"A szegénység problémájának emberi jogi keretben való értelmezése alapvetően nem arról szól, hogy megalapozzuk a javakból való részesedés konkrét jogcímeit. Sokkal inkább arról, hogy a szegénységet a hatalomtól való megfosztottság (dis empo werment) megnyilvánulásaként fogjuk fel. A szegénység a relatív hatalomnélküliség, pontosabban a szabadságok megvalósításához szükséges képességek hiányának állapota, amelyben az emberek elveszítik a lehetőséget, hogy életük kulcsfontosságú aspektusait kontrollálják."
Egy korábbi, szintén a Fundamentumban megjelent írásomban megjegyeztem,[1] hogy az elmúlt mintegy tíz évben örvendetes módon felélénkült az érdeklődés a gazdasági és szociális jogokat érintő elméleti és dogmatikai kérdések iránt. Ott ez a kijelentés csak a specifikus emberi jogi kötelezettségek és a dogmatikai fejlődés elemzésének kontextualizálását szolgálta. Ezúttal közelebbről is szemügyre veszem ezt az állítást, és megvizsgálom, hogy milyen következményekkel jár az emberi jogok védelmének gyakorlatára. Részben arról beszélek, hogy milyen karriert futottak be a gazdasági és szociális jogok az ENSZ emberi jogi mechanizmusaiban, és hogyan változott a megítélésük a vonatkozó szakirodalomban, részben pedig arról, hogy miért fontos, hogy még a jelenleginél is több figyelmet szenteljünk ezeknek a jogoknak. Az elemzés hátterében két meggyőződés áll. Az egyik (és valamivel kevésbé érdekes) az, hogy a gazdasági és szociális jogok hatékonyabb érvényesítése továbbra is sürgető feladat marad a nemzetközi közösség számára. A másik az, hogy ha több figyelmet szentelünk a gazdasági és szociális jogoknak, az segít jobban megérteni az emberi jogok problematikájának komplexitását. Jobban megértjük például, hogy hogyan illeszkedik az emberi jogok védelme a modern kormányzás (és közszolgáltatás) körülményei közé. Nem állítom, hogy az alapul vett tézis - mely szerint a gazdasági és szociális jogok (illetve az azokat tartalmazó nemzetközi dokumentumok[2]) növekvő jelentőségre tesznek szert - különösebben eredeti vagy vitatott lenne. Ám érdemes elemezni, hogy mindez mit jelent a nemzetközi emberi jogok fejlődésére nézve.
Akárcsak a korábban megjelent írásomban, a gazdasági és szociális jogokat itt is kifejezetten a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban GSZJNE) érvényesítésének problematikáján keresztül vizsgálom. Nem foglalkozom regionális emberi jogi mechanizmusokkal, és nemzeti szintű jogi intézményeket is csak futólag említek. Ebben az írásban is különös figyelmet szentelek annak a munkának, amelyet az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Bizottsága (a továbbiakban GSZKJB) végez. Igyekszem kimutatni, hogy a nemzetközi kapcsolatok és az ENSZ intézményeinek politikai dinamikája hogyan vezetett a GSZKJB megalapításához, és hogy a Bizottság hogyan vált tényezőjévé annak a folyamatnak, amelyben a gazdasági és szociális jogok jelentősége érzékelhetően megnövekedett.
Az elemzést három részre bontottam. Az első tisztázza, hogy milyen értelemben beszélhetünk a gazdasági és szociális jogok jelentőségének növekedéséről. Mint látjuk, nem arról van szó, hogy a gazdasági és szociális jogok okvetlenül hatékonyabban érvényesülnének. Amit látunk, az egyelőre inkább egy diszkurzív jelenség (a szakirodalmi vita megélénkülése), illetve az intézményes működés intenzitásának fokozódása. A második részben azt veszem szemügyre, hogy a gazdasági és szociális jogok hatékonyabb védelmére tett erőfeszítéseknek milyen elméleti és dogmatikai hozadéka van. Ez segít jobban megérteni a GSZKJB dogmatikai munkájának karakterét, és irányban tartani az elméleti irodalom elemzését. A harmadik részben arra kérdezek rá, hogy a gazdasági és szociális jogokra irányuló figyelem fokozódása hogyan járulhat hozzá a hatékonyabb jogvédelem módszereinek kidolgozásához. Amint látjuk majd, egyáltalán nem az a helyzet, hogy pusztán tovább kell haladnunk a GSZKJB vagy más intézmények által kitaposott úton. Az utóbbi pár évtizedben lezajlott dogmatikai fejlődés bizonyos torzulásokhoz is vezetett, amelyek a további előrelépés akadályaivá válhatnak.
Az egyszerűség kedvéért következetesen "gazdasági és szociális jogoktól" beszélek majd az elemzés tárgyának megragadásakor. A par excellence kulturális jogok kívül esnek az elemzés keretein. Az elemzés során a gazdasági és szociális jogok közül is különös hangsúllyal foglalkozom bizonyos szociális
- 5/6 -
jogokkal. A kortárs dogmatikai és politikai viták középpontjában valójában az egészséghez, az oktatáshoz, a lakhatáshoz, a táplálkozáshoz és a megfelelő életszínvonalhoz való jog áll.[3]
Kevesen vitatnák, hogy a folyamatban, amelynek során az emberi jogok kötelező nemzetközi normáit rögzítették, a gazdasági és szociális jogok egyfajta marginalizált helyzetbe szorultak. Hasznos, ha kiindulópontként tisztázzuk, hogy milyen tényezők vezettek ehhez a marginalizálódáshoz.
Széles körben elterjedt (és nem is egészében téves) nézet, hogy a gazdasági és szociális jogok a második világháború utáni, számukra kedvezőtlen politikai dinamika áldozataivá váltak. A hidegháborús szembenállás nem adott érdemi esélyt arra, hogy sikerüljön megtalálni az alkalmas intézményes formákat az akkoriban még mindig újszerűnek ható és széles körben vitatott gazdasági és szociális jogok számára. A hidegháborús kontextus fontosságát azonban könnyű félreérteni. A gazdasági és szociális jogok nemzetközi szintű intézményesülésével kapcsolatos megértésünket gyakran elhomályosítja az a mítosz, amely szerint ezeket a jogokat a Szovjetunió és szövetségesei tekintették szívügyüknek, míg a nyugati politikusok, a nyugati gondolkodók és a nyugati aktivisták a polgári és politikai jogokat tolták előtérbe.[4] Ez állítólag indokolatlanul felerősítette a jogok két csoportja közötti kontrasztot, a gazdasági és szociális jogokat pedig rossz hírbe hozta az államszocializmussal való asszociáció.
Fontos látni, hogy miért pontatlan az eseményeknek ez az ábrázolása. Mindenek előtt nem igaz, hogy ezek a gazdasági és szociális jogokra vonatkozó normák (különösen, ahogy a GSZJNE-ben megjelennek) a Szovjetunió és szövetségesei koncepcióját tükröznék. A keleti blokk államai nem játszottak vezető szerepet a GSZJNE dogmatikai arculatának formálásában. Mi több, ezek az államok maradtak a GSZJNE érdemi nemzetközi monitorozásának fő kerékkötői egészen a nyolcvanas évek végéig.[5]
Amint közismert, a két egyezségokmány hátterében az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) áll, márpedig abban a gazdasági és szociális jogok szerepeltetése mindenek előtt amerikai hatást tükröz.[6] A GSZJNE szerkezeti és dogmatikai sajátosságai pedig alapvetően a fejlődő országok (mint India) növekvő befolyását tükrözik a szövegezési folyamatban. Ez utóbbi ténynek különösen fontos implikációi voltak a gazdasági és szociális jogok nemzetközi jogi intézményesülésére nézve. A fejlődő országok ragaszkodtak ahhoz, hogy a gazdasági és szociális jogok bekerüljenek az egyezségokmányok szövegébe, de azt is legalább ilyen fontosnak tartották, hogy a részes államok szociálpolitikája ne kerüljön érdemi nemzetközi monitorozás hatálya alá.[7]
Ugyanilyen fontos, hogy az 1940-es és 50-es évek politikai fejleményei nem kifejezetten a gazdasági és szociális jogok marginalizálódását okozták, a nemzetközi emberi jogok általában háttérbe szorultak. Már az 1940-es évek végére világossá vált, hogy az emberi jogi normák még hosszú ideig nem fognak központi szerepet betölteni a nemzetközi együttműködés kereteinek formálásában. Samuel Moyn egyenesen amellett érvel, hogy már az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is inkább ezeknek a reményeknek az eltemetése volt.[8] Az egyezségokmányok szövegezése körüli viták elhúzódása - egészen 1966-ig -, valamint az a tény, hogy a két egyezségokmány csak 1976-ban lépett hatályba, mindenképpen ezt a benyomást erősíti. A gyarmatbirodalmaik bomlásával együtt járó jogi és politikai komplikációk miatt az Egyesült Királyság és Franciaország óvatos manőverezésre kényszerült. Az Egyesült Államok pedig tudatosan visszalépett a vezető szereptől az 1950-es évek elején. Jelentős részben a faji szegregáció politikailag egyre nagyobb terhet jelentő gyakorlata miatt, az Eisenhower-adminisztráció csak úgy tudta leszerelni belső kritikusait, hogy feladta a demokrata elődjeinek ambícióit a nemzetközi emberi jogok kérdésében.[9]
Ebben a politikai helyzetben az érdemi kezdeményezés sok vonatkozásban a fejlődő országok kezébe került. Ennek látványos következménye az 1950-es és 60-as években a dekolonizáció emberi jogi aspektusainak előtérbe tolása lett.[10] A hetvenes években a fejlődő országok számszerű többségbe kerültek az ENSZ Közgyűlésben. Erejüket az "új gazdasági világrend" (New International Economic Order)[11] programjának ENSZ-politikává avatásával próbálták megmutatni. Az emberi jogok vonatkozásában ennek a programnak a következménye volt a fejlődéshez való jog (amelyet Kéba M'Baye szenegáli jogász és diplomata fejtett ki először 1972-ben[12]) látványos karrierje az ENSZ emberi jogi dokumentumaiban.[13] Ezek a kezdeményezések mind a mai napig alakítják az
- 6/7 -
ENSZ emberi jogi intézményeinek tematikáját, de nem járultak hozzá érdemben az emberi jogok hatékonyabb érvényesüléséhez. Sőt, a hetvenes évek közepéig inkább az volt a tendencia, hogy az ENSZ emberi jogi dokumentumainak tematikája egyre inkább elszakadt az érdemi emberi jogi aktivizmus prioritásaitól.
Ez a nemzetközi emberi jogok számára problematikus politikai dinamika azután váratlan és döntő fordulatot vett a hetvenes évek végén. Samuel Moyn egészen pontosan 1977-et jelöli meg a fordulat éveként.[14] Ebben az évben nyert Nobel-békedíjat az Amnesty International (sokat ekkor hallottak először az emblematikus emberi jogi szervezetről). Ebben az évben irányította rá a figyelmet a csehszlovák ellenzék polgári jogi követeléseire a Karta 77 (a Helsinki Záróokmány alapjaira támaszkodva). És ebben az évben kötelezte el magát az Egyesült Államokban a Carter-adminisztráció az emberi jogi prioritások érvényesítése mellett a külpolitikában.[15] Így válhattak az emberi jogi kérdések fontos politikai tényezővé a hidegháború utolsó évtizedére.
Ebben a korszakban vált igazán látványossá a gazdasági és szociális jogok marginalizált pozíciója. Amikor az emberi jogi kritika elsődleges célpontjai a Szovjetunió és szövetségesei (illetve, részben az Egyesült Államok kormányának akarata ellenére, a dél-amerikai katonai junták) voltak, a polgári és politikai jogok érthető módon felértékelődtek. A szovjet rendszer alapvetően szabadságellenes karakterét a legszemléletesebben a szabad véleménynyilvánítás és a szabad választások hiányára, az egyesülési és gyülekezési jog semmibevételére, valamint a rendőri brutalitásra és a különböző kisebbségi csoportok elleni fellépésre rámutatva lehetett demonstrálni.[16] A politikai dinamika megváltozott ugyan, de a gazdasági és szociális jogok szempontjából kedvezőtlen maradt.
