"Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogból következő, lényeges szempont, hogy a személyi szabadságtól való megfosztás mindig csak részleges lehet, sohasem teljes. Ez azt jelenti, hogy a fogvatartott nem válik az "állam szolgájává", vagyis az állam hatalma a személyi szabadságtól való megfosztás legsúlyosabb eseteiben is korlátozott. Az egyén fizikai szabadságának rövidebb-hosszabb ideig történő elvonásával együtt nem veszíti el az Alkotmány által elismert valamennyi jogosultságát. Az emberi méltóság tiszteletének erkölcsi parancsán alapuló alkotmányszemlélet megkívánja, hogy a fogvatartott emberek személyiségét, ember mivoltukból értékességét minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Ebben az értelemben a személyi szabadság és a fogság nem zárja ki egymást teljesen."
Az Alkotmány XII. fejezete az élethez és az emberi méltósághoz való jogot követően a személyi szabadsághoz való jogról rendelkezik.[1] Az 55. § (1) bekezdése nevezi meg az alapvető jogot (jog a szabadságra és a személyi biztonságra), valamint meghatározza a jogkorlátozás egyes általános feltételeit (törvényben meghatározott ok, törvényben meghatározott eljárás). A (2) bekezdés a személyi szabadságtól való megfosztás egyik speciális garanciáját, a bíró elé állításhoz való jogot nevesíti. A (3) bekezdés az alapjog megsértése esetén alkalmazandó jogkövetkezményről, a károk megtérítéséről rendelkezik.
Az Alkotmány 55. §-ának hatályos szövege az 1989-90-es alkotmányozás során alakult ki. A mai számozás szerinti (1) és (3) bekezdést az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény iktatta az alkotmányba. A (2) bekezdést az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény illesztette az 55. §-ba, egyúttal a korábbi (2) bekezdés a (3)-as számot kapta. Az alkotmányozók nemzetközi jogi mintákat követve és az alapjog tradicionális súlyának megfelelően helyezték el az alkotmányban a személyi szabadsághoz való jogot. Az 55. §-sal részben megegyező rendelkezéseket tartalmaz a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának (a továbbiakban egyezségokmány) 9. cikke, valamint az Emberi jogok európai egyezményének (a továbbiakban egyezmény) 5. cikke.
A személyi szabadsághoz való jog a legrégebben elismert alapjogok közé tartozik, s a szabadságvédő garanciák megteremtése a tartalmi alkotmányosság egyik sine qua nonja.[2] Ez utóbbit jól mutatja, hogy 1989-ben, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások során érdemi súlya mellett szimbolikus jelentősége is volt annak, hogy a szabadságelvonás elrendelése bírói hatáskörbe kerüljön. A büntetőeljárási törvény eredetileg úgy rendelkezett, hogy az előzetes letartóztatás elrendelése nyomozó hatósági (rendőrségi) jogkör ügyészi jóváhagyással, s a döntéshozatal 1987-ben az ügyész hatáskörébe került.[3] Meghatározó változást az előzetesen a Nemzeti Kerekasztalnál is megvitatott, a büntetőeljárási törvény módosításáról szóló 1989. évi XXVI. törvény eredményezett: a nemzetközi emberi jogi egyezményekre és az alkotmányosság követelményeire tekintettel a személyi szabadság elvonásával járó, legsúlyosabb kényszerintézkedések elrendelésére a bíróság vált jogosulttá. Mindazonáltal az Alkotmányba csak az 1990. évi XL. törvény révén került be a bíró elé állításhoz való jog, és a nemzetközi emberi jogi egyezményekben szereplő garanciák egy része ismét kimaradt az 55. §-ból. Ennek oka, hogy 1990 tavaszán a viták továbbra is kizárólag a büntetőeljárási kényszerintézkedésekről folytak, és nem esett szó az egyezményekben tárgyalt többi szabadságkorlátozásról. Mindemellett - az alkotmánymódosító törvényjavaslat indokolása szerint - "a bíróságok és az ügyészségek jelenlegi teherbírására" tekintettel, a büntetőeljárási biztosítékok is az újabb európai alkotmányoknál enyhébb formában kerültek az Alkotmányba. Így az őrizetbe vett személy bíró elé állításának határidejét az Alkotmány nem határozza meg, holott három képviselői indítvány is tartalmazott javaslatot a végül az alkotmányszövegbe került "lehető legrövidebb időn belül" szövegrésznél szigorúbb, felső időhatárt is előíró rendelkezésre.[4]
Töredezettsége ellenére az 55. § a magyar alkotmánytörténetben példa nélküli védelemben részesíti a személyi szabadságot azáltal, hogy a jogosultság elismerésén túl meghatározza az alapjog-korlátozás egyes általános feltételeit, intézményesíti a bíró elé állításhoz való jogot, valamint rendelkezik az alapjogsértés jogkövetkezményéről. Mindez szakítást jelent a Magyar Népköztársaság Alkotmányában megjelent szemlélettel, amely az állam adományaként deklarálta a személyi szabadságot, és semmiféle szabadságvédő garanciát nem tartalmazott. Ezzel szemben a korábbi, történeti Alkotmányra épülő tradicionális magyar alkotmányszemlélet - egyebek mellett - a személyi szabadság jogforrási elismertségének sok évszázados hagyományában látta megvalósulni az alkotmányosságot. A történeti Alkotmány egyik tartópillére, az Aranybulla második pontjában
- 5/6 -
az uralkodó biztosította a serviensek személyi szabadságát, ami az államalapítástól eredeztetett nemesi kiváltságok része volt. Werbőczy Tripartitumának Primae nonusa az egyenlő jogú nemesség négy szabadsága (privilégiuma) között az első helyen szólt a személyi szabadságról.
A királyi hatalmat korlátozó nemesi szabadságot elsőként biztosító Aranybullát - a számos eltérés ellenére - gyakran állítják párhuzamba az angol uralkodó által elismert jogokat és kiváltságokat tartalmazó Magna Carta Libertatummal, különösen annak 39. cikkével, amely kimondta, hogy szabad embert csak törvényes eljárás nyomán lehet bebörtönözni.[5] Az angol jogfejlődés abban volt előremutató, hogy a jogok ismételt kinyilvánításán és kiterjesztésén túl kidolgozta és az alkotmány részévé tette a jogosultságok tényleges érvényesülését előmozdító intézményi garanciákat. A bírói gyakorlat megteremtette a fogvatartottak alanyi jogát olyan parancs (writ of habeas corpus) kiadásához, amely alapján a fogva tartott személyt bíró elé kellett állítani, hogy bíró döntsön a fogva tartás jogszerűségéről.[6] Az évszázadok során egyedi döntések révén kialakult jogvédelmi eszközt az angol parlament több alkalommal törvényben erősítette meg és formálta egységessé.[7] A jogintézmény garanciális és szimbolikus jelentőségét mutatja, hogy az Angliával szembenálló észak-amerikai gyarmatok egyik legfőbb követelése a habeas corpus törvények gyarmati kiterjesztése volt, ami a Korona hatalmának súlyos korlátozását jelentette volna. Mindezek alapján érthető, hogy az Egyesült Államok alkotmányának - az alapjogi katalógust tartalmazó kiegészítéseket megelőző - eredeti szövege már rendelkezett a szabadságelvonás bírói felülvizsgálatáról.[8]
Az angolszász jogfelfogás hatása egyértelműen kimutatható az egyezmény és az egyezségokmány személyi szabadsághoz való jogról szóló rendelkezéseiben.[9] Így az Angliában megjelent jogvédő garanciák egy része a nemzetközi egyezmények közvetítésével került be a harmadik Magyar Köztársaság Alkotmányába. Az Alkotmányban kifejezetten nem szereplő biztosítékok érvényre juttatására pedig az alkotmányértelmezés révén nyílik lehetőség.
Az 55. § (1) bekezdése együtt ismeri el mindenki jogát a "szabadságra és a személyi biztonságra", ugyanakkor a paragrafus további részeiben csak a személyi szabadság védelméről esik szó. Ezért mindenekelőtt a két fogalom egymáshoz való viszonya szorul tisztázásra. Az Alkotmányban "mindenkit" megillető "szabadsághoz való jog" szerepel, amelynek széleskörűen használt elnevezése a személyi (vagy személyes) szabadsághoz való jog. A második világháború előtti magyar közjogi irodalomban elterjedt,[10] s napjainkban is megjelenő felfogás[11] szerint ez a jog általános cselekvési szabadságot jelent, s védelmet biztosít különféle jogtalan beavatkozásokkal szemben. Így - e megközelítésben - a személyi szabadsághoz való jog magában foglalja a mozgásszabadságot, a levéltitok védelmét, a foglalkozás megválasztásának szabadságát, a becsület védelmét stb. Annak ellenére, hogy az alkotmánybírósági gyakorlatban is felbukkant a személyi szabadsághoz való jog mint az egyéni autonómia átfogó védelmét biztosító alapjog,[12] a testület gyakorlata szerint az 55. § - szemben az 54. § (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz való joggal - nem általános szabadságjog.[13] A személyi szabadsághoz való jog a szűk értelemben vett fizikai, testi szabadságot, a fogva tartástól való mentességet biztosítja. E téren azonban általános: nemcsak a büntetőeljárási és büntetőjogi kényszer, hanem a személyi szabadságot érintő valamennyi intézkedés alkotmányossági korlátját jelenti.[14]
A személyi szabadság egyik megnyilvánulási formája a szabad mozgás joga, amelybe beleértendő a közterületen való helyváltoztatás szabadsága, a lakóhely szabad megválasztása és a migrációs jogok.[15] Ezért az Alkotmány 58. §-a, amely külön nevesíti ezeket a jogosultságokat, az 55. §-hoz képest lex specialisnak tekinthető.[16] Ennek ellenére az Alkotmánybíróság a két paragrafus, illetve a két alapjog "együttes értelmezése" mellett foglalt állást: "a személyes szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgás és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez."[17] A személyi szabadság és a mozgásszabadság alkotmánybeli elkülönítése mindazonáltal alkalmat adhat a két alapjog közötti fokozati különbségek kimutatására. A nemzetközi egyezmények értelmezését követő, különvéleményben megjelenő álláspont szerint az 55. § a szabad mozgást leginkább korlátozó állami beavatkozásoktól véd (és biztosít többletgaranciákat), amikor az érintett személy a hatóság őrizetébe kerül, azaz meghatározott helyen fogva tartják, onnan a hatóság engedélye nélkül nem távozhat, és erre, ha szükséges, fizikai erővel is kényszerítik.[18]
Míg a személyi szabadság alkotmányjogi fogalmának tisztázása csupán a határesetekben okoz problémát, addig az 55. § (1) bekezdés első mondatának második fordulataként megjelenő személyi biztonsághoz való jog önálló léte is kérdéses. Kiindulópontként rögzíthető, hogy az Alkotmány itt a személyek fizikai biztonságára utal, az 55. § (1) be-
- 6/7 -
kezdése nem hívható fel - sem alanyi jogi, sem intézményvédelmi értelemben - a szociális, gazdasági biztonság garantálására,[19] továbbá a személyi biztonsághoz való jog nem áll összefüggésben a közbiztonság védelmével. Az Alkotmánybíróság mind ez idáig nem alkalmazta a személyi biztonsághoz való jogot, ez a jog semmilyen módon nem jelenik meg az ítélkezési gyakorlatban. Mindazonáltal több értelmezési irány is kínálkozik a biztonsághoz való jog tartalmának és a személyi szabadsághoz való joghoz kapcsolódásának meghatározására.
A magyar közjogi tradícióban is kimutatható és a strasbourgi ítélkezést meghatározó felfogás szerint a személyi szabadsághoz és a biztonsághoz való jog együtt kezelendő, az utóbbinak nincs független, elkülönült jelentése. Deák Ferenc az 1833-as országgyűlésen beszélt először a jobbágyok személyi és vagyoni biztonságáról (akkori szóhasználat szerint: "bátorságáról"), s a személyi szabadsághoz és sérthetetlenséghez való természetes jogra hivatkozva érvelt a földesúri önkény megszüntetése mellett: "a közboldogság ott általános nem lehet, a nemzet virágzása nem képzelhető, ahol még a személyi bátorság is csak privilégium, s ahol azt a kisebb rész csak kizárólag gyakorolja."[20] Mivel azonban a magyar Alkotmány és az egyezmény külön említi a szabadságot és a biztonságot, azok nem tekinthetők egymás szinonimáinak. A strasbourgi esetjogban ismétlődő megközelítés szerint az egyezmény által biztosított "szabadság" és "biztonság" egységes egészet alkot, közülük a szabadság a fogva tartással szembeni szabadságot jelenti, a személy biztonsága pedig ebbe a szabadságba történő önkényes beavatkozás ellen nyújt védelmet.[21] Így a személyi biztonsághoz való jog felfogható a személyi szabadsághoz való jog olyan részhalmazának, amelytől az állam semmilyen körülmények között nem foszthatja meg az egyént. Ezt a megközelítést támasztja alá, hogy az Alkotmány 55. §-a a jogosultság elismerésén túl - ellentétben a személyi szabadsághoz való joggal - nem rendelkezik a jogkorlátozás feltételeiről.[22] Mindezzel szembenálló nézet szerint a személyi biztonsághoz való jog nemcsak fogva tartás esetén nyújt oltalmat a testi integritás elleni, önkényes beavatkozásoktól, hanem annál szélesebb körben. Így például - e megközelítésben - a személyi biztonsághoz való jog az egyén számára önálló jogalapot jelent a hatékony állami védelemre élet elleni fenyegetés, illetve fizikai támadás esetén.[23]
A rivális értelmezések a tekintetben összecsengenek, hogy az 55. § (1) bekezdésében elismert alapjog a természetes személy, az ember fizikai, testi szabadságát biztosítja, s e jellegzetességéből következően nem illet meg más jogalanyokat (jogi személyeket).[24] Az Alkotmány szövege egyértelművé teszi, hogy a jogosultak köre: "mindenki", vagyis a Magyar Köztársaság területén a személyi szabadsághoz való jog a külföldieket (a nem magyar állampolgárokat és a hontalanokat) is megilleti. Az alapjogi védelem értelemszerűen a nem teljesen cselekvőképes személyre, így a gyermekekre is vonatkozik.[25]
A személyi szabadsághoz való jog nem abszolút jog, vagyis az állam az Alkotmány keretei között korlátozhatja azt. Ez a következtetés kiolvasható magából az 55. § (1) bekezdéséből, amely lehetővé teszi, hogy "a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján" az egyént megfosszák szabadságától.[26] Az idézett rendelkezés felfogható az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében szereplő, az alapjogkorlátozásra vonatkozó általános formai követelmény ("az alapvető jogokra... vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg") személyi szabadsághoz való jogot érintő konkretizálásának. Ugyanakkor pusztán az 55. § (1) bekezdése nem határozza meg, hogy a formai követelményeken túl melyek az alapjog-korlátozás tartalmi feltételei. Továbbá értelmezésre szorul, hogy mi minősül a szabadságtól való megfosztásnak, és az Alkotmány 55. §-a védelmet nyújt-e a megfosztásnak nem minősülő szabadságkorlátozások esetén.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az 55. § (1) bekezdésében említett formai alapjog-korlátozási követelmények nem kizárólagosak: a személyi szabadság jogszerű ("törvényes") elvonása is okozhat alapjogsérelmet. Az 55. § (1) bekezdésének és a 8. § (2) bekezdésének egymásra vonatkoztatott értelmezése alapján a testület kimondta, hogy az Alkotmány csak úgy teszi lehetővé a törvényhozó számára a szabadságelvonás okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy az elérni kívánt alkotmányos célhoz képest aránytalanul a személyi szabadsághoz való jogot.[27] Az Alkotmány tehát nemcsak formai, hanem tartalmi akadályokat is állít a személyi szabadsághoz való jog korlátozása elé.
A joggyakorlat alapján az is megállapítható, hogy a szükségesség-arányosság követelményrendszere a személyi szabadsághoz való jog "lényeges tartalmát" érintő korlátozás tilalmának mércéje is egyben. Vagyis ebben az esetben elsősorban a lényeges tartalom szubjektív jellege érvényesül: a személyi szabadsághoz való jog aránytalan korlátozása egyúttal
- 7/8 -
a lényeges tartalmat érintő korlátozásnak is minősül.[28] A személyi szabadsághoz való jog lényeges tartalmának szubjektív jellegét mutatja, hogy az alkotmánybírósági gyakorlatban nem jelenik meg a személyi szabadsághoz való jog olyan központi magja, amelyet sohasem érhet el a jogkorlátozás. Egy esetben azonban az Alkotmánybíróság úgy fogalmazott, hogy a személyi szabadsághoz való jog "érinthetetlen lényege" a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma, amelyekről az Alkotmány 54. § (2) bekezdése rendelkezik.[29] Végső soron azonban - csakúgy, mint a többi alapjog esetében - az 54. § (1) bekezdésében szereplő emberi méltósághoz való jog jelenti azt az "érinthetetlen lényeget", amelyet a személyi szabadsághoz való jog korlátozása semmilyen körülmények között nem érhet el. A szabadságtól való megfosztás végső határa az emberi méltósághoz való jog.[30]
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése - követve az egyezmény és az egyezségokmány szövegét - nem a személyi szabadság "korlátozása", hanem a szabadságtól való "megfosztás", a szabadságelvonás feltételeit határozza meg. Ettől eltérően rendelkezik a német alaptörvény, amely a szabadság "korlátozásával" szemben támaszt ugyanilyen feltételeket.[31] A két fogalom nyilvánvalóan nem azonosítható egymással: a személyi szabadságtól való megfosztás a szabadságkorlátozás egyik fajtája, pontosabban annak legsúlyosabb formája.[32] A normaszövegek különbözősége miatt eltérő felfogások alakultak ki. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint kizárólag a szabadságtól való megfosztás minősül az egyezményben biztosított személyi szabadsághoz való jog korlátozásának, az egyéb szabadságkorlátozások nem tartoznak az 5. cikk hatálya alá.[33] Az ezzel ellentétes németországi megközelítés szerint a személyi szabadsághoz való jog standard védelmet nyújt a személyi szabadságtól való megfosztásnak nem minősülő szabadságkorlátozásokkal szemben, és speciális garanciák révén többletvédelmet biztosít a szabadságtól való megfosztás eseteiben.[34]
A magyar Alkotmánybíróság nem tette egyértelművé, hogy mennyiben esik más alkotmányossági megítélés alá a személyi szabadságtól való megfosztás a kevésbé súlyos szabadságkorlátozásokhoz képest, de az ítélkezési gyakorlat azt mutatja, hogy a testület felfogása - a két alkotmányszöveg kifejezett eltérése ellenére - valamelyest közelebb áll a német szemlélethez, mint a - magyar Alkotmánnyal lényegében azonos normaszövegen alapuló - strasbourgihoz. Az eddig elbírált ügyekben kifejtettek alapján egyértelműen szabadságtól való megfosztásnak minősül a szabadságvesztés-büntetés,[35] a szabálysértés miatti elzárás,[36] az előzetes letartóztatás mint büntetőeljárási kényszerintézkedés,[37] s - bár a testület ebben nem foglalt állást - ide sorolható az idegenrendészeti őrizet,[38] a közbiztonsági őrizet,[39] valamint a terhelt elmeállapotának elmegyógyintézeti megfigyelése.[40] A felsorolt esetekben közös, hogy az egyént meghatározott, zárt intézményben fogva tartják, s mozgási szabadsága, valamint a külvilággal való normális kapcsolattartása rendkívüli mértékben korlátozott.
