A tanulmány az enyhítő és súlyosító körülményeknek a büntetéskiszabás rendszerében történő elhelyezkedését és szerepét mutatja be, ahhoz, hogy megfelelő képet kapjunk funkciójuk megítéléséhez.
A modern magyar büntetőjog kialakulását hagyományosan a bűntettekről és vétségekről szóló 1878. évi V. törvény, népszerű nevén a Csemegi-kódex megalkotásától kezdve számítjuk, hiszen ez volt az első olyan magyar büntető törvény, amely átfogó és rendszerező igénnyel, a kor színvonalához igazítva összefoglalta azokat a büntetőjogi elveket és rendelkezéseket, amely a bírói gyakorlatban, illetve a korábbi kodifikációs kísérletekben már tetten érhetők voltak. A Csemegi-kódex büntetéskiszabásra vonatkozó része viszonylag szerény és még korántsem olyan kidolgozott ebben a tekintetben a dogmatikája, mint a következő nagy kódex, a Btá. (1950. évi II. törvény) elvrendszere. Ennek ellenére a büntetéskiszabás mai alapelveinek egy részét már megtalálhatjuk ebben a törvényben.
A tanulmány tehát ettől az időponttól kezdődően vizsgálja a jogszabályi környezetet, a bírói gyakorlatot és a tudományos megközelítéseket, korántsem a teljesség igényével, hanem a fő vonalak kiemelésével és a tendenciákra koncentrálva.
A büntetéskiszabás jogi szabályozásának logikáját és ennek vizsgálatát végző tudományos értekezések hagyományos megközelítését alapul véve, tekintsük át röviden a büntetéskiszabás alapelveinek változását.
A büntetéskiszabás egy komplex mérlegelő, alkotó jellegű bírói tevékenység, egy szemlélet, amelyhez a törvény által rögzített büntetéskiszabási szabályok, az ehhez kapcsolódó bírói gyakorlat által kifejlesztett elvek rendszere adja meg a pontos koordináta rendszert.
Az 1961. V. törvény kommentárja a büntető bírói funkcióról máig ható érvénnyel úgy fogalmaz, hogy hármas feladatot foglal magában: az elkövetett bűncselekmény valódi tényállásának bizonyítás felvétel útján történő megállapítását; a bűnösség kérdésének az eldöntését és a cselekménynek a megfelelő, törvényes minősítését; végül a büntetés kiszabását. A büntetés kiszabása a büntetésnek a bűncselekmény következményeként, annak elkövetőjével szemben történő bírói megállapítása.[1] Kádár Miklós úgy határozta
- 16/17 -
meg ezen bírói funkció lényegét, hogy a büntetéskiszabás a bíróságnak az a tevékenysége, amellyel a törvényben a cselekményre megállapított büntetési keretek között az elkövetett konkrét bűncselekményért a büntetést megállapítja, vagyis a büntetéskiszabás a bírói döntés része.[2]
A büntetéskiszabás prioritásainak a meghatározásával némiképp adós maradt a jogtudomány, de - egyetértve Pápai-Tarr Ágnessel[3] - ezen alapelvek rendszerezésére nézve önként adódik a következő felosztás:
- a büntető törvényekben rögzített büntetéskiszabási elvrendszer,
- a bírói gyakorlatban kialakult büntetéskiszabási elvek,
- a szakirodalom által kialakított büntetéskiszabási elvek.
Az elemzéshez öt büntető kódexünket vettük alapul: az 1878. évi V. törvénycikket (a továbbiakban: Csemegi-kódex), a büntető törvénykönyv általános részének szabályait tartalmazó 1950. évi II. törvényt (a továbbiakban: Btá.), a Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvényt, amely az első teljes szocialista büntető kódexet tartalmazta, valamint az 1978. évi IV. törvényt és a 2012. évi C. törvényt.[4]
Az törvényi elvek megállapítása érdekében a legpontosabb megfogalmazást maguk a törvények tartalmazzák, így végezzünk egy gyors áttekintést.
A Csemegi-kódex elévülhetetlen érdeme, hogy a határozott büntetési tételek meghatározásával megadta azokat a kereteket, amelyeken belül a büntetéskiszabás érvényesülhet és egy fontos elvet, a középmértéket tette meg vezérfonalként a büntetés kiszabásához, ez utóbbi némiképp áttételesen. A kódex szerint "[a] büntetések kiszabásánál figyelembe veendők a bűnösség fokára befolyással biró sulyositó és enyhitő körülmények. Ha a sulyositó körülmények, - számuk vagy nyomatékuk tekintetében tulnyomóak: a büntetésnek az elkövetett cselekményekre megállapitott legmagasabb mértéke megközelitendő vagy alkalmazandó. Ha pedig az enyhitő körülmények tulnyomóak: cselekményre a megállapitott büntetésnek legkisebb mértéke megközelitendő vagy alkalmazandó."[5] A törvény magyarázói rámutattak, hogy ezáltal lényegében a középmérték elvét fogalmazta meg a Csemegi kódex.[6] A kódex VIII. fejezetében a bűnhalmazat tekintetében tartalmaz még egyes, részletesebb szabályokat, amelynek szintén máig ható vonatkozásai vannak.
