Gerő Márton[1]: Civil társadalom és emberi jogok - részvétel, mérés, mozgósítás* (Fundamentum, 2021/4., 5-22. o.)

Absztrakt

"A jelenleg használt indexeket vizsgálva két típusú kvantitatív adatbázist azonosítottam: 1. emberi jogi adatgyűjtemények, adatbázisok, amelyek kifejezetten az emberi jogok helyzetét vizsgálják és értékelik egy adott országban; 2. kompozit indexek, amelyek egy ország politikai berendezkedését vagy kormányzati teljesítményét vizsgálják, és az emberi jogokkal foglalkozó indikátorokat is beépítik ebbe az indexbe."

1. Bevezető

Az elmúlt években az emberi jogok helyzetét, a jogállamiságot, a civil társadalom helyzetét vizsgáló, különböző kvantitatív mérőeszközök elterjedésének lehetünk tanúi.[1] Ezek nem csupán a jogrendszerrel foglalkozó közpolitikai döntéshozókat, a jogtudósokat vagy a társadalomtudósokat foglalkoztatják, hanem a nyilvánosságban is egyre nagyobb teret kapnak az egyes államok esetében a jogrendszer, az emberi jogok érvényesülésének és végső soron a politikai berendezkedés értékelésében.[2]

Az emberi jogok helyzetének kvantitatív mérésére vonatozó törekvések azonban nem újak. A legismertebb ilyen mérőeszköz, a Freedom House "Freedom in the World" indexe 1973-ban indult, és azóta évente értékeli a Föld összes országában az állampolgári és politikai jogok helyzetét. Ezek az indexek az elmúlt években a demokrácia hanyatlását, egyes régiókban a korábbi demokratizálódás trendjeivel ellentétes változásokat detektálnak. Sőt, a 2021-es jelentés már arról beszél, hogy az autoriter tendenciák mára globálissá váltak, és a korábban stabilnak tartott demokráciákban is a helyzet romlásáról lehet beszélni.[3]

Az elmúlt években Magyarország és Közép-Kelet Európa is gyakori szereplője ezeknek a jelentéseknek. Magyarország a demokratizálódás éllovasából az autoriter tendenciák vezető erejévé vált a Freedom House és más nemzetközi szervezetek szerint is. Lényegében a politikatudományi szakirodalomban is domináns az a nézet, hogy Magyarország mára letért a demokratizálódás rendszerváltás utáni útjáról, és a legjobb esetben is "hibrid" rezsimként jellemezhető.[4]

De hogyan válhatott Magyarország ilyen gyorsan, néhány év alatt stabil új demokráciából a demokratikus intézmények leépítésének bajnokává? Ügy tűnik, hogy a változás mértéke és gyorsasága lényegében meglepetésként érte a politikatudománnyal, alkotmányjoggal, demokratikus intézményekkel foglalkozó kutatókat, politikusokat, valamint az emberi jogi indexeket készítő szervezeteket is. Talán ez is volt az oka, hogy az emberi jogi indexek viszonylag lassan követték a változásokat.

Ebben a tanulmányban arra próbálok rávilágítani, hogy a "meglepetéshez" maguk az indexek is hozzájárultak. Egyrészt, úgy tűnik, hogy ezek a mérőeszközök elsősorban a nagy változások (például rendszerváltások) detektálására alkalmasak, míg arra kevésbé, hogy a demokrácia alapvető intézményi feltételeit teljesítő országok közötti finom, de annál lényegesebb különbségeket észleljék, vagy arra, hogy az ilyen országok belső, illetve időbeli változásait kövessék. Másrészt - részben praktikus, részben elméleti okok miatt -, a demokrácia és az emberi jogok helyzetét dominánsan a jogi intézményrendszerrel és az állami intézményrendszerrel azonosítják.[5] Eközben pedig sokszor figyelmen kívül hagyják azt a szociológiai kontextust, amely alapvető jelentőségű az intézményrendszerben bekövetkezett változások megértésében,[6] így mindenekelőtt az állampolgári cselekvés és a civil társadalom - emberi jogok és a demokrácia - szempontjából alapvető fontosságú kérdését.

Ez azért is különösen fontos, mert a civil társadalom és a demokratikus intézményrendszer, valamint az emberi jogok helyzetére vonatkozó vizsgálatokat nézve egy alapvető logikai konfliktust is felfedezhetünk. A civiltársadalom- és a demokrácia-irodalomban, sőt, még az emberi jogi helyzet tárgyalásában is sokszor feltűnik az az állítás, hogy az erős civil társadalom és a nagy mértékű állampolgári részvétel a stabil de-

- 5/6 -

mokratikus intézményrendszerek fennmaradásának egyik feltétele. Ugyanakkor az 1989-es rendszerváltások után az a kép alakult ki, hogy a civil társadalom gyenge a közép-kelet-európai államokban.[7] Ebből következően, ha a közép-kelet-európai civil társadalmak gyengék, akkor a közép-kelet-európai demokráciáknak is gyengének kell lenniük.

Ugyanakkor a demokratikus intézményekkel és az alapvető emberi jogokkal kapcsolatban az a kép alakult ki a közép-európai új demokráciákról - köztük Magyarországról -, hogy rendkívül gyorsan stabil és erős demokratikus intézményrendszert építettek ki.[8] Ennek megfelelően, például a Freedom House értékelése szerint, legtöbbjük már az 1990-es évek elején elnyerte a "teljesen szabad demokrácia" címet.[9]

A demokratikus intézmények gyengülése világít rá arra, hogy ezzel az ellentmondással kezdenünk kell valami, hiszen vagy a szociológiai megközelítés értékeli túl a civil társadalom és a részvétel szerepét, vagy az emberi jogi elméletek hanyagolják el azt. Az utóbbi évek fejleményei inkább arra utalnak, hogy ennek figyelembevétele elengedhetetlen az emberi jogi helyzet megítélésében is, enélkül ezek az indexek elfedhetik az intézményi környezeten túlmutató, a demokrácia stabilitását alapvetően meghatározó tényezők - a civil társadalom, a részvétel módjai és mértéke, valamint a mozgósítás lehetősége - problémáit. Így fordulhat elő, hogy meglepetést okoz, amikor gyorsan, néhány éves átmenettel "visszasüllyednek" az autoriter rezsimek közé a korábban stabilnak hitt közép-kelet-európai demokráciák.

Ebben a tanulmányban azt mutatom be, hogy a fenti helyzet - vagyis az indexek vaksága az intézményi környezeten túlmutató tényezőkre - nem pusztán praktikus okok miatt állt elő, hanem a mainstream emberi jogi elméletek rejtett alapfeltevéseinek is következménye. Az utóbbiak határozzák meg ugyanis az emberi jogi indexek módszertani megközelítését is. Ahhoz pedig, hogy a mérés "jobb legyen", nem szimplán jobb módszerekre, hanem a mérés mögött álló elméleti megfontolások felülvizsgálatára van szükség. Ezt elsősorban a részvételi jogok egy csoportjához - az egyesüléshez, a békés gyülekezéshez, a véleménynyilvánítás szabadságához és a közügyekben való részvétel jogához - kapcsolódóan vizsgálom.

Elsőként röviden bemutatom a részvételi jogok szerepét a civiltársadalom-elméletekre építve. Amellett érvelek, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlását nem egyszerűen érdekes adalékként, hanem e jogok

helyzetének fő indikátoraként kellene bemutatni. Hogy ez miért nem így történik, annak okait a mainstream emberi jogi elméletek alapfeltevéseiben kell keresnünk. Az alapfeltevések okozta mérési "vakságot" olyan módszertannal lehetne kiküszöbölni, amely érdemben figyelembe veszi az állampolgári cselekvést. Ez a módszertan alkalmas a civil társadalommal, valamint a politikai részvétellel összefüggő jogok mérésére, és azt próbálja felmérni, hogy valójában milyen mértékben élhetnek az állampolgárok a politikai részvételhez kapcsolódó jogaikkal.

A tanulmány második felében - annak érdekében, hogy az elméleti megfontolásokat empirikus adatokkal támasszam alá - néhány európai ország példáján bemutatom, hogy hogyan változik az emberi jogi helyzetre vonatkozó helyzetelemzés, amennyiben a jogok gyakorlását tükröző adatokra koncentrálunk. Ezzel az állampolgári cselekvést középpontba helyező mérés módszerére is javaslatot teszek.

2. Civil társadalom és emberi jogok

Ahogy a bevezetőben említettem, a civil társadalom elméletei számára az emberi jogi gondolat alapvető fontosságú.[10] Ez annak köszönhető, hogy az 1970-es Helsinki Egyezmény stratégiai jelentőségű hivatkozási alapot adott az államszocialista rendszerek disszidens mozgalmainak,[11] és ezzel összefüggésben a civil társadalomról való gondolkodás az államszocialista rendszerek közép-kelet-európai meggyengülésének, majd bukásának kontextusában éledt újjá. Ezért ezt a diskurzust alapvetően a demokratizálás igényének fényében lehet megérteni.

A rendszerváltás körüli civiltársadalom-diskurzus elemzése arra világít rá,[12] hogy a különböző megközelítések hasonló várakozásokat fogalmaznak meg a civil társadalommal szemben. Mégpedig a civil társadalom működése eredményeként az egyéni szabadságjogok tényleges realizálását fogalmazzák meg várakozásként, azaz - elsősorban a közéleti, illetve politikai részvétel terén - az alapvető jogok gyakorlásának fokozódását. Ezeket talán elsősorban az egyesülés és a gyülekezés, a szólás és a média szabadsága, illetve a közügyekbe való beleszólás lehetősége jogaként jelenik meg.[13] Sajnos, bár a szabadságjogok jelentősége minduntalan felmerül, a civil társadalomra vonatkozó szakirodalom meglehetősen pongyolán, in-

- 6/7 -

kább utalásszerűen használja a kifejezést (szabadságjogok) és nem törekszik a precíz, a mérhetőséget segítő megfogalmazásra. Szisztematikus empirikus vizsgálatra lényegében nem is került még sor ezen a téren.

Ennek a legfőbb várakozásnak az empirikus vizsgálatára valószínűleg azért sem került sor, mert - ahogy már szinte közhely - az 1990-es évek elejétől-közepétől kezdve a civil társadalom demokratizáló potenciáljába vetett hit jelentősen erodálódott.[14] A közép-európai és köztük a magyar civil társadalom gyenge, alacsony mozgósítási képességű és forrásvezérelt szervezetek összességeként jelenik meg a szakirodalomban és a közéleti diskurzusban is.[15] Ha azonban visszatekintünk, a várakozások egy olyan civil társadalmat festenek le, amelyet nem sújt a demokratikus hagyományok hiánya, a tekintély elfogadására és a rend iránti vágyra épülő politikai kultúra és a viszonylag szűkös gazdasági környezet.

