A Ptk.-t módosító 2021. évi CXXII. törvény a családjogban lényeges változást hozott: idén január 1-jétől a bíróság már az egyik peres fél kérelmére is elrendelheti a közös szülői felügyeletet.[1] Nagyjából egy éve írtam[2] a váltott elhelyezés szabályozásának hiánya miatti lemaradásunkról az európai jogfejlődéshez képest és meghonosításának szükségességéről; legfőbb ideje volt, hogy ez a jogintézmény Európa számos országa után nálunk is bevezetésre kerüljön. Ez természetesen nem jelenti és nem is jelentheti azt, hogy a közös szülői felügyelet, illetve a váltott elhelyezés mintegy "automatikusan" érvényesülhetne. Nem véletlen, hogy nincs ez így más országokban sem, azonban a gyermek érdekeinek maximális szem előtt tartásával az elrendelés lehetőségére, akár egyoldalú kérelemre is, okvetlenül szükség volt. Az uniós országok nagy részében ez a jogintézmény évtizedes, gyakran több évtizedes múltra tekinthet vissza, és általánosságban megállapítható, hogy bevált, nem véletlen, hogy folyamatosan széles körben alkalmazzák.[3] A korábbi szabályozási módok történetéről és a mostani változások összefoglalásáról nemrégiben jelent meg Szeibert Orsolya írása a lapban.[4] Jelen írásomban a szabályozás, mondhatni, méregfogával, a szülők közötti együttműködés problémáival foglalkozom.
A nálunk bevezetett szabályozás kifejezetten nem nevesíti a szülők egymással történő együttműködésének kérdését az elrendelés előfeltételeként, ugyanakkor a Ptk. ezt a követelményt általánosságban megfogalmazza a külön élő szülőkkel kapcsolatban is.[5] A szülőknek nemcsak az életközösség fennállása alatt, de annak megszakadását követően is jogszabályi kötelezettségük tehát, hogy a közös gyermek érdekében együttműködjenek egymással. A korábbiakban általános jelenség volt, hogy ha a szülők a perben egyezséget kötöttek a közös szülői felügyeleti jog fenntartása vonatkozásában, azonban valamelyik fél utóbb a közöttük lévő kommunikáció megromlására, ellehetetlenülésére hivatkozott, a bíróság lényegében automatikusan megszüntette a közös szülői felügyeletet. Hivatalos statisztika vagy országos szintű tudományos felmérés ezekre a helyzetekre értelemszerűen nem létezik, ugyanakkor ügyvédi irodánk meglehetősen széles körű tapasztalata szerint ilyen esetben a bíróságok gyakorlatilag mindig automatikusan azt a szülőt jogosították fel a szülői felügyeleti jog gyakorlására, akinek a lakóhelye a gyermek lakhelyével megegyező volt az addigiakban. Hogy ez milyen szinten disszonáns és jogilag is teljesen indokolatlan, arról Novák Rebeka írt nemrégiben figyelemre méltó cikket,[6] ezért jelen tanulmány keretében ennek taglalását mellőzöm. Ami a lényeg, a szülők a korábbi joggyakorlat alapján nyugodtan hivatkozhattak bármiféle hátrányos jogkövetkezmény nélkül a saját felróható magatartásukra előnyök szerzése végett, hiszen amennyiben az ő lakhelyük volt hivatalosan a gyermek lakhelye, a bíróság az esetek túlnyomó részében akkor is őket jogosította fel a szülői felügyeleti jog "kizárólagos" gyakorlására, ha saját maguk idézték elő rosszhiszeműen a kommunikáció megromlását vagy ellehetetlenülését. Vagyis hiába tiltja a Ptk. (miként tiltotta persze a régi Ptk. is) a joggal való visszaélést,[7] az a gyakorlatban élt és virágzott.
Közhely, hogy a legrosszabb kompromisszum is jobb, mint a legkiválóbb bírósági ítélet. Ez általánosságban egészen biztosan így is van, azonban éppen a családjogi perekben akadnak sajnos kivételek, és az egyik közülük pontosan a közös szülői felügyeleti jogban történő megállapodás. Gyakran nem történik ugyanis más, mint hogy a felek a bontóper (élettársak esetében a szülői felügyeleti jog rendezése iránti per) idején életük egyik legnehezebb időszakát élik, amikor a bizonytalan élethelyzet neurotizáló, szorongást keltő hatása, az anyagi problémák és a stressz egyszerre kulminálódnak. Ilyen élethelyzetben sokan éreznek késztetést arra, hogy belemenjenek olyan elvtelen kompromisszumokba, amelyeket
- 22/23 -
valójában saját maguk sem gondolnak komolyan. Lényegében nem történik más, mint hogy elhalasztják az igazi háborút olyan időkre, amikor a fenti nehézségekkel már nem vagy legalábbis nem egyszerre kell szembenézniük. Ez a gyakorlatban azzal jár, hogy belemennek egy közös szülői felügyeleti jogot megállapító egyezségbe, azzal a minimum tudattalan (esetenként különböző mértékben tudatos) szándékkal, hogy majd ha már rendeződött az életük, ennek mielőbb véget vetnek. Vagyis az egyezség megkötése ezekben a perekben a lényegét tekintve artefaktum ("műtermék"), nem tükrözi mindkét fél valós szándékait (időnként meg éppen egyikükét sem).
Az a gondolat, hogy megkötöttem egy egyezséget, majd pár hónap vagy egy-két év múltán máris fel szeretném rúgni, értelemszerűen kognitív disszonanciát kelt az illetőben. A kognitív disszonancia lényege többé-kevésbé köztudottan az, hogy az illetőben két, egymással össze nem egyeztethető tudattartalom egyidejűleg van jelen, ami erős késztetést ébreszt az egyénben ennek feloldására. Ennek klasszikus példája, ha mondjuk valaki dohányzik, miközben tudja, hogy a dohányzás káros az egészségre. Természetesen jogában áll leszokni a dohányzásról, de ez köztudomásúlag nem egyszerű. Ennél jóval könnyebb meggyőznie magát arról, hogy az orvosok alaposan eltúlozzák a dohányzás ártalmait.[8]
A szülők peres felekként saját maguk is valami ilyesmit élnek meg, hiszen megállapodtak valamiben, amit nem nagyon szeretnének betartani. Az a legtöbb ember számára az énképével nehezen összeegyeztethető gondolat, hogy nem tartja be az adott szavát, ígéreteit, pláne a közokiratba foglalt megállapodásait - miközben ebben az esetben pontosan erre vágyik. Ezt a kognitív disszonanciát keltő helyzetet és a vele járó feszültséget a legkönnyebben akként tudják feloldani, ha meggyőzik magukat arról, hogy a megkötött egyezség a gyakorlatban nem működik, fenntartása már nem szolgálja a gyermek érdekét, a másik fél súlyosan felróható magatartást tanúsított velük szemben stb. stb. Azzal a felek is tisztába kerülnek (legkésőbb az ügyvédjüknél tett első látogatásuk során), hogy a fentieket egy esetleges szülői felügyeleti jog rendezése vagy újrarendezése iránti perben nekik kell bizonyítaniuk. A másik fél felróható magatartásának bizonyítására irányuló törekvés esetében a realitás gyakran határt szab a szárnyaló fantáziának (különösen ha az illető saját maga sem járt el mindig jóhiszeműen). A gyermek érdeke meglehetősen képlékeny, nem feltétlenül látható előre, hogy a kirendelésre kerülő pszichológus szakértő (persze a szakvélemény elkészültéhez szükséges, mindinkább általánossá váló fél-egy éves időtartam leteltével) milyen megállapításokat tesz majd e körben. Ezzel szemben annak bizonyítása, hogy az egyezség a gyakorlatban nem tud működni a felek együttműködésének hiányában, viszonylag egyszerű, könnyen bizonyítható. Elegendő hozzá néhány gorombább hangvételű vagy éppen meg nem válaszolt üzenet, netán egy-két rejtett hangfelvétel, amely a felek veszekedését tartalmazza - különösen, ha még a kiskorú gyermek is jelen volt közben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