Mindazonáltal a nemzetközi joggyakorlat alapján a személyi szabadságtól való megfosztásnak nem fogalmi eleme, hogy a fogva tartásra zárkában, fogdában vagy más, hasonlóan zárt helyen kerüljön sor; a külvilágtól való elszigeteltség mértékétől függően szabadságelvonásnak minősülhet például a házi őrizet vagy a lakhelykijelölés is.[41] Az Alkotmánybíróság a szabadságtól való megfosztás különleges és rendkívül súlyos esetének nevezte a második világháború alatti külföldi kényszermunkát és a deportálásokat, mert a jogsérelmet szenvedettek "feletti rendelkezés kikerült a magyar állam hatalmi szférájából és idegen szuverén hatalmi szférájába ment át".[42]
A személyi szabadságtól való megfosztás mint a személyi szabadsághoz való jog legjelentősebb korlátozásával szemben az Alkotmány három átfogó feltételt támaszt. 1. A szabadságtól való megfosztásnak az 55. § (1) bekezdésében szereplő formai követelményeknek megfelelő jogi szabályozáson kell alapulnia. 2. A szabadságtól való megfosztásról rendelkező jogi szabályozásnak meg kell felelnie a 8. § (2) bekezdéséből következő szükségességi és arányossági kritériumoknak. 3. Szabadságtól való megfosztás esetén érvényesülnie kell az 55. § (2) és (3) bekezdésén alapuló többletkövetelményeknek (bíró elé állítás és részgaranciái, kár megtérítése).[43]
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogból következő, lényeges szempont továbbá, hogy a személyi szabadságtól való megfosztás mindig csak részleges lehet, sohasem teljes. Ez azt jelenti, hogy a fogvatartott nem válik az "állam szolgájává", vagyis az állam hatalma a személyi szabadságtól való megfosztás legsúlyosabb eseteiben is korlátozott. Az egyén fizikai szabadságának rövidebb-hosszabb ideig történő elvonásával együtt nem veszíti el az Alkotmány által elismert valamennyi jogosultságát. Az emberi méltóság tiszteletének erkölcsi parancsán alapuló alkotmányszemlélet megkívánja, hogy a fogva tartott emberek személyiségét, ember mivoltukból fakadó értékességét minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Ebben az értelemben a személyi szabadság és a fogság nem zárja ki egymást teljesen.[44]
- 8/9 -
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az 55. § (1) bekezdése védelmet nyújt a szabadságtól való megfosztásnak nem minősülő, de a személyi szabadság bizonyos - esetről esetre megítélt - mértékű korlátozásával szemben is. Ide sorolható a hatóság előtti megjelenés céljából való rendőri elővezetés,[45] a közterület-felügyelő általi, felvilágosítás kérése céljából történő feltartóztatás,[46] valamint a pártfogó felügyelet alá helyezés.[47] Hasonló megítélés alá esik a szabadságuktól már megfosztott pszichiátriai betegek szabadságát korlátozó módszerek (eljárások) alkalmazásának szabályozása.[48] Így a fogvatartottakat sújtó, de a fogva tartással nem szükségképpen együtt járó szabadságkorlátozások (testi erő alkalmazása, elkülönítés, lekötözés, kémiai szerek és más egészségügyi eszközök alkalmazása stb.) a személyi szabadsághoz való jog védelmi rendszerébe kerültek.[49] Az Alkotmánybíróság - a strasbourgi gyakorlattal ellentétben - nem szabadságtól való megfosztásnak, hanem csupán a személyi szabadság egyéb korlátozásának ítélte az akár tizenkét órás fogva tartással járó rendőri előállítást.[50] A testület ezen ügyek többségében alkalmazta az 55. és az 58. § "együttes értelmezését", s a jogkorlátozás alkotmányosságát a legtöbbször az 55. § (1) bekezdéséből fakadó formai és a 8. § (2) bekezdéséből származó tartalmi követelmények alapján ítélte meg.[51]
Az Alkotmány 8. § (4) bekezdése alapján a személyi szabadsághoz való jog azok közé az alapvető jogok közé tartozik, amelyek "gyakorlása" rendkívüli jogrend (rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet) idején sem "függeszthető fel vagy korlátozható". Ezzel az Alkotmány a nemzetközi emberi jogi egyezményeknél és más államok alkotmányainál nagyobb védelmet biztosít, mivel a személyi szabadsághoz való jog általában nem tartozik a rendkívüli jogrend idején felmerülő különleges jogkorlátozási igényekkel szemben is védelmezett alapjogok sorába.[52] (Az Egyesült Államok alkotmánya például kifejezetten megengedi, hogy lázadás vagy ellenséges támadás idején a habeas corpust közbiztonsági érdekből felfüggesszék.[53])
Az Alkotmány szövege szerint tehát nincs kettős mérce: a személyi szabadság alkotmányos garanciái nem hagyhatók figyelmen kívül rendkívüli helyzetekben sem.[54] Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy tekintettel kell lenni a különleges körülményekből (háború, természeti katasztrófa stb.) adódó sajátosságokra (tömeges őrizetbe vételek, a bíróságok működésének megbénulása stb.). Ilyen szempontok mérlegelésére módot ad a szabadságkorlátozás általános feltételrendszere, különösen a korlátozás szükségességére és arányosságára vonatkozó követelmények.[55] Rendkívüli jogrend idején ugyanis kényszerítő közérdek olyan közhatalmi beavatkozásokat is indokolhat, amelyek normális körülmények között nem fogadhatók el. A 8. § (4) bekezdéséből például az következik, hogy rendkívüli jogrend idején is mindenki számára biztosítani kell az 55. § (2) bekezdéséből következő bíró elé állításhoz való jogot, de a "lehető legrövidebb időn belül" kitételt - a 8. § (2) bekezdésének megfelelően - a rendkívüli helyzet sajátosságainak megfelelően kell értelmezni.[56] Tehát a rendkívüli jogrendre hivatkozva bevezetett személyi szabadságkorlátozások alkotmányossága nemcsak attól függ, hogy fennállnak-e a rendkívüli jogrend feltételei, hanem attól is, hogy a szabadságkorlátozás szükségesnek és arányosnak minősül-e az adott körülmények között.
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és a 8. § (2) bekezdése határozza meg a személyi szabadsághoz való jog korlátozásának azokat a formai és tartalmi feltételeit, amelyeknek teljesülniük kell az Alkotmány 55. §-a által védett személyi szabadságtól való megfosztás és a személyi szabadság egyéb korlátozása esetén.[57] [Az 55. § (2) és (3) bekezdésébe foglalt többletkövetelmények csak a szabadságtól való megfosztásra vonatkoznak.]
A "törvényben meghatározott ok" és a "törvényben meghatározott eljárás" alkotmánybeli követelménye az egyezségokmány szövegének szó szerinti átvétele, és az alkotmányszöveg második fordulata megegyezik az egyezmény rendelkezésével. Mindazonáltal a szabadságkorlátozás legalitására vonatkozó formai követelmények eltérőek a magyar alkotmányos rendszerben és a nemzetközi egyezmények gyakorlatában. Az emberi jogi egyezményekből ugyanis mindenekelőtt az következik, hogy a személyi szabadság korlátozására az emberek számára megismerhető, közérthető és pontosan meghatározott jogi szabályok alapján kerüljön sor, és a jogalkalmazó szerveknek ne legyen lehetőségük arra, hogy előre meghatározott és nyilvános szabályozás hiányában hozzanak döntést.[58] Ezen túlmenően alapvetően az államok jogrendszerétől, a belső jog sajátosságaitól függ, hogy milyen jogforrásban jelenik meg a szabadságkorlátozó rendelkezés.[59]
Az Alkotmány szerint Magyarországon törvényben kell meghatározni az alapjog tartalmát és lényeges garanciáit, továbbá törvényben kell rendelkezni az alapjog "közvetlen és jelentős" korlátozásáról.[60] Az
- 9/10 -
55. § ezt az általános feltételt pontosítja azáltal, hogy a szabadságkorlátozási ok és eljárás törvényi szintű szabályozását írja elő. A rendelkezés nem taxatív, mivel - az általános formai feltételekből következően - törvényben kell meghatározni a szabadságkorlátozást közvetlenül érintő minden lényeges szabályt, így különösen a korlátozás mértékét (azon belül az időtartamát).[61] Mindebből következően a személyi szabadsághoz való jog korlátozásának Alkotmányból következő formai feltételei szigorúbbak, mint az emberi jogokat védő nemzetközi intézmények elvárásai.[62]
A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának formai követelményei a jogalkalmazó intézményekre is vonatkoznak. A személyi szabadsághoz való jogot sérti a megfelelő törvényi garanciák hiányában vagy azokkal ellentétesen elrendelt, illetve foganatosított szabadságkorlátozás.[63] A személyi szabadsághoz való jogot korlátozó törvényi rendelkezések általában hatósági (bírósági) jogalkalmazás révén változtatják meg az emberek fizikai szabadságát. Minden esetben törvénynek kell megteremtenie a jogalapot az alapjogkorlátozásra, de a tényleges joghátrányt a legtöbbször jogalkalmazás során hozott határozatok, illetve intézkedések okozzák. Például szabadságvesztés esetén az egyén jogi helyzetét a - törvényen alapuló - jogerős ítélet változtatja meg, s a tényleges, érzékelhető fordulatot a büntetés végrehajtása eredményezi.[64]
Önmagában nem teszi alkotmányossá a szabályozást, ha törvény megállapítja a szabadságkorlátozás okát és egyéb feltételeit. A törvénybeli okoknak tartalmilag is összhangban kell lenniük az Alkotmánnyal. E tekintetben meghatározó jelentősége van annak, hogy az Alkotmány "törvényben meghatározott ok" szövegrésze az egyezségokmányt követi, és az alkotmányozók nem az egyezményt tekintették mintának, amely hat pontban tételesen felsorolja a szabadságelvonás megengedett eseteit. Ritkán fordul elő, hogy az Alkotmány szűkszavú alapjogi katalógusa felsorolja az egyes alapjog-korlátozások jogszerű eseteit.[65] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az egyezmény megengedett esetei között nem szereplő okok is elfogadhatók lehetnek, ha az Alkotmány alapján legitim jogkorlátozási célnak bizonyulnak. Tehát az egyezménybeli taxáció nem érvényesül automatikusan a magyar alkotmányjogban.[66] Másfelől az egyezményben felsorolt esetekkel egybevágó szabadságkorlátozási okok is tartalmi alkotmányossági vizsgálat alá esnek. Így a szabadságkorlátozás törvénybeli indoka akkor alkotmányos, ha a korlátozásra mások alapvető jogainak védelmében vagy alkotmányos közcélok érvényesülése érdekében kerül sor. Ez lényegében az alapjog-korlátozás szükségességének vizsgálatát jelenti.
A magyar jogrendszerben a személyi szabadság korlátozásának számos formája ismert. A szabadságtól való megfosztással járó, legsúlyosabb korlátozások jórészt a büntetőeljárás lefolytatásához kötődnek; büntető anyagi jogi szankcióként (szabadságvesztés, kényszergyógykezelés, javítóintézeti nevelés) vagy eljárási kényszercselekményként (például őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés, lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, valamint a nemzetközi bűnügyi jogsegély körébe tartozó kényszerintézkedések) jelennek meg. A büntetőeljáráson kívül is sor kerülhet a személyi szabadságtól való megfosztásra, így különösen az idegenrendészet, a szabálysértési eljárás, az egészségügyi és a rendészeti igazgatás egyes területein.[67] Ezekben az esetekben az Alkotmány a szabadságtól való megfosztás alapjául szolgáló indokok és célok: egyfelől az érintett személy magatartása vagy állapota, másfelől a jogkorlátozással elérni kívánt cél konkrét szabályozással való összevetését követeli meg.
Miközben a testi büntetések és más kínzások eltűntek a demokratikus államok szankciórendszeréből és a halálbüntetés is szinte teljesen kikerült ezen államok jogrendjéből, a szabadságvesztés-büntetés napjainkban is széles körben alkalmazott és az alkotmányjog szintjén egyelőre kétségbe nem vont része a büntető igazságszolgáltatásnak.[68] Ma utópiának tűnik a börtönök nélküli társadalom. E tárgykörben sajátos kettősség jellemzi az alkotmánybírósági érvelést, ami azzal a következménnyel jár, hogy a szabadságvesztés-büntetés jogintézményének érdemi vizsgálata nem kerül napirendre. A büntetendő magatartások és joghátrányok meghatározása a többségi felhatalmazáson alapuló törvényhozó kompetenciája, a közérdeket, s azon belül a közrendet és az erkölcsöt e tekintetben a képviselők érvényesíthetik.[69] A törvényhozást befolyásoló büntetőpolitika, valamint a kriminológiai és büntetőjog-elméleti felismerések helyességéről az Alkotmánybíróság nem foglal állást, és mindezek - mint Alkotmányon kívüli szempontok - nem szolgálnak az ítélkezés alapjául.[70]
Másfelől viszont a 8. §-ból származtatott "alkotmányos büntetőjog" egyik eleme, hogy az egyén védelmet élvez a büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználásával szemben.[71] Ebből következően a kriminálpolitika célszerűségi megfontolásai nem sérthetik az alapvető jogok védelmének alkotmányos büntetőjogi garanciáit, ezért a büntetőjogi törvényhozás alkotmányossági vizsgálat alá kerülhet.[72] Mindezen szempontok alapján egyértelmű, hogy a
- 10/11 -
büntetőjogi tényállásoknak (a büntetendő magatartások meghatározásainak) formailag és tartalmilag is összhangban kell lenniük az alkotmánnyal. Ugyanakkor a szabadságvesztés mint szankció léte önmagában nem kifogásolható, mivel az elérni kívánt büntetőpolitikai cél (speciál-, illetve generálprevenció, megtorlás stb.) jelenleg kívül esik az alkotmányossági vizsgálat keretein, és az is, hogy az elítéltek bebörtönzése alkalmas-e a cél elérésére.[73] Mindazonáltal a fennálló büntetőjogi rendszeren belül jelentőséget kapnak kriminológiai, kriminálszociológiai megfontolások. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a "modern büntetés-végrehajtási rendszerek előnyben részesítik a társadalomtól elszigeteléssel szemben a társadalmi integrációt", s ezt érvényre kell juttatni a szabadságelvonás mértéke, a fegyintézet és a társadalom közötti kapcsolattartás szabályozásakor.[74]
Büntetésként alkalmazott szabadságelvonással kriminális cselekmény elkövetője sújtható. A jogkorlátozás oka tehát a törvény alapján büntetendő (és alkotmányosan büntethető) cselekmény elkövetése. A nemzetközi egyezmények ítélkezési gyakorlata abból indul ki, hogy a jogvédő garanciák nem függnek a korlátozó szabály jogági besorolásától, azoknak a büntetőjogon kívüli büntetések esetén is érvényesülniük kell.[75] Ebből viszont az is következhet, hogy megfelelő feltételek mellett fegyelmi vagy más szankcióként is kiszabható szabadságelvonással járó büntetés. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság szerint a "büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio". Társadalmi rendeltetése "a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek".[76]
Az ultima ratio érve felhasználható egyfelől a büntetőjogon belül az egyes bűncselekményekhez kapcsolt szabadságvesztés szankció megkérdőjelezésére. (Nem elegendő-e a büntetőjogi szankciórendszer más, kevésbé korlátozó elemének alkalmazása az adott bűncselekmény esetén?) Másrészt ez a szempont a szabadságelvonással járó szankciók büntetőjogon kívüli alkalmazásának visszaszorítását igényli. Mindazonáltal a Magyarországon 1990-ben újra bevezetett, szabálysértés elkövetése miatti elzárás intézményéről az Alkotmánybíróság megállapította, hogy összhangban áll az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével, tekintettel a szabálysértési törvény eljárási garanciáira, az elzárás időtartamára, valamint arra, hogy minden esetben a pénzbírság alternatívájaként alkalmazható.[77]
Az 55. § (2) bekezdése kifejezetten utal a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek szabadságtól való megfosztására. Ezért az ítélethozatalt megelőző fogva tartás[78] mint a személyi szabadságot korlátozó legsúlyosabb büntetőeljárási kényszerintézkedés intézménye nem szorul külön alkotmányos igazolásra. Tisztázni kell ugyanakkor a szabadságtól való megfosztás elfogadható indokait, amelyek egyúttal korlátot is jelentenek a szabályozással szemben. Az európai demokráciák számára irányadó mércéket az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R. (65) 11. számú határozata és R. (80) 11. számú ajánlása, valamint Parlamenti Közgyűlésének 1245. (1994) számú ajánlása tartalmazza. Ezek egybehangzóan úgy rendelkeznek, hogy a fogva tartás soha nem alkalmazható büntetési célokból, elrendelésére csak akkor kerülhet sor, ha az alábbi indokok közül egy vagy több fennáll: szökés veszélye, az eljárás menetébe történő beavatkozás veszélye, súlyos bűncselekmény elkövetésének veszélye.[79]
Az európai mérce alkotmánybírósági recepciója szerint "az előzetes letartóztatás a büntetőigény hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó preventív intézkedés".[80] Emellett a fogva tartás elfogadott célja, hogy "a büntetőeljárás alatt álló személyt megakadályozza az előkészített vagy megkísérelt, vagy más, szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetésében".[81] Ezekkel az alkotmányos célokkal összefér, hogy a fogva tartásra nem csupán az eljárás sikerét veszélyeztető, már bekövetkezett eseményt követően van lehetőség (a terhelt megszökött, a hatóság elől elrejtőzött), hanem "a nem kívánatos esemény - tényekre alapozottan - valószínűsíthető bekövetkezésének megakadályozására is (a bűncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a terhelt szökésétől vagy az elrejtőzésétől lehet tartani; alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a terhelt az eljárást meghiúsítaná vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné)".[82] Összességében az elsődleges cél mindig a már megindult büntetőeljárás sikeres lefolytatása (bűncselekmény felmerült gyanújának igazolása vagy elvetése). Nem alkalmazható szabadságtól való megfosztás elkövetett bűncselekmény gyanúja nélkül, pusztán vélelmezett jövőbeli bűncselekmény elkövetésének megelőzése érdekében,[83] gyanúsított vallomásának kikényszerítése céljából, továbbá, "előrehozott büntetésként".[84]
A fentiekből következik, hogy az ítélethozatalt megelőző fogva tartásra csak kivételesen és a konkrét körülmények mérlegelése alapján kerülhet sor. Az R. (80) 11. számú ajánlás szerint a döntéshozatalkor különösen az alábbiakat kell tekintetbe venni: "az állított bűncselekmény jellege és súlyossága; a bűncselekménynek az érintett személy által történt elkövetésére vonatkozó bizonyítékok bizonyító ereje; a bűnösség megállapítása esetén feltehetően alkalmazandó büntetés; az érintett személy személyisége, előélete, személyes és társadalmi körülményei és különösen
- 11/12 -
közösségi kötődése; az érintett személy magatartása, különösen a megelőző büntetőeljárások által esetleg rárótt kötelezettségeinek a végrehajtása során." A strasbourgi bíróság egy ügyben azért marasztalta el Magyarországot, mert egy kábítószer-terjesztéssel gyanúsított személy - elsőfokú ítéletet megelőző - fogva tartása közel 2 év 10 hónapig tartott, s ennek egy részében a letartóztatás indokául szolgáló eltűnés veszélyére semmiféle bizonyíték nem utalt.[85]
A konkrét körülmények kötelező vizsgálatából fakad továbbá, hogy önmagában a várható (kiszabható) büntetés súlyossága nem indokolhatja a szabadságtól való megfosztást. A strasbourgi bíróság elmarasztalta Magyarországot azért, mert emberöléssel vádolt személyt 3 év 7 hónapig előzetes letartóztatásban tartottak pusztán a bűncselekmény súlya miatt, anélkül, hogy a szökés vagy elrejtőzés konkrét veszélyét bármiféle ésszerű indokkal alátámasztották volna.[86] Mindebből értelemszerűen következik, hogy az ítélethozatalt megelőző fogva tartás nem lehet kötelező, és a konkrét körülményeket mérlegelő döntést minden esetben indokolni kell.[87] Az Alkotmánybíróság a bírói mérlegelés alkotmányellenes kizárásának minősítette, hogy a bűnösséget megállapító és szabadságvesztés-büntetést kiszabó elsőfokú ítéletet követően a vádlott nem maradhatott szabadlábon az eljárás jogerős befejezéséig, ha az ügyész indítványozta letartóztatását.[88]
Az ítélethozatal előtti fogva tartás egyik legfontosabb feltétele, hogy alapos gyanú legyen arra: a kriminális cselekményt a fogva tartott személy követte el. Az 55. § (1) bekezdésének általános megfogalmazásából következik, hogy nem az eljárás jogági besorolásának és elnevezésének, hanem a felelősségre vonás sikeressége érdekében elrendelt szabadságelvonásnak van jelentősége. Ez az értelmezés áll összhangban a strasbourgi gyakorlattal, amely - a belső jog szerinti eljárás elnevezésétől függetlenül - a személyi szabadságtól való megfosztásnak tekinti a néhány órás fogva tartásokat, és azok esetében is megköveteli az "ésszerű gyanú" (reasonable suspicion) meglétét, amelynek nem kell az elítéléshez vagy a vádemeléshez szükséges erősségűnek lennie, de tényleges (objektív) bizonyítékokon kell alapulnia.[89] Ennek a megközelítésnek a lényege, hogy a hatóság ne az érintett személy külvilágtól való elzárását követően, hanem azt megelőzően mérlegelje a vele szemben felmerült gyanú ésszerűségét, alaposságát. Az eljárás során figyelemmel kell lenni a gyanú intenzitásának változására, és az alapos gyanú megszűnésekor haladéktalanul szabadon kell bocsátani az érintettet.
A bűnüldözés és a bűnmegelőzés mellett olykor egyéb közcélok, mindenekelőtt rendészeti, illetve igazgatási célok is indokolhatják a személyi szabadsághoz való jog kisebb-nagyobb mértékű korlátozását. A személyi szabadsághoz való jogot korlátozó hatósági jogosítványok közül kiemelhető a törvényben meghatározott különféle célokból alkalmazható előállítás (legfeljebb 12 óra) és az annak lejártát követően a személyi szabadságtól való megfosztás - büntetőeljáráson kívüli - meghosszabbítására lehetőséget adó közbiztonsági őrizet (legfeljebb 24, illetve 72 óra, az előállítás ideje beleszámít).
