Egy alkalommal a bíróság katonai tanácsa előtt hivatkoztam az Emberi jogok európai egyezményének 6. cikkére, amely egyebek mellett úgy rendelkezik, hogy a terheltnek joga van a mentő tanúkat ugyanolyan feltételekkel megidéztetni, ahogyan azt a vád teheti a terhelő tanúkkal. "Az hibás!"- horkant fel a bíró, ellentmondást nem tűrő hangon. Ha nem is szó szerint, de lényegében ugyanezt mondta ki 2003 decemberében a magyar Alkotmánybíróság, amikor az Emberi jogok európai egyezménye 5. cikkének 1. bekezdésében foglaltakkal élesen szembehelyezkedve megállapította, hogy a személyi szabadság elvonásának bűncselekmény egyszerű gyanúja esetén is helye van.
Hosszas halogatás után látott hozzá végre a testület a rendőrséget érintő szabályozás alkotmányosságának vizsgálatához. Ezúttal azonban - szemben például a gyülekezési jogról szóló határozatával - nem vállalkozott arra, hogy a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban rendőrségi törvény) átfogó értékelése keretében adja meg a választ a felvetődött súlyos kérdésekre. A választott módszer önmagában nem kifogásolható, annál kevésbé, mivel a határozatokban értékelt kérdéseknek a rendőri tevékenység szabályozásán túlmutató jelentősége is van.
A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy magam is az indítványozók között voltam, a különvélemény közzétételének joga azonban még az Alkotmánybíróság tagjait is megilleti, így nem gondolom, hogy a többségi határozat bírálatának jogával ne élhetne - akár nyilvánosan - a kezdeményező. Hangsúlyozom persze, hogy mások is tettek indítványokat, megjegyzéseim tehát nem egyszerűen valamiféle elképzelt fellebbezésnek tekinthetők. Nem is tartom igazán lényegesnek az egyes konkrét kifogások elbírálásának részleteit; ebben az írásban valójában a rendészet, illetőleg a rendvédelem alkotmányos megítélésének elvi kérdéseiről kívánok szólni a döntések kapcsán.
Két alkotmánybírósági határozatról van szó, melyek közül az első a bűnmegelőzési ellenőrzés intézményét iktatta ki jogrendszerünkből [47/ 2003. (X. 27.) AB határozat].[1]
A bűnmegelőzési ellenőrzés az egykori rendőri felügyelet újjáélesztésére tett kísérlet eredményeképpen került bele a rendőrségi törvénybe, már 1994-ben. A jogszabály 35. §-ához fűzött indokolás szerint a szándék a potenciális bűnelkövetők kontrollja volt a társadalom fokozott védelme érdekében. Az előterjesztő szerint az ellenőrzéssel "fenyegetettség", illetőleg e hatáskör célirányos gyakorlása jelentősen javíthatja a bűnüldözés hatékonyságát, az állampolgárok törvénytisztelő többségének eredményes védelmét. A homályosan megfogalmazott szabály azután lényegében alkalmazhatatlan maradt egészen 1999-ig, amikor a szervezett bűnözés elleni törvénycsomag[2] (a továbbiakban maffiatörvény) keretében pontosították a rendelkezéseket, majd a végrehajtási rendelet is megszületett.
Le kell szögezni mindenekelőtt, hogy a bűnmegelőzési ellenőrzés a jelzett célok elérésére teljesen alkalmatlan volt. A maffiatörvény parlamenti vitájának bevezetőjében a belügyminiszter már nem potenciális elkövetőkről beszélt, hanem egyszerűen a következőket mondta: a jogalkotás indoka, "hogy a társadalom kontroll alatt tarthassa a különösen veszélyt jelentő bűnözőket".[3] Az ellenőrzés módjáról a jogszabályok továbbra sem mondtak sokat, valójában a magánlakásba való belépés lehetősége volt az, ami eltért az általános szabályoktól. Szólt ugyan a szabályozás a bírói engedélyhez nem kötött titkos eszközök alkalmazhatóságáról is, ennek azonban nem volt értelme, hiszen a rendőrségi törvény 63. § (1) bekezdése értelmében arra bűnmegelőzési célból is volt lehetőség, így a maffiatörvény által megállapított szöveg semmit nem tett hozzá a már létező hatáskörökhöz. Hasonló a helyzet a rendőrségi törvény V. fejezetében írt intézkedésekkel, amelyek az ellenőrzés alatt álló személlyel szemben bevethetők voltak. Az Alkotmánybíróságnak sem sikerült azonban megfejtenie, hogy ez a különös feltételek nélküli, pusztán az intézmény hatálya alatt állás tényére épített alkalmazás lehetőségét teremtette-e meg. Képtelen eredményre jutnánk, ha a kérdésre igennel válaszolnánk, hiszen a
- 119/120 -
rendőrségi törvény 15. § (1) bekezdése alapján nem alkalmazható olyan hátrány, amely nem áll arányban az intézkedés törvényes céljával, ez utóbbit pedig a különös szabályok határozzák meg. Furcsa - és minden kétséget kizáróan önkényes - volna valakit csak azért őrizetbe venni vagy akár csak elfogni, mert bűnmegelőzési ellenőrzés alatt áll.
Nem szorul részletes magyarázatra az sem, hogy a rendőr számára nyitott magánlakás a profi, hosszú börtönéveket maguk mögött tudó elkövetők számára aligha jelentett visszatartó erőt. Az alkotmányos cél elérésére való alkalmatlanság tehát már a szükségesség elvének sérelme miatt is elfogadhatatlanná tette a bűnmegelőzési ellenőrzést. A valóságban legfeljebb egyfajta hatalomfitogtatásra volt jó ez az intézmény. Mindazonáltal figyelmet érdemel a bűnös szándék vélelmezése és a szabadságvesztésből szabadultak egy részének "címkézése", ami véleményem szerint - a dolog működőképességétől függetlenül - súlyos aggályokat kelt a közhatalom gyakorlásának elveit illetően is. Ebből a szempontból megemlítendő, hogy a bűnmegelőzési ellenőrzésre vonatkozó javaslat filozófiájával a liberális ellenzéknek sem volt semmi gondja.[4]
Az Alkotmánybíróság zömmel a bűnmegelőzési ellenőrzésnek a pontosítás után is fennmaradt szabályozási ellentmondásaival foglalkozik határozatában. Kiemeli, hogy a világos normatartalom hiánya és a szabályozás hiányosságai miatt sérül a jogbiztonság. Az ellenőrzés elrendelésének előkészítése, a döntés meghozatala és a megszüntetés során nem érvényesülnek az érintett szervek alkotmányos státusához kapcsolódó sajátosságok a garanciák (például a bíró nincs érdemi döntési helyzetben a feltételek konkrét ellenőrizhetőségének hiánya miatt) figyelmen kívül hagyása miatt, ugyanakkor a rendőrség olyan tevékenységet kénytelen folytatni (az érintett személy kapcsolatainak feltárásakor), amelyre nem kapott megfelelő felhatalmazást.
