A tanulmány áttekinti, hogy miért volt szükséges a jogalkalmazásnak értelmeznie a 2022. november 10-én hatályba lépett 454/2022. (XI. 9.) Kormányrendelet átmeneti időszakra a késedelmi kamatkövetelés legfeljebb évi huszonöt százalékos mértékben érvényesíthetőségét kimondó rendelkezését, és hogy ezzel kapcsolatban milyen megoldási javaslatok merültek fel. A legnagyobb nehézséget a 2018. január 1-jétől hatályos Polgári Perrendtartás által következetesen érvényesített rendelkezési elv gyakorlati következményei jelentették. A felek a perben maguk határozzák meg igényérvényesítésük és védekezésük kereteit, ezért a félre kedvező jogszabályi rendelkezésre hivatkozás elmaradásának megítélése szükségképpen veti fel a gondolkodást az anyagi jog és az eljárásjog viszonyáról. A bemutatott szakmai viták jól mutatnak rá arra, hogy a jogalkalmazásnak alkalmasnak kell lennie a váratlan, szokatlan, a hagyományostól eltérő szabályozás a jogalkotó akaratát figyelembe vevő, egyben praktikus értelmezésére, amely rendkívül bonyolult feladat.
The study reviews why it was necessary for law enforcement to interpret Act 454/2022 which entered into force on November 10, 2022. (XI. 9.) Government decree, for a transitional period stating that default interest claims can be enforced at a maximum rate of twenty-five percent per year, and what solutions have been proposed in this regard. The biggest difficulty was the practical consequences of the principle of disposition consistently enforced by the Civil Procedure Code effective January 1, 2018. In the lawsuit, the parties themselves determine the framework of their claim enforcement and defense, therefore the judgment of failure to refer to a legal provision favorable to the party necessarily raises the question of the relationship between substantive law and procedural law. The presented professional debates clearly show that the application of the law must be suitable for the practical interpretation of the unexpected, unusual, non-traditional regulation that takes into account the will of the legislator, which is an extremely complicated task.
2022. november 10-én lépett hatályba egy különleges, a magánjogi jogviszonyokban a pénzszolgáltatás ellenértéke tekintetében a diszpozitivitást átmeneti jelleggel korlátozó jogszabály: a késedelmi kamatra vonatkozó egyes anyagi jogi rendelkezések veszélyhelyzetre tekintettel történő eltérő alkalmazásáról szóló 454/2022. (XI .9.) Kormányrendelet (a továbbiakban: Rendelet), amely a 424/2022. (X. 28.) Kormányrendelet által kihirdetett, 2022. november 1-jén hatályba lépett veszélyhelyzet ideje alatti teljesítés időszakára a késedelmi kamatot legfeljebb 25% mértékben maximalizálta azzal a normaszöveggel, mely szerint a késedelmi kamatkövetelés legfeljebb évi huszonöt százalékos mértékben érvényesíthető, ezt meghaladó részében pedig úgy kell tekinteni, mintha azt ki sem kötötték volna. A rendkívül szűk körű szabályozás értelmezési kérdéseire Leszkoven László kiváló tanulmánya hívta fel a figyelmet.[1] A tanulmány a jogszabályi rendelkezések alapos nyelvtani, rendszertani, teleologikus értelmezésével helytállóan jutott arra a következtetésre, amely szerint bár a rendelet valóban nem túl hosszú jogi normát foglal magában, a jogalkotói szándékból kikövetkeztethető, hogy a kamatmaximumot meghaladó kikötést nem létezőnek tekinti, amely következtében "a jogalkalmazó ilyen esetben nem egyszerűen nem látja a tilalmazott kikötést (szerződésrészt), hanem a jogi parancs természetéből fakadóan hivatalból észleli, hogy az nincs, és enélkül ítél a joghatások felől." Mindezzel a jelen írás is egyetért; azonban a megfogalmazott gondolatokat szeretné kiegészíteni az anyagi jogi és az eljárásjogi szabályozás viszonyából következő szükségszerű konfliktussal. Az átmeneti beavatkozás jogkövetkezményeit ugyanis a jogalkalmazónak azonnal értelmeznie kellett. Ennek során szembesült a polgári eljárásjog alapvető elvének, a rendelkezési elvnek a különleges elvárásaival. Mivel pedig a perjog evidenciája, hogy a felek maguk határozzák meg igényérvényesítésük és védekezésük kereteit, ezért a félre kedvező jogszabályi rendelkezésre hivatkozás elmaradása szükségképpen idézte elő a két jogág összeütközését, egyszerűsítve: ebben az esetben az anyagi jog vagy az eljárásjog előzi-e meg a másikat?
