az általuk hozott jogszabályok végrehajtásának jogi és gyakorlati feltételeit. Álláspontja szerint az ún. vélelmezett hozzájárulásra épülő lett szervdonációs rendszer nem felelt meg ennek a követelménynek: a kérelmező jogosult lett volna kifejezni véleményét a szervek eltávolításával összefüggésben, nem rendelkezett azonban információval e jog gyakorlását illetően. Amíg ugyanis Olegs Petrovs életben volt, nem állt rendelkezésre olyan eljárás, amelynek keretében az érintett szándékát vizsgálhatták volna. Az orvosok viszont azonnali szervkivétel esetén nem voltak kötelesek értesíteni a legközelebbi hozzátartozókat.
A Bíróság kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a vonatkozó jogszabályok megfelelő védelmet nyújtanak az önkényeskedés ellen. Ahogy arra a kérelmező rámutatott, a szervek tényleges kivételét megelőzően számos egészségügyi vizsgálatot elvégeztek annak megállapítása céljából, hogy a fia kompatibilis donor-e a kiválasztott recipiens számára. A vizsgálatokra fordított idő viszont, még ha rövid volt is, elég lett volna ahhoz, hogy valódi lehetőséget biztosítsanak a kérelmező számára joga gyakorlásához.
A testület végül megállapította, hogy a vonatkozó lett jogszabályok tekintetében nem teljesültek a jog minőségével kapcsolatos követelmények. A kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogába való beavatkozás ezért nem felelt meg a törvényben meghatározottság kritériumának. Következésképpen sérült az Egyezmény 8. cikke.
Az EJEB nem tartotta szükségesnek a kérelem fennmaradó részét megvizsgálni.
Kommentár. Marić Horvátország elleni ügyéhez hasonlóan a Petrova-eset is a holttest feletti rendelkezés jogának, és ezáltal az elhunyt holttestével való méltó bánásmód követelményének a kérdéskörét veti fel. Az EJEB által megnevezett nemzetközi normák, elsősorban pedig az Emberi jogokról és a biomedicináról szóló egyezmény emberi eredetű szervek és szövetek átültetésével kapcsolatos kiegészítő jegyzőkönyve[22] is hangsúlyozza, hogy a szervek holttestből való eltávolítása során az emberi testet tisztelettel kell kezelni.[23]
A szervkivétellel kapcsolatban két szabályozási rendszer különböztethető meg. Az egyik a valódi beleegyezésen alapul, amely azt jelenti, hogy holttestből szerv csak akkor távolítható el, ha ez egyén ebbe még életében beleegyezett, illetve ennek hiányában akkor, ha hozzátartozói ebbe beleegyeznek. Az ún. feltételezett beleegyezés elvén működő rendszerben ezzel szemben a szerv eltávolítható azon személyek testéből, akik életükben nem tiltakoztak a beavatkozás ellen.[24]
A Lettországban is alkalmazott feltételezett beleegyezéses rendszer számos etikai problémát felvet. E megoldás ellenzői egyrészt azt szokták felhozni,
- 104/105 -
hogy a "hallgatás beleegyezés" elvének alkalmazása révén az emberi szerveket egyfajta közkincsnek tekintik.[25] Másrészt e megoldás, mint minden opt-out típusú rendszer gyenge pontja a megfelelő információk hiánya. Az érintettek rendszerint nincsenek tisztában azzal, hogy halálukat - vagy közeli hozzátartozójuk halálát - követően a szervek eltávolíthatók az emberi testből transzplantáció céljából, ha a beavatkozás ellen nem tiltakoztak még életükben. Ennek kivédése érdekében rendszerint megkérdezik a hozzátartozókat, hogy "az elhunytnak életében volt-e kifogása a szerv illetve szöveteltávolítás ellen".[26] Lényeges, hogy ilyen esetekben nem az élő hozzátartozó értékpreferenciáit kell előnyben részesíteni, hanem az elhunyt akaratát.[27]
Ritkább esetben a jogalkotó lehetőséget biztosít a hozzátartozók részére arra vonatkozóan, hogy kvázi az elhunyt helyett nyilatkozzanak a beavatkozással összefüggésben. A lett szabályozás is ezt a megoldást választotta, azonban nem bástyázta azt körül megfelelő garanciákkal. Így pont a feltételezett beleegyezésen alapuló rendszer legfőbb hibáját, az információk hiányát hozta a felszínre, amit az tükröz, hogy Svetlana Petrova nem kapott tájékoztatást jogának gyakorlásával kapcsolatban. A jogi szabályozás hiányosságai és következetlenségei pedig oda vezettek, hogy az EJEB megállapította a kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának sérelmét.
Az ügy körülményei. Dominique és Sylvie Mennessonnak (a továbbiakban együtt: kívánságszülők) nem lehetett gyermeke a feleség meddősége miatt. Több sikertelen mesterséges megtermékenyítési kísérletet követően ezért a dajkaanyaság[29] mellett döntöttek, amelynek során a férj ivarsejtjeivel megtermékenyítenek egy donortól származó petesejtet, amit aztán egy másik nő méhébe ültetnek be. Ebből a célból Kaliforniába utaztak, ahol megkötötték a szükséges szerződéseket.
2000. július 14-én a kaliforniai Legfelső Bíróság Dominique Mennessont "genetikai szülőnek", Sylvie Mennessont pedig "jogi szülőnek" nyilvánította bármely olyan gyermek tekintetében, akit a dajkaanya az ítéletet követő négy hónapon belül világra hoz. A testület a döntésében azt is meghatározta, hogy a Mennesson házaspárt kell apaként és anyaként feltüntetni a gyermekek születési anyakönyvében.
Valentina és Fiorella Mennesson 2000. október 25-én született meg.
Dominique Mennesson 2000 novemberében a Los Angeles-i francia konzulátushoz fordult azért, hogy bejegyeztesse az ikrek születését a francia anyakönyvi nyilvántartásba. A kérelem teljesítését azonban a hatóság megtagadta, mert Mennesson úr nem tudta bizonyítani azt, hogy a felesége szülte a gyermekeket, és dajkaanyaságra irányuló megállapodás megkötésének gyanúja miatt az ügyet a nantes-i ügyészhez továbbították. Mivel azonban időközben az Egyesült Államok hatóságai kiállították az útleveleket az ikrek számára, amelyen a Mennesson házaspárt szülőként tüntették fel, a család beléphetett Franciaország területére.