Ebből következően a civil társadalom jellemzőit vizsgáló tanulmányok megelégedtek azzal, hogy megállapítsák: a részvétel, a szervezetek ereje, a demokratizáló képességük vagy hatásuk jóval kisebb, mint a nyugati civil társadalmaié. A közép-európai civil társadalom szervezeteinek számával, jellegével, a részvétel mértékével mért trendjeit ugyan vizsgálják,[16] de egyrészt ennek kiindulópontja általában nem a közép-európai civil társadalom 1990-es állapota, hanem valamilyen nyugati referencia,[17] másrészt azt nem vizsgálják, hogy milyen mértékben képes a civil társadalom hozzájárulni az emberi jogok gyakorlásának kiterjesztéséhez (illetve késleltetni vagy megakadályozni a joggyakorlás szűkülését).

Ennek a munkának az egyik előfeltétele a részvételi jogok gyakorlásának mérhetővé tétele. Ez első látásra egyszerű feladatnak tűnhet, hiszen számos, az emberi jogok helyzetére vonatkozó mérőeszköz létezik, ezek azonban rendszerint nem mutatják a demokratikus intézményrendszerű államok közötti különbségeket, és kevéssé képesek a változások dinamikájának megragadására.

3. A részvételi jogok mérésének problémái

Annak, hogy az elérhető indexek kevéssé alkalmasak a civil társadalom hatásának mérésére, három, egymással részben összefüggő oka van. Az alábbiakban ezeket mutatom be röviden. Míg az első kettő elsősorban a mainstream emberi jogi elméletekben rejlő feltevésekben gyökerezik, addig a harmadik módszertani jellegű.

3.1. Az állam központ szerepe

A klasszikus, emberi jogokkal foglalkozó elméletek az állampolgári és politikai jogokat negatív jogokként tartották számon. A negatív-pozitív megközelítés mögött az a feltételezés húzódott meg, hogy míg a negatív jogok az állam önmegtartóztatását, beavatkozástól való tartózkodását, addig a szociális, gazdasági és kulturális jogok védelme az állam aktív beavatkozását igénylik.[18] Ezt a megkülönböztetést ma már az emberi jogi elméletek is kritizálják, hiszen lényegében minden jog védelme, biztosítása igényel valamilyen állami beavatkozást.[19] Ez lehet pozitív és negatív jellegű is, azaz elképzelhető olyan állami intervenció, amely arra irányul, hogy korlátozza az állam (vagy más) szereplők beavatkozását az állampolgárok életébe, és olyan is, amely aktív állami segítséget jelent.[20] A jogok pozitív-negatív dichotómiájának meghaladása és az állami beavatkozás szükségességének hangsúlyozása azonban nem változtat azon, hogy az emberi jogi elmélet, függetlenül a beavatkozás pozitív vagy negatív jellegétől, az állampolgári és politikai jogokat "olyan intézményi [a szükséges feltételek szabályozással történő megteremtése értelmében] folyamatoknak tekinti, amelyek egy bizonyos feltételrendszert biztosítanak".[21] Azaz, a jogok érvényesítése elsősorban intézményi folyamatok függvényeként jelenik meg, a legfontosabb "intézmény" pedig nem más, mint az állam.

Ez a nézet alapvetően három feltevésen nyugszik. Az első és talán legfontosabb az a feltételezés, hogy az emberi méltóság az emberi természet része, azaz valamilyen módon az ember biológiai-pszichikai infrastruktúrájába van huzalozva. A második feltételezés, hogy az állam a legfontosabb tényező abban a környezetben, amelyben az egyébként absztrakt jogok gyakorlati érvényesítése történik. A harmadik feltételezés arra irányul, hogy az intézményi környezet és a jogok gyakorlása között egyirányú kapcsolat van, azaz a jogok gyakorlásának mértékét alapvetően az intézményi környezet határozza meg.

Amellett érvelek, hogy mind a három feltételezés erősen megkérdőjelezhető, ha figyelembe vesszük a "joggyakorlás", illetve főként a politikai részvétel szociológiai megközelítéseit, valamint a mozgósítási struktúrák történeti és kulturális beágyazottságának szempontjait.

3.2. Az emberi jogok inherens természete és az intézményi környezet

Az emberi jogok inherens természetére és az intézményi környezet fontosságára vonatkozó feltételezé-

- 7/8 -

sek szorosan összefüggenek egymással. Az alapvető feltételezés az, hogy azok a szükségletek, amelyek az emberi jogok (emberi méltóság, szabadság stb.) iránti igények bázisaként szolgálnak, az emberi természet, az ember biológiai-pszichikai infrastruktúrájának részei. Ilyen módon, pszichológiai (vagy szociálpszichológiai) terminusokban megfogalmazva, az emberi jogi elmélet tulajdonképpen motivációs elmélet. Ezek fő feltételezése ugyanis lényegében ugyanez: az emberi cselekvés fő motorját bizonyos biológiai vagy pszichikai szükségletek jelentik.[22]

Abraham Maslow,[23] a motivációs elméletek egy korai és jól ismert képviselője, a motivációkat az egyéni célok mentén határozza meg. Ezek a célok (például a biztonság) pszichikai és fiziológiai szükségletek különböző szintjeihez kapcsolódnak. Amikor bizonyos szükségleteket sikerül kielégíteni, új célok jelennek meg, a szükségletek új szintjeihez kapcsolódóan. Az öndeterminációs elmélet, a motivációs elméletek újabb változata szintén azt hangsúlyozza, hogy bizonyos szükségletek - például a kapcsolatok iránti vagy az autonómia iránti szükséglet - szorosan kapcsolódnak az emberi természethez, és "akkor bontakoznak, ki, ha a feltételek engedik".[24]

Az emberi jogi elméletek logikája hasonló. Az emberi méltóság nem egyszerűen politikai filozófiai konstrukció, hanem az emberek alapvető szükségleteiben gyökerezik.[25] A konkrét, specifikus, állam által garantált jogok pedig az ezeknek a szükségleteknek a kielégítését lehetővé tévő környezet kialakításának elsődleges eszközeiként jelennek meg. Amikor a körülmények jók, a szabadság egyre növekszik, ha viszont a körülmények kevésbé kedvezőek, az emberek nem lesznek képesek élni a jogaikkal.

Más elméletek azonban az állam helyett más intézményeket állítanak a középpontba. A motivációs elméletekre a modernizációs elméletek is előszeretettel építenek, ám ezekben az állam helyett más intézményi struktúrák játsszák a főszerepet. A Ronald Inglehart és követői által kidolgozott modernizációs elmélet újabb példája annak, hogy a motivációalapú elmélet hasonlóságokat mutat ugyan az emberi jogi elmélettel, de közben tulajdonképpen alternatív magyarázatot is kínál. Inglehart munkájának középpontjában az önkifejezési, illetve posztmateriális értékek elterjedésének kérdése áll. Elmélete szerint azok az állampolgárok, akik a szocializációjuk meghatározó éveiben[26] szűkös anyagi körülmények között élnek, és a mindennapi megélhetés problémáival szembesülnek, nagyobb eséllyel sajátítanak el "túlélési", illetve materiális értékeket: biztonságban szeretnék tudni magukat (és közeli hozzátartozóikat); a rendre, stabilitásra fókuszálnak.[27]

Ezzel ellentétben a bőséget (illetve a mindennapos megélhetési problémáktól mentes életet) megtapasztalók körében nagyobb eséllyel alakulnak ki posztmateriális, illetve önkifejezési értékek, amelyek inkább absztrakt, univerzális kérdéskörökhöz köthetők, mint a környezetvédelem, a társadalmi kérdések, az univerzális igazságosság vagy az emberi jogok kérdései. Azok, akiknek ilyen az értékrendje, nagyobb eséllyel vesznek részt a politikai cselekvés különböző formáiban is.[28]

Amellett, hogy felhívja a figyelmet a szocializációs folyamatok kontextusára, Inglehardt elmélete azt is feltételezi, hogy: "Jóformán mindenki szabadságra és autonómiára törekszik, de az emberek hajlamosak a legégetőbb szükségleteiket értékelni a legnagyobbra. A megélhetés és a biztonság igénye közvetlenül a túléléshez kapcsolódik, és amikor ezeknek a kielégítése nehézségekbe ütközik, az emberek előtérbe helyezik ezeket a »materialista« célokat; a prosperitás körülményei között azonban az emberek inkább a »posztmaterialista« célokat, például a közösséghez tartozást, a megbecsültséget, valamint az esztétikai és intellektuális elégedettséget hangsúlyozzák."[29]

A fenti idézet jól mutatja, hogy Inglehart sokat merít Maslow szükséglet-hierarchia elméletéből. Inglehart és Welzel[30] a különböző szükségletek kielégítésének általánossá (vagy legalábbis tömegessé) válását a modernizáció különböző szakaszaihoz köti. Az egzisztenciális biztonságot az iparosodott társadalmakban a modernizációs folyamatok által teremtett, korábban soha nem látott mértékű gazdasági növekedés garantálja. A szabadság iránti igény a posztindusztriális társadalmakban jelentkezik tömegek részéről, illetve, a modernizáció e második szakaszában elterjedtebbé válnak az önkifejezési értékek, azzal összefüggésben, hogy a mindennapi megélhetést fenyegető tényezők sokak számára megszűnnek. Az önkifejezési értékek elterjedésével együtt többen kezdenek el absztrakt problémákkal, az egyént és szűkebb környezetét fenyegető veszélyek helyett az "emberiséget" érintő problémákkal foglalkozni.

