A büntetéskiszabás színes, izgalmas, ugyanakkor meglehetősen összetett folyamata soha nem lehet unalmas a bíró számára, hiszen az mindig egy konkrét ügy egyedi sajátosságaihoz igazodva lesz mindig más. A bírót ebben a folyamatban évtizedek óta vezetik iránytűként, a büntetéskiszabás törvény által lefektetett, illetőleg törvényileg nem szabályozott, de a gyakorlat által kimunkált alapelvei.
A magyar büntetőjogban először a Btá. fogalmazta meg a büntetéskiszabás elveit, melyek időtállónak bizonyultak, apró változtatással ugyan, de szövegezésükben ma is szinte megegyeznek az első megfogalmazásukkal. Joggal vetődik fel a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a büntetéskiszabás elvei az elmúlt hatvanöt év alatt semmit nem változtak. Ha maguk az alapelvek expressis verbis nem is változtak, de büntető szankciórendszerünk átalakulása, új büntetőpolitikai célkitűzések, új prioritások megjelenése, természetesen új tartalommal töltik meg az elveket, és egyúttal a büntetéskiszabási gyakorlatot is alakítják.
A büntetéskiszabás elveinek mindig összhangban kell állniuk az aktuális büntetőpolitikával és a folyton változó társadalmi igényekkel. Míg nem is olyan régen, a halálbüntetést is ismerő büntetőjogi rendszerek büntetéskiszabási fő kérdése még az volt, hogy a szabadságvesztést milyen mértékben és milyen végrehajtási fokozatban szabja ki a bíróság, addig napjainkban a fő kérdés úgy hangzik el, hogy milyen módon tehető hatékonyabbá a büntetőjog, hogyan helyettesíthető lehetőség szerint a szabadságvesztés büntetés más - alternatív - szankciókkal. Különösen fontos kérdés ez, amikor a túlzsúfolt börtöneink miatt, az elmarasztaló strasbourgi ítéletek hatalmas kártérítés megfizetésére kötelezik a magyar államot, a kegyetlen és embertelen bánásmód és büntetés megsértése miatt.[1] A strasbourgi ítéletek nyomán a fogvatartottak részére fizetendő kártérítések nem, illetve nem csak úgy előzhetők meg, hogy újabb büntetés-végrehajtási intézetek megépítésére, továbbá a meglévők kibővítésére kerül sor.[2] Hiszen ez a stratégia csak rövidtávú megoldást szülhet, ám a mélyen gyökerező problémákra nem adja meg a választ. A börtönpopuláció csökkentésének egyik lehetséges eszköze inkább az kell, hogy legyen, hogy a bíróságok és a jogalkotó összefogva csökkentik a végrehajtandó szabadságvesztés büntetés kiszabását. Ennek a követelménynek a magyar bírói kar igyekszik is megfelelni. Amennyiben a kiszabott büntetések arányát vizsgáljuk, az első helyen a pénzbüntetés szerepel, de mindenképp biztatóak az adatok a közérdekű munka tekintetében is, hiszen az utóbbi években már a közérdekű munka kiszabásának szignifikáns növekedése is egyértelműen megfigyelhető.[3] Ezek alapján kijelenthető, hogy a büntetéskiszabási gyakorlat a büntetőpolitikával együtt időről időre változik.
A büntetéskiszabás összetett folyamatában az alapelvek azok, melyeknek segítségével a bíró legalábbis kísérletet tehet arra, hogy a saját meggyőződése és lelkiismerete szerinti, törvényes és igazságos, valamint magas szakmai színvonalú verdiktet meghozza. Egyetértve azzal, hogy a büntetéskiszabás alapelveit időről időre érdemes felülvizsgálni[4] és érdemes belehelyezni őket az aktuális büntetőjog és büntetőpolitika világába, tanulmányomban most ezt a felülvizsgálatot igyekszem elvégezni azzal, hogy kizárólag a büntetéskiszabás alapelveiként rögzített szabályokat tekintem át.