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdéséből következően a rövid ideig tartó szabadságkorlátozásokra is csak megfelelő alkotmányos indokkal kerülhet sor. Ezt szem előtt tartva az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte, hogy a törvény lehetőséget adott az eltűntként körözött személyek előállítására. A testület szerint nem indokolja mások alapvető jogai vagy egyéb alkotmányos célok védelme, hogy a jogellenes magatartást nem tanúsító, csupán eltűnt és megkerült személyeket a rendőrség - egyéb indok hiányában is - fogva tarthatja.[90] Hasonló megfontolásból ítélte alkotmánysértőnek a testület, hogy a rendőrség közbiztonsági őrizetbe vehette a személyeket saját érdekükben is, ha "ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban" vannak. A többségi vélemény szerint a rendőrség az ilyen helyzetekben akkor tesz eleget az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló életvédelmi kötelességének, ha az előállítás ideje alatt biztosítja a rászoruló orvosi ellátását, ezért nincs indoka a rendőrségi fogva tartás meghosszabbításának.[91] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság alkotmányosnak minősítette a személyazonosság megállapítása céljából elrendelt 24 órás közbiztonsági őrizetet. A többségi álláspont szerint "az igazolás megtagadása vagy egyébként az azonosítást elősegítő adatok közlésének szándékos elmulasztása, illetőleg félrevezető adatok közlése vezethet oda, hogy az előállításra rendelkezésre álló idő nem bizonyul elegendőnek a személyazonosság megállapítására"[92] A közbiztonsági őrizet elrendelése eszerint a fogva tartott személy akaratától függ, aki az őrizetbe vétel alól a hatósággal való együttműködés esetén mentesülhet. Megjegyzendő, hogy ilyen feltétel a törvényben nem szerepel, így jogos az a különvéleménybeli megállapítás, hogy "a közbiztonsági őrizetbe vétel elrendelésére biztosított lehetőség egyfajta kényelmi szabály, amely nem ösztönzi a hatóságot az előállított személyazonosságának mielőbbi megállapítására".[93]
- 12/13 -
A rendészeti célú fogva tartás intézménye nem használható fel arra, hogy a hatóság az érintett személy külvilágtól való elzárását követően mérlegelje a vele szemben felmerült gyanú ésszerűségét, megalapozottságát. Senki nem fosztható meg a szabadságától bűnüldözési célból alapos gyanú nélkül. Az Alkotmánybíróság ezzel szemben nem minősítette alkotmányellenes szabadságkorlátozásnak, hogy a rendőrségi törvény alapján a rendőr előállíthatja s összesen 12 órán keresztül fogva tarthatja azt, aki "bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható". A testület érvelése szerint az úgynevezett "egyszerű gyanú" alapján történő előállítás "önmagában és közvetlenül nem irányul büntetőeljárás megindítására, azaz nem feltétlenül indukál egy olyan eljárást, amely akár a személyi szabadság huzamosabb idejű korlátozását is eredményezheti. [...] Az előállítás ideje alatt nyílik alkalma a döntésre jogosult hatóságnak arra, hogy az alapos (megalapozott) gyanú fennállását megállapítsa."[94] A testület okfejtése tehát a büntetőeljárásról szóló törvény szabályait tette alkotmányossági mércévé, és megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést, hogy a rendőr miért mérlegelheti a gyanú alaposságát a személy fogva tartása mellett.
A társadalom lényegesen több ismerettel rendelkezik a börtönök és a rendőrségi fogdák világáról, mint azokról a zárt intézetekről, ahol nem kriminális cselekményt elkövető személyeket tartanak fogságban, hanem pszichiátriai betegeket kezelnek. A demokratikus államokban, így Magyarországon is, intézeti gyógykezelésre háromféleképpen kerülhet sor: a döntésképes beteg megfelelő tájékoztatáson alapuló kérelme, illetve beleegyezése alapján; bíróság kötelező intézeti gyógykezelést elrendelő határozata alapján; sürgősséggel, ha a beteg önmagát vagy másokat veszélyeztető - akutan kialakult - állapotban van. Sokáig uralkodónak számított és napjainkban is megjelenik az a felfogás, hogy az "őrültek" társadalomtól való elszigetelése, továbbá a gyógyításuk során igénybe vett eszközök alkalmazása nem a jogi, hanem az orvosi judícium körébe tartozó kérdés.[95] Ezzel szemben a modern alkotmányos szemlélet kiindulópontja, hogy a pszichiátriai betegek kötelező intézeti kezelése a személyi szabadsághoz való jog korlátozásának egyik legsúlyosabb esete.[96] A beteget akarata ellenére elzárják a külvilágtól, és gyógykezelésnek vetik alá, melynek során rendkívül kockázatos terápiákat és kényszerítő eszközöket alkalmaznak. Ennek része lehet a fizikai mozgás szabadságának teljes megszüntetése (például lekötözés révén) és a gondolkodást, elmeműködést radikálisan befolyásoló eszközök kényszerített alkalmazása (például pszichotrop szerek, elektrokonvulzív terápia).[97]
A kötelező pszichiátriai intézeti kezelés nemcsak szabadságkorlátozó jellegét, hanem igazolását tekintve is különleges. Az államnak egyrészt - intézményes alapjogvédelmi feladataiból következő - alkotmányos felhatalmazása van arra, hogy a mások életét, testi épségét veszélyeztető emberekkel szemben fellépjen, másrészt - a parens patriae elv alapján - a mentális betegségük miatt önmagukról gondoskodni képtelen személyeket saját maguk veszélyeztetésétől is megvédheti.[98]
A pszichiátriai betegek alapvető jogainak védelme érdekében hozott jelentős nemzetközi jogi dokumentumok kiindulópontja, hogy a veszélyeztető állapotú, illetve veszélyeztető magatartást tanúsító pszichiátriai betegek szabadságának elvonása nem az egyén megbüntetésére, hanem gyógykezelésére irányul.[99] A pszichiátriai betegek általában nem veszélyesebbek más betegeknél, és a mentális kór a legtöbbször nem csökkenti a beteg belátási képességét.[100] Ezért a szabadságkorlátozó beavatkozások alkotmányos feltétele a pszichiátriai betegség meglétén túl, hogy a beteg valódi veszélyt jelent magára vagy másokra, és a szükséges belátási képesség hiánya miatt nem tud saját gyógykezeléséről rendelkezni.[101] Az önkárosító szenvedélybetegség önmagában nem szolgálhat a személyi szabadságtól való megfosztás, a kötelező intézeti gyógykezelés alapjául, csak ha a függőség talaján pszichotikus állapot (elmezavar) alakul ki.[102]
A pszichiátriai intézeti kezelés jól példázza, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének alkalmazásakor a volenti non fit iniuria elv nem alkalmazható megkötések nélkül.[103] Nyilvánvalóan eredményesebb a terápia, ha a mentális zavarokkal küzdők önként fordulnak a pszichiátriai intézményekhez és együttműködnek az orvosokkal a gyógykezelés során. Önkéntes intézeti kezelésről csak a saját egészségügyi problémáiban döntésképes személy nyilatkozhat, miközben a legtöbbször kérdéses a beteg döntésképessége. Érvénytelennek kell tekinteni a beleegyező nyilatkozatot, ha pszichiátriai betegsége folytán cselekvőképtelen személy írja alá. (Ebben a kérdésben a törvényes képviselő sem járhat el egyedül a visszaélések nyilvánvaló veszélye miatt.) Továbbá az önkéntes beteg állapota a kezelés során romolhat, s elveszítheti jognyilatkozat-tételi képességét.[104] Másfelől az intézeti elhelyezésbe való beleegyezés nem jelenti a kezelésekbe való beleegyezés jogáról való lemondást. Sőt számos esetben a nem önkéntes betegek is képesek - megfelelő tájékoztatás nyomán - egyes kezelésekről rendelkezni.[105] Mindezek a szempontok azt indokolják, hogy speciális jogi garanciák bástyázzák körül az önkéntes kezelést is.[106]
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése védelmet biztosít azoknak a pszichiátriai betegeknek is, akik nemcsak veszélyt jelentenek másokra, hanem már el is követtek személy elleni erőszakos vagy közveszélyt
- 13/14 -
okozó bűncselekményt, és elmebeli állapotuk miatt nem büntethetők, ezért kényszergyógykezelésre kötelezettek. (Illetve az ügydöntő határozat előtt ideiglenes kényszergyógykezelésben részesülnek.) Annak ellenére, hogy a kényszergyógykezelés ma a büntetőjogi szankciórendszer része, annak elsődleges célja a beteg gyógykezelése, és ezzel együtt arra irányul, hogy a beteg ne jelenthessen veszélyt a társadalomra. Ezeknek az alkotmányos céloknak az felel meg, ha a kényszergyógykezeltekkel szemben a pszichiátriai betegekre irányadó szabályokat alkalmazzák és nem a büntetés-végrehajtási rendelkezéseket.[107] A fentiekből következik továbbá, hogy sem büntetéssel, sem kötelező gyógykezeléssel nem sújthatók azok a személyek, akik a kriminális cselekmény elkövetésekor büntethetőséget kizáró kóros elmeállapotban voltak, de később már nem jelentenek veszélyt másokra, esetleg időközben meggyógyultak.
Az egészségüggyel összefüggő szabadságkorlátozások hagyományos területe a veszélyes elmebetegek társadalomtól való elszigetelése mellett a járványügyi elkülönítés. A XIX. század végén kialakult járványügyi modell a közegészség védelme érdekében az egyéni szabadság messzemenő korlátozására tart igényt. A módszer lényege, hogy a fertőző megbetegedések leküzdése érdekében szűréssel azonosítani kell a fertőzött személyeket, a feltárt eseteket nyilvántartásba kell venni, a fertőzött személy kapcsolatait fel kell kutatni, és a fertőzötteket el kell különíteni.[108] Ugyanakkor az alkotmányos rendszerekben, így Magyarországon, a járványügyi közcélok sem adnak biankó felhatalmazást az államnak az alapjog-korlátozásra.[109] A személyi szabadsághoz való jog aspektusából a fertőző betegségben szenvedők lakóhelyükön, egészségügyi intézményben vagy más helyen történő elkülönítésének, valamint az úgynevezett vesztegzárnak (járványügyi zárlatnak) van jelentősége. Önmagában a fertőző betegség ténye nem teszi indokolttá a beteg elzárását a külvilágtól. A szabadságkorlátozás függ a betegség súlyosságától, terjedésének módjától, lappangási idejétől, a rendelkezésre álló gyógymódoktól, valamint a beteg magatartásától. Ezek a követelmények egyrészt szükségessé teszik a fertőző betegségek közötti normatív különbségtételt. A feltételek másrészt egyéniesített vizsgálatot indokolnak, annak megállapítása érdekében, hogy milyen természetű és súlyosságú kockázatokkal kell számolni a konkrét esetben. A beteg elkülönítésének elsődlegesen a gyógyítást kell szolgálnia, másodsorban a fertőzés továbbterjedésének megakadályozását kell céloznia. Mindezeket figyelembe véve például a HIV-pozitív személyek szabadságának korlátozása - tekintettel a vírusfertőzés terjedésének módjára - alkotmányosan indokolatlan. Szabadságtól való megfosztást eredményező közhatalmi beavatkozás kizárólag akkor lehet elfogadható, ha a fertőzött személy a megfelelő tájékoztatás ismeretében (és annak ellenére) tudatosan és közvetlenül veszélyezteti környezete egészségét.[110]
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján a személyi szabadsághoz való jog korlátozásának szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy a korlátozást legitim alkotmányos célok indokolják. Az alapjog-korlátozás arányosságára vonatkozó követelmény alapján az 55. § (1) bekezdésében elismert alapvető jog korlátozásakor a legitim cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt kell választani, és az elérni kívánt cél fontosságának arányban kell állnia az alapjog-korlátozás súlyával.
A szabadságkorlátozás mértékére vonatkozó általános alkotmányossági előírás több összetevőre bontható. Ezek közül az első, hogy az alkotmányos cél elérését nem lehet leszűkíteni a szabadságtól való megfosztás vagy szabadlábon hagyás alternatívájára, s ez csak úgy valósítható meg, ha a jogi szabályozás lehetőséget ad egyrészt a személyi szabadsághoz való jogot különböző mértékben korlátozó eszközök közötti választásra, másrészt a szabadságkorlátozással nem járó, alternatív intézkedések alkalmazására. A mai magyar jogrendszer a kriminális cselekmény elkövetése miatti szabadságvesztés szankción belül a büntetésvégrehajtás fokozataiban tesz különbséget (fegyház, börtön, fogház).[111] A szabadságelvonással járó szankció alternatívája a büntetőjogban a pénzbüntetés, valamint a közérdekű munka. A szabálysértési jogban az elzárás alternatívája a pénzbírság. Az Alkotmánybíróság az elzárást - egyebek mellett - azért ítélte alkotmányosnak, mert minden tényállásnál vagylagos szankcióként szerepel.[112] A bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személyek szabadságának elvonásával járó legsúlyosabb kényszerintézkedés az előzetes letartóztatás, amelynek a személyi szabadsághoz való jog enyhébb korlátozásával járó alternatívája a lakhelyelhagyási tilalom, és annak szigorított változata, a házi őrizet. A letartóztatás helyett igénybe vehető, szabadságkorlátozással nem járó egyedüli intézkedés az óvadék, amely - önmagában - nem jelent mindenki számára valódi alternatívát.[113] A járványügyi eszközök között a gyógyintézeti elkülönítés elsődleges alternatívája a lakóhelyen történő elkülönítés. Mindezekkel szemben a veszélyeztető állapotú pszichiátriai betegek kötelező gyógykezelése differenciálatlan: az intézeti kezeléssel szemben az ambuláns ellátás csak önként vállalható.[114] Ugyanakkor - alkotmányossági szempontból megkérdőjelezhetően - törvényes lehetőség van arra, hogy cselekvőképes és nem - vagy már nem - ve-
- 14/15 -
szélyeztető állapotú pszichiátriai betegeket bentlakásos szociális intézmény szolgáltatásának igénybevételére kötelezzenek.[115]
Az arányossági vizsgálat körében külön értékelhetők az egyes kriminális cselekmények elkövetését szankcionáló szabadságelvonások. A szabadságvesztés-büntetés létének esetleges megkérdőjelezésétől eltérő probléma, hogy az egyes bűncselekmények (szabálysértések) esetén alkotmányosan elfogadható-e szabadságelvonással fenyegetni az elkövetőket. Vitán felül áll az, hogy a szükségességi-arányossági követelmények irányadók, ha az állam alapvető jogot (például véleménynyilvánítási szabadságot) korlátoz a büntetőjog és azon belül a szabadságtól való megfosztás eszközével. A kérdés ezért az, hogy miként ítélendő meg, ha a büntetőjogi tilalom és a szabadságtól való megfosztással járó szankció nem alapvető jog érvényesülésének tilalmához kapcsolódik. Az Alkotmánybíróság már 1992-ben kifejtette, hogy a "büntetőjog tilalmai és előírásai, különösen pedig a büntetések mind alapjogot vagy alkotmányosan védett jogot és értéket érintenek", ezért meg kell felelniük az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből következő alapjog-korlátozási feltételeknek.[116] Ugyanakkor a Büntető Törvénykönyv egyes tényállásainak vizsgálatakor arányossági értékelésre általában csak akkor került sor, ha a tényállás alapjog-gyakorlást szankcionált,[117] több más esetben a testület az ésszerűségi tesztet alkalmazta.[118]
Új irányt a Btk. Visszaélés kábítószerrel cím alatti rendelkezéseiről hozott határozat jelenthet, amelyben az Alkotmánybíróság a szükségességi-arányossági követelmények alapján bírálta el az alapjogként el nem ismert kábítószer-fogyasztás büntetőjogi tilalmát.[119] A magyar Alkotmánybírósággal szemben a német szövetségi Alkotmánybíróság az alapjog-korlátozás mértékének vizsgálatakor számításba veszi, hogy szankcionálható-e szabadságvesztéssel a tiltott cselekmény elkövetése. Ha igen, akkor a büntetőjogi tényállás a személyi szabadsághoz való jog korlátozásának is minősül, s annak megfelelően bírálandó el.[120]
A személyi szabadsághoz való jogot eltérő mértékben vagy nem korlátozó formák közötti választás jogszabályi feltételeinek megteremtése mellett jelentős szerepe van a jogalkalmazási gyakorlatnak és az infrastrukturális háttérnek. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének objektív oldalából az állam számára - egyebek mellett - az a kötelezettség származik, hogy teremtse meg a személyi szabadsághoz való jog érvényesülésének intézményi garanciáit. A nemzetközi jogi dokumentumok visszatérő fordulata, hogy a szabadságelvonással járó kényszerintézkedéseket kivételes eszköznek kell tekinteni, és mindig előnyben kell részesíteni a kevésbé korlátozó módozatokat. Magyarországon ezzel szemben a végrehajtandó szabadságvesztés-büntetések aránya - nemzetközi összehasonlításban és más büntetésekhez képest is - magas, az elítélés előtti szabadságkorlátozás elsődleges formája továbbra is az előzetes letartóztatás,[121] és a pszichiátriai kezelés terén a tartós kórházi ellátás dominál az ambuláns, a közösségi és más ellátási formákkal szemben.[122] Szintén a szabályozáson túlmutató, elsősorban infrastrukturális probléma, hogy mennyiben valósul meg az elítéltek és az előzetes letartóztatásban lévők elkülönített elhelyezésére vonatkozó elvárás.[123]
A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának arányossága nagyban függ - az elszigetelés mértéke mellett - a szabadságkorlátozás idejétől. A jogalkotásra és a jogalkalmazásra is irányadó, hogy a korlátozás csak annyi ideig tarthat, amennyit a legitimnek bizonyult alkotmányos cél indokolttá tesz. Az elérni kívánt céltól függően rendkívül hosszú szabadságelvonás is alkotmányos lehet, míg néhány órás fogva tartás is alkotmánysértőnek bizonyulhat.[124] Az Alkotmánybíróság ezt a szempontot is figyelembe vette, amikor alkotmányellenesnek ítélte az "ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban" lévő személyek saját érdekükben történő, 12 órát meghaladó rendőrségi fogva tartását.[125] A testület a szabálysértési elzárás alkotmányossági vizsgálatánál döntőnek ítélte, hogy a törvény szerint az elzárás legrövidebb időtartama 1 nap, leghosszabb tartama - bizonyos kivételekkel - 60 nap. "Így a büntetés mértéke igazodik ahhoz, hogy a szabálysértések a társadalomra kisebb fokú veszélyt jelentenek, és ezért az elzárás időtartama mindig kevesebb, mint a szabadságvesztés-büntetés minimális időtartama", amely 2 hónap.[126]
A "feltétlenül szükséges időtartam" lényeges szempontként jelent meg a büntetőeljárás alá vont személyek elmeállapotának gyógyintézeti megfigyeléséről szóló rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálatakor. A testület úgy ítélte meg, hogy - az egyéb garanciákkal együtt - az 1 hónapos határidő (ami 1 hónappal meghosszabbítható) elfogadható, mert a szabadságkorlátozás a jogszabály szerint a határidőn belül is csak "a szakvélemény adásához feltétlenül szükséges ideig" tarthat.[127] Egy másik ügyben viszont az Alkotmánybíróság nem tette vizsgálat tárgyává a pártfogó felügyelet alatt állók szabadságelvonásának idejét. A rendőrségi törvény szerint a pártfogó felügyelet alatt álló személy 72 óráig közbiztonsági őrizetben tartható, ha a "hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell". A testület határozata azzal az indokolással minősítette alkotmányosnak a rendelkezést, hogy más jogszabályok szerint el lehet rendelni a szabadságvesztés-büntetés,
- 15/16 -
illetve a javítóintézeti nevelés folytatását, ha a feltételes szabadság, illetve az ideiglenes elbocsátás ideje alatt a pártfogolt megszegi a felügyelet szabályait. Ezért a 72 órás fogva tartás "büntetés-végrehajtási kényszercselekmény elrendelését, illetve annak érvényesíthetőségét segíti elő", ami alkotmányos célnak minősül. Megválaszolatlan maradt viszont a kérdés, hogy indokolt-e a fogva tartást 72 óráig lehetővé tenni egy másik kényszerintézkedés biztosítása érdekében.[128] A büntetőjogi szankciórendszert vizsgálva az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy a törvényhozó az alkotmányos arányosság keretei között maradt, amikor a "visszaesőnek" minősített bűnismétlők súlyosabb büntetését rendelte el. A Btk. különös része az egyes bűncselekmények súlya szerint állapít meg büntetési kereteket, és ezzel eleget tesz az arányosság követelményének. A visszaesők súlyosabb büntetése ehhez a rendszerhez igazodik és a "megérdemeltség" törvényhozói minősítésén alapul, ezért alapjog-korlátozási szempontból arányosnak tekinthető.[129] A szabadságkorlátozás idejével kapcsolatban mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy kifejezett alkotmányi rendelkezés hiányában absztrakt alkotmányossági vizsgálat keretében nehéz rögzíteni az elfogadható határidőket, s a törvényhozásnak bizonyos mozgástere van a szabadságelvonás idejének meghatározásakor.