Ahogy Inglehart és Welzel[31] megjegyzi, a modernizáció két fázisában a tekintélyhez és a szabadsághoz való viszony is megváltozik. Annak ellenére, hogy az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyek többsége része már az első fázisban eltűnik, a vezetők kivá-

- 8/9 -

lasztása ekkor még a tekintélyen elvén alapul. Elmozdulás már ebben a fázisban is érzékelhető persze, hiszen a kiválasztás módszerei egyértelműen mások, mint a modernizáció előtti időszakokban voltak.[32]

A posztindusztriális szakaszban azonban a vezetőkhöz való viszonyt már nem a tekintélytisztelet és a lojalitás határozza meg, hanem a hatalom kontrolljának igénye. Az értékrendbeli hangsúly a szabad választás és az autonómia. Emiatt is ösztönzi az önkifejezési értékek terjedése az intézményes politikai csatornákon (pártok, választás stb.) kívül eső, diszruptív, performatív, alulról kezdeményezett akciókat. Innen nézve nem meglepő, hogy az emberi jogok eszméje megerősödött a posztindusztriális társadalmakban.[33]

Ingleharték elmélete szerint a modernizáció mögötti legfontosabb tényező a gazdasági növekedés, mind az ipari, mind a posztindusztriális szakaszban. A gazdasági fejlődés vezet egyrészt ahhoz, hogy eltűnik az egzisztenciális fenyegetettség percepciója, a mindennapi megélhetéssel kapcsolatos problémák háttérbe szorulnak. Másrészt, a gazdasági fejlődés eredménye az iskolázottság szintjének növekedése is, valamint - harmadrészt - a "munkamegosztás, és ennélfogva a társadalmi komplexitás fokozódása, ami az emberi interakciók diverzifikálódásához vezet".[34]

Az egzisztenciális biztonság mellett tehát az iskolázottság és a komplexitás növekvő szintje is fontos szerepet játszik az önkifejezési értékek elterjedésében, hiszen az állampolgárok autonómabbá és függetlenebbé válhatnak, ami a tradicionális struktúrák (például a rokoni kapcsolatok) kényszerítő erejének gyengüléséhez vezet.[35] Az intézményi változások beindításához, persze, ezeknek a folyamatoknak el kell érniük egy bizonyos küszöbértéket.[36]

Összegezve, az egyéni szabadság szintjének növekedése mögött elsősorban a gazdasági növekedés áll. Az ok-okozati összefüggés itt is egyirányú, hasonlóan az emberi jogi elméletekhez, de nem az állam, hanem a gazdasági rendszer felől mutat az alapvető - és kifejezetten a részvételi - jogok gyakorlása felé. A gazdasági fejlődés teremti meg azt a környezetet, amely a biztonság iránti szükségletet kielégítve utat nyit a szabadság (önkifejezés) szükségletének tömeges megjelenése előtt, párhuzamosan az oktatás tömegessé válásával. Fontos, hogy a politikai és jogi intézmények megváltozása csupán az utolsó elemét jelenti az oksági láncnak.

3.3. Emberi méltóság és cselekvés

Az, hogy az Inglehart nevével fémjelzett elmélet az államot a gazdaságra cseréli, jól jelzi, hogy az államon kívül egyéb intézmények is fontosak lehetnek az emberi jogi elméletek számára. Ugyanakkor nem változtat azon a feltételezésen, hogy az oksági viszony egyirányú, vagyis, hogy az intézmények teljesítménye határozza meg az állampolgárok kapacitását és képességét a jogaik gyakorlására. A cselekvés tehát még mindig a körülmények által determinált elemként jelenik meg.

Az ezzel kapcsolatos probléma érzékeltetéséhez Amartya Sen azon elméletét[37] veszem górcső alá, amely az állampolgárok joggyakorlási kapacitására vonatkozik. A Sen-féle elmélet kiindulópontja az, hogy a jogérvényesítés lehetőségeit egyrészt az állam, másrészt az egyének releváns képességei határozzák meg. Képesség ('capability') alatt Sen elsősorban hozzáférést ért, vagyis azt, hogy az egyének számára adott a döntés lehetősége egy adott jog érvényesítését illetően. Ez a lehetőség akkor áll fenn, ha a joggyakorlás feltételei elérhetőek. Ez az elgondolás hasonló a szolgáltatások elérhetőségének fogalmához: csak akkor dönthet valaki arról, hogy érvényesíti-e egy bizonyos egészségügyi ellátásra vonatkozó jogát, ha rendelkezésre állnak az adott egészségügyi szolgáltatás. Ez a feltétele annak, hogy az állampolgár képes legyen eldönteni, hogy igénybe veszi-e vagy sem azt a bizonyos egészségügyi szolgáltatást.[38]

Amikor a jogokat jóléti szolgáltatásokhoz hasonlóan fogjuk fel, amellett is érvelhetünk, hogy a joggyakorlás képességével és lehetőségével rendelkező állampolgárok akár el is tekinthetnek a jogaik érvényesítésétől. Sőt, akár olyan ideális helyzet is elképzelhető, amelyben nincs szükség a jogok érvényesítésére, mert a fennálló helyzet minden szükségletet kielégít (vagyis, a hasonlathoz nyúlva: mert senki nem beteg).

A részvétellel összefüggő jogokra ez a modell véleményem szerint nem alkalmazható. Ezek egy demokratikus politikai rendszerben a jogrendszer eredményeképpen állnak elő, azzal a céllal, hogy bármilyen érdek, vélemény vagy identitás megjeleníthető és képviselhető legyen.[39] Ezek a jogok tehát nem partikuláris témákhoz, ügyekhez vagy az élet egyes szeleteihez kapcsolódnak, amelyeket illetően egy állampolgár aktuálisan arról dönt, hogy állást foglal-e vagy

- 9/10 -

sem, vagyis arról, hogy igénybe vesz-e szolgáltatásokat vagy sem. Ezek a jogok azt az általános feltételezést emelik be a jogrendszerbe, hogy mindenki számára lesz legalább egy olyan ügy, kérdés, amelyet alapvető fontosságúnak tart, és amelyet illetően szeretné befolyásolni a születő döntéseket. Mivel a dolgok folyamatosan változnak - új ügyek, identitások, érdekek, illetve ezeket képviselő csoportok jelennek meg -, a végső stabilitás (az érdekek végleges kiegyenlítettségének, a szükségletek végleges kielégítettségének állapota) elméletileg sem lehetséges demokratikus keretek között.

A politikai cselekvést megalapozó igények és szükségletek tehát folyamatosan jelen vannak,[40] ami azt is jelenti, hogy az állampolgárok többségének elvileg gyakorolnia kellene a politikai részvétellel kapcsolatos jogait, legalább egyszer vagy kétszer az élete során - de inkább gyakrabban -, függetlenül a rendelkezésre álló, elérhető szolgáltatásoktól vagy intézményektől.

Ez a megközelítés inkább csak közvetve fókuszál arra, hogy még egy szolgáltatás igénybevételéhez is komplex készségekre van szükség: az információfeldolgozás, az érdekfelismerés és az érdekartikuláció, a bürokratikus folyamatokban való eligazodás készségeire. A részvételi jogok emellett együttműködési, szervezési készségeket is igényelhetnek, a puszta hozzáférés nem elegendő. Ebben az értelemben a kérdés az, hogy az állampolgárok képesek-e létrehozni a politikai részvétel különböző formáit,

Ezek a képességek nem csupán az intézményi környezet függvényei, hanem az oktatás, a család vagy a munkahely terepei mellett a civil társadalom társulásaiban jönnek létre. Ezeket a képességeket a cselekvéshez kapcsolódó tanulási, szocializációs folyamatok hozzák létre, nem pedig az intézményi környezet, az akadályok elhárítása révén.[41]

Hannah Arendt emberi jogokkal kapcsolatos elmélete jól illik ehhez az elképzeléshez. Arendt az egyéni cselekvést hangsúlyozza az állami önkorlátozás vagy beavatkozás helyett.[42] Ennél még fontosabb, hogy - Isaac[43] szerint - Arendt vitatja az emberi jogok inherens természetét. Szerinte az emberi méltóság, mint az emberi jogi gondolat központi eleme, nem az emberi természet biológiai-pszichikai beágyazottságú része, hanem a (politikai) cselekvés alakítja ki és tartja fenn. Amikor az állampolgárokat megfosztják a jogaiktól, nem csupán a jogi értelemben vett szabadságuktól fosztják meg őket, hanem a (politikai) cselekvésre vonatkozó lehetőségeiken keresztül attól is, hogy az emberi méltóságra vonatkozó igényüket, illetve szükségletüket kifejezzék és kifejlesszék.

Amennyiben az emberi jogok gyakorlásának tendenciáit egy ilyen arendtiánus - szociológiai jellegű - megközelítés felől vizsgáljuk, akkor az állam szerepének elsődlegessége is megkérdőjelezhetővé válik. Ez azt is jelenti, hogy az emberi jogok realizálásának mérését sem az állami-jogi környezet mérésével, hanem magának a joggyakorlásnak a mértékével kell kezdenünk. Az állami-jogi környezet vizsgálata tehát nem váltja ki a joggyakorlás mérését, hanem a joggyakorlás magyarázó tényezőjévé válhat. Az egyéb tényezők együttes vizsgálatával azután empirikusan eldönthető, hogy milyen szerepet is játszik az állami környezet a többi tényező - például az értékrend, a gazdasági helyzet vagy a társadalmi berendezkedés - mellett.

Mielőtt azonban idáig eljutnánk, bemutatom az emberi jogi mérőeszközök legfontosabb típusait, egy empirikus illusztráción keresztül pedig a vakfoltjaikat is.

IV. A mérés jelenlegi módszerei és problémái

Az emberi jogok helyzetét egyre több indikátorral, indexszel és egyéb kvantitatív módszerrel próbálják felmérni.[44] Landman szerint[45] alapvetően két fő megközelítése van az emberi jogok kvantitatív mérésének, de mindkettő elsősorban az emberi jogok sérelmeinek számbavételén alapul. Landman[46] a két megközelítést "elvi" és "gyakorlati" megközelítésnek nevezi. Az első, "elvi" megközelítés azt vizsgálja, hogy a jogok alkotmányos szinten garantáltak-e, és hogy az állami intézmények védik-e ezeket a jogokat. Ez a megközelítés elterjedtebb, és ezért részletesebb a mérési eszköztára is (lásd később). Nemzetközi szervezetek és nem kormányzati szervezetek egyaránt alkalmazzák, az emberi jogok - illetve bizonyos emberi jogi területek - helyzetének nyomon követésére; jellemzően és hangsúlyosan a vonatkozó jogszabályok, a jogi keretrendszer elemzésére alapuló módszerekkel.

A második típusba tartozó mérési módszerek annak vizsgálatát célozzák, hogy milyen mértékben biz-

- 10/11 -

tosítja az állam a szóban forgó jogokat, illetve annak vizsgálatát, hogy az állampolgárok milyen mértékben van lehetőségük a jogok gyakorlására. Noha ez a típusú mérési módszer használ egyéni szintű adatokat (például attitűdvizsgálatok adatait az emberi jogi gondolat támogatottságáról vagy felmérések eredményét a különböző jogok helyzetével kapcsolatos véleményekről), azt nem méri, hogy ténylegesen milyen mértékben gyakorolják a jogaikat az állampolgárok.[47]

Landman[48] a részvételre vonatkozó felmérések eredményeit úgy említi, mint a kormányzati, közpolitikai hatást bemutató információkat, amelyek csupán indirekt mérőeszközként szolgálnak. Egyes szerzők olyan kérdőíves felmérések adataival dolgoznak, amelyek az emberi jogokra vonatkozó közpolitikákra, az igazságszolgáltatás működésére és az alapvető jogok sérelmével kapcsolatos véleményekre irányulnak.[49] Mégis, az ezeknél a szerzőknél említett nagymintás survey-k elsősorban szintén az állami intézmények működését, tevékenységeit mérik, az "ügyfél" perspektívájából. Azaz, miközben valóban értékes visszajelzést adnak arról, hogy miképpen és milyen mértékben kellene az állami intézmények teljesítményén javítani, kevésebb információval szolgálnak arról, hogy az állampolgárok élnek-e a jogaikkal.

