Megrendelés

Nehéz-Posony Márton: "...Nem lehet előrehozott büntetés" (Fundamentum, 2004/1., 109-118. o.)

Az előzetes letartóztatás feltételeinek régi és új szabályozása

E sorok írásakor bő fél éve van már hatályban az új büntetőeljárási törvény (Be.), amely - szándékai szerint - a korábbinál körültekintőbben, több garanciális elemet is tartalmazva szabályozza az előzetes letartóztatás elrendelésének feltételeit.

A témában született publikációk (legyen szó akár tanulmányról, akár eseti bírói döntésről, akár alkotmánybírósági határozatról) általában nem mulasztják el megemlíteni, hogy az előzetes letartóztatás jogintézménye, tehát a személyi szabadság elvonása jogerős bírói ítélet, azaz ügydöntő határozat nélkül a büntetőeljárási kényszerintézkedések legsúlyosabbika, ezért annak elrendelésére csak az emberi jogok legteljesebb tiszteletben tartásával, különösen indokolt esetben kerülhet sor. Külön is hangsúlyozzák, hogy az előzetes letartóztatás, amely kizárólag a büntetőeljárás sikerességét szolgálja (ezért az elrendeléséről döntő bírónak nem is a bűnösség vagy a bizonyítottság kérdését, hanem az alapos gyanú, illetve valamely különös elrendelési ok meglétét kell csak vizsgálnia), nem lehet előrehozott büntetés. Ez a követelmény különös jelentőséget kap például annak vizsgálatakor, hogy önmagában a gyanúsított terhére rótt cselekmény tárgyi súlya megalapozhatja-e a kényszerintézkedés elrendelését.

Az alábbiakban azt igyekszem felvázolni, hogy pontosan melyek azok az elvont, de az emberi jogok és a jogállamiság szempontjából kulcsfontosságú alapelvek, követelmények, amelyeknek az előzetes letartóztatás szabályozásában és még inkább a gyakorlatában érvényesülniük kell, mit mutat e szemszögből a hazai bírói gyakorlat, legfőképpen pedig, hogy milyen újdonságokat hozott e körben az új Be., az 1998. évi XIX. törvény a régihez, az 1973. évi I. törvényhez (régi Be.) képest, már ami a letartóztatás különös feltételeinek szabályozását illeti.

Az itt következő fejtegetés természetesen minden "tudományos" igyekezet ellenére szubjektív: egy olyan jogászé, aki az elmúlt mindössze három évben védői oldalon ismerkedett meg az előzetes letartóztatás intézményével és gyakorlatával, annak minden embertelenségével együtt, ezért vizsgálódásának fő szempontja nem az eljárás sikerének biztosítása, hanem a személyi szabadság védelme. Ráadásul ez a jogász kezdő jogász, ami egyfelől talán valamelyest bocsánatossá teszi nyilvánvalóan elkövetett tévedéseit, ugyanakkor éppen ennél fogva lehetővé válik számára, hogy vizsgálata tárgyát szinte gyermeki naivsággal és a tankönyvekből merített ifjonti idealizmussal szemlélje.

Nemzetközi jogi és alkotmányossági követelmények

Emberi jogi folyóiratokban és konferenciákon megkerülhetetlen a hivatkozás az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló 1950-es római egyezményre (amely az 1993. évi XXXI. törvénnyel belső jogunk részévé vált; a továbbiakban egyezmény), illetve az ENSZ közgyűlése által 1966-ban elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányára (kihirdette az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet; a továbbiakban egyezségokmány). A második világháború után e két nemzetközi szerződés igyekezett talán a legkövetkezetesebben, legprecízebben és számon kérhető módon aprópénzre váltani a habeas corpus egyébként több évszázados elvét. Nemcsak azt rögzítik ugyanis, hogy az őrizetbe vettet vagy bíróság elé kell állítani vagy szabadon kell engedni, hanem részletesen kifejtik a szabadságmegvonás lehetséges okait, utat nyitva az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt annak a jogértelmezésnek, amely a hatóságokat az eljárások indokolatlan késedelem nélküli lefolytatására szorítja. Másrészt - részben az egyezmény és az egyezségokmány elveiből kiindulva - a magyar Alkotmánybíróság is az emberi jogok szempontjából nélkülözhetetlen munkát végzett el, amikor kidolgozta az előzetes letartóztatás, illetve tágabban a személyi szabadság korlátozása törvényi feltételeivel szembeni alkotmányossági követelményeket.

Az egyezmény 5. cikke a szabadsághoz és biztonsághoz való jog körében tárgyalja a személyi szabad-

- 109/110 -

ság korlátozásának lehetséges okait a büntetőeljárás során. Ezek közül közvetlenül a büntetőeljárás sikerességét hivatott biztosítani a terhelt rendelkezésre állásának biztosítása, a bűnismétlés megakadályozása, és - ezek következményeként - a szökés megelőzése. Már itt érdemes megjegyezni, hogy az egyezmény nem ismeri azt az okot, hogy a terhelt (például összebeszéléssel) meghiúsítaná a büntetőeljárás sikerét, ugyanakkor a hazai büntetőeljárásban önálló letartóztatási okként szerepelt eddig is és az új Be.-ben is, az utóbbiban immár nevesítve. Az egyezmény a továbbiakban kötelezővé teszi a részes államok számára, hogy biztosítsák az ésszerű határidőn belüli bíróság elé állítást (vagy a fogva tartottat bocsássák szabadon), a letartóztatás törvényessége felőli rövid határidőn belüli bírói döntést, illetve a kártalanítás jogát a törvénytelenül letartóztatott számára.

Lényegében ezzel azonos rendelkezéseket tartalmaz az egyezségokmány 9. cikke, amely azonban mindezeket megtoldja két, témánk szempontjából különös jelentőségű alapelvvel. Az egyik tulajdonképpen a jogalkalmazók felelősségét hangsúlyozza, amikor a 9. cikk 3. pontjában kimondja, hogy "az általános szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell tartani". A másik a letartóztatás végrehajtásával kapcsolatos, és szintén nem minden jelentőség nélküli: a 10. cikk 2. a) pontja a szabadságuktól (bármely okból) megfosztott személyekkel szembeni bánásmód követelményei között rögzíti, hogy "a vádlottakat, amennyiben nem állnak fenn kivételes körülmények, el kell különíteni az elítéltektől és olyan külön elbánásban kell részesíteni őket, amely megfelel annak a helyzetnek, hogy nincsenek elítélve".