A szabadságkorlátozás időtartamára vonatkozó alapvető alkotmányossági kérdés, hogy elrendelhető-e határozatlan időtartamú, esetleg életfogytig tartó szabadságelvonás, vagy minden esetben meg kell határozni a fogva tartás felső időhatárát vagy legalább a fogva tartás kötelező felülvizsgálatának idejét.[130] Magyarországon kifejezetten életfogytig tartó fogva tartás egyedül a büntetőjogi szankciórendszerben ismert. A halálbüntetés 1990 évi eltörlésére reagálva, a büntetési rendszer arányosítására hivatkozva a törvényhozók 1993-ban kizárták a feltételes szabadon bocsátás lehetőségét, ha az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyt ismét életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik. 1999-ben a "tényleges" életfogytig tartó büntetés bővítésére került sor azáltal, hogy életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíró általános törvényi felhatalmazást kapott arra, hogy a feltételes szabadulást kizárja. Ezen túlmenően a későbbi szabadulás lehetőségét meghagyó ítéletek a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi ideje (20 év, el nem évülő bűntett esetén 30 év) miatt az esetek egy részében szintén halálig tartó szabadságvesztésnek tekinthetők.
Az összehasonlításra alkalmas külföldi példák és az egyezmény értelmezése alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányossági megítélése nem az 55. § (1) bekezdésében biztosított személyi szabadsághoz való jog korlátozásának arányosságán, hanem az Alkotmány 54. §-ának az emberi méltósághoz való jogot elismerő (1) bekezdése, illetve a kegyetlen, embertelen, megalázó büntetéseket tilalmazó (2) bekezdése értelmezésén múlik. A német szövetségi Alkotmánybíróság az egyéni autonómiát megalapozó emberi méltóság eszméjével tartotta ellentétesnek azt, "ha az állam erővel megfoszt személyeket a szabadságuktól anélkül, hogy legalább biztosítaná számukra a szabadság valamikori visszanyerésének esélyét".[131] A kérdés tehát nem a személyi szabadsághoz való jog speciális problémájaként jelent meg.[132] Az egyezmény bírói gyakorlatából pedig arra lehet következtetni, hogy a 3. cikk által tilalmazott kínzás vagy embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközhet, ha az ítélet kihirdetésével az elítélt elveszíti a reményt a szabadulásra. Az egyéni és a közkegyelem ebből a szempontból nem tekinthető a feltételes szabadulás jogi lehetőségének.[133] Bár nincs kifejezett nemzetközi jogi tilalom a szabadulás lehetősége nélküli életfogytig tartó szabadságvesztésre, az Európa Tanács Miniszterek Bizottságának a hosszú tartamú szabadságvesztés-büntetésre ítélt személyekkel való bánásmódról szóló R (76) 2. számú határozata azt ajánlja az államoknak, hogy "biztosítsák 8-14 év szabadságvesztés-büntetés letöltése után az elítéltek helyzetének áttekintését annak megállapítása céljából, hogy feltételes szabadságra bocsátásuk lehetséges-e vagy még nem; ezeket a felülvizsgálatokat a későbbiekben rendszeresen meg kell ismételni".
Az alkotmányos átalakulást követő első évtizedben a büntetőeljárási törvény még lehetővé tette, hogy az ítélethozatal előtti fogva tartás keretei között személyeket - ad absurdum - akár élethosszig megfosszanak a szabadságuktól anélkül, hogy a bíróság megállapította volna bűnösségüket. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1245. (1994) számú ajánlása ezzel szemben azt tartalmazza, hogy meg kell határozni az ilyen fogva tartás felső határát, amely "nem lépheti túl kisebb jelentőségű bűncselekmények esetén a 6 hónapot és súlyos bűncselekmény, bűntett esetén a 18 hónapot; ezen időtartamok semmilyen meghosszabbítása nem fogadható el". Létezik állam, ahol maga az Alkotmány fogalmaz meg szigorú határidőket,[134] ugyanakkor sok helyen az ajánlásban foglaltaknál némileg tágabb időkeret áll a büntető igazságszolgáltatás rendelkezésére.[135] Szem előtt tartva a személyi szabadsághoz való jog alkotmányos jelentőségét és az alapjog-korlátozások szigorú arányosságának követelményét, aggályosnak tűnik a hatályos magyar büntetőeljárási szabályozás, amely 3 évben határozza meg az előzetes letartóztatás felső határát, és e szabály alól is kivételeket enged.[136] Ugyanakkor itt is hangsúlyoz-
- 16/17 -
ni kell, hogy absztrakt alkotmányossági vizsgálat során nehéz megállapítani a szabadságelvonás idejének felső határát. A pszichiátriai betegek kezelésének időtartamát olykor nem is lehet előre maximálni, mivel a beteg nem javuló mentális állapota végső esetben azt is megkövetelheti, hogy élete végéig gyógyintézetben maradjon. Egyebek mellett ezért van kiemelkedő jelentőségük az 55. § (1) bekezdésében biztosított eljárási garanciáknak, köztük a szabadságelvonás rendszeres felülvizsgálatának.
A szabadságkorlátozás mértékétől elválaszthatatlan kérdés a fogvatartottakkal való bánásmód.[137] A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának nemcsak időbeli tartama (időtlensége) minősülhet kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódnak, illetve büntetésnek, hanem a szabadságkorlátozás módszerei is. Kézenfekvőnek tűnik az Alkotmány 55. § (1) bekezdése által védett személyi szabadságtól való megfosztás (a fogva tartás) elkülönített vizsgálata a fogva tartás során alkalmazott eszközök, intézkedések megítélésétől, amelynek alkotmánybeli alapja a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódot és büntetést tilalmazó 54. § (2) bekezdés. A strasbourgi gyakorlat szerint az egyezmény 3. cikkével ellentétes a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása olyan magánzárkában, amelyben a teljes izoláció miatt az emberi kapcsolatok fenntartásának minimumára sincs lehetőség.[138] E megközelítés szerint a szabadságelvonás végrehajtása egy bizonyos mérték felett kínzásnak vagy kegyetlen bánásmódnak minősül. A szabadságtól való megfosztás és az annak során alkalmazott módszerek nem mindig különíthetők el teljesen.
Az Alkotmánybíróság, felismerve ezeket az összefüggéseket, de alapvetően az 55. § alapján tárgyalta a pszichiátriai szabadságkorlátozások során alkalmazott eszközök és módszerek kérdéskörét. A határozat szerint a személyi szabadsághoz való jog korlátozása nem sértheti e jog "érinthetetlen lényegét", azaz nem ütközhet a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmába. Elégtelen, ha a törvény csupán megismétli a szabadságkorlátozás szükségességére és arányosságára vonatkozó absztrakt alkotmányossági követelményt. A törvénynek iránymutatást kell adnia "arra nézve, hogy milyen típusú kényszerítő intézkedéseket lehet igénybe venni, ehhez kapcsolódva melyek az időszakos ellenőrzés és gondoskodás szabályai, az elrendelés maximális időtartama".[139] Számos külföldi példa is azt mutatja, hogy a megfelelő jogi keretek kidolgozása nagyban hozzájárul az indokolatlan szabadságkorlátozások visszaszorításához.[140] Emellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy sok évvel az alkotmányos átalakulás után az emberi jogokat védő több nemzetközi intézmény is elmarasztalta Magyarországot a szabadságkorlátozó eszközökre vonatkozó garanciális szabályok hiánya, az alapjog-sértő intézményi gyakorlat, valamint kifejezetten az úgynevezett hálós ágyak alkalmazása miatt.[141]
Az 55. § (1) bekezdés "törvényben meghatározott eljárás" fordulata az egyezségokmány és az egyezmény szabadságkorlátozási feltételének szó szerint átvétele. Ez a követelmény az angolszász szabadságeszménynek a bevezetőben említett sok évszázados hagyományából ered, s a legtöbb modern alkotmányban megjelenik. Hangsúlyozandó, hogy itt az alkotmány nem csak azt a formai elvárást fogalmazza meg, hogy az eljárási szabályokat törvénybe kell foglalni. Az egyéni szabadságot védő eljárások történelmi és nemzetközi jogi jelentőségére vonatkozó szimbolikus utaláson túl ez a néhány szó a tartalmi értelemben vett alkotmányosság egyik alapeszméjét hordozza magában. A politikai közösség tagjainak - az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő és több más alkotmányszakaszban is megnyilvánuló - egyenlő méltóságából fakad, hogy a személyi szabadságot védő eljárási garanciák nem csupán eszközök, hanem az Alkotmánynak megfelelő eljárás is maga az értékes tartalom: azt biztosítja, hogy emberhez méltón, az emberi személyiséget tiszteletben tartva bánjanak az eljárás alanyával.[142] A sérthetetlen emberi méltóság alkotmányos alapelve foglalja egységbe az 55. § (1) bekezdéséből következő eljárási követelményeket az 57. §-ban felsorolt, a tisztességes eljáráshoz való jog körébe tartozó jogosultságokkal, amelyek nem csak a személyi szabadságukban korlátozott személyeket illetik meg.[143]
Más alaptörvényekhez és a nemzetközi emberi jogi egyezményekhez viszonyítva az Alkotmány szótlansága leginkább abban mutatkozik meg, hogy a személyi szabadsághoz való jog eljárási garanciái csonkán jelennek meg az 55. §-ban: az (1) bekezdés formai és tartalmi elemeket ötvöző általános rendelkezésén túl a (2) bekezdés egy speciális szabálya, a bíró elé állítás jelenik meg kifejezetten. Így az alkotmányszöveg tág teret hagy az alkotmányértelmezésnek.
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének általános eljárási klauzulájából olyan egyéni jogosultságok következnek, amelyeknek érvényesülniük kell a fogva tartás különféle eseteiben. A nemzetközi emberi jogi egyezmények és számos alkotmány példája azt mutatja, hogy mindenekelőtt a tájékoztatáshoz való jogot kell ilyen biztosítéknak tekinteni. A szabadságuktól megfosztott személyeket az egyezségokmány szerint "letartóztatáskor" (értsd: a szabadságtól való megfosztáskor), az egyezmény szerint "haladéktalanul" tájékoztatni kell a fogva tartás okáról.[144] Ehhez
- 17/18 -
az egyezmény azt teszi hozzá, hogy az érintettet az "általa értett nyelven" kell tájékoztatni, ami hazánkban elsősorban a magyarul nem értő külföldieket védi, de az előírás azt is magában foglalja, hogy a tájékoztatásnak az érintett számára felfoghatónak, befogadhatónak kell lennie. A haladéktalanul történő tájékoztatás nem feltétlenül jelent azonnaliságot, hiszen tekintettel kell lenni például a tolmács igénybevételéhez szükséges időre is. Továbbá az őrizetbe vételkor nem várható el több annál, hogy az érintett ismerje meg a szabadságelvonás okának lényegét. Az akár fizikai kényszerrel is érvényesített szabadságelvonás okozta kiszolgáltatottság indokolja, hogy a tájékoztatás nem tehető függővé az érintett kezdeményezésétől. A német alaptörvény a tájékoztatási kötelezettséget kiterjeszti egy másik alanyi körre azáltal, hogy előírja: a szabadságelvonás elrendeléséről vagy fenntartásáról hozott határozatokról "értesíteni kell a fogva tartott személy hozzátartozóját vagy bizalmát élvező személyt".[145]
A kriminális cselekmény elkövetésével gyanúsítottakat különleges tájékoztatási jogok illetik meg, amelyeket - a magyar jogirodalomban is elterjedt kifejezéssel - Miranda-figyelmeztetésnek neveznek.[146] Az elnevezés az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának egy 1966-ban hozott, egy ítélkezési korszak szimbólumává vált döntéséből ered. Az egyebek mellett az önvád tilalmát megfogalmazó 5. alkotmánykiegészítésre alapított határozat kimondta: a vád nem hivatkozhat fogságban tett kijelentésekre, hacsak nem bizonyítja, hogy az önvád tilalmát kellően biztosító eljárási garanciákat biztosított; főszabály szerint eljárási garanciaként a következőket kell alkalmazni: bármiféle kérdésfeltevés előtt figyelmeztetni kell a fogvatartottat, hogy joga van hallgatni, kijelentései bizonyítékként felhasználhatók ellene, joga van meghatalmazott védő jelenlétéhez a kihallgatás során, illetve jogosult kirendelt védőt igényelni; a fogvatartott önkéntes és tudatos választásával lemondhat ezekről a jogairól.[147] A döntés a fogvatartottak eljárási jogait az emberi méltóság eszméjével összekapcsolva hangsúlyozta: a jogvédelmet "alátámasztó alkotmányos alap az a tisztelet, amelyet - az állami és a szövetségi - kormányzatnak tanúsítania kell az állampolgárok méltóságával és integritásával kapcsolatban".[148]
A magyar Alkotmány szövege - ellentétben számos alaptörvénnyel - nem tartalmazza az önvád alóli mentességet, sem az abból levezetett Miranda-figyelmeztetést.[149] Ugyanakkor az 55. § (1) bekezdésének általános eljárási klauzulájába beleértendők a gyanúsítottak figyelmeztetésére vonatkozó speciális biztosítékok. Az alkotmányos átalakulás hozama, hogy 1990. január 1-jétől a büntetőeljárási jog része a terheltek (és nem csak a fogvatartottak) kihallgatás előtti figyelmeztetésére vonatkozó alkotmányos garancia.[150]
Az Országgyűlés jóval később, csak az 1997-ben elfogadott egészségügyi törvényben ismerte el, hogy a tájékoztatáshoz való jog a kötelező pszichiátriai kezelésben részesülőket is megilleti. A tájékoztatás követelménye egyfelől a fogva tartás okára,[151] másfelől a későbbiek során az egyes egészségügyi beavatkozásokra vonatkozik. A szabályozás annak belátásán alapul, hogy a veszélyeztető állapotuk, illetve magatartásuk miatt intézeti kezelésre kötelezett pszichiátriai betegek e tény miatt nem veszítik el alapjogaikat. Emellett a gyógykezelés hatékonyságát is nagyban növeli, ha a beteg együttműködésével zajlik a terápia, amelynek előfeltétele a megfelelő tájékozottság a diagnózisról, a gyógykezelés módjáról és alternatíváiról, valamint a beavatkozások kockázatairól. Mindezek a szempontok azt indokolják, hogy a szabadságuktól megfosztott pszichiátriai betegek esetében a lehetőségek szerint érvényesüljön a tájékoztatás úgynevezett "szubjektív standardja", amelynek lényege, hogy az orvosnak a beteg állapotát, értelmi képességét, életszemléletét és más szubjektív tényezőket figyelembe véve kell döntenie a tájékoztatás idejéről, módjáról és tartalmáról.[152]
A személyi szabadsághoz való jog legfőbb eljárási garanciája, hogy a szabadságtól való megfosztásról bírónak kell döntenie. Ha egy alapjogi katalógus nem csak a jogok felsorolásából áll, akkor szinte biztos, hogy a személyi szabadsághoz való jog kinyilvánítását követően a bírósági jogvédelemről rendelkezik.[153] A tartalmi értelemben vett alkotmányosság szempontjából ezért is volt beszédes az alkotmányos átalakulás előtti magyar Alkotmány hallgatása, és ezért volt sokatmondó, hogy az 1990. évi XL. törvény az Alkotmány 55. § mai (2) bekezdésének beiktatásával a legfőbb jogforrási szinten intézményesítette a bírósági eljárás egyik formáját. Ez is mutatja a szabadságtól való megfosztás mint alapjog-korlátozás súlyát, hiszen az Alkotmány a többi alapjog esetében nem tartalmaz speciális szabályt, s az 57. § biztosít jogot az alapjogokat érintő döntések bírósági felülvizsgálatára.
Az Alkotmánybíróság az 55. § (1) bekezdéséből vezette le azt az általános követelményt, hogy a szabadságelvonásról megfelelő eljárás keretében bíróságnak kell határoznia. A szabálysértési elzárás vizsgálatakor a testület - elsősorban az 57. § (1) bekezdése alapján - arra a megállapításra jutott, hogy a kriminális jellegű cselekményekről és azok szankcionálásáról a bíróság jogosult érdemben dönteni, a hatóság rendelkezésének későbbi, jogkérdésekre szorítkozó bírói felülvizsgálata nem elegendő.[154] A határozathoz csatolt egyik párhuzamos indokolás vi-
- 18/19 -
lágossá tette, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdése, valamint az értelmezésnél figyelembe vett egyezmény 5. cikke alapján a - kriminális cselekmény szankciójaként alkalmazott - szabadságtól való megfosztás minősül olyan jogkorlátozásnak, amely megkívánja közvetlenül a bíróság általi döntést.[155] Később az Alkotmánybíróság egyhangúlag úgy foglalt állást, hogy az újraszabályozott szabálysértési elzárás megfelel az 55. § (1) bekezdésének, egyebek mellett azért, mert az elzárással is fenyegetett szabálysértések elbírálása bírósági hatáskörbe tartozik.[156] A testület az 55. § (1) bekezdésére alapította azt a határozatát, amely alkotmányellenesnek nyilvánította, hogy a törvénysértően felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását a bíróság egyszerűsített eljárás keretében rendelhette el újból. Mivel a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelése egyértelműen szabadságtól való megfosztás, ezért arról a bíróság nem dönthet az elítélt hátrányára egyszerűsített, különleges eljárásban.[157]
A szabadságtól való megfosztás tehát - egyéb feltételek mellett - akkor felel meg az 55. § (1) bekezdés "törvényben meghatározott eljárás" szövegrészének, ha előzetesen bíróság rendeli el. Ugyanakkor a bírói döntés nem követelmény a szabadságtól való megfosztásnak nem minősülő, enyhébb szabadságkorlátozások esetében. Szintén nem követelhető meg a bírói eljárás, ha a szabadságtól való megfosztásra rendkívül rövid ideig kerülhet csak sor. Az enyhébb szabadságkorlátozások és a csupán néhány óráig tartó fogva tartások jogszerűségének, indokoltságának bírói felülvizsgálata az Alkotmány 57. §-ában garantált bírósághoz fordulás jogából következik.
Előfordul, hogy alkotmányosan legitim, kényszerítő ok miatt nem kerülhet sor arra, hogy bíró előzetesen rendelkezzen a szabadságtól való megfosztásról (súlyos bűncselekmény tetten ért elkövetője, akut veszélyeztető állapotban lévő pszichiátriai beteg stb.). Az ilyen esetekben az Alkotmány 55. (1) bekezdéséből az következik, hogy a fogvatartottat a lehető legrövidebb időn belül bíró elé állítsák. Ezt a követelményt az 55. § (2) bekezdése a gyanúsítottakkal kapcsolatban kifejezésre juttatja. Továbbá az Alkotmány 55. § (1) bekezdéséből az is következik, hogy a fogvatartottnak joga legyen a bíróság által elrendelt, illetve jóváhagyott szabadságelvonás későbbi bírói felülvizsgálatára. A szabadságtól való megfosztás bírói elrendelése, a lehető legrövidebb időn belüli bíró elé állítás követelménye, illetve a fogva tartás későbbi bírósági felülvizsgálata esetén megkövetelt egyes eljárási feltételek az 55. § (2) bekezdésében kifejezett speciális rendelkezések értelmezésével tárhatók fel.
Az Alkotmány 55. § (2) bekezdésébe fogalt szabályt a szakirodalomban gyakran nevezik "magyar habeas corpusnak",[158] miközben mások éppen a habeas corpust hiányolják az alkotmányból.[159] Az ellentmondás arra vezethető vissza, hogy a habeas corpus diffúz jogintézmény, vagyis nincsen az alkotmányos demokráciák mindegyikére jellemző modell. A XVII. századi Angliában kodifikált egyéni jogosultság az évszázadok során jelentős változáson ment át, és más államokban való megjelenése további differenciálódást eredményezett. A legáltalánosabb meghatározás szerint a habeas corpushoz való jog azt jelenti, hogy a fogvatartott kérelmére a bíróság köteles rövid időn belül dönteni a fogva tartás jogszerűségéről, illetve szabadlábra helyezéséről. A bíróság rendelkezése ("parancsa") alapján a fogva tartást foganatosító intézménynek a bíróság elé kell állítania a fogva tartott személyt (a személy "testét").[160] Az eredetileg a büntetőeljáráshoz kötődő jogintézményt már Angliában kiterjesztették másfajta szabadságelvonásokra is. [161] Ma Kanadában és Új-Zélandon legfőképpen a kiadatási, illetve idegenrendészeti ügyekben alkalmazzák;[162] az Egyesült Államokban szövetségi szinten elsősorban a szabadságvesztés-büntetést kiszabó tagállami ítéletek alkotmányossági felülvizsgálatára veszik igénybe;[163] néhány államban a habeas corpus szolgál az őrizet után eltűnt személy szabályos szabadon bocsátásának hatósági bizonyítására, illetve a fogva tartás során elkövetett kínzások feltárására, valamint alkalmazzák a fogva tartás foganatosítása előtt is, a jogszerűtlenség előzetes megállapítása céljából.[164] A sokféle jogvédelmi eszköz közös jellemzője, hogy az egyéni szabadság indokolatlan közhatalmi beavatkozásokkal szembeni védelmére vehető igénybe.[165]
Jogesetek sokasága bizonyítja, hogy önmagában a fogva tartás törvényességét megvizsgáló bírósági eljárás intézményesítése nem nyújt megfelelő védelmet az önkényes szabadságelvonással szemben. További eljárási garanciák hiányában akár évek is eltelhetnek anélkül, hogy bíróság döntene a fogvatartott ügyében.[166] A nemzetközi emberi jogi egyezmények ezért az eredeti habeas corpusnál jóval kiterjedtebb eljárási szabályokat fogalmaznak meg a személyi szabadsághoz való jog bírósági védelme érdekében. Az egyezményben és az egyezségokmányban két jogintézmény különíthető el, amelyek számos - részben megegyező - részjogosultságot foglalnak magukba. Amennyiben - legitim célból, kivételesen - előzetesen nem bíróság rendelte el a szabadságelvonást, a fogvatartottat a lehető legrövidebb időn belül bíróság elé kell állítani.[167] Emellett a fogvatartottaknak a szabadságelvonás teljes időtartama alatt joguk van olyan el-
- 19/20 -
járáshoz, melynek során bíróság felülvizsgálja a fogva tartás jogszerűségét.[168] Az egyezmények esetjoga és a szakirodalom egyértelműen az utóbbit nevezi habeas copusnak, ugyanakkor a kifejezést éppen azért nem tartalmazzák a normaszövegek, hogy a jogintézmény államokon belüli kialakítása ne kötődjön kényszerítően a tradicionális angolszász jogintézmény minden sajátosságához.[169]
A magyar Alkotmányba az 1989-es átfogó módosításkor nem került be a két jogintézmény, s az 1990-es alkotmányreform is csak az elsőt, a lehető legrövidebb időn belüli bíró elé állítás követelményét iktatta az 55. § (2) bekezdésébe. (S azt is csak a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyek jogaként fogalmazta meg.) Ezért a fogva tartás teljes időtartama alatti bírói felülvizsgálathoz való jog az 55. § (1) bekezdésén alapul. Az Alkotmány kifejezett rendelkezésének hiányából tehát nem az következik, hogy a fogvatartottakat nem illeti meg a bírói felülvizsgálathoz való jog, hanem csak az, hogy a törvényhozásnak tágabb mozgástere van az egyéni jogosultságok feltételeinek meghatározására, mintha az Alkotmány pontosan meghatározná a fogvatartottak eljárási jogait.