A bűnmegelőzési ellenőrzés intézményét megsemmisítő határozatban foglaltakkal teljes mértékben egyetértek. Némi hiányérzetet mindössze az keltett bennem, hogy a testület kevéssé bontotta ki a rendészet, a bűnüldözés, a büntetés-végrehajtás, illetőleg ezek egymáshoz való viszonyának alkotmányos követelményrendszerét, holott a döntés tudottan nyitánya volt egy olyan sorozatnak - az elbírálásra váró további rendvédelmi tárgyú indítványok miatt -, amelyben még számos hasonló problémára kell választ adni.
Mégis születtek olyan általános megállapítások, amelyek a jövőben iránytűként szolgálhatnak mind a jogalkotás, mind az alkotmánybírósági vizsgálódások, de még a szélesebb értelemben vett jogalkalmazás számára is. Hivatkozott mindenekelőtt a testület arra, hogy a bűnmegelőzés alkotmányos cél ugyan, így alapjogok korlátozására is alapul szolgálhat, ez azonban nem vezethet az alkotmányos jogállami garanciák feladására, például túl széles, bizonytalan tartalmú felhatalmazások formájában. A jogállami garanciák mellőzésére sem célszerűségi, sem igazságossági szempontok nem adnak alapot.
Természetesnek tűnik, mégis fontosnak tartom kiemelni, hogy az Alkotmánybíróság elvetette azt a vélekedést, mely szerint a rendőrség eljárásának a célszerűség, a társadalom hatékony védelme érdekében - egyfajta permanens szükségállapothoz hasonló helyzetben - nem kell "egy az egyben" igazodnia az alkotmányos elvárásokhoz.[5] Noha maga a testület kifejezetten a büntetőjogias beavatkozásokra vonatkoztatja, nyilvánvalóan szélesebb körben is követelmény, hogy "a rendészeti jellegű intézkedésnek is alkotmányos indokon kell alapulnia, szükségesnek és arányosnak kell lennie".
A rendőrségi törvényt érintő másik határozat [65/2003. (XII. 18.) AB határozat][6] a személyes szabadság elvonásának alkotmányos feltételeit taglalja.
A döntés értelmében nem lehetséges többé előállítani - így akár tizenkét órán keresztül fogva tartani - azt, akit eltűntként köröznek. Valójában természetesen a megtalált személyekről van szó. Ebben az esetben az eredeti jogalkotói célt is nehéz felfedezni. Az eltűnés ugyanis önmagában semmiféle jogsértést nem valósít meg, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy az eltűntek egy része éppenséggel áldozat, nem pedig szabadságelvonást érdemlő gonosztevő. Természetesen olyan eset is van, hogy valaki a felelősség alól akar kibújni, vagy egyéb törvényellenes ok áll a rejtőzködés mögött. Ilyen esetekre azonban szükség szerint más előállítási, illetőleg szabadságelvonási szabályok alkalmazhatók, az eltűnés tényére alapozott előállításnak önálló értelme nincs, ezért a szükségesség alkotmányos követelményébe ütközik.
A megsemmisített szabály mögött nem sikerült alkotmányosan indokolható célt feltárni. Saját véleményem szerint ilyen nem is létezett, de még a legszűkebb értelemben vett szakmai szempontok sem tették szükségessé az eltűntként körözött, majd megtalált emberek fogva tartását. Az Alkotmánybíróság vizsgálatában elvérzett rendelkezés inkább szimbo-
- 120/121 -
likus, a rendőrállam gondolkodásmódját kifejező és erősítő funkciót töltött be. Arról van szó, hogy az eltűnés mögött számos különböző ok és körülmény állhat ugyan, de maga a jelenség mindenképpen eltér a normálistól, vagyis deviáns. Ennek a devianciának a negatív megítélése tükröződött az egyébként alkotmányosan, de rendőri-szakmai szempontból is szükségtelen és értelmetlen szabályozásban.
Hasonló érvek támasztják alá a közbiztonsági őrizet alkalmazási lehetőségeinek szűkítését. Az Alkotmánybíróság megsemmisítette az érintett személy érdekében foganatosított fogva tartást megengedő előírásokat. Ezek értelmében huszonnégy órára meg lehetett fosztani szabadságától azt, aki ittassága miatt vagy más okból ön-, illetve közveszélyes állapotban volt. A határozat ebben az esetben is döntően a szükségesség hiányára hivatkozik. Az Alkotmánybíróság szerint a rendőrség egyéb intézkedési lehetőségei, továbbá az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény alapján végrehajtható kötelező pszichiátriai intézeti kezelés keretében megfelelő védelem garantálható, a közbiztonsági őrizet alkalmazása ezekben az esetekben indokolatlan.
Az okfejtéssel egyetértek, mindazonáltal az Alkotmánybíróság megkerülte a kérdéssel kapcsolatos legfontosabb téma vizsgálatát. Nevezetesen azt, hogy joga van-e a közhatalomnak az egyént saját magával szemben is megvédeni. A korábbi döntésekben - például a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban - az emberek cselekvési szabadsága előnyt kapott a róluk (de nem akaratuk szerint) való gondoskodással szemben. A mostani határozatban azonban az ilyen "érted haragszom és büntetek" jellegű beavatkozást érdemben és elvi alapjaiban nem bírálta el a testület. Valójában éppen a szükségtelenséget eredményező egyéb rendelkezések (rendőri biztonsági intézkedés, kötelező pszichiátriai kezelés) értékelés nélküli felhívása révén a határozat lényegében - ha közvetve is - megerősítette azt a felfogást, mely szerint az egyént akár önmaga ellen is megvédheti a hatalom.
Nyilvánvalóan felelőtlenség volna az ellenkező álláspontot abszolutizálni. Szerintem is meg kell próbálni az öngyilkosság megakadályozását, és az ön-pusztítás egyéb megnyilvánulásaival (alkoholizmus, kábítószer-függőség stb.) szembeni fellépés eszköztárából sem kell teljesen kiiktatni a közhatalom intézményeit, miközben persze azokat egyedüli lehetőségnek sem szabad tekinteni. Az alkotmányosan elfogadható határok kijelölésének elvi alapjai a határozat következő mondatából bonthatók ki: "A személyi szabadság az egyén olyan autonómiáját jelenti, amely feltételezi a teljes akarati és cselekvési szabadságot a jog keretei között." Amennyiben a társadalmi és a kapcsolódó tudományágakra épülő szakmai tapasztalatok szerint valaki nem rendelkezik az akarat kialakításának vagy az akarat szerinti cselekvésnek a képességével, illetve lehetőségével, úgy a közhatalomnak (is) joga, adott esetben pedig éppenséggel kötelessége az egyén érdekében történő beavatkozás. Ennek pontos alkotmányjogi feltételrendszerét azonban ki kellene munkálni. Egy ilyen alapvetés megkönnyítené az eutanázia ügyének és számos más problémának a megítélését, ha nem is feltétlenül a filozófiai konszenzus szintjén, de legalább az adott alkotmányos keretek között.