Ezeket a nemzetközi jogi előírásokat alkalmazva munkálta ki az Emberi Jogok Európai Bírósága azt a több évtizedes gyakorlatát,[1] amely mércéül szolgálhatna a jogalkotás és a jogalkalmazás számára egyaránt. Az e gyakorlatból leszűrhető alapelvek egyike, hogy a szökés veszélyét nem elegendő pusztán a kiszabható büntetés súlyosságához kötni. Erre az álláspontra helyezkedett a bíróság az 1997-es Muller kontra Franciaország-ügyben,[2] illetve az 1968-as Neumeister kontra Ausztria-ügyben;[3] igaz, ez utóbbi döntésben a következőket is kimondta: "További körülmények ugyanis erősíthetik vagy cáfolhatják a szökés veszélyének reális lehetőségét. Ilyenek pl. az érdekelt személy karaktere, erkölcsisége." Ez a fél mondat szép példája annak, hogy a nemzetközi gyakorlatra hivatkozva sem árt a kritikus szemlélet: ma Magyarországon - helyesen - botrány kerekedne abból, ha valakit "karaktere" vagy "erkölcsisége" alapján helyeznének előzetes letartóztatásba.

Az elsőként említett eseti döntés szögezi le azt is, hogy a letartóztatott előélete önmagában nem igazolja a bűnismétlés veszélyét. Végül szintén ez a határozat mondja ki azt az alapelvet, amelyet később más döntések is megerősítenek (Barfuss kontra Csehország, 2000[4]), nevezetesen, hogy a letartóztatás tartama nem múlhat azon, hogy a hatóságok nem a kellő szorgalmat tanúsítják az eljárás lefolytatásakor. A letartóztatottnak nem eshet a terhére az, hogy a hatóságokra túl sok munka hárul, ezért a hatóságokat ez a körülmény nem menti fel az alól, hogy a lehető legrövidebb idő alatt folytassák le az eljárást. A bíróság gyakorlatában az idő múlásának más szempontból is jelentősége van: Housseini már hivatkozott ügyében például kimondta, hogy ezzel önmagában is csökken a szökés veszélye, a tanúk kihallgatásával pedig az összebeszélés esélye.

A magyar Alkotmánybíróság több határozata annak a haladónak tekinthető szemléletnek az érvényesülését támasztja alá, hogy a személyes szabadság védelme általában megelőzi az állam büntető hatalmának érvényesítéséhez fűződő érdeket, s ezen alapelv alól csak szűk, feltétlenül szükséges és indokolt körben tehetők kivételek. Hogy milyen esetek tartoznak e körbe, azt az Alkotmánybíróság az egyedi jogkérdések megválaszolásakor munkálta ki. Megelőlegezhetjük, hogy e munkája még nem ért véget.

A tágabb értelemben vett személyi szabadságkorlátozást érintő alkotmánybírósági határozatok egyike a törvénysértően felfüggesztett büntetés végrehajtásának utólagos elrendelése alkotmányossági megítéléséről szólt a régi Be. kapcsán (pusztán azért említem e körben, mert az indokolás általában a személyi szabadság korlátozásának alkotmányosságát is körülhatárolja). A régi Be. 377. § (1) bekezdés a) pontja ugyanis előírta, hogy a bíróság a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtását az ügyész indítványára vagy hivatalból elrendeli, ha a próbaidő alatt állapítja meg, hogy a büntetés végrehajtását a Btk. 90. §-ában foglalt kizáró ok ellenére függesztették fel. Az Alkotmánybíróság e rendelkezést azon az alapon ítélte alkotmányellenesnek, hogy az immár jogerős ítéletben testet öltő bírói tévedés terhét az elítéltre hárítja, ezáltal szükségtelenül és aránytalanul korlátozva a személyi szabadságot: "A jogállam lényegi ismérvét jelentő jogbiztonság követelményével és a jogerő tiszteletével ellentétes az, hogy az állam büntető hatalmának gyakorlói, a bíróság és az ügyészség a jogerő beállta után akár hosszú idővel is lehetőséget kapnak a téves vagy hibás jogerős bírósági határozatnak a terhelt terhére - a jogerő feloldására irányuló rendkívüli perorvoslati eljárás mellőzésével - történő módosítására. A különleges eljárás ennek következtében nem felel meg azoknak a követelményeknek, ame-

- 110/111 -

lyek a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak szabályozásával szemben az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdésének, valamint az 55. § (1) bekezdésének egymásra vonatkoztatásából adódnak."[5] Eszerint a személyes szabadság előbbre való annál, semhogy a bírói tévedést a jogerő nyújtotta biztonságot lerontva lehessen korrigálni, s ezzel érvényt szerezni az állam büntető igényének. Az előzetes letartóztatásra vonatkoztatva ez az alapelv megerősíti, hogy a büntető hatalom érvényesítése érdekében az állam csak kivételesen, a jogállamtól elvárt kiszámítható feltételekkel vonhatja el bárki személyi szabadságát.

Immár ténylegesen az előzetes letartóztatás törvényi feltételeinek alkotmányosságáról szólt az a határozat, amely egy éppen csak hatályba lépett szigorítást érintett. A határozat kihirdetését alig négy hónappal megelőzően lépett ugyanis hatályba a régi Be. 223. § (2) bekezdésének módosítása, mely szerint "amennyiben a vádlottat az elsőfokú bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább háromévi végrehajtandó szabadságvesztésre ítéli, az ügyész indítványára az előzetes letartóztatást fenn kell tartani, illetve el kell rendelni, kivéve, ha a már kitöltött előzetes letartóztatás időtartama eléri vagy meghaladja az elsőfokú bíróság ítéletében kiszabott szabadságvesztést". E rendelkezést - és annak az új Be.-be való átültetését - az Alkotmánybíróság lényegében három okból minősítette alkotmányellenesnek. A törvényhely sérti egyrészt az Alkotmány 55. § (2) bekezdését, amelyből levezethető, hogy a szabadságelvonással járó kényszerintézkedésről való döntés bírói monopólium. A támadott jogszabályhely ugyanis formailag bár megőrizte a bíró döntési jogosultságát, megfogalmazásából következően ("el kell rendelni") azonban ténylegesen az ügyészt jogosította fel a döntésre, ha ugyanis az ügyész megtette indítványát, a bíróságnak nem volt mérlegelési joga. Ráadásul a törvényhozó elmulasztotta meghatározni azokat a mérlegelési szempontokat, amelyeket az ügyésznek mint tényleges döntéshozónak figyelembe kell vennie (azon túlmenően, hogy a terheltet nem jogerősen legalább háromévi szabadságvesztésre ítélték), ami viszont sérti a jogbiztonság elvét. Harmadrészt a törvényhely nem felel meg az alapjogi korlátozás követelményeinek sem. Az Alkotmánybíróság szerint ugyanis önmagában az a tény, hogy a terheltet, aki a jogerős döntésig továbbra is ártatlannak tekintendő, nem jogerősen egy bizonyos mértéket meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélték, nem teszi feltétlenül szükségessé személyi szabadságának korlátozását: "Az előzetes letartóztatás a büntetőigény hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó preventív intézkedés. Ezen alkotmányosan elismert célok sem indokolhatnak azonban olyan törvényhozói álláspontot, hogy a bűnösség megállapítása és meghatározott súlyú büntetés kiszabása után az egyébként az ártatlanság vélelmét alapjogként élvező személy nem maradhat és nem védekezhet szabadlábon az eljárás jogerős befejezéséig. Az Alkotmánybíróság számára nem ismerhető fel semmilyen olyan kényszerítő ok, amely a bírói mérlegelés kizárását indokolná, és erre a törvényhozó sem ad semmilyen magyarázatot. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az adott rendelkezés összességében az alapjog korlátozásának súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan."[6]