A mérés két típusa jól reprezentálja a korábban bemutatott intézményi megközelítést. Mindkettő elsősorban a kormányokra, államokra és jogi intézményekre fókuszál.[50] Természetesen ezek fontos tényezők. A megfelelő jogi környezet és állami közpolitika, ami támogatja a jogok tényleges gyakorlását, szükséges feltétel, de nem szükségszerűen vezet ahhoz, hogy az állampolgárok ténylegesen élnek majd a jogaikkal.

A jelenleg használt indexeket vizsgálva két típusú kvantitatív adatbázist azonosítottam: 1. emberi jogi adatgyűjtemények, adatbázisok, amelyek kifejezetten az emberi jogok helyzetét vizsgálják és értékelik egy adott országban; 2. kompozit indexek, amelyek egy ország politikai berendezkedését vagy kormányzati teljesítményét vizsgálják, és az emberi jogokkal foglalkozó indikátorokat is beépítik ebbe az indexbe.[51]

A komparatív emberi jogi adatbázisokat jellemzően nemzetközi nem kormányzati szervezetek, illetve kutatók hozzák létre.[52] Az adatbázisok között van néhány, amely az állampolgári és politikai jogok szélesebb körét fogja át, és vannak, amelyek csupán a jogok egy szűkebb körére irányulnak. Valószínűleg a legismertebb ezek közül a Freedom House nevű szervezet Freedom in the World című éves jelentése, de ide tartozik a Cingranelli-Richards Human Rights Index (CIRI)[53] és a Riporterek Határok Nélkül (Reporters Without Borders / Reporters sans frontières) nevű szervezet World Press Freedom Index című jelentése.[54] A kompozit indikátorok közé tartozik például a Világbank Worldwide Governance Indicator nevű adatbázisa,[55] a Center for Sytemic Peace által létrehozott Polity Scores,[56] továbbá a talán legátfogóbb mérőeszköz, a Democracy Time Series,[57] amely az összes vonatkozó adatbázist egybegyűjti, felhasználva a Freedom House adatbázisát, a Cingranelli-Richards Emberi Jogi Adatbázist és a Polity Scores adatbázist is.

Itt most nincs lehetőség mindegyik adatbázis bemutatására. Mivel az emberi jogi helyzet mérésére a kompozit indikátorok is sok esetben a Freedom House és a CIRI adatait használják, valamint ezek adatai a rendszerváltás és 2010 között rendelkezésre állnak, a továbbiakban ezekre fókuszálok.

5. Az egyes országok közötti különbségek elfedése a freedom of the world és a ciri példája alapján

Ahogy már korábban említettem, a fenti indexek képesek a nagy változások detektálására. Így például képesek az elmúlt néhány év változásainak megjelenítésére Magyarország vagy Lengyelország esetében, ahogy képesek voltak az 1989-es változások érzékeltetésére is (már amelyiknek vannak elérhető adatai erre az időszakra vonatkozóan). Ugyanakkor kevésbé alkalmasak arra, hogy egy intézményi szempontból homogénnek tűnő időszakon belül, illetve hasonló intézményrendszerű országok között különbségeket tegyenek. Hogy ezt illusztráljam, a két index által kirajzolt tendenciákat mutatom be az 1990 és 2010 közötti időszakban, ráadásul kvantifikált rangsorokkal. Egyrészt közép-európai, másrészt olyan, szabadként értékelt, európai országokat veszek figyelembe, amelyekre vonatkozóan más összehasonlítható részvételi adatok is elérhetőek lesznek

A Cingranelli-Richards Human Rights index azt vizsgálja, hogy a kormányok milyen mértékben tartják tiszteletben az emberi jogokat. Az adatbázis 1981 és 2011 között értékeli a kormányzatokat az Egye-

- 11/12 -

sült Államok külügyminisztériuma (Department of State) országjelentései, valamint részben az Amnesty International éves jelentései alapján. A politikai jogokat négy indikátorral méri: 1) a szólás és sajtó szabadsága, 2) a gyülekezés és egyesülés szabadsága, 3) választási önrendelkezés, 4) a nők politikai jogai.

Az első három indikátor azt méri, hogy az állam milyen mértékbe garantálja vagy korlátozza a jogokat: észlelhető-e olyan kormányzati cselekvés, intenció (például a média tulajdoni viszonyait illetően), amely az állampolgárokat visszatartaná a véleményük kifejezésétől; vagy korlátozza-e az állam a gyülekezés vagy egyesülés jogát. A nők jogaira vonatkozó indikátor a nemi egyenlőtlenségeket vizsgálja a szavazati jog, a választhatóság, a párttagság és a kormányban betöltött pozíciók mentén. Minden jog érvényesülését egy 0 és 2 közötti skálán helyezi el az index: a 0 a teljes jogkorlátozást, a 2 pedig a szabadságjogok teljes mértékű biztosítását jelenti.[58]

A Freedom in the World civil és politikai jogokat mérő indexe szofisztikáltabb. A jelentés külön indexet tartalmaz az állampolgári, valamint a politikai jogokra vonatkozóan, és a két index átlagán alapul az adott ország általános jellemzése.[59] Az egyes változókhoz többféle információforrást használ, mint a CIRI: részben jogszabályok elemzésére, részben pedig szakértői értékelésekre támaszkodik. A szakértők természetesen nemcsak a jogi környezetet, hanem a "terepen" szerzett tapasztalataikat is figyelembe veszik.[60]

Az index hét dimenziója összesen huszonöt változóra épül. Három dimenzió a politikai, négy az állampolgári jogokat vizsgálja. A politikai jogokat a "választási rendszer", a "politikai pluralizmus", valamint a "részvétel" és a "kormányzat működése" dimenziókkal próbálja megragadni. Az állampolgári jogokat az "egyesülési és szerveződési jogok", a "joguralom", a "szólás és a meggyőződés szabadsága", illetve a "személyes autonómia és egyéni jogok" dimenziói fedik le. Mindkét csoport mér tehát olyan jogokat, amelyek a jelen tanulmány fókuszában állnak. A változók meglehetősen sokfélék, a kifejezetten politikai jellegűektől (például a kormányzat működése, elszámoltathatósága, a korrupció) egészen az egyéni jogokig (például az utazás szabadsága) terjednek. Mivel a Freedom House csak a két aggregált indexet publikálja, az egyes dimenziókban elért pontszámokat nem, ezért a politikai és az állampolgári jogok indexeit egyaránt vizsgálom.

Ehelyütt nincs lehetőségem az egyes dimenziók részletes tárgyalására, ezért csupán néhány példát hozok arra, hogy milyen jellegű kérdések mentén állnak össze a dimenziók.[61] Ezek a kérdések jól illusztrálják a különbséget a cselekvésalapú megközelítés és a mainstream megközelítés között. Az alábbi kérdések a "politikai pluralizmus és részvétel" változó összeállítására szolgáló "ellenőrzőlista" kérdéseiből származnak.[62]

- Vannak-e a politikai pártok megalakulását és működését indokolatlanul akadályozó jogi vagy gyakorlati akadályok, beleértve a nehézkes bejegyzési folyamatot, a túlságosan szigorú tagsági követelményeket stb?

- Előfordul-e, hogy politikai a pártok diszkriminatív, illetve egyéb korlátozással szembesülnek a gyűléseiket vagy más békés tevékenységeiket illetően?

- Előfordul-e, hogy a pártok tagjait vagy vezetőit megfélemlítik, zaklatják, letartóztatják, bebörtönzik, illetve erőszakos támadásnak teszik ki békés politikai tevékenységük miatt?

Ezek a kérdések a politikai szereplők, a pártok és az állam működésére vonatkoznak; a kérdések nem terjednek ki az átlagos állampolgár politikai viselkedésére.

Az egyes kérdésekre adott szakértői értékeléseket a Freedom of the World jelentésben 1-től 7-ig terjedő skálán összegzik; külön a politikai, külön az állampolgári jogok esetében. Az 1 jelzi a legjobb, a 7 pedig a legrosszabb helyzetet; a különböző változókból előálló aggregált pontszámokról van szó. A Freedom House elismeri, hogy a jogi garanciák nem egyenlőek a "jogok tényleges érvényesülésével".[63]

Ennek eredménye a korábban már említett probléma: az indexek - a drasztikus különbségeket kivéve - kevéssé képesek különbséget tenni az egyes európai országok között, illetve az országok helyzetének változásait sem tudják követni. Ezt a problémát illusztrálandó, megvizsgálom azoknak az országoknak az 1990 és 2010 közötti CIRI és Freedom of the World indexeit, amelyek részt vettek az Európai Értékrend Vizsgálat 1990-es, 1998-as és 2008-as adatfelvételi hullámaiban. Összesen 25 ilyen ország van.

- 12/13 -

Azt, hogy az így kapott pontok mennyire "szórnak" általában, és hogy az országok között milyen különbségeket detektálnak, az 1990 és 2010 közötti időszak országonkénti átlagain, illetve az egyes országoknak adott átlagpontszámok változásán keresztül vizsgálom meg. A Freedom of the World index esetében a 25 ország átlagpontjainak eloszlása 1991 és 2010 között 1 és 2 közé esik. A politikai jogokat tekintve 15, az állampolgári jogokat tekintve pedig 8 ország átlaga 1, ami azt jelenti, hogy ezek az országok végig a legjobb minősítést kapták. A politikai jogokat nézve mindössze egy ország átlagpontszáma nagyobb 2-nél (Románia: 2,6), a többi 9 ország pontszámainak átlaga 1,1 és 1,65 között mozog. Az állampolgári jogok tekintetében 11 ország átlagpontszáma esik 1,51 és 1,99 közé, míg három posztkommunista országé 2 feletti (1. táblázat).

1. táblázat. A Freedom of the World 1990 és 2010 között számolt, országonkénti átlagpontszámainak eloszlása.

A CIRI-index csak a szólásszabadság esetében differenciál jobban. A változó átlagpontszáma 1,05 és 1,95 közötti. A gyülekezési és egyesülési szabadság esetében az átlagérték tizenegy ország esetében 2, további hat ország esetében pedig 1,85-nél nagyobb. A legalacsonyabb pontszámmal rendelkező országok ismét többnyire a közép- és kelet-európai országok, azonban Magyarország, Lengyelország és a Szlovák Köztársaság 1,85-ös, Szlovénia pedig 2-es átlagpontszámot ért el. A választási önrendelkezésre vonatkozóan csak négy ország átlagpontszáma nem éri el az 1,8-at (Románia, Bulgária, Litvánia és a Szlovák Köztársaság).

