https://doi.org/10.59851/mj.72.04.6
A Kúria ítélete szerint, ha a bíróság tanácsban jár el, nem szükséges, hogy az eljáró bírák személye objektív szempontok alapján előre megállapítható legyen; elegendő, ha a törvényes bíróhoz való jog a tanács mint igazgatási egység vonatkozásában érvényesül.
Jogeset száma: Kfv.VI.37.319/2024/8.
Kulcsszavak: törvényes bíró; ügyelosztás; tanács; tisztességes eljárás; bírósági igazgatás
According to the Kúria's judgment, in cases where the court proceeds in a panel of judges, it is not necessary to enable stakeholders to determine the personal identity of the adjudicating judges on the basis of objective criteria, but the right to a natural judge must only be enforced in relation to the court's chambers as administrative units instead of the adjudicating panels.
Keywords: natural judge; case allocation; chamber; fair trial; court administration
A tényállás szerint a felperes a Gazdasági Versenyhivatal hatáskörébe tartozó jogsértés miatt bejelentéssel élt az alperes Gazdasági Versenyhivatalnál. Az alperes megállapította, hogy a bejelentésben foglalt és a bejelentés alapján lefolytatott eljárásban beszerzett adatok alapján a versenyfelügyeleti eljárás megindításának feltételei nem állnak fenn. Indokai szerint nem volt valószínűsíthető a bejelentésben kifogásolt magatartások kapcsán a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 21. §-ában foglalt gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalmának megsértése.
A felperes keresettel támadta az alperes végzését, amelyben eljárásjogi és anyagi jogi rendelkezések megsértésére hivatkozott.
Az elsőfokú bíróság a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 8. § (1) bekezdése alapján három hivatásos bíróból álló tanácsban járt el. Erre tekintettel a Fővárosi Törvényszék ügykiosztást végző igazgatási vezetője a 105.K. tanácsra szignálta az ügyet. Az előkészítő tanácsülésen a tanács elnökeként még más bíró járt el, mint aki az ítélet meghozatalában e pozícióban részt vett. Mivel az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, így a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben arra hivatkozott, hogy sérült az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből levezethető, valamint a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 8. §-a szerinti törvényes bíróhoz való joga, mert nem azok a bírák hozták meg az elsőfokú ítéletet, akikre az ügyet eredetileg kiszignálták.
A felülvizsgálati kérelem alapján eljárt Kúria leszögezte, hogy nem sérült a felperes törvényes bíróhoz való joga azáltal, hogy nem abban az összetételben döntött a tanács a kereseti kérelméről, mint amelyben az eljárás megindulásakor volt. A Kúria álláspontja szerint abban az esetben, ha a bíróság a Kp. szerint tanácsban jár el, a törvényes bíróhoz való jog nem az egyes bírák személye, hanem a tanács egésze tekintetében értelmezendő. Az ügyet a Fővárosi Törvényszék 105.K. tanácsára szignálták, amelynek az ügy bírósághoz érkezésének időpontjában négy hivatásos bíró is a tagja volt, így többek között az a bíró is, aki az előkészítő tanácsülésen jelen volt, és az is, aki már csak az ítélet meghozatalában vett részt. Mivel a per folyamán végig a 105.K. tanács járt el, így nincs jelentősége annak, hogy az előkészítő tanácsülésen ezen tanács más tagja vett részt, mint aki az ítélet meghozatalában közreműködött. Mindezeket figyelembe véve a Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmét nem találta megalapozottnak.
A jogeset a bírósági igazgatás neuralgikus pontját, a törvényes bíróhoz való jog értelmezési kereteit érinti társasbíráskodás esetén. A törvényes bíróhoz való jog tartalmának kibontása előtt érdemes feleleveníteni e jog kialakulásának körülményeit és céljait.
A törvényes bíróhoz való jog a francia, illetve a német jogfejlődés során kialakult koncepció, amelynek gyökerei a Német-római Birodalomig nyúlnak vissza.[1] E jogosultság célját eleinte még kizárólag az igazságszolgáltatás védelme jelentette a végrehajtó hatalom beavatkozásával szemben. A Német-római Birodalomban a ius de non evocando alapján az uralkodó elvesztette azon jogosítványát, hogy bárkinek az ügyét bármely bírói fórumtól magához vonhassa. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a feleknek joga keletkezett arra vonatkozóan, hogy ügyüket "kompetens" bíróság bírálja el, amitől senkit nem lehetett megfosztani.
Az igazságszolgáltatásba való királyi beavatkozást és a különbíróságok működését Franciaországban is igye-
- 259/260 -
keztek visszaszorítani. E folyamat csúcspontja az 1791. évi alkotmány volt, amely először rögzítette kifejezetten a törvényes bíróhoz való jogot.[2]
Ebben a formában ezt a jogintézményt a német államok többsége innen vette át, és idővel elkezdték egyre kiterjesztőbben értelmezni.[3] A weimari alkotmány már nemcsak a végrehajtó hatalomtól óvta az igazságszolgáltatást, de a törvényhozó hatalomtól is elvárta olyan normák megalkotását, amelyek alapján előre meghatározható, hogy melyik bíróság melyik tanácsa és bírája fog eljárni egy-egy ügyben.[4] Napjainkban is az az uralkodó nézet a német jogtudományban, hogy a törvényes bíróhoz való jogot kiterjesztően kell értelmezni.[5]
E kiterjesztő értelmezés célja annak megakadályozása, hogy "törvényhozói, kormányzati, vagy akár bírói igazgatási önkény beleszólhasson abba, hogy az állampolgárok ügyében melyik bíróság, melyik bíró, vagy milyen összetételű bírói tanács ítélkezhessen".[6] A törvényes bíróhoz való jog a tisztességes eljáráshoz való jog egyik részjogosítványa, amelynek funkciója napjainkban is az igazságszolgáltatás védelme a törvényhozó és a végrehajtó hatalommal szemben.