A 2018. január 1-jén hatályba lépett, a Polgári Perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) - a Preambulumában is megfogalmazott
- 3/4 -
iránymutatás szerint - előtérbe helyezte a felek felelős pervitelét és a bíróság aktív pervezetését, hogy ezáltal megteremtse a koncentrált per feltételeit. Ehhez kapcsolódott a rendelkezési elv határozottabb érvényesítése: ennek alapját képezte az új polgári anyagi jogi kódex, a 2014. március 15-én hatályba lépett Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.). A Ptk. szemlélete ugyanis meghatározta az elismert anyagi jogok érvényesítésének koncepcióját is: előtérbe helyezte az önálló, autonóm, döntéseiért felelősséggel tartozó jogalany emberképét - ezáltal egyértelműen állást foglalt a tudatos, felelősségteljes, felkészült és szakszerű igényérvényesítés mellett. Mindebből egyenesen következik az, hogy az új perjogi kódexnek is az önálló, felelősségteljes döntéseket hozó fél rendelkezési jogán alapuló perrendtartást kellett meghatároznia, ahol háttérbe szorul a bíró gyámkodó, kioktató szerepe.
A rendelkezési elv a polgári per legfontosabb rendező elve. A magánautonómiából következő önrendelkezési jognak érvényesülnie kell a magánjogi jogviták bíróság elé vitele és bíróság előtti érvényesítése során, ami a rendelkezési elvben fejeződik ki. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott a rendelkezési jog lényeges ismérveivel. Ennek értelmében a rendelkezési jog az önrendelkezési jog egyik aspektusa, amely a felek általános cselekvési szabadságát és az attól való tartózkodás szabadságát jelenti. A jogvitában érdekelt félnek alkotmányos joga van arra, hogy ügyét bíróság elé vigye. Ez a jog - hasonlóan a többi szabadságjoghoz - magában foglalja annak szabadságát is, hogy e jogával ne éljen.[2] A rendelkezési jogból következően a fél önállóan döntheti el, hogy kíván-e pert indítani vagy attól tartózkodni akar.[3]
A polgári perrendtartás a rendelkezési elvet absztrakt szinten határozza meg úgy, hogy ezzel kifejezze a felek magánjogi cselekvési autonómiáját. Egyrészről magában foglalja az anyagi jogok feletti szabad rendelkezést, ezen belül azt, hogy maga a fél dönthet arról, hogy igényét bíróság előtt érvényesíti-e vagy sem - azzal, hogy az anyagi jogi jogosultság peresítése semmilyen értelemben nem korlátozza a fél szabad rendelkezését az anyagi jogi jogai felett -; másrészről kifejezi azt, hogy a perben a bíróság egyes cselekményeket kizárólag a felek rendelkezése alapján végezhet - utóbbi esetben azonban annak a figyelembe vételével, hogy a per közjogi jogviszonyt hoz létre, amely a közérdek alapján az eljárási jogok feletti rendelkezés bizonyos korlátozását is eredményezi, így a feleket - többek között - a perben a jóhiszemű joggyakorlás, az eljárás- támogatás vagy az igazmondás kötelezettsége terheli.
A 2017. december 31-ig hatályos, a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (1952-es Pp.) a rendelkezési jog részeként szabályozta egyrészt a polgári per kizárólag kérelemre megindíthatóságát, amikor kimondta, hogy a bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el, amely kérelmet törvény eltérő rendelkezése hiányában a vitában érdekelt fél terjeszthet elő[4]; másrészt a perbe vitt jogokkal rendelkezést, amikor azt határozta meg, hogy a bíróság általában a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van; harmadrészt a tartalmi elbírálás követelményét, amikor kimondta, hogy a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe[5]. Nem a rendelkezési jog szabályainál, de ezt egészítette ki negyedrészt ugyancsak a bíróság perbeli feladatai körében rendezett - a személyesen eljáró fél perbeli jogairól rendelkezését elősegítő - eljárási jogokról tájékoztatási kötelezettség, amely szerint a bíróság köteles a felet - ha nincs jogi képviselője - perbeli eljárási jogairól és kötelezettségeiről, a támogató perben való részvételéről, valamint a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezésének lehetőségéről a szükséges tájékoztatással ellátni[6].