Szintén a szükségesség és az arányosság kérdésében kellett döntenie az Alkotmánybíróságnak, amikor egy újabb határozatában a régi Be.-ben a letartóztatás különös feltételei közül a bűnismétlés veszélyét mint letartóztatási okot vizsgálta. A régi Be. 92. § (1) bekezdés c) pontja a letartóztatás általános feltételei (az eljárás szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény miatt folyik, melynek alapos gyanúja a gyanúsítottat terheli) mellett az egyik különös feltételként a következőkkel tette lehetővé a letartóztatás elrendelését: az eljárás alatt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné vagy újabb bűncselekményt követne el. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt leszögezte, hogy az előzetes letartóztatás intézménye nem állítható ellentétbe az ártatlanság vélelmével, továbbá önmagában az sem alkotmányellenes, ha az újabb, szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény vagy annak kísérlete, illetve előkészülete miatt a törvényhozó megengedi az előzetes letartóztatást. Az ellentmondás tehát a bármilyen újabb bűncselekmény elkövetésének egyelőre még absztrakt veszélye és a letartóztatás mint az ezt megelőző eszköz szükségessége és arányossága között merült fel, amelyet az Alkotmánybíróság a személyes szabadságot előbbre sorolva oldott fel: "A törvényhely harmadik fordulata azonban nem csupán szabadságvesztéssel fenyegetett, hanem bármely újabb bűncselekmény megakadályozására lehetővé teszi a személyes szabadságtól megfosztást, ami már aránytalan eszköznek minősül, így alkotmányellenes."[7]

Mindezek alapján több-kevesebb biztonsággal megfogalmazhatók azok az emberi jogi és alkotmányos alapelvek, amelyek az előzetes letartóztatás feltételeinek szabályozása során a jogalkotót, a konkrét esetben, a döntés meghozatalakor pedig a jogalkalmazót kötik. Az egyezmény és az egyezségokmány

- 111/112 -

alapján mindenekelőtt kijelenthető, hogy büntetőeljárásban letartóztatásnak kivételesen, csakis akkor lehet helye, ha az a büntetőeljárás eredményessége, mégpedig elsősorban a terhelt jelenlétének biztosítása szempontjából feltétlenül szükséges, és az így elérni kívánt cél arányban áll a szabadságkorlátozás súlyával. Nyilvánvalóan indokolt védekezni az ellen is, hogy a terhelt a tanúk megfélemlítésével akadályozza a büntetőeljárást, azt azonban már a magam részéről vitathatónak tartom, hogy a más terheltekkel való összebeszélés veszélye önmagában megalapozhatja-e a szabadság akár csak átmeneti elvonását is. Ha ugyanis a nyomozó hatóság az egymással összebeszélő terheltek vallomásait nem tudja sziklaszilárd, kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal megdönteni, az kizárólag őt terhelheti.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatából levonható következtetés, hogy mind a szökés, elrejtőzés veszélyének, mind pedig a bűnismétlés veszélyének konkrét tényeken, nem pedig feltételezéseken kell alapulnia, s főleg az előbbi nem nyugodhat a gyanúsított terhére rótt cselekmény tárgyi súlyán. Végül jogalkotói és jogalkalmazói szempontból egyaránt kiemelt jelentősége van az idő múlásának is: a bizonyítékok eltüntetésének vagy éppen a megkísérelt vagy előkészített bűncselekmény véghezvitelének veszélye idővel csökken, feltéve természetesen, hogy a nyomozó hatóság indokolatlan késedelem nélkül végzi munkáját. Csak ezzel együtt értelmezhető a büntetőeljárásnak az az alapelvi szintű rendelkezése, amely szerint a hatóságoknak törekedniük kell arra, hogy a szabadságelvonással járó kényszerintézkedés a lehető legrövidebb ideig tartson [Be. 136. § (1) bekezdés].

A hazai "gyakorlat"

Azért indokolt az idézőjel használata az alcímben, mert az alább következő ismertetésben a nyilvánosságra hozott bírói gyakorlatból csak az általam legjellemzőbbnek tekintett eseti döntéseket sorolom fel, mégpedig azokat, amelyek szerintem a téma szempontjából jelentősek. Nyilvánvaló tehát, hogy ezekkel szemben fel lehetne hozni - a teljesség hiánya miatt - ellentétes tartalmú példákat is.

Abból a szempontból, hogy a hazai bírói gyakorlatban az előzetes letartóztatás ténylegesen mennyiben jelent előrehozott büntetést, illetve - tágabban szemlélve - mennyiben van összhangban a nemzetközi egyezményekből és az alkotmánybírósági határozatokból levezetett elvekkel, szinte mindegyik letartóztatási ok vonatkozásában hozhatók pozitív és negatív példák egyaránt. Nézzünk először olyan eseteket, amelyekben a letartóztatás kérdésében a szökés, elrejtőzés veszélye alapján kellett állást foglalni.

Egy megyei bíróság előtt huszonnégy vádlott ellen folyt büntetőeljárás egyebek mellett bűnszervezet létrehozása és zsarolás minősített esete miatt. Védői indítványra a megyei bíróság a vádlottak előzetes letartóztatását megszüntette, tekintettel arra, hogy a bizonyítás nagyobb része már lezajlott, ezért a tanúk befolyásolásának esélye jelentősen csökkent. Az ügyészi fellebbezés folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság azonban másképpen látta a dolgot, és fenntartotta a kényszerintézkedést, de nem a bizonyítási eljárás állapotára, hanem önmagában a cselekmény tárgyi súlyára tekintettel: "A rendelkezésre álló bizonyítási anyag alapján az előzetes letartóztatással érintett vádlottak terhére a vád kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmény. Az eljárás jelenlegi szakaszában a Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozottan kiemeli, hogy amikor a bűnszervezet az ügyben vádként szerepel - a büntetés 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett -, általában fennáll a veszélye e bűncselekmény súlyossága folytán a szökésnek, illetve az elrejtőzésnek."[8] Látható, hogy az eseti döntés már annál a ténynél fogva, hogy milyen büntetési tétel alkalmazandó az adott cselekményre, megalapozottnak találta a szökés, elrejtőzés veszélyét, mégpedig nemcsak a konkrét esetben, hanem általában véve is.