A Freedom of the World index adatai szerint csak kilenc posztszocialista ország pontszámai változtak. Ez a változás többnyire azt jelenti, hogy néhány év elteltével jobb, vagy akár maximális pontszámot érnek el. A Cseh Köztársaság, Magyarország, Litvánia és Szlovénia 1993-ban érte el az 1-es (legjobb) értéket, és pontszámuk 2010-ig változatlan maradt. A többi ország szintén az 1990-es években érte el a legjobb pontszámot. Egyedül Románia minősítése maradt 1-nél rosszabb az egész időszak alatt. A Freedom House csak két ország pontszámát csökkentette: Bulgáriáét és Lettországét a 2000-es évek végén (2. táblázat).

A CIRI-index valamelyest más képet ad. Azt mutatja, hogy a 2000-es évek közepétől a szólásszabadság helyzete romlik. Míg a kilencvenes évek elején a legtöbb ország a legjobb pontszámot kapta, az 1990-es évek végén és a 2000-es években egyre több ország esetében romlott az értékelés. A CIRI azonban kevésbé tűnik megbízható indexnek, mint a Freedom of the World: Románia, a Szlovák Köztársaság, Litvánia és Lettország például 2008-ban 0-t kapott a "választási önrendelkezésre", ami azt jelentené, hogy az adott országban korlátozták a választójogot, miközben az adott országokban uralkodó helyzet nem alapozta meg ezt a minősítést. Továbbá, Lettország

2. táblázat. A Freedom in the World pontszámai azokban az országokban, ahol a pontszámok változnak 1991 és 2010 között.

- 13/14 -

és Litvánia váratlanul alacsony pontszámot kapott a gyülekezési és egyesülési szabadság tekintetében 2007-ben és 2008-ban. Ha ezeket a hibákat a kódolás során kijavították volna, akkor az országok még közelebb kerültek volna egymáshoz.

Összességében úgy tűnik, hogy a Freedom House és a CIRI indexeinek rangsorolási rendszere aszerint teljesít a legjobban demokratikus politikai berendezkedéssel rendelkező országok megkülönböztetésében, hogy régi vagy új demokráciáról van-e szó. Továbbá, a Freedom in the World csak néhány évig tesz különbséget a régi és új demokráciák között, amiből az következik, hogy az index szerint egy országban viszonylag rövid idő alatt "konszolidált demokrácia" épülhet ki.

5.1. A jogok gyakorlásának indikátorai

A figyelmen kívül hagyott különbségek problémájának kezelésére egy olyan megközelítést fogok javasolni, amelynek célja a tényleges joggyakorlás mérése a részvételi jogok területén. A javasolt mérési módszer országos reprezentatív felmérésekre támaszkodik. Több kutatási projekt is gyűjt olyan adatokat, amelyek a négy vizsgált joghoz kapcsolódnak. Fontos megjegyezni, hogy az ilyen típusú adatok gyűjtésének célja elsősorban a politikai részvétel különböző formáinak mérése, és ez csupán közvetetten kapcsolódik a szabadságjogok gyakorlásának mértékéhez. Most mégis arra teszek kísérletet, hogy az adatokat ebből a szempontból értelmezzem.

A cselekvésalapú megközelítés illusztrálásához összehasonlító adatbázisok alkalmazására van szükség. A 2000-es években egyre nőtt azoknak az összehasonlító kutatási projekteknek a száma, amelyek hasonló módon mérték a részvételt, ugyanakkor csupán az Európai Értékrend Vizsgálat (EVS)[64] adatgyűjtési módszere nyújt lehetőséget az 1990-es évek elejéről származó adatok összevetésére a később gyűjtött adatokkal. A mérést tehát az EVS adatai alapján fogom operacionalizálni. Az EVS-nek eddig öt hulláma volt, 1981-től kezdődően minden 9. évben. Az első hullám nem mérte a politikai részvételt a posztszocialista régióban, az utolsó pedig már 2017-re vonatkozik, és részben változtattak a kérdéseken is, ezért csak a közbülső három hullámot (19901993, 1999-2000, 2008-2010) fogom használni, és kizárólag azokat a változókat fogom bevonni, amelyek mind a három hullámban szerepeltek. Nem 25 országot vizsgálok, hanem Európa minden nagyobb régiójából kiválasztok egy-egy országot. A regionális felosztás mögött az az egyszerű feltételezés áll, hogy az egyes régiók között jelentős különbségek

1. ábra. Az egyesületi részvétel mértéke és intenzitása öt országban, EVS IV. (2008-2010), a válaszadók arányában.

- 14/15 -

mutatkoznak a részvételi mintázatokat illetően. Míg a "nyugati" és "északi" régió országait minden területen magas részvételi mutatók jellemzik, addig Közép-Európában[65] és a balti régióban[66] a részvétel jellemzően alacsony; a déli régióban elsősorban a tüntetéseken, bojkottokban való - vagyis a gyülekezés és véleménynyilvánítás jogához kötődő - részvétel magasabb, az egyesületi részvétel pedig alacsonyabb. A nyugat-európai régióból Franciaországot, az észak-európaiból Svédországot, a dél-európaiból Olaszországot, a balti régióból Észtországot, a közép-európaiból pedig Magyarországot választottam ki.[67]

5.1.1. Az egyesülési jog

Drinóczi és Petrétei[68] szerint "az egyesülés olyan folyamatot fejez ki, amely során, első fázisként a - gyülekezési szabadság alapján biztosított - spontán összejövetelekből bizonyos szinten formalizált egyesülési alakzat fejlődik ki". Ez a folyamat az egyesülés megalapítását, a célmeghatározást, a tevékenységeket és azok felosztását is magába foglalja. Az egyesülési szabadság mérésének az alapja tehát az - egyesülési jog alapján létrejött - egyesülethez tartozás. Nem minden társulás jön létre egyesülési jog alapján. Az egyesülési jog szempontjából az egyesületek, a pártok, a szakszervezetek, illetve a hasonló célú informális szervezetek, társadalmi mozgalmak relevánsak.

Az egyesülés szabadságának vizsgálata alapulhat az egyesületi jellemzőkkel rendelkező szervezetekhez való tartozásra, illetve az azokban való részvételre vagy tagságra vonatkozó adatokon. Az egyesületeket úgy lehet meghatározni, mint olyan szervezeteket vagy csoportokat, amelyekhez az állampolgárok egy közös cél érdekében önkéntesen csatlakoztak, és amelyeknek célja nem a profitszerzés. Az egyesületekhez elsősorban természetes személyek csatlakoznak, és az állami vagy piaci szervezetektől független szervezeti struktúrával rendelkeznek.[69] A mérés szempontjából ezek lehetnek önkéntes szervezetek, civil szervezetek, politikai pártok vagy szakszervezetek. A részvétel mértéke mellett annak intenzitása (hogy milyen gyakran vagy milyen intenzíven vesz részt valaki egy szervezet tevékenységében) is fontos különbségeket jelölhet. A részvétel intenzitását a részvétel gyakoriságával is lehet mérni, de legtöbbször csak azzal a számmal mérik, hogy hány tevékenységi területen (pl. sport, környezetvédelem) vesz részt valaki.

Az EVS-adatokban a részvétel mértéke a felnőtt (18 év feletti) lakosság körében azoknak az arányával mérhető, akik önkéntes szervezethez tartoznak, illetve önkéntes munkát végeznek. Ehhez a kérdőív tizennégy különböző tevékenységi területet sorol fel. A részvétel intenzitását a legalább két tevékenységi területen (pl. sport és szabadidő, békemozgalom) részt vevők arányával, valamint a bármely önkéntes szervezetben részt vevők körében a részvételi területek átlagos számával mértem.[70]

Az öt ország összehasonlítása figyelemre méltó különbségre mutat rá. Svédországban például a lakosság kétharmada tartozott legalább egy egyesülethez, míg Magyarországon ez az arány alig több mint egyötöd. A részvétel intenzitását tekintve hasonló képet látunk, azonban az Észtország és Franciaország közötti különbségek eltűnnek, ha a legalább két egyesületben részt vevők arányát mutatjuk be, vagy ha az egyesületek egy válaszadóra jutó átlagos számát hasonlítjuk össze.

5.1.2. A békés gyülekezés joga

Ahhoz, hogy egy eseményt gyülekezésnek lehessen tekinteni, mindenképpen nyilvánosnak kell lennie,[71] egyértelmű céllal és kollektív véleménynyilvánítással; a gyülekezés a célnak "a [résztvevők] jelenlétével súlyt akar adni".[72] E kategóriába tartozhatnak tüntetések, demonstrációk, kulturális események, sport- és vallási események vagy bármilyen más gyülekezés.[73] Az EVS adatbázisa arra ad lehetőséget, hogy a gyülekezési szabadságot a tüntetéseken, épületfoglalásokban stb. való részvétel mértékével és intenzitásával vizsgálom. Intenzitás alatt azt értem, hogy valaki hány ilyen tevékenységben vesz részt.

A politikai részvételhez kapcsolódó gyülekezési szabadság gyakorlása mértékének mérésére két változót alkalmazok. Minden változó három válaszlehetőséget, tehát három kategóriát tartalmaz:

- azoknak az aránya, akik valaha részt vettek tüntetéseken, épületfoglalásokban;

- azoknak az aránya, akik a jövőben esetleg részt vennének tüntetéseken, épületfoglalásokban;

- 15/16 -

- azoknak az aránya, akik nem vettek, és nem is vennének részt tüntetéseken vagy épületfoglalásokban.

Az első kategória a politikai részvételt a megszokottól némileg eltérő módon méri, mivel míg más adatbázisok (mint például az European Social Survey) az elmúlt 12 hónapra vagy az elmúlt néhány évre kérdeznek rá, addig az EVS időtartam meghatározása nélküli kérdez. A meghatározott időtartamra vonatkozó kérdések pontosabbak lehetnek azoknak a részvétellel kapcsolatos közelmúltbeli tapasztalatoknak a feltárását illetően, amelyeknek Hannah Arendt elméletének fényében döntő szerepük lehet az egyén "emberi méltóságának" fejlesztésében.

Érdekes, hogy a vizsgált országokban eltérő irányú változásokat tapasztalunk. Míg 1990-ben Észtországban viszonylag nagy arányban számoltak be gyülekezéseken való részvételről, addig ez az arány 2008-ra 6%-ra csökkent. Magyarországon a részvétel szintje 1991 és 2008 között nem változott, míg Franciaországban és Olaszországban nőtt. Svédországban a részvétel szintje idővel hol emelkedett, hol csökkent. A változások irányától függetlenül Olaszország, Franciaország és Svédország sokkal magasabb részvételi szintet produkál, mint Magyarország vagy Észtország (kivéve 1990-ben). Csak a posztszocialista országokban nő azoknak az aránya is, akik

soha nem vennének részt tiltakozáshoz kapcsolódó gyülekezésben (3. táblázat).