A 2018. január 1-jétől hatályos perrendtartás viszont a rendelkezési jogot a magánjogi típusú jognak a közjogi érvényesítési rend alá vetésére, azaz a perbe vitt jogokkal való szabad rendelkezésre, és a bíróság ehhez való kötöttségére szorítja[7]. Ennek oka, hogy a felek magánjogi cselekvési autonómiáját a polgári per során az anyagi jogok feletti szabad rendelkezésben látja, amely megnyilvánulásának tekinti mind azt, hogy a fél dönthet igénye bíróság előtti érvényesítéséről, mind azt, hogy a perben a bíróság egyes perbeli cselekményeket is kizárólag a felek rendelkezése alapján végezhet - azonban amiatt, hogy a perindítási jog is az anyagi jogra vezethető vissza, a rendelkezési elvnek ezt az összetevőjét nem tartja szükségesnek külön kinyilatkoztatni. A felelősségteljes emberképhez csak az a szabályozási modell illik, amely a rendelkezési jogot és a perkoncentrációt összekapcsolja: a fél a perbe vitt jogairól szabadon rendelkezik, de a perbe vitt jogot határozottan elő kell adnia, azt nem a bíróságnak kell a tényekből meghatároznia; azonban a hatékony és gyors befejezés érdekében az újonnan bevezetett anyagi pervezetés által a bíróság is közrehathat a jogvita kereteinek a meghatározásában. A kapcsolódó jogszabályi rendelkezés ugyanis kifejezetten kimondja, hogy a bíróság a felek kérelmének és jogállításának korlátain belül gyakorolja az anyagi pervezetést[8]. A perjogi alapintézmények összefüggéseire mutatott rá Wopera Zsuzsa így: "Ezen a ponton kapcsolódnak össze az új Pp. alappillérei: a féltől elvárt nagyobb felelősség a bíróság elé vitt jogvita tekintetében, ami miatt elvárható a jog megjelölése, valamint a fél hatékony jogérvényesítését hátráltató hibák kiküszöbölését célzó bírói anyagi pervezetés".[9]
A jogalkotó nem csupán általánosságokban, hanem az egyes tételes szabályok körében is kifejezetten törekedett a rendelkezési elv szélesebb körben érvényesítésére. Ennek volt az alapja a szakértői bizonyítás teljes megreformálása, de ez vezetett a fellebbezés megújított szabályaihoz is. A rendelkezési jog következetes alkalmazásával ellentétes ugyanis, ha a másodfokú bíróság maga keresi az elsőfokú eljárás anyagi jogi és eljárási hibáit, és a felülbírálatot hivatalból végzi el. Ennek nem kívánt következményei lennének a másodfokú "meglepetés-ítéletek", amelyek különösen sérthetik a felek érdekeit, tekintettel a rendes jogorvoslat igénybe vételének kizártságára. Mind a fellebbező félnek, mind ellenfelének tisztában kell lennie azzal, hogy a fellebbezést milyen okokból, az elsőfokú eljárás konkrétan mi-
- 4/5 -
lyen cselekményeit sérelmezve terjesztették elő, csak ez jelölheti ki a másodfokú jogvita kereteit, és alkalmazkodik a tisztességes eljárás követelményéhez. Ezért a rendelkezési jogot a Pp. a korábbinál lényegesen nagyobb hangsúllyal kívánja érvényesíteni a fellebbezés elbírálása során. A felülbírálati jogkör általános korlátja, hogy annak gyakorlására csak egyrészt erre irányuló kifejezett fellebbezési kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre, másrészt azok korlátai között van jogszabályi lehetőség. A törvény ezeket a korlátokat a fellebbezés esetén az abban megjelölt tartalmi követelményekhez igazítja, tehát a másodfokú bíróság csak a fellebbező fél által megjelölt ítéletet (végzést), valamint annak a fellebbezéssel támadott rendelkezését vagy részét és attól eltekintve, ha a felülbírálati jogkör gyakorlásának nem feltétele a jogszabálysértés, csak a fellebbezésben meghatározott anyagi vagy eljárási jogszabálysértés alapján, és csak annyiban változtathatja meg (helyezheti hatályon kívül), amennyiben azt a fél kéri, kivéve az ítélet kötelező hatályon kívül helyezésére okot adó eseteit[10]. Amennyiben a másodfokú bíróság felismer egy olyan eljárási szabálysértést, amelyet az ügy érdemi elbírálása szempontjából jelentősnek tart, akkor arra ugyan felhívhatja a felek figyelmét, azonban azt csak a fellebbező fél kérelmére veheti figyelembe, tehát erre való kifejezett hivatkozás nélkül - a rendelkezési jog tiszteletben tartásával - az általa észlelt eljárási hiba nem szolgálhat az elsőfokú ítélet felülbírálatának alapjául.