Valamivel cizelláltabb indokolást adott a Bács-Kiskun Megyei Bíróság a letartóztatás fenntartására abban az ügyben, amelyben az erőszakos közösüléssel vádoltakat a városi bíróság a bizonyítékok ellentmondásossága miatt helyezte szabadlábra első fokon, de a cselekmény büntetési tételét önmagában nem tartotta olyan oknak, amely miatt a kényszerintézkedés fenntartása indokolt lett volna. A megyei bíróság azonban az e döntést megváltoztató végzésében - bár hivatkozott a terheltek büntetett előéletére is - alapvetően a büntetési tételből indult ki: "Ami az előzetes letartóztatás elrendelésének, illetve fenntartásának a Be. 92. §-ának (1) bekezdésében írt feltételeit illeti, ez esetben - az elsőfokú bíróság által is megállapítottan - a vádlottaknak a vádiratban terhére rótt bűncselekmény tárgyi súlyára figyelemmel reálisan fennáll a szökés és elrejtőzés veszélye."[9]

Az előzőekhez képest inkább a pozitív példák körébe kell sorolnunk azt az esetet, amelyben a Legfelsőbb Bíróság a több százmillió forintos csalással, sikkasztással és okirat-hamisítással vádolt terheltek előzetes letartóztatását a megyei bíróság álláspontjával ellentétben azért tartotta fenn, mert a szökés, elrejtőzés veszélyét immár konkrét tényeken nyugodva tartotta megalapozottnak. Valamelyest rontja persze az összképet, hogy a másodfokú bíróság végzésének

- 112/113 -

indokolása ez esetben sem mulasztott el utalni arra, hogy a cselekmény tárgyi súlya már magában is megalapozná a szökés, elrejtőzés veszélyét: "Önmagában tehát az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmények rendkívüli tárgyi súlya és a várható büntetés nagysága megalapozza mindhárom vádlott esetében a szökés, elrejtőzés veszélyét, de ezt az eljárás adatai is valószínűsítik. Az I. r. vádlott a hasonló bűncselekmények miatt folyó előző büntetőügyében az előzetes letartóztatásból szabadlábra kerülését követően külföldre távozott, és a jelen eljárás során is adat merült fel arra, hogy a kettős állampolgárságú I. r. vádlott különböző útlevelekkel rendelkezik, amelyek hollétére választ nem adott. A szökés, elrejtőzés veszélyére utalnak a II. r. vádlottnak a nyomozás során tett - az elsőfokú bíróság által az előkészítő ülésen ismertetett - azok a kijelentései, hogy »nem fogok végigcsinálni egy büntetőeljárást«, ha szükséges, elhagyja az országot."[10] Megjegyzendő, hogy e döntés tévesnek minősítette az elsőfokú bíróság azon hivatkozását, hogy az ügyben kirendelt szakértő véleményének előterjesztése előreláthatóan legalább egy évet fog igénybe venni, ez pedig nem róható a vádlottak terhére. "Az a körülmény, hogy a vádlottak terhére rótt bűncselekmények bonyolultsága, jellege miatt további bizonyítékok beszerzése, feltárása indokolt, nem alapozza meg az előzetes letartóztatás megszüntetését"[11] - mondta erre a Legfelsőbb Bíróság, erős kételyt ébresztve egyrészt az iránt, hogy eleget tett-e indokolási kötelezettségének, másrészt mintegy felmentést adva a kényszerintézkedés lehető legrövidebb időre szorítása alól arra az esetre, ha az ügyben szakértő jár el.

A szökés, elrejtőzés körében viszont egyértelműen "emberbarát" döntésnek minősíthető az a szintén a Bács-Kiskun Megyei Bíróság által hozott másodfokú végzés, amely azt hangsúlyozta, hogy a hatóságok feladata a kényszerintézkedés elrendelésének konkrétumokkal való megalapozása, mégpedig az eljárási jog által előírt lépések során. A vádlott nem volt idézhető a szokásos tartózkodási helyéről, mert rövid időre külföldre távozott, majd pedig rokonainál és szüleinél élt. Erre tekintettel a városi bíróság elővezetést rendelt el, majd ennek eredménytelensége után elfogató parancsot bocsátott ki, holott a terhelt felkutatására szolgáló eszközöket nem merítette ki teljesen: nem kért információt például a lakóhely szerinti rendőrkapitányságtól arról, hogy a terhelt a megadott címről miért nem volt idézhető, elköltözött-e, ha igen, hová és mennyi időre: "A rendőrségnek az a bejelentése, hogy az elrendelt elővezetést milyen okból nem tudták foganatosítani, nem mentesíti a bíróságot a vádlott tartózkodási helyének a megállapítása végett foganatosítandó intézkedések alól. Csupán megjegyzi a megyei bíróság, hogy önmagában az a tény, hogy a büntetőeljárás alá vont személy - ha nem áll lakhelyelhagyási tilalom hatálya alatt - nem tartózkodik átmenetileg az állandó bejelentett lakásán, onnan időlegesen külföldre vagy belföldön más helyre távozik, még nem jelenti feltétlenül azt is, hogy ismeretlen helyre költözött, azt meg különösen nem, hogy a büntetőeljárás elől rejtőzködne. Ezért is van szükség mindazon intézkedések megtételére a tartózkodási hely megállapítása végett, amelyeket a jogszabályok előírnak"[12] - állapította meg a megyei bíróság, s mindezekre tekintettel a vádlott szabadon bocsátását rendelte el.

Körültekintően vizsgálandó a bírói gyakorlat szerint a bűnismétlés kérdése is. A konkrét esetben csempészettel és vesztegetéssel gyanúsított terhelt számára sovány vigaszt jelentett ugyan, a bírói gyakorlat alakítása szempontjából azonban üdvözlendő az a megyei bírósági döntés, amely helybenhagyta az előzetes letartóztatást elrendelő elsőbírói végzést, de kimondta, hogy a folyamatban lévő más büntetőeljárások önmagukban nem alapozzák meg a bűnismétlés veszélyét: "A megyei bíróság vizsgálta továbbá, hogy a fenti okon túl esetleg a Be. 92. §-a (1) bekezdésében írt más konkrét ok - így a c) pontjában meghatározott feltétel (a bűnismétlés veszélye) - fennáll-e. Ennek során arra a megállapításra jutott, hogy az elsőfokú bíróság által megállapítottal ellentétben a Be. 92. §-a (1) bekezdésének c) pontjában megjelölt ok nem áll fenn, a gyanúsított ugyanis hosszabb idő óta (1968-ban volt lopás miatt elítélve 5 évi börtönre) nem állt bíróság előtt, ugyanakkor azok a tények nem vehetők figyelembe, hogy jelenleg két büntetőeljárás folyik ellene nyomozati szakban, mert ezekben az eljárásokban még jogerős elítélésekre, bírósági felelősségre vonásokra nem került sor. Ennélfogva ezek a tények nem alkalmasak olyan következtetés levonására, hogy szabadlábra kerülése esetén a bűnismétlés veszélyétől kellene tartani. A kifejtettek folytán a másodfokú bíróság a Be. 92. §-a (1) bekezdésének c) pontjában írt okra való hivatkozást mellőzte."[13]