5.1.3. A véleménynyilvánítás és szólás szabadsága

A véleménynyilvánítás szabadsága rengeteg formában gyakorolható, és részben a gyülekezés vagy az egyesülés jogával is átfedésben lehet, így elsősorban praktikus módon, az adatokból kiindulva próbálom meghatározni e jog gyakorlásának mutatóit. Ebben a dimenzióban több elérhető adat áll rendelkezésre, beleértve a tevékenység nyilvános és informális módjait is. A gyülekezési szabadság méréséhez hasonlóan a különböző véleménynyilvánítási formákat mérő változók több adatbázisban is rendelkezésre állnak. Információt lehet például szerezni arról, hogy egy-egy ország állampolgárai milyen gyakran írnak alá petíciót, vesznek részt bojkottban, vásárolnak termékeket politikai okokból, viselnek politikai feliratokat, vesznek részt kampányban, adományoznak pénzt egy szervezetnek, vagy írnak nyilvános bejegyzéseket, cikkeket. A kevésbé szervezett, informálisabb tevékenységekre vonatkozó adatok - mint a politikáról való beszélgetés vagy a barátok meggyőzése -, szintén a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása mutatóinak tekinthetők.

3. táblázat. A tüntetéseken, épületfoglalásokon részt vett, a részvételt a jövőben lehetségesnek tartó, valamint a részvételt kizártnak tartó személyek aránya öt országban, a felnőtt lakosság százalékos arányában (EVS 1990-2008),[76]

4. táblázat. A barátaikkal gyakran, alkalmanként vagy soha nem beszélgetők aránya öt országban, a felnőtt lakosság százalékos arányában EVS 1990-2008.

- 16/17 -

A véleménynyilvánítási szabadság gyakorlásának mértéke az EVS adatai alapján a petíció aláírása és a bojkottban való részvétel változóival mérhető. A válaszkategóriák ugyanazok, mint a tüntetéseken, sztrájkokban való részvétel esetében.[74]

A 2. ábra azt mutatja, hogy valaki részt vett-e a két tevékenység valamelyikében. Az ábra világosan mutatja az országok közötti különbséget: míg Svédországban, Franciaországban és Olaszországban csak a megkérdezettek kisebbsége tartózkodna petíció aláírásától vagy bojkottban való részvételtől, addig Magyarországon és Észtországban a lakosság több mint kétötöde nyilatkozott így; összességében, Magyarországon ez volt a leggyakoribb válasz ezekre a kérdésekre.

Az informális gyakorlatnak - a politika szűk körben történő megvitatásának - a vizsgálata megér egy külön ábrát, amely e viselkedésformák változását szemlélteti: a 4. ábrán jól látszik, hogy 1990-ben Magyarországon és Észtországban beszélgettek a leggyakrabban az emberek politikáról. Ez nem meglepő, hiszen 1990 az átmenet és az első szabad országos választások éve volt ezekben az országokban.

1999-ig mindkét országban radikálisan csökkent a politikáról gyakran beszélgetők aránya, míg a másik három országban ennek az aránynak a szintje nem változott. Magyarországon 2008-ig további csökkenés volt tapasztalható. Magyarországon azonban egy ezzel ellentétes irányú változást is tapasztalunk, hiszen 1999 és 2008 között a politikáról soha nem beszélők arányát illetően is csökkenést tapasztalunk. A többi országban nem látunk lényegi változásokat. Franciaországban 1990 és 2008 között nőtt a politikáról gyakran beszélgetők, és csökkent a "soha nem beszélgetők" aránya, Olaszországban pedig ugyanebben az időszakban a középső csoport nőtt.

5.1.4. A közügyekben való részvétel joga

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 25. cikke a politikai részvételt vagy a politikai befolyásolást figyelembe vevő jogokat határozza meg. E szerint: "Minden állampolgárnak a 2. Cikkben említett megkülönböztetések, illetőleg ésszerűtlen korlátozások nélkül joga és lehetősége van arra, hogy

2. ábra. A petíció aláírásában és a bojkotthoz való csatlakozásban való részvétel mértéke, aggregált változó, országok szerint, EVS IV. (2008-2008), a felnőtt lakosság százalékában.

- 17/18 -

a) a közügyek vitelében közvetlenül vagy szabadon választott képviselők útján részt vegyen;

b) szavazzon és megválaszthassák az általános és egyenlő választójog alapján, titkos szavazással tartott olyan valódi és rendszeres választásokon, amelyek biztosítják a választók akaratának szabad kifejezését".

A közhivatalért való indulással kapcsolatos adatok ritkák a survey-jellegű adatbázisokban. Szavazásra vonatkozó információk, szerencsére, meglehetősen gyakran rendelkezésre állnak, valamint a legtöbb tanulmányban szerepelnek a politikusokkal, képviselőkkel vagy civil szakértőkkel való kapcsolatfelvételre vonatkozó kérdések. Sajnos, az EVS adatbázisai csak az egyének választáson való részvételi hajlandóságára vonatkozóan tartalmaznak adatot. A választási részvételről azonban más forrásból viszonylag pontos adatok állnak rendelkezésre, annak ellenére, hogy a választási rendszerek különbözősége megnehezíti az összehasonlítást. Az alábbiakban egyetlen mutatószámot használok: a választási részvételi arányt a 2010-ben vagy az azt megelőzően utoljára tartott országgyűlési választások során.

Bár 2010-ben választási részvételi arány tekintetében Svédország állt (84,6%-kal) az első helyen, hasonlóan a többi jog esetében alkalmazott összehasonlításhoz, az öt ország összképe eltérő. Franciaországban, Észtországban és Magyarországon hasonló, viszonylag alacsony volt a választási részvétel (60,4%, 61,9% és 64,4%), míg Olaszország 78,1%-os választási részvételi arányával közelebb állt Svédországhoz.[75]

6. Összefoglalás

Ebben a tanulmányban amellett érveltem, hogy az egyes országokban az emberi jogok helyzetét mérő indexeket ki kell egészíteni egy, a tényleges állampolgári cselekvés mérésén alapuló módszerrel. Erre azért van szükség, mert a jelenleg használt indexek elsősorban a nagy változások regisztrálására alkalmasak, de a hasonló formális intézményrendszerrel rendelkező országok közötti különbségeket, valamint az egyes országokon belüli folyamatokat szem elől tévesztik. Ennek jó példája, hogy az 1989-es közép-európai rendszerváltások után a közép-európai országok pontszámaikat tekintve néhány éven belül felzárkóztak a régi demokráciákhoz, és a következő húsz évben lényegében nem - vagy alig - változott ezeknek az országoknak a besorolása. Ez hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a rezsimeket stabil demokráciáknak lássuk, és így a 2010-es évek folyamatai váratlanul és meglepetésként érték a politikusokat, az aktivistákat és a társadalomtudósok jelentős részét is.

A vakság egyik oka az, hogy ezek a mérések az országok nagy csoportja közötti különbségeket próbálják megragadni. Így a különbség jól látható lesz azok között az országok között, amelyekben az emberi jogok súlyos megsértése - mint a politikai foglyok kínzása - mindennapos, és azok között, amelyekben a jogállamiság viszonylag stabil. Ugyanakkor az ilyen skálák nem képesek különbséget tenni a besorolás szempontjából egymáshoz viszonylag közeli esetek között. Bár egy-egy országcsoport madártávlatból homogénnek tűnhet, valójában az országok közti különbségek jelentősek lehetnek. Ezeknek a különbségeknek az észlelése, megértése kulcsfontosságú lehet annak megértésében, hogy milyen állapotban van egy-egy ország demokratikus intézményrendszere és politikai kultúrája.

Ennél talán fontosabb, hogy az emberi jogi elmélet központi jelentőséget tulajdonít az államnak az emberi jogok garantálásában és támogatásában. Ennek csak részben a jogi-legális megközelítés az oka. Az emberi jogok elmélete ezeket a jogokat inherensnek, az emberi természet részének tekinti, ami azzal az elméleti következménnyel jár, hogy amint a külső gátló tényezők megszűnnek, az állampolgárok elkezdik a jogaikat gyakorolni. Azonban a rendelkezésre álló adatok mintha cáfolnák ezt: a közép-európai országokban meglehetősen stabil részvételi tendenciákkal találkozunk. Így érdemes egy másik megközelítést alkalmaznunk, amely szerint az emberi méltóság és a szabadság iránti igény egy olyan önerősítő tanulási folyamat eredménye, amelyben a cselekvésnek kulcsszerepe van.

Amikor ezt a modellt alkalmazzuk, a mérés másfajta megközelítésére van szükség a jogok tényleges gyakorlásának vizsgálatára. Ahogy fent bemutattam, az emberi jogi mérési modellek - bár több megközelítést alkalmaznak - mindegyike az állam működésére koncentrál, és nem igazán veszi figyelembe az állampolgári cselekvést.

A politikai vagy részvételi jogok esetén ez a modell nehezen tarthatónak tűnik. Egyrészt, a részvétel tendenciái stabilak, azaz úgy tűnik, hogy elsősorban nem az állami intézményrendszer, hanem más tényezők befolyásolják a tendenciákat. A tanulmány-

- 18/19 -

ban négy részvételi jogot vizsgáltam meg közelebbről. Amint azt két emberi jogi adatbázison bemutattam, az emberi jogi indexek az európai országokat meglehetősen hasonlóan értékelik 1990 és 2010 között, annak ellenére, hogy jelentős különbségek vannak az országok között a politikai részvétel tekintetében. Például, míg az Európai Értékrend Vizsgálatban 1990 óta részt vevő országok szinte mindegyike elérte az 1-es, 2-es vagy a legjobb pontszámot a Freedom in the World jelentés bármelyikében, nagy különbség mutatkozik, ha az egyesületi részvételt az "egyesülés jogának" indikátoraként alkalmazzuk. A Svédországról szóló legutóbbi EVS-hullámban (2008-2010) az emberek kétharmada részt vesz legalább egy egyesületben, és az egy főre jutó egyesületek átlagos száma 1,75, míg a magyaroknak csak 21%-a vesz részt bármilyen egyesületben, az egy főre jutó egyesületek átlagos száma 0,3 volt ugyanebben az időszakban. Hasonlóan nagy különbségek tapasztalhatók a többi mutató tekintetében is.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az országok rangsorolása nem mindig azonos. A különböző dimenziók mentén az országok közötti rangsor eltérő lehet, és a különbségek változhatnak. A példaként használt öt ország között a választási részvétel Franciaországban volt a legalacsonyabb, míg a többi dimenzióban Franciaország általában a második helyen áll, Svédország után.

