A szerző tanulmányában a hozzátartozók károkozással kapcsolatos nem vagyoni sérelmeiből fakadó igényeit vizsgálja. A Bevezetés után, a II. részben,[2] a problémakör négy sajátossága kerül rögzítésre, majd a III. részben[3] kifejtésre: először, a nem vagyoni sérelmek pénzben nem fejezhetőek ki; másodszor, a polgári jogi szankciónak a kompenzáción túl lehetnek egyéb céljai is (prevenció, elégtétel, büntetés stb.); harmadszor, az egyénre szabott igazságosság és a döntések kiszámíthatósága közötti feszültség; negyedszer, a nem vagyoni hátrány bizonyításának nehézsége.
Ezzel kapcsolatban még egy sajátosságra hívnánk fel a figyelmet: mégpedig arra, hogy a hozzátartozók közvetett érintettjei a károkozásnak, az ő káruk és sérelmük az elsődleges károsult személyén keresztül értelmezhető. Ez számos sajátos helyzetet vet fel. Így a deliktuális hozzátartozói igény állhat együtt kontraktuális felelősséggel, ha a károkozó és az elsődleges károsult között szerződés állt fenn (pl. egy vonat utasa sérül meg egy balesetben: az utas, ha nem hal meg, akkor a kontraktuális, a hozzátartozó - pl. a házasélet megváltozása miatt - a deliktuális szabályok szerint léphet fel). Emellett kétséges az elsődleges károsult közrehatásának megítélése hozzátartozói igények esetén. Pl. ha az elsődleges károsult baleseti halálában az is szerepet játszott, hogy erősen ittas állapotban volt, amikor meg nem engedett helyen biciklizett, és ott elgázolták. Ha az elsődleges károsult túlélte volna a balesetet, akkor nem kapott volna teljes kártérítést a károsulti közrehatása miatt. Kérdés, hogy ettől függetlenül a hozzátartozónak jár-e teljes kártérítés tekintettel arra, hogy ő maga nem járt el felróhatóan. A kérdés megítélése mind a bírói gyakorlatban, mind a jogirodalomban vitatott. Az egyik álláspont szerint mivel a hozzátartozói igény sui generis tényállás, azaz önálló igény, ezért a hozzátartozónak teljes kártérítés jár (BDT 2012.2704.).[4] A másik álláspont - és mivel ezt követi a Kúria, ez tekintendő irányadónak - szerint azonban figyelembe kell venni, hogy ez az igény nem jönne létre az elsődleges károsult elleni károkozás hiányában, attól nem elválasztható, ezért az elsődleges károsult közrehatása a hozzátartozói igényre is kihat (BH2012.151.).[5] Végül a jogrendszerek között abban is különbség van, hogy a hozzátartozó megörökölheti-e az elsődleges károsultnak az őt ért nem vagyoni sérelemből fakadó igényét. Egyes jogrendszerekben erre van lehetőség (pl. ha az elhunyt személy különösen fájdalmas módon halt meg), a magyarban viszont nincs.
Ezt követően, a IV. részben, a szerző egy olyan többdimenziós modellt vázol fel a hozzátartozói igényekre, amely öt lényeges kérdésre vonatkozó, egymással összefüggő tengelyből (skálából) áll. A jogalkotó vagy a bíró által az egyes kérdésekre adott válaszokat el lehet helyezni az egyes tengelyeken, a végpontok jelentik az egymást kizáró megoldásokat azok előnyeivel és hátrányaival együtt. Az első tengely egyik végpontján a magatartásorientált, a másikon pedig az eredményorientált megközelítés található. A második tengelyen a szankció célja jelenik meg (a kompenzációtól a büntetésig). A harmadik a sérelem orvoslásának módját ábrázolja az objektív, azaz a sérelmet szenvedett személy megítélésétől független és a szubjektív, azaz a sérelmet szenvedő egyéni szempontjaira és érzéseire fókuszáló megközelítéssel. A negyedik tengely egyik végén az egyénre szabott igazságosság (a bírói mérlegelés minél nagyobb lehetősége), a másik végén pedig a kiszámíthatóság (törvényben rögzített jogosultak és kompenzációs összegek) áll. Végül az ötödik foglalkozik a bizonyítási teherrel és mércével (kell-e bizonyítania a hozzátartozónak azt, hogy a károsult halálával ő milyen és mekkora sérelmet szenvedett el).[6]
Azt maga a szerző is elismeri, hogy az egyes tengelyek összefüggnek egymással, közöttük kisebb-nagyobb mértékben átfedésnek lehetnek. Álláspontunk szerint az első három tengely közötti kapcsolat nagyon erős, kiemelt szerepe a másodiknak van (mi a szankció célja), és ebből következik kvázi "altengelyként" az első és a harmadik, azaz, hogy mennyire magatartás- vagy eredményorientált a szankció, és hogy milyen módon történik a sérelem orvoslása. Hiszen ha a szankció funkciója elsősorban a kompenzáció, akkor annak eredményorientáltnak és a sérelmet szenvedett félre szabottnak kell lennie. Ha viszont pl. büntetőfunkcióval is rendelkezik, akkor inkább magatartásorientáltnak és kevésbé a sérelmet szenvedett félre szabottnak kell lennie.