Az Alkotmányban nem rögzített, de az 55. § (1) bekezdéséből következő, valamint a (2) bekezdésben kifejezett, továbbá az Alkotmány 57. §-ába foglalt eljárási jogosultságok egy részének nyilvánvalóan érvényesülniük kell mindkét eljárás során. A fogvatartottakat a bíró elé állítás, valamint a későbbi bírói felülvizsgálat esetén is megilleti - az adott eljárás jellegzetességének megfelelően - az előzetes tájékoztatáshoz való jog és a jogi képviselethez, illetve a meghatalmazott vagy kirendelt védőhöz való jog. Az 55. § (2) bekezdésének kitételei közül értelemszerűen mindkét eljárás esetén irányadó, hogy "bíró" dönt a fogva tartás fenntartásáról vagy megszüntetéséről, és döntését "írásbeli indokolással ellátott határozatban" hozza meg.
Az 55. § (2) bekezdésében szereplő "bíró" kifejezés egyértelműen az Alkotmány X. fejezetében intézményesített, az igazságszolgáltatást gyakorló szervezet tagjára utal. A magyar alkotmányos rendszerben a bíró fogalma tisztázott, ezért a habeas corpus eljárásokkal összefüggésben eddig nem merültek fel értelmezési nehézségek. Az Alkotmány - szemben az egyezménnyel - nem ad lehetőséget arra, hogy a bírói kar tagja helyett "törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy" döntsön a szabadságelvonásról. Sem a kormánynak alárendelten működő nyomozó hatóságok (rendőrség, határőrség, vám- és pénzügyőrség stb.), sem a kormánytól ugyan független, de az Alkotmány 51. § (2) bekezdése alapján nyomozást végző, a nyomozás törvényességét felügyelő, valamint a bírósági eljárásban a vádat képviselő ügyészség nem dönthet habeas corpus eljárás során a szabadságelvonásról, illetve annak meghosszabbításáról. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a büntetőeljárási törvénynek azt a rendelkezését, mely szerint a szándékos bűncselekmény miatt legalább 3 év végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén formálisan a bíróság rendeli el vagy tartja fenn az előzetes letartóztatást, azonban ilyen döntésre az ügyész indítványa alapján köteles. "Ez a szabály a törvényhozó részéről a bírói hatáskör teljes kiüresítése, annak teljes mértékű elvonása, az ügyész számára pedig olyan jogkör megteremtése, amely őt az Alkotmány 55. §-ának (2) bekezdéséből következően a vádemelést megelőző eljárási szakaszban sem illeti meg."[170]
A korai alkotmánybírósági gyakorlat a bírói státuszhoz kötődő biztosítékokat egyrészt az ítélkezési tevékenységhez, másrészt a bírói szolgálati viszonyhoz kapcsolta.[171] Az utóbbinak van jelentősége a nyomozási bíró esetében, aki a büntetőeljárási törvény alapján a vádirat benyújtása előtt ellátja a bíró feladatait, így dönt a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekről, ugyanakkor ítélkező tevékenységet nem folytat. A büntetés-végrehajtási bíró szintén nem az ítélkezés során határoz a személyi szabadságról: az ítélet végrehajtásának idején dönt - egyebek mellett - a szabadságvesztés fokozatának megváltoztatásáról, a feltételes szabadságra bocsátásról, illetve annak megszüntetéséről. Mivel a nyomozási bíró és a büntetés-végrehatási bíró tagja a bírói szervezetnek, független a nyomozó hatóságoktól, illetve a büntetés-végrehajtási hatóságtól, valamint az ügyészségtől, és nem végez semmiféle vádlói feladatot, ezért az Alkotmány 55. § (2) bekezdése értelmében bírónak tekintendő.[172]
Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése alternatívát állít a fogva tartást foganatosító hatóság elé: vagy a lehető legrövidebb időn belül szabadon bocsátja, vagy bíró elé állítja a fogvatartottat. A "bíró elé kell állítani" szövegrész azt jelenti, hogy az eljárás a fogva tartást
- 20/21 -
foganatosító hatóság kezdeményezésére indul, s nem függ a szabadságától megfosztott személy kérelmétől. Ebben az értelemben tehát nem alanyi jogosultságról van szó, mivel a fogvatartott nem mondhat le arról, hogy a hatóság bíró elé állítsa. Mindazonáltal abban az esetben, ha a hatóság fenntartja a fogva tartást, és elmulasztja bíró elé állítani az érintettet, vagy nem az Alkotmánynak megfelelően állítja bíró elé, akkor az az 55. § (1) bekezdésében elismert személyi szabadsághoz való alanyi jog sérelmét jelenti. Tehát a fogva tartást foganatosító hatóság alkotmányos kötelezettsége, hogy bíró elé állítsa azokat a személyeket, akiket bírói döntés nélkül megfosztott szabadságuktól. A szabadságelvonásra törvénnyel felhatalmazott állami intézmények akkor tudnak eleget tenni Alkotmányból fakadó kötelezettségüknek, ha a jogszabály tartalmazza a bíró elé állítás különleges eljárási szabályait.
A személyi szabadsághoz való jog egyik alapkérdése, hogy a bíróság elé állítás követelménye csak az ítélethozatalt megelőző fogva tartásra vonatkozik-e. A probléma alapja, hogy az Alkotmány 55. § (2) bekezdésének első mondata szerint a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt kell a lehető legrövidebb időn belül bíró el állítani. Az Alkotmánybíróság egy alkalommal úgy foglalt állást, hogy az 55. § (1) bekezdése mindenfajta szabadságkorlátozás esetén irányadó, ugyanakkor a (2) és (3) bekezdés a büntetőeljárás során érvényesülő speciális biztosíték.[173] Ez az álláspont azon alapul, hogy az alkotmányszöveg megegyezik a büntetőeljárás-jogi terminológiával, és ezt a megközelítést erősíti, hogy az egyezmény bíró elé állításról rendelkező 5. cikk 3. pontja is csak a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatti fogva tartás esetén alkalmazandó.[174] Ugyanakkor az egyezménybeli szűkítés több okból sem lehet irányadó a magyar Alkotmány értelmezésekor. Először is figyelembe kell venni, hogy az egyezmény 5. cikk 3. pontja alapján a személynek joga van arra is, "hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak". Ezt az értelemszerűen csak az ítélethozatalt megelőző fogva tartásra vonatkozó követelményt az Alkotmány 55. §-a nem tartalmazza.[175] Továbbá tekintettel kell lenni arra is, hogy az egyezmény 5. cikk 4. pontja - az Alkotmánnyal ellentétben - mindenfajta szabadságelvonás esetére kifejezetten intézményesíti a fogva tartás teljes időtartama alatt érvényesülő bírói felülvizsgálathoz való jogot.
Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése nemcsak az egyezményhez, hanem számos demokratikus állam alkotmányához képest is rendkívül szűk körben teszi explicitté az eljárási garanciákat és azokon belül a bíró elé állítás követelményét. Gyakori megoldás, hogy az alkotmány általános érvénnyel előírja, hogy a nem bírói döntésen alapuló fogva tartásokról (azok fenntartásáról) a lehető legrövidebb időn belül bíróságnak kell határoznia, s az alkotmány a büntetőeljárás során őrizetbe vett személyek jogainak védelmében további, speciális biztosítékokat fogalmaz meg.[176] Arra is van példa, hogy az alkotmány más célú szabadságelvonásokra is kifejezetten kiterjeszti a különleges garanciákat.[177] A magyar Alkotmány abban különbözik ezektől a megoldásoktól, hogy csak a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyek bíró elé állításáról rendelkezik, és arról is meglehetősen általános megfogalmazásban. Ugyanakkor az 55. § (1) bekezdésében elismert személyi szabadsághoz való jog a Magyar Köztársaság területén tartózkodó embereket a büntetőeljáráson kívül is megilleti, ezért az alapvető jog érvényesüléséhez nélkülözhetetlen garanciák nem tagadhatók meg azon az alapon, hogy büntetőeljáráson kívül kerül sor a fogva tartásra.
A rendészeti, közigazgatási célú szabadságelvonások jelentős része (például az előállítás), valamint a személyi szabadságtól való megfosztással nem járó, enyhébb szabadságkorlátozások (például a feltartóztatás) - legitim céljukra tekintettel - eleve csak rövid ideig tarthatnak, ezért a bíró elé állítás kérdése ezekben az esetekben nem merül fel. A büntetőjogi vagy szabálysértési szankcióként alkalmazott szabadságtól való megfosztást kizárólag bíróság rendelheti el. A személyi szabadságtól való megfosztásnak mindazonáltal a büntetőeljáráson kívül is vannak hosszabb ideig tartó esetei - ezek közé tartoznak mindenekelőtt az idegenrendészeti célú szabadságelvonások, valamint a pszichiátriai betegek kötelező gyógykezelése -, amelyeknél a bíró elé állítás mellőzése mellett semmiféle ésszerű indok nem hozható fel. Éppen ellenkezőleg: a jogsértő fogva tartás egyetlen lehetséges eszköze minden esetben az, ha a szabadságelvonást foganatosító, jellemzően a kormánynak alárendelt intézmények döntései mihamarabb bírósági felülbírálat alá kerülnek. Ez az alkotmányossági szempont a hatályos magyar Alkotmány alapján kétféleképpen támasztható alá. Egyfelől az 55. § (2) bekezdését lehet úgy tekinteni, hogy az - a konkrét szöveges utalás ellenére - nemcsak a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, hanem a szabadságuktól egyéb okból megfosztott személyekre is vonatkozik. Az alkotmányszöveggel inkább összhangban álló megközelítés szerint az 55. § (2) bekezdése kifejezetten a büntetőeljárás alanyait védő, speciális rendelkezés, de az abban foglaltakkal azonos hatásfokú, egyenértékű bírói eljárás az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének általános eljárási követelményéből következően minden, nem bíró által elrendelt, tartós fogva tartás esetén alkotmányossági követelmény.[178]
Az 55. § (2) bekezdése szerint a fogvatartottakat a "lehető legrövidebb időn belül" kell szabadon bocsátani
- 21/22 -
vagy bíró elé állítani, és a bíró "haladéktalanul" köteles döntést hozni. Az Alkotmány rendelkezései az egyezségokmány és az egyezmény szövegén alapulnak, amelyek szerint a bíró elé állításra a "legrövidebb időn belül", illetve "haladéktalanul" kell sort keríteni. A magyar Alkotmány tehát a nemzetközi emberi jogi egyezményekhez hasonlóan nem tartalmaz konkrét határidőt a bíró elé állításra. Számos európai alkotmány ezzel szemben pontosan meghatározza a bírói döntés nélküli szabadságelvonás maximális időtartamát. A német alaptörvény kimondja: "A rendőrség saját hatáskörében az őrizetbe vételt követő nap végénél hosszabb ideig senkit nem tarthat őrizetben."[179] A cseh és az azzal e tekintetben lényegében megegyező szlovák alkotmány szerint a fogvatartottat 24 órán belül át kell adni a bíróságnak, amely 24 órán belül köteles döntést hozni (a cseh alaptörvény az intézeti gyógykezelésről való bírói döntésre 7 napot biztosít).[180] Az orosz és a portugál alkotmány 48 órát, a spanyol alkotmány pedig 72 órát ír elő a bírói döntéshozatalra.[181] Az európai államok szabályozási eltéréseire is tekintettel lévő strasbourgi bíróság gyakorlatában mindig a vizsgált egyedi eset körülményei határozzák meg, milyen időtartam felel meg a "haladéktalanul" követelménynek, de a 4 napon túli bíróság elé állítás már kivételes viszonyok között is jogszerűtlennek minősül.[182] Szintén az ítélkezési gyakorlat határozza meg a bíró elé állítás határidejét az Egyesült Államokban, ahol a szövetségi alkotmány - egyebek mellett - az egyének indokolatlan "foglalások" elleni védelmét biztosító 4. kiegészítésén alapul az alkotmányos védelem. A Legfelső Bíróság szerint, ha valakit nem bírói parancs alapján vesznek őrizetbe, akkor bíróságnak kell megállapítania, valószínűsíthető-e, hogy a fogvatartott követte el a bűncselekményt.[183] A bírósági döntéshozatalra az őrizetbe vételt követően haladéktalanul sort kell keríteni. Ha a bírói eljárás a fogvatartott meghallgatásával zajlik, akkor főszabály szerint 48 órán belül kell dönteni. A határidő betartása esetén is megállapítható a jogsértés, ha a fogvatartott bizonyítja, hogy ésszerűtlenül késleltették a bíró elé állítást. Ugyanakkor a határidő túllépése sem feltétlenül jogsértő, ha a hatóság igazolja, hogy rendkívüli külső körülmények hátráltatták az eljárást.[184]
Az ellenőrizetlen fogva tartás határidejének megállapítása lélektani tényezőktől is függ. A fogva tartást foganatosító hatóság erőfölénye és a külvilágtól való elszigeteltség miatt a szabadságától megfosztott személyre jelentős nyomás nehezedik. Ha nem tudhatja meg, miért tartják fogva, ha nem léphet kapcsolatba ügyvéddel, és ha nem kerülhet rövid időn belül bíró elé, összeroppanhat. Büntetőeljárásban ez például azzal a következménnyel járhat, hogy olyan cselekmény elkövetését vallja be, amelyet nem követett el, vagy másokra tesz alaptalanul terhelő vallomást, s mindez az alapjogi sérelmen túl a büntetőeljárás hatékonyságát is jelentősen csökkenti.[185] A strasbourgi bíróság még a terrorizmus elleni harcot sem tartja legitim indoknak arra, hogy a fogva tartás idejét az átlagos lelki ellenállási időn túlra meghosszabbítsák.[186] Fokozottan kiszolgáltatottak a szabadságuktól megfosztott pszichiátriai betegek, akik még kevésbé képesek megérteni és gyakorolni jogaikat, miközben rendkívül súlyos fizikai, kémiai és pszichikai beavatkozásoknak, illetve kezeléseknek lehetnek alávetve.[187]
A magyar Alkotmány "lehető legrövidebb időn belül" szövegrészének értelmezésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a bíró elé állítás határidejének megállapítása mindig gyakorlati kompromisszum eredménye.[188] Egyfelől az Alkotmánnyal összhangban egyes hatóságoknak jogi felhatalmazásuk van arra, hogy indokolt esetben előzetes bírói döntés nélkül megfosszák az egyént személyi szabadságától. Az alapvető jogok korlátlan érvényesülése esetén a jogalkalmazó szervek nem tudnák ellátni az Alkotmányból következő feladataikat (például tettenérés esetén sem lehetne fogva tartani a gyanúsítottat). Másfelől viszont az egyének számára az említett okokból megfelelő védelmet kell nyújtani az alapjogsértő hatósági döntéshozatallal szemben. Erre szolgál az előzetes bírói döntés nélküli fogva tartások kötelező és haladéktalan bírói kontrollja. A határidőt ezért úgy kell megállapítani, hogy az ne lehetetlenítse el a jogalkalmazó hatóságok tevékenységét, ugyanakkor csak annyi ideig tartson, amennyi a bírósági eljárás előkészítéséhez feltétlenül szükséges. Ez az idő rendes körülmények között - figyelembe véve a külföldi, illetve nemzetközi megítélést is - nem lehet több 2 napnál, és különleges esetekben sem haladhatja meg a 3-4 napot,[189] ám rendkívüli jogrend bevezetése idején (háborúban vagy természeti csapás esetén, amikor az állami intézmények működésében súlyos zavarok keletkeznek) a bíró elé állítás határideje jelentősen megnőhet.
Az alkotmánymódosító törvényjavaslat indokolása "a bíróságok és az ügyészségek jelenlegi teherbírásával" indokolta, hogy az őrizetbe vett személy bíró elé állításának pontos határidejét az Alkotmány nem határozza meg. Az 1990-es évek elején a büntetőeljárási törvény úgy rendelkezett, hogy az őrizetbe vett személy 5 napig tartható fogva bírói döntés nélkül.[190] A külföldiek magyarországi tartózkodásáról szóló szabályozás szintén 5 napban határozta meg az idegenrendészeti őrizet fenntartására vonatkozó bírói döntés határidejét. A kijelölt helyen (tipikusan zárt közösségi szálláson) való tartózkodás idegenrendészeti ható-
- 22/23 -
ság általi elrendeléséhez azonban nem kapcsolódott ilyen garancia.[191] Az egészségügyi törvény alapján a kórházi felvételt követő 8 héten belül kellett a bíróságnak ellenőriznie az elmeosztályon elhelyezett beteg fogva tartásának jogszerűségét.[192]
A törvényhozás az 1990-es évek közepétől fokozatosan szűkítette a határidőket. 1995-ben a büntetőeljárási őrizetbe vétel maximális ideje 72 órára változott, és ugyanennyi ideig tarthat a nemzetközi bűnügyi jogsegély keretei között a kiadatási őrizet. Az úgynevezett sürgős szükség miatt pszichiátriai osztályra szállított beteg kötelező kezeléséről hozandó bírói határozat határideje 1995-től 9 nap, 1998-tól 4 nap.[193] Ugyanakkor lényegében változatlan az idegenrendészeti szabályozás: az őrizetet 5 napon túl kell bírónak meghosszabbítania,[194] a kijelölt helyen való tartózkodásra kötelezettek csak saját kezdeményezésük nyomán kerülhetnek bíró elé, továbbá a légi úton érkező, de a beutazási feltételeknek meg nem felelő külföldiek kötelesek arra, hogy visszairányításuk érdekében legfeljebb 8 napig a repülőtér meghatározott helyén tartózkodjanak.[195]
Összességében elmondható, hogy az Alkotmány 55. § (2) bekezdésének a fogvatartottak "lehető legrövidebb időn belüli" bíró elé állítására vonatkozó követelményét a törvényhozás nem szűkíti a büntetőeljárási szabadságelvonásokra, de nem is érvényesíti maradéktalanul minden, a külvilágtól való tartós elszigeteltséggel járó alapjog-korlátozás esetében. A törvények az európai minimumkövetelmények szerint még elfogadható vagy azokat némileg meghaladó határidőket állapítanak meg. Közös jellemzőjük, hogy nem tesznek különbséget a rendes és a rendkívüli körülmények között, így a hatóságok és a bíróság számára kellő idő áll rendelkezésre, ugyanakkor a fogvatartottak számára nincs jogérvényesítési lehetőség, ha a tág törvényes határidőn belül, de indokolatlan késedelemmel kerül sor a bíró elé állításra és a bírói határozathozatalra. A büntetőeljárásban és a kötelező pszichiátriai kezelés esetén törvényes lehetőség van arra, hogy a bíró ne a szabadságtól való megfosztást követően, utólag, hanem előzetesen döntsön a fogva tartásról, de ilyen eljárásra a gyakorlatban csak kivételesen kerül sor.