Kétségtelen, hogy a rendelkezési elv feltétlen érvényesülése okozza a legnagyobb dilemmát azokban az esetekben, amikor a jogalkotói szándék egyértelműen a jogviszony imperatív rendezésére irányul, azonban a fél nem veszi észre a rá kedvező normát és arra a perbe vitt jogainak érvényesítése érdekében nem hivatkozik. Ha ugyanis a rendelkezési elv feltétlenül érvényesül, akkor annak a következménye akár a tényleges jogi helyzetet felülíró bírósági ítélet is lehet. Ezt a polgári eljárásjog jellemzően tudja kezelni azzal, hogy nyilvánvalóan nem adhat segítséget annak a félnek, aki abból nem kér; ugyanakkor az egyértelmű jogszabályi rendezéssel pusztán a célszerűtlen perbeli nyilatkozatok miatt szembekerülő, anyagi jogerőhatással bíró jogalkalmazói döntés bizonyosan nem lehet a jogalkotó akarata.
Mindez különösen akkor szembetűnő, amikor az alperes - bár vitatja a keresetet - de nem hivatkozik anyagi jogi kifogásként valamely, a jog érvényesítését megszüntető, gátló anyagi jogi jogszabály alkalmazására. Így állhat elő az a következmény, hogy a rendelkezési jog téves gyakorlása az anyagi jogi jogszabályokkal ellentétes jogkövetkezményre vezet. Ennek különösen szembeötlő példája a BH 2022.207. számon közzétett döntés, amely azt mondta ki, hogy a jogállítás keretein belül további korlátot szab a bíróság döntésének az alperes kereset elutasítását kérő ellenkérelmének tartalma és indoka. Ebből következett az adott esetben az, hogy bár a per felperese kizárólag a teremgarázs tulajdoni hányad vonatkozásában rendelkezett elővásárlási joggal, a tárolók vonatkozásában nem, mégis a tárolókat magában foglaló dologösszességként való értékesítést jelölt meg, a per alperese azonban nem azzal védekezett, hogy a felperes a csak az egyik dolgon fennálló elővásárlási joga alapján nem szerezheti meg az átruházott összes dolgot, ezzel szemben a dologösszességre vonatkozó felperesi előadást nem vitatta, a Kúria pedig azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy "a dologösszesség fennállása, illetve annak hiánya hivatalból nem észlelhető", ezért a felperes keresetét a tárolók vonatkozásában ezen az alapon nem lehetett elutasítani. Kétséges, hogy egy ilyen következmény mindenben megfelel-e a jogalkotói szándéknak? Vajon az anyagi jogi kifogás elmaradásának vannak-e határai? Milyen megoldás születne akkor, ha az elbirtoklással való tulajdonszerzését a felperes arra alapítaná, hogy sajátjaként, szakadatlanul, 12 éven keresztül birtokolta az alperesi ingatlant, amelyre az alperes - nem ismervén az ingatlan elbirtoklásához szükséges törvényi időtartamot - azzal védekezne, hogy nem vitatja, mely szerint fennállnak az elbirtoklás feltételei, mert valóban sajátjaként, szakadatlanul, 12 éven keresztül birtokolta a felperes az ingatlant, csak a védekezése alapjaként valamely más, az igény érvényesítését egyébként nem kizáró okra hivatkozna?