A nyolcvanas évek az emberi jogi aktivizmus térnyerésének időszaka. Ám az aktivisták ekkor valóban gyümölcsözőbbnek találták a polgári és politikai jogok problematikáját.[17] Az alapvető jogok megsértésének legmegrázóbb esetei (mint a kínvallatás, a tüntetők elleni rendőri erőszak, a másként gondolkodók bebörtönzése) könnyebben mozgósíthatóvá teszik a közvéleményt. Erkölcsi megítélésük kevésbé vitatott, és többnyire egyértelműen azonosítható, hogy kik a felelősek a jogsértésekért. A gazdasági és szociális jogok megsértése (mint például ha az egészségügyi ellátás krónikusan alacsony színvonala) gyakran komplex társadalmi és politikai tényezők összjátékának a következménye. Ez megnehezíti mind a konkrét felelősökre vonatkozó erkölcsi ítéletek, mind az életképes megoldási javaslatok megfogalmazását. A közvélemény mind a mai napig vonakodik ezeket a problémákat emberi jogi keretek között értelmezni. A tények azt mutatják, hogy lényegesen toleránsabbak vagyunk a gazdasági és szociális jogok megsértésének eseteivel szemben.[18]
Abban, hogy a gazdasági és szociális jogok nem sokat profitáltak az emberi jogi diskurzus térnyeréséből a nyolcvanas években, jelentős szerepe volt a GSZJNE sajátosságainak. Az Egyezségokmány nem illeszkedik jól az emberi jogi diskurzus fejlődési irányaihoz. Sok szempontból tudatosan megnehezíti a pontos emberi jogi kötelezettségek (és a kötelezettségek teljesítéséért való felelősség) megállapítását.[19] A GSZJNE a többi emberi jogi dokumentumnál gyorsabban avult: az a hangsúly, amelyet a javak újraelosztására[20] és a szakszervezeti aktivizmusra helyez, a jóléti államnak egy mára időszerűtlenné vált vízióját tükrözi.[21] A dokumentum azoknak a törekvéseknek lett az emlékműve, amelyek a munkásmozgalmat a 20. század első felében jellemezték.[22] Az például, hogy a szociális jogok a gazdasági jogokkal kapcsolódnak össze, abból az elképzelésből ered, hogy az oktatáshoz, a lakhatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való jog a munkavállalók gazdasági függetlenségének előfeltételei. Ezeknek a jogoknak a biztosítása kell ahhoz, hogy a munkahelyük elvesztésétől vagy a betegségtől való félelem ne taszítsa a munkavállalókat kiszolgáltatott helyzetbe.'[23]
A GSZJNE-t ráadásul egyszerre terheli egyfajta koncepcionális feszültség, valamint a benne foglalt kategóriák krónikus pontatlansága. A koncepcionális feszültség abban áll, hogy az Egyezségokmány a gazdasági és szociális jogokat illetően egy maximalista és egy minimalista normatív program szerencsétlen keverékét kodifikálja.[24] Amikor pedig az Egyezségokmány a részes államok kötelezettségeit ragadja meg, a "fokozatos biztosítás" és a "rendelkezésre álló erőforrások" inherensen határozatlan és relativizáló kategóriáival operál.[25] Kezdettől aggodalomra adott okot, hogy a GSZJNE-nek ez a vonatkozása szabad kezet ad a kötelezetteknek, hogy tetszés szerint halogassák a gazdasági és szociális jogok hatékony védelmének biztosítását. Annak ellenére, hogy a GSZJNE talán a leggyakrabban és legcinikusabban megsértett emberi jogi dokumentum az ENSZ egész emberi jogi rendszerében,[26] az Egyezségokmány széles körű ratifikálása jó két év-
- 7/8 -
tizedig még annyi hatást sem tudott kiváltani, hogy a legfontosabb nemzetközi aktorok súlyos és sürgető problémaként fogják fel.[27]
Abban, ahogyan a GSZJNE-t szövegezték, jellegzetesen nyilvánulnak meg a fentebb említett politikai tényezők. A fejlődő országok számára fontos volt, hogy a gazdasági és szociális jogok szerepeljenek a jogi erővel rendelkező emberi jogi normák között, de ez nem jelentette azt, hogy kihívást intéztek volna az ellen az ártalmas konszenzus ellen, amely ezekre a jogokra inkább a szociálpolitika irányelveiként, mint azonnal teljesítendő kötelezettségek forrásaiként tekint.[28] Az, hogy a GSZJNE nem állított fel specializált testületet az Egyezségokmány érvényesülésének monitorozására, részben ugyancsak a fejlődő (különösen az afrikai) országok ellenállásának tudható be.[29]
Noha a GSZJNE szövegében egyértelműen megnyilvánultak a fejlődő országok ambíciói, hogy rajta hagyják a kezük nyomát a nemzetközi emberi jogi dokumentumokon, az eredmény, ironikus módon, a nyugati jóléti állam modellként való elfogadását tükrözi.[30] Ez a potenciális találkozási pont a nyugati és a fejlődő országok között tette lehetővé, hogy a GSZJNE szövegezésének kérdésében (ha hosszadalmas viták után is) kompromisszum születhessen olyan országok között, amelyek egyébként mind politikai, mind gazdasági berendezkedésük tekintetében nagyon különböztek egymástól.[31] A GSZJNE egy olyan politikai-jogi koncepció talaján áll, amely elismeri az állam kötelezettségét, hogy széles körben biztosítsa a közszolgáltatások hozzáférhetőségét és a munkavállalók egzisztenciális biztonságát, de a jogok megvalósulására nem okvetlenül tekint úgy, mint amik a kormányokon jogi értelemben számon kérhetőek lennének. Az államok nem kívánják és nem is tolerálják, hogy nemzetközi testületek érdemi felülvizsgálatot gyakoroljanak a társadalompolitikájuk felett.
Noha a nyugati országokkal szemben gyakran megfogalmazódott a vád, hogy a vonakodásuk miatt szorultak másodrendű pozícióba a gazdasági és szociális jogok,[32] Jack Donnelly joggal érvel amellett, hogy - legalábbis annak a dogmatikai modellnek a fényében, amely széles egyetértés tárgyát képezte a GSZJNE megalkotásakor - a nyugati országok a gazdasági és szociális jogok valódi védelmezői.[33] Ez persze nem igazán ok az ünneplésre. Ez az alaphelyzet garantálta a gazdasági és szociális jogok marginalizálódását. A GSZJNE eredeti szabályozási modellje nem teljesítethette az emberi jogi kötelezettségek hatékony monitorozásának alapvető feltételeit.[34] Nincs okunk meglepődni azon, hogy a GSZJNE monitorozására tett erőfeszítések kétségbeejtően elégtelennek bizonyultak az 1980-es évek végéig.[35]
Ha belátjuk, hogy a GSZJNE az emberi jogok védelmének egy olyan megközelítését tükrözi, amelytől az emberi jogi mozgalom sok évvel ezelőtt elmozdult,[36] akkor érdekes kérdésként vetődik fel, hogy hogyan sikerült kiutat találni ebből az előnytelen helyzetből. Az igazán látványos változások szinte mind az 1990-es években mentek végbe, de hiba lenne csak erre az évtizedre koncentrálni. A változások sok tekintetben visszavezethetőek korábbi fejleményekre, amelyek hatása a kilencvenes évekre adódott össze.
Először is, az emberi jogi egyezmények rendszerébe mindig is bele volt építve egy gyenge "ellenerő" a gazdasági és szociális jogok marginalizálásával szemben. Amikor 1952-ben megszületett a sokat vitatott döntés, hogy a kötelező emberi jogi normák anyagát két egyezségokmányra bontják, az érintettek külön hangsúlyozták, hogy ez nem jelenti a gazdasági és szociális jogok leértékelését.[37] Bár ezt a későbbi intézményes gyakorlat fényében nehéz komolyan venni, a két egyezségokmány egyenlőségének tétele mégis körvonalazott egy fontos elvet, amely a későbbi dogmatikai fejlődés kulcstényezője lehetett. Az elv 1968-ban, a Teheráni Proklamációban öltött explicit formát ez emberi jogok oszthatatlanságának (indivisibility) doktrínájaként.[38] Eszerint a polgári és politikai jogok sem érvényesülhetnek a maguk teljességében, ha a gazdasági és szociális jogokat nem biztosítják. Aki tiszteli az emberi jogokat, annak az összes emberi jogot aktívan kell védelmeznie. Bár a mai napig nem teljesen egyértelmű, hogy pontosan milyen implikációi vannak, az oszthatatlansági doktrína a nyolcvanas évektől az elméleti és dogmatikai fejlődés egyik fontos tényezője lett. (Az elméleti fejlődés kulcsmozzanatait a következő részben tekintem át.)
Mindenképpen ki kell emelni két intézményes fejleményt is. Az egyik az, hogy a későbbi emberi jogi dokumentumok további kísérleteket tettek a gazdasági és szociális jogok dogmatikailag hiteles megragadására. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló egyezmény (UN Convention on the Elimination of All Forms of Discrimination against Women - CEDAW) szöve-
- 8/9 -
gezésével és ratifikálásával kapcsolatos viták tartották napirenden a gazdasági és szociális jogok problematikáját.[39] Ennél is fontosabb számunkra, hogy a nyolcvanas években elmozdulás történt a GSZJNE eredeti dogmatikai modelljéhez képest. Mind az Emberi Jogok Bizottsága, mind a Gazdasági és Szociális Tanács felismerte annak a sokszor hangoztatott tézisnek a tarthatatlanságát, hogy az ENSZ ugyanolyan hangsúlyt helyez a gazdasági és szociális, mint a polgári és politikai jogokra.[40] Hogy legalább valami realitása legyen a tézisnek, a monitorozás gyakorlatát stabilabb intézményes alapokra kellett helyezni. Ennek eredmény lett a GSZKJB megalapítása az 1980-as évek közepén.[41]
Ezek az intézményi változások természetesen érdemi következmények nélkül is hagyhatták volna az emberi jogi diskurzust. Valaminek a politikai dinamikában is meg kellett változnia ahhoz, hogy az intézményi reformok egy fejlődési folyamat kezdetét, ne pedig a végét jelentsék. A fordulatot természetesen a hidegháború vége hozta el. Fentebb azt állítottam, hogy negyvenes évek végére eldőlt, hogy az emberi jogi normák hosszú ideig nem lesznek a nemzetközi kapcsolatok meghatározó tényezői. A hidegháború lezárultával, a kilencvenes évek elején merülhetett fel először komolyan, hogy ezen talán lehet változtatni. Megnyílt az út az emberi jogi normák szerepének újragondolása előtt a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Hosszú idő óta először esély mutatkozott az ENSZ emberi jogi mechanizmusainak érdemi reformjára. Ennek nyomán a kilencvenes évek kétségtelenül az emberi jogi diskurzus legoptimistább (és sok szempontból legizgalmasabb) korszaka lett.[42]
A kilencvenes évek megváltozott ambícióinak legfontosabb kifejeződése minden bizonnyal a Bécsi Nyilatkozat: az 1993-ban tartott ENSZ Emberi Jogi Világkonferencia záródokumentuma.[43] A Teheráni Proklamációnál messze ambiciózusabb szöveg minden korábbinál teljesebb áttekintést ad a nemzetközi emberi jogok dogmatikai kereteiről. (Egyebek között megtalálhatjuk itt az oszthatatlansági elv részletesebb - és valamivel pontosabb - megfogalmazását is.[44]) A Bécsi Nyilatkozat ugyancsak irányt szabott egy sor későbbi intézményes változásnak. (A Bécsben született javaslatok nyomán hozták létre például az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának pozícióját.[45]) A nyilatkozatnak a gazdasági és szociális jogok szempontjából is különös jelentősége van. Mint láttuk, a nyolcvanas évek végére az emberi jogi diskurzus mintegy interiorizálta a kritikát, hogy a nemzetközi intézmények nem szentelnek elég figyelmet a gazdasági és szociális jogoknak,[46] és hogy ezt a hiányosságot nem lehet intézményi reformok nélkül pótolni. A Bécsi Nyilatkozat is megerősítette ezt a tendenciát. Lendületet adott például a GSZJNE Fakultatív Jegyzőkönyvére irányuló erőfeszítéseknek.[47] Ez korántsem vetett véget a gazdasági és szociális jogok körüli koncepcionális vitáknak,[48] ám megváltoztatta azok tematikáját és kilátásait.