A huszonnégy órás közbiztonsági őrizet az Alkotmánybíróság döntése után egyetlen célból alkalmazható, nevezetesen a személyazonosság megállapítása végett. Itt kell szólni Kukorelli István alkotmánybíró különvéleményéről, amely szerint a személyi szabadság korlátozása igazoltatás érdekében - előállítással - nem kifogásolható, a közbiztonsági őrizet azonban a személyi szabadság aránytalan, következésképpen alkotmányellenes megszorítását eredményezi. Az alkotmánybírónak az az álláspontja, hogy a személyazonosság megállapítása céljából alkalmazott közbiztonsági őrizet szabályait is meg kellett volna semmisíteni. Ez egyébként a teljes kiüresedés miatt magának a rendőrségi törvény 38. § (1) bekezdésében írt hatáskörnek a megszűnéséhez vezetett volna.
Kukorelli István álláspontját maradéktalanul osztom. A határozatban megfogalmazott többségi vélemény ezzel szemben a rendőrség szolgálati szabályzatára hivatkozva lényegében azt mondja ki, hogy a szabadság ilyen tartamú elvonása az érintett személy együttműködésének hiányával indokolható. Ez azonban téves értelmezés. Amennyiben valóban ez volna az őrizet elrendelésének érdemi oka és alapja, akkor ezt magában a törvényben kellene kimondani. Ott azonban ilyesmiről nincsen szó. A személyazonosság megállapításához szükséges idő nem vagy legalábbis kevéssé függ az érintett személy együttműködési készségétől. Alapesetben az igazoltatott egyén átad egy azonosításra alkalmas dokumentumot. Ennek elmaradásakor merülhet fel egyéb intézkedés foganatosításának szükségessége. A továbbiakban arra a kérdésre kell válaszolni, hogy a fogva tartás előmozdítja-e a vitathatatlanul alkotmányos cél (nem érintve itt és most az igazoltatás konkrét jogalapjának kérdését) elérését. Nyilvánvalóan nem. A megismerni kívánt személyt le lehet fényképezni, lehet rögzíteni egyéb ismertetőjegyeit. Ezeket azután össze lehet hasonlítani a rendelkezésre álló nyilvántartások adataival. A technika mai állása szerint mindez egy órán belül bősé-
- 121/122 -
gesen megoldható, a jogalkotásnak pedig az alapjogok korlátozásának minimalizálására kell törekednie. Ebben az esetben is igaz, hogy az alkotmányos megfontolások egybeesnek a legszűkebb értelemben vett szakmai szempontokkal. A "problémás" igazoltatások jelentős része ugyanis minden bizonnyal bűnüldözési adatokkal függ össze. Ilyen alkalmakkor pedig az idő igen fontos, olykor meghatározó tényező, következésképpen annak legalább az előállítás tartamára történő korlátozására volna szükség.
Az azonosítási folyamat elhúzódása kevés személynél fordul elő, ilyenkor viszont általában huszonnégy óra sem elegendő a cél elérésére. A gyakorlatból vett példa: az igazoltatott személynél semmiféle irat nincs, és a hatóság még azt sem tudja megállapítani, hogy az illető milyen nyelven beszél. Még gyakoribb eset: az érintett személy egyáltalán nem tud értelmesen kommunikálni. Az ilyen problémák megoldásában a huszonnégy órás őrizet vajmi keveset segít.
A 65/2003. (XII. 18.) AB határozathoz Czúcz Ottó is különvéleményt fűzött, melyhez csatlakozott Bihari Mihály, Harmathy Attila és Tersztyánszkyné Vasadi Éva. Az ebben kifejtett álláspont azért bírálja a többségi döntést, mert az emberi élet védelmében nem tartotta fenn az ön- és közveszélyes emberek közbiztonsági őrizetének lehetőségét, amelyet a különvélemény képviselői szerint nem képesek teljes mértékben kiváltani a határozatban hivatkozott egyéb intézmények. Én azonban úgy látom, hogy ez az aggodalom alaptalan. A rendőrségi törvény 37. §-ában szabályozott biztonsági intézkedések ugyanis igen tág lehetőséget adnak a közveszélyes helyzet vagy akár az önveszélyes állapot megszüntetésére. A törvény 52. § (1) bekezdéséből pedig arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó szándéka szerint a végszükség szabálya a rendőrre is vonatkozik, amennyiben tehát a formális hatáskörök (amelyeket egyébként a törvény a biztonsági intézkedéseknél jóval tágabb "feladatkörökre" épít) túllépése válna szükségessé, úgy az is igazolható.
Nem meggyőző a most tárgyalt határozatban a rendőrségi törvény 38. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását célzó indítvány elutasítása, illetőleg annak indokolása sem. Amíg az egyszerű gyanú esetén történő előállításnál a büntetőeljárástól való különbséget hangsúlyozta a többségi vélemény, addig itt rögzíti, hogy egy büntetőjogi intézkedésről van szó. Ennek következtében tehát nyilvánvaló, hogy a rendőri intézkedésnek a büntetőjog, konkrétan a büntetés-végrehajtás logikájához kellene illeszkednie, tehát a szabályozásnak sincs helye a rendőrségi törvényben. A törvényhozó által választott megoldás önmagában nem eredményez alkotmányellenességet, noha a büntetőjogra és a büntetés-végrehajtásra jellemző garanciák hiánya akár arra utaló aggályokat is felkelthet. Ha viszont elfogadnánk az adott jogi környezetben való elhelyezés létjogosultságát, akkor annak keretei között kellene választ adni a szükségesség és arányosság alkotmányos követelményei megvalósulásához kapcsolódó kérdésekre. Miért hetvenkét óra?
Az indítványozó itt alapvetően azt kifogásolta, hogy erre az őrizetre akkor is sor kerülhet, ha a pártfogolt nem rejtőzött el a hatóság elől, de ettől alaposan tartani kell. Fel kellett volna tenni a kérdést: a (legfeljebb) hetvenkét órás őrizet mennyiben alkalmas annak biztosítására, hogy a pártfogolt letegyen erről az elrejtőzési szándékról? Ha pedig a feltételes szabadság megszüntetéséhez kapcsolódó eljárás része volna az intézkedés, akkor arra kellett volna választ adni, hogy a kifejezetten ebből a célból biztosított ideiglenes foganatba vétel vajon miért nem alkalmas a cél elérésére, a két szabadságelvonási cím kollíziója esetén mi a megoldás. Mivel a jogalkotó álláspontom szerint az ideiglenes foganatba vétel lehetőségének biztosításával kellő garanciát nyújtott az állam büntető igényének érvényesítésére, a rendőri őrizet szükségtelen, következésképpen alkotmányellenes.