2002. november 25-én az illetékes francia ügyészség előbb utasítást adott a gyermekek születésének nyilvántartásba vételére, majd 2003 májusában eljárást indított a kívánságszülők ellen a nyilvántartásba vétel érvénytelenítése, illetőleg a bejegyzések törlése érdekében. A hatóság álláspontja szerint a francia jog szerint közrendbe ütközik, ezért pedig érvénytelen az olyan szerződés, amelynek értelmében egy nő azt vállalja, hogy az általa kihordott gyermeket a szülést követően átadja másvalakinek, mivel ez ellentétes az emberi test és a személyi státusz elidegeníthetetlenségének elveivel. A kaliforniai Legfelső Bíróság kérelmezőkre vonatkozó ítéletét így nem lehet elismerni Franciaországban.
Az első fokon eljáró bíróság elutasított a keresetet. Megállapította ugyanis, hogy az ügyész csak azért adott utasítást Valentina és Fiorella Mennesson születésének nyilvántartásba vételére, hogy később megindíthassa az eljárást a semmisség megállapítása érdekében. Továbbá a testület álláspontja szerint az ügyész nem hivatkozhat arra, hogy a születések bejegyzése sérti a francia közrendet abban az esetben, amikor azt maga is megsértette a bejegyzés elrendelése által.
Az ítéletet a másodfokú bíróság helyben hagyta, azonban a semmítőszék (Cour de cassation) 2008 decemberében hatályon kívül helyezte arra hivatkozva, hogy a francia hatóságoknak jogszerű érdeke fűződhet ahhoz, hogy olyan nyilvántartásba vételek ügyében indítsanak eljárást, amelyeknél megalapozott a dajkaanyaság gyanúja. Ennek nyomán a párizsi fellebbviteli bíróság (cour d'appel de Paris) ismételt eljárás keretében érvénytelenítette a nyilvántartásba vételt, mivel megállapította, hogy a francia polgárjogi törvénykönyv, a Code Civil 16-7 és 16-9 cikkei érvénytelennek nyilvánítják mind a bér-, mind pedig a dajkaanyasággal kapcsolatos szerződéseket.
A kérelmezőknek az ítélet ellen benyújtott fellebbezését a semmítőszék végül 2011. április 6-án elutasította. A testület szerint a nyilvántartásba vétel érvényessé tenné a dajkaanyasági szerződést, amely viszont semmisnek minősül a hatályos francia jog értelmében. Nem állapította meg ugyanakkor a gyer-
- 105/106 -
mekek magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogának sérelmét, mivel a nyilvántartásba vétel megtagadása nem fosztotta meg Valentina és Fiorella Mennessont a Kalifornia által elismert leszármazásuktól, illetőleg nem gátolta meg őket a franciaországi letelepedésben sem.
Az EJEB-hez benyújtott panaszukban Dominique, Sylvie, Valentina és Fiorella Mennesson azt kifogásolta, hogy a francia hatóságok megsértették magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogukat akkor, amikor - a gyermekek legfőbb érdekével ellentétesen - megtagadták a külföldön jogszerűen létesített szülő-gyermek kapcsolat elismerését. A kérelmezők azt is sérelmezték továbbá, hogy a nyilvántartásba vétel megtagadása hátrányos megkülönböztetést jelentett az ikrek számára a családi élet tiszteletben tartásához fűződő joguk gyakorlása tekintetében. Ezért az Egyezmény 8. cikkével együttesen a 14. cikk sérelmére is hivatkoztak.
A döntés.[30] A testület emlékeztetett arra, hogy a családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog feltételezi a család meglétét. A vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmében az érintettek között fennálló viszonyokat kell figyelembe venni ebben az összefüggésben. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a két gyermeket a Mennesson házaspár neveli, és a négy kérelmező oly módon él együtt az ikrek születése óta, amely nem különbözik a "család" hétköznapi fogalmától, az EJEB megállapította a 8. cikk alkalmazhatóságát a családi élet tiszteletben tartásával összefüggésben.
A Bíróság felidézte továbbá, hogy a "magánélet" fogalma felöleli a személy társadalmi identitását, amelynek része a minden egyént meghatározó leszármazás. Ebből az következik, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a dajkaanyától született gyermekek magánélete és leszármazásuk jogi elismerése között. A testület ezért megállapította a 8. cikk alkalmazhatóságát a magánélet tiszteletben tartásával összefüggésben is.
Az EJEB szerint a kérelmezők közötti családi kapcsolat elismerésének megtagadása a francia hatóságok részéről beavatkozást jelentett a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogukba. Ez a beavatkozás csak olyan, "törvényben meghatározott" esetekben minősül jogszerűnek, ha arra bizonyos, az Egyezmény 8. cikk 2. bekezdésében meghatározott legitim célok érdekében egy demokratikus társadalomban szükség van. A "szükségesség" követelményének értelmében a beavatkozásnak nyomós társadalmi érdeken kell alapulnia, és arányban kell állnia a kitűzött céllal.
A testület először is megállapította, hogy a kérelmezők 8. cikk szerinti jogainak gyakorlásába történt beavatkozás "törvényben meghatározott" volt. A Code Civil 16-7 és 16-9 cikkei ugyanis megfelelő jogalapot szolgáltattak a hatóságok részére ebben a tekintetben.
Az EJEB a legitim célokkal összefüggésben elfogadta Franciaország érvelését, miszerint a beavatkozásra a közegészség, valamint mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében került sor. A kormány szerint ugyanis a francia hatóságok azért tagadták meg a kívánságszülők és a dajkaanyától született gyermekek közötti rokoni kapcsolat elismerését, hogy eltántorítsák az állampolgárokat egy Franciaországban tiltott asszisztált humán reprodukciós eljárás külföldön történő igénybevételétől.
A korlátozás szükségességével kapcsolatban a Bíróság leszögezte: a tagállamok e téren is élveznek bizonyos mértékű mérlegelési szabadságot. E diszkréció terjedelme több tényező függvénye, így vizsgálandó, hogy van-e konszenzus az államok között a kérdésben, illetve hogy az adott ügy az egyén személyiségének mennyire fontos aspektusát érinti. A konszenzus hiánya széles mérlegelési szabadságot, egyben önmegtartóztatóbb strasbourgi felülvizsgálatot eredményez. Amennyiben viszont az adott ügy az egyén létezésének vagy személyiségének egy különösen fontos aspektusát érinti, az államok mozgástere általában szűk.
