A tettarányos büntetés elvének elfogadottá válása óta a büntetések mértékének kérdését mindig is élénk figyelem övezte, aminek az intenzitása napjainkban sem csökken. Ez nyilván több tényezőnek is betudható, amelyek sorába a közfelháborodást kiváltó bűncselekmények elkövetése éppúgy beletartozik, mint az elmúlt évtizedek változó büntetőpolitikája.[1] Ide sorolható azonban a középmértékes büntetéskiszabási szabály törvénybe iktatása is, amelynek első bevezetése nem csekély felháborodást váltott ki a büntetőbírói karban,[2] anélkül azonban, hogy ennek indoka megfelelően artikulálódott volna e jogalkalmazók részéről. Az is megállapítható továbbá, hogy a szabadságvesztés középmértékének gyakorlati alkalmazása még ma sem tekinthető problémamentesnek. Ez a középmérték alatti szabadságvesztés kiszabása miatt bejelentett terhes ügyészi fellebbezések gyakoriságában, valamint a közép mértékének sokszor pontatlan megállapításában és a kiszabott büntetési tartam meghatározásának nemegyszer sematikus megindokolásában egyaránt tükröződik. Ezért fontos és aktuális megítélésünk szerint "a büntetés középmértékének, vagyis a normális büntetésnek kérdése".[3] Erre tekintettel a továbbiakban a középmértékes büntetéskiszabási szabály jogtörténeti gyökereivel, hatályos szabályozásának alakulásával, s ennek dogmatikai, valamint gyakorlati kérdéseivel és problémáival foglalkozunk, külön figyelmet fordítva a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei ítélkezési gyakorlat alakulására.
A hatályos szabályozás történeti előzményét a királyi Kúria 1885. november 26-án a büntetés középmértékéről meghozott 49. számú döntvénye [Döntvény] jelenti, amely szerint a "B.T.K.[4] 89., 90., és 91. §-ainak egymáshoz való viszonyításából kitűnik, hogy a büntetés az elkövetett cselekményre a törvény különös részében meghatározott legalacsonyabb és legmagasabb mértéke között szabandó ki, - továbbá, hogy a büntetés, a büntetendő cselekménynek és az ezt elkövetőinek körülményeihez képest, a törvényben meghatározott tétel két végpontja közt vagy felfelé vagy lefelé haladva állapítandó meg, - hogy e két határ közt a konkrét büntetés a 90. § esetében a magasabb végpont felé közeledés, a 91. § esetében pedig az alacsonyabb végpont felé közeledés vagy ezek elérése állapítandó meg. Mindezekből önként következik, hogy a büntetési tétel legmagasabb és legalacsonyabb mértéke között oly középső pontnak kell lennie, mely az esetben alkalmazandó, ha sem a 90., sem pedig a 91. § esete nem forog fenn, s amely központból túlnyomó súlyosító körülmények fennforgása esetében a 90. § által megjelölt irányba, túlnyomó enyhítő körülmények esetében pedig a 91. §-ban megjelölt irányban kell a büntetés kimérésénél kiindulni."[5]
- 153/154 -
A kúriai döntvény helyes értelmezéséhez természetesen a büntető törvénykönyvi hivatkozásainak tartalmával is tisztában kell lennünk, ezért szükséges kiemelni a következőket: "89. § A büntetések kiszabásánál figyelembe veendők a bűnösség fokára befolyással biró súlyosító és enyhítő körülmények. 90. § Ha a súlyosító körülmények, - számuk vagy nyomatékuk tekintetében tulnyomóak: a büntetésnek az elkövetett cselekményekre megállapitott legmagasabb mértéke megközelitendő vagy alkalmazandó. 91. § Ha pedig az enyhítő körülmények tulnyomóak: a cselekményre a megállapitott büntetésnek legkisebb mértéke megközelitendő vagy alkalmazandó.
Ily esetben a halálbüntetés életfogytig tartó fegyházra, az életfogytig tartó fegyház pedig tizenöt évire változtatandó." Edvi Illés Károly szerint "Ebből [...] logikai kényszerűséggel következik, hogy midőn a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák, vagy midőn sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem állapíthatók meg, és így sem a 90., sem a 91. § nem alkalmazható: ez esetben normális büntetés az a középső ponton levő büntetés, amely ponttól a 90. § esetében felfelé, a 91. § esetében lefelé kell távolodni. A 49. számú döntvény arithmetikai pontossággal meg is határozza, hogy konkrét esetben minő számítás mellett találjuk meg e középmértéket."[6] E számítási módszer szerint "a büntetés középtartama oly módon határozandó meg, hogy az azon cselekményre a büntető törvény által meghatározott büntetési tétel legalacsonyabb és annak legmagasabb mértéke közötti különbözet egyenlő részre felosztatik s az ekként eredményezett mennyiséghez hozzáadatik azon mennyiség, mely a számtani egységtől a büntetési tétel legalacsonyabb tartamáig fennmaradt".[7]
Mindennek tükrében ma is maradéktalanul egyetérthetünk a bevezetőben már idézett Edvi Illés Károly álláspontjával abban, hogy: "Amit a Curia e döntvényében mond, az logikailag hozzáférhetetlen igazság."[8] A számítási módszer következetes alkalmazása azonban a gyakorlatban esetenként drákói szigorúságú büntetések kiszabását eredményezte volna, ami az enyhítő szakasszal való visszaélésre ösztönözte a bírókat a büntetés megfelelő mértékű egyéniesítése érdekében, s ennek következtében a középmérték figyelembevételével történő büntetéskiszabás helyett "rendszerré a kivételes esetekre szánt 92. § alkalmazása vált".[9] Ennek kiküszöbölését azonban Edvi Illés Károly nem a középmérték figyelembevételének, hanem a közbenső minimumok törvényi előírásának elhagyásával tartotta megoldhatónak.[10] Szerinte ugyanis "csak különös minimumok felállítása nélkül juthat a bíró abba a helyzetbe, hogy mindenkor az eset körülményeinek s a tettes egyéniségének megfelelő büntetést szabhasson ki a nélkül, hogy önkényesen igénybe kellene vennie a mai 92. §-nak megfelelő rendkívüli enyhítő szakaszt".[11] E probléma felvetése és az ennek megoldására tett javaslat megvalósulásának elmaradása ellenére is figyelmet érdemlő lehet napjaink büntetéskiszabási gyakorlatának értékelésekor, különösen Finkey Ferenc következő álláspontjának tükrében: "Egy talán alaptalan felmentés, vagy túl enyhe ítélet nem kelt oly erkölcsi felháborodást, az államra és a társadalomra sem jelent oly kárt vagy veszélyt, mint az alaptalan elitélés vagy a túl szigorú ítélet. Az előbbi esetben csak a bíróság vagy más hatóságok ügyetlensége, vagy a bírák lágyszívűsége felett bosszankodunk, utóbbi esetben az elkövetett igazságtalanság erkölcsi érzésünket sérti."[12]
A bírák "lágyszívűségének" problémáját merőben más módszerekkel kiküszöbölő kommunista korszak büntetőpolitikájának megvalósításához az "aritmetikai pontosságra" törekvő büntetéskiszabási szisztéma nyilvánvalóan alkalmatlan volt, miután ehhez nem csupán esetenként volt szükség drákói szigorúságú büntetések kiszabására. Ennek az ideológiája azonban az volt, hogy "a szocialista büntetéskiszabás egyéniesítési igényével összeegyeztethetetlen a középmérték-elmélet, mely mechanikus büntetéskiszabást eredményezne."[13] Ennek megfelelően a büntető törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény [Btá.] a büntetés kiszabására vonatkozóan már csupán a következőket rögzítette az 50. §-ának (2) bekezdésében: "A büntetést - általános céljának szem előtt tartásával - a törvény által megszabott kereten belül olyan mértékben kell kiszabni, amely igazodik a bűntett társadalmi veszélyességéhez és az elkövető egyéniségéből a társadalomra háruló veszélyhez, megfelel az elkövető bűnösségének, valamint az elkövető terhére, illetőleg javára egyébként figyelembe jövő körülményeknek és az okozott sérelemnek is (büntetés súlyosbító és enyhítő körülmények)." Ennek megfelelően a Döntvényt a Magyar Népköztársaság
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