A Csemegi-kódex indokolása továbbá egy fontos büntetéskiszabási elvet is rögzített (lásd később részletesen). A törvényjavaslat indokolása szerint "a törvényhozó nem lehet képes mindezen körülményekre és viszonyokra kiterjedő büntetési scálát előre megállapitani, s ha azt tenné, azon veszélynek volna kitéve, hogy vagy a fölötte enyhe eseteket tartván szem előtt, a megállapitott büntetési tételek elégtelenek vagy ellenkező esetben túl szigorúak lennének. A rendszer ezen alapeszméjétől nem lehet megtagadni az igazságos retributiora törekvést, mely föltételül ismeri, hogy a büntettnek és büntettesnek a concret esetben nyilvánuló indi-
- 17/18 -
viduálitása szerint állapitandó meg a büntetés; és épen ez okból nem meri azt az erre befolyással levő valamennyi viszonyt át nem tekinthető törvényhozóra bizni."[7]
Mindezek ellenére a Csemegi-kódexnek a büntetéskiszabás elveire vonatkozó része még szegényesebb, mint a hetvenkét évvel későbbi, szocialista fél törvénykönyv, a Btá. szabályozása. A Btá. (1950. évi II. törvény) már külön fejezetet szentel a büntetéskiszabásnak és az ott megfogalmazott elvek a mai napig - kisebb módosulással alkalmazandók maradtak és a későbbi kódexek az ott megfogalmazott álláspontot magukévá tették.[8] Meg kell jegyezni, hogy sem ebben a kódexben, sem a következőben nem szerepel azonban a középmérték elve, mert azt a Csemegi-kódex után legközelebb csak az 1998. évi LXXXVII. törvény 18. §-a vezette be.
A büntetéskiszabás célja ugyan némileg változott a büntető törvénykönyvekben, de a büntetéskiszabás elvrendszere lényegében ugyanaz maradt: a büntetési kereteket a törvény határozza meg, a büntetési célok szem előtt tartásával a konkrét büntetést ezeken a kereteken belül kell a bírónak kiszabnia. Az orientációt pedig a szubjektív és objektív társadalomra veszélyesség, a bűnösség foka és a bűnösségi körülmények adják meg.
A szocialista szemléletű Btá. elvei szerint "[a] büntetést a dolgozó nép védelme érdekében, az elkövető megjavítása és nevelése, továbbá általában a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartása végett kell alkalmazni. A büntetést - általános céljának szem előtt tartásával - a törvény által megszabott kereten belül olyan mértékben kiszabni, amely igazodik a bűntett társadalmi veszélyességéhez és az elkövető egyéniségéből a társadalomra háruló veszélyhez, megfelel az elkövető bűnösségének, valamint az elkövető terhére, illetőleg javára egyébként figyelembe jövő körülményeknek és az okozott sérelemnek is (büntetés súlyosbító és enyhítő körülmények.)"[9]
A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az elkövető megjavítása és nevelése, mint büntetési cél az alapvetően megtorló jellegűnek tekintett Csemegi-kódex indokolásában is megjelenik. "Nem akarhatjuk, hogy a börtönökből testi és lelki nyomorékok jussanak ki, s a helyett, hogy a megjavult bűnösök a társadalom hasznára váljanak: a nyomorékok terhére legyenek a községeknek és a népnek."[10]
A későbbi Btk. már a nevelés, mint büntetési cél rögzítésével óvatosabban bánik és a "megjavítás" valamivel visszafogottabb megfogalmazását használta. A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény kimondta, hogy "[a] büntetés célja: a társadalom védelme érdekében a bűntett miatt a törvényben meghatározott joghátrány alkalmazása, az elkövető megjavítása, továbbá a társadalom tagjainak visszatartása a bűnözéstől.[...]. A büntetést - céljának (34. §) szem előtt tartásával - a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűntett és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez."[11]
- 18/19 -
Az újabb büntető törvénykönyv (az 1978. évi IV. törvény) már nem is hangsúlyozza a nevelés és az elkövető megjavításának célját, hanem egyértelműen és először rögzíti, hogy a büntetés joghátrány. Mindez azt a hatást keltheti, hogy a büntetés személyiségfejlesztő hatásáról a jogalkotó lemondott és inkább a megtorlásra helyezte a hangsúlyt. A Btk. 37. §-hoz fűzött indokolása azonban kifinomultabban fogalmazva rögzíti, hogy "[a] szocialista büntetőjog elsősorban az elkövető megjavítására, mint a legkívánatosabb eredményre törekszik. Tapasztalati tény azonban, hogy ez a törekvés az elítéltek egy részénél nem vezet sikerre. Emiatt azt a módot sem tagadjuk, ha az elítélt csupán az újabb büntetéstől tartva tartózkodik a további bűnelkövetéstől. Ez a büntetés visszatartó hatása." Ezen Btk. rendelkezései szerint tehát "[a] büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány. A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.[...] A büntetést - céljának (37. §) szem előtt tartásával - a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez.[12]
A hatályos, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 79. §-a már egyértelműen a prevencióra helyezi a hangsúlyt az egyéni és az általános megelőzésre. Eszerint "[a] büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. [...]"