A testület először is összehasonlította a tagállamok dajkaanyaság jogszerűségének, valamint a kívánságszülők és a dajkaanyától külföldön született gyermekek közötti leszármazási viszonyok jogi elismerésével kapcsolatos szabályozásait. Ennek nyomán azt állapította meg, hogy e két kérdésben nincs konszenzus az Európa Tanács államai között, ezért széles mérlegelési szabadsággal rendelkeznek.[31] Másrészről viszont a testület azt is hangsúlyozta, hogy a leszármazás kérdése az egyén identitásának alapvető részét képezi, ezért az államok mozgásterét szűkíteni kell.
A Bíróság kiemelte továbbá, hogy a mérlegelési szabadság keretében meghozott döntésekkel összefüggésben vizsgálni kell azt is, hogy az adott állam megfelelő egyensúlyt teremtett-e az érintett köz- és magánérdekek között. Amikor az adott ügy gyermekek helyzetével kapcsolatos, akkor figyelembe kell venni, hogy az ő érdekeik elsőbbséget élveznek. A testület ebben a tekintetben szükségesnek találta elválasztani a kérelmezők családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogának vizsgálatát, a harmadik és a negyedik kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának mérlegelésétől.
Az előbbivel összefüggésben a testület megállapította, hogy azt a Dominique és Sylvie, valamint Valentina és Fiorella Mennesson közötti szülő-gyermek viszony francia jog szerinti elismerésének hiá-
- 106/107 -
nya nyilvánvalóan érintette. A kérelmezők azonban nem bizonyították, hogy Franciaországban nem élvezhették volna a családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogukat: nem sokkal a gyermekek születése után letelepedhettek Franciaországban, ahol más családokhoz hasonló körülmények között élhettek együtt. Annak veszélye sem állt fenn, hogy a francia hatóságok a helyzetük miatt elválasztanák őket egymástól.
Az EJEB szerint így a kérelmezők és az állam érdekei megfelelő egyensúlyban álltak egymással a családi élet tiszteletben tartásának tekintetében. Ezért nem sérült az Egyezmény 8. cikkének ez az aspektusa.
Az ikrek magánélet tiszteletben tartásához fűződő joga tekintetében azonban a Bíróság bizonytalan jogi helyzet fennállását állapította meg: a francia hatóságok ugyanis annak ellenére tagadták meg az ikrektől származásuk elismerését, hogy azt egy másik ország korábban már megtette. A testület szerint ez az ellentmondás aláásta a gyermekek identitását. Továbbá, bár a biológiai apjuk francia, a francia állampolgárság megszerzésével összefüggésben aggasztó bizonytalanságokkal találták szembe magukat, amely negatív hatást gyakorolt a személyiségükre. Az EJEB továbbá azt is figyelembe vette, hogy a gyermekek a kívánságszülők halála esetén egy számukra hátrányosabb módon, csak mint végrendeleti örökösök örökölhettek volna. Súlyos kétségek merültek ezért fel a beavatkozás és a gyermek legfőbb érdekének figyelembevételére vonatkozó elv összhangjával kapcsolatban.
A Bíróság szerint azonban az ügy egy további különleges aspektust is tartalmaz: az egyik kívánságszülő a gyermekek biológiai apja is egyben. Mivel a biológiai leszármazás minden egyén személyiségének fontos része, nem szolgálja a gyermekek legfőbb érdekét az, ha megfosztják őket egy ilyen jellegű jogi viszonytól akkor, amikor a kapcsolat "biológiai valósága" bizonyított, és annak elismerését az érintettek kérelmezik. A nyilvántartásba vétel megtagadása ráadásul nemcsak az ikrek és a biológiai apa közötti jogi viszony fennállásának el nem ismerését jelentette, de a szülő-gyermek kapcsolat apasági nyilatkozathoz, örökbefogadáshoz, vagy a de facto státuszhoz történő kötése ellentmond a francia ítélkezési gyakorlatnak is.
Azáltal tehát, hogy nem ismerték el az ikrek kapcsolatát a biológiai apjukkal, Franciaország túllépett a számára nyitva álló mérlegelési szabadságon. Következésképpen az EJEB megállapította Valentina és Fiorella Mennesson magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának sérelmét.
A testület nem tartotta szükségesnek a kérelem fennmaradó részét megvizsgálni.
Kommentár. Az eset rávilágít a bér- vagy dajkaanyasággal kapcsolatos "turizmus", és az ilyen beavatkozások nyomán világra jött gyermekek jogi helyzete körüli bizonytalanságokra. Számos meddő pár számára jelentenek megoldást a különféle humánreprodukciós eljárások, amelyek számos országban, elsősorban az Egyesült Államok több tagállamában jogszerűnek minősülnek. Ez a területen kívüliség miatt adott esetben nem minősül bűncselekménynek az állampolgárság szerinti országban, azonban sok esetben bizonytalan jogi helyzetet eredményez: az említett eljárásokat tiltó vagy nem toleráló államok ugyanis rendszerint nem ismerik el a külföldön, ilyen eljárással megfogant gyermekek és a kívánságszülők közötti leszármazási viszonyt, ami kihathat a megszülető gyermek jogi státuszára. Az EJEB-nek a Mennesson-ügyben hozott ítélete azért jelentős, mert felveti annak szükségességét, hogy az érintett országok változtassanak az eddig politikájukon, és megfelelő lépéseket tegyenek a vonatkozó jogi szabályozásuk módosítására. Ennek eredményeképpen pedig a nemzeti jogokban alkalmazott tilalmak háttérbe fognak szorulni a béranyaságból született gyermekek érdekeivel és jogaival szemben.