Ez a védelem nemcsak a nemzeti jogokban, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikkében is megjelenik, annak alapján minden bíróságnak törvény által létrehozottnak kell lennie. A "törvény által létrehozott" kifejezés nemcsak egy bíróság létének jogi alapjaira vonatkozik, hanem arra is, hogy a bíróságnak minden esetben meg kell felelnie az adott bíróságra és a tanács összetételére vonatkozó konkrét - akár belső ügyviteli - szabályoknak.[7]
A német megoldással szemben a magyar Alaptörvény nem deklarálja a törvényes bíróhoz való jogot, azonban a Grundgesetz 101. cikkének (1) bekezdésével azonos módon fogalmazza meg a Bszi. 8. § (1) bekezdése, hogy senki nem vonható el a törvényes bírájától. A Bszi. 8. § (2) bekezdésének definíciója szerint a törvény által rendelt bíró az eljárási szabályok szerint a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságon működő, előre megállapított ügyelosztási rend alapján kijelölt bíró. A Bszi. normaszövegéből tehát az következik, hogy a törvényes bíró konkrét személy, akinek az eljáró bíróság ügyelosztási rendjéből objektív módon azonosíthatónak kell lennie.
Az, hogy kit tekintünk törvényes bírónak, több szinten dől el. E többlépcsős folyamat során általánosan érvényesülő szabály, hogy ki kell zárni a diszkrecionális elemeket, azaz minden lépésnek kiszámíthatónak és átláthatónak kell lennie. A feleknek képesnek kell lenniük arra, hogy már a bírósági vezető ügykiosztási döntése előtt is személy szerint azonosítani tudják a törvényes bíráikat, ennélfogva a szignálás jogszerűségét ellenőrizni tudják.
A törvényes bírónak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság bírájának kell lennie; e kritériumokat eljárásjogi törvények szabályozzák. Amennyiben megállapításra került a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság, annak bírái közül személy szerint is azonosítani kell az ügyelosztási rend alapján, hogy ki jogosult az ügyben eljárni. Albin Eser szerint, "mivel a »törvényes bírón« személy szerint azt a bírót értik, aki a konkrét ügyben egymaga vagy másokkal együtt dönt, ennek a bírónak a személyét - és nem pedig a bíróságot vagy a bírói testületet - kell előzetesen, formális törvényi előírással, lehetőleg valamennyi számításba jöhető esetre egyértelműen meghatározni".[8]
Ebből egyenesen következik, hogy ha bírói tanács jár el, akkor sem elegendő egy igazgatási egység meghatározása, hanem konkrétan, személy szerint kell megállapítani az ítélkező tanácsban eljáró bírákat. Nem véletlen, hogy az olasz nyelv természetes bírónak nevezi a törvényes bírót,[9] utalva arra, hogy tulajdonképpen már az ügy bírósághoz érkezésének időpontjában egyértelműnek kell lennie, hogy kik is a felek törvényes bírái.
Értelemszerűen egy olyan nagy szervezetben, mint a bíróság, ez nem tud ilyen vegytisztán megvalósulni. Igazgatási és munkaszervezési káoszt okozna, ha az ügyelosztási rend önkéntes jogkövetéssel érvényesülne, azaz a bíráknak maguknak kéne észlelniük, hogy mikor melyik ügyben minősülnek ők a törvényes bíróknak, vagy épp a feleknek kellene közvetlenül az általuk megállapított törvényes bíróhoz benyújtani a keresetlevelet.
E megfontolás alapján a Bszi. jogalkalmazó tevékenységet ír elő a bírósági vezetők számára, akik az ügyelosztási rendben foglalt normák absztrakt szabályait az egyedi ügyekre alkalmazzák. A Bszi. alapján csak akkor válik egy bíró a fél törvényes bírájává, amikor a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságon az arra jogosult bírósági vezető - az ügyelosztási rend szabályainak alkalmazásával - kijelöli őt az ügy elbírálására (más szóval rászignálja az ügyet).
A törvényes bírójához mindenkinek általános jelleggel absztrakt joga van; az a jogosultság viszont, hogy konkrét, személy szerint meghatározott bírákat ne lehessen a fe-
- 260/261 -
lektől elvonni, az előbbiek szerint csak jogérvényesítés útján gyakorolható. A bírósági vezető azon aktusa, amellyel kiosztja az ügyet konkrét bírókra, nem más, mint egyedi jogalkalmazó tevékenység, amellyel formálisan feljogosítja a feleket arra, hogy a szignálási aktusban megállapított bírák