A büntetéskiszabás elvei lényegében változatlanok maradtak azzal, hogy a középmérték elve már a kódex eredeti szövegében is szerepel és nem csupán utólagos novellával került be, mint az előző büntető kódex esetében. "A büntetést az e törvényben meghatározott keretek között, céljának szem előtt tartásával úgy kell kiszabni, hogy az igazodjon a bűncselekmény tárgyi súlyához, a bűnösség fokához, az elkövető társadalomra veszélyességéhez, valamint az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez.[...] Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó. A középmérték a büntetési tétel alsó és felső határa összegének fele.[...] Ha e törvény a büntetés kiszabása esetén a Különös Részben meghatározott büntetési tételek emelését írja elő, a (2) bekezdésben meghatározott számítást a felemelt büntetési tételekre tekintettel kell elvégezni.[...] Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetve a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg."[13]
A törvényszövegekből végül tehát a következő elvek szűrhetők le:[14]
A büntetést a büntetési tételkereten belül kell kiszabni. A büntetési tételkeret több szempontból orientáló tényező. Egyrészt az alsó vagy a felső határt átlépni csak a jogalkotó által engedélyezett esetekben lehetséges (pl. halmazati szabályok, kétfokú vagy korlátlan enyhítés), másrészt a törvényi tételkeret-
- 19/20 -
hez képest kell megállapítani a közép-mértéket.[15]
A büntetést a büntetési cél szem előtt tartásával kell kiszabni. A büntetési célok mint láthattuk részben változtak az egyes kódexekben. A Csemegi-kódex minden modernsége ellenére megtorló jellegűnek minősíthető, amely a tizenkilencedik század büntetőpolitikai szemléletét tükrözte, hiszen a büntetések központjában a szabadságbüntetések állnak és nem vették figyelembe az elkövetők kapcsán az esetlegesen felmerülő speciális preventív lehetőségeket. Vámbéry Rusztem a későbbiekben ezzel ellentétben a Csemegi-kódex által hangsúlyozott megtorló jelleg mellett a speciális prevenciót helyezte előtérbe, mivel álláspontja szerint "az a büntetés, amely bűntett, és a tettes egyéni sajátosságaihoz nem alkalmazkodik, nem differenciálja a büntetést a hatás szerint, amit el kíván érni vele".[16]
A szocialista kódexek a megtorlást nem tekintették büntetési célnak. A Btá. és az 1961. évi V. törvény még hangsúlyozta az elkövető nevelését és megjavítását, valamint a társadalom többi tagja szempontjából a bűncselekmény elkövetésétől történő visszatartást, de a büntetési célok hangsúlya az 1978. évi IV. törvényben és a hatályos Btk-ban már annak megelőzésére helyeződött át, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekmény kövessen el. Kádár Miklós a büntetés céljait egy hármas rendszerben tárgyalta az akkor hatályos 1961. évi V. törvényre alapozva: a társadalom védelme, a speciális prevenció (nevelés), valamint a generális prevenció (a társadalom tagjainak visszatartása a bűnözéstől). A speciális prevenció tekintetében a halálbüntetés mellett úgy érvelt, hogy vannak, akiket végleg ki kell iktatni a társadalomból és nincs esély a nevelésükre. A generális prevenciót pedig azzal védte, hogy nem azonos az elrettentéssel. "Míg az elrettentés merőben a büntetéstől való félelem felkeltésére irányul, addig a szocialista büntetőjog a büntetéstől nemcsak a bűntettes, hanem a társadalom többi tagja irányában is nevelő hatást vár."[17]
A hatályos Btk. ugyancsak a társadalom védelme érdekében a speciális és a generális prevenciót határozta meg büntetési célként, vagyis ebben a tekintetben nem tér el az 1978. évi IV. törvénytől. Mellőzi ugyanakkor annak kimondását a büntetési cél definiálásának a körében, hogy a büntetés a törvényben meghatározott joghátrány. Belovics Ervin álláspontja szerint a speciális és a generális prevenció egymást erősítő hatású és a kiszabott büntetés akkor tekinthető megfelelőnek, ha nemcsak az egyént, hanem a társadalom többi tagját is visszatartja. A büntetéskiszabás és büntetési célok hatékony érvényesítése esetén a jogalkotás, a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás összefüggő intézményrendszerét szem előtt kell tartani. Nem sokat ér ugyanis az olyan büntetés, amelynek elkerülhetőségében alappal lehet bizakodni, de az sem, amely túl szigorú vagy túl enyhe, illetve amelynek a végrehajtása hatástalan.[18]
A büntetés céljával kapcsolatban ki kell térni arra, hogy a magyar büntetőjog a tettarányos felelősség elvét követi. A büntetési célok elérése érdekében
- 20/21 -
tehát a büntetéssel szemben támasztott legfontosabb követelmény az arányosság. Az arányosság követelménye komplex fogalom, amely elsősorban tett-arányosságot, de az elkövető személyiségéhez, a cselekmény társadalomra veszélyességéhez, valamint több elkövető esetén az egymáshoz képest viszonyított belső arányosságot is jelenti. Az arányos és igazságos büntetés szolgálatában a nevelés kisebb hangsúlyt kap.[19]
A cselekmény társadalomra veszélyességének a figyelembevétele. A büntetés úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a cselekmény társadalomra veszélyességéhez. A Csemegi-kódex ezt a körülményt még nem emeli ki, de a Btá. már úgy fogalmaz, hogy "a bűntett társadalmi veszélyességéhez" kell igazítani a büntetést.[20] Az 1961. évi V. törvény lényegében ugyanígy határozza meg az elérendő célt, de az 1978. évi IV. törvény már a "bűncselekmény" kifejezést használja, feltehetően azért, mert a bűntett-vétség felosztás miatt a "bűntett" fogalom már foglalt lett és csak a súlyosabb bűncselekményeket jelöli. A hatályos Btk. tovább lép és konkrétabban fogalmaz, már a "bűncselekmény tárgyi súlyáról" beszél. A jogirodalomban a bűncselekmény tárgyi súlyát és a társadalomra veszélyességét rokon fogalomként kezelik[21] és ennek megfelelően absztrakt és konkrét társadalomra veszélyességről is beszélnek.[22]