A "bíró elé állítás" értelemszerűen akkor valósul meg, ha a fogvatartott személyes jelenlétében folyik a bírósági eljárás. Ezért például pusztán az iratok alapján a bíró nem hozhat határozatot. Az Alkotmánynak ez a kivételt nem tűrő rendelkezése az eredeti habeas corpus parancsra emlékeztet, amelyben a bíró előírta, hogy vigyék elé a "fogvatartott testét". (A bíró elé állítás azonban nem a fogvatartott kérelme alapján eljáró bíró, hanem a hatóság kezdeményezésére valósul meg.) Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése mindehhez azt a követelményt kapcsolja, hogy a bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni. Az alkotmányszöveg alapján általánosságban kijelenthető, hogy kontradiktórius jellegű eljárást kell intézményesíteni, amelyben megjelenhetnek a fogva tartás fenntartását kezdeményező hatóság álláspontjával szembeni érvek is.[196] A bíróság mindkét fél álláspontjának megismerése után hozhat határozatot. Ugyanakkor a szó szoros értelmében vett meghallgatásra nem minden esetben kerülhet sor. Előfordulhat például, hogy a sürgősséggel pszichiátriai kezelésbe vett beteg mentális állapota nem teszi lehetővé a vele való kommunikációt.[197] Az ilyen esetekben - a jogi képviselő aktív részvételén túl - garanciális jelentősége van annak, hogy a bíróság ismerje meg független igazságügyi szakértő véleményét, valamint a beteg kezelésének dokumentációját. Mindazonáltal az Alkotmány nem követeli meg egy meghatározott eljárási rend betartását, mindössze azt, hogy az eljárási szabályok együttesen biztosítsák a fogvatartott érdekeinek megjelenítését.
Az 55. § (2) bekezdése alapján a bíró írásbeli indokolással ellátott határozatban dönt a fogva tartás fenntartásáról. Az Alkotmány itt teljes körű döntési jogkört ad: a bíró nemcsak eljárásjogi, hanem anyagi jogi (érdemi) kérdésekről is határoz.[198] Továbbá ha a fogva tartás fenntartását indítványozó hatóság előterjesztései, illetve nyilatkozatai nem elégségesek, akkor a bírónak a fogva tartás megszüntetéséről kell rendelkeznie. Az Alkotmány nem ad módot arra, hogy a jogalkalmazó bíró az eljárási rendelkezések alapján a fogva tartás meghosszabbítása mellett lehetővé tegyen új hatósági kezdeményezést, illetve megismételt eljárást.
Az Alkotmány 55. §-a hallgat arról, hogy a szabadságuktól megfosztott személyeket a fogva tartás időtartama alatt megilleti-e a bírói felülvizsgálathoz való jog, amelyet az egyezmény és az egyezségokmány is elismer. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a jelentős ideig tartó fogva tartások bírói kontrollja nem korlátozódhat a fogva tartás megkezdéséről, illetve fenntartásáról hozott egyetlen bírói határozatra. Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint a szabadságelvonásról hozott bírói döntéssel szemben rendes jogorvoslatot kell biztosítani, de a büntetőeljárás-jogi értelemben vett felülvizsgálat mint rendkívüli jogorvoslat nem következik az Alkotmány 55. §-ából és az 57. § (5) bekezdéséből.[199]
- 23/24 -
A fogva tartás kezdetén megvalósuló bíró elé állítást követően jelentősen megváltozhatnak azok a körülmények, amelyek a szabadságtól való megfosztást elkerülhetetlenné tették. Az alapos gyanú a büntetőeljárás során elenyészhet, a szökés, a bűnismétlés vagy az eljárás meghiúsításának veszélye megszűnhet, a pszichiátriai beteg önmagát vagy másokat veszélyeztető állapota elmúlhat stb. A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának egyik általános feltétele, hogy a szabadságelvonás csak olyan mértékű lehet, annyi ideig tarthat, amennyit a legitim alkotmányos cél indokolttá tesz. Ezért az Alkotmány 55. § (1) bekezdéséből következően a jogszabályoknak a bíró elé állítást követő időszakban is biztosítaniuk kell a fogva tartás bírói felülvizsgálatát. Másfelől előfordulhat, hogy a fogva tartásról hozott eredeti bírói döntésben foglaltaktól a fogva tartást foganatosító hatóság később indokolatlanul eltér, vagy a büntetés-végrehajtás során a személyi szabadsághoz való jogot sértő egyéb hatósági rendelkezésre kerül sor, amellyel szemben egyedül a bírói út minősül hatékony jogvédelemnek. Ezért az Alkotmány 55. §-a alapján bírói felülvizsgálatnak van helye a kriminális cselekmény elkövetése miatti szankcióként megállapított szabadságelvonás végrehajtása körében hozott jogalkalmazói döntésekkel szemben is.
Mivel az Alkotmány kifejezetten nem rendelkezik a nemzetközi emberi jogi egyezményekben elismert bírói felülvizsgálathoz való jogról, a törvényhozásnak tág mozgástere van a különböző eljárások szabályainak kialakítására. A bírói felülvizsgálat alapvetően két jogintézmény révén valósulhat meg, amelyek a gyakorlatban sokszor ötvözve jelennek meg. Az egyik esetben az egyén kérelmére indul az eljárás, a másik esetben a törvényben meghatározott időben vagy törvényi feltétel bekövetkeztével - az egyén kezdeményezése nélkül -, hivatalból történik a bírói felülvizsgálat. A szabadságelvonás jellegétől és a törvényhozó által választott formától függ, hogy az eljárás során milyen biztosítékok (határidők, személyes meghallgatás, képviselet stb.) szükségesek a személyi szabadsághoz való jog érvényesüléséhez.
A bírói felülvizsgálat egyik formája úgy kezdődik, hogy a fogvatartott kérelmet nyújt be a bírósághoz a szabadságelvonás megszüntetése érdekében, és az eljáró bíró rövid határidőn belül dönt a fogva tartás jogszerűségéről. Ha a kérelmezőt jogalap nélkül tartják fogva, a bíró elrendeli szabadon bocsátását. A fogvatartottnak ebben a - kezdeti angolszász habeas corpushoz leginkább hasonlító - konstrukcióban nemcsak a kezdeményezéshez, hanem a bírói döntéshez is alanyi joga van. A bírói út a fogva tartás kezdetétől a végéig nyitva áll az érintettek számára (az elítélés után is), továbbá számbeli és időbeli korlátozás nélkül igénybe vehető. Ebben a rendszerben az egyén jogosultságainak kiterjesztése megszorításokkal járhat együtt. Mivel a habeas corpus kérelem bármikor előterjeszthető, nincs feltétlenül szükség fellebbezési jog biztosítására a bírói határozattal szemben. Továbbá az igazságszolgáltatás ésszerű működésének érdekében a bírónak felhatalmazása lehet az ismételten, alaptalanul előterjesztett indítványok egyszerűsített elbírálására, és nem érvényesül maradéktalanul a meghallgatáshoz, a kontradiktórius eljáráshoz való jog.[200] Ennek az elvi rendszernek az előnye, hogy rugalmas és gyors eljárást tesz lehetővé, ugyanakkor hátránya, hogy jelentős mértékben a tájékoztatáshoz és a képviselethez (védelemhez) való jog érvényesíthetőségétől függ, hogy a fogvatartottak miként tudnak élni a habeas corpus jogosultsággal.
A személyi szabadságtól való megfosztás bírói kontrolljának másik formája az ésszerű időközönkénti kötelező bírói felülvizsgálat. Ebben az esetben - hasonlóan a szabadságtól való megfosztást követő rövid időn belüli bíró elé állításhoz - nem a fogvatartott döntésén múlik az eljárás megindítása. A fogvatartott nem mondhat le erről az eljárásról. A felülvizsgálat legfontosabb kérdése, hogy milyen időközönként kell megismételni a döntéshozatalt. A törvényben meghatározott határidők előre kiszámíthatóvá teszik az eljárást, ugyanakkor ez a megoldás nem enged teret az egyéni körülmények mérlegelésének: ha túl sok idő telik el két felülvizsgálat között, akkor a személyi szabadsághoz való jogot sértő módon, alkotmányos és törvényes indok nélkül maradhatnak fogságban személyek. Ha viszont túl gyakoriak a felülvizsgálatok, akkor - az egyén és a hatóságok számára egyaránt hátrányosan - felesleges eljárási cselekményekre kerül sor. Az időközök "ésszerűsége" a fogva tartás jogalapjának feltehető megszűnéséhez köthető, ám általános érvénnyel nehézkes rangsorolni a különböző szabadságelvonásokat. Elvileg lehetőség van arra, hogy a bíróság a törvényben meghatározott végső határidőn belül a konkrét körülmények mérlegelése alapján maga rendelkezzen a következő felülvizsgálat időpontjáról. Mivel a törvény, illetve a bíróság előzetesen meghatározza a következő felülvizsgálat idejét, arra - szemben a fogvatartott által kezdeményezett felülvizsgálattal - mindenképpen sort kell keríteni. (Feltéve, hogy a fogva tartás időközben nem szűnt meg.) A meghallgatáshoz való jog, a képviselethez (vagy a védelemhez) való jog, valamint a jogorvoslathoz való jog is értelemszerűen megilleti a fogvatartottat.
Az Alkotmány 55. §-ából nem következik, hogy a fogva tartás bírói elrendelését, illetve a bíró elé állítást követően a fogvatartottak számára alanyi jogot kell biztosítani a szabadságelvonás későbbi, ismételt
- 24/25 -
bírói felülvizsgálatának kezdeményezésére és az alapján a bírói döntéshozatalra.[201] A magyar jogrendszerben ritkának mondható ennek a jogvédelmi eszköznek a kizárólagos intézményesítése. Ide sorolható az idegenrendészeti szabadságkorlátozások közül a külföldiek kötelező tartózkodási helyének kijelölése, amely azonban sokkal inkább tekinthető közigazgatási határozat bírói felülvizsgálatának, mint habeas corpus eljárásnak.
A különböző fogva tartások bírói kontrollja a leggyakrabban a törvényben meghatározott időszakonkénti kötelező felülvizsgálat révén valósul meg. Az egészségügyi törvény a kötelező intézeti kezelés 30 napos felülvizsgálatát írja elő, ami megegyezik az idegenrendészeti őrizet felülvizsgálatának határidejével, az előzetes letartóztatás esetén pedig valamelyest hosszabbak a határidők (az eljárás szakaszától függően 2, 3 vagy 6 hónap). Viszonylag nagyobb időközök vonatkoznak az ideiglenes kényszergyógykezelésre (6 hónap), valamint a kényszergyógykezelésre (1 év). Ugyanakkor minden jogszabály kimondja, hogy az egyes határidőkön belül is meg kell szüntetni a fogva tartást, ha annak oka már nem áll fenn.
Számos szabályozás a kötelező felülvizsgálat mellett lehetőséget ad a fogvatartott egyéni kezdeményezésére is. Az idegenrendészeti célú őrizetbe vétel törvényességének felülvizsgálatához való jog lényege, hogy a fogvatartott kérelme alapján, 5 napon belül bírósági meghallgatáson döntenek az ügyében, ugyanakkor ilyen kérelem nélkül is bíró elé állítják a fogvatartottat, és a szabadságelvonás szükségességét a bíróság később kötelezően felülvizsgálja. A büntetőeljárási törvény az előzetes letartóztatás időszakos felülvizsgálatán túl rendelkezik az előzetes letartóztatás megszüntetése iránt a terhelt, illetve védője által előterjeszthető indítványról, amelyet a bíró köteles érdemben megvizsgálni, kivéve, ha az előzetes letartóztatás elrendelése, illetőleg meghosszabbítása óta három hónap nem telt el, és az indítvány előterjesztője nem hivatkozik új körülményre. A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló szabályozás alapján a szabadságvesztés fokozatának megváltoztatásáról, valamint a feltételes szabadságra bocsátásról a bíró a büntetés-végrehatási intézet előterjesztése alapján dönt. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogszabály által biztosított általános panaszjog és kérelmezési jog alapján az elítélt és a védő speciális rendelkezés hiányában is jogosult kezdeményezni a bírói döntést, és a bíró köteles érdemben megvizsgálni az előterjesztést. A panaszjog alapján indult eljárás azonban még ilyen kiterjesztett értelemben sem vonható a habeas corpus eljárások körébe.[202] ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Sólyom László szerkesztésében megjelenő Alkotmánykommentár 55. §-ról szóló - még nem végleges - fejezetének rövidített és átalakított változata. Terjedelmi okokból teljesen kimaradt az 55. § (3) bekezdésének magyarázata. A kommentár módszertanáról lásd Sólyom László: Pártok és érdekszervezetek az Alkotmányban, Budapest, Rejtjel, 2004, 7-8.
[1] "55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. (2) A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. (3) Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogva tartás áldozata volt, kártérítésre jogosult."
[2] Zechariah Chaffee: The Most Important Human Right in the Constitution, 32 Boston University Law Review, 143. Sir Edward Coke-ig vezethető vissza az a felfogás, hogy a személyi szabadsághoz való jog a leglényegesebb egyéni jogosultság. David Clark-McCoy Gerard: The Most Fundamental Legal Right. Habeas Corpus in the Commonwealth, Oxford, Clarendon Press, 2000, 3, n.17, 36-37.
[3] A vádirat benyújtásáig. Azt követően a bíróság rendelhette el az előzetes letartóztatást.
[4] A parlamenti vitát ismerteti Tordai Csaba: A Harmadik Köztársaság alkotmányának születése, in A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, VII, Budapest, Új Mandátum, 2003, 499-500.
[5] Összehasonlító nézőpontból lásd Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, Grill, 1919[6], 306-307; Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, Osiris, 2000, 32-35.
[6] Ezzel szemben az autokratikus jogrend miatt a magyar bíró nem tudta megvédeni a polgár szabadságát. Péter László: Az Elbától keletre, Budapest, Osiris, 1998, 346.
[7] Albert Venn Dicey: Bevezetés az angol alkotmányjogba, Budapest, MTA, 1902, 185-186, 201-215; Walter Bagehot: The English Constitution, London, Kegan Paul, Trench, Trübner and Co., 1905, 280-281.
[8] Alkotmány I. cikk 9. § 2. pont.
[9] Blutman László: A fogvatartás felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között, Jogtudományi Közlöny, 1993. augusztus-szeptember, 309-310; Manfred Nowak: U. N. Covenant on Civil and Political Rights. CCPR Commentary, Kehl, Strasbourg, Arlington, N. P. Engel, 1993, 164-166.
[10] Kiss István: Magyar közjog, Budapest, Eggenberger, 1888, 223-224; Nagy Ernő: Magyarország közjoga, Budapest, Eggenberger, 1891, 97-98; Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1943, 187-188.
[11] Alkotmány a gyakorlatban. Kommentár a gyakorlat számára, szerk. Petrik Ferenc, Budapest, HVG-ORAC, 2004 (a továbbiakban Alkotmány a gyakorlatban), 437.
- 25/26 -
[12] "A személyi szabadság az egyén olyan autonómiáját jelenti, amely feltételezi a teljes akarati és cselekvési szabadságot a jog keretei között." 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 716.
[13] 74/1995. (XII. 15.) ABh., ABH 1995, 372; 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 271-272. Ez megegyezik a német felfogással. Grundgesetz. Kommentar, I, Hg. Horst Dreier, Mohr Siebeck, 1996 (a továbbiakban Grundgesetz, Hg. Dreier), 221-222.
[14] 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 271.
[15] 35/2002. (VII. 19.) ABh., ABH 2002, 213; 13/2003. (IV. 9.) ABh., ABH 2003, 199.
[16] A német alaptörvény 11. cikke biztosítja lex specialisként a mozgás szabadságát. Lásd Grundgesetz, Hg. Dreier, 226-227.
[17] 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 272; 13/2003. (IV. 9.) ABh., ABH 2003, 199.
[18] 13/2003. (IV. 9.) ABh., Németh János párhuzamos indokolása, ABH 2003. I. A strasbourgi gyakorlat alapja: Engel and Others versus The Netherlands, Judgment of 8 June 1976, A. 22, p. 25. Hasonlóan foglal állást az egyezségokmány kommentárja, lásd Nowak: I. m., 160. A specialitás nézőpont kérdése. Lásd a strasbourgi bizottság álláspontját: Bozano versus France, Report of 7 December 1984, A. 111, Annex p. 85.
[19] 1419/B/1995. ABh., ABH 1996, 593.
[20] Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek, I, 1825-1849, Budapest, Osiris, 2001, 58. Lásd még: "Személyes szabadság alatt értjük az egyén személyének biztonságát, s minden - törvényen nem alapuló - korlátázásától való mentességét." Molnár Kálmán: Magyar közjog, h. n., Danubia, 1929, 199.
[21] Bozano versus France, Judgment of 18 December 1986, A. 111, p. 23.
[22] Ez a strasbourgi megközelítés is. Kamma versus The Netherlands, Report of 14 July 1974, Yearbook XVIII (1975), p. 300, 316.
[23] William Eduardo Delgado Paéz versus Colombia, Human Rights Committee, No. 195/1985; 90 Human Rights Law Journal 313. (A panaszos magánszemélyek támadásai miatt kényszerült arra, hogy elhagyja országát, s a Bizottság az állam felelősségét a védelem elmulasztása miatt állapította meg.) Lásd ezzel szemben a strasbourgi gyakorlatból X. versus Ireland, Yearbook XVI (1973), p. 388, p. 392.
[24] Ezzel összhangban lásd Grundgesetz, Hg. Dreier, 222.
[25] 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 241.
[26] 66/1991. (XII. 21.) ABh., ABH 1991, 347.
[27] Implicit módon: 66/1991. (XII. 21.) ABh., ABH 1991, 347; explicit módon: 723/B/1991. ABh., ABH 1991, 637; összefoglalóan: 5/1999. (III. 31.) ABh., ABH 1999, 84-85.
[28] E megközelítés hátulütője, hogy az arányosság viszonyfogalom, míg a lényeges tartalom a jog egy jellemző vonása, ezért a kettő nem feleltethető meg egymásnak. Győrfi Tamás: Az alkotmánybíráskodás politikai karaktere. Értekezés a magyar Alkotmánybíróság első tíz évéről, Budapest, INDOK, 2001, 84-85.
[29] 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 273.
[30] 23/1990. (X. 31.) ABh., Sólyom László párhuzamos véleménye, ABH 1990, 106.
[31] 104. cikk (1) bekezdés.
[32] Grundgesetz. Kommentar, Hg. Michael Sachs, München, C. H. Beck, 1999 (a továbbiakban Grundgesetz, Hg. Sachs), 1861-1862.
[33] Engel and Others versus The Netherlands, Judgment of 8 June 1976, A. 22. p. 25; Winterwerp versus The Netherlands, Judgment of 24 October 1979, A. 33, p.16.
[34] A 104. cikk (1) bekezdése minden szabadságkorlátozás esetén, a (2)-(4) bekezdésben található garanciák kizárólag a szabadságtól való megfosztáskor alkalmazandók.
[35] 5/1992. (I. 30.) ABh., ABH 1992, 31; 5/1999. (III. 31.) ABh., ABH 1999, 85; 13/2001. (V. 14.) ABh., ABH 2001. 193.
[36] 63/1997. (XII. 12.) ABh., ABH 1997, 370; 71/2002. (XII. 17.) ABh., ABH 2002, 429.
[37] 19/1999. (VI. 25.) ABh., ABH 1999, 158; 26/1999. (IX. 8.) ABh., ABH 1999, 276.
[38] 821/D/2003. ABh., ABH 2004, 1770.
[39] 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 724.
[40] 723/B/1991. ABh., ABH 1991, 633-634.
[41] Az újabb strasbourgi gyakorlatban a házi őrizet egyértelműen szabadságelvonás: Nikolova versus Bulgaria, Judgment of 30 September 2004, p. 60.
[42] 1/1995. (II. 8.) ABh., ABH 1995, 56.
[43] Lásd ezzel szemben 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 271.
[44] Meachum versus Fano, Stevens, Brennan és Marshall bíró különvéleménye, 427 U.S. 215, 231-234 (1976).
[45] 46/1994. (X. 21.) ABh., ABH 1994, 268.
[46] 13/2003. (IV. 9.) ABh., ABH 2003, 203.
[47] 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 725.
[48] 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 241. Tehát a kötelező intézeti kezelés szabadságtól való megfosztás, míg a kezelés során alkalmazott eszközök és módszerek szabadságtól való megfosztásnak nem minősülő szabadságkorlátozások. Ez az elhatárolás azonban túl merevnek tűnik a legsúlyosabb kényszerítő eszközök (lekötözés stb.) vizsgálatakor.
[49] Strasbourgban a katonákkal szemben alkalmazott úgynevezett szigorú elzárás szabadságtól való megfosztásnak minősül: Engel and Others versus The Netherlands, Judgment of 8 June 1976, A. 22. p. 25.
[50] 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 722-723. Lásd ezzel szemben Quinn versus France, Judgment of 22 March 1995, A 311 (11 óra jogtalan szabadságtól való megfosztás egyezménysértő); Murray versus the United Kingdom, Judgment of 28 October 1994, A 300 (3 óra fogva tartás szabadságelvonásnak minősül az egyezmény alapján).
- 26/27 -
[51] Az 55. §-nak a fogva tartottak további szabadságkorlátozásával szembeni védelme rokonságot mutat a "megmaradó szabadság" (residual liberty) védelmének kanadai elvével, amely szerint a bebörtönzött személynek joga van ahhoz, hogy ne fosszák meg alaptalanul viszonylagos szabadságától. Ezért habeas corpus jogorvoslatnak van helye a börtönbeli szankcióként alkalmazott különleges, elkülönített elhelyezéssel szemben: R. versus Miller, 2 S. C. R. 613, 641 (1985).
[52] A nemzetközi jog számos rendelkezést tartalmaz a személyi szabadsághoz való jog érvényesüléséről háborúk és más katonai akciók idején. Lásd a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezményeket és azok I. és II. kiegészítő jegyzőkönyvét.