A fenti alapok lefektetése után az V. rész A pontjában a szerző a magyar jogot helyezné el a fent leírt tengelyeken, de inkább csak arról tud beszámolni, hogy a legtöbb szempont körül sok a bizonytalanság. Így az elsődleges cél ugyan a kompenzáció, de másodlagosan megjelenik a megelőzés és a büntetés is. Emellett nem világos, hogy a sérelem orvoslása kapcsán mennyiben érvényesülnek inkább az objektív vagy a szubjektív szempontok. Az pedig végképp ellentmondásos, hogy a személyiségi jogsértés mellett mennyiben kell valamilyen tényleges nem vagyoni hátrányt bizonyítani.[7]
Ezt követően az V. rész B pontja röviden bemutatja a hatályos magyar szabályozást annak előzményeivel, reformjával és dilemmáival együtt (különös tekintettel a hátrány bizonyításának kérdésére és a bagatell esetekre). Ezzel kapcsolatban kiemeli a szerző, hogy a jogalkotó által a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésében bevezetett megdönthetetlen vélelem ellenére ("a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges") mind a jogtudomány, mind a joggyakorlat megpróbálja visszacsempészni a hátrány bizonyításának terhét a felperes oldalán, ami ellentmondani látszik az eredeti jogalkotói célnak (pl., hogy a felperesnek ne kelljen újra felidéznie és átélnie a jogsértést és az azokkal járó hátrányokat). Ugyanakkor a személyiségi jogsértés és a nem vagyoni sérelem elválasztása továbbra is mesterségesnek tűnik a szerző szerint.[8]
A tanulmány utolsó nagyobb szerkezeti egysége, az V. rész C pontja a hazai joggyakorlatot tekinti át. A vizsgálat első felében (1. alpont) a szerző egy kommentárokon, tanulmányokon és egyéb másodlagos forrásokon alapuló közvetett elemzést végez. Ennek keretében először azt vizsgálja, hogy mennyiben van meghatározó szerepe a hozzátartozó és az elhunyt személy közötti tényleges érzelmi kapcsolatnak. Arra jut, hogy minél közelebb áll a hozzátartozó az elhunyt személyhez jogi szempontból, annál kevésbé elemzik a bíróságok a kapcsolat érzelmi tartalmát és annál inkább vélelmezik a kompenzálandó nem vagyoni sérelmet. A jogtudomány szerint - a joggyakorlatot elemezve - az alábbi személyek tartoznak ahhoz a belső körhöz, ahol az érzelmi kapcsolat részletes elemzésére nincs szükség: gyermek, szülő, házastárs (élettárs), (kiskorú) testvér, nagyszülő és unoka. Ugyanakkor az elhunyt és a hozzátartozó közötti érzelmi kapcsolat meglétének és minőségének növekvő jelentősége figyelhető meg a gyakorlatban. A szerző nem teljesen osztja azt a nézetet, hogy ha az elhunyttal való kapcsolat annyira távoli és laza (vagy kifejezetten megromlott) volt, hogy a felperes bármilyen gyászt és bánatot érezzen a hozzátartozója elvesztése miatt, akkor ezeket az igényeket el kellene utasítani. Ezzel kapcsolatban ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy "nem vagyoni sérelem ilyenkor is keletkezik: a családtag elveszíti a megbékélés esélyét, vagy hogy egy szoros, szeretettel teli kapcsolatot alakítson ki vagy állítson helyre a jövőben".[9]
Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy ez egyfajta sajátos esete lenne az esély elvesztése miatt keletkező igényeknek. A hazai gyakorlatban eddig három esetkörben fordultak elő esély elvesztésével kapcsolatos ügyek: (pályázaton való) nyerési esély elvesztése, pernyertesség esélyének elvesztése és gyógyulási esély elvesztése.[10] De amíg az a gyakorlat, hogy a legközelebbi hozzátartozókon kívüli személyek még kifejezetten szoros kapcsolat esetén is csak kivételesen jogosultak sérelemdíjra, addig nem tartanánk méltányosak, hogy olyan közeli hozzátartozók viszont kapjanak kompenzációt, akik kifejezetten rossz viszonyban álltak az elhunyt személlyel, csak azért, mert esetleg kibékültek volna, de ennek az esélyét elvesztették.