A bűncselekmény tárgyi súlya absztrakt és konkrét értelemben ugyancsak vizsgálandó. A hatályos Btk. indokolása szerint "[a] jogalkotó a büntetési tételkeretek meghatározásakor értékeli az adott bűncselekmény típus társadalmi kockázatát, lehetséges hátrányos következményeit, azaz dönt arról, hogy az egyes bűncselekményeknek milyen tárgyi súlyt tulajdonít. Ezért, amikor a törvény a büntetés kiszabásának elvei körében a bűncselekmény tárgyi súlyáról szól, akkor ez alatt nem a bűncselekmény - a jogalkotó által már értékelt és a különös részi tételkeretben megjelenített - absztrakt tárgyi súlyát, hanem az elkövetett bűncselekmény konkrét súlyosságát érti."[23] A bűncselekmény tárgyi súlyát általánosságban tehát a jogalkotó már értékelte akkor, amikor meghatározta a büntetési nemet és a büntetési tételkeretet. A megvalósult deliktum konkrét tárgyi súlyát azonban a bíróságnak a büntetés kiszabása során kell meghatároznia. Belovics Ervin szerint a bűncselekmény konkrét tárgyi súlyát lényegében annak következményei befolyásolják, vagyis azon objektív körülmények, amelyek a bűncselekménnyel ok-okozati összefüggésben jöttek létre. Például a súlyos testi sértés esetén a védett jogtárgyat kisebb mértékben sérti, ha a 8 napos gyógytartamot csak egy-két nappal haladja meg a tényleges gyógyulás szemben azzal a sérüléssel, amely csak egy hosszabb gyógykezelés után, több hónap után gyógyul meg teljesen.[24]
A bűnösség fokának figyelembevétele. A bűnösség a büntetőjogi felelősségre vonás nélkülözhetetlen feltétele. A Csemegi-kódex óta a büntetés kiszabásának elvei között törvénykönyveinek a "bűnösség foka" kifejezést használják a Btá. kivételével, ahol csak magára a bűnösségre utal a szöveg. A bűnösség fokát a jogalkotó értékeli azáltal, hogy a gondatlan elkövetés kivételes alakzat,
- 21/22 -
másrészt, hogy ha a gondatlan elkövetést büntetni rendeli, akkor ahhoz enyhébb büntetést rendel.[25] A szándékosságnak két különböző foka van (dolus directus, dolus eventualis) és a gondatlanságnak is (luxuria és negligentia), így ezeket a különbségeket a bírónak kell mérlegelnie, akárcsak az olyan körülményeket, mint a szándék intenzitása, kitartó volta.
Az elkövető társadalomra veszélyességének értékelése. Az elkövető társadalomra veszélyességének megítélésekor a személyiség kerül a vizsgálat középpontjába. Így például az elkövetőnek a bűncselekményekhez való viszonyulása. Az üzletszerű vagy bűnszövetségben elkövetés, illetve a visszaesés bűnöző életmódra utal, amely nyilvánvalóan nagyobb veszélyt jelent másokra, mint az olyan elkövető, aki korábban büntetlen volt és csak egy bűncselekményt követett el. Az elkövetőnek a cselekmény utáni magatartása is a személyiség társadalomra veszélyességére utalhat, hiszen a megbánás, a kár megtérítése vagy a jóvátételre irányuló bármilyen más cselekedet jelezheti a társadalomba történő visszailleszkedésre alkalmasságot. Pápai-Tarr Ágnes írta, hogy különösen azokban az ügyekben, amelyeknél a büntetés kiszabása tárgyalás nélkül került, szükséges lenne a nyomozati szakban a személyi körülmények részletes feltárása, hiszen a bírónak nincs ilyenkor személyes benyomása az elkövetőről. Adott esetben ebbe beletartozhat a párfogó felügyelői vélemény beszerzése is.[26]
Egyéb súlyosító és enyhítő körülmények figyelembevétele. A súlyosító és enyhítő körülményeket a Csemegi-kódex sem határozta meg, hiszen ezek kimerítő jelleggel nem is lajstromozhatók és a bírói gyakorlat alakította ki őket.
A középmérték, mint kiinduló pont. A törvényben foglalt büntetéskiszabási elvek körében kell tárgyalni véleményünk szerint a középmértékből kiinduló büntetéskiszabást is. Ennek kialakulását a Csemegi-kódexre vezetik vissza, bár az 1978. évi IV. törvény szövegében ez a terminológia még nem szerepel. A kódex 90-91. §-a szerint: "Ha a sulyositó körülmények, - számuk vagy nyomatékuk tekintetében tulnyomóak: a büntetésnek az elkövetett cselekményekre megállapitott legmagasabb mértéke megközelitendő vagy alkalmazandó. Ha pedig az enyhitő körülmények tulnyomóak: cselekményre a megállapitott büntetésnek legkisebb mértéke megközelitendő vagy alkalmazandó."[27] A királyi Kúria 1885. november 26-án kiadott 49. számú döntvénye szűrte le a büntetés középmértékének az elvét, amely szerint "[m]indezekből önként következik, hogy a büntetési tétel legmagasabb és legalacsonyabb mértéke között oly középső pontnak kell lennie, mely az esetben alkalmazandó, ha sem a 90. §, sem a 91. § esete nem forog fenn, s amely központból túlnyomó súlyosító körülmények fennforgása esetében a 90. § által megjelölt irányba, túlnyomó enyhítő körülmények esetében pedig a 91. §-ban megjelölt irányban kell a büntetés kimérésénél kiindulni."[28]
A középmérték a Csemegi-kódexxel együtt élt a Btá. hatályba lépéséig, de ezt követően a büntetőjogi szabályozás a szocializmusban nem írta elő annak alkalmazását és csak 1998-ban jelent
- 22/23 -
meg újra jogszabályi szinten. Mindez nem jelenti azt, hogy teljesen kihalt volna jogi köztudatból. Földvári József így írt erről: "Mivel mind a törvényhozói, mind a bírósági értékelés számokban is kifejezést nyer, az összehasonlítás egyszerűen megtörténhet: minden bűncselekménytípus büntetésének alsó és felső határát meghatározza a törvényhozó. Ez az ő általános értékelésének a megnyilvánulása. A bíró konkrét értékelése már egy meghatározott mennyiségben fejeződik ki. A fentiek szerint a bírói értékelések, a konkrét büntetések mértékének az esetek többségében a törvényi értékelés középmértékével kellene egybevágni."[29]