[53] A polgárháborúban Lincoln elnök élt ezzel a joggal, s azóta a két legfontosabb kérdés, hogy a kongresszus vagy az elnök jogosult-e dönteni, és bíróság felülvizsgálhatja-e a döntést; lásd Clark-Gerard: I. m., 77-81. Újabban a háború idején elfogott és az amerikai kormányzat állandó felügyelete alatt álló területen fogva tartott személyek szabadsághoz való joga került előtérbe. A Legfelső Bíróság döntése szerint a guantánamói foglyoknak joguk van a habeas corpushoz: Rasul versus Bush, No. 03-334 (U.S.S.C. June 28, 2004). Lásd még Ronald Dworkin: Miről döntött valójában a bíróság?, Fundamentum, 2004/3, 34.
[54] 11/1992. (III. 5.) ABh., ABH 1991, 85.
[55] A 19/1999. (VI. 25.) ABh. a 8. § (4) bekezdését kizárólag a személyi szabadságtól való megfosztás okainak és eljárásának törvényi szintű szabályozásával hozta összefüggésbe, a szabadságkorlátozás tartalmi szempontjai nem merültek fel. Holott a 8. § (4) bekezdése a személyi szabadsághoz való jog gyakorlásának felfüggesztését tiltja és nem csak azt, hogy törvénynél alacsonyabb jogforrási szinten rendelkezzenek a szabadságkorlátozásról (ABH 1999, 157).
[56] A német alaptörvény 115/C. cikk (2) bekezdés 2. pontja alapján törvény némileg eltérhet a bíró elé állítás határidejére vonatkozó, a 104. cikkben megfogalmazott követelményektől, ha az úgynevezett védelmi helyzetben "a bíró a normális körülményekre előírt határidőkben nem tudja teljesíteni kötelezettségeit".
[57] A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának tesztjét kifejti 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 716.
[58] Az újabb strasbourgi gyakorlatból: Kawka versus Poland, Judgment of 9 January 2001.
[59] A szabadságtól való megfosztás szokáson is alapulhat, ha az "kellő" stabilitással és jogi erővel rendelkezik". Drozd and Janousek versus France and Spain, Judgment of 26 June 1992, A. 240, p. 33, p. 107. Nowak - vitatott -álláspontja szerint ugyanakkor a közigazgatási szabályozás, különösen parlamenti felhatalmazás nélkül, nem elegendő. Nowak: I. m., 171-172.
[60] 64/1991. (XII. 17.) ABh., ABH 1991, 300.
[61] 31/1997. (V. 16.) ABh., ABH 1997, 159.
[62] Ez a magyarázata, hogy a nemzetközi intézmények - ellentétben az Alkotmánybírósággal - általában nem fogalmaznak meg olyan elvárást Magyarországgal szemben, hogy a személyi szabadsághoz való jog hiányolt biztosítékait kizárólag a parlament által elfogadott törvénybe foglalják. Lásd az ezzel ellentétes érvelést: 36/2000. (X. 27.) ABh., Tersztyánszkyné Vasadi Éva különvéleménye, ABH 2000, 291.
[63] Floresmilo Bolaños versus Ecuador, Human Rights Committee, No. 238/1987, 90 Human Rights Law Journal 151.
[64] 5/1992. (I. 30.) ABh., ABH 1992, 31.
[65] A portugál alkotmány 27. § (3) bekezdésének a)-e) pontja.
[66] A terhelt elmeállapotának elmegyógyintézeti megfigyelésére "az Egyezmény rendelkezései [...] közvetlenül nem vonatkoztathatóak". A szabályozás alkotmányossági vizsgálatakor a szükségességi-arányossági tesz irányadó. 723/B/1991. ABh., ABH 1991, 634, 637. Lásd még 63/1997. (XII. 12.) ABh., Sólyom László párhuzamos indokolása, ABH 1997, 375.
[67] Összefoglalóan lásd 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 716.
[68] A büntetés és a szabadsághoz való jog ellentmondásosságáról lásd Sajó András: Jogfilozófiai megjegyzések az államnak a büntetőjogi büntetésre formált jogáról, Jogtudományi Közlöny, 1985/9, 500.
[69] Vö. 21/1996. (V. 17.) ABh., ABH 1997, 82.
[70] 1214/B/1990. ABh., ABH 1995, 573-575. Az érvelés mindazonáltal egy helyen a preventív büntetési célok mellett foglal állást. A halálbüntetés-határozat indokolása "figyelmet érdemlőnek" nevezte a kriminológia és a kriminálstatisztika tapasztalatait, de a döntés nem azokon alapult. 23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 93, 108-114. A német szövetségi Alkotmánybíróság is tartózkodó e téren: nem kifogásolta a különböző büntetési célokat vegyítő Vereinigungstheorie érvényesülését: BVerfGE 45, 187, 253.
[71] 42/1993. (VI. 30.) ABh., ABH 1993, 304.
[72] 1214/B/1990. ABh., ABH 1995, 574-575.
[73] "A büntetés-végrehajtási szervezet az államnak a társadalommal szembeni alkotmányos kötelezettségét teljesíti a szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések [...] ellátásával." 13/2001. (V. 14.) ABh., ABH 2001, 195.
[74] 13/2001. (V. 14.) ABh., ABH 2001, 194.
[75] Engel and Others versus The Netherlands, Judgment of 23 November 1976, A. 22, p. 68.
[76] 30/1992. (V. 26.) ABh., ABH 1992, 176.
[77] A testület szerint a jogalkotó nem terjeszkedett túl a "büntetéskiszabás rendjére vonatkozó szabályok megál-
- 27/28 -
lapítására vonatkozó diszkrecionális jogán." 71/2002. (XII. 17.) ABh., ABH 2002, 429-430.
[78] Az "elítélés előtti fogva tartás" elterjedtebb kifejezés (lásd Róth Erika: Az elítélés előtti fogvatartás dilemmái, Budapest, Osiris, 2000), de nem pontos, hiszen az elítélés (bűnössé nyilvánítás és megbüntetés) kétesélyes. Az eredeti elnevezés: pre-trial custody vagy custody pending trial.
[79] Az R. (80) 11. számú ajánlás egy kivételt megenged, ha a felsorolt indokok egyike sem áll fenn: a fogva tartás "kivételesen mégis jogszerű lehet, rendkívül súlyos bűncselekmények meghatározott eseteiben".
[80] 19/1999. (VI. 25.) ABh., ABH 1999, 158.
[81] 26/1999. (IX. 8.) ABh., ABH 1999, 277.
[82] Uo. A testület alkotmányellenesnek minősítette a büntetőeljárási törvénynek azt a rendelkezését, amely szabadlábon hagyás esetén "újabb bűncselekmény" elkövetésének veszélyéről szólt. Az Európa Tanács csak "súlyos bűncselekmény" veszélyekor tartja indokolhatónak a letartóztatást, az Alkotmánybíróság a "szabadságvesztéssel fenyegetetett" bűncselekmény elkövetésének veszélyét fogadta el legitim célnak. Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága 6:3 arányban alkotmányosnak ítélte azt a szabályt, amely szerint a bíróság vizsgálati fogságban tartja a meghatározott súlyos bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyt, ha a bűnügyi hatóság egyértelmű és meggyőző bizonyítékát adja annak, hogy a gyanúsított szabadlábra helyezése esetén veszélyt jelentene más személyre vagy a közösségre. Az ártatlanság vélelmére hivatkozó különvélemények szerint ezen az alapon az esetleges felmentés után is fogva tarthatnák a veszélyesnek tartott embereket. United States versus Salerno, 481 U.S. 739 (1987).
[83] Strasbourgban: Ciulla versus Italy, Judgment of 22 February 1989, A.148, p. 18. Angliában a futballhuliganizmus elleni törvények - egyebek mellett - bevezették a mérkőzés idején a rendőrségen való megjelenési kötelezettséget és az útlevélbevonást. A szabadságkorlátozások a korábban elkövetett kriminális cselekmény szankciójának minősülnek, egyúttal preventív célokat szolgálnak.
[84] Lásd például a Honecker-ügyet: BerlVerfGE NJW 1993, 515.
[85] Imre versus Hungary, Judgment of 2 December 2003, p. 47. A bíróság elfogadta, hogy a letartóztatást az első időszakban indokolttá tette az összebeszélés veszélye, de az eljárás előrehaladtával ez a veszély elhalványult. Ugyanakkor a másik indokot, az elrejtőzés veszélyét a magyar bíróságok semmivel sem támasztották alá. Lényeges továbbá, hogy a strasbourgi bíróság szerint a vizsgált fogva tartás az utolsó időszakban ismét jogszerűvé vált, mert ekkor a magyar bíróság a bűnismétlés veszélye miatt hosszabbította meg a letartóztatást. Ennek -Strasbourgban elfogadott - indokául az szolgált, hogy a fogvatartott korábban már követett el bűncselekményt. Ezzel szemben a bíróság korábbi gyakorlata szerint a jövőbeli bűnismétlés veszélyének konkrétságát akkor is vizsgálni kell, ha a fogvatartottat ismételt bűnelkövetéssel gyanúsítják.
[86] Az előzetes letartóztatás teljes ideje meghaladta a 4 évet. Maglódi versus Hungary, Judgment of 9 November 2004, p. 39.
[87] A szlovén alkotmánybíróság a több mint 20 év szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén kötelező előzetes fogva tartást alkotmányellenesnek minősítette. U-I-18/93. April 11, 1996.
[88] 19/1999. (VI. 25.) ABh., ABH 1999, 158. Az Alkotmánybíróság bírói mérlegelésre vonatkozó tétele általános. A megsemmisített szabályban "szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább háromévi végrehajtandó szabadságvesztés" szerepelt.
[89] De Jong, Baljet and van den Brink versus the Netherlands, Judgment of 22 May 1984, A. 77, p. 22, p. 44 (az ésszerű gyanú a fogva tartás conditio sine qua nonja); Fox, Campbell and Hartley versus the United Kingdom, Judgment of 30 August 1990, A. 182, p. 18, p. 34. (az ésszerű gyanúnak tényeken és információkon kell alapulnia, és magasabb küszöböt jelent, mint az "egyszerű gyanú"). Az ésszerű gyanú és az alapos gyanú összevetésére lásd Blutman László: A letartóztatás feltételei az európai alapjogokban, Bírák Lapja, 1993/6 (a továbbiakban Blutman: A letartóztatás...), 176-178.
[90] 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 718-719. A testület aránytalannak nevezte az alapjog-korlátozást. Valójában az alkotmányos indok is hiányzott.
[91] Uo.
[92] Uo., 725.
[93] Uo., Kukorelli István különvéleménye, 732-734. Az Alkotmánybíróság nem érintette azt a problémát, hogy külföldi személy azonosítása kivételes esetekben rendkívüli nehézségeket okozhat, különösen, ha a hatóságok sokáig nem tudnak kommunikálni a külföldivel, s így tolmácsot sem tudnak igénybe venni. (Nem sikerül kideríteni, hogy a személy honnan érkezett és milyen nyelven beszél.) Az azerbajdzsáni Alkotmánybíróság állásfoglalása szerint a személyazonosító dokumentumok hiányában akár 3 napig is tarthat az őrizet, de csak bírói döntés alapján. Az adminisztratív célú fogva tartás legfeljebb 24 óráig, a büntetőeljárási 48 óráig tarthat bírói jóváhagyás nélkül. 05/15; 27. 04. 2001. Ismerteti: Bulletin on Constitutional Case-Law, 2001/1, 21-22.
[94] Uo., 722-723. Lásd még Szikinger István: "Az hibás!" Az Alkotmánybíróság a rendőrségi törvényről, Fundamentum, 2004/1, 123-126.
[95] Robert Miller: The ethics of involuntary commitment to mental health treatment, in Psychiatric Ethics, eds. Sidney Bloch, Paul Chodoff, Oxford, New York, Melbourne, Oxford University Press, 1991, 284-285. A tradicionális felfogás hazai megjelenésére lásd 36/2000. (X. 27.) ABh.,
- 28/29 -
Tersztyánszkyné Vasadi Éva különvéleménye, ABH 2000, 290.
[96] Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól, Fundamentum, 1997/1, 113. Ezt az álláspontot jeleníti meg a 36/2000. (X. 27.) ABh. többségi indokolása, ABH 2000, 265-276. Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága a kötelező pszichiátriai intézeti kezelést a bebörtönzésnél is súlyosabb szabadságkorlátozásnak minősítette, tekintettel a kezelés során alkalmazott tudatbefolyásoló eszközökre és a mentális kór stigmatizáló jellegére. Vitek versus Jones, 445 U.S. 480, 491-494 (1980).
[97] Kovács József: A nem önkéntes pszichiátriai kezelés és a véleményszabadság, Fundamentum, 2004/1, 23.
[98] Fridli: I. m., 113-114. Vö 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 269.
[99] Kiemelendő az Alapelvek a pszichiátriai betegek védelméről című ENSZ-ajánlás, valamint az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R. (83) 2. számú ajánlása a pszichiátriai gyógykezelésnek alávetett pszichiátriai betegek jogainak védelméről. A Parlamenti Közgyűlés 1235. (1994) számú ajánlásában új ajánlás megfogalmazására hívta fel a Miniszteri Bizottságot. Lásd David Kingdon: Draft Recommendation on the Protection of Human Rights and Dignity of People with Mental Disorder, in Health Care and Human Rights, ed. Fridli Judit, Budapest, Hungarian Civil Liberties Union, 2002 (a továbbiakban Health Care...), 6.
[100] Kovács: I. m., 37.
[101] Az újabb joggyakorlatból: Varbanov versus Bulgaria, Judgment of 5 October 2000, (31365/96). (A beteg veszélyességét az aktuális mentális állapota és nem múltbeli események határozzák meg.)
[102] Fridli: I. m., 117.
[103] A strasbourgi gyakorlat általános tétele, hogy az egyén nem veszíti el az 5. cikk védelmét pusztán azért, mert önként vállalta a fogságot. De Wilde, Ooms and Versyp ("Vagrancy Cases"), Judgment of 18 June 1971, A. 12, p. 36. Lásd ezzel szemben Tersztyánszkyné Vasadi Éva álláspontját: "Az együttműködő pszichiátriai betegeknél és a nem pszichiátriai betegeknél a személyi szabadság korlátozása az esetleg ugyanolyan eszközök alkalmazásánál, beleegyezésük folytán, fel sem merülhet." 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 291.
[104] Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R. (83) 2. számú ajánlásának hatálya - az 1. cikk 3. pontja szerint - kiterjed azokra az esetekre is, "amikor az eredetileg a saját kérésére felvett beteget az elbocsátására irányuló akarata ellenére tartják az intézetben".
[105] Lásd erről a Draft Recommendation 3. cikkét.
[106] A beleegyezés speciális problémáját veti fel, amikor "betegek tanácsa" gyakorolja az intézményi szabályok megsértésének szankcionálására szolgáló fegyelmezési és azon belül szabadságkorlátozási jogok egy részét. Oliver Lewis: Yearning for Freedom - Human Rights within Psychiatric Institutions, in Health Care... , 24.
[107] Ma a kényszergyógykezelés végrehajtására kizárólag az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben kerülhet sor. Az Állampolgár Jogok Országgyűlési Biztosa úgy foglalt állást, hogy az intézetben leginkább a börtönökre jellemző körülmények tapasztalhatók, és ilyen feltételek között nem hatékony a gyógykezelés. 3041/1998. és 1042/1999. OBH jelentés.
[108] Larry Gostin: Traditional Public Health Strategies, in AIDS Law Today, eds. Scott Burris, Harlon L. Dalton, Judith Leonie Miller and the Yale AIDS LAW Project, New Haven, London, Yale University Press, 1993, 62, 72.
[109] 2012/B/1991. ABh., ABH 2001, 1169; 27/2002. (VI. 28.) ABh., ABH 2002, 143.
[110] Gostin: I. m., 74. Más megfogalmazásban: a döntésképes betegnek joga van eldönteni, hogy aláveti-e magát a kezelésnek, de nincs joga ahhoz, hogy másokat veszélyeztessen. Ronald Bayer-Laurence Dupuis: Tubercolosis, Public Health and Civil Liberties, in New Ethics for the Public's Health, eds. Dan E. Beauchamp, Bonnie Steinbock, New York, Oxford, Oxford University Press, 1999, 232, 238.
[111] 5/1992. (I. 30.) ABh., ABH 1992, 31-32.
[112] 71/2002. (XII. 17.) ABh., ABH 2002, 429.
[113] Az anyagilag igen rossz helyzetben lévők számára ez csak elvi lehetőség. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (80) 11. számú ajánlása III. fejezete az ítélethozatalt megelőző őrizet jóval több alternatíváját tartalmazza, mint a magyar szabályozás.
[114] A nem önkéntes ambuláns kezelés mint a legkevésbé korlátozó eszköz az 1980-as évek óta létező alternatíva külföldön, lásd Kovács: I. m., 41.
[115] Pszichiátria és betegjogok, szerk. Fridli Judit, Budapest, Társaság a Szabadságjogokért, 2002 (a továbbiakban Pszichiátria és betegjogok), 17. és köv.
[116] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85.
[117] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167.
[118] 37/2002. (IX. 4.) AB határozat, ABH 1992, 230, 245; 20/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 159. Szigorúbb tesztet akkor alkalmazhatott volna az Alkotmánybíróság, ha a magánszférához való alapvető jog tekintetében megvalósuló hátrányos megkülönböztetésnek tekintette volna a büntetőjogi szabályokat, vagy ha figyelembe vette volna a büntetőjogi tilalommal szükségképpen együtt járó alapjog-korlátozásokat.
[119] 54/2004. (XII. 13.) ABH, ABH 2004, 736. Ezt tartja a határozat egyetlen pozitívumának Győrfi Tamás: Üzenet az elefántcsonttoronyból. Az Alkotmánybíróság droghatározata, Fundamentum, 2005/1, 73.
[120] BVerfGE 90, 145. A német Alkotmánybíróság a kannabiszügyben az arányosság tekintetében szigorúbb volt az állammal szemben, mint a magyar testü-
- 29/30 -
let. A csekély mennyiségű tiltott drogok alkalomszerű, saját célú fogyasztásának büntetendővé nyilvánítása azért nem sérti az aránytalan állami beavatkozás tilalmát, "mert a törvényhozó a bűnüldöző szervek számára lehetővé tette a büntetés kiszabásának vagy a bűncselekmény üldözésének mellőzését. Ezáltal a törvényhozó tekintettel volt a csekély mértékű jogellenességre és az elkövető bűnösségének alacsony fokára." Teljesen ellentétesen közelít a kérdéshez az Egyesült Államok Legfelső Bírósága, amely csak kivételes esetben, leginkább a kegyetlen és szokatlan büntetések, valamint a diszkrimináció tilalma alapján biztosít alapjogi védelmet a büntetőjogi szankciókkal szemben. A bíróság például nem találta alkotmányellenesnek a szabadulás esélye nélküli életfogytig tartó szabadságvesztést 650 grammot meghaladó kokain birtoklásáért: Harmelin versus Michigan, 501 U.S. 957 (1991). Lásd részletesen Győrfi Tamás: Drogfogyasztás és önrendelkezési jog, Fundamentum, 2001/1, 26-28.
[121] Róth: I. m., 86-100; Nehéz-Posony Márton: "...nem lehet előrehozott büntetés." Az előzetes letartóztatás feltételeinek régi és új szabályozása, Fundamentum, 2004/1, 112-117.
[122] 2255/1996, OBH jelentés; Human Rights and Mental Health. Hungary, Washington D.C., Mental Disability Rights International, 1997, 38, 71; Health Care..., 19. és köv.
[123] Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1245 (1994) számú ajánlása 6. I) e) pont. Az egyezségokmány 10. cikkének 2. pontja a vádlottak és az elítéltek elkülönítésén túl előírja a fiatalkorú vádlottak elkülönítését a felnőttektől.
[124] A máltai Alkotmánybíróság döntése szerint büntetőeljárás során - az együttműködést megtagadó - tanú is őrizetbe vehető, hogy a tárgyaláson bizonyítékot szolgáltasson és feleljen a kérdésekre. A fogva tartás ideje azonban nem haladhatja meg a tárgyaláson történő meghallgatáshoz szükséges időt. (Az ügy érintettjét 7 napig tartották fogva.) 579/97/AJM. Ismerteti Bulletin on Constitutional Case-Law, 2001/2, 313. Ez a cél a magyar szabályozásbeli elővezetéssel is elérhető, amely nem jár a szabadságtól való megfosztással.
[125] 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 717-718.
[126] 71/2002. (XII. 17.) ABh., ABH 2002, 429.
[127] 723/B/1991. ABh., ABH 1991, 736-737.
[128] 65/2003. (XII. 18.) ABh., ABH 2003, 726-727.
[129] 1214/B/1990. ABh., ABH 1995, 576-578.
[130] A kérdést áttekinti Dirk Van Zyl Smit: Taking Life Imprisonment Seriously, in National and International Law, The Hague, London, New York, Kluwer, 2002.
[131] BVerfGE 45, 187, 245. A személyi szabadsághoz való jog összefüggésében Uo., 223.
[132] Grundgesetz, Hg. SACHS, 1859.