Arra a kérdésre, hogy pontosan mit is kell kompenzálni, még mindig nem egyértelmű a válasz. Egy hivatkozott határozat szerint a család funkciójára kell helyezni a hangsúlyt, "a bíróságnak fel kell tárnia az érintett családok működését és a haláleset előtti helyzetét és összehasonlítani a veszteséget követően fennálló helyzettel. Az áldozat szükségleteit, életkorát stb. figyelembe kell venni annak értékeléséhez, hogy a szeretett személy elvesztése hatással volt-e és hogyan hatott a felperes magánéletére, személyiségfejlődésére" stb.[11]
A releváns körülmények közül a gyakorlatban kettőnek van kiemelt szerepe: a elhunyt személy és a hozzátartozó életkorának, valamint annak, hogy egy háztartásban éltek-e. A felek együttélése önmagában nem teszi az igényt alapossá, de a különélésük sem zárja ki. A nagykorú gyermek pl. kétség esetén igazolhatja a köztük lévő szoros köteléket. Ezek mellett vizsgálni kell különösen a károkozó vétkességét, a haláleset körülményeit, az elhunytnak a családban betöltött szerepét. A szerző megemlíti a Szegedi Ítélőtábla által felállított tesztet a sérelemdíj meghatározására. Ez két objektív és két szubjektív elemből áll. Az első objektív lépés a rokonsági fok vizsgálata, a második az elhunyt és a hozzátartozó közötti tényleges kapcsolat (pl. együtt éltek-e, mennyi időt töltöttek együtt stb.). Az első szubjektív tényező pedig a felek közötti kapcsolat érzelmi tartalma, a második pedig a halálesetnek a hozzátartozóra vonatkozó tényleges hatása, így a gyászfolyamat előrehaladása.[12]
A joggyakorlat vizsgálatának második fele (V. rész C pontjának 2. alpontja) a közvetlen kutatás, mely öt év (2018 és 2022 augusztusa) vonatkozó jogeseteit dolgozza fel (összesen 39 kúriai és ítélőtáblai határozatot). A szerző kiemeli, hogy nem talált olyan ügyet, amelyben nem hozzátartozó, hanem egyéb az elhunythoz közel álló személy (pl. nagyon közeli barát) javára ítéltek volna meg sérelemdíjat. A társadalmi változások tükröződnek abban a tendenciában, hogy az élettársak és a szülőket gyakran támogató nagyszülők sérelemdíjra való jogosultsága egyre kevésbé kérdőjeleződik meg.[13]
A szerző a kutatásának részletesebb eredményeit egyes hozzátartozók szerint mutatja be. A házastárs elvesztése kapcsán kiemelendő, hogy a sérelemdíj összege jellemzően 5 és 10 millió forint[14] közé esik. Az összeg meghatározásánál irányadó szempontok különösen, hogy a házastárs elvesztése mennyiben jár a családi feladatok és terhek növekedésével (amely egyben lehetőségek - pl. új pár találása - elvesztését jelenti), és hogy mennyire voltak egymásra utalva a felek (pl. már idősek voltak, és nem volt gyermekük stb.). Az élettársakat a házastársakhoz hasonlóan ítéli meg a gyakorlat, de tekintettel van a kapcsolat tartamára és annak érzelmi tartalmára is.[15]
Szülő elvesztése esetén az átlagos sérelemdíj 4 és 12 millió forint közé esik. Minél fiatalabb gyermek, annál nagyobb összeget ítélnek meg a bíróságok. A károkozó vétkességének mértéke és a halál tragikus körülményei szintén súlyosbító tényezők.[16]
A nem vagyoni sérelem a bíróságok szerint akkor a legnyilvánvalóbb, ha a szülő a gyermekét veszíti el. Az átlagos sérelemíj ilyen esetekben 4 és 15 millió forint közé esik. Magasabb összeget ítéltek meg pl. a haláleset súlyosbító körülményei miatt, vagy amikor a gyermek elvesztése folyamatos traumát okozott a szülőnek (pl. depresszió, testi tünetek).[17]
Testvér elvesztése esetén vizsgálandó körülmény, hogy az érintettek együtt nőttek-e fel, mennyit időt töltöttek együtt stb. Nagy korkülönbség esetén azt is figyelembe kell venni, ha az idősebb, elhunyt testvér egyfajta pótszülő volt a felperes számára, ugyanakkor, ha az elhunytnak több, eltérő korú testvére volt, köztük nem tesznek szükségszerűen különbséget. Nagykorú és külön élő testvérnek is jár sérelemdíj, ha szeretetteljes kapcsolat állt fenn közöttük. A marasztalások átlagos összege ilyen esetekben ötszázezer és hárommillió forint közé esett.[18]