Az anyagi jogi jogszabályi rendelkezések érvényesülése és a rendelkezési jog gyakorlása tehát szükségképpen eredményez értelmezési kérdéseket: nem volt ez másképp a kamatmaximum tekintetében sem. Arra tekintettel, hogy a Rendelet egy kivételes szabályozást alkotott, fogalmi rendszere nem illeszkedett a Ptk. rendszerébe, az eljárási következményekre pedig nem adott iránymutatást, a bíróságoknak azonosítaniuk kellett az egyes vitatott álláspontokat és meg kellett kísérelniük egységes jogalkalmazási gyakorlat kialakítását, ezért az előírásainak a megvitatása számos - de nem a jogegységesítés törvényes eszközét alkalmazható - szakmai fórum tárgya volt. Az egyik fontos megválaszolandó kérdés a Rendelet alkalmazási körére vonatkozott, hiszen míg a tárgyi hatály körében a polgári anyagi jogi kódexben meghatározott késedelmi kamatra vonatkozó rendelkezéseitől eltérő alkalmazást jelölte meg, ugyanakkor annak jogkövetkezményét úgy határozta meg, hogy az ezt meghaladó kamatkikötést úgy kell tekinteni, mintha a felek ki sem kötötték volna, és ez a szerződéses kamatra utal. Az eddigi jogalkalmazói válasz - Leszkoven László tanulmányában feltételezettekkel egyezően - a jogszabály megalkotásának céljából kiindulva a kiterjesztő értelmezést támogatni látszik akként, hogy a Rendelet a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) és a hatályos Ptk. által szabályozott valamennyi, így a szerződéses és a törvényes késedelmi kamatmértékre is kihat.
Lényegesen összetettebb volt azonban a szakmai gondolkodás, amikor választ kellett arra a kérdésre adni, hogy milyen tartalmú ítéletet kell hozni akkor, ha a per felperese a veszélyhelyzeti időszakot érintően a kamatmaximumon felüli részre tart igényt, de a tila-
- 5/6 -
lomra az alperes nem hivatkozik; továbbá hogyan kell felülbírálni a kamatmaximumot figyelmen kívül hagyó elsőfokú ítéletet, ha a fellebbezés ezt nem kifogásolja? A feltétlen jogszabályi tilalom vagy a rendelkezési jog az elsődleges?
A veszélyhelyzet ideje alatti teljesítés időszakára legfeljebb 25% mértékben maximalizált késedelmi kamatot meghaladó rendelkezésre nem hivatkozó védekezést érintően a Rendelet hatályba lépése utáni számos szakmai konzultáció során több megoldási javaslat bontakozott ki.
Az első megoldás szerint a késedelmi kamatkikötés évi 25%-os mértéket meghaladó része naturalis obligatio. A Ptk. 6:121. § (1) bekezdésének c) pontja ugyanis úgy rendelkezik, hogy bírósági eljárásban nem lehet érvényesíteni azokat a követeléseket, amelyek bírósági úton való érvényesítését törvény - az Alaptörvény 48. cikk alapján különleges jogrend (veszélyhelyzet) esetén kormányrendelet is - kifejezetten kizárja. A Ptk. 6:121. § (2) bekezdés alapján pedig azt a tényt, hogy a követelés bírósági eljárásban nem érvényesíthető, hivatalból kell figyelembe venni. Ennek az elfogadása esetén viszont kérdéses a perbe vitt ilyen igény eljárási jogkövetkezménye. A Pp. 176. § (1) bekezdés f) pontja azt mondja ki, hogy a bíróság - hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve - a keresetlevelet visszautasítja, ha az igény - az elévülés esetét kivéve - bírósági úton nem érvényesíthető; míg a perindítás hatályának beállta után a Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja szerint ebből az okból az eljárás annak bármely szakaszában hivatalból megszüntetésének van helye. Ugyanakkor a követelés egy része bírósági eljárásban érvényesíthetetlenségének nem lehet a következménye a keresetlevél részbeni visszautasítása vagy a perindítás hatályának beállta után az eljárás részbeni megszüntetése, mivel nincs eljárási lehetőség a keresetlevél részbeni visszautasítására vagy ezért a eljárás részbeni megszüntetésére: a Pp. 176. § (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a keresetlevelet vissza kell utasítani akkor is, ha a meghatározott okok a keresetlevélnek csak valamely részét érintik, míg a Pp 242. § (1) bekezdése alapján csak a teljes kereset, vagy a viszontkereset, vagy egyes felek tekintetében lehet az eljárást részben megszüntetni. Kétségesnek látszik a keresetlevél teljes perfelvételre alkalmassága akkor, ha a perbe vitt követelés egyébként érvényesíthető, csak egy jogszabályi mértékig. A Pp. 237. § (3) bekezdés b) pontja alapján ezért az anyagi pervezetés alkalmazása látszik szükségesnek, ennek értelmében ugyanis a bíróság hozzájárul a jogvita kereteinek tisztázásához azzal, hogy a felek tudomására hozza, ha a rendelkezésre álló adatok alapján olyan tényt észlel, amelyet hivatalból kell figyelembe venni, és ténynek minősül az, hogy a követelés naturalis obligatio. Ehhez képest kell a bíróságnak lehetőséget biztosítani a felek részére a nyilatkozataik megtételére, ehhez kapcsolódóan az érdemi tárgyalási szakban a Pp. 215. § (1) bekezdés b) pontja és 216. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a kereset és az ellenkérelem megváltoztatására. Emiatt a Pp. 369. § (4) bekezdése alapján alkalmazandó Pp. 237. § (3) bekezdés b) pontja szerint a másodfokú bíróságnak is erről a feleket az anyagi pervezetés körében kell tájékoztatnia, majd a Pp. 384. § (2) bekezdés a) pontja alapján kell döntenie, tehát a másodfokú bíróságnak a veszélyhelyzet ideje alatt évi 25%-os mértéket meghaladó részében az ítéletet meg kell változtatni és a kamatot a törvényes maximalizált mértékre kell leszállítani.