A kérdés az, hogy a kilencvenes években felvetődött lehetőségeket milyen módon ragadták meg azok, akiknek szívügye volt a gazdasági és szociális jogok érvényesülése. Számunkra ebben az összefüggésben természetesen a GSZKJB intézményes gyakorlatai a legfontosabbak. A GSZKJB dogmatikai erőfeszítéseit nem a GSZJNE eredeti dogmatikai koncepciójának rehablitációjára irányuló törekvés határozta meg. Inkább arról volt szó, hogy GSZJNE koncepcionális hibáit dogmatikai újítások és intézményes reformok útján kell kiigazítani. Ez nyilvánul meg például a GSZKJB következetes erőfeszítéseiben, hogy jogkörei szempontjából egy szintre kerüljön a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya monitorizásával megbízott Emberi Jogi Bizottsággal (Human Rights Committee); illetve, hogy a GSZJNE egészüljön ki egy panaszmechanizmust is magába foglaló Fakultatív Jegyzőkönyvvel.[49] (Ne feledjük, hogy a két Egyezségokmány szétválasztásának meghatározó indoka éppen az a nézet volt, hogy nem helyénvaló, hogy a gazdasági és szociális jogok érvényesülését ugyanolyan monitorozási eljárásoknak vessék alá, mint a polgári és politikai jogokat.) De ide tartozik a GSZKJB-nek az a törekvése is, hogy új dogmatikai keretet adjon a részes államok emberi jogi kötelezettségeinek, és ezzel határt szabjon a "progresszív realizálás" inherensen relativizáló elvének.
Ezeket az összefüggéseket, amelyeket korábbi cikkemben már tárgyaltam,[50] ezúttal nem részletezem; fontosabbnak tartom, hogy arra összpontosítsak, miként igyekezett a GSZKJB intézményes ambícióit megvalósítani. Hogyan pozícionálta magát az emberi jogi diskurzusban? Az emberi jogi egyezményeket monitorozó testületeknek természetesen a részes államok az elsődleges kommunikációs partnerei. Intézményes ambícióikat végső soron csak a részes államok támogatásával érhetik el. Ebből első látásra az következne, hogy a GSZKJB-nek mindenekelőtt a vele kapcsolatba kerülő kormányok szimpátiájának elnyerésén kell dolgoznia. Ám a Bizottság kezdettől tisztában volt azzal, hogy saját gyakorlatának szak-
- 9/10 -
mai és politikai hitelességét ezen a módig aligha lehet megszilárdítani. Hosszabb távon az szolgálja a gazdasági és szociális jogok érvényesülését, ha a GSZKJB gyakorlata elsősorban az emberi jogi aktivisták szemében válik hitelessé. A GSZKJB szakmai tekintélyét pedig azzal lehet megerősíteni, ha a bizottság dogmatikai tevékenysége az emberi jogi szakirodalom tendenciáival kerül összhangba. Ennek megfelelően a GSZKJB fontos szerepet játszott az emberi jogi NGO-k bevonásában a saját eljárásaiba. (Ennek megnyilvánulása, hogy a Bizottság "árnyékjelentéseket" fogad civil szervezetektől, hogy a részes államok által a hivatalos jelentésekben közölt információkat kontextusba helyezhesse.[51]) A GSZKJB ugyancsak gyakran integrált a vonatkozó szakirodalomban kidolgozott fogalmi konstrukciókat (mint a minimális kötelezettségek fogalma) általános kommentárjaiba.[52] Mi több, az emberi jogokkal foglalkozó szaktudósok közvetlen szerepet is kaptak a dogmatikai alapok kidolgozásában. A GSZKJB értelmezése a gazdasági és szociális jogok tartalmáról főbb vonalaiban mind a mai napig a terület vezető szakértői által kidolgozott Limburgi Elvek, valamint a Maastrichti Irányelvek által kijelölt keretek között mozog.[53] Ezekkel a lépésekkel a GSZKJB-nek sikerült érdemben bővítenie azoknak az aktoroknak a körét, akik hozzájárulnak az intézményes és dogmatikai fejlődéshez a gazdasági és szociális jogok területén. Erre az összefüggésre és implikációra a harmadik részben még visszatérek.
Említettem fentebb, hogy a gazdasági és szociális jogok problematikájának elemzése segít jobban megérteni az emberi jogok karakterét (mind fogalmi alapjaikat, mind pedig a jogi jellegüket), és hogy a gazdasági és szociális jogok érvényesítésének nehézségei ösztönzőleg hatottak az elméleti fejlődésre. A dogmatikai újítások, amelyek a GSZKJB intézményes gyakorlataiban gyökeret vertek (például az emberi jogi kötelezettségek hármas kategorizálása) gyakran visszavezethetőek korábbi elméleti fejleményekre, és igazából csak ezek háttere előtt tűnnek igazolhatónak (és talán még életképesnek is). A GSZNJE normáinak új dogmatikai keretbe illesztéséhez alapvető kérdések tisztázására volt szükség az emberi jogi kötelezettségek szerkezetét és terjedelmét illetően. Ugyancsak valamivel pontosabb értelmet kellett adni az oszthatatlansági elvnek.[54] Félre kellett söpörni a negatív és pozitív jogok közötti különbségtételt. Pontosabban kellett feltárni az emberi jogok és a hatalomnélküliség (disempowerment) közötti kapcsolatot.
Azt is a korábbiaknál pontosabban kellett tisztázni, hogy az emberi jogok hogyan különböznek a fogalmi előzményüket jelentő "természetes jogoktól".[55] Összességében, a gazdasági és szociális jogokkal kapcsolatos vizsgálódások az emberi jogok kifinomultabb megértése felé mutatnak. Ebben a szakaszban rövid áttekintést adok arról, hogy a gazdasági és szociális jogokra vonatkozó elméleti és dogmatikai fejlődés miként formálta az emberi jogok megértését. Természetesen nem adhatok teljes képet az elmúlt évtizedek elméleti fejlődéséről. Néhány kulcsmozzanat rögzítésére szorítkozom, amelyek kiváltképpen relevánsak a GSZKJB munkájának stratégiai jelentőséget tulajdonító elemzés számára.
Az elméleti megfontolások jelentősége abban áll, hogy igen könnyű téves állításokat tenni a megfelelő dogmatikai kereteket és az igazolható emberi jogi normákat illetően, ha nem látjuk tisztán, hogy miért is kell egy sor gazdasági és szociális jogot emberi jogként elismerni. A félreértések két típusát kell különösen komolyan vennünk. Az első a gazdasági is szociális jogok óvatlan (bár gyakran jóindulatú) instrumentalizálásában áll: amikor azzal az érvvel próbáljuk igazolni a gazdasági és szociális jogokat, hogy nélkülük leértékelődnének a polgári és politikai jogok. Aki nyomorban él, és nincs hozzáférése az egészségügyi ellátórendszerhez, annak az egyesülési jog vagy a szavazati jog hatékony védelme aligha jelent vigaszt. Ez a megfontolás első látásra éppen az oszthatatlansági elv lényegét ragadja meg, elvégre szisztematikus kapcsolatot mutat ki a jogosultságok két típusa között. A probléma az, hogy egy jogosultság csak akkor érdemli meg, hogy emberi jogként ismerjük el, ha inherens értéket is hordoz.[56] Az emberi jogok között valóban vannak szisztematikus összefüggések, de csak akkor fogadhatjuk el őket egyenrangúként (ahogy azt egyébként az oszthatatlansági elv követeli), ha egymástól függetlenül is igazolhatóak maradnak.
A fogalmi probléma jobb kezelésének több módja is van. Az egyik lehetőség, hogy a gazdasági és szo-
- 10/11 -
ciális jogokat az igazságosság problematikájához kapcsoljuk: a szociális jogok azt a helyes erkölcsi intuíciót fejezik ki, hogy súlyos igazságtalanság bárkit is megfosztani az önfenntartás alapvető feltételeitől.[57] A magam részéről inkább vonzódom azokhoz a stratégiákhoz, amelyek az emberi méltóság alapvető értékét állítják a középpontba. Az egyenlő méltóság tisztelete követeli meg, hogy biztosítsuk a szabadságot és függetlenséget, ami ahhoz kell, hogy az emberek a saját kezükben tartsák a sorsukat (empowerment).[58] A kedvezményezetteket attól kell védeni, hogy egyoldalúan kiszolgáltatott, azaz hatalomnélküli helyzetbe kerüljenek. Ebben az összefüggésben a szociális jogok inherens értékét nem az jelenti, hogy a túlélés anyagi forrásaihoz adnak jogcímet, hanem az, hogy a függetlenség és a szabadság feltételeiként ismerjük el ezeket a jogokat.[59]
A másik félreértés a jogok és a szükségletek összemosásából ered. Nagy a csábítás, hogy a gazdasági és szociális jogok igazolhatóságával kapcsolatos kételyekre azzal válaszoljunk, hogy az elviselhetetlen és égbekiáltó nélkülözés példáira mutatunk rá. Természetesen nem jelent különösebb nehézséget, hogy azonosítsunk olyan szükségleteket, amelyeknek kielégítése a puszta túlélés vagy akár a társadalmi együttélés alapvető feltételeit jelenti (például hajlék, táplálék, alapvető egészségügyi ellátás iránti szükséglet). Ám súlyos hiba, ha az alapvető szükségletek felismerését egyszerűen azonosítjuk a szociális jogok elismerésével. Amikor jogokat ismerünk el, nemcsak védelemre érdemes értékekre mutatunk rá. Azt is állítjuk, hogy azonosítható módon kötelezettséggé is válik a jogok védelmezése (például bizonyos szükségletek kielégítésének az elősegítése).[60] Ennek megfelelően, ha amellett érvelünk, hogy a nemzetközi jogban kötelező normává kell tenni bizonyos gazdasági és szociális jogok tiszteletét, akkor ezzel azt állítjuk, hogy az emberi méltóság olyan mozzanatai nyilvánulnak meg a gazdasági és szociális jogokban, amelyekért minden legitim kormány sajátos felelősséget visel. Ebben az összefüggésben is arra kerül tehát a hangsúlyt, hogy a gazdasági és szociális jogok védelme szükséges ahhoz, hogy a kedvezményezettek érdemi esélyt kapjanak az értékes élet megélésére.
Ha ezen a ponton tisztán látunk, akkor egy sor további kérdésben is könnyebben eligazodunk. Így például abban, hogy a gazdasági és szociális jogok milyen értelemben tekinthetőek alapvetőnek, egyetemesnek, illetve hogy specifikálhatóak-e a jogi intézményesítés céljaira.[61] Itt most csak arra a kérdésre térek ki, hogy az emberi jogok hogyan viszonyulnak a szűkös erőforrások elosztásának érzékeny problematikájához. A fentiekből következően félreértés azt gondolni, hogy az emberi jogok abban az indokolatlanul leszűkítő értelemben lennének "szabadságjogok", hogy kifejezetten csak tartózkodást követelnének a mások autonómiájába való beavatkozástól. A független életvezetés méltányos esélyének biztosítása is emberi jogi probléma. Ám vajon ez azt is jelenti, hogy lehetnek olyan emberi jogaink, amelyek a szűkös javak (élelmiszer, víz, lakótér, kórházi ágy stb.) újraelosztásának vagy éppen előteremtésének kötelezettségét alapozzák meg?[62] A gazdasági és szociális jogok érvényesítésének problematikája elkerülhetetlenül szembesít bennünket ezzel a kérdéssel.