Ezzel homlokegyenest ellentétes álláspontot foglalt viszont el a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság, amikor a kétrendbeli, de összesen a kétszázezer forintos értékhatárt el nem érő lopással gyanúsított fiatalkorú terheltet szabadon bocsátó elsőfokú bírói végzést megváltoztatta. Helyt adott ugyanis az ügyészség fellebbezésében foglaltaknak, amelyek szerint a fiatalkorú ellen nemcsak ez a büntetőeljárás van folyamatban, hanem két másik is, szintén vagyon elleni cselekmények miatt. A másodfokú bíróság szerint a letartóztatás felőli döntéskor nemcsak az adott ügyre, hanem a folyamatban lévő egyéb ügyekre is tekintettel kell lennie, márpedig az adott terhelttel szemben

- 113/114 -

az egyéb eljárásokban felrótt cselekmények tárgyi súlya már jelentős: "A megyei bíróság álláspontja szerint, amennyiben a terhelt ellen nyomozati, tehát egyazon eljárási szakban több büntetőeljárás is folyamatban van, az előzetes letartóztatás okainak és feltételeinek a vizsgálatánál a bíróságnak figyelemmel kell lennie a terhelt ellen indult valamennyi büntetőeljárás adataira akkor is, ha azokat még nem egyesítették, és szükség esetén be kell szerezni azok iratait is. A megyei bíróság ezért beszerezte a gyanúsított ellen indult és a nyomozati szakban levő bűnügyek iratait is. Az iratok alapján megállapítható, hogy a fk. ellen az elsőfokú bíróság végzésében írtakon túl 1995 novemberétől 1996 nyaráig terjedő időben mintegy 10 esetben megvalósított lopási cselekmény miatt folyik a büntetőeljárás. Az iratokból megállapítható, hogy a rendőrhatóság a gyanúsítottat 1996. szeptember 20-án őrizetbe vette, melyből a gyanúsított 1996. szeptember 22-én szabadult. Az eljárás adatai szerint a fk. az őrizetből történt szabadulása után elkövetett újabb bűncselekmények elkövetésével is alaposan gyanúsítható. A gyanúsított ellen indított és nyomozati szakban levő eljárások adatait figyelembe véve megállapítható, hogy a bűncselekmények tárgyi súlya az elkövetés módjára, a bűncselekmények halmazatára, az okozott kár mértékére is tekintettel jelentős. Mindezekre tekintettel a fk. gyanúsított esetében az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. §-a (1) bekezdésének c) pontjában írt oka, továbbá az előzetes letartóztatásnak a Be. 302. §-ának (1) bekezdésében írt speciális feltétele is fennáll."[14]

E döntéssel kapcsolatban két tényezőt érdemes kiemelni. Az egyik, hogy a másodfokú végzés a más büntetőeljárások folyamatban létét is elegendőnek tartja a bűnismétlés veszélyének megállapításához. Ez álláspontom szerint ellentétben áll az előzetes letartóztatás jogintézményének céljával, hiszen pusztán abból, hogy más büntetőeljárás is folyik valaki ellen, nem következik egyértelműen az, hogy újabb bűncselekményt kívánna elkövetni. Másrészt ellentétben áll az ártatlanság vélelmével, aminek a letartóztatáshoz csak annyiban nincs köze, amennyiben a letartóztatásról való döntést nem a bűnösséget megalapozó bizonyítékok támasztják alá, hanem az eljárási törvényben a letartóztatás feltételeiként előírt tények valószínűsége. Az ártatlanság vélelméből következően azonban folyamatban lévő büntetőeljárásokból azért sem lehet következtetni a bűnismétlésre, mert azokban értelemszerűen még nincs szó jogerős elítélésről (nem beszélve arról az esetről, ha a terheltet felmentik).

A másik probléma a döntéssel kapcsolatban, amelyet a bíróságok iránti illő tisztelet mellett is fel kell vetni, hogy álláspontom szerint ez contra legem született döntés. A fiatalkorú esetében ugyanis azért látta megalapozottnak a letartóztatást, mert a vele szemben folyó egyéb büntetőeljárásokban terhére rótt cselekmények tárgyi súlya már jelentős. A régi Be. 302. §-a (egyezően az új Be. 454. §-ával) azonban az egyéb feltételek fennállása esetén is csak akkor teszi lehetővé a fiatalkorú előzetes letartóztatását, ha az "a bűncselekmény" különös tárgyi súlya miatt szükséges. Ez a megfogalmazás szerintem azt jelenti, hogy a bíróságnak annak az ügynek a tárgyi súlyát kell mérlegelnie, amely ügyben a terheltet elé állították, nem pedig más cselekményekét. Az ezzel ellentétes értelmezés ad absurdum oda vezethetne, hogy a bíróság olyan, folyamatban lévő egyéb ügyek miatt rendeli el az előzetes letartóztatást, amelyekben viszont más bíróság azt nem rendelte el vagy akár indítvány sem született rá.

Egyértelműen a tényekkel való megalapozottság kívánalmát és a veszély realitását hangsúlyozzák viszont az eljárás meghiúsítása mint letartóztatási ok körében született és nyilvánosan megismerhető eseti döntések. Önmagában is beszédes, hogy az egyik vizsgált esetben áramlopás miatt vette előzetes letartóztatásba a terheltet az elsőfokú bíróság, de ezt megelőzően, amikor a vádlott a védekezését tanúkkal kívánta alátámasztani, megkérdezte, hogy kik lennének azok. A terhelt azt felelte, hogy a tanúkat később kívánja megnevezni, az elsőfokú bíróság pedig ebből arra következtetett, hogy a vádlott összebeszéléssel meghiúsíthatja a büntetőeljárás sikerét. Szerencsére a másodfokú bíróság ezúttal következetesebben ragaszkodott az eljárási törvényhez: "Az adott esetben semmilyen konkrét adat arra nézve nem merült fel, hogy a vádlott akár a nyomozás során, akár a vádemelési szakban vagy azt követően meghiúsítani vagy megnehezíteni kívánta volna az eljárást. Ilyen előzmények során a tárgyaláson előadta a védekezését, amelynek igazolására tanúkat indítványozott meghallgatni, és a tanúk nevét írásban kívánta bejelenteni. Erre a bíróságtól határidőt kért. Önmagában az a tény, hogy a vádlott a tárgyaláson - tartalmát tekintve - bizonyítási indítványt terjeszt elő, és az általa meghallgatni kért tanúk nevét később kívánja bejelenteni - más adatok hiányában -, nem jelenti azt, hogy a leendő tanúkkal összebeszélve az eljárást ezáltal törekedne meghiúsítani vagy megnehezíteni."[15]