A középmérték elvét az 1998. évi LXXXVII. törvény emelte újból jogszabályi szintre. A törvény indokolása szerint a szabályozás "a büntetéskiszabási tevékenység kiinduló szempontjaként írja elő az adott tételkeret középmértékéhez történő viszonyítást. Ez nem jelenti a tételkeret adta lehetőségek negligálását, vagy szűkítését, nem teszi a büntetési rendszert abszolúte határozottá, és nem hoz létre büntetéskiszabási kényszerhelyzetet sem. A jogalkotó a jelenlegi büntetéskiszabásra vonatkozó elvekben is előírt körülmények és a választható büntetés közötti viszony vizsgálatához ad támpontot. Ha semmilyen számbajöhető körülmény nincs, akkor értelemszerűen ez a viszony sem áll fenn. Ugyanakkor semmi nem zárja ki (a jövőben sem) azt, hogy a bíróság az egyes körülményeket a saját belátása szerint vesse össze, értékelje, hiszen továbbra sem lesznek a körülmények törvényi szinten kimerítően felsorolva, illetve súlyozva. Ebből következően a törvényben a jogalkotó pusztán reális hivatkozási alapot teremt arra, hogy a büntetéskiszabásban megnyilvánuló bírósági értékelés szerinti körülményeket vitassák. Emellett a törvényben tükröződik a jogalkotónak az az elvárása is, hogy a bíróság adjon kimerítő indokolást a tételkeret adta lehetőség kihasználásáról. A törvény rendelkezései nyilvánvalóan nem érintik a jogalkalmazás elvi irányításának a büntetéskiszabási gyakorlat tapasztalatain alapuló megfontolásait." A törvényhozó feltehetően ezzel az indokolással kívánta kivédeni azt a vádat, hogy a bíróságok mérlegelési tevékenységének mozgásterét a középmérték elve szűkíti és a bírói függetlenséget csorbítja.
A szóban forgó szabály azonban csupán egy kormányzati ciklust ért meg annak következtében, hogy a 2003. évi II. törvény 2003. január 14-től kezdődően hatályon kívül helyezte az 1978. évi IV. törvény 83. §-ának (2)-(4) bekezdéseit. A következő kormányváltást követően éledtek fel ezek a rendelkezések a 2010. évi LVI. törvénnyel, és változatlan formában az 1978. évi IV. törvény hatályban létéig érvényben maradtak.[30]
A 2012. évi C. törvény, a hatályos kódex, már egyértelműen rögzítette, hogy "[h]atározott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó. A középmérték a büntetési tétel alsó és felső határa összegének fele." [80. § (2) bekezdés]
A középmérték elvének jogszabályi rögzítésével kapcsolatban számos aggály merült, nevezetesen, hogy a bírói függetlenséget korlátozza, a jogalkotó
- 23/24 -
ezzel az orientációval megbontja a hatalmi ágak egyensúlyát, a terhelt helyzetét súlyosbítja és súlyosabb büntetés kiszabását eredményezi, stb. Fázsy László álláspontja szerint a középmérték figyelembe vételével történő büntetéskiszabás törvénybe iktatása sem a bírói függetlenség korlátozásaként, sem pedig a terhelt helyzetének súlyosbításaként nem fogható fel, mert pusztán annyi történt, hogy a jogalkotó törvényi szinten deklarálta azt a büntetéskiszabási szempontot, amelynek a szem előtt tartása ennek hiányában is a jogalkalmazó bíró kötelessége. Önmagában véve ez az elv nem a súlyosabb büntetés kiszabásának, hanem a kiszabott büntetési tartam tüzetesebb megindokolásának kötelezettségét rója a bíróra.[31]
A büntetéskiszabási tényezők törvényi elveinek áttekintése után vegyük sorra azokat az elveket, amelyek a bírói gyakorlatban alakultak ki.[32] Ezek az elvek - több más irányelv mellett, pl. 4. és 15. Irányelv - elsősorban a Legfelsőbb Bíróság 12. számú Irányelvéből (1988. április 1.-1994. március 24. között hatályos), valamint - a korábbi 154. BK állásfoglaláson kívül - a 2013. július 8. óta hatályos 56/2007. Bkv. szövegéből szűrhetők le.
A bírói gyakorlat alapján a következő elveket rögzíthetjük:[33]
A konkrét értékelés elve: azt jelenti, hogy a büntetéskiszabási tényezőket sosem szabad mechanikusan alkalmazni, hanem mindig a konkrét ügy fényében kell megítélni. A 12. számú Irányelv így fogalmazott: "A bíróságnak az enyhítő és a súlyosító körülményeket sohasem elvont általánosságban kell értékelnie, hanem mint reális társadalmi tényeket, illetve az elkövető személyi tulajdonságait. A bűncselekmény elkövetését lehetővé tevő okok, a konkrétan ható kriminogén tényezők felismerése a büntetés kiszabásánál is nagy jelentőségű. A bűncselekmény elkövetését közvetlenül elősegítő körülmények felderítése - és a megfelelő keretben végzett személyiségvizsgálat - a büntetéskiszabás körében kiemelkedő fontosságú, amely nélkül nem biztosítható a differenciált büntetéskiszabás. Az elkövető személyiségét mindig a cselekményre vetítve kell vizsgálni." Az élet és testi épség védelméről szóló 15. számú Irányelv (1988. április 1.-2013. július 22. között hatályos) rögzítette, hogy pl. az alacsony műveltségnek, az iskolázatlanságnak, a primitív személyiségnek nincs különösebb nyomatéka, másfelől viszont az indulat hatása alatt elkövetett cselekményeknél az elkövető magasabb műveltségi foka nem értékelhető nagyobb súllyal az elkövető terhére. Így tehát az emberölés esetén a büntetlen előélet és az alacsony műveltségi szint sokkal kisebb súllyal jön figyelembe, mint mondjuk egyes vagyon elleni bűncselekményeknél. Az 56/2007. BKv. szerint "[a] büntetést befolyásoló körülményeket tehát nem elvont általánosságban, nem mechanikusan, hanem a konkrét ügy tényeire vonatkoztatva kell értékelni, és a határozatban megindokolni." Vagyis a konkrét értékelés elve a mai napig
- 24/25 -
irányadó elvként megmaradt a bírói gyakorlatban.