Igazából ez a kérdés visszhangzik a negatív és pozitív jogok közötti különbségtétel körüli régi vitákban. Mint közismert, arról van szó, hogy vajon különbséget tehetünk-e a jogosultságok között azon az alapon, hogy tartózkodást vagy pozitív cselekvést követelnek a kötelezettektől. Azok számára, akik erre igennel válaszolnak, a gazdasági és szociális jogok a pozitív jogosultságok paradigmatikus példáiként jelennek meg. Ha a kategorizálás érvényes és releváns, akkor világosan megkülönböztetőek azok a jogok, amelyek nem érintik érdemben a szűkös javak elosztását. A negatív és pozitív jogok szembeállítása azt sugallja, hogy az elosztási következményekkel járó pozitív jogok speciális igazolási nehézségekkel néznek szembe. A gazdasági és szociális jogok abban a színben tűntek fel, mint az állami beavatkozás fokozásának követelői, ezzel pedig egyszerre növelve az kormányzati önkény kockázatát, és korlátozva demokratikus döntéseket a javak elosztásának kérdésében. Ez a megközelítés rendkívül sokat ártott a gazdasági és szociális jogok hitelességének.
Nem csoda, hogy a gazdasági és szociális jogok hívei stratégiai célnak tekintették, hogy cáfolják a negatív és pozitív jogok közötti megkülönböztetés érvényességét. Azt gondolom, hogy ebben a tekintetben figyelemre méltóan sikeresnek bizonyultak, és ennek fontos következményei lettek az emberi jogi dogmatika fejlődésére nézve. A szembeállítás csak addig tűnik érvényesnek, amíg nem vesszük közelebbről szemügyre a specifikus kötelezettségeket, amelyek az egyes emberi jogokhoz kapcsolódnak. Így
- 11/12 -
például aligha találunk népszerűbb példát az ún. negatív jogokra, mint a kínzástól való mentesség szabadsága: hiszen itt első pillantásra aligha van másról szó, mint hogy a hivatalos személyek tartózkodnak attól, hogy a kedvezményezetteket kínzásnak vagy embertelen bánásmódnak vessék alá. Ám, ha számba vesszük a konkrét kötelezettségeket (ahogyan például a kínzás elleni ENSZ-egyezmény teszi[63]), akkor ennél jóval többről van szó. Az is emberi jogi kötelezettség, hogy kriminalizálják a kínzást és az embertelen bánásmódot, hogy a kínzás alapos gyanúját minden esetben független vizsgálatnak vessék alá, illetve, hogy az rendészet és az igazságszolgáltatás területén a hivatalos személyeket oktatásban részesítsék a kínzást tiltó emberi jogi normákról. Ezek nyilvánvalóan pozitív kötelezettségek, amelyeknek teljesítése forrásokat igényel. Valójában nincsenek olyan emberi jogok, amelyekhez nem járulnak pozitív kötelezettségek, illetve amelyek érvényesítése semleges lenne a szűkös javak elosztása szempontjából (még ha igaz is, hogy egyes jogok forrásintenzívebbek más jogoknál).
Hasonló összefüggések merülnek fel, ha a problémát a tipikus szociális jogok felől közelítjük meg: nem igaz, hogy kizárólag pozitív kötelezettségeket vonnának maguk után. Így például az élelemhez való jog nemcsak azzal a kötelességgel jár, hogy a nélkülözőket táplálékkal kell ellátni. Az a nyilvánvalóan negatív kötelesség is adódik a jogosultság tartalmából, hogy az állam ne vegye el az általuk megtermelt élelmet az emberektől.
A gazdasági és szociális jogokról szóló újabb irodalom a negatív és pozitív jogok megkülönböztetését inadekvátként utasítja el.[64] Ennek fontos pozitív hozadéka a pozitív-negatív különbségtétel újrakonstruálása lett. Először is, pontosabb elemzés fényében kitűnik, hogy igazából nem a jogosultságok, hanem a hozzájuk kapcsolódó kötelezettségek lehetnek pozitívak vagy negatívak.[65] Másodszor, az emberi jogok a hozzájuk kapcsolódó kötelezettségek szempontjából figyelemre méltó komplexitást mutatnak. A jogok pozitív és negatív kötelezettségek egész sorát vonják maga után: a kötelezettségek egész "spektrumát" generálják.[66]
A kortárs irodalomban a kötelezettségspektrum tisztázására többnyire hármas kategorizálást használnak: "tisztel"-, "véd"- és "teljesít"-kötelezettségek (obligations of respect, protect, fulfil). A hármas kategorizálás Henry Shue alapművére, az 1980-ban publikált Basic Rights-ra vezethető vissza. Az alapjogi kötelezettségek átfogó elemzése Shue-nál elvezet a három alaptípus azonosításához: a kötelesség, hogy ne fosszunk meg másokat bizonyos fontos javaktól (duty to avoid depriving); a kötelesség, hogy megvédjünk másokat a megfosztás veszélyétől (duty to protect from deprivation); és a kötelesség, hogy segítsük azokat, akiket megfosztottak valamitől (duty to aid the deprived).[67] A hármas kategorizálást dogmatikai összefüggésben éppenséggel a gazdasági és szociális jogok területén alkalmazta először Asbjørn Eide.[68] Ő dolgozta ki a mértékadó terminológiát is a három kötelezettségtípusra (respect, protect, fulfil). Később pedig éppen a GSZKJB nyújtott kulcsfontosságú intézményes támogatást ennek a fogalmi stratégiának általános kommentárjaiban. A kötelezettségspektrum gondolatának terjedése ösztönzőleg hatott azokra a törekvésekre, amelyek az emberi jogi kötelezettségek hasznos, általános érvényű osztályozásának kidolgozására irányultak.[69] Maga a hármas kategorizálás pedig egyre inkább elfogadottá vált, az emberi jogi dogmatika egyik sarokkövetként.[70]
A kötelezettségspektrum egyik izgalmas következménye, hogy egyfajta dinamizmust visz az emberi jogok tartalmába. Amint rendelkezésre áll a kötelezettségek komplexebb felfogása, már nem kell feltételeznünk, hogy az emberi jogok normatív implikációi egyszer és mindenkorra rögzítve vannak. Attól függően, hogy az emberi jogok védelme milyen sajátos kihívásokkal jár egy adott társadalmi-politikai helyzetben, különböző konkrét kötelezettségekre tolódhat a hangsúly - tehát különböző kötelezettségek igényelhetnek jogi intézményesítést.
Ennek az összefüggésnek a szem előtt tartása segíti az emberi jogok és a forráselosztás problematikájának jobb megértését. Nem vitás, hogy igazolási kérdéseket vet fel, ha emberi jogi megfontolások diktálják a szűkös javak elosztására vonatkozó döntéseket. Ám mint láttuk, ezt a kihívást nem lehet azzal megkerülni, hogy csak az elosztási szempontból semleges jogokat ismerjük el valódi vagy ténylegesen érvényesíthető emberi jogokként. Az emberi jogok nem semlegesek elosztási szempontból. Ám attól függően, hogy az igazolási kérdések milyen módon vetődnek fel a forráselosztást illetően, az emberi jogi jogvédelem gyakorlata bővítheti vagy szűkítheti az effektív pozitív kötelezettségek körét. Ennek fényében igazolási szempontból nem könnyű elvi különbséget tenni a gazdasági és szociális jogok, valamint a többi emberi jog között.
Az emberi jogi kötelességek dinamikus jellegének egy másik következménye, hogy nem minden helyzetben és nem minden kedvezményezettel szemben
- 12/13 -
lesznek pontosan ugyanazok a kötelességek "aktívak", és hogy az emberi jogok "biztosítása" nem okvetlenül jelenti azt, hogy a kötelezettek egyoldalúan "szolgáltatnak" valamit a kedvezményezetteknek. Ez az összefüggés különösen fontos a gazdasági és szociális jogok szempontjából. Önmagában abból, hogy valakinek gazdasági és szociális jogai vannak, nem következik az, hogy alapvetően nem a saját erőfeszítései révén kell kielégítenie a szükségleteit. A szociális jogok működőképes rendszere a legtöbbünktől azt követeli, hogy gondoskodjunk magunkról és a családunkról, amennyiben ehhez megfelelő lehetőségek állnak rendelkezésre (beleértve az intézményes infrastruktúrát is).[71] (Ez alól talán csak az alapvető egészségügyi ellátás és az alapfokú oktatás jelent kivételt.) Szűk értelemben azok esetében válik szükségessé, hogy "ellássák" őket, akik az önmagukról való gondoskodásra méltányolható okokból nem képesek.[72] A gazdasági és szociális jogok nem teszik a kedvezményezetteket egy paternalista állam passzív haszonélvezőivé.[73] Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a pozitív emberi jogi kötelezettségek jellemző módon szubszidiáris jelleget öltenek. A "teljesít"-kötelességek a legtöbb esetben csak akkor aktivizálódnak, ha a kedvezményezettek sajátos nehézségekkel szembesülnek.
Ebben az összefüggésben kell látnunk a gazdasági és szociális jogok, valamint a szegénység közötti kapcsolatot. A szegénység problematikája központi szerepet tölt be a gazdasági és szociális jogokról szóló diskurzusban,[74] és a szegénység jogosultságalapú megközelítésének természetesen sok előnye van.[75] Ám a jogosultságok és a szegénység kapcsolata komplex (és nemcsak azért, mert a szegénységet nehéz pontosan definiálni[76]). Mint láttuk, a sürgető szükségletek önmagukban nem alapoznak meg jogosultságokat. A szegénység puszta ténye önmagában nem bizonyítja a gazdasági és szociális jogok megsértését (mint ahogy abból, hogy valaki nem szegény, sem következik az, hogy tisztelik a gazdasági és szociális jogait).[77]
A szegénység problémájának emberi jogi keretben való értelmezése alapvetően nem arról szól, hogy megalapozzuk a javakból való részesedés konkrét jogcímeit. Sokkal inkább arról, hogy a szegénységet a hatalomtól való megfosztottság (disempowerment) megnyilvánulásaként fogjuk fel. A szegénység a relatív hatalomnélküliség, pontosabban a szabadságok megvalósításához szükséges képességek hiányának állapota,[78] amelyben az emberek elveszítik a lehetőséget, hogy életük kulcsfontosságú aspektusait kontrollálják.[79] A hatalomnélküliséggel való szisztematikus kapcsolat segít megérteni, hogy a szegénység nem természeti, hanem társadalmi jelenség: jogi viszonyok és tranzakciók révén termelődik ki.[80] Igazság szerint csakis emiatt lehet a növekvő egyenlőtlenség nemcsak morális, hanem jogi kérdés is.[81] És csakis ebben az értelemben igaz, hogy ha ténylegesen kikényszerítenénk a gazdasági és szociális jogokat, sehol a világon nem lenne szegénység.'[82] Az emberi jogi elemzés a szegénység problémájára a társadalmi befogadás eszméjével válaszol,[83] és arra koncentrál, hogy ez hogyan javít a jogosultak hatalmi helyzetén (empowerment).[84] A javakból való részesedés bővítése alapvetően a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem egyik aspektusa, nem a jogvédelem specifikus ambíciója.
Ha ezekben a kérdésekben tisztábban látunk, azt is jobban megértjük, hogy mi a baj azzal a GSZJNE dogmatikai koncepcióját meghatározó nézettel, amely szerint a gazdasági és szociális jogokat sajátos módon kell a gyakorlatba ültetni: a gazdasági és szociális jogok esetében nem helyénvaló, hogy kialakítsuk a bírói vagy kvázi bírói úton való érvényesíthetőség (justiciability) valamilyen nemzetközi modelljét.[85] Természetesen nagyon jelentős különbségek lehetnek az egyes emberi jogok között az érvényesülés feltételei szempontjából, ám nem tűnik plauzibilisnek, hogy ebből a szempontból általánosságban a gazdasági és szociális jogok, valamint a polgári és politikai jogok között találunk óriási eltérést. Az pedig egészen biztosan hamisnak tűnik, hogy a gazdasági és szociális jogok egészében véve kizárják a bírói vagy kvázi bírói úton való érvényesíthetőséget.