A döntés gyakorlati szempontból is jelentős, mivel a testület megismételte, ezáltal pedig meg is erősítette az ismertetett érvelését Labassee Franciország elleni ügyében hozott ítéletében is.[32] Feltehető továbbá, hogy ezt a megközelítést fogja követni két hasonló, nemrég kommunikált esetben, a Paradiso és Campanelli Olaszország, valamint D. és R. Belgium elleni ügyében is.[33]
Buzás Péter
A Karácsony és mások Magyarország elleni ügy körülményei. A kérelmezők a szóban forgó időszakban a magyar Országgyűlés tagjai voltak ellenzéki képviselőként. 2013. április 30-án két képviselő egy "Loptok, csaltok, hazudtok!" feliratú transzparenst vitt be az Országgyűlés plenáris ülésére a trafikpályázatok, valamint az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvény módosítása elleni tiltakozásul. Május 6-án a házelnök az Ország-
- 107/108 -
gyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 49. § (4) bekezdése[36] alapján a plenáris ülés súlyos megzavarásáért pénzbírság kiszabását javasolta a képviselőkre. A házelnök javaslata szerint az egyik képviselő tekintetében a maximális bírság (egyhavi képviselői tiszteletdíj egyharmada, 185.520 forint) alkalmazására volt szükség, mivel a képviselő az Országgyűlés jegyzője is volt egyben. Az Országgyűlés a házelnök javaslatát május 13-án vita nélkül fogadta el. Május 21-én két másik képviselő a trafiktörvény módosításának zárószavazása alatt "Itt Nemzeti Dohánymaffia működik" feliratú táblát mutatott fel, így tiltakozva a módosítás ellen. Május 27-én a házelnök a plenáris ülés súlyos megzavarásáért 70-70.000 forint pénzbírság kiszabását javasolta a képviselőkre. A javaslat szerint a pénzbírságra azért volt szükség, mert hasonló rendzavaró magatartás történt korábban. A javaslatot május 27-én vita nélkül fogadták el. Egy másik ellenzéki párt, a Jobbik képviselője a rá kiszabott szankció miatt alkotmányjogi panaszt nyújtott be, amit azonban az Alkotmánybíróság a 3206/2013. (XI. 18.) és a 3207/2013. (XI. 18.) AB határozatával elutasított. Az Alkotmánybíróság szerint a magatartása miatt kiszabott korlátozás megfelelt az Alaptörvénynek. A testület azt is kimondta, hogy a parlamenti fegyelmi jog a parlament belső működését és a parlamenti képviselők magatartását érinti, és nem az állampolgárok jogait és kötelezettségeit, ezért nincs szükség a parlamenti fegyelmi intézkedéssel szembeni jogorvoslatra.
Szél és mások Magyarország elleni ügy körülményei. A kérelmezők a szóban forgó időszakban a magyar Országgyűlés tagjai voltak az LMP ellenzéki párt színeiben. 2013. június 21-én az új földtörvény zárószavazását tartották, amely heves reakciókat váltott ki az ellenzék részéről. A törvényjavaslat zárószavazásán az egyik képviselő egy földet tartalmazó kis "aranytalicskát" vitt a miniszterelnök asztala elé, majd két másik képviselő egy transzparenst ("Földrablás helyett földosztást") feszített ki az elnöki pulpitus előtt. Mindeközben az előbbi képviselő egy megafonon keresztül kezdett beszélni. Június 25-én a házelnök az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 49. § (4) bekezdése alapján a plenáris ülés súlyos megzavarásáért pénzbírság kiszabását javasolta a képviselőkre. A házelnök javaslata szerint a maximális bírság (egyhavi képviselői tiszteletdíjuk egyharmada, 154.600, illetve 131-131.000 forint) alkalmazására volt szükség, mivel a szavazás folyamán rendkívüli helyzet alakult ki. Ezt azzal indokolta, hogy a képviselők a transzparenssel és a megafon használatával súlyosan megzavarták az Országgyűlés munkáját. Az Országgyűlés a házelnök javaslatát június 26-án vita nélkül fogadta el.
A döntések.[37] A kérelmezők szerint a döntés, amely megbírságolta őket egy transzparens bemutatásáért a szavazás alatt, megsértette a véleménynyilvánítási szabadságukat. A kormány mindenekelőtt azzal érvelt, hogy a kérelmezők nem merítették ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket, mivel a kifogásolt határozatot megtámadhatták volna az Alkotmánybíróság előtt alkotmányjogi panasz formájában, amely egy rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőség a parlamenti fegyelmi jog tekintetében. A Bíróság azonban megállapította, hogy az Alkotmánybíróság már elutasított egy, az ügyhöz hasonló panaszt. Igaz, hogy az illető országgyűlési képviselő esete a "kirívóan sértő kifejezésre" vonatkozott a "súlyosan sértő magatartás" helyett. Mivel azonban az Alkotmánybíróság következtetése az volt, hogy a korlátozás összeegyeztethető az Alaptörvénnyel, a kérelmezőktől nem várható el, hogy megkíséreljék - minden bizonnyal hiábavaló módon - az alkotmányjogi panasz benyújtását. Ezért a panaszt nem lehet elutasítani a hazai jogorvoslati lehetőségek ki nem merítése miatt.
A kérelmezők azt állították, hogy a bírságot kiszabó döntés nem szolgált legitim célt és aránytalan volt, amely dermesztő hatással volt az országgyűlési képviselőkre, abban a tekintetben, hogy kifejezzék politikai véleményüket közérdekű kérdésekben, és azt célozta, hogy visszatartsa a nyílt vitát az ellenzéki párt tagjai részéről. Szerintük nem veszélyeztették az Országgyűlés működését, illetve nem akadályoztak más képviselőket feladataik ellátása során. A kérelmezők azt is állították, hogy nézeteiket csendes, békés módon fejezték ki, amelynek nem az volt a kifejezett célja, hogy megsértsék a parlament szabályait vagy akadályozzák az Országgyűlés működését. Jelen esetben csupán kifejezték nézőpontjukat a kormányzati politika fontos és szimbolikus kérdéseiben, és utána az Országgyűlés gyakorlatilag megszakítás nélkül folytatta napirendjét. A kormány ezzel szemben azzal érvelt, hogy a vitatott intézkedés kellően világos és pontosan megfogalmazott volt, és a szankciók előreláthatóak voltak az Országgyűlés szabályozása és kialakult gyakorlata szerint. A beavatkozás szükséges volt egy demokratikus társadalomban az Országgyűlés megfelelő működésének biztosítása, valamint a tekintélyének és méltóságának védelme legitim célja érdekében. A kiszabott szankciók nem aránytalanok az elérni kívánt törvényes céllal, mivel a képviselőknek minden esetben lehetőségük volt, hogy kifejezzék véleményüket az Országgyűlés szabályaival összeegyeztethető módon.
A Bíróság mindenekelőtt megjegyezte, hogy a kérdéses bírságokat az országgyűlési képviselők által a parlamentben elkövetett cselekedetekért és a par-
- 108/109 -
lamenti munka közben alkalmazták, és elismerte, hogy a kérelmezők pénzbírsággal való szankcionálásával beavatkoztak a véleménynyilvánítási szabadságukba. Ugyanakkor az indokolatlanul zavaró magatartások, cselekedetek szankcionálása igazolható az Egyezmény 10. cikkének 2. bekezdése alapján.