A relatív értékelés elve: hasonlít az előző elvhez, de annyiban más, hogy ugyanaz a körülmény egyes esetekben enyhítő lehet, míg másokban például súlyosító, sőt egyes ügyben közömbössé is válhatnak.[34] A 12. számú Irányelve szerint "[a]z egyébként enyhítő vagy súlyosító körülmény bizonyos cselekmények vonatkozásában közömbössé válhat. A bűnösségi körülmények értékelése tehát nem abszolút, hanem relatív." Az 56/2007. BKv. úgy fogalmazott, hogy ugyanazon tény más cselekmény vagy más elkövető vonatkozásában közömbös vagy ellenkező hatású is lehet. Például a kiskorú gyermekről való gondoskodás, amely általában enyhítő tényező, súlyosítóvá fordul át, ha éppen a gondozása alatt álló kiskorú sérelmére követi el a terhelt a bűncselekményt.
A minőségi értékelés elve: a bűnösségi körülménynek nem a mennyisége számít, hanem a minősége, vagyis a súlya és a többi körülménnyel együttes értékelése. A 12. számú Irányelv szerint a bűnösségi körülményeket mindig egymással egybevetve, összefüggésükben kell értékelni. Sohasem a számuk, hanem az adott esetre vetített nyomatékuk a döntő a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességének a megítélésénél. Az 56/2007. Bkv. lényegét tekintve ugyanezt az elvet fogalmazza meg, amely szerint a büntetést befolyásoló tény nyomatéka annál nagyobb, minél nagyobb mértékben áll fenn az indok, amely miatt a ténynek enyhítő vagy súlyosító hatása van. A bűnösségi körülményeket egymással egybevetve, összefüggésükben kell értékelni. Nem a számuk, hanem az adott esetben meglévő hatásuk a döntő a büntetés meghatározásánál. Azonos jelentőségű enyhítő és súlyosító körülmények egymás hatását semlegesíthetik. Lehetséges, hogy adott esetben egyetlen súlyosító körülmény kioltja több enyhítő körülmény hatását és ennek következtében az enyhítő körülmények fennállása ellenére sor kerülhet akár a büntetési keret felső határának a kiszabására is.
A kétszeres értékelés tilalmának elve, amely a büntetőjog alapelvei közé tartozik és a büntetéskiszabásra is vonatkozik. Az elv abból indult ki, hogy egyetlen releváns körülményt sem szabad többször értékelni, és egyetlen lényeges körülmény sem maradhat értékelés nélkül. Ez alól azonban vannak kivételek. A 12. számú Irányelv kifejtette, hogy a kétszeres értékelés tilalma a bűnösségi körülmények értékelésénél is érvényesül. A törvényhozó által tényállási elemként szabályozott, avagy súlyosabb, illetve enyhébb minősítést megalapozó körülményt külön értékelni nem lehet. Ez a tilalom azonban nem értelmezhető mechanikusan. Minden olyan esetben, amikor a szóban forgó körülmény a minősítéshez szükséges mértéket jelentősen meghaladja, nincs akadálya - a súlyosabb vagy privilegizált minősítés mellett - azt külön súlyosító vagy enyhítő körülményként is értékelni. Ilyen esetekben is szükséges az ítéletben a minősítő és a bűnösségi körülményeket egymástól elhatárolni. Tárgyi vonatkozásban pl. súlyosító körülmény a különösen nagy kár irányösszegét jelentősen meghala-
- 25/26 -
dó kárösszeg, míg alanyi vonatkozásban pl. enyhítő az erős felindulásban elkövetett emberölésnél a felindulásnak az e minősítéshez szükséges mértéket meghaladó foka stb. A 56/2007. BKv. szinte szó szerint ugyanezt az elvárást fogalmazta meg a bírói gyakorlat irányában.
Az egységes értékelés elve:[35] A Btk. egységes egész és az abban foglalt jogpolitikai elveknek minden vonatkozásban érvényesülnie kell. Lehetnek tehát olyan körülmények, amelyeket a törvényalkotó minősítő körülményként rögzített egyes cselekmények tekintetében, míg mások ugyan nem szerepelnek minősítő körülményként, vagyis tényállási elemként, de azokat is figyelembe kell venni súlyosító vagy enyhítő körülményként. Hasonló okból az egyes büntethetőségi akadályok megközelítése, de azok meg nem állapíthatósága esetén - pl. jogos védelem, önkéntes elállás vagy önkéntes eredmény-elhárítás - még enyhítő körülmények lehetnek.
Az utóbb bekövetkezett körülmény elve:[36] Amíg a büntetés minősítése során csak azok a körülmények vehetők figyelembe, amelyekről az elkövetőnek tudomása volt, addig a büntetéskiszabás során olyan körülmények is figyelembe vehetők, amelyről a terheltnek az elkövetéskor nem volt tudomása. A 12. számú Irányelv ezt az elvet úgy fogalmazta meg, hogy a cselekmény tárgyi súlyát, főként annak társadalomra veszélyességét befolyásolhatja, csökkentheti vagy növelheti olyan körülmény is, amelyről a tettesnek nem volt tudomása, illetve utóbb következett be. (Pl. a megölt sértettnek nagyszámú eltartásra szoruló gyermeke volt; az okozott kár utóbb teljes egészében megtérült stb.) Nyilvánvalóan lényegesen nagyobb a nyomatéka az olyan bűnösségi körülménynek, amelyről az elkövető a cselekmény megvalósításakor tudott, mint amelyről nem tudott. A törvényi tényálláson kívül eső következmény - tárgyi okokból való beállta - akkor is bűnösségi körülmény lehet, ha az elkövető tudata nem terjedt ki erre. A 56/2007. BKv. tovább árnyalta ezt az elvet azzal, hogy a bűncselekmény tárgyi súlyát olyan körülmény is befolyásolhatja, amelyről az elkövetőnek a cselekmény véghezvitelekor nem volt tudomása, vagy az utóbb következett be, ezért a bűncselekménynek a törvényi tényálláson kívül eső következménye akkor is értékelésre kerülhet a büntetés kiszabásánál, ha arra az elkövető tudata nem terjedt ki. Például a szexuális erőszak sértettje utóbb emiatt öngyilkosságot követ el.
Vannak olyan elvek is, amelyek nem jelennek meg kifejezetten ezekben a hivatkozott dokumentumokban, hanem egyes bírói döntések folytán honosodtak meg. Ilyen például a több terhelt esetén a belső arányosítás elve, amely azt fejezi ki, hogy a bíróságnak fokozottan ügyelnie kell arra, hogy a kiszabott büntetés a vádlottak bűncselekményével és személyével összefüggő körülményekben meglévő különbségeket hűen fejezze ki (BJD 8667., 8701)[37]
- 26/27 -
A büntetéskiszabás alapelveivel számos szerző foglalkozott cikkekben vagy könyvekben és így szinte lehetetlen mindegyikük megemlítése. Finkey Ferenc írta már 1933-ban, hogy "[a]z egész büntetésvégrehajtási joganyag modern szellemű szabályozásánál a ma uralkodó három vezéreszme: a törvényesség, az emberiesség és az egyéniesítés."[38] Horváth Tibor évtizedekkel később lényegében ugyanezen elveket, a törvényesség, a humanizmus és az individualizáció fogalmaival jelölte meg.[39] Később Földvári József nagy hatású munkájában szintén ugyanezt a terminológiát használta és végül ebben a formában honosodott meg a jogirodalomban.[40]
Az alábbiakban röviden ezt a hármas tagolást tekintjük át:
a) A törvényesség elve: A büntetéskiszabás törvényessége magában foglalja a büntetőeljárás megindításának és folytatásának, az elkövetett cselekmény jogi minősítésének és az elkövető megbüntetésének a törvényessége iránti igényt. A törvényesség elve tehát összekapcsolódik a nullum crimen sine lege, valamint a nulla poena sine crimine és a nulla poena sine culpa elveivel is.[41] Ennek következtében tehát csak olyan cselekményért szabható ki büntetés, amely bűncselekménynek minősül, valamint olyan személlyel szemben, akinek a bűnösségét a bíróság a bizonyítékok alapján megállapítja. A törvényesség elvéből fakad továbbá, hogy a jogalkalmazó csak olyan büntetést szabhat ki ezen személlyel szemben, amilyet a megvalósított bűncselekmény szankciója lehetővé tesz.[42]
b) A humanizmus elve: Ez az elv a reneszánsz elterjedése után hatotta át a büntetőjogi gondolkodást és előbb a büntetés-végrehajtásban, majd a büntetéskiszabásban kapott helyett. A humanizmus elve kétoldalú megközelítést igényel. Egyfelől az elítélt emberi méltóságának a tiszteletben tartását, másfelől azonban a sértett érdekeinek a szem előtt tartását is. Földvári József mutatott rá, hogy a büntetésnek nem szabad csak egyszerű megtorlásnak lennie, hanem elő kell segítenie az elítélt személyiségének a fejlődését, nevelését is, amennyiben erre lehetőség van.[43] A büntetéskiszabás során a humanizmus elve ugyanakkor természetesen megköveteli azt, hogy a sértett érdekeinek figyelembe vétele során a sértett kompenzálása kézzel fogható módon az ítéletben realizálódjon.[44]
c) Az individualizáció elve: Az individualizáció elve már a Csemegi-kódexben megjelenik. Az egyéniesítés tekintetében Finkey Ferenc írta, hogy "minden egyes bűntettest az által elkövetett bűncselekmény nagysága, objektív súlya és a saját alanyi bűnösségének a minősége és foka szerint, tehát az osztó és kiegyenlítő igazság szerint érjen büntetés."[45] Kádár Miklós szerint "[n]em igényel ugyanis bizonyítást, hogy az egy és ugyanazon tényállást kimerítő cselekmények között nincs két olyan cselekmény sem, amely jellegzetességeit, az elkövető egyéni sajátosságait tekintve, egyforma lenne."[46] Kádár Miklós alakilag háromféle individualizációt különböztetett meg: a
- 27/28 -
törvényhozói, a bírói és a végrehajtási egyéniesítést. A törvényi egyéniesítés figyelembe veszi az elkövető motívumait, lelki állapotát, személyi körülményeit stb. és ezek a körülmények, mint tényállási elemek tükröződnek a jogszabályban. A bírói egyéniesítésnél a büntetési tétele keretei között az eset konkrét, tényleges körülményeinek figyelembe vételével végzi el az egyéniesítést. A végrehajtásánál az egyéniesítés szerepe olyan eszközök révén valósulhat, mint pl. a feltételes szabadságra bocsátás.[47]
Az elmondottakból egyértelműen kitűnik, hogy a büntetéskiszabás egy komplex tevékenység, amelynek nem automatizálhatók és mechanikusan nem értelmezhetők az elvei. Ennek során nemcsak a jogszabályi, a tudományos és a bírói gyakorlatban kialakult elvek és tényezők figyelembe vétele szükséges, de jelentős élettapasztalatra is szükség van a megfelelő büntetés kialakításához. Ugyanakkor a jogbiztonság alkotmányos elvéből folyó kötelezettség azon keretek meghatározása, amelyek között a kiszabott büntetések a bírói gyakorlat egységességét, kiszámíthatóságát biztosítják. ■
JEGYZETEK
[1] Kádár Miklós (Szerk.): A büntető törvénykönyv kommentárja I-II kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968. 309.o.