Mindezt nem nehéz belátni, ha felidézzük, hogy a gazdasági és szociális jogok negatív kötelezettségeket is vonnak maguk után. Ráadásul azt sem kell elfogadnunk, hogy a pozitív kötelezettségek mind problematikusak és forrásintenzívek. Nincs okunk meglepődni, hogy a GSZKJB-nek nem okozott problémát, hogy rámutasson egy sor emberi jogi normára a GSZJNE-ben, amelyek érvényesíthetőek bírói úton is.[86] Sokkal fontosabb azonban számunkra, hogy a gazdasági és szociális jogokkal kapcsolatos viták megmutatták az, hogy milyen leszűkítő módon gondolkodunk az érvényesíthetőség problémájáról. Némi dogmatikai leleményességgel az érvényesíthető emberi jogok köre jelentősen bővíthető, és meg lehet ta-
- 13/14 -
lálni a gazdasági és szociális jogok érvényesíthetőségének alkalmas modelljeit is akár nemzeti, akár nemzetközi szinten.[87] Az érvényesíthetőség valójában tág és rugalmas fogalom.[88] Bírói és kvázi bírói eljárásokat nemcsak arra lehet használni, hogy felülírjuk a kormányzati döntéseket, vagy hogy jogorvoslatot kínáljunk egyedi panaszokra. Bizonyos esetekben legalább ilyen fontos, hogy független fórumok segítsenek elmélyíteni a döntési folyamatok nyilvános igazolásának a kultúráját.[89]
Ebben az összefüggésben kell látnunk annak a kritikának a jelentőségét, hogy a gazdasági és szociális jogok érvényesíthetővé tétele illegitim beavatkozást jelent a demokratikus kormányok kompetenciakörébe.[90] Különösen a nemzetközi testületeknek (mint a GSZKJB) kell tartózkodniuk attól, hogy beavatkozzanak a törvényhozói kompetenciába tartozó társadalompolitika kérdésekbe.[91] Ez a kritika csak abban az esetben tűnik jogosnak, ha az érvényesíthetőség indokolatlanul szűk fogalmával operálunk. Nem kétséges, hogy a forráselosztásra vonatkozó döntéseknek mindig van legitimációs kockázata, ám ezeket a kockázatokat kezelni lehet a dogmatikai keretek alakításával és az intézményi kapacitások fejlesztésével. Mind Dél-Afrika, mind India előremutató példái annak hogyan tudnak a bíróságok közreműködni a gazdasági és szociális jogok érvényesítésében.[92]
Az érvényesíthetőség problémájának elemzése jelzi, hogy a gazdasági és szociális jogok körüli viták által generált elméleti fejlődés komoly hatást gyakorol a dogmatikai fejlődésre. Ez látszik a nemzeti jogrendszerek szintjén,[93] de még világosabban a GSZKJB dogmatikai tevékenységében. Említettem fentebb, hogy a GSZKJB úttörő szerepet vállalt a jogirodalomban teret nyert fogalmi újítások dogmatikai célú felhasználásában. A Limburgi Elvek és a Maastrichti Irányelvek szerepe a GSZKJB általános kommentárjainak megalapozásában a Bizottság figyelemreméltó nyitottságát mutatja a tudományos szakértőkkel való együttműködésre. Minthogy máshol már foglalkoztam ezzel a fejlődéssel (két konkrét dogmatikai konstrukció - a kötelezettségek hármas kategorizálása és a minimális kötelezettségek - elemzésére koncentrálva[94]), itt nem részletezem a dogmatikai fejlődés belső dinamikáját, hanem inkább arra fókuszálok, hogy az elméleti diskurzus által ösztönzött dogmatikai fejlődésnek milyen hozadéka van a jogvédelem gyakorlatára nézve. Fentebb hangsúlyoztam, hogy a GSZKJB-nek kezdettől határozott intézményes ambíciói voltak, és ezek jelentős részben a GSZJNE hiányosságainak kezelésére irányultak. (A minimális kötelezettségek konstrukciója részben arra szolgál, hogy korlátokat szabjon a "progresszív realizálás" relativizáló hatásainak.[95]) Ennek megfelelően a GSZKJB által felkarolt dogmatikai konstrukcióknak jól érzékelhető politikai éle van. Hogy jobban megértsük a politikai vonatkozásokat, a következő szakaszban azt veszem szemügyre, hogy a gazdasági és szociális jogokkal kapcsolatos dogmatikai és intézményes ambíciók hogyan illeszkednek az emberi jogok védelmének kortárs dinamikájához.
Említettem fentebb, hogy a GSZKJB gyakorlatát az az elképzelés hatja át, hogy a gazdasági és szociális jogok előmozdítása nem várható pusztán attól, hogy a részes államokat győzködjük a jogok érvényesítésének fontosságáról. A politikai környezetet, amely valamivel kedvezőbbé vált a gazdasági és szociális jogok szempontjából, csak a civil társadalom tudja tartósan fenntartani. Nyilvánvalónak látszik itt a párhuzam a polgári és politikai jogokkal: a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években az emberi jogi aktivizmus erősödése és "nemzetköziesedése" változtatta meg visszafordíthatatlanul a politikai dinamikát. Vajon megismétlődhet ez a folyamat a gazdasági és szociális jogok vonatkozásában is?
Ugyancsak jeleztem, hogy a GSZKJB sokat tett azért, hogy partneri kapcsolatokat alakítson ki emberi jogi szervezetekkel. A Bizottság tagjai hamar megértették, hogy a GSZKJB tevékenysége akkor hoz a legnagyobb valószínűséggel eredményt (például a jogok védelme szempontjából kedvező jogszabályváltozást) egy adott kérdésben, ha az NGO-k szerepvállalása lényegi és kitartó.[96] Ennek megfelelően a GSZKJB igyekezett olyan intézményes közeget teremteni, amely vonzó az NGO-k számára. A Bizottság civil szervezeteket is bevont a gyakorlatába (például azzal, hogy fórumot biztosított számukra általános vitanapok szervezésével[97]), és külön hangsúlyt fektetett arra, hogy tevékenységének nagyobb publicitást biztosítson.[98] Ennél is fontosabb számunkra, hogy a GSZKJB igyekezett dogmatikai tevékenységét hozzáigazítani az emberi jogi szervezetek prioritásaihoz.[99]
- 14/15 -
Fontos megérteni, hogy miért is kell külön erőfeszítéséket tenni azért, hogy az emberi jogi aktivisták elfogadják a GSZKJB-rel való partnerséget. A monitorozó testületekkel való együttműködés haszna nem mindig egyértelmű az aktivisták szempontjából,[100] és ez különösen igaz a gazdasági és szociális jogok területén. Néhány évvel ezelőtt az emberi jogi aktivisták között fontos vita zajlott arról, hogy a legfontosabb szervezetek miért nem fektetnek nagyobb hangsúlyt a gazdasági és szociális jogokra. Kenneth Roth, a Human Rights Watch volt igazgatója amellett érvelt, hogy a gazdasági és szociális jogok vonatkozásában nem igazán érvényesülnek az emberi jogi szervezetek erősségei. Az emberi jogi szervezetek akciói akkor a leghatásosabbak, ha konkrét jogsértésekre tudnak koncentrálni, és képesek világosan megmutatni a közvéleménynek, hogy kik a felelősek azokért.[101] Vagyis az erősségük a felelősök megnevezése és megszégyenítése ('naming and shaming'). A gazdasági és szociális jogok (amint azt fentebb jeleztem is) esetében gyakran nehéznek bizonyul az ilyen egyszerű, gyakorlati ítéletek megfogalmazása. Az emberi jogi kihívások (például az egészségügyi ellátás hiányosságai) gyakran erednek komplex, rendszerszintű problémákból, amelyek csak bevett intézményes gyakorlatok fokozatos reformjával orvosolhatóak. Ehhez jön még az is, hogy nemzetközi civil szervezetek elég kényelmetlen helyzetbe kerülhetnek, ha kívülállóként próbálják a kormányzás (és a forráselosztás) prioritásaival kapcsolatos politikai viták tematikáját befolyásolni. (Ezért szívesebben is lépnek fel helyi szervezetek vagy kezdeményezések nemzetközi támogatóiként.) Bár a vitában Leonard Rubenstein szembeszállt ezzel az állásponttal (és a gazdasági és szociális jogokkal kapcsolatos aktivizmus egy jóval ambiciózusabb vízióját vázolta fel),[102] Roth érvelése mégis elég pontosan tükrözi a főbb emberi jogi szervezetek gondolkodásmódját.
Ebből már láthatjuk, hogy a gazdasági és szociális jogokkal kapcsolatos aktivizmus körüli bizonytalanság azokat a dogmatikai és igazolási kihívásokat idézi, amelyeket az előző szakaszban áttekintettünk. Az aggodalom végső soron itt is a források rendszerszintű elosztásába való beavatkozással kapcsolatos legitimációs problémákban gyökerezik. Az emberi jogi aktivisták ezt a kihívást alapvetően kétféleképpen próbálhatják kezelni. Az egyik mód az, hogy a gazdasági és szociális jogok érvényesülésével kapcsolatos problémák közül azokra koncentrálnak, amelyek alkalmazatóvá teszik a polgári és politikai jogok területén már bevált módszereket - tehát amelyek könnyebben mozgósíthatóvá teszik a közvéleményt, és amelyek kevésbé érzékenyek a forráselosztás problematikájára. A másik lehetőség, hogy az aktivizmus új mintáit alakítják ki, amelyek jobban képesek a gazdasági és szociális jogok kapcsán felmerülő komplex kihívásokra reagálni.
Mivel csak az előbbi stratégiának volt érzékelhető hatása a GSZKJB gyakorlatára, ebben az elemzésben csak ezzel foglalkozom.[103] Kétségtelenül vannak ebben a kontextusban olyan emberi jogi kihívások, amelyek nem követelnek különösebben innovatív megközelítést. Jó példaként kínálkozik a vízhez való jog problematikája.[104] Kevesen gondolják, hogy a tiszta ivóvízhez való hozzáférés biztosítását függővé lehetne tenni a források elosztását illető vitatott döntésektől, vagy azt, hogy kétséges lenne az ivóvíz alapvető fontossága. Hasonló példa a kilakoltatások problémája. Itt az jelent könnyebbséget, hogy a kérdés nem az, hogy milyen feltételek mellett biztosítsunk bizonyos szűkös javakat a jogok kedvezményezettjeinek, hanem hogy meghagyjuk-e nekik azt, amit már eddig is birtokoltak. Nem véletlen, hogy az Amnesty International számos dokumentumot adott közre a kilakoltatások témájában.[105]
Számos jel utal rá, hogy a GSZKJB maga is arra számított, hogy ezt a megközelítést kell támogatnia, és ebbe az irányba kell a jogértelmező tevékenységét fejlesztenie. Például mind a vízhez való jog, mind a kilakoltatások kérdéséről általános kommentárt adott ki.[106] Ezeket az erőfeszítéseket az az ambíció vezérelte, hogy a GSZKJB a gazdasági és szociális jogok olyan értelmezését nyújtsa, amelyek elősegítik az egyértelmű emberi jogi jogsértések azonosítását. Vagyis, amelyek jól szolgálják a "megnevezés és megszégyenítés" céljait. A GSZKJB fokozatosan mozdult el ebbe az irányba. Kezdetben ugyan vonakodott kinyilvánítani, hogy egyes részes államok konkrét esetekben megsértették az Egyezségokmányt (nem is került erre sor 1990-ig[107]), de azután, kiváltképpen az Maastrichti Irányelvek megjelenése után (a kilencvenes évek végétől), a Bizottság egyre inkább annak demonstrálására helyezte a hangsúlyt, hogy képes specifikálni a gazdasági és szociális jogok egyértelmű megsértésének (violation) mibenlétét.[108] Ekkor kezdte a GSZKJB azt a gyakorlatot alkalmazni, hogy az általános kommentárokban külön szakasz foglalkozik a jogosultságok megsértésének módozataival.
- 15/16 -
A gazdasági és szociális jogok dogmatikájának ilyen irányú fejlődése egyáltalán nem problémamentes. Az eredmény a GSZKJB-dogmatika alárendelése lett egy "violácionista" (violationist) megközelítésnek.[109] Ez a megközelítés sok vonatkozásban nyilvánvaló feszültségben áll a Bizottság specifikus mandátumával. A GSZJNE a jogok érvényesülésének monitorozását egy dialogikus modellben szabályozza. Ebben a modellben a monitorozás elsősorban a jogok érvényesítésével kapcsolatos pozitív és negatív tapasztalatok megosztását szolgálja. Az adekvát jogvédelem nemzetközi mércéit nem a monitorozó testület határozza meg egyoldalúan; azok inkább a részes államok és az ENSZ-intézmények közötti kommunikáció folyamatában formálódnak. Ez a modell határozza meg a GSZKJB elsődleges funkcióját: a részes államok jelentéseinek feldolgozását. Az évek során egyre inkább sürgető kérdésként merült fel, hogy hogyan viszonyulnak ehhez a modellhez a GSZKJB violácionista tendenciái.