A bíró büntetéskiszabási tevékenységének egyes állomásai hasonlóan fontosak. A helyes minősítés érdekében végzett bonyolult bizonyítási eljáráson sikeresen túljutó bíró, még nem dőlhet hátra, hiszen feladatának még csak egyik és az is lehet, hogy a könnyebb részét teljesítette. Hangsúlyozandó, hogy a szankció kiszabása soha nem jelenthet mechanikus folyamatot a bíró számára, még akkor sem, ha külső kényszerítő körülmények, mint például a büntetőügy gyors lezárásának követelménye ezt az attitűdöt egyébként támogatják. A bíró büntetéskiszabási tevékenysége soha nem merülhet ki az enyhítő és súlyosító körülmények sablonos felsorolásában. A helyes
- 105/106 -
minősítés után a szankció helyes megválasztása a bírói tevékenység egyik legfontosabb feladata, hiszen itt kel életre a büntetőjogi normában a diszpozíció mellett a szankció is, és a helyes szankció megválasztásával töltheti be a büntetőjog leginkább a céljait.
A bíró az igazságos, vagy legalábbis annak szánt büntetésről, eltérő nyomatékú és akár egymásnak ellentmondó érvek óvatos mérlegelésével dönt. A döntési folyamat végén kiszabott büntetésnek pedig olyannak kell lenni, ami leginkább megfelel a büntetési céloknak, és elvileg kívánatos az is, hogy azt a büntetőeljárás valamennyi résztvevője elfogadja. Kérdés persze, hogy létezik-e egyáltalán igazságos büntetés, vagyis van-e a szubjektív igazságosságnak objektív mércéje. Míg az elkövető számára az esetek többségében a lehetséges minimum kiszabása is túl szigorúnak tűnhet, addig az ügyész, a média, és a közvélemény számos esetben a legszigorúbb büntetés kiszabását várja el a bíróságtól.[5] Az állam részéről a társadalom védelmén túl, kezdetek óta ismert követelmény, hogy a büntetés gazdaságos is legyen. Angyal szavaival élve "legyen a büntetés olyan, hogy végrehajtása ne okozzon az államnak, a társadalomnak nagyobb bajt, mint maga a büntetendő cselekmény okozott."[6] A bírónak tehát jól meg kell fontolnia, hogy milyen a gazdaságos büntetés, hiszen ismerjük a szabadságvesztés végrehajtásának költségösszefüggéseit, de ugyanakkor adott esetben fölösleges költségeket jelenthet a közérdekű munka vagy a pénzbüntetés is, ha például szabadságvesztésre történő átváltoztatásra vannak eleve ítélve.
A büntetéskiszabással szemben támasztott eltérő vagy nem ritkán ellentétes elvárásoknak köszönhetően, a büntetéskiszabási folyamat mindig az érdeklődés és a figyelem középpontjában áll. A büntetőeljárásnak ez az a része, mellyel sokszor és sokan nem értenek egyet. Gyakran érik vádak a bírói kart a büntetéskiszabási gyakorlata miatt, néha azért, mert a közvélemény szerint túl enyhe a kiszabott büntetés, néha éppen azért mert túl szigorú, néha meg azért, mert az ország különböző pontjain az egymáshoz hasonló bűncselekményekre adott büntetőjogi válaszok, lényeges eltéréseket mutatnak.[7] A bíró mentségére szolgáljon ugyanakkor, hogy az egymásnak ellentmondó elveknek és elvárásoknak való megfelelés, nem könnyű feladat, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a bíró is ember, azaz ő is része a köznapi értelemben vett társadalomnak. Az ítélkező bíró egyénisége, személye természetesen megjelenik, és meg is kell, hogy jelenjen az ítélkezés folyamatában. Ha ez nem így lenne, akkor a bíró egyszerű gépként működne, ami betű szerint betartja a törvény előírásait, és mechanikusan alkalmazza a jogot, tekintet nélkül az aritmetikailag le nem írható tényezőkre. Amíg emberek ítélkeznek, addig az ítéletekben a bíró személyes habitusa, értékrendje is kifejeződhet.[8] Így aztán nem véletlen, hogy az egyéniesítés szempontjai, a súlyosító és enyhítő körülményeknek különböző ügyekben történő nyomatéka más és más lehet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