Elutasította az Alkotmánybíróság a rendőrségi törvény 19. § (1) bekezdés második mondatának megsemmisítésére irányuló indítványt. A teljes bekezdés így szól: "A jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedésnek - ha törvény vagy nemzetközi megállapodás másként nem rendelkezik - mindenki köteles magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül, kétséget kizáróan megállapítható."
Nézzük csak, mit is jelent ez az egész magyarra fordítva. A rendőri intézkedésnek nem kell jogszerűnek lennie, elegendő a jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló fellépés még akkor is, ha annak módja nem törvényes. Az ilyen jogsértő utasításnak feltétlenül engedelmeskednünk kell, kivéve, ha törvény vagy nemzetközi megállapodás másképp rendelkezik. Ilyen kivételes szabályok vonatkoznak a diplomaták, az országgyűlési képviselők és más fontos tisztséget betöltő személyek védelmére, mentességére. Az általánostól eltérő rendelkezéseknek azonban az intézkedés jogszerűségéhez semmi közük nincs, azok értelemszerűen a törvényes rendőri működés során irányadók.
- 122/123 -
Ha tehát elhagynánk az idézett bekezdés második mondatát, akkor is előttünk állna egy jogállamokban enyhén szólva is szokatlan helyzet: a rendőrnek való feltétlen engedelmesség törvényi előírása. Ebben az esetben még a második mondatban szereplő nyilvánvaló jogellenesség sem játszhatna szerepet, hiszen az egész második mondat kiesne (saját indítványom egyébként a teljes első bekezdés megsemmisítésére irányult).
A határozat szerint az indítványozó álláspontja az volt, hogy a rendőri intézkedéssel szembeni ellenállás természetes reagálása az érintett személynek, s ezt jogszerűen meg is teheti. A mondottak értelmében azonban a második mondat megsemmisítése még meg is erősítené a feltétlen engedelmességi kötelességet. Ebben az esetben az a szöveg maradna hatályban, amely szerint még a nyilvánvalóan törvénysértő rendőri utasítást is végre kellene hajtani, amennyiben az a jogszabályi előírások végrehajtását szolgálja. A rendőri utasításnak való engedelmesség kötelezettsége - amit továbbra is előírna a törvény - minden ellenállást kizár, következésképpen a jogszerű szembeszegülés nem volna lehetséges.
Másról van szó. A második mondat nem az ellenállást tiltja, hanem a rendőri fellépés törvényességének bírálatát. Azzal egyidejűleg, hogy a bekezdés első mondatában intézményesen megengedi a - például eljárási - jogsértést. A tilalom tehát úgy szól, hogy a rendőr utasításának való engedelmeskedés, a közeg által megkívánt magatartás tanúsítása mellett sem mondhatjuk: "De biztos úr, ez nem jogszerű." Kivéve persze, ha a rendőri törvénysértés nyilvánvaló. Mivel azonban a rendőr számára ismert adatok nem állnak teljes körben az érintett személy rendelkezésére, a jogellenes fellépés mérlegelés nélküli megállapítása ritkán lehetséges.
Vegyünk egy - témánkhoz kapcsolódó - példát. Z-t a rendőr bűncselekmény elkövetésének egyszerű gyanúja miatt előállítja, mert a sértett által adott - meglehetősen elnagyolt - személyleírás illik rá. Az illető közli a rendőrrel, hogy szerinte az előállítás nem jogos, mert a bűncselekmény megjelölt időpontjában ő egészen más helyszínen tartózkodott. Mindamellett készségesen nyújtja a kezét a bilincseléshez, minden akadékoskodás nélkül beszáll a rendőrautóba. Ez az ember megsértette a rendőrségi törvény 19. § (1) bekezdés második mondatában írt szabályt. Mi lesz ennek a törvényszegésnek a következménye? Semmi. A jogalkotó ugyanis nem látta el szankcióval ezt a jogsértést. Ha pedig az alapjogot korlátozó - és itt nem vitásan a véleménynyilvánítási szabadság megszorításáról van szó - rendelkezés nem alkalmas a (feltéve, de meg nem engedve) törvényes cél elérésére, akkor a szükségesség követelményébe ütközés miatt sem lehet alkotmányszerű.
Ugyancsak elutasította az Alkotmánybíróság a rendőrségi törvény 33. § (2) bekezdés b) pontja megsemmisítésére irányuló indítványt. A hatályában fenntartott rendelkezés lehetővé teszi, hogy a rendőrség egyszerű gyanú alapján állítson elő embereket, személyi szabadságuktól akár tizenkét órán keresztül is megfosztva őket. Az Alkotmánybíróság szerint a gyanú a nyomozó hatóság tudomására jutott objektív adatokból levont valószínűségi következtetés arra nézve, hogy feltehetően bűncselekmény történt, és hogy annak ki vagy kik voltak az elkövetői. A gyanú alapját képező adatoknak a bűncselekménnyel való kapcsolata, annak szorossága alapján lehet a gyanú különböző fokozatait megállapítani.
Az előállítás még nem jelenti a büntetőeljárás megindítását. A határozat kimondja: "Az előállítás ideje alatt nyílik alkalma a döntésre jogosult hatóságnak arra, hogy az alapos (megalapozott) gyanú fennállását megállapítsa. Éppen ebben a körülményben ragadható meg az az alkotmányjogilag is releváns különbség, amely miatt nem helytálló az alapos gyanú megkövetelésére irányuló érvelés".[7] Nem vitatta az Alkotmánybíróság, hogy az előállítás a személyi szabadságtól való megfosztást, fogva tartást jelent. Amennyiben ez így van, úgy az Emberi jogok európai egyezményének 5. cikke irányadó, amelyre egyébként maga a határozat is hivatkozik. A nemzetközi jog hazai törvényben is kihirdetett kötelező szabálya értelmében kizárólag alapos gyanú fennállása esetén van lehetőség a személyi szabadságtól való megfosztásra, következésképpen egyszerű gyanú okán senkit nem lehet bezárni. Az Emberi Jogok Európai Bírósága kiemelte, hogy a gyanú megalapozottsága (reasonableness) lényeges összetevő az önkényesség elleni garanciarendszerben.[8]
Ezzel a kérdés tárgyalását be is fejezhetnénk, hiszen elegendő volna arra utalni, hogy az Alkotmánybíróság itt feloldhatatlan ellentmondásba került saját gyakorlatával, mely szerint az európai normákat irányadónak tekinti, legfeljebb azokon túlterjeszkedve további alapjogi garanciákat rögzít. Mégis szükséges egy kissé tüzetesebben megvizsgálni a határozat tartalmát és indokolásának lényegét, hiszen itt ismét a konkrét kérdésnél távolabbra mutató következtetések és elvek jelennek meg. Az egyezménybe és annak európai bírósági értelmezésébe ütközésen túlmenően, de e kollízió konkrét okaitól nem függetlenül a szabály és annak alkotmánybírósági jóváhagyá-
- 123/124 -
sa véleményem szerint súlyos alkotmányos veszélyeket hordoz.