A további családtagok esetén az unokáknak megítélt összegek 1 és 4 millió közé estek. Az elhunyt vejének csak akkor ítéltek meg sérelemdíjat, ha ez különösen indokolt volt. Ugyanakkor egy anyós és após igényét a szoros kapcsolat ellenére elutasították, valamint egy volt házastársnak sem ítéltek meg sérelemdíjat, pedig a felek éppen a férj halála előtt kívánták feléleszteni a kapcsolatukat.[19]
Álláspontunk szerint a fentiekből az következik, hogy a házastárs, a szülő és a gyermek elvesztésének megítélése nagyon hasonló, ugyanis nincs jelentős különbség a megítélt sérelemdíjak átlagos összege között, valamint az összeg meghatározásakor irányadó szempontok is hasonlóak. Ezzel szemben a testvér elvesztése inkább a nagyszülő elvesztéséhez áll közelebb a megítélt összegek alapján, mintegy következő csoportot alkotva. Sajnálatosan olyan eset nem kerül említésre, amelyben a nagyszülő vesztette el az unokáját, de vélhetően ennek is hasonló lenne a megítélése, mint a testvér vagy a nagyszülő elvesztésének. Végül a harmadik csoportot alkothatják a távolabbi rokonok, akik részére jellemzően nem ítél meg sérelemdíjat a bíróság.
A szerző az Összegzésben azt állapítja meg, hogy a finn megoldáshoz hasonló szabályozás és gyakorlat lenne követendő, miszerint a legközelebbi hozzátartozók esetén lényegében vélelmezett lenne a kompenzálandó nem vagyoni sérelem (a kapcsolat minősége az esetükben inkább az összeg nagyságát befolyásolná), de mások is jogosultak lehetnének arra, ha bizonyítják a szeretetteljes kapcsolatukat az elhunyt személlyel. A nem vagyoni hátrány vizsgálata továbbra is központi szerepet játszik ezekben az ügyekben a hazai bírói gyakorlat alapján. Tehát a jogalkotónak az a szándéka, hogy a nem vagyoni sérelem bizonyítása szoruljon háttérbe, nem járt sikerrel. Emellett az is megállapítható, hogy a sérelemdíjnak elsősorban kompenzációs szerepe van.[20]
Végül megjegyezzük, hogy érdekes lett volna a szerző álláspontját azzal kapcsolatban is megismerni, hogy az általa végzett közvetlen kutatás eredményei alapján látható-e valamilyen elmozdulás a fent nevezett tengelyeken a magyar joggyakorlat vonatkozásában, valamint, hogy a hazai megoldás hogyan viszonyul más jelentősebb jogrendszerekhez. Ugyanakkor azt el kell ismernünk, hogy határozottabb következtetések levonásához valószínűleg további kutatásokra és jelentősen nagyobb esetszámra lenne szükség. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Journal of European Tort Law 2022. évi (13. évfolyam) 3. számában (302-334.) jelent meg.
[2] 304-306.
[3] 306-310.
[4] Emellett foglal állást pl. Harmathy Attila, lásd Harmathy Attila: A kártérítési felelősség általános szabálya és közös szabályai in Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata VI/VI. (HVG-ORAC, Budapest, 2014) 503.
[5] Egyébként ez a szerző álláspontja is, lásd Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog (HVG-ORAC, Budapest, 2015) 397-400.
[6] 311-313.
[7] 313-314.
[8] 314-319.
[9] 320-322.
[10] Lásd Jójárt Eszter: Az esély elvesztése, mint kár? (JK, 2009/12., 518-533. o.) és Kemenes István: Az esély elvesztése mint vagyoni és nem vagyoni hátrány (MJ, 2018/12., 657-669. o.).
[11] 322-323.
[12] 323-325.
[13] 325-327.
[14] A szerző az angol nyelvű cikkében az összegeket euróra átszámítva adta meg, ezeket "visszaváltottuk" forintra és kerekítve tüntettük fel.
[15] 327-328.
[16] 328-330.
[17] 330-331.
[18] 331-332.
[19] 332.
[20] 333-334.
Visszaugrás