A violácionizmus a nemzetközi emberi jogi normák szerepének egy sajátos felfogását tükrözi. Természetesen minden ország maga dönti el, hogy milyen szociális jogokat intézményesít a saját jogrendszerében, ám ezeket a döntéseket nemzetközi normák háttere előtt kell igazolni.[110] A violácionizmus azt feltételezi, ezeket a nemzetközi mércéket úgy lehet a leghatékonyabban specifikálni, hogy a nemzetközi testületek fokozatosan tisztázottabbá teszik, hogy melyek azok a jogsértések, amelyekre a nemzeti jogrendszerekben jogi megoldásokat kell találni. Ez mintegy leegyszerűsíti a nemzeti jogalkotók és jogalkalmazók munkáját: koncentrálhatnak arra, hogy melyek a legalkalmasabb jogorvoslati modellek.
A violácionizmus következtében a GSZKJB szerepfelfogása egyre inkább a kvázi bírói funkciókat tolta előtérbe (szemben például a technikai segítségnyújtással vagy a tanácsadással).[111] A Bizottság olyan dogmatikai stratégiákat fejlesztett ki, amelyeknek gyakran nincsen textuális alapjuk a GSZJNE-ben (mint például a jogvédelem genderperspektívája[112]). Bizonyos értelemben a GSZKJB hozzálátott a GSZJNE-ből kiolvasható állami kötelezettségek újrakonstruálásához,[113] és talán szigorításához is.[114]
Van okunk tehát azt gondolni, hogy az emberi jogi aktivistákkal való partneri viszony kialakítására irányuló törekvések egyfajta tartalmi elfogultságot eredményeztek a GSZKJB gyakorlatában. Ennek legfontosabb megnyilvánulása a Bizottság violácionista megközelítésmódja. Nem meglepő, hogy sokan kifejezetten elutasítják a GSZKJB értelmezési gyakorlatát,[115] egyesek pedig megkérdőjelezik a Bizottság alkalmasságát egy nemzetközi panaszmechanizmus működtetésére.[116]
A magam részéről ennyire azért nem vagyok elutasító a GSZKJB értelmezési gyakorlatával szemben. Az én aggodalmam inkább az, hogy a violácionista megközelítés sok vonatkozásban elavulttá vált. Az emberi jogok védelmének (és egyúttal az emberi jogi aktivizmusnak) olyan felfogását tükrözi, amely az 1990-es években plauzibilisebbnek tűnt. Nem véletlen egybeesés, hogy a violácionizmus elméleti alapjait 1996-ban dolgozta ki Audrey Chapman,[117] és hogy a Maastrichti Útmutató bontotta ki először a dogmatikai implikációit 1997-ben. Talán eljött az ideje, hogy a Bizottság fontolóra vegye a monitorozás dialogikus modelljének továbbfejlesztését.[118] Ez azonban olyan kérdés, amelynek mélyebb elemzését egy külön tanulmánynak kell felvállalnia.
Ha végigtekintünk a gazdasági és szociális jogokkal kapcsolatos elméleti és dogmatikai fejleményeken, azt látjuk, hogy a gazdasági és szociális jogok jelentőségének növekedése az ENSZ emberi jogi mechanizmusaiban nem valamiféle spontán vagy organikus folyamat eredménye (amelyet az vezérelt volna, hogy a kulcsszereplők egyre jobban megértik a vonatkozó jogok karakterét és fontosságát). Amit látunk, az inkább tudatos erőfeszítések sora politikai, intézményes és akadémiai aktorok egy szűk - és gyakran csak esetlegesen együttműködő - csoportja részéről: politikai küzdelem, amely hosszú idő alatt vezet részleges és gyakran kétértelmű eredményekre. Ez a küzdelem nemcsak annak elfogadtatására irányul, hogy a gazdasági és szociális jogok egyenrangúak a többi emberi joggal, hanem konkrét intézményes ambíciók megvalósítására is. Az ENSZ szintjén ez egyszerre jelentette a GSZJNE monitorozási mechanizmusainak reformját és a gazdasági és szociális jogok új dogmatikai keretben való értelmezését. De magába foglalta az emberi jogi aktivisták és a releváns ENSZ-intézmények közötti együttműködés új alapokra helyezését is. Mint láttuk, ezek a törekvések sokáig szinte teljesen irreálisak voltak, és a nyolcvanas években is csak kevés elmozdulás történt a megvalósulásuk felé. A nemzetközi emberi jogok fejlődésének politikai dinamikája egészen a hidegháború végéig rendkívül kedvezőtlen maradt a gazdasági és szociális jogok szempontjából. A kilencvenes évek azután változást hoztak. Ez az a korszak, amelyben a gazdasági és szociális jogokkal kapcsolatos konkrét ambíciók mindegyike tekintetében történt valami előrelépés. A küzdelem annak elismeréséért, hogy a gazdasági és szociális jogok valódi jogok, amelyeknek legitim helye van az emberi jogok kata-
- 16/17 -
lógusában, egyértelműen sikeresnek bizonyult - még ha ez nem is jelenti azt, hogy a sikerült rávenni a részes államokat, hogy vegyék következetesen komolyan ezeket a jogokat.[119] Az elemzés azonban azt is megmutatta, hogy mostanra azok a konkrét ambíciók, amelyek a GSZKJB-t (és szövetségeseit) vezették az elmúlt több mint két évtizedben, mára részben elveszítették mozgósító erejüket. Azzal, hogy a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának Fakultatív Jegyzőkönyve hatályba lépett,[120] lezárult az "emancipációs" küzdelem az ENSZ emberi jogi mechanizmusain belül. Sürgető módon vetődik fel a kérdés, hogy innen merre tovább. A gazdasági és szociális jogok területén további normatív fejlődésre van szükség ahhoz, hogy a jogvédelem gyakorlata hatékonyabbá válhasson. A döntő kérdés, hogy a releváns aktorok milyen együttműködését feltételezi ez a további normatív fejlődés. A magam részéről arra hajlok, hogy ebből a szempontból a helyes irány nem a GSZKJB violácionista tendenciáinak további erősítése. ■
JEGYZETEK
[2] Lásd például Ed Bates: The United Kingdom and the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, in Economic, Social and Cultural Rights, eds. Mashood A. Baderin, Robert McCorquodale,. Oxford, Oxford University Press, 2007, 257.
[3] Lásd ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 11-14. cikk.
[4] Lásd például Adamantia Pollis: Cultural Relativism Revisited: Through a State Prism, Human Rights Quarterly, 1996, 316-344, különösen 318-319.
[5] Lásd Craig Scott: The Interdependence and Permeability of Human Rights Norms: Towards a Partial Fusion of the International Covenants on Human Rights, Osgoode Hall Law Journal, 1989, 769-878, 798., Sally Morphet: Economic, Social and Cultural Rights: The Development of Governments' Views, 1941-88, in Economic, Social and Cultural Rights: Progress and Achievement, Eds. Ralph Beddard, Dilys M. Hill, London, MacMillan, 1992, 87.
[6] A koncepció legfontosabb kifejtését egy Franklin D. Roosevelt elnök által 1941-ben tartott kongresszusi beszéde, a "Four Freedoms Address" kínálja. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának (UN Commission of Human Rights) elnöke a negyvenes évek második felében Eleanor Roosevelt volt. Lásd Samuel Moyn: The Last Utopia: Human Rights in History, Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2010, 48. és 63-64.
[7] Lásd például Daniel J. Whelan - Jack Donnelly: The West, Economic and Social Rights, and the Global Human Rights Regime: Setting the Record Straight, Human Rights Quarterly, 2007, 908-949, 930.
[8] Lásd Moyn (6. vj.) 46-47.
[9] Lásd uo. 76-77.
[10] A kolonializmus problémájának hangsúlyozása megmutatkozik a Teheráni Proklamáció szövegében. Lásd Proclamation of Teheran, Final Act of the International Conference on Human Rights (1968), UN Doc. A/CONF. 32/41, 3. és 9. § De már a két Egyezségokmány is jelzi ezt a tendenciát azzal, hogy mindkettőben prominens helyen (a többi tartalmi jogot megelőzően) szerepel az önrendelkezéshez való jog. Lásd a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 1(1) szakasz; A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 1(1) szakasz.
[11] Lásd például Robert W. Cox: Ideology and the New Economic Order, International Organization, 1979, 257-302.
[12] Lásd Peter Uvin: From the Right to Development to the Rights-Based Approach: How "Human Rights" Entered Development, Development in Practice, 2007, 597-606, 598. M'Baye javaslatának részletes kifejtéseként lásd UNESCO Expert Meeting on Human Rights, Human Needs and the Establishment of a New International Economic Order, Paris, 1978, UNESCO Doc. SS-78/CONF.630/2, 167-202. §
[13] Ennek a folyamatnak az eredménye volt a fejlődéshez való jogról szóló ENSZ nyilatkozat. Lásd UN Declaration on the Right to Development, UN GA Res. 41/128 (4 December 1986).
[14] Lásd Moyn (6. vj.) 121.
[15] Lásd uo. 155. Ennek a döntésnek a tartós következménye, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma éves jelentéseket ad ki az emberi jogok helyzetéről a világ országaiban. Lásd http://www.state.gov/j/drl/rls/hrrpt/.
[16] Fontos, hogy a polgári és politikai jogok preferálása túlélte a Szovjetunió bukását. Mind a mai napig, ha a nyugati kormányok külpolitikai célként fogalmazzák meg az emberi jogok ügyének előmozdítását, jellemzően olyan jogokra gondolnak, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, az egyesülési jog és a tisztességes eljáráshoz való jog, szemben például az alapvető egészségügyi ellátáshoz való joggal. Lásd David Beetham: What Future for Economic and Social Rights? Political Studies, 1995, 41-60, 41.
[17] Lásd Kenneth Roth: Defending Economic, Social and Cultural Rights: Practical Issues Faced by an In-
- 17/18 -
ternational Human Rights Organization, Human Rights Quarterly, 2004, 63-73.
[18] Sandra Fredman: Human Rights Transformed: Positive Rights and Positive Duties, Oxford, Oxford University Press, 2008, 2.
[19] Magdalene Sepúlveda: The Nature of the Obligations under the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, Antwerpen, Intersentia, 2003, 132.
[20] Lásd Matthew Craven: The International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights: A Perspective on Its Development, Oxford, Clarendon, 1998, 157-158.
[21] Vö. Christian Tomuschat: Human Rights in a World-Wide Framework: Some Current Issues. Zeitschrift für auslandisches öffentliches Recht und Völkerrecht, 1985, 547-583, 566., Craven (20. vj.) 138.
[22] Lásd Ellie Palmer: Judicial Review, Socio-Economic Rights and the Human Rights Act, Oxford and Portland, Oregon, Hart Publishing, 2007, 8.
[23] Lásd uo.
[24] Az GSZJNE 11(1) szakasza emberi joggá emeli az életkörülmények folyamatos javulását. Ez értelemszerűen a leggazdagabb országok jómódú polgáraira is vonatkozik. Ugyanakkor a 14. cikk megelégszik azzal, hogy azok az országok, amelyekben az még nem valósult meg, két éven belül intézkedési tervet dolgozzanak ki a mindenkire kiterjedő, kötelező alapfokú oktatás bevezetésére.
[25] "Az Egyezségokmányban részes valamennyi állam kötelezi magát arra, hogy - különösen gazdasági és technikai téren - mind saját erejéből, mind pedig a nemzetközi segítségnyújtás és együttműködés útján a rendelkezésre álló valamennyi erőforrás igénybevételével, minden megfelelő eszközzel, ideértve különösen a jogszabályi intézkedéseket, fokozatosan biztosítja az Egyezségokmányban elismert jogok teljes gyakorlását." - GSZJNE 2(1) szakasz.