[133] BÁN Tamás: A tényleges életfogytiglani büntetés és a nemzetközi emberi jogi egyezmények, Fundamentum, 1998/4, 124-125. Nagy Ferenc: Gondolatok a veszélyes visszaesőkkel szembeni biztonsági őrizetről és az életfogytig tartó szabadságvesztésről, in Tanulmányok Vigh József 70. születésnapjára, szerk. Tauber István, Budapest, ELTE ÁJK, 2000, 195.
[134] A görög alkotmány 6. cikkének 4. pontja súlyos bűncselekmények esetén 1 évben maximálja a fogva tartás idejét, és "egészen kivételes esetekre" 6 hónapos hosszabbítást enged. Ezzel szemben az olasz alkotmány 13. cikk (5) bekezdése és az azzal e tekintetben megegyező spanyol alkotmány 17. cikk (4) bekezdése csak annyit ír elő, hogy törvény határozza meg az előzetes letartóztatás (ideiglenes őrizetben tartás) leghosszabb lehetséges időtartamát. Persze az sem mellékes, hogy az alkotmány szövegéből kiderül: a fogva tartás nem tarthat korlátlan ideig.
[135] Róth: I. m., 174-177. Blutman: A letartóztatás... , 182-184. Az összehasonlításnál figyelembe kell venni, hogy számos államban nem előzetes fogva tartásnak tekintik a bűnösséget megállapító elsőfokú ítélet után fenntartott szabadságelvonást.
[136] A strasbourgi bíróság a Maglódi-ügyben a több mint 4 évig tartó előzetes letartóztatás konkrét indokait vizsgálva úgy ítélte meg, hogy a fogva tartás idejéből 3 év 7 hónap egyezménysértő volt, ezért elmarasztalta Magyarországot: Maglódi versus Hungary, Judgment of 9 November 2004, p. 39. (30103/02)
[137] Egyezségokmány 10. cikkének 1 pontja; a német alaptörvény 104. cikk (1) bekezdés második mondata.
[138] B. versus United Kingdom, Report of 7 October 1981, D & R 32 (1983) 5. Egy újabb döntés szerint embertelen bánásmódnak minősül, ha testi fogyatékos elítéltet olyan körülmények között tartanak fogva, hogy az ágyat és a mosdóeszközöket nem vagy csak komoly nehézségek árán tudja elérni és használni. Price versus United Kingdom, Judgment of 10 July 2001. A német Alkotmánybíróság az emberi méltósággal összeegyeztethetetlennek minősítette, hogy elítéltek celláit számos esetben ürülékkel árasztották el, és ezáltal az emberhez méltó létezés minimális feltételeit sem biztosították számukra: BVerfGE NJW 1993, 3190.
[139] 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 274. Lásd ezzel szemben Tersztyánszkyné Vasadi Éva különvéleményét, amely szerint "a hatályosnál részletesebb, törvényi szintű szabályozás" követelménye "nem fordul elő nemzetközi gyakorlatban". A magyaréhoz hasonló elvi alapon oldotta meg az izraeli Legfelső Bíróság ennek a problémának a fordítottját, amikor kimondta, hogy a titkosszolgálat nem kaphat normatív felhatalmazást arra, hogy kihallgatás során meghatározott fizikai módszereket, illetve eszközöket alkalmazzon mások életének és testi épségének védelmében. "Demokráciában nem
- 30/31 -
minden eszköz fogadható el, és a demokrácia ellenségei által használt eszközök nem mindegyike vehető igénybe." Public Committee Against Torture in Israel versus The State of Israel, H.C. 5100/94.
[140] Az egyesült államokbeli törvényhozás egyes elemeiről lásd Kovács: I. m., 27-28. A nemzetközi fórumok javaslatai között szerepel: az erőszakos betegekkel szemben alkalmazott elkülönítés visszaszorítása és rendkívül szigorú feltételekhez kötése; az elektrokonvulzív terápia nem önkéntes alkalmazásának megszüntetése és kiskorúakon való alkalmazásának tiltása; a pszichosebészeti beavatkozásoknak a beteg beleegyezéséhez és bizottsági kontrollhoz kötése. Kingdom: I. m., 8-10; Az Alapelvek a pszichiátriai betegek védelméről című ENSZ-ajánlás 11. elve, Human Rights and Mental Health, Hungary, Washington D.C., Mental Disability Rights International, 1997, 96-99.
[141] Európai bizottság a kínzás és az embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés megelőzésére: CPT report on Visit to Hungary, 1999, ref CPT/Inf (2001) 2, p. 156; Human Rights and Mental Health. Hungary, Washington D.C., Mental Disability Rights International, 1997, 26-27. Hálós ágyakat még 2004-ben is használtak elmeszociális otthonokban, ami egy tűzeset alkalmával az egyik "ápolt" halálát okozta. Egy másik intézményben szinte megszakítás nélkül 6 évig tartottak hálós ágyban egy fiút, lásd Pszichiátria és betegjogok, 24.
[142] Laurence H. Tribe: Constitutional Choices, Cambridge, Massachusetts, London, Harvard University Press, 1985, 12-14. A szlovén alkotmánybíróság megközelítésében: "a büntetőeljárás nem csupán az anyagi büntetőjog érvényesítésére szolgáló eszköz. A büntetőeljárás szabályai [...] azt a tartalmi alkotmányossági követelményt juttatják érvényre, hogy az egyénnek alkotmányos joga van a végrehajtó és a bírói hatalom önkényes, sérelmes, diszkrecionális gyakorlásával szembeni védelemre." U-I-18/93. April 11, 1996. p. 21.
[143] Lásd ehhez Bárd Károly: Igazság, igazságosság és tisztességes eljárás, Fundamentum, 2004/1, 48.
[144] Egyezségokmány 9. cikk 2. pontja; egyezmény 5. cikk 2. pontja. Mindkét dokumentumban "letartóztatás" szerepel, de a joggyakorlat világossá tette: a követelmény minden szabadságelvonásra vonatkozik. Az egyezményével megegyező rendelkezést tartalmaz a spanyol alkotmány 17. cikk (3) bekezdése.
[145] 104. cikk (4) bekezdés. A követelmény a bírói határozatokra vonatkozik.
[146] Szikinger István: Miranda-ügy, Belügyi Szemle, 1990/3; Tóth Mihály: A "magyar Miranda" első néhány éve, in Tények és kilátások. Tanulmányok Király Tibor tiszteletére, szerk. Erdei Árpád, Budapest, KJK, 1995, 62-78.
[147] Miranda versus Arizona, 384 U.S. 436 (1966). Lényeges, hogy a Miranda-szabály megengedi a kivételeket (exclusion rule), s a döntést követő évtizedekben számos legfelső bírósági határozat a Miranda-jogok alóli kivételek sorát ismerte el. 2000-ben azonban a testület megerősítette az alaphatározatot: a követelmények figyelmen kívül hagyásáról sem a szövetségi, sem a tagállami törvényhozás nem rendelkezhet, és azok stare decisisként kötik a bíróságot is: Dickerson versus United States, 530 U.S. 428 (2000).
[148] Miranda versus Arizona, 384 U.S. 436, 460 (1966).
[149] Egy összegezés szerint legalább 48 állam alkotmánya rendelkezik a hallgatás jogáról és az önvád alóli mentességről, lásd Norman Dorsen-Michel Rosenfeld-András Sajó-Susanne Baer: Comparative Constitutionalism. Cases and Materials, Thomson-West, 2003, 1080. A Miranda-jogok alkotmányba foglalására példa a kanadai Jogok és szabadságok kartájának 10. cikke.
[150] A büntetőeljárási törvény több rendelkezésének együttes értelmezéséből korábban is kiolvasható lett volna ez a követelmény, de a "nyomozás eredményességét" féltő kihallgatási gyakorlatban egyáltalán nem érvényesült. Ezért volt jelentős, hogy a 1989. évi XXVI. törvény explicitté tette a figyelmeztetési kötelezettséget és annak tartalmát.
[151] A strasbourgi alapítélet: Van der Leer versus The Netherlands, Judgment of 21 February 1990, A 170-A., p. 31.
[152] Kovács József: A modern orvosi etika alapjai, Budapest, Medicina, 1997, 128.
[153] Német alaptörvény 104. cikk 2. bekezdése; a cseh alkotmány 8. cikk 5. bekezdése.
[154] 63/1997. (XII. 12.) ABh., ABH 1997, 365, 370. Az akkori szabályozás szerint a szabálysértési pénzbírságot igazgatási szerv szabta ki, és annak meg nem fizetése esetén ugyancsak igazgatási szerv rendelkezett a szabadságelvonásra történő átváltoztatásról.
[155] Vagyis egyéb szabálysértési szankciók esetén az alkotmány nem követeli meg a bírói döntést, csak a közigazgatási döntés bírói felülvizsgálatát. 63/1997. (XII. 12.) ABh., Sólyom László párhuzamos indokolása, ABH 1997, 375.
[156] 71/2002. (XII. 17.) ABh., ABH 2002, 429.
[157] 5/1999. (III. 31.) ABh., ABH 1999, 75.
[158] Balogh Zsolt-Holló András-Kukorelli István-Sári János: Az Alkotmány magyarázata, Budapest, KJK Kerszöv, 2003, 545; Alkotmány a gyakorlatban, 439.
[159] Mavi Viktor: A személyi szabadságot és a személyi integritást védő jogok, illetve biztosítékok alkotmányos szabályozásáról, Acta Humana, 1995, 18-19, 62-73; Pap Gábor: A személyes szabadságjogok szabályozása az új alkotmányban, in Alapjogok és alkotmányozás. Az emberi jogok szabályozása az új alkotmányban, szerk. Ádám Antal, Budapest, KJK-MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1996, 95.
[160] Hilaire Barnett: Constitutional and Administrative Law, London, Sidney, Cavendish, 822. Magyarul lásd Dicey: I. m., 201. és köv.
- 31/32 -
[161] Ez a folyamat 1816-ban, a második Habeas Corpus törvény elfogadásával kezdődött.
[162] CLARK-GERARD: I. m., 9. Kanadában a habeas corpus rendkívül széles körű alkalmazására ad módot, hogy ez a jogintézmény a fogva tartási körülmények (például magánzárka) jogszerűségének vitatására is igénybe vehető.
[163] Laurence H. TRIBE: American Constitutional Law, I, New York, Foundation Press, 2000, 512-515. Ezzel távoli rokonságban áll a spanyol alkotmány 53. cikk (2) bekezdésében intézményesített rendkívüli jogorvoslati panasz (amparo). A spanyol alkotmány mindazonáltal szól a habeas corpusról is, amelyet a haladéktalan bíró elé állítás követelményével azonosít [17. cikk (4) bekezdés].
[164] Clark-Gerard: I. m., 30-31.
[165] A habeas corpus "soha nem volt és most sem statikus, szűk, formális jogorvoslat; hatókörének kiteljesítés arra irányul, hogy teljesítse nagy célját: az egyének jogtalan korlátozásoktól mentes szabadsághoz való jogának védelmét." Jones versus Cunningham, 371 U.S. 236, 243 (1963). Az alkotmányos demokráciák és a magyarországi egypártrendszer közötti különbséget jelképezi, hogy hazánkban 1989 előtt azt a jogi konvenciót nevezték "habeas corpusnak", hogy a kommunista párt káderei ellen az ügyész csak akkor emel vádat, ha arra a pártvezetés engedélyt adott, lásd Péter: I. m, 183.
[166] Board of Control ex parte Rutty, 2 QB 109 (1956) (habeas corpus 8 éve fogva tartott, mentálisan sérült személy ügyében). Természetesen a legrosszabb, ha semmiféle garancia nincsen; Hajnóczy Péter: Az elkülönítő, Valóság, 1975/10, 88. (12 év elmeszociális otthonban töltött év után került sor az ápolt szakorvosi vizsgálatára, melynek során kiderült, hogy az érintettet indokolatlanul tartják intézetben.)
[167] Egyezségokmány 9. cikk 3. pont első mondat; egyezmény 5. cikk 3. pont.
[168] Uo.
[169] Nowak: I. m., 178; Pieter Van DlJK-Godefridus J. H. Van Hoof: Theory and Practice of the Convention on Human Rights, The Hague, Kluwer, 1988, 381. Ugyanakkor például a szlovén Alkotmánybíróság a lehető legrövidebb időn belüli bíróság elé állítás követelményét nevezte habeas corpusnak: U-I-18/93. April 11. 1996. p. 44.
[170] 19/1999. (VI. 25.) ABh., ABH 1999, 158.
[171] 60/1994. (XII. 24.) ABh., ABH 1994, 342, 361.
[172] A büntetés-végrehajtási bíró bírói státuszáról implicit módon foglalt állást az Alkotmánybíróság: 5/1992. (I. 30.) ABh., ABH 1992, 27.
[173] 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 271.
[174] Az egyezmény 5. cikk 3. pontja kifejezetten visszautal az 1. c) pontra, amely a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja esetén teszi lehetővé a személyi szabadságtól való megfosztást.
[175] Az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből vezethető le a bírósági eljárás ésszerű időn belüli lefolytatásának általános (büntető- és polgári eljárásra is irányadó) követelménye.
[176] Német alaptörvény 104. cikk; spanyol alkotmány 17. cikk (2) és (4) bekezdés.
[177] A cseh Alapvető jogok és szabadságjogok kartájának 8. cikk (5) bekezdése rendelkezik általában a bírói határozathozatalról, a (6) bekezdés pedig a beleegyezés nélküli intézeti gyógykezelés legfőbb feltételeit fogalmazza meg.
[178] A magyarnál részletesebb alkotmányszöveg alapján, hasonló megközelítést alkalmazott a spanyol Alkotmánybíróság. Idegenrendészeti célú fogva tartással és kitoloncolással összefüggésben a testület megállapította, hogy az alkotmány 17. cikk (2) bekezdésében foglalt eljárási feltételek kizárólag a büntetőeljárási fogva tartásra vonatkoznak, ugyanakkor a habeas corpus az idegenrendészeti okból a határon őrizetbe vett külföldi állampolgárokat is megilleti (179/2000; 26. 06. 2000). Ismerteti: Bulletin on Constitutional Case-Law, 2000/2, 366-367.
[179] 104. cikk (2) bekezdés harmadik mondat. A (3) bekezdés első mondata alapján a bűncselekmény elkövetésének gyanújával őrizetbe vett személyt "legkésőbb az őrizetbe vételt követő napon bíró elé kell állítani".
[180] Cseh alkotmány 8. cikk (3)-(6) bekezdés; szlovák alkotmány 17 cikk (3)-(4) bekezdés.
[181] Orosz alkotmány 22. cikk (2) bekezdés; portugál alkotmány 2. cikk 1) bekezdés; spanyol alkotmány 17. cikk (2) bekezdés.
[182] A változó strasbourgi esetjog összefoglalását lásd Blutman László: A szabadságmegvonás bírói felülvizsgálatának lehetőségei az európai alapjogokban, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tomis XLVI, Fasciculus 1, Szeged, 1995 (a továbbiakban Blutman: A szabadságmegvonás...), 13-14.
[183] Gerstein versus Pugh, 420 U.S. 103 (1975).
[184] County of Riverside versus McLaughlin, 500 U.S. 44 (1991).
[185] Sajó András: Önkorlátozó hatalom, Budapest, KJK-MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1995, 361-362.
[186] Uo, 362, 50. jegyzet. Az Egyesült Királyságban az észak-írországi terrorizmus miatt hozott törvény a hatálya alá tartozó esetekben 7 napban maximálta a bírói döntés nélküli fogva tartás idejét. A strasbourgi bíróság egy ügyben a 4 nap 6 óráig tartó fogva tartást is egyezménysértőnek minősítette, amire az Egyesült Királyság nem a szabályozás megváltoztatásával reagált, hanem fenntartást jelentett be az 5. cikk 3. pontjával kapcsolatban; Brogan versus United Kingdom, Judgment of 29 November, A.145-B. Az orosz Alkotmánybíróság Moldávia tagköztársaság szervezett bűnözés elleni törvényét mi-
- 32/33 -
nősítette alkotmánysértőnek, mert a szervezett bűnözői csoportok feltételezett tagjainak 30 napig tartó fogva tartására adott lehetőséget bírói kontroll nélkül; 02. 07. 1997. Ismerteti: Bulletin on Constitutional Case-Law, 1997/2, 244-245.
[187] Winterwerp versus The Netherlands, Judgment of 24 October 1979, A. 33; a szabadságvesztés-büntetéssel összefüggésben: Vitek versus Jones, 445 U.S. 480, 496, 497 (1980); az egészségügyön belül: 36/2000. (X. 27.) ABh., ABH 2000, 265.
[188] A gondolatmenet kifejtését lásd Gerstein versus Pugh, 420 U.S. 103, 113-114 (1975).
[189] A hétvégi napok és az ünnepnapok szinte mindenhol beszámítanak a határidőbe. Az alapvető jog érvényesülése érdekében nem nagy ár a bíróságok és a szabadságelvonásra feljogosított hatóságok hétvégi "ügyeleti" rendszerének kiépítése.
[190] A terheltet 72 óra elteltével szabadon kellett bocsátani, ha az ügyész addig nem indítványozta az előzetes letartóztatást.
[191] A törvény alapján a külföldi az elsőfokú határozat bírósági felülvizsgálatát kérhette, vagyis nem érvényesült a bíró elé állítás követelménye. A bíróság csak az idegenrendészeti hatóság határozatának törvényességét vizsgálhatta. Bírósági döntés szerint háború elől, személyazonosságot igazoló okmányok nélkül menekülő külföldi határozatlan ideig fogva tartható volt közösségi szálláson. "Nyilvánvalóan nem kívánatos ugyanis, hogy ismeretlen személyazonosságú és esetleg állampolgárságú személyek a közösségi szállásról eltávozva a Magyar Köztársaság területén a hatóság előtt ismeretlen céllal, ellenőrzés nélkül mozogjanak" (BH 2000.534). A közösségi szálláson történő elhelyezésre vonatkozó szabályozás lényegében változatlan.
[192] A bíróság csak a felvételi eljárás törvényességét vizsgálhatta, s eljárási hiba esetén is csak arra volt jogosítványa, hogy új eljárást kezdeményezzen, lásd Bárd Károly: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. A szabadsághoz és a biztonsághoz való jog, Acta Humana, 1992/6-7, 54.
[193] A pszichiátriai intézet vezetőjének a beszállítástól számított 24 órán belül kell kezdeményeznie a bírói eljárást, és a bíróságnak a kezdeményezéstől számított 72 órán (az 1995-ös szabály szerint 8 napon) belül kell határoznia. A végső határidő azonban nem tejesen egyértelmű, mert a törvény szerint a 72 órás bírósági határidőt az intézetvezető kezdeményezésének "kézhezvételétől" kell számítani.
[194] Az idegenrendészeti eljárásban eltérő célokból, de lényegében megegyező eljárási szabályokkal idegenrendészeti, visszautasítási, valamint kiutasítást előkészítő őrizet rendelhető el.
[195] A szabályozás kifejezetten csak az államigazgatási jogorvoslatot zárja ki, de különleges eljárási szabályok hiányában a bíróság sem nyújthat jogvédelmet (esetleg ex post facto).
[196] Az Egyesült Államokban ez nem következik a szövetségi alkotmányból. A tagállami törvényhozás mérlegelheti, hogy a bírói parancs nélküli szabadságelvonás 48 órán túli fenntartására vonatkozó bírói döntéshozatal során megköveteli-e, illetve lehetővé teszi-e a fogva tartott meghallgatását, vagy azt csak más eljárásban, elsősorban az ottani habeas corpus során írja elő: Gerstein versus Pugh, 420 U.S. 103 (1975). Magyarországon azonban nincs az amerikaival egyenértékű habeas corpus.
[197] Az sem zárható ki, hogy valakit indokolatlanul vesznek intézeti kezelésbe, és a bírósági eljárás időpontjában indokolatlanul tartanak gyógyszerekkel kommunikációképtelen állapotban.
[198] A kötelező pszichiátriai kezelés elrendelése nagyban függ orvostudományi kérdésektől, ezért nélkülözhetetlen orvosszakértő bevonása. A végső döntést azonban a bíró hozza: Herczegfalvy versus Austria, Judgment of 24 September 1992, p. 68.
[199] 23/1995. (IV. 5.) ABh., ABH 1995, 120.
[200] Blauman László felveti, hogy a nyilvánvalóan alaptalan kérelmek kiszűrésére alkalmas megoldás lehet egy indokolási szabály, lásd Blutman: A szabadságmegvonás... , 51.
[201] Ezt a strasbourgi bíróság sem követeli meg, annak ellenére, hogy az egyezmény 5. cikk 4. pontja alanyi jogosultságot ismer el. Az ésszerű időközönkénti, rendszeres és automatikus felülvizsgálat - amely a kontinens országaiban gyakori - alkalmas lehet a fogvatartott kérelmére induló eljárás helyettesítésére. Az újabb strasbourgi gyakorlatból lásd Nikolova versus Bulgaria, Judgment of 30 September 2004, p. 75.
[202] 248/B/1998. ABh., ABH 2003. II., 1035. A határozat alapjául szolgáló indítvány az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdésén alapult, ezért a személyi szabadsághoz való jog biztosítékait a testület nem tekintette át.
Visszaugrás