A változások iránya sem lineáris. A két emberi jogi adatbázis közül a CIRI a szólásszabadság helyzetének romlását rögzíti, az EVS adataiból viszont az is világosan látszik, hogy a változások iránya időről időre megfordulhat, egyes esetekben.

A tanulmányban bemutatott módszer inkább csak illusztrációnak tekinthető, és azt a célt szolgálja, hogy egy, a részvétellel is számoló index kidolgozását szorgalmazza. Ez azért különösen fontos, mert ha elszakadunk a szigorúan vett emberi jogi elméletektől, és a részvétel, a civil társadalom politikatudományi, politikai szociológiai elméleteit is számba vesszük, akkor a cselekvés nem egyszerűen az "emberi jogi környezet" egyik következményeként jelenik meg, hanem ez lesz a magyarázandó változóként megjelenő tényező, amelyet részben az állami-intézményi környezettel, de részben más, gazdasági, kulturális tényezőkkel lehet magyarázni. ■

JEGYZETEK

* A tanulmány az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-1 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült; ÜNKP-20-4-II-ELTE-463.

[1] András Jakab - Viktor Lörincz: International Indices as Models for the Rule of Law Scoreboard of the European Union: Methodological Issues, SSRN Electronic Journal, 2017/1, https://doi.org/10.2139/ssrn.3032501; "World Map - CIVICUS - Tracking conditions for citizen action", https://monitor.civicus.org/.

[2] Ld. Jakab-Lorincz (1. vj.).

[3] Freedom House: Democracy under Siege, 2021, https://freedomhouse.org/report/freedom-world/2021/democracy-under-siege.

[4] Attila Ágh: The decline of democracy in East-Central Europe: Hungary as the worst-case scenario, Problems of Post-Communism, 2016/5-6, 277-287; Matthijs Bogaards: De-democratization in Hungary: diffusely defective democracy, Democratization, 2018/8, 14811499; Lise Esther Herman: Re-Evaluating the Post-Communist Success Story: Party Elite Loyalty, Citizen Mobilization and the Erosion of Hungarian Democracy, European Political Science Review 2016/2, 251-284, https://doi.org/10.1017/S1755773914000472.

[5] Talán leginkább Dahl koncepciója, a poliarchia elfogadott, amely elsősorban a procedurális jellemzőket hangsúlyozza (a szabad és egyenlő választások, az információszabadság, gyülekezés, egyesülés és pártalapítás szabadsága stb.), lásd: Herman (4. vj.) 253. Fontos megemlíteni, hogy Dahl hangsúlyozza azt is, hogy ez a modell csak akkor "vehető komolyan", ha a politikai szereplők is komolyan veszik, és nem csak formális szabályokról van szó, hanem a szereplők mindent megtesznek azért, hogy a szabályokat tartalommal töltsék fel - Robert A. Dahl Polyarchy: Participation and Opposition, New Haven, Yale University Press, 2007 [Repr. 1971].

[6] A jog és az alkotmányosság szociológiai megközelítéseiről lásd páldául: Paul Blokker: Sociology of Constitutional Law and Politics, in Research Handbook on the Sociology of Law, ed. Jiří Přibáň, Edward Elgar Publishing, 2020, 230-242, https://doi.org/10.4337/9781789905182.00027.

[7] Marc Morjé Howard: The weakness of postcommunist civil society, Journal of Democracy, 2002/2, 157-169; Kun Éva: Tartós trendek vagy múló zavarok? Változási folyamatok a civil szférában, in A civilek hatalma - A politikai tér visszafoglalása. szerk. Antal Attila, Budapest, Noran Libro Kiadó, 2016, 283-304.

[8] Ágh (4. vj.).

[9] Lásd Freedom in the World: Political Rights and Civil Liberties, 1991-1992, ed. R. Bruce McColm, New York, Freedom House, 1992.

[10] Tony Judt: The Dilemmas of Dissidence: The Politics of Opposition in East-Central Europe, East European Politics and Societies 1988/2, 185-240, https://doi.org/10.1177/0888325488002002001.

[11] Adam Michnik: The rebirth of civil society, LSE Digital Library, 1999, https://digital.library.lse.ac.uk/objects/lse:hex983bet.

[12] Lásd: Márton Gerő: Between Hopes and Reality: About Civil Society and Political Participation in Hun-

- 19/20 -

gary Between 1990 and 2010, 2018, https://doi.org/10.15476/ELTE.2018.254.

[13] Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19, 20, 21. cikkelye.

[14] David Ost: The decline of civil society after post-communism", in The new politics of European civil society, 2011, 163-78; Howard (7. vj.).

[15] Lásd például: Balázs Zoltán: Lassú civilizálódás, Politikatudományi Szemle, 2009/3, 172-175; Fontos megemlíteni, hogy a 2000-es években elterjedt álláspont szerint a közép-európai (vagy visegrádi) országok civil társadalmai elsősorban nem az állampolgárok, hanem szervezeti hálózatok mozgósítására építenek. Erről lásd: Tsveta Petrova - Sidney Tarrow: Transactional and participatory activism in the emerging European polity: The puzzle of East-Central Europe, Comparative Political Studies, 2007/1, 74-94. Ugyanakkor, a közelmúltban egyre inkább jelen van az a nézet is, hogy ez nem feltétlenül egy stabil, a régió politikai kultúrájába ágyazott adottság, hanem az aktuális politikai keretfeltételek, vagyis a kontextus függvénye, ami éppen az utóbbi tíz évben változni látszik. Erről lásd például: Márton Gerő - Pál Susánszky - Ákos Kopper - Gergely Tóth: Strategies for Survival: Human Rights Organizations' Responses to the Closing of Political Opportunity Structures in Hungary, Politologicky Casopis 119-139/2; Michael Bernhard: What Do We Know about Civil Society and Regime Change Thirty Years after 1989?, East European Politics 2020/3, 341-362.

[16] Lásd például: Civil Society in Central and Eastern Europe: Challenges and Opportunities, eds. Peter Vándor et al., Vienna, ERSTE Stiftung, 2017.

[17] Agnes Gagyi - Mariya Ivancheva: The reinvention of 'civil society': Transnational conceptions of development in East-Central Europe", in Funding, power and community development, eds. Niamh McCrea - Fergal Finnegan, Bristol, Policy Press Bristol, 2019, 55-68.

[18] Manisuli Ssenyonjo: Economic, social and cultural rights: An examination of state obligations, in Research handbook on international human rights law, eds. Andrew T. Guzman and Alan O. Sykes, Edward Elgar, Northampton, MA, 2010, 36-70.

[19] Mátyás Bódig: Gazdasági és szociális jogok az ENSZ emberi jogi mechanizmusaiban: egy emancipációs folyamat tanulságai, Fundamentum, 2015/1, 5-22; Andrew Fagan: Human rights: confronting myths and misunderstandings, Cheltenham, UK - Northampton, MA, Edward Elgar, 2009.

[20] Bódig (19. vj.); Todd Landman: Studying human rights, London - New York, Routledge, 2006.

[21] Fagan (19. vj.) 102.

[22] Richard M. Ryan - Edward L. Deci: Self-Determination Theory and the Facilitation of Intrinsic Motivation, Social Development, and Well-Being, American Psychologist, 2000/1, 68-78, https://doi.org/10.1037/0003-066x.55.1.68.

[23] Abbraham H. Maslow: A Theory of Human Motivation, Psychological Review, 1943/4, 370-396, https://doi.org/10.1037/h0054346.

[24] Ryan-Deci (22. vj.) 69.

[25] Fagan (19. vj.).

[26] Inglehardt és Welzel szerint az értékek elsajátításának legfontosabb időszaka a gyermek- és serdülőkor, illetve a formális oktatás ideje. Ronald Inglehart - Christian Welzel: A Revised Theory of Modernisation, in Modernization, Cultural Change, and Democracy. The Human Development Sequenc, Cambridge: Cambridge University Press, 2005, 15-47.

[27] Ronald Inglehart - Christian Welzel, Modernization, cultural change, and democracy: the human development sequence, Cambridge, UK - New York: Cambridge University Press, 2005; The civic culture transformed: from allegiant to assertive citizens, eds. Russell J. Dalton - Christian Welzel, New York, NY - Cambridge University Press, 2014; Ronald Inglehart: The Silent Revolution in Europe: Intergenerational Change in Post-Industrial Societies, American Political Science Review, 1971/4, 991-1017, https://doi.org/10.2307/1953494; Ronald F. Inglehart: Changing Values among Western Publics from 1970 to 2006, West European Politics, 2008/1-2, 130-146, https://doi.org/10.1080/01402380701834747.

[28] Inglehart (27. vj.) Changing Values...; Inglehart-Welzel (27. vj.).

[29] Inglehart (27. vj.) Changing Values..., 132. [Saját fordítás.]

[30] Inglehart-Welzel (26. vj.).

[31] Inglehart-Welzel (26. vj.).

[32] Ahogy a politikai vezetők kiválasztása választások útján történik, vagy ahogy az egyház hatalmát a tudományos intézmények befolyása váltja fel - Inglehart-Welzel (27. vj.).

[33] Inglehart-Welzel (27. vj.).

[34] Inglehart-Welzel (26. vj.) 24.

[35] Ez Gellner számára is különösen fontos (Ernest Gellner: Conditions of liberty: civil society and its rivals, New York, NY, Allen Lane - Penguin Press, 1994, 1st American ed.); ő a civil társadalom erényét abban látja, hogy abban az egyéni szabadság nem csupán a hatalommal, hanem a kényszerítő jellegű, tradicionális mikrostrukturákkal szemben is megnövekszik.

[36] Inglehart-Welzel (27. vj.).

[37] Amartya Sen: Elements of a Theory of Human Rights, Philosophy & Public Affairs, 2004/4, 315-356.

[38] Emögött a megközelítés mögött valószínűleg az áll, hogy Sent elsősorban a szociális és gazdasági jogok érdeklik, amelyek gyakran a szociális ellátás vagy az egészségügyi szolgáltatások igénybevételén keresztül

- 20/21 -

valósulnak meg. Ennek ellenére, Sen az emberi jogok általános elméleteként tárgyalja ezt az elképzelést.

[39] Lásd: Jean L. Cohen - Andrew Arato: Civil society and political theory, Studies in contemporary German social thought, Cambridge, Mass, MIT Press, 1992.