[26] Scott Leckie: Another Step Towards Indivisibility: Identifying the Key Features of Violations of Economic, Social and Cultural Rights. Human Rights Quarterly, 1998, 81-124, 82.
[27] Ez nem jelenti azt, hogy az olyan problémákat (mint például a szélsőséges szegénység) a nemzetközi közvélemény nem érzékeli súlyos kihívásként. Ám az ilyen problémákra adott válaszok szinte soha nem használják a gazdasági és szociális jogokat normatív keretként. Ez alapjaiban mind a mai napig nem változott. Az ENSZ Millenniumi Nyilatkozat és a hozzá kapcsolódó Millenniumi Fejlesztési Célok, amelyek egyébként a nyomor és kiszolgáltatottság egy sor problémáját veszik célba, jó példát nyújtanak erre. Lásd Philip Alston: Ships Passing in the Night: The Current State of the Human Rights and Development Debate Seen Through the Lens of the Millennium Development Goals, Human Rights Quarterly, 2005, 755-829.
[28] Whelan - Donnelly (7. vj.)935. Az 1950-es indiai alkotmány IV. fejezetében például pontosan így szerepelnek a gazdasági és szociális jogok: az állami politika irányelveiként (directive principles of state policy).
[29] Lásd uo. 940. Meg kell említeni itt azt is, hogy az ENSZ szakosított intézményei, különösen pedig a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, ugyancsak amellett érveltek, hogy nincs szükség specializált monitorozó testület felállítására. Lásd Craven (20. vj.) 35-36. Ennek okai azonban kívül esnek a jelen elemzés tematikáján.
[30] Jack Donnelly: Human Rights, Democracy, and Development. Human Rights Quarterly, 1999. 608632, 630.
[31] Lásd Palmer: Judicial Review, Socio-Economic Rights and the Human Rights Act, 8. Vö. Susan L. Kang: The Unsettled Relationship of Economic and Social Rights and the West: A Response to Whelan and Donnelly, Human Rights Quarterly, 2009, 1006-1029, 1015.
[32] Lásd Whelan - Donnelly (7. vj.) 919.
[33] Lásd Jack Donnelly: Universal Human Rights in Theory and Practice, 2[nd] ed. Ithaca - London, Cornell University Press, 2003, 65.
[34] Lásd Audrey R. Chapman: A "Violations Approach" for Monitoring the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, Human Rights Quarterly, 1996, 23-66, 26.
[35] Lásd Craven: The International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, 39-42. Philip Alston: 'Out of the Abyss: The Challenges Confronting the New U.N. Committee on Economic, Social and Cultural Rights.' Human Rights Quarterly, 1987, 332-381, 333. és 341-342.
[36] Lásd Henry J. Steiner: Social Rights and Economic Development, Buffalo Human Rights Law Review, 1998, 25-42, 29.
[37] Lásd Whelan - Donnelly (7. vj.) 930.
[38] Lásd Proclamation of Teheran, 13. §
[39] A CEDAW szövegét 1979-ben fogadta el az ENSZ Közgyűlés, és 1982-ben lépet hatályba. A gazdasági és szociális jogok az egyezmény III. részében találhatóak (10-14. cikk).
[40] Lásd Alston: Out of the Abyss, 346-347.
[41] Lásd Economic and Social Council Resolution 1985/17.
[42] Ennek a periódusnak aztán a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások vetettek véget: a nemzetbiztonsági kérdések előtérbe nyomulása drasztikus módon változtatta meg a normatív fejlődés dinamikáját.
[43] Vienna Declaration and Programme of Action, Adopted by the World Conference on Human Rights in Vienna on 25 June 1993, http://www.ohchr.org/EN/ProfessionalInterest/Pages/Vienna.aspx.
[44] Lásd uo. 5. §
- 18/19 -
[45] Lásd uo. 18. §
[46] Daphne Barak-Erez - Aeyal M. Gross: Introduction: Do We Need Social Rights? Questions in the Era of Globalisation, Privatisation, and the Diminished Welfare State, in Exploring Social Rights: Between Theory and Practice, eds. Daphne Barak-Erez, Aeyal M. Gross, Oxford - Portland, Oregon, Hart Publishing, 2007, 5.
[47] Vienna Declaration, 75. §
[48] Barak-Erez - Gross: Do We Need Social Rights? 5.
[49] A GSZKJB már 1992-ben formális javaslatot tett a Fakultatív Jegyzőkönyv elfogadására, és négy különböző jelentést nyújtott be a témában 1996-ban. Lásd Craven (20. vj.), 98.
[50] Lásd Bódig (1 vj.) 7-13. Lásd még Mátyás Bódig: Doctrinal Innovation and State Obligations: The Patterns of Doctrinal Development in the Jurisprudence of the UN Committee on Economic, Social and Cultural Rights,' in Human Rights Protection in Global Politics: Responsibilities of States and Non-State Actors, eds. David Karp, Kurt Mills (eds), London, Palgrave MacMillan, 2015.
[51] Lásd Judith V. Welling: International Indicators and Economic, Social and Cultural Rights, Human Rights Quarterly, 2008, 933-958, 942.
[52] Ezt ugyancsak részletesen tárgyaltam korábban. Lásd Bódig (1. vj.) 9-11.
[53] The Limburg Principles on the Implementation of the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, Human Rights Quarterly, 1987, 122-135. The Maastricht Guidelines on Violations of Economic, Social and Cultural Rights (1997), http://www1.umn.edu/humanrts/instree/Maastrichtguidelines_.html.
[54] Lásd James W. Nickel: Rethinking Indivisibility: Towards A Theory of Supporting Relations between Human Rights, Human Rights Quarterly, 2008, 9841001. Daniel J Whelan: Indivisible Human Rights: A History, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2010.
[55] Világossá kellett tenni, hogy az "emberi jogok" kategóriája nem azokat a jogokat jelöli, amelyek valami természeti állapot maradványai a modern kormányzás körülményei között, hanem azokat, amelyek védelme nélkül egyszerűen nem mutatunk kellő tiszteletet az emberi méltóság iránt a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés egy adott szintjén. A természetes jogok koncepciójának klasszikus példájaként lásd John Locke: Concerning the True Original Extent and End of Civil Government, különösen IV.21. VII.82. és IX.130. Vö. Varun Gauri: Social Rights and Economics: Claims to Health Care and Education in Developing Countries, World Development 2004, 465-477, 466.
[56] Lásd Craven (20. vj.) 13.
[57] Lásd Beetham (16. vj.) 44.
[58] Vö. Kaushik Basu: Human Rights as Instruments of Emancipation and Economic Development, in Economic Rights: Conceptual, Measurement, and Policy Issues, eds. Shareen Hertel, Lanse Minkler, Cambridge, New York, Cambridge University Press, 2007, 349.
[59] Asbjørn Eide: Economic, Social and Cultural Rights as Human Rights, in Economic, Social and Cultural Rights, eds. A. Eide, C. Crause, A. Rosas, Dordrecht, Boston, London, Martinus Nijhoff Publishers, 2001, 9-28, 13.
[60] Octavio L.M. Ferraz: Poverty and Human Rights, Oxford Journal of Legal Studies 2008, 585-603, 589.
[61] Vö. Beetham (16. vj.) 46.
[62] Michael J. Dennis - David P. Stewart: Justiciability of Economic, Social, and Cultural Rights: Should There Be an International Complaints Mechanism to Adjudicate the Rights to Adjudicate the Rights to Food, Water, Housing, and Health? American Journal of International Law, 2004, 462-515, 497. Vö. Maurice Cranston: Are There any Human Rights? Daedalus, 1983, 1-17, 13.
[63] A kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés elleni nemzetközi egyezmény, 2-4., 10., 12. és 15. cikk.
[64] Lásd Palmer: Judicial Review, Socio-Economic Rights and the Human Rights Act, 22. Todd Landman: Social Science Methods and Human Rights, in: Methods of Human Rights Research, eds. Fons Coomans, Fred Grünfeld, Menno T. Kamminga, Antwerp - Oxford - Portland, Intersentia, 2009, 23.
[65] Lásd Sepúlveda: The Nature of the Obligations under the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, 173.
[66] Lásd Rolf Künnemann: A Coherent Approach to Human Rights, Human Rights Quarterly, 1995, 323-342, 331. Ida E. Koch, Human Rights as Indivisible Rights: The Protection of Socio-Economic Demands under the European Convention on Human Rights, Leiden, Martinus Nijhoff, 2009, 16.
[67] Lásd Henry Shue: Basic Rights: Subsistence, Affluence, and U.S. Foreign Policy, Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1980, 52. és 60. Shue hatásáról a későbbi elméleti fejlődésre, lásd Fredman (18. vj.) 69.
[68] Food as a Human Right, eds. Asbjørn Eide et al., Tokyo, The United Nations University, 1984.
[69] Lásd Sepúlveda: The Nature of the Obligations under the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, 157-164.
[70] Lásd Künnemann: A Coherent Approach to Human Rights, 327-328. Scott Leckie: Another Step Towards Indivisibility, 90-92. Sandra Fredman: New Horizons: Incorporating Socio-economic Rights in a British Bill of Rights, Public Law, 2010, 297-320, 303. Michael O'Flaherty: Towards Integration of United Nations
- 19/20 -
Human Rights Treaty Body Recommendations: The Rights-Based Approach Model, in Economic, Social and Cultural Rights, eds. Mashood A. Baderin, Robert McCorquodale, Oxford, Oxford University Press, 2007, 32.
[71] Lásd James W. Nickel: Making Sense of Human Rights, 2[nd] ed. Oxford, Blackwell, 2007, 148.
[72] Lásd Beetham (16. vj.) 49.
[73] Lásd uo.
[74] Lásd Patrick Twomey: Human Rights-Based Approaches to Development: Towards Accountability, in Economic, Social and Cultural Rights, Mashood A. Baderin, Robert McCorquodale, Oxford, Oxford University Press, 2007, 8. Dennis - Stewart (62. vj.) 514.
[75] Lásd Duncan Green: From Poverty to Power: How Active Citizens and Effective States Can Change the World, Oxford, Oxfam International, 2008, 372.
[76] Lásd Craven (20. vj.) 304.
[77] Lásd Maria Green: What We Talk About When We Talk About Indicators: Current Approaches to Human Rights Measurement, Human Rights Quarterly, 2001, 1062-1097, 1075.
[78] Lásd Amartya Sen: Development as Freedom, Oxford, Oxford University Press, 2001, 87. Mac Darrow-Amparo Tomas: Power, Capture, and Conflict: A Call for Human Rights Accountability in Development Cooperation, Human Rights Quarterly, 2005, 471-538, 477.
[79] Lásd Green (75. vj.) 27. Vö. Darrow - Tomas: Power, Capture, and Conflict, 478.
[80] Matthew Craven: The Violence of Dispossession: Extra-Territoriality and Economic, Social, and Cultural Rights, in Economic, Social and Cultural Rights, eds. Mashood A. Baderin, Robert McCorquodale, Oxford, Oxford University Press, 2007, 73.
[81] Lásd Sepúlveda: The Nature of the Obligations under the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights, 421.
[82] Lásd Shareen Hertel - Lanse Minkler: Economic Rights: The Terrain, in Economic Rights: Conceptual, Measurement, and Policy Issues, eds. Shareen Hertel -Lanse Minkler, Cambridge, New York, Cambridge University Press, 2007, 2.
[83] Sandra Fredman: Positive Duties and Socio-economic Disadvantage: Bringing Disadvantage onto the Equality Agenda, European Human Rights Law Review, 2010, 290-304, 296.