Ennek a megoldásnak a kritikájaként vethető fel, hogy a Rendelet nem mondja ki kifejezetten a bírósági igényérvényesítés tilalmát, holott a Ptk. értelmében ezt meg kellene tennie. A keresetlevél részbeni visszautasítása vagy az eljárás részbeni megszüntetése az előzőek szerint alkalmazhatatlan, amiből a követelés érdemben eldöntése - és ebben a részben elutasítása - következne, amely egyértelműen a naturalis obligatio természetével ellentétes. A bírósági úton nem érvényesíthető követelések létező olyan követelések, amelyek érvényesítésükhöz nem adható az állami kényszer segítsége, a Rendelet azonban azzal a szövegével, hogy úgy kell tekinteni "mintha a felek ki sem kötötték volna", nem a követelés létezésére utal.
A második megközelítés szerint bár a Rendelet a kikötés semmisségéről nem szól, azonban ténylegesen korlátozza a felek szerződési szabadságát, jogszabályba ütközőnek minősíti a 25%-ot meghaladó késedelmi kamatot. A Ptk. 6:95. § szerint pedig semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik. Bár a Pp. 342. § (1) bekezdés szerint az érdemi döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, az ellenkérelmen és a beszámítási kérelmen, a (3) bekezdés szerint pedig törvény eltérő rendelkezése hiányában az érdemi döntés nem terjedhet ki olyan jogra, amelyet a fél a perben nem állított, ez alóli törvényes kivételként a Ptk. 6:108. § (1) bekezdése szerint a semmisség általános jogkövetkezményeit - mely szerint arra jogosultságot alapítani és a szerződés teljesítését követelni nem lehet - hivatalból kell alkalmazni, míg további jogkövetkezményeit a bíróság a fél erre irányuló kérelme alapján - az elévülés és az elbirtoklás határai között - alkalmazza. A semmisségi ok hivatalbóli észlelése kapcsán követendő eljárásról az 1959-es Ptk. hatálya alatt született, de az 1/2014. Polgári jogegységi határozat szerint az új Ptk. alkalmazása körében is megfelelően irányadónak tekintett, valamint az 1/2017. Polgári jogegységi határozat értelmében az új Pp. alkalmazása körében is megfelelően irányadónak tekintett 1/2005. (VI. 15.) PK vélemény pontosan kijelöli. A semmisségről mint hivatalból észlelt tényről a bíróságnak a feleket a Pp. 237. § (3) bekezdés b) pontja értelmében az anyagi pervezetés keretében tájékoztatnia kell, majd lehetőséget biztosítani a feleknek nyilat-
- 6/7 -
kozataik megtételére, és ugyancsak ehhez kapcsolódóan az érdemi tárgyalási szakban a Pp. 215. § (1) bekezdés b) pontja és 216. § (1) bekezdés b) pontja a kereset és az ellenkérelem megváltoztatására. Az anyagi pervezetés a felülbírálat korlátai között a másodfokú bíróságot is terheli.
Ennek a megoldásnak a Rendelet szövegezése és ebből levezethető nyelvtani és egyben logikai értelmezése mond ellent, hiszen úgy rendelkezik, hogy a meghaladó részében pedig úgy kell tekinteni, mintha azt "ki sem kötötték volna", márpedig az érvénytelen szerződési részt a felek kikötötték, csak valamilyen akarati, jognyilatkozati vagy célzott joghatásbeli hiba folytán azoknak a joghatásait a törvény korlátozza. Ezt az álláspontot gyengíti továbbá, hogy a Rendelet nem tesz különbséget szerződéses és törvényes késedelmi kamatok között, nyilvánvaló célja az előírt mértéken felüli kamatok érvényesíthetőségének a kizárása; az érvénytelenség jogkövetkezménye pedig fel sem vethető a törvényes késedelmi kamatok esetében, hiszen a Rendelet normatartalma szerint ebben az esetben a kamatrendelkezések a Ptk. azonos tartalmú előírásai helyébe lépnek.
A harmadik lehetséges álláspont szerint a mintha azt "ki sem kötötték volna" kitétel azt jelenti, hogy erre nézve a felek között nem lehet egybehangzó akaratnyilatkozat, azaz ebben a részben a szerződés létre sem jött. Az eljárási jogkövetkezmények azonban - figyelemmel az 1/2014. Polgári jogegységi határozat szerint az új Ptk. alkalmazása körében is megfelelően irányadónak tekintett, az érvénytelenségi perekben felmerülő egyes eljárásjogi kérdésekről szóló 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 4. a) pontjára - az érvénytelenséggel azonosan alakulnak: A bíróság hivatalból észleli a létre nem jött szerződési kikötést mint tényt, arról a feleket az anyagi pervezetés körében a Pp. 237. § (3) bekezdés b) pontja alapján tájékoztatja, és a feleknek a nyilatkozattételre adott lehetőségei körében - lévén, hogy az anyagi pervezetés a Pp. 342. § (1) és (3) bekezdése szerinti kérelemhez és joghoz kötöttség alól nem ad felmentést - az alperesnek kell a tájékoztatást követően hivatkoznia anyagi jogi kifogásként arra, hogy a késedelmi kamat 25%-os mértékét meghaladó részben a szerződés nem jött létre, és hivatkoznia kell ennek mint a keresettel érvényesített jog érvényesíthetőségét kizáró, megszüntető vagy gátló anyagi jogi rendelkezésre, a Rendelet a késedelmi kamatot maximalizáló előírására. Az anyagi pervezetés a felülbírálat korlátai között hasonlóan terheli a másodfokú bíróságot is.
Ez az értelmezés pedig azért nem látszik támogathatónak, mert a Rendelet nem a felek konszenzusának a hiánya alapján zárja ki a 25%-ot meghaladó kamatot, ezért nem alkalmazandó a Ptk. 6:63. § (1) és (2) bekezdése, amely szerint hiányzott a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése, a lényeges és a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben nem állapodtak meg; ezzel szemben ha meg is állapodtak, a kamatmaximumot meghaladó rész akkor sem érvényesíthető, amiből arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó annak kizártságát nem az anyagi pervezetéstől és az ennek alapján gyakorolt ellenkérelem-változtatástól függően kívánta kizárni.
Végül a negyedik lehetséges megközelítés szerint a Rendelet a kamatmaximumot meghaladó rendelkezése nem az igény bírósági úton érvényesíthetőségét, az akarati, nyilatkozati vagy célzott joghatásbeli hibák miatti érvényesülését vagy a felek konszenzusát kívánja korlátozni, hanem azt szándékozza elérni, hogy a meghatározott mértéken felüli rész semmilyen körülmények között ne keletkeztessen jogosultságot és kötelezettséget, az a veszélyhelyzeti időszakban egyszerűen "nincs". Ebből pedig az következik, hogy ezzel az eljárási szabályokat teljesen felülírja, hiszen a perbe nem lehet olyan jogot vinni, amely "nincs", így azzal rendelkezni sem lehet. Ezért a bíróságoknak anyagi pervezetési kötelezettség nélkül, kérelemtől és ellenkérelemtől, fellebbezési kérelemtől és fellebbezési ellenkérelemtől függetlenül kell figyelembe venni a jogszabályi kamatkorlátozást és ehhez kapcsolódóan, amennyiben a perbe vitt jogviszonyban a teljesítési idő érintheti a veszélyhelyzeti időszakot, úgy az ítélet rendelkező részében ki kell mondani azt az általánostól eltérő jogkövetkezményt, hogy a késedelmi kamat - akár törvényes, akár szerződéses - 25%-nál magasabb nem lehet. Ilyen tartalmú rendelkezés - amelyet az eljáró bíróságok rendszeresen ekként határoznak meg -, hogy "a késedelmi kamat 2022. november 10. napjától a 424/2022. (X. 28.) Korm. rendelet szerinti veszélyhelyzet megszűnése napjáig terjedő időszakban az évi 25% mértéket nem haladhatja meg".[11] Éppen a kivételes jogszabályi rendezés ad alapot a nyelvtani értelmezés helyett a cél szerinti értelmezés előtérbe helyezésének, amely azonban hangsúlyozottan egy kivételes módszer. Arra azonban ez a megközelítés sem ad választ, hogy a korábbi jogszabályi környezetben hozott, így a Rendeletet szükségképpen figyelmen kívül hagyó jogerős ítéletek alapján a végrehajtási lapot a jogerős ítélettől eltérően kellene kibocsátani, vagy a késedelmi kamatot kellene a kibocsátott végrehajtási laptól eltérően kiszámítani, vagy pedig sem a végrehajtást elrendelő bíróság, sem a végrehajtó nem térhet el a Rendeletre hivatkozással a jogerős, évi 25%-nál magasabb késedelmi kamatot meghatározó ítéleti rendelkezéstől - mindezt csak kifejezett jogszabályi rendelkezés tudná egyértelműsíteni.