[40] Ez az érvelés összhangban van a politikai szociológiában a demokrácia által megkövetelt ideális állampolgártípussal kapcsolatos elmozdulással. Míg Almond és Verba (Gabriel Abraham Almond - Sidney Verba: The Civic Culture: Political Attitudes and Democracy in Five Nations, Princeton University Press, 1963, https://doi.org/10.1515/9781400874569) azt írja, hogy egy demokrácia stabil működéséhez a hűséges polgárok többségére van szükség, akik olyan értékrendet hordoznak, amely lehetővé teszi a mérsékelt cselekvést, hangsúlyozza a rendszer iránti lojalitást, és támogatja a társadalmi és politikai rend fenntartását. A hetvenes években Inglehart amellett érvelt, hogy a megjelent egy új típusú "demokratikus polgár", aki nemcsak a részvételre hajlandó, hanem megkérdőjelezi a hatalmi viszonyokat is. Ennek a folytatásaként Dalton és Welzel megfogalmazzák az "asszertív állampolgár" modelljét. Az asszertív állampolgár nem csupán érdeklődik a politika iránt, valamint ismeri a döntéshozatali folyamatokat és eljárásokat, hanem kész részt venni a kollektív cselekvés különböző, az intézményes reprezentáció csatornáin kívül eső formáiban is, ha szükséges. Ezek a típusú állampolgárok kifejezetten az állam és az elit ellenőrzésére törekszenek; mozgalmaik, szervezeteik, az elitekkel szemben kihívókként léphetnek fel - Russell J. Dalton - Christian Welzel: The civic culture transformed, Cambridge, Cambridge University Press, 2014.

[41] Alexis de Tocojjeville: Democracy in America - Volume 1, transl. Henry Reeve, 2006, https://www.gutenberg.org/ebooks/815; Robert D. Putnam: Bowling Alone: The Collapse and Revival of American Community, New York, Simon & Schuster, 2001.

[42] Jeffrey C. Isaac: A New Guarantee on Earth: Hannah Arendt on Human Dignity and the Politics of Human Rights, American Political Science Review, 1996/1, 6173, https://doi.org/10.2307/2082798.

[43] ISAAC (42. vj.)[

[44] Maria Green: What We Talk About When We Talk About Indicators: Current Approaches to Human Rights Measurement, Human Rights Quarterly, 2001/4, 1062-1097, https://doi.org/10.1353/hrq.2001.0054.

[45] Landman (20. vj.); Todd Landman: Measuring Human Rights: Principle, Practice and Policy, Human Rights Quarterly, 2004/4, 906-931, https://doi.org/10.1353/hrq.2004.0049.

[46] Landman (20. vj.) 81., 84.

[47] Landman (20. vj.); Landman (45. vj.).

[48] Landman (45. vj.).

[49] Juan Carlos Botero - Robert L. Nelson - Christine Pratt: Indices and Indicators ofjustice, Governance, and the Rule of Law: An Overview, Hague Journal on the Rule of Law, 2011/2, 153-169, https://doi.org/10.1017/S1876404511200010; Landman (20. vj.).

[50] Az ezeket a mutatókat tárgyaló tanulmányok közül sokan elismerik, hogy ezek elsősorban, illetve kizárólag a jogi intézményeket mérik: Botero-Nelson-Pratt (49. vj.); Gajduschek György: Miben áll, és mérhető-e a kormányzati teljesítmény?, Politikatudományi szemle, 2014/3, 95-116; Tor Krever: Quantifying Law: Legal Indicator Projects and the Reproduction of Neoliberal Common Sense, Third World Quarterly, 2013/1, 131-50, https://doi.org/10.1080/01436597.2012.755014. Ez azonban az emberi jogi mutatók természetes jellemzőjeként jelenik meg. Bradley például amiatt kritizálja a Freedom in the World Reportot, hogy a szabadság szűk értelmezését veszi alapul - kihagyva a szociális, gazdasági és kulturális jogokat -, de azt sugallja, hogy az állam elsődleges szerepét hangsúlyozó intézményi megközelítés egyébként illeszkedik a szabadság fogalmához. Sőt, Bradley egyenesen azt állítja, hogy egy olyan mérés, amelynek célja az állampolgárok tényleges joggyakorlása mértékének feltárása lenne, "rontaná a mérőeszközök hatékonyságát a hatékony kormányzás mérése tekintetében, mivel a kormányok által nem befolyásolható tényezők - természeti katasztrófák, erőforráskorlátok vagy regionális instabilitás - komolyan befolyásolhatják a pontszámokat. Christopher G. Bradley: International Organizations and the Production of Indicators: The Case of Freedom House, in The Quiet Power of Indicators, eds. Sally Engle Merry - Kevin E. Davis - Benedict Kingsbury, Cambridge: Cambridge University Press, 2015, 41, https://doi.org/10.1017/CBO9781139871532.002.

[51] Az index, indikátor stb. fogalmak használatáról lásd például: Jakab-Lorincz (1. vj.).

[52] Az emberi jogok helyzetéről más szervezetek is adnak ki jelentéseket: az Európai Alapjogi Ügynökség például számos témában készít jelentéseket, kiadványokat, míg az Amnesty International évenként ad ki globális és egyes országokra vonatkozó jelentéseket. Ezekhez a jelentésekhez azonban nem kapcsolódik olyan index, amelynek célja az országok mennyiségi mutatók szerinti összehasonlítása volna.

[53] David L. Cingranelli - David L. Richards: The Cingranelli and Richards (CIRI) Human Rights Data Project, Human Rights Quarterly, 2010/2, 401-424; David L. Cingranelli - David L. Richards - K. Chad Klay: Short Variable Descriptions for Indicators in The Cigranelli - Short Variable Descriptions for Indicators in The Cigranelli-Richards (CIRI) Human Rights Dataset (Document Version 5.21.14 ed.), 2013,

- 21/22 -

https://drive.google.com/file/d/0BxDpF6GQ-6fbWkpxTDZCQ01jYnc/edit?resourcekey=0-zhrxTgMeGE0IrPyTkFoQHw; The Cingranelli-Richards (CIRI) Human Rights Data Project Coding Manual, 2014; https://drive.google.com/file/d/0BxDpF6GQ-6fbWkpxTDZCQ01jYnc/edit?usp=embed_facebook.

[54] World Press Freedom Index: Detailed Methodology, https://rsf.org/en/detailed-methodology.

[55] Worldwide Governance Indicators, https://databank.worldbank.org/source/worldwide-governance-indicators.

[56] Monty G. Marshall - Ted Robert Gurr - Keith Jaggers: Polity IV Project. Political Regime Characteristics and Transitions, 1800-2018, Dataset Users' Manual, Center for Global Policy George Mason University, 2018.

[57] Elérhető: https://www.pippanorris.com/data.

[58] Cingranelli-Richards (53. vj.); Cingranelli-Richards-Klay (53. vj.); The Cingranelli-Richards (CIRI) Human Rights Data Project Coding Manual" (53. vj.).

[59] A Freedom House más indexeket is kidolgoz, részben építve a Freedom of the World indexeire, részben új, külön adatokon alapuló indexeket, amelyek a demokrácia minőségét vagy a sajtó szabadságát mérik.

[60] A Freedom of the World történetéről lásd: Raymond Duncan Gastil: The Comparative Survey of Freedom: Experiences and Suggestions, Studies In Comparative International Development, 1990/1, 25-50, https://doi.org/10.1007/BF02716904.

[61] A dimenziók és alkategóriák bemutatásához az alkategóriák megfogalmazását a 2010-es évkönyvből vettem át, a fordítás minden esetben saját - Arch E. Puddington: Freedom of the World 2010. The Annual Survey of Poltical Righst and Civil Liberties, New York: Freedom House, 2010.

[62] A kérdéseket Lásd: Puddington, (72. vj.) 806. Ennek a dimenziónak a célja annak mérése, hogy: "Van-e joga az embereknek ahhoz, hogy különböző politikai pártokba vagy más, általuk választott, egymással versengő politikai csoportosulásokba szerveződjenek, és nyitott-e a rendszer ezen versengő pártok vagy csoportosulások felemelkedésére és bukására?"

[63] Freedom House: Freedom in the World 2018, New York, Freedom House, 2019, 1.

[64] EVS: European Values Study Longitudinal Data File 1981-2008 (EVS 1981-2008), GESIS Data Archive, 2020, https://doi.org/10.4232/1.13486.

[65] Közép-európán elsősorban a Visegrádi országokat értem.

[66] Észtország, Litvánia, Lettország.

[67] A kelet-európai országok egyike sem érintett mindhárom hullámban, ezért Kelet-Európát ki kellett hagynom.

[68] Drinóczi Tímea - Petrétei József: Az egyesülési jog alkotmányjogi megközelítése, Jura, 2003/1, 58.

[69] Sebastian Braun: Voluntary Associations and Social Capital - Inclusive and Exclusive Dimensions, in Modernizing Democracy: Associations and Associating in the 21st Century, eds. Matthias Freise - Thorsten Hallmann, New York, NY, Springer, 2014, 59-70, https://doi.org/10.1007/978-1-4939-0485-3_5; Matthias Freise - Thorsten Hallmann: "Modernizing Democracy? Associations and Associating in the Twenty-First Century, in Modernizing Democracy: Associations and Associating in the 21st Century, eds. Matthias Freise - Thorsten Hallmann, New York, NY, Springer, 2014, 1-15, https://doi.org/10.1007/978-1-4939-0485-3_1.

[70] Mivel több országban a többes tagságúak, illetve hovatartozásúak aránya nagyon alacsony, így nincs igazán értelme megkülönböztetni a kettő vagy több tevékenységi területen is aktív válaszadók arányát.

[71] Tallódi Zoltán: "Gyülekezési jog: az Emberi Jogok Európai Bíróságának Magyarországot érintő ítéletei és a szükséges jogszabály-módosítások irányai, Acta Humana, 2008/4, [3]-19.

[72] Sólyom Péter: Demokrácia és gyülekezési szabadság, Fundamentum, 2007/1, 6.

[73] Tallódi (72. vj.).

[74] "Részt vett", "talán részt venne", "soha nem venne részt".

[75] A 2010, vagy azt megelőző országgyűlési választások időpontja: Észtországban és Franciaországban 2007, Magyarországon és Svédországban 2010, Olaszországban 2008, Az adatok forrása: International Institute for Democracy and Electoral Assistance: Voter Turnout Database. https://www.idea.int/data-tools/data/voter-turnout utolsó elérés 2021.12.10. Fontos megjegyezni, hogy a választási rendszer befolyásolhatja, milyen adatokat érdemes összehasonlítani, például Franciaországban a köztársasági elnök választása magasabb részvétellel zajlik (2007-ben például 80% feletti).

[76] Az adatok aggregálása során mind a "részt vett", mind a "részt venne" kategória esetén megengedő feltételeket alkalmaztam, vagyis a "részt vett" kategóriába került minden olyan válaszadó, aki az egyik tevékenység esetében ezt a kategóriát jelölte be, és a "részt venne" kategóriába mindenki, aki ugyan nem vett részt sem tüntetésen, sem épületfoglalásban, de bármelyik esetén a "részt venne" kategóriát jelölte meg.