[84] Ez a megközelítés tükröződik a GSZKJB nyilatkozatában a szegénység és az GSZJNE összefüggéséről: 'Poverty and the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights,' 2001, UN Doc. E/C.12/2001/10, 3. 6. és 14. §
[85] "Érvényesíthetőség" (justiciability) alatt az emberi jogok biztosítására irányuló kormányzati erőfeszítések független felülvizsgálatát értem - egyéni vagy kollektív panaszokról tett állásfoglalások útján. A fogalom tágabb, mint a bírói felülvizsgálat - noha természetesen a bírói felülvizsgálatban nyilvánul meg paradigmatikusan. A kategória kiterjed az olyan panaszmechanizmusokra is, amelyek nem foglalnak magukban bírói döntést (mint például a nemzeti szintű emberi jogi bizottságok eljárásai), de a nemzetközi testületek (mint a GSZKJB) gyakorlatára is (amely hangsúlyozottan nem képez bírói eljárásokat). A bírói felülvizsgálat dogmatikai aspektusainak átfogó vizsgálataként lásd Mark Tushnet: Social Welfare Rights and the Forms of Judicial Review, Texas Law Review, 2004, 1895-1919. Danie Brand: Socio-Economic Rights and Courts in South Africa: Justiciability on a Sliding Scale, in Justiciability of Economic and Social Rights: Experiences from Domestic Systems, ed. Fons Coomans, Antwerpen - Oxford, Intersentia, 2006.
[86] Lásd CESCR General Comment 3, 1990 ('The Nature of States Parties Obligations') UN Doc. E/1991/23 (SUPP), 5. § A Bizottság külön kiemeli az antidiszkriminációs rendelkezéseket a 3. cikkben, a 7(a)(i) és a 10(3) szakaszban, valamint a kötelező és térítésmentes alapfokú oktatást a 13(2)(a) szakaszban és az oktatási intézmények alapításának szabadságát a 13(4) szakaszban.
[87] Lásd például Yuval Shany: Stuck in a Moment in Time: The International Justiciability of Economic, Social and Cultural Rights, in Exploring Social Rights: Between Theory and Practice, eds. Daphne Barak-Erez, Aeyal M. Gross, Oxford - Portland, Oregon, Hart Publishing, 2007, 78-79. Sandra Fredman(70. vj.) 304-305.
[88] Lásd Scott: The Interdependence and Permeability of Human Rights Norms, 839.
[89] Lásd Fredman (18. vj.) 103-104.
[90] Lásd Dennis - Stewart (62. vj.) 498. Frank I. Michelman: The Constitution, Social Rights and Liberal Political Justification, in Exploring Social Rights: Between Theory and Practice, eds. Daphne Barak-Erez, Aeyal M. Gross, Oxford - Portland, Oregon, Hart Publishing, 2007, 23.
[91] Vö. Bates (2 vj.) 299.
[92] Dél-Afrikában az Alkotmánybíróság egy ésszerűségi teszten alapuló gyakorlatot alakított ki a gazdasági és szociális jogok érvényesülésének vizsgálatára, amely nem próbál irányt szabni a társadalompolitikának. Ehelyett arra kérdez rá, hogy a kormány tett-e adekvát erőfeszítéseket kötelezettségei teljesítésére (például, hogy vannak-e realisztikus tervek a problémák kezelésére. Lásd Brand: Socio-Economic Rights and Courts in South Africa. Indiában a közérdekű pereskedés (public
- 20/21 -
interest litigation) gyakorlata ugyancsak azon alapul, hogy a bíróság a közigazgatásra hagyja a konkrét intézkedések kidolgozását, ám azt a kötelességet rója az érintett kormányzati szervekre, hogy a bíróság által jóváhagyott terveik végrehajtásról periodikus jelentéseket nyújtsanak be. Lásd Jayna Kothari: Social Rights Litigation in India: Developments of the Last Decade, in Exploring Social Rights: Between Theory and Practice, eds. Daphne Barak-Erez, Aeyal M. Gross, Oxford, Hart, 2007. Mindkét modellnek megvannak a gyengeségei, ám jól jelzik a dogmatikai fejlődés egy olyan irányát, amely a legitimációs kihívásokat viszonylag jól kezeli.
[93] Lásd Katherine G. Young: Constituting Economic and Social Rights, Oxford: Oxford University Press, 2012. David Landau: The Reality of Social Rights Enforcement, Harvard International Law Journal, 2012, 402459.
[94] Lásd Bódig (1. vj.) 11-13. Bódig (1. vj.) 58-60.
[95] Lásd Katherine G. Young: The Minimum Core of Economic and Social Rights: A Concept in Search of Content, Yale Journal of International Law, 2008, 113-175, 121.
[96] Scott Leckie: The Committee on Economic, Social and Cultural Rights: Catalyst for Change in a System Needing Reform, in The Future of UN Human Rights Treaty Monitoring, eds. Philip Alston, James Crawford, Cambridge, Cambridge University Press, 2000, 141.
[97] Lásd http://www.ohchr.org/EN/HRBodies/CESCR/Pages/DiscussionDays.aspx.
[98] Lásd Craven (20. vj.) 55.
[99] Ez a törekvés tükröződik a GSZKJB által felkarolt dogmatikai újításokban is, kiváltképpen pedig a minimális kötelezettségek konstrukciójában. Nem szabad elfelejteni, hogy a legtöbb emberi jogi aktivista minimális célokért kampányol. Lásd Karin Lehmann: In Defense of the Constitutional Court: Litigating SocioEconomic Rights and the Myth of the Minimum Core, American University International Law Review, 2006, 163-197, 180.
[100] Virginia Dandan: The Committee on Economic, Social and Cultural Rights and Non-Governmental Organizations, in The UN Human Rights Treaty System in the 21[st] Century, ed. Anne F. Bayefski, Hague - London - Boston, Kluwer Law International, 2000, 229-230.
[101] Roth (17. vj.) 64-65. és 67.
[102] Leonard S. Rubenstein: 'How International Human Rights Organizations Can Advance Economic, Social, and Cultural Rights: A Response to Kenneth Roth.' Human Rights Quarterly 2004/26. 845-865.
[103] A másik lehetőség körvonalai az olyan, úttörő emberi jogi szervezetek munkájában körvonalazódnak, mint az eredetileg az AIDS-betegek érdekeinek képviseletére alapított Treatment Action Campaign Dél-Afrikában. Ez közvetlen kihívást intéz a rögzült hatalmi viszonyok ellen a közösségalapú aktivizmus és az olyan hagyományosabb módszerek, mint a nyilvános tiltakozás, a lobbizás és a stratégiai pereskedés (strategic litigation) ügyes kombinálásával. A közösségalapú aktivizmus (amely az AIDS által érintett családok körében toboroz és képez ki aktivistákat, akik azután egészségügyi intézményekben fejtik ki a tevékenységüket) elkerüli a nyugati emberi jogi aktivizmusnak azt a gyengeségét, hogy egyoldalúan függővé válik a középosztálybeli szimpatizánsok támogatásától. A közösségalapú aktivizmus gyorsan azonosíthatóvá teszi a helyben felmerült problémákat az egész szervezet számára, és kiépíti a mozgósítás infrastruktúráját is. A szervezet folyamatos interakcióban van a kormánnyal és az egészségügyi szolgáltatókkal is, és nem definiálja magát senkivel szemben. Néha az egészségügyi szolgáltatókkal szövetkezik, hogy a kormányt nyomás alá helyezze, máskor a kormány oldalán lép fel a szolgáltatókkal szemben. Bizonyos értelemben a szervezet alternatív kormányzási módszerek kísérleti terepeként működik. Éppen a mély társadalmi beágyazottsága miatt van meg a szervezetnek mind a hitelessége, mind pedig a kompetenciája ahhoz, hogy az egészséghez való jog minden aspektusát tematizálja. Lásd Mark Heywood: South Africa's Treatment Action Campaign: Combining Law and Social Mobilization to Realize the Right to Health, Journal of Human Rights Practice, 2009, 14-36. Young: Constituting Economic and Social Rights, 257-262.
[104] Patrick Bond - Jackie Dugard: Water, Human Rights and Social Conflict: South African Experiences, Law, Social Justice & Global Development, 2008, 3-21.
[105] Lásd például: Cambodia: Urban Development or Relocating Slums? 2009, https://www.amnesty.org/en/documents/ASA23/002/2009/en/; Looking for a Place to Call Home: Forced Evictions in Colombia, 2015, http://www.amnesty.org.uk/blogs/country-specialists/looking-place-call-home-forced-evictions-colombia.
[106] Lásd CESCR General Comment 7, 1997 ('The Right to Adequate Housing: Forced Evictions'), UN Doc. E/1998/22. CESCR General Comment 15, 2002 ('The Right to Water') UN Doc. E/C.12/2002/11. Nem szabad elfelejteni, hogy a vízhez való jog valójában nem szerepel az GSZJNE-ben. A GSZKJB az Egyezségokmány 11. (megfelelő életszínvonal) és 12. (egészséghez való jog) cikkének erőterében helyezi el ezt a jogosultságot.
[107] Leckie, (96. vj.) 135.
[108] Vö. Craven (20. vj.) xii.
- 21/22 -
[109] Elismerem, hogy a "violácionizmus" mesterkélt kifejezés, és ráadásul fülsértő is. Ám nem tudok megfelelőbb magyar fordítást a violationism kifejezésre, ami pontosan ragadja meg, amire itt utalok. Karakterisztikus példaként lásd Dennis - Stewart (62. vj.) 492.
[110] Lásd Neta Ziv: The Social Rights of People with Disabilities, in Exploring Social Rights: Between Theory and Practice, eds. Daphne Barak-Erez, Aeyal M. Gross, Oxford - Portland, Oregon, Hart Publishing, 2007, 402.
[111] Lásd Craven (20. vj.) 57.
[112] Lásd például CESCR General Comment 14, 2000 ('The Right to the Highest Attainable Standard of Health') UN Doc. E/C.12/2000/4, 20. §
[113] Lásd például Green (77. vj.), 1072.
[114] Lásd Shany (87. vj.) 103.
[115] A GSZKJB értelmezési stratégiáinak átfogó kritikájaként lásd Kerstin Mechlem: Treaty Bodies and the Interpretation of Human Rights, Vanderbilt Journal of Transnational Law, 2009, 905-947. Marco Odello - Francesco Seatzu: The UN Committee on Economic, Social and Cultural Rights: The Law, Process and Practice, London: Routlege, 2013, 34.
[116] Lásd Dennis - Stewart (62. vj.) 492-495. és 503.
[117] Lásd Chapman (34. vj.)
[118] Fontos megjegyezni, hogy egy hasonló törekvés már egy ideje jelen van az alkotmányos felülvizsgálattal kapcsolatos alkotmányelméleti irodalomban, és a dialogikus felülvizsgálat abban is fontos szerepet játszik. Lásd például Peter W. Hogg - Allison A. Bushell: The Charter Dialogue between Courts and Legislatures (Or Perhaps the Charter of Rights Isn't Such a Bad Thing after All), Osgoode Hall Law Journal, 1997, 75-124. Peter M. Hogg - Allison A. Bushell Thornton - Wade K. Wright: Charter Dialogue Revisited - or Much Ado about Metaphors, Osgoode Hall Law Journal, 2007, 1-65. Conor A. Gearty: Reconciling Parliamentary Democracy and Human Rights, Law Quarterly Review, 2002, 248-269. Tamás Győrfi: Between Common Law Constitutionalism and Procedural Democracy, Oxford Journal of Legal Studies, 2013, 317-338. Rosalind Dixon: Weak-Form Judicial Review and American Exceptionalism, Oxford Journal of Legal Studies, 2012, 487-506. Az elméleti hátteret ezekhez a vitákhoz gyakran Waldron művei jelentik. Lásd különösen: Jeremy Waldron: The Core of the Case against Judicial Review, Yale Law Journal, 2006, 1346-1407. Jeremy Waldron: Judges as Moral Reasoners, International Journal of Constitutional Law, 2009, 2-24. Az előrelépés ígérete abban rejlik, hogy a nemzetközi emberi jogi intézmények vonatkozásában is levonjuk ennek az alkotmányelméleti tendenciának a következményeit.
[119] Ian D. Seiderman, Hierarchy in International Law: The Human Rights Dimension, Antwerpen - Groningen - Oxford, Intersentia - Hart, 2001, 293-294.
[120] Optional Protocol to the International Convenant on Economic, Social and Cultural Rights. A jegyzőkönyv 2012-ben lépett hatályba. Jelenleg három panasz vár elbírálásra. Lásd http://www.ohchr.org/EN/HR-Bodies/CESCR/Pages/PendingCases.aspx
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, University of Aberdeen.
Visszaugrás