A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az "Országgyűlés tekintélyének és méltóságának" fogalma elvileg a "mások jogainak védelme" fogalma alá tartozhat, azonban egy intézmény méltósága nem lehet egyenlő az emberi méltósággal. Ami az "Országgyűlés tekintélyének" védelmét illeti, az csupán a parlament puszta intézményi érdeke, amely nem feltétlenül azonos erejű a "jó hírnév vagy mások jogainak védelmével". Az Országgyűlés rendjének megzavarásának megelőzése a parlament megfelelő működéséhez kapcsolódik egy demokratikus társadalomban, és az ilyen "zavargás megelőzése" értelmezhető úgy, amely szükséges a pluralizmuson alapuló demokráciában. Ebben az értelemben a parlament megfelelő működésének fenntartása a "zavargás megelőzése" fogalmába tartozik. A Bíróság így elismerte, hogy a beavatkozás törvényes célja mások jogainak védelme és a zavargás megelőzése volt.
A Bíróság emlékeztetett arra, hogy a 10. cikk 2. bekezdése csak kevés teret enged a politikai beszéd vagy a közérdekű kérdésekben folytatott viták korlátozására. A tisztességes eljárás és az eljárási garanciák is olyan tényezők, amelyeket figyelembe kell venni a beavatkozás arányosságának értékelésekor. A Bíróság már megállapította a 10. cikk megsértését, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó intézkedéssel szemben nem állt rendelkezésre megfelelő bírósági felülvizsgálat. Amikor a véleménynyilvánítás szabadságának jogát politikai beszéd keretében szimbolikus cselekedetekkel vagy gesztusok kifejezésével gyakorolják, a legnagyobb gondossággal kell figyelni bármilyen korlátozás alkalmazását. A 10. cikk nem csupán a nézetek és információk tartalmát, hanem azok megjelenési formáit is védi. A Bíróság leszögezte, bár a parlamenti jog területén a részes államoknak széles mérlegelési jogkörük van, önmagában nem változtatja meg a politikai beszédre alkalmazandó védelmi szintet. A parlamenti munka szervezése befolyásolja a vélemények cseréjét - azaz a parlamentben folytatott vitát -, ami korlátozásokkal jár, ám ez nem jelenti azt, hogy a parlamenti képviselők véleménynyilvánítási szabadsága a politikai vitában elvesztené a legnagyobb védelmet, ami az eszmék szabad cseréjéhez szükséges. Ennek ellenére bizonyos mértékű mérlegelés alkalmazható, különösen a véleménynyilvánítás időbeli és módbeli korlátaira, amit a parlament megfelelő működése és a vita védelmének szükségessége diktál. Ez szerves része a parlament megfelelő működésének, hogy "a tagjainak lehetővé tegyék az értelmes vitában való részvételt, és képviselhessék választóikat a közérdekű ügyekben anélkül, hogy korlátozzák észrevételeiket vagy szerkesszék véleményüket, mert fennáll a veszélye annak, hogy támadhatók bíróság vagy más hatóság előtt". A beavatkozás arányosságának értékelésekor a Bíróság vizsgálta a beszéd természetét a védeni szándékozott legitim cél kontextusában, a kifogásolt véleménynyilvánítás természetének hatását az Országgyűlés rendjére és tekintélyére, az alkalmazott eljárást és a kiszabott szankciókat.
Egy demokratikusan megválasztott parlamenti képviselő beszéde és véleménynyilvánítása nagyon magas szintű védelmet érdemel, hiszen ez szemlélteti a pluralizmus elveit, amelyek nélkül nincs demokratikus társadalom. Bár a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára fontos, s ez különösen igaz a nép választott képviselőjére, aki a választóit képviseli, felhívja a figyelmet az aggodalmaikra, és védi az érdekeiket. Demokráciában a parlament és más hasonló szervek az alapvető fórumok a politikai vita számára. Nagyon súlyos érvek szükségesek az ott gyakorolt véleménynyilvánítás szabadságába történő beavatkozás igazolásához. A modern társadalmakban minden, parlamenti szintű, véleménynyilvánítási formát figyelembe kell venni a média közvetítése és a különböző nézetekhez való nyilvános hozzáférés fényében. A Bíróság a parlamenti beszéd védelmének meghatározása során leszögezte, hogy nemcsak az engedélyezett beszéd - amelyet a tanácskozás folyamatában fejeztek ki - járulhat hozzá a politikai kérdésekről folytatott nyilvános vitához a társadalomban, hanem más, a parlamentben folytatott kommunikatív cselekedetek is alkotó elemei a parlamentből eredő szélesebb társadalmi kommunikációnak. Ez akkor is érvényes, ha a politikai véleménynyilvánítás összes formája nem megengedett kifejezetten a parlament szabályai szerint. Ellentétben a kormánnyal - aki szerint a parlamenti beszéd nem tartozik a szokásos normál beszéd közé, mivel a képviselőknek különös felelősségük van -, a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága különösen fontos a nép választott képviselői számára. Ezt a parlamentben nem egyszerűen csak úgy kell értelmezni, mint egy képviselő személyes nézeteinek kinyilvánítását, hanem mint a választókerület képviselőjét is. Továbbá, ellentétben a kormány érveivel, a politikai véleménynyilvánítás a parlamentben nem érdemel csekélyebb védelmet, csak mert a képviselőket mentelmi jog illeti meg. A mentelmi jog indokolhat egy parlamenten belüli külön-
- 109/110 -
leges eljárást a felelősségre vonásra, de nem csökkentheti a véleménynyilvánítás szabadságát.
A kérelmezők a parlamenti ellenzék tagjai voltak, akik a kormány tervéről, a dohánytermékek kiskereskedelmének újraszabályozásáról fejtették ki véleményüket. A véleménynyilvánítás a legnagyobb politikai jelentőségű közügyet érintette, amely közvetlenül kapcsolódott a demokrácia működéséhez. A Bíróság szerint a szimbolikus elem - beleértve a nyers kifejezések használatát - fontos részét képezte a véleménynyilvánításnak, amelynek fő célja az volt, hogy bírálja a parlamenti többséget és a kormányt, és nem az, hogy személyében támadja a képviselők egyikét vagy bármely más személyt. Bár a kérelmezőknek lehetőségük volt arra, hogy kifejtsék nézőpontjukat a törvényjavaslatról, a Bíróság mégis úgy vélte, hogy az óriásplakát felmutatása is a politikai véleménynyilvánítás része volt. A tiltakozó cselekedetek kifejezése funkciójukban és hatásukban nem lehetnek egyenlők a vita folyamán engedélyezett beszéd lehetőségével. Meg kell jegyezni, hogy a nyilvánosság feltételei is eltérőek voltak, mivel a szavazás egy jelentős közérdeklődésre számot tartó ügyben nagyobb nyilvánosságot kapott, mint egy vita. A Bíróság hozzátette, a kisebbségben lévő pártok és tagjainak védelme a parlamenten belülre is vonatkozik, és különös hangsúlyt kell fordítani arra, hogy folyamatosan joguk legyen kifejezni véleményüket, illetve a nyilvánosság azon jogára, hogy meghallhassa azokat. Tekintettel a kisebbségi nézetek nyilvánosságra hozatalának fontosságára mint a demokrácia szerves funkciójára, a kisebbségnek lehetővé kell tenni nézeteik kifejezését, beleértve a non-verbális módot, és figyelembe véve a beszédük szimbolikus aspektusait.
A Bíróság elismerte a rendes viselkedés fontosságát a parlamentben, illetve az alkotmányos intézmények tiszteletben tartását egy demokratikus társadalomban. Ami a tényleges hatást és a mások jogainak megsértését illeti, a Bíróság úgy vélte, hogy a kérelmezők véleménynyilvánítása nem okozott jelentős zavart. Nem hátráltatták vagy gátolták a szavazást, így nem zavarták az Országgyűlés tényleges működését. A Bíróság ennek kapcsán felhozta a korábbi ellenzéki párt (a jelenlegi többség) képviselőinek kivonulásait, amelyek szintén rendzavaró hatással lehettek az Országgyűlés működésére és késedelmet okozott a napirendben, mégsem szankcionálták. Jelen körülmények között a mások jogainak védelme és az illemszabályok fenntartásának szükségessége az Országgyűlés működésében elmaradt a legnagyobb fontosságú politikai beszéd kifejezésének jelentős korlátozásának igazolásától. A kormány politikája ellen irányuló támadó vádak nem vonták kétségbe az Országgyűlés tekintélyét. Nem bizonyították, hogy a kifogásolt magatartás aláásta az Országgyűlés vagy annak tisztviselőinek tekintélyét, illetve gúnyt vagy tiszteletlenséget fejezett ki. A Bíróság a Szél és mások ügyben figyelembe vette azt a megközelítést is, hogy meg kell különböztetni egymástól a látható cselekedeteket - amely elfogadható lehet, feltéve, hogy nem sértő és/vagy rágalmazó, és nem vezet konfliktushoz -, és azokat, amelyek tevőlegesen gátolják a parlament tevékenységét. Nincs bizonyíték arra, hogy a transzparens sértő és rágalmazó lenne, sem arra, hogy a megafon használata "súlyosan" rendzavaró volt a parlament tevékenységére.
A Bíróság rámutatott, egyes rendszerekben a parlament autonómiája azt jelenti, hogy semmilyen külső szerv nincs felhatalmazva arra, hogy a belső rendre vonatkozó határozatokat felülvizsgálja. Ugyanakkor több részes államban létezik a bírságoknak vagy más szankcióknak külső szervek általi felülvizsgálata. A Bíróság szerint a külső, bírói felülvizsgálat lehetősége elvben nem összeegyeztethetetlen a parlamenti autonómiával, az a részes államok mérlegelési jogkörébe tartozik. A Bíróság már megállapította, hogy a szabad véleménynyilvánítást veszélyezteti a parlamentben, ha az támadható bíróság vagy más hatóság előtt. Az adott körülmények között pedig maga az Országgyűlés is egy ilyen hatóság volt. A Bíróságnak ezért azt kellett meghatároznia, hogy a házelnök, aki a kérelmezők szankcionálását javasolta, megfelelt-e a függetlenség és a pártatlanság követelményének. A Bíróság szerint a magyar parlamenti hagyományból származó pártosság szempontjából is jelentősége van annak, hogy a szankció kiszabására vita nélkül került sor, amely nem nyújtott semmilyen védelmet az ellenzék tagjainak abban az időben. Ennek ellenére úgy vélte, hogy a szankcionálási eljárás vitathatatlanul pártos természete önmagában még nem sérti az Egyezményt. A házelnök azonban a kérelmezőket nem figyelmeztette, ehelyett azonnal a bírság kiszabásával szankcionálták őket. A kormány elismerte, hogy a szankciók politikai természetűek voltak. Bár kellő tiszteletet tulajdonított az Országgyűlés tekintélyének és annak, hogy az országgyűlési képviselők tiszteletben tartsák a szabályokat, a Bíróság úgy ítélte meg, az eljárás hiányosságai aláásták a szankció kiszabásának tisztességét, és nem nyújtott megfelelő védelmet a döntéshozatal politikai elfogultságával szemben, amely veszélyezteti a véleménynyilvánítás szabadságát. Az Országgyűlés döntését a házelnök javaslatára hozták, aki ugyan a kérelmezők cselekedetére hivatkozott, de nem határozta meg, még kevésbé indokolta meg, hogy
- 110/111 -
az ilyen magatartás miért volt "súlyosan sértő". Tekintettel arra, hogy a döntést vita nélkül fogadták el, a plenáris ülés nem tekinthető megfelelő fórumnak a ténybeli és jogi kérdések vizsgálatára, a bizonyítékok értékelésére, és a tények jogi minősítésére.
A beavatkozás arányosságának meghatározásakor a Bíróság jelentőséget tulajdonított a szankciók súlyosságának is, és ez ellentétben van azzal a ténynyel, hogy az Országgyűlés működőképességének csak kis mértékű zavarására került sor ténylegesen. A kérelmezőkkel szemben kiszabott bírság, bár a parlamenti jogban nem szokatlan a személyes sértéssel kapcsolatos ügyekben - jelentős mértékű volt, és összességében véve látni lehetett, hogy dermesztő hatással volt az ellenzéki vagy kisebbségi beszédekre és véleménynyilvánításokra az Országgyűlésben.
A Bíróság ezért kimondta, hogy a beavatkozásnak, amely politikai véleménynyilvánítást érintett, nem volt kényszerítő indoka, mivel az Országgyűlés tekintélyéhez és rendjéhez fűződő érdeket nem érintette súlyosan, és nem bizonyították, hogy ezek az érdekek nagyobb súllyal esnek latba, mint az ellenzék véleménynyilvánítási szabadsága. A szankciókat kevésbé "tolakodó" intézkedés - például figyelmeztetés vagy megrovás - megfontolása nélkül szabták ki. Ráadásul a beavatkozás a szankciók alkalmazásával dermesztő hatással járt a parlamenti ellenzékre egy olyan eljárásban, amelynek eljárási garanciái és azok elfogult alkalmazása nem volt kielégítő. Ezért a beavatkozás nem tekinthető "szükségesnek egy demokratikus társadalomban". Tehát sérült az Egyezmény 10. cikke.
Noé, Vajnai és Bakó Magyarország elleni ügy körülményei. A kérelmezők - Vajnai Attila, a Magyarországi Munkáspárt 2006 elnökhelyettese és a párt három aktivistája - 2008. december 21-én 16 óra körül egy budapesti bevásárlóközpont, a Westend előtt "Antikapitalista Mikulás" néven demonstrációt tartottak. Ennek során egy lepedőt és egy zászlót feszítettek ki, amelyen vörös csillag volt látható, valamint a politikai üzenetüket tartalmazó, szintén vörös csillagot ábrázoló szórólapokat osztogattak. A helyszínre érkező rendőrtiszt a Btk. 269/B. § (1) bekezdése alapján felszólította a kérelmezőket a demonstráció abbahagyására, majd igazoltatta és előállította őket a VI. kerületi Rendőrkapitányságra. A kérelmezők a rendőri intézkedések miatt panaszt nyújtottak be a
Független Rendészeti Panasztestülethez, amelyben a Vajnai v. Magyarország ügyben hozott ítéletre hivatkoztak. 2009. március 4-én a Panasztestület elutasította panaszukat. A panaszokat a VI. Kerületi Rendőrkapitányság vezetője 2009. május 22-én elutasította, amely határozatot a BRFK vezetője is helybenhagyta. A Fővárosi Bíróság a kérelmezők keresetét 2010. június 29-én elutasította. Az indokolás szerint a vörös csillag közszemlére tétele megsértette a Btk. 269/B. §-át, a Vajnai-ítélet ellenére, amelynek alkalmazása az adott körülmények között nem a helyszínen jelen lévő rendőrök feladata volt. Következésképpen a kérelmezők igazoltatása és előállítása indokolt volt. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet helybenhagyta.
Horváth és Vajnai Magyarország elleni ügy körülményei. A kérelmező Vajnai Attila szerkesztette a Munkáspárt internetes honlapját, ahol 2003. november 18-án ötágú vörös csillagot és sarló-kalapácsot helyezett el. 2004. április 3-án a kérelmezők az ország 1945-ös felszabadulására emlékező demonstráción vettek részt, ahol Vajnai egy ötágú vörös csillagot viselt a zakóján, míg Horváth - aki a párt tagja és aktivistája volt - egy vörös csillaggal és sarló-kalapáccsal díszített pulóvert viselt. Ezt követően büntetőeljárást indítottak ellenük önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt. 2004. szeptember 10-én az ügyészség idézésére a kérelmezők a zakójukon vörös csillagot viselve jelentek meg. 2004. március 11-én, június 2-án és 2005. november 16-án Vajnai egy másik ellene indított büntetőeljárás bírósági tárgyalásán a kabátján vörös csillagot viselve jelent meg. 2004. november 5-én a Magyar Televízió műsorában a párt politikai céljairól és az ellene indított büntetőeljárásról beszélt, és a riport ideje alatt ugyancsak vörös csillagot viselt. 2005. július 2-án a kérelmezők a Fiumei úti temetőben tartott békés megemlékezésen vettek részt, melynek során mindketten ötágú vörös csillagot viseltek. A kérelmezőket a fenti cselekmények miatt 2007. március 22-én a Pesti Központi Kerületi Bíróság a Btk. 269/B. § (1) bekezdése alapján önkényuralmi jelképek nagy nyilvánosság előtt történő használatáért elítélte. A bíróság megállapította, hogy a kérelmezők több alkalommal ötágú vörös csillagot és sarló-kalapácsot viseltek nyilvánosan. Emiatt a bíróság Vajnait 120 ezer forint pénzbüntetésre ítélte, míg Horváthot próbára bocsátotta. Az ítéletet a Fővárosi Bíróság 2008. június 10-én helybenhagyta. A kérelmezők felülvizsgálati indítványukban arra hivatkoztak, hogy az időközben meghozott Vajnai-ítélet fényében a cselekményük nem volt a társadalomra veszélyes. A Legfelsőbb Bíróság 2011. június 23-i végzésével a felülvizsgálati kérelmet elutasította.
- 111/112 -
Vajnai (No. 4.) Magyarország elleni ügy körülményei. A kérelmező Vajnai Attila 2009. május 18-án egy békés demonstráción vett részt, ahol a kabátján egy ötágú vörös csillagot viselt. A helyszínen jelenlévő rendőr felszólította, hogy távolítsa el a jelképet, amelyet később elkobzott. A kérelmező panaszát az országos rendőrfőkapitány elutasította. Ezt követően a rendőri intézkedéssel szemben bírósághoz fordult. 2010. június 29-én a Fővárosi Bíróság elutasította a keresetet. A bíróság szerint a vörös csillag viselése megsértette a Btk. 269/B. §-át, ezért annak elkobzása indokolt volt. A Legfelsőbb Bíróság 2011. június 8-án a jogerős ítéletet helybenhagyta. Az indokolás szerint a rendőri intézkedés jogszerű volt a Vajnai v. Magyarország ügyben született ítélet ellenére, mivel annak alkalmazása az adott körülmények között nem a helyszínen jelen lévő rendőrök feladata volt.
A döntések.[41] A kérelmezők azt panaszolták, hogy a rendőri intézkedések, illetve az ítéletek megsértették a 10. cikkben foglalt jogaikat éppúgy, mint a Vajnai-ügyben. A kormány azzal érvelt, hogy az esetek különböznek a Vajnai-ügytől. A kérdés az volt, hogy a rendőr köteles volt-e, vagy volt-e lehetősége a kérelmezők magatartásának tartalmi ellenőrzésére. A kormány szerint a rendőri intézkedés törvényes és indokolt volt, mert a rendőrtiszt annak feltételezése alapján járt el, hogy a kérelmezők magatartása a Btk. 269/B. §-a alapján bűncselekménynek minősült, amely még mindig tiltotta a vörös csillag közszemlére tételét. A Független Rendészeti Panasztestület - amely szerv független a rendőrségtől - is úgy találta, hogy a kérelmezők alapvető jogait nem korlátozták kifogásolható módon. A kérelmezők a Vajnai-ítéletre hivatkoztak. A Bíróság emlékeztetett arra, hogy a Vajnai és a Fratanoló v. Magyarország ügyekben már megállapította, hogy a kérelmezővel szemben a vörös csillag viselése miatt lefolytatott eljárás megsértette a 10. cikket. A hazai jog támadott rendelkezése ugyanaz volt, mint a jelen esetben, és a beavatkozás körülményei gyakorlatilag azonosak. A Bíróság ezért nem látott okot arra, hogy eltérjen korábbi következtetéseitől. Ennek megfelelően a 10. cikk sérelmét megállapították.