Ennek a megoldásnak az értelmezési nehézségét az adja, hogy a kérelemhez és a joghoz kötöttség megszokott eljárási szabályától idegennek látszik, mert abból kiindulva, hogy ez a kötöttség abszolút, és ez alól kifejezett törvényi rendelkezés adhat csak kivételt, a kötöttség alóli kivételt meghatározó előírás - szemben például a Ptk. 5:28. § (3) bekezdésének a túlépítés jogkövetkezményeit meghatározó ilyen célú rendelkezésével - nincs. Mindez csak abban az esetben haladható meg, ha az anyagi jog meghatározott kógens/impera-
- 7/8 -
tív rendelkezéseit olyanképpen fogadjuk el, amelyeket a polgári eljárásjog alapvető rendelkezései sem írhatnak felül: azt azonban, hogy melyek ezek a rendelkezések, csak a jogszabály megalkotásának céljával, a jogalkotó szándékával, a jogintézmény rendeltetésével és annak társadalmi hatásaival összefüggésben lehet meghatározni.
A jogalkalmazásnak alkalmasnak kell lennie a váratlan, szokatlan, a hagyományostól eltérő szabályozási megoldások feltérképezésére és a felmerülő gyakorlati problémák megfelelő, a jogalkotó akaratát figyelembe vevő, egyben praktikus értelmezésére. A veszélyhelyzeti kamatmaximum kétségtelenül fontos kihívás elé állította a bíróságokat, hiszen szembesülniük kellett az anyagi jogszabályi rendelkezések és az éppen megújított, a felek felelősségét hangsúlyozó, a rendelkezési jogot határozottan előtérbe helyező eljárási rendelkezések konfliktusával. A jogfejlesztő értelmezésnek azonban kifejezetten hasznosak az egyes jogágak alapintézményeit összevető szakmai viták. Remélhetőleg a kivételes feladatot a jogalkalmazó kellően tudja teljesíteni, figyelembe véve a jogkereső felek érdekeit. A közeljövő ad választ arra, hogy a jogalkotó által bevezetett különleges szabályozás vet-e fel újabb gyakorlati kérdéseket és azok mennyiben igénylik majd a további szakmai gondolkodást, esetleg a szabályok módosítását. ■
JEGYZETEK
[1] Leszkoven László: Fáznak-e a kamatok télen...? Egy kamatszabály margójára. Gazdaság és Jog, 2022/11-12. 21-23.
[2] 1/1994. (I.7.) AB határozat, ABH 1994, 29.
[3] 1282/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 675., 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376.
[4] 52-es Pp. 3. § (1) bekezdés.
[5] 52-es Pp. 3. § (2) bekezdés.
[6] 52-es Pp. 7. § (2) bekezdés.
[7] Pp. 2. § (1) és (2) bekezdés.
[9] Wopera Zsuzsa: Az új polgári perrendtartás elvi alapjai. Jogtudományi Közlöny, 2017/4. 153-161.
[10] Pp. 370. § (1)-(4) bekezdés.
[11] Pécsi Ítélőtábla Mf.II.30.076/2022/7. számú ítélete.
Visszaugrás