Előre kell bocsátani, hogy a szabadságelvonás megengedhetősége elvi alapjainak megítélése szempontjából nincs jelentősége a fogság időtartamának, ilyen érvet közvetlenül az Alkotmánybíróság határozata sem tartalmaz. Közvetve igen, hiszen végkövetkeztetésében a testület a személyi szabadság átmeneti korlátozásaként utal a rendőrségi törvény 33. § (2) bekezdésében meghatározott előállításra. Vitathatatlan tény ezzel szemben, hogy a személyi szabadságot lehet korlátozni (például feltartóztatás, bizonyos helyekre való bemenetel megtiltása stb.), a fogva tartás azonban mind a hazai és a nemzetközi jogban, mind pedig a közfelfogásban a személyi szabadságnak nem a korlátozását, hanem annak átmeneti megvonását jelenti. Az alkotmány szóhasználatával összhangban a jog lényeges tartalmának korlátozását valósítja meg, amit szó szerinti értelmezés alapján tulajdonképpen még törvény sem engedélyezhetne.
Megjegyzendő az is, hogy a rendőrségi előállító helyiségek nem minősülnek fogdának, aminek az a gyakorlati következménye, hogy a fogdákra és a bennük fogva tartott személyek jogaira vonatkozó garanciák nem érvényesítendők kötelezően. A rendőrség szolgálati szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet 45. §-a kimondja ugyan a fogdára és az abban fogva tartottakra megállapított szabályok megfelelő alkalmazását, azonban ettől még az adott rendőri szerv vezetője is eltérően rendelkezhet. A valóságban igen sok rendőrségen az előállító helyiségek a fogdához képest is botrányosan elhanyagolt állapotban vannak. Annyira, hogy nem csupán a fogva tartásra megállapított alapkövetelményeket nem elégítik ki, de határozottan állítható: az emberi méltóságot sérti a bennük történő elhelyezés (csak egy példa: a vécére való kijutás jellemzően hosszú időt vesz igénybe és gyakran könyörögni kell ezért a "kedvezményért"). Azt is hangsúlyozom, hogy noha az előállítás hosszabbítással is legfeljebb tizenkét órán át tarthat, semmilyen garancia nincs arra, hogy ne ismételhetnék meg többször is, akár rövid időn belül. Erre ismerek példákat a gyakorlatból is. Van olyan prostituált, akit egy héten belül háromszor állítottak elő, igaz, nem az említett maximális időt töltötte bent egy-egy alkalommal.
Mindezek előrebocsátása után térjünk vissza a jogalap és az alkotmányos követelmények kérdésköréhez. Helyesen hivatkozik az Alkotmánybíróság arra, hogy a gyanú fogalmát, tegyük hozzá: annak fokozataiét nem határozza meg törvény vagy más jogszabály. Ugyanakkor az is tény, hogy a gyakorlatnak mégis különbséget kell tennie az alapos (megalapozott), illetőleg az egyszerű gyanú között, hiszen ezt a törvény megköveteli.
Véleményem szerint mind a jogalkalmazási gyakorlattal, mind pedig a közfelfogással összhangban áll Király Tibor megállapítása, mely szerint "büntetőeljárás csak akkor indítható, ha nagyobb a valószínűsége annak, hogy történt bűntett, mind annak, hogy nem történt; terheltként az vonható be a büntetőeljárásba, akinek a bűnössége valószínűbb, mint az ártatlansága. Az 50%-nál nagyobb fokú megalapozottságnak felel meg a törvényben az »alapos gyanú«."[9] Ez tehát azt jelenti, hogy egyszerű gyanú esetén az ártatlanság vélelme valóságos tartalmat kap, és a rendelkezésre álló adatok alapján is arra kell következtetni, hogy az illető bűnössége legfeljebb puszta lehetőség.
Az Alkotmánybíróság korábban már kimondta, hogy az ítélet meghozatala előtt a személyes szabadság megvonása csak akkor lehet megengedett, ha a büntető igény érvényesítése érdekében a terhelt jelenlétének, illetve az eljárás sikerének biztosítása másképp nem lehetséges. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához önmagában nem elegendő, ha az alkotmányosan elismert cél érdekében történik, hanem szükségesnek és arányosnak kell lennie: a korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott alapjogsérelemnek arányban kell állnia egymással.[10]
Arról is rendelkezett a testület, hogy még a gyanút felróhatóan magukra terelő személyek sem zárhatók ki a kártalanítás köréből, utalva egyebek között arra, hogy "a bűncselekmény elkövetésének gyanúja csupán a büntetőeljárás megindításához elegendő, viszont nem elegendő ahhoz, hogy az meghatározott személy felelősségre vonásának alapjául szolgáljon, és különösen ahhoz nem, hogy az adott személlyel szemben a személyes szabadságot korlátozó eljárási kényszercselekményt alkalmazzanak."[11] Az előállított és fogságban tartott személy számára valószínűleg az sem jelent nagy vigaszt, hogy - amint erre az Alkotmánybíróság a mostani határozatában rámutatott - ez a szabadságelvonás nem része a büntetőeljárásnak. Hozzáteszem: annál rosszabb, hiszen ott legalább vannak megfelelő alkotmányos garanciák, itt viszont alig. Az alapjogok védelme mint elsőrendű állami kötelesség megvalósulása szempontjából teljesen mindegy, hogy melyik jogág keretében történik a beavatkozás. Az élet, a szabadság, a méltóság egy és ugyanaz, amit az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata teljesen világossá tesz.
A mostani döntés után tehát az a helyzet, hogy a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy csak kivételesen, törvényben tételesen szabályozott okok fennállása esetén, szigorúan szabályozott eljárásban fosztható meg személyi szabadságától, miközben akár tizenkét órára bárkit be le-
- 124/125 -
het zárni akkor, ha a nullát meghaladó, de az ötven százalékot el nem érő valószínűséggel bűncselekményt követett el. Itt még a szabadságvesztéssel való fenyegetettség sem követelmény. A határozat szerint "a rendőrség alkotmányos feladata az állam és a társadalom különböző szerveinek működését veszélyeztető és sértő cselekmények megakadályozása, az állampolgárok személy- és vagyonbiztonsága alapvető jogának védelme. Ez a védelem a jogellenes magatartást tanúsító személyek jogainak törvényen alapuló korlátozásával valósul meg."[12] A kérdés az, hogy jogellenes magatartást tanúsít-e az a személy, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható. Természetesen nem, hiszen a gyanú alapozódhat olyan körülményekre, amelyek az illető akaratától és megnyilvánulásaitól teljesen függetlenek. Ha valaki haragban volt egy emberölés sértettjével és ráadásul örökölne is utána, akkor ez alighanem elegendő az egyszerű gyanú felkeltésére. A kérdés azonban az, hogy jogellenes vagy akár etikailag kifogásolható-e bármelyik tény. Nyilvánvalóan nem.
A legsúlyosabb problémát abban látom, hogy az Alkotmánybíróság elfogadta törvényes célnak, hogy az előállítás ideje alatt a hatóság a személyre irányuló gyanút megalapozza. "Éppen ebben a körülményben ragadható meg - mondja a határozat - az az alkotmányjogilag is releváns különbség, amely miatt nem helytálló az alapos gyanú megkövetelésére irányuló érvelés.."[13] Ez így rendben volna, de természetesen felmerül a kérdés: attól, hogy az elkövetőként számításba vehető egyik személy bent van az előállító helyiségben, mennyiben jutunk előbbre a gyanú megalapozásának folyamatában? Másképpen fogalmazva: mit tehet a hatóság a büntetőeljáráson kívül annak érdekében, hogy a fogva tartott személyről kiderüljön: tényleg van-e köze a bűncselekményhez, ha egyáltalában történt ilyen? Nyilvánvalóan sok mindent. Némileg - az eddig mondottakkal összhangban - pontosítva a kérdést: milyen cselekmények nem végezhetők el a potenciális gyanúsított szabadlábon hagyása esetén? A magam részéről nem tudok ilyet megnevezni. A titkos információgyűjtés eszköztára értelemszerűen feltételezi, hogy az illető ne tudjon az ellene formálódó vagy fennálló egyszerű gyanúról, az előállítás okát pedig közölni kell. A halaszthatatlan nyomozati cselekmények már a büntetőeljáráshoz tartoznak, de azok alkalmazása szempontjából nincs szükség erre az előállításra, hiszen az ilyen eljárásban bűnügyi őrizet rendelhető el. Egyéb esetekben pedig a végrehajtás keretében biztosítani lehet, hogy illetéktelen személy - adott esetben a potenciális gyanúsított - ne befolyásolhassa a cselekmény lefolytatását.
Ne kerülgessük a forró kását. Valójában az a kérdés, hogy mit tehet a hatóság a fogva tartottal. A motozás és esetleges lefoglalás nem teszi szükségessé az érintett személy bezárását. Nyilvánvaló, hogy a gyanúsított jelölt kihallgatása az, ami az Alkotmánybíróság által törvényesnek elfogadott cél elérését szolgálhatja. Csakhogy büntetőeljárási értelemben vett kihallgatásra azért nem kerülhet sor, mert sem nyomozásról, sem halaszthatatlan nyomozási cselekményről nincsen szó, az eljárási törvény felhívása tehát kizárt. A rendőrségi törvény ismeri az úgynevezett felvilágosítás kérés intézményét (32. §). Ennek keretében "a rendőr a feladatának ellátása során bárkihez kérdést intézhet, felvilágosítást kérhet, ha alaposan feltehető, hogy a megkérdezett olyan közlést tehet, amely a rendőri feladatok teljesítéséhez szükséges. A felvilágosítás kérésének idejére a kérdezett személy feltartóztatható. Akitől a rendőr felvilágosítást kér - ha jogszabály másként nem rendelkezik -, az általa ismert tényekkel, adatokkal kapcsolatos válaszadást nem tagadhatja meg." Ezzel összefüggésben több probléma is adódik. A kevesebben a több ugyanis nem foglaltatik benne. Ha tehát a megkérdezett feltartóztatható, akkor ebből arra kell következtetni, hogy súlyosabb szabadságkorlátozás az érdeklődés keretében nem alkalmazható. Márpedig az előállítás több mint feltartóztatás.
Sem a törvény, sem a rendőrség szolgálati szabályzata nem határozza meg, mi a további eljárás a tárgyunkat érintő előállítási ok alapján fogva tartott személy esetében. A gyakorlatban egyes esetekben semmi, máskor az időközben beszerzett adatok nyomán büntetőeljárás indul (de ehhez a mondottak szerint az érintett előállítására nem lett volna szükség); olyan is van, hogy a bűncselekményi gyanú szabálysértésire szelídül.
Rendőri jelentésekből és rendőrségi forrásból eredő információkból is tudjuk, hogy az előbb említett "forró kása" nem más, mint az úgynevezett elszámoltatás. Ahogyan például az egyik internetes újság erről beszámol: "A bejelentőtől kapott hasznos információk alapján a helyszínre érkező járőrök a közelben fogták el a már távozóban lévő személyeket. A családi ház garázsát nyitva találták a rendőrök, lopási kárt nem sikerült megállapítani. A három helybéli férfit elszámoltatás céljából előállították"[14] ( kiemelés tőlem - Sz. I.). Az "elszámoltatás" kifejezés ügyészi határozatokban,[15] sőt iránymutató bírósági döntésekben is megjelenik, méghozzá kritikátlanul. A Legfelsőbb Bíróság egyik döntése például minden különösebb aggályoskodás nélkül közli: "Az [...] elszámoltatások, adatgyűjtések során az I. r. vádlott előbb tagadta, majd beismerte, hogy az apját megölte, és megmutatta az elásás helyét is."[16] Mivel az "elszámoltatás" sem a büntetőeljárási, sem a rendőrségi törvényben nem szerepel, de másutt sem a szá-
- 125/126 -
munkra értelmezhető tartalommal, mindössze annyit mondhatunk a gyakorlat némi ismeretében, hogy az olyan kihallgatást jelent, ahol semmiféle eljárási garanciák nem érvényesülnek. Az alkotmány rendelkezéseit fel lehetne ugyan hívni, de a jogalkalmazás ma még igen messze van attól, hogy a jogági kötöttségektől elszabaduljon. Dogmatikailag lehet érveket felhozni például amellett, hogy a bizonyítási teher megfordításával végrehajtott "elszámoltatások" nem sértik, nem sérthetik az ártatlanság vélelmének elvét. A Legfelsőbb Bíróság megerősítette például azt a döntést, amely kimondta: "Az Alkotmány 57. §-ának (2) bekezdése a büntetőeljárásban érvényesülő ártatlanság vélelmét tartalmazza, annak a közigazgatási eljárásban sérelme fogalmilag kizárt."[17]
Az elszámoltatás jogilag nem létező, de a törvényességi kontrollt gyakorló szervek részéről elfogadott intézménye tehát enyhén szólva is aggályos. Még inkább az, ha a rendőrségi fogva tartás de facto kényszerhelyzetében történik. Az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának híres - és messzemenő eljárási következményekkel járó - Miranda-határozatának indokolása bőven és meggyőzően fejti ki, hogy a nyomozó hatóság fogságában történő kihallgatásnak milyen törvényességi, de egyben esetenként az igazság feltárását is érintő veszélyei vannak.[18]
Az Alkotmánybíróság megnyugtatónak találta az egyszerű gyanún alapuló előállításhoz kapcsolódó alapjogvédelmi garanciákat. Valóban kötelessége a rendőrségnek az egészség megóvása, a hozzátartozó vagy más személy értesítésének biztosítása. Utóbbi persze csak akkor, ha nem veszélyezteti az intézkedés célját. Esetünkben ez nem más, mint maga a közbiztonság (sic!). Mindebből logikusan következik, hogy a jogi képviselethez való jog (védelemről a büntetőeljárás hiánya miatt nem beszélhetünk) sem illeti meg feltétlenül a terheltet: ha a hatóság a közbiztonság érdekében szükségesnek látja, akkor megtagadhatja például a jogi képviselő értesítését, jelenlétének biztosítását. A terhelti jogokra, kötelességekre vonatkozó figyelmeztetés sem kötelező, hiszen az 1/1999. közigazgatási jogegységi határozat (amely lényegében kimondta, hogy a rendőrség a közbiztonság védelme során alapvetően közigazgatási működést fejt ki) alapján esetlegesen felhívható 1957. évi IV. törvény (az államigazgatási eljárás általános szabályairól; a továbbiakban Áe.) a kihallgatás intézményét nem ismeri. Az önvád tilalmát sem, hiszen a nyilvánvalóan ügyfélnek tekintendő fogva tartottat még meg is lehet bírságolni, ha rosszhiszeműen az ügy szempontjából jelentős valótlan tényt állít [Áe. 27. § (4) bekezdés], vagyis például tagadja az egyébként később bizonyított elkövetést.
Rendben lévőnek találta az Alkotmánybíróság a jogorvoslati jogot is, hiszen az előállítással vagy annak végrehajtásával kapcsolatban az érintett panaszt tehet, végső soron pedig bírósági felülvizsgálatnak is helye van. Való igaz, hogy panasz előterjesztésére (az Áe. ügyféli meghatározásától eltérően) kizárólag az jogosult, akivel szemben az intézkedést foganatosították. Sok esélye általában nincs, hiszen az egyetlen dokumentum, amellyel a jogszabály erejénél fogva feltétlenül rendelkezhet, csupán az előállítás időtartamát tanúsítja. A jogorvoslati joggal kapcsolatban meg kell jegyezni továbbá, hogy az nem közvetlenül az előállításról szóló döntés és eljárás, hanem az annak nyomán lefolytatott panaszelbírálás során született határozatok felülvizsgálatát teszi lehetővé olyan körülmények között, hogy a jogellenes utasítás végrehajtására is kötelezett rendőri vezető döntését akár az ilyen utasítást kiadó felettes is felülvizsgálhatja.
A magam részéről - szemben a 65/2003. (XII. 18.) AB határozat indokolásával - a bírósághoz fordulás lehetőségét sem tartom kielégítő garanciának. Amint arról szó volt, a bűnmegelőzési ellenőrzés intézményét megsemmisítő döntés egyebek mellett azt az indokolást tartalmazta, hogy nem elegendő a jogorvoslati jog megvalósulásához a formális lehetőség, a bírónak érdemi döntési helyzetben kell lennie. Ott olyan szabályt semmisített meg a testület, amely kimondta: a büntetés végrehajtása során tanúsított magatartásból a jövőbeni elkövetésre levont következtetés nem alkalmas a bírói felülvizsgálatra, mert a törvény nem adott mérlegelési szempontokat az adott magatartás, illetőleg bűnözői kapcsolatok milyenségének és mélységének a megítéléséhez.
Az egyszerű gyanú alapján történő előállítással kapcsolatban fokozottan igaz, hogy ilyen szempontok nem léteznek. Kétségtelen tény, hogy valamilyen ténybeli alapnak lennie kell, ez azonban - mint láttuk - a bűnmegelőzési ellenőrzés esetében is fennállt. Ezen túlmenően azonban a törvény az egyszerű gyanúnak az előállítást (esetlegesen) eredményező feltételeiről semmit nem mond, és akkor sem leszünk okosabbak, ha figyelembe vesszük, hogy az intézkedés a szintén határozatlan jogfogalmat takaró "közbiztonság" érdekében történik (a rendőri működés körében mi nem?). Ráadásul az érdemi bírósági kontroll lehetőségei egyébként is korlátozottak az előállítás nyomán indult panaszügyek esetében, hiszen itt közigazgatási határozat felülvizsgálatáról lehet szó, amelyben a mérlegelés még akkor sem bírálható felül, ha a gyanú az adott esetben a nullához volt egészen közel. A jogszabály által biztosított keretekbe ugyanis ez belefér.
- 126/127 -
A mondottak alapján úgy látom, hogy rendőrségi törvényt érintő két határozat nem azonos szellemiségű, és érvelésük konkrét logikája is eltérő. Ez azért aggasztó, mert egyrészt további határozatok megalkotása vár a testületre a rendőrségi tevékenység jogi alapjaival kapcsolatban, másrészt jó lett volna alkotmányosan megalapozott és a jogalkotás, valamint a jogalkalmazás gyakorlatában is használható elvi iránymutatást kapni.
A 65/2003. (XII. 18.) AB határozatból - a különvéleményekkel együtt is - az olvasható ki, hogy a testület a következő, az indokolásban megfogalmazott tételből indul ki: "Ahhoz, hogy az ország belső rendje és közbiztonsága rendészeti eszközökkel eredményesen védhető legyen, az e felett őrködő szervezet számára hatékony eszközöket kell törvényben biztosítani."[19] Ezzel alapvetően egyet lehet érteni, bár megjegyzendő, hogy a hatékonyság semmi szín alatt nem azonos a hatáskörök "erősségével", még kevésbé azok meghatározatlanságával. A következő - nyilvánvalóan elvi alapként értelmezett - megállapítással azonban már sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem tudok azonosulni. Eszerint "a rendőrség alkotmányos feladata az állam és a társadalom különböző szerveinek működését veszélyeztető és sértő cselekmények megakadályozása, az állampolgárok személy- és vagyonbiztonsága alapvető jogának védelme. Ez a védelem a jogellenes magatartást tanúsító személyek jogainak törvényen alapuló korlátozásával valósul meg."[20]
Véleményem szerint nem fogadható el az a kiindulási alap, amely a rendőrségi törvény vitájához előadott miniszteri expozéban is elhangzott: "A demokratikus jogállamiságra jellemző szabadságfok csak a törvénytisztelő állampolgárt illeti meg. A bűncselekményt elkövető, bűnöző életmódot folytató személyek ellen, a közrend érdekében, a törvények előírásai szerint kell fellépni, lehetővé téve a gyors és hatékony intézkedéseket."[21] Értelmezésem szerint az Alkotmány nem osztályozza az embereket, következésképpen annak megfelelően nem ismeri a szabadság fokozatait. Az 55. § (1) bekezdése előírja: "A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit nem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani" (kiemelés tőlem - Sz. I.). Ez fejezi ki a demokratikus jogállamiságra jellemző szabadságfokot. Amint arról szó volt, ez a szemlélet vonul végig a szabályozáson, de sajnálatos módon maga az Alkotmánybíróság is a magáévá tette. Csak az a baj, hogy "az hibás". A bűncselekményt elkövető személyek ellen valóban fel kell lépni. De ne feledkezzünk meg arról, hogy ez döntően nem a rendőrség, hanem a büntetés-végrehajtás feladata, az ártatlanság vélelmének logikájából következően. A jogkorlátozása az igaz, de az már nem, hogy a jogellenes magatartást tanúsítókkal szemben alkalmazzák azokat. Vegyük sorra a rendőrségi törvényben szabályozott intézkedéseket.
Az igazoltatás azt érintheti, akinek a személyazonosságát meg kell állapítani. Kissé tautologikusnak tűnő meghatározás ugyan, de nyilvánvalóan hiányzik belőle a törvényszegésre való utalás. Az életből is tudjuk, hogy igazoltatni lehet tanúkat, talált tárgyak átadóit, röviden: bárkit. Lehet persze jogsértőket vagy ilyen magatartással gyanúsítható személyeket is, az igazoltatás lefolytatásában azonban törvényesen nem tehető különbség aszerint, hogy jogsértő vagy jogtisztelő állampolgárral szemben folytatják-e le az intézkedést. Nincs is ilyen különbség. Ennek következtében a becsületes polgárok nem kezelhetők bűnözőkként az igazoltatás során, a törvény pedig nem indulhat ki abból, hogy jogsértőket érint az intézkedés.
A következő intézkedés a fokozott ellenőrzés, melynek keretében "a rendőrség a bűncselekmény elkövetőjének elfogása és előállítása, vagy a közbiztonságot veszélyeztető cselekmény vagy esemény megelőzése, megakadályozása érdekében a rendőri szerv vezetője által meghatározott nyilvános helyen vagy a közterület kijelölt részén az oda belépőket vagy az ott tartózkodókat igazoltathatja". Bizonyára sokan emlékeznek a nagy robbantások időszakában alkalmazott szinte korlátlan igazoltatásokra. De még a "hírhedt" helyeken tartózkodók mindegyikéről sem lehet állítani, hogy valamennyien jogsértők (megfelelő határozatok híján egyébként senkiről). Amint arról szó volt, a rendőr bárkitől felvilágosítást kérhet. Nyilvánvalóan ez sem tételez fel semmiféle jogsértést a megkérdezett részéről. Lehetne még szólni a már említett biztonsági intézkedésről, a közlekedésrendészeti intézkedésről, de akár az egyszerű gyanú alapján történő előállításról is. Nem folytatom tovább a rendőri intézkedések felsorolását. Tényként állapítható meg, hogy a rendőr és a rendőrség a legritkább esetekben lép fel olyanokkal szemben, akikről határozottan ki lehet jelenteni: jogsértést követtek el. Ilyen például a szabálysértés elkövetését elismerő személy, akivel szemben helyszíni bírságot alkalmaznak. Fő szabálynak mégis azt kellene tekinteni, hogy a rendőri intézkedés az embert, a polgárt, nem pedig a potenciális vagy tényleges bűnözőt érinti. Véleményem szerint az alkotmányos szabályozásnak sem szabad más elvi alapokra építkeznie. Amit az egyes intézkedéseknél mondtam, az általában is igaz. Szakmai szempontból sem
- 127/128 -
kívánatos a rendőrséget hadseregnek tekinteni és a lehető legerősebb (valójában: legpusztítóbb) arzenállal fölszerelni. Az ilyen értelemben vett "erős" rendőrség a katonai logikánál fogva félelmet gerjeszt és elszigetelődik a feltételezett ellenségek társadalmától. Az intézkedéssel, a rendőri működéssel érintett emberek és jogaik tiszteletére alapozó szabályozás viszont annak a közösségi rendőrségnek a filozófiájához visz közelebb, amelyről ma már elmondható, hogy értelmes alternatívája a militarizált közbiztonság-védelemnek. ■
JEGYZETEK
[1] ABK 2003. október, 668.
[3] Pintér Sándor expozéja a T/272. számú törvényjavaslat általános vitáján az Országgyűlésben, 1998. november 12. (27) 1-23.
[4] Lásd Világosi Gábor felszólalását, 1998. november. 12. (27) 1-23.
[5] Boross Péter a Társadalmi változások, bűnözés és rendőrség címmel 1992-ben Budapesten rendezett nemzetközi konferencia megnyitóján hangot adott annak a feltételezésének, hogy "ha a bűnözés változatlan ütemben növekszik és technikailag tökéletesedik, ha egyre inkább be tud hatolni a magánszférába, akkor a társadalom előbb-utóbb lemond bizonyos eszményekről és prioritást fog adni a bűnözés elleni harcnak". Társadalmi változások, bűnözés és rendőrség, szerk. Vígh József, Katona Géza, Budapest, ELTE-BM Rendészeti Kutatóintézet, 1993, 10.
[6] ABK 2003. december, 900.
[7] ABK 2003. december, 908.
[8] Fox, Campbell and Hartley versus United Kingdom, 12244/86; 12245/86; 12383/86, judgment of 30 August 1990.
[9] Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972, 247.
[10] 26/1999. (IX. 8.) ABH 265.
[11] 41/2003. (VII. 2.) ABK 2003. június-július, 441.
[12] 65/2003. (XII. 18.) ABK 2003. december, 908.
[13] Uo.
[14] Dunaújváros Online, http://www.dunaujvaros.com/tallozo/bulvaria/020208_betoroket.htm.
[15] Lásd Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda: Tanulmány a NEKI rendőrséggel kapcsolatos ügyeiről, http://www.neki.hu/rend/tan_2002.htm.
[16] BH 2000.7.
[17] BH 2002.335.
[18] Miranda versus Arizona, 384 US 436 (1966).
[19] 65/2003. (XII. 18.) ABK 2003. december, 908.
[20] 65/2003. (XII. 18.) ABK 2003. december, 908.
[21] Boross Péter bevezetője az Országgyűlés 1993. október 5-i ülésén.
Visszaugrás