A másodfokú bíróságnak kellett kimondania azt is, hogy nem letartóztatási ok, ha a terheltek élnek a törvényben biztosított hallgatási jogukkal. Ez volt az oka ugyanis annak, hogy vagyon és közbizalom elleni cselekményekkel gyanúsított terhelteket az elsőfokú bíróság letartóztatott. A konkrét jogszabályi ok, amellyel a másodfokú bíróság nem értett egyet, ismét az eljárás meghiúsítása volt: "A rendelkezésre álló bűnügyi iratok szerint a közel két éve folyó büntetőeljárás ideje alatt a gyanúsítottak minden esetben a hatóság rendelkezésére álltak. Nem merült fel adat arra

- 114/115 -

nézve sem, hogy bármilyen egyéb módon törekedtek volna az eljárás meghiúsítására, megnehezítésére vagy veszélyeztetésére. Az a tény, hogy a gyanúsítotti kihallgatásuk során éltek a törvény által biztosított jogukkal, és nem tettek vallomást, nem nyújt alapot annak a következtetésnek a levonására, hogy a jövőben esetleg tevőlegesen törekednének az eljárás meghiúsítására, megnehezítésére vagy veszélyeztetésére. Erre figyelemmel a Be. 92. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt előzetes letartóztatási ok törvényi előfeltételei egyik gyanúsított tekintetében sem állnak fenn."[16]

Elég volt egy sörfesztiválon tettlegességig fajuló szóváltásba kerülni valakivel ahhoz, hogy a súlyos testi sértés miatt ne csak a büntetőeljárás induljon meg (egyébként persze helyesen), de az elsőfokú bíróság még a terhelt letartóztatását is elrendelje. A másodfokú bíróság azonban nem értett egyet azzal az ügyészi és elsőfokú bírói állásponttal, hogy fennállna az eljárás meghiúsításának reális veszélye, illetve hogy erre bármilyen tényből következtetni lehetne: "Ennek a feltételezésnek konkrét ténybeli alapokon kell nyugodnia; olyan tényeken, amelyekből ésszerűen lehet arra a következtetésre jutni: a gyanúsított szabadlábon hagyása esetén tevőlegesen törekedne arra, hogy a bizonyítandó tények bebizonyíthatatlanokká, következésképpen a büntetőjogi felelősség érvényesíthetetlenné véljék. A megyei bíróság megítélése szerint a bizonyítás eddigi anyagát és különösen a gyanúsított nyomozás során tanúsított magatartását figyelembe véve nem lehet ilyen irányú következtetésre jutni; nincs semmiféle ténybeli alapja annak az előzetes letartóztatás elrendelésére vonatkozó ügyészi indítványban rögzített feltételezésnek, miszerint a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén összebeszéléssel, a tanúk befolyásolásával az eljárás sikerét meghiúsítaná. Ellenkezőleg: a nyomozati iratokból éppen az tűnik ki, hogy a gyanúsított a bűncselekmény elkövetését teljes egészében beismerte, gyanúsított-társaira terhelő vallomást tett, a cselekmény helyszínén tartózkodó és közvetlen észlelettel rendelkező tanúk kihallgatása megtörtént, és ezek a tanúk terhelő vallomást tettek a gyanúsítottakra. Ilyen bizonyítási adatok mellett minden ténybeli alapot nélkülöz az a feltételezés, amely szerint a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén az eljárás megnehezítésére vagy meghiúsítására törekedne."[17]

Az alcímben használt idézőjel újabb indoka, hogy a saját gyakorlatomból vett két esettel szeretném folytatni, amelyek árnyalják a fenti képet, ugyanakkor nyilvánvalóan nem tekinthetők "a hazai bírói gyakorlatnak" (bár védő kollégáim valószínűleg ezrével tudnának hasonló példákat említeni).

Magyarországon is működtek a kilencvenes évek második felében olyan "brókercégek", amelyek nemzetközi árutőzsdén való befektetés céljából gyűjtöttek pénzt az ügyfelektől, jellemzően telefonon. Egy ilyen cég egyik telefonos alkalmazottja volt az a frissen végzett közgazdász fiatalember, akit tanúként idéztek be a rendőrségre egy hasonló ügyben, majd tanúvallomása végén bilincs kattant a csuklóján, üzletszerűen, különösen nagy értékre, bűnszervezetben elkövetett csalás gyanúja miatt. A Pesti Központi Kerületi Bíróság annak rendje és módja szerint el is rendelte az előzetes letartóztatást. Ezt részben a tárgyi súly miatt a szökés, elrejtőzés veszélyével indokolta (holott a fiatalember önként jelent meg), részben az eljárás meghiúsításáéval, holott addigra már mindent lefoglaltak tőle és a cégtől is elbocsátották, tehát a bizonyítékok megsemmisítésére nem volt módja. Így töltött két hónapot előzetes letartóztatásban, bár kétségtelen, hogy még viszonylag olcsón megúszta. (A letartóztatást 2001 áprilisában szüntették meg, a vádirat 2003 nyarán született meg, e sorok írásakor, 2004 januárjának végén a tárgyalás még nincs kitűzve.)

Egy hideg februári éjjelen valaki (aki később ügyfelem lett) feltört egy terepjárót, és elvitt onnan egy horgászfelszerelést. Kifinomult bűnözői módszereire és profizmusára jellemzően már másnap megpróbálta pénzzé tenni, és csak a sors játékos ujja vezette őt pont a felszerelés tulajdonosának horgászboltjába. Nagyobb értékre dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás, e kiemelkedő tárgyi súlyú cselekmény miatt hét hónapot töltött előzetesben. Az indokolás az elrendeléskor, majd a fenntartáskor is rendszerint az volt, hogy a terhelt ellen egyéb büntetőeljárások is folynak, ezért önmagában megalapozott a bűnismétlés veszélye. Az már csak mellékes körülmény, hogy bár fogva lévő terhelt esetében az eljárást soron kívül kell lefolytatni, ezt olyan objektív tényező akadályozta meg, mint a nyári ítélkezési szünet, így noha a vádirat már május végén megérkezett a bírósághoz, az első tárgyalásra csak szeptemberben került sor.

Végül álljon itt egy nem saját eset, amely azért érdemel figyelmet, mert azt a vélekedést támasztja alá, hogy bizony tökéletesen indokolatlan esetekben is elrendelnek előzetes letartóztatást. A sajtóban is nyilvánosságot kapott annak a fiatalembernek az esete, aki a budai alsó rakparton elütött két idős hölgyet, majd megállás vagy segítségnyújtás nélkül továbbhajtott, másnap azonban önként jelentkezett a rendőrségen. Megbánó magatartásának jutalma (ha pontosak a sajtóhíradások) az előzetes letartóztatás lett.