[2] Kádár Miklós - Kálmán György: A büntetőjog általános tanai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966, 777.o.
[3] Pápai-Tarr Ágnes: Alapelvek a büntetéskiszabásban. Magyar Jog 2018. 2.sz. 106-116.o.
[4] Kőhalmi László: The New Hungarian Criminal Code. In Zuzana, Kilysová (szerk.): The Milestones of Law in the Area of Central Europe 2013. 2nd part. Comenius University in Bratislava Faculty of Law, Bratislava 2013. 969-977.o.
[5] 1878. évi V. törvény 89-91. §
[6] Békés Ádám: A Csemegi-kódex büntetéstani tételei tovább élnek- e a jelenlegi büntetéskiszabási gyakorlatban? In Horváth Attila (szerk.): Tanulmányok a Csemegi-kódex megalkotásának 140. évfordulója tiszteletére. Dialóg Campus Kiadó, Budapest 2020. 74.o.
[7] Az 1878. évi V. törvénycikk indokolása: a magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről.
[8] Kőhalmi László: A társadalomra veszélyesség fogalma a büntető anyagi kódexekben. Büntetőjogi Szemle 2012. 2.sz. 16-17.o.
[9] A büntető törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény 50. § (1)-(2) bekezdés
[10] Az 1878. évi V. törvénycikk indokolása: a magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről.
[11] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény 34. § és 64. § (1) bekezdés.
[12] A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 37. § és 83. §
[13] A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 80. § (1)-(4) bekezdés.
[14] Pápai Tarr Ágnes: Alapelvek a büntetéskiszabásban. Magyar Jog 2018. 2. sz. 108-112.o.
[15] Gál István László: A büntetés enyhítése. In: Balogh, Ágnes - Tóth, Mihály (szerk.) Magyar büntetőjog: Általános rész [Jav., átd. kiad.]. Osiris Kiadó, Budapest 2015. 400-401.o.
[16] Békés im. 71.o.
[17] Kádár - Kálmán im. 775.o.
[18] Belovics Ervin: Büntetőjog I. Általános rész. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2017. 551.o.
[19] Kónya István (szerk.): Kommentár a gyakorlat számára. 3.kiadás. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2020. 272-273.o.
[20] Kőhalmi László: Nekrológ a társadalomra veszélyességről. Rendészeti Szemle 2007. 7-8.sz. 147-148.o.
[21] Kónya i.m. 274.o.
[22] Pápai-Tarr im. 110.o.
[23] Indokolás a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 80. §-ához
[24] Belovics i.m. 554.o.
[25] Belovics i.m. 555.o.
[26] Pápai-Tarr im. 111.o.
[27] 1878. évi V. törvény 90-91. §
[28] A felső bíróságok gyakorlata, Franklin-Társulat, I. kötet, Büntető döntvények, Budapest, 1981. 119. old.
- 28/29 -
[29] Földvári József: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1970. 210.o.
[30] Fázsi László - Toldiné Kulcsár Mónika: A középmérték értékének dilemmája. Jogtudományi Közlöny 2016.3.sz. 156.o.
[31] Fázsi - Toldiné Kulcsár im. 157-164.o.
[32] Pápai-Tarr im. 112.o.
[33] Pápai-Tarr im. 114-115.o.
[34] Kádár i.m. 335.o.
[35] A következő elvek ugyan nem szerepelnek ilyen elnevezéssel a jogirodalomban, de a könnyebb használhatóság és hivatkozhatóság érdekében a cikk saját elnevezést alkalmazott.
[36] U.a. mint előbb
[37] Kádár im. 236-237.o.
[38] Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1933. 10.o.
[39] Horváth Tibor: Büntetés, illetőleg társadalmi intézkedés alkalmazása a társadalomra veszélyes cselekmények miatt. Jogtudományi Közlöny 1961. 1-2.sz. 15.o.
[40] Földvári im. 196.o.
[41] Pápai-Tarr im. 107.o.
[42] Belovics Ervin: A büntetés kiszabásának nehézségei. In Homoki-Nagy Mária (szerk.) Ünnepi kötet Dr. Nagy Ferenc egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged 2018. 129.o.
[43] Földvári: i.m., 198.o.
[44] Pápai-Tarr im. 107.o.
[45] Finkey im. 38.o.
[46] Kádár - Kálmán im. 777.o.
[47] Kádár: i.m. 780.o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Egri Törvényszék.
Visszaugrás