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 73593/10. számú kérelem
[2] 21906/04. számú kérelem, az EJEB 2008. február 12-én kelt ítélete.
[3] Az EJEB 2014. május 20-án kelt ítélete.
[4] 10764/09. számú kérelem.
[5] Az EJEB 2014. május 27-én kelt ítélete.
[6] Lásd például ABI-3041/P/2009-3.
[7] Lásd Pécsi Ítélőtábla Pf.I.20 081/2009/3. számú határozata.
[8] Lásd a 296/2000. számú büntető elvi határozat.
[9] 50132/12. számú kérelem.
[10] Az EJEB 2014. június 12-én kelt ítélete.
[11] Vö. Pilling János: A búcsú méltósága - A holttesttel való bánásmód kérdései. (Online elérhető: https://mek.oszk.hu/03900/03977/03977.pdf).
[12] 33011/08. számú kérelem.
[13] Az EJEB 2014. június 24-én hozott ítélete.
[14] 497/09. számú kérelem (Az ítélet összefoglalóját lásd: Fundamentum 2012/3, 118-120.)
[15] A "wrongful birth" ügyek a kártérítési perek egy speciális fajtáját alkotják. E kifejezés azokat az eseteket takarja, amikor az egészségügyi szolgáltató, orvos mulasztása - például diagnosztikus tévedés vagy a tájékoztatás elégtelensége - miatt nem kívánt fogyatékos gyermek születik. Ezzel kapcsolatban lásd: Hints Ádám: A fogyatékos gyermek, mint jogi kár (Online elérhető: http://arsbonihu/a-fogyatekos-gyermek-mint-jogi-kar.html).
[16] Eva Brems: Making subsidiarity work: Struggling with procedural review - A.K. v. Latvia (Angolul online elérhető: http://strasbourgobservers.com/2014/07/14/making-subsidiarity-work-struggling-with-procedural-review-a-k-v-latvia).
[17] Lásd Paul Mahoney bíró különvéleményének 1. pontját.
[18] Lásd Brems (16. vj.).
[19] 4605/05. számú kérelem.
[20] Olegs Petrovs egészségügyi dokumentációjában hajnali 1 óra 20 perc, halotti bizonyítványában viszont 2 óra 45 perc lett feltüntetve a halál beálltának időpontjaként. A lett hatóságok ezt a különbséget később elírásnak minősítették azzal, hogy a biológiai halál tényleges időpontja az egészségügyi dokumentációban szerepel.
[21] Az EJEB 2014. június 24-én kelt ítélete.
[22] Magyarországon kihirdette: 2002. évi LXXX. törvény.
[23] 18. cikk.
[24] Lásd Pilling (11. vj.)
[25] Kovács József: A modern orvosi etika alapjai - Bevezetés a bioetikába, Budapest, Medicina, 2006, 487.
[26] Lásd Pilling (11. vj.)
[27] Explanatory Report to the Additional Protocol to the Convention on Human Rights and Biomedicine concerning Transplantation of Organs and Tissues of Human Origin § 102 (Angolul online elérhető: http://conventions.coe.int/Treaty/EN/Reports/Html/186.htm).
- 112/113 -
[28] 65192/11. számú kérelem.
[29] Béranyának minősül az a nő, aki pénzért vállalja más gyermekének kihordását és megszülését. A dajkaanya ezzel szemben mindezt ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül vállalja, esetleg a terhességgel és szüléssel kapcsolatban szükségszerűen felmerülő kiadásainak megtérítését kérheti (vö. Navratyl Zoltán: A varázsló eltöri pálcáját? A jogi szabályozás vonulata az asszisztált humán reprodukciótól a reproduktív klónozásig. Budapest, Gondolat, 2012, 141.). A Mennesson házaspár állítása szerint a gyermekeik kihordására vállalkozó nő esetében csupán a felmerült költségeket fizették.
[30] Az EJEB 2014. június 26-i ítélete.
[31] A dajkaanyaság harmincöt tagállamból tizennégyben tiltott beavatkozás, tízben nem tolerálják vagy bizonytalan a megítélése, hét országban kifejezetten megengedik, négyben pedig tolerálják. Ezen államok közül tizenháromban jogilag elismerik a külföldön jogszerű béranyaságból született gyermekek és a kívánságszülők között fennálló leszármazási viszonyt, további tízben pedig fennáll az elismerés lehetősége. Tizenegy állam viszont kifejezetten nem ismeri el a szülő-gyermek kapcsolatot.
[32] 65941/11. számú kérelem, az EJEB 2014. június 26-i ítélete.
[33] 25358/12. és 29176/13. számú kérelmek.
[34] 42461/13. számú kérelem.
[35] 44357/13. számú kérelem.
[36] "49. § (4) Ha a képviselő az Országgyűlés tekintélyét, rendjét súlyosan sértő magatartást tanúsít, illetve magatartásával a házszabályi rendelkezések tanácskozási rendre vagy szavazásra vonatkozó szabályait megszegi, az ülést vezető elnök rendreutasítás és figyelmeztetés nélkül javasolhatja a képviselő kizárását az ülésnap hátralévő részéből, illetve a képviselővel szemben pénzbírság kiszabását. A javaslatban meg kell jelölni az intézkedés okát, illetve - a házszabályi rendelkezések tanácskozási rendre vagy szavazásra vonatkozó szabályainak megszegése esetén - a megsértett házszabályi rendelkezést is." A bekezdést később a 2014. évi XIV. törvény 36. § (2) bekezdése módosította.
[37] Az EJEB 2014. szeptember 16-án kelt ítéletei.
[38] 24515/09, 24539/09. 24611/09. számú kérelmek.
[39] 55795/11., 55798/11. számú kérelmek.
[40] 6061/10. számú kérelem.
[41] Az EJEB 2014. szeptember 23-án kelt ítéletei.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Balassagyarmati Törvényszék.
Visszaugrás