Az új szabályozás a régi tükrében

Az új Be.-vel a jogalkotó szándéka szerint jogszabályi szinten is megfogalmazódik az az alapelv, hogy az

- 115/116 -

előzetes letartóztatás ne legyen előrehozott szankció. A jogintézmény alkalmazására (az általános és itt most nem részletezendő feltételek fennállása esetén is) alapvetően akkor kerülhet sor, ha megalapozottan feltehető, hogy a terhelt jelenléte a tárgyaláson más módon nem biztosítható. A más mód alatt a letartóztatás kiváltását szolgáló alternatív intézmények, mindenekelőtt az óvadék, illetve a lakhelyelhagyási tilalom értendők. Más okból pedig akkor rendelhetők el ezek a kényszerintézkedések, ha azok megalapozottságára konkrét tények utalnak. Ez kétségtelenül szemléletbeli változást tükröz a korábbi szabályozáshoz és főleg a gyakorlathoz képest.[18]

E szemléletbeli változást támasztja alá az új Be.-hez fűzött miniszteri indokolás is: "A törvény nem tartja fenn önálló okként a hatályos szabályozás azon rendelkezéseit, miszerint a terheltet a szökés, illetve az elrejtőzés veszélye, valamint szabadságvesztéssel fenyegetett újabb szándékos bűncselekmény elkövetése miatt is le lehet tartóztatni. A szökés veszélyét a gyakorlatban mechanikusan állapítják meg bizonyos tárgyi súlyú bűncselekmények esetében. A törvény szerint önmagában a bűncselekmény büntetési tételének alapulvétele nem elegendő az előzetes letartóztatás elrendelésére. Arra kell megalapozott következtetést levonni, hogy a terhelt eljárási cselekményeknél való jelenléte másképp nem biztosítható."[19]

A lehetséges letartóztatási okok közül a szökés, elrejtőzés tárgyköre kettéválasztandó. A befejezett szökés, elrejtőzés esetében ugyanis gyakorlatilag nincs változás az új Be. szabályozásában a régihez képest: mindkét jogszabály a "megszökött", illetve az "elrejtőzött" kifejezésekkel írja le e letartóztatási okot. A lényeges változás a szökés, elrejtőzés veszélye esetének szabályozásában történt. Míg ugyanis a régi Be. a szökés, elrejtőzés veszélyét a cselekmény tárgyi súlyának következményeként szabályozta, s ennyiben maga nyitott teret a letartóztatást előrehozott szankcióként alkalmazó bírói gyakorlatnak, az új Be. - mint arra a miniszteri indokolás is rámutat - a szökés, elrejtőzés veszélyét annak okától függetlenül, önmagában kezeli és letartóztatási oknak minősíti, de csak akkor, ha megalapozottan feltehető, hogy a terhelt jelenléte más módon nem biztosítható. Ebből az következik, hogy az új szabályozás alapján a bíróságnak nem szabad önmagában a terhelt terhére rótt cselekmény tárgyi súlyából levonnia e következtetést: azt csak az eljárás addigi szakaszában felmerült, a szökési, elrejtőzési szándékra utaló konkrét tények alapozhatják meg. Ez alól egy kivételt ismer az új szabályozás, lényegében újrafogalmazva az Alkotmánybíróság által a régi Be.-ből megsemmisített passzust: ha az elsőfokú ítélet nem emelkedik jogerőre, és a kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani, akkor az egyéb okokon kívül is el lehet rendelni az előzetes letartóztatást. Ez a szabály azonban más, mint amelyet az Alkotmánybíróság megsemmisített, hiszen nem egy bizonyos büntetési mérték (legalább három év szabadságvesztés) esetére írja elő a letartóztatást, másrészt meghagyja a bíróság mérlegelési jogát, nem teszi kötelezővé a kényszerintézkedés alkalmazását.

Lényegében a bírói gyakorlatból ismert fogalmakat emelt jogszabályi szintre az új törvény az eljárás meghiúsítása mint letartóztatási ok újraszabályozásakor. A régi Be. még megelégedett annak kimondásával, hogy alaposan feltehető, hogy a terhelt szabadon hagyása esetén az eljárást meghiúsítaná. Az új Be. amellett, hogy az "alaposan" szó helyett a "megalapozottan" szót használja, példálózó felsorolást ad arról is, a terhelt mi módon hiúsíthatná meg az eljárást: "különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével".

Szintén két részre osztandó a bűnismétlés mint letartóztatási ok szabályozásának megítélése. A bűnismétlés veszélye körében lényegében ismét csak annyi a változás, hogy az "alaposan" szó helyébe a "megalapozottan" szó lépett, egyebekben a megfogalmazás változatlan: a veszély tárgya a megkísérelt vagy előkészített bűncselekmény véghezvitele, illetve újabb, (az Alkotmánybíróság határozata után immár) szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése.

Itt érdemes röviden kitérni arra, hogy az új Be. nemcsak a letartóztatás indokainak felsorolásakor, hanem a konkrét személy meggyanúsításának szabályozásakor is a "megalapozott" szót ültette a korábbi "alapos" szó helyébe. Miután sem a törvény miniszteri indokolása, sem pedig az ahhoz fűzött kommentár nem részletezi, mi a változás jelentősége, csak következtetni tudunk arra, hogy a megalapozott gyanú esetében már nemcsak arra vonatkozóan állnak rendelkezésre adatok, hogy egyáltalán bűncselekmény történt, hanem arra is, hogy az konkrétan kinek a terhére írható.[20]

A befejezett bűnismétlés esetében a változás sokkal inkább érdemi, és a jogállamiság irányába mutat. A régi Be. alapján letartóztatásnak akkor volt helye, ha a terhelt "az eljárás alatt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követett el". Ez a megfogalmazás az ártatlanság vélelme és a jogállamiság, azon belül a bírói monopólium szempontjából azért elégtelen, mert annak megállapítása, hogy történt-e bűncselekmény, illetve hogy azt a terhelt követte-e el, mindaddig nem tekinthető bizonyosnak, amíg arról jogerős bírói ítélet nem szól. Ráadásul e jogszabályhely alapján bármilyen, akár gondatlan bűncselekmény is lehetett az a bizonyos újabb bűn-

- 116/117 -

cselekmény. Az új Be. ezzel szemben e körben azt a feltételt támasztja, hogy a terhelttel szemben "újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult". Az új szabályozás tehát szűkebb a korábbinál, hiszen gondatlan vétségek mint újabb bűncselekmények miatt nem teszi lehetővé a letartóztatást az alapügyben, másrészt nem az újabb bűncselekmény terhelt általi elkövetésének megállapítottságát kívánja meg, hanem az eljárás megindulását.

Remények

Mint említettem, ma még nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett bírói gyakorlatról, hiszen egy alig több mint fél éve hatályban lévő törvény alkalmazásával mindeddig csak elszórt, nem feltétlenül egy irányba mutató döntések születtek, ugyanakkor jogegységi döntést sem hozott még a Legfelsőbb Bíróság a letartóztatás különös feltételeinek alkalmazása tárgyában.

Az új törvény azonban véleményem szerint arra szorítja majd a jogalkalmazót, hogy az emberi jogok és a jogállamiság szempontjából megkerülhetetlen alapelveket az eddigieknél következetesebben alkalmazza. Nemcsak arra gondolok, hogy a terheltnek felrótt cselekmény tárgyi súlya valóban ne alapozhassa meg a letartóztatás indokoltságát (mégpedig nemcsak önmagában ne, hanem egyáltalán ne), hanem arra is, hogy az alapügynél korábban, más hatóság vagy bíróság előtt indult, folyamatban lévő büntetőeljárások szintén ne legyenek elegendők a bűnismétlés veszélyére való következtetéshez. Fontosnak tartom emellett, hogy a büntetőeljárás meghiúsítása körében a bíróság minden egyes esetben behatóan vizsgálja: az kizárólag a vádlotttársakkal való összebeszélésben nyilvánul-e meg vagy egyéb módon is, ugyanis az előbbi esetben a terhelt lényegében törvényes jogával él, hiszen nem köteles igazat mondani sem ő, sem a társai. A hatóságok viselik a bizonyítottság hiányának kockázatát, és ezt nem lehet a szabadságmegvonással kiváltani.

Lényegesnek tartom végül, hogy a bíróságok főleg a letartóztatás meghosszabbításáról való döntéskor szenteljenek az eddiginél nagyobb figyelmet az időmúlásnak. A szabályozás azzal, hogy az első alkalommal egy hónapra, a második alkalommal viszont már három hónapra hosszabbítja meg a letartóztatást, maga legitimálja azt a helyzetet, amelyben a hatóságok nem törekszenek az ügy minél gyorsabb felderítésére. Ezért a bíróságoknak az adott ügy bonyolultságát, a bizonyítandó tények mennyiségét mérlegelve kellene dönteniük a letartóztatás hosszáról, valóban törekedve arra, hogy az a lehető legrövidebb ideig tartson. Ha ennek az az ára, hogy az ügyészi indítványtól eltérően például nem három hónappal, hanem csak egy hónappal hosszabbítja meg a letartóztatás tartamát, akkor ez sem túl nagy ár azért, hogy a hatóság igyekezzen gyorsan feltárni az ügyeket. A bíróság ugyanis nincs kötve az ügyész indítványához a letartóztatás tartama szempontjából.[21] Végül az időmúlást illetően elfogadhatatlan, hogy a bíróság ítélkezési szünete előbbre való legyen a fogva lévő terheltet megillető soronkívüliségnél.

Az új Be. az alapelveken, illetve a letartóztatás hároméves generális maximumának bevezetésén kívül üdvözlendő módon tartalmazza az alternatív eszközöket is, így az óvadékot és a lakhelyelhagyási tilalmat, amelyekkel el lehet érni, hogy a terhelt jelen legyen a tárgyaláson. A bírói gyakorlatra vár például a lakhelyelhagyási tilalom kedvezményének kimunkálása. E jogintézmény ugyanis akkor alkalmazható, ha a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi, családi körülményeire vagy az eljárás során tanúsított magatartására tekintettel az előzetes letartóztatás céljainak eléréséhez ez is elegendő. A törvény vagylagos feltételeket állító megfogalmazásából következne például, hogy még a terhelt rendezett körülményeinek, jövedelmének hiányában, az idézésre történő meg nem jelenése esetén is indokolttá teheti a letartóztatás mellőzését a bűncselekmény jellege. Ha valamelyik esetben, akkor itt indokolt a bűncselekmény jellegének mérlegelése, míg a letartóztatásnál nem.

Utolsó kérdésem pedig így hangzik: helyes-e az, hogy az előzetes letartóztatást büntetés-végrehajtási intézményben kell végrehajtani, ahogy a hatályos szabályozás előírja? Az intézmények jellege lehetővé teszi-e egyáltalán, hogy Magyarország megfeleljen az egyezségokmány betűjének és szellemének? Csak emlékeztetőül: ez olyan nemzetközi jogi norma, amelynek megtartására Magyarország kötelezettséget vállalt, és amely szerint az előzetesben lévőkkel szembeni bánásmódnak kifejezésre kell juttatnia, hogy még nincsenek elítélve. Sőt talán nem is lesznek. ■

JEGYZETEK

[1] E gyakorlat foglalatát adja Tóth Mihály: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében, Budapest, KJK-Kerszöv Kft., 2001. Az itt hivatkozott eseti döntéseket innen merítem.

[2] 00021802/93, judgment of 17 March 1997.

[3] 1936/63, judgment of 27 June 1968.

[4] 35848/97, judgment of 31 July 2000.

[5] 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 78.

- 117/118 -

[6] 19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150, 158.

[7] 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 277.

[8] BH 2002.88.

[9] BH 2001.106.

[10] BH 1995.505.

[11] Uo.

[12] BH 1999.296.

[13] BH 1994.17. (Az idézetben az "ennek során" kezdetű mondat eredeti szövegében értelemzavaró sajtóhiba van, ezért azt értelemszerűen kijavítottam.)

[14] BH 1997.385.

[15] BH 1998.421.

[16] BH 2001.417.

[17] BH 2002.428.

[18] "A gyakorlati tapasztalatok a jogintézmény alkalmazása során számos problémát vetnek fel. Ezek elsősorban a vádemelést megelőző eljárási szakban jelentkeznek. Az előzetes letartóztatás tárgyában eljáró bíró, nyomozási bíró ugyanis kizárólag a kényszerintézkedés tárgyában dönt, magát az ügyet nem ismeri. Rendelkezésére csupán az ügyész által előterjesztett iratok, valamint a vádhatóság, a védő és a terhelt nyilatkozata áll. Lényegében tehát - különösen a kényszerintézkedés meghosszabbítása során - kizárólag az iratok alapján, a nyomozati érdeket nem ismerve kell döntenie az előzetes letartóztatás felől. Ez pedig - miként arra a jogos kritikák rámutattak - egyfajta mechanikus elrendelést, illetve meghosszabbítást eredményez. A nyomozást ténylegesen nem ismerő bíró hajlamosabbá válik az előzetes letartóztatás elrendelésére vagy meghosszabbítására az indítvány alapos vizsgálatot és információt igénylő elutasítása helyett. A törvény által biztosított legteljesebb garancia ezért sokkal inkább formai, semmint tartalmi garanciákat hordoz magában." Dr. Csák Zsolt: A kényszerintézkedések; Az előzetes letartóztatás, in Büntetőeljárásjog, szerk. Dr. Tóth Mihály, Budapest, HVG-Orac Kft., 2003.

[19] Lásd az 1998. évi XIX. törvény miniszteri indokolását a 129. §-hoz.

[20] Dr. Sinku Pál: A nyomozás. A gyanúsított kihallgatása, in Büntető eljárásjog, id. kiad.

[21] Lásd Csák: I. m., 203.

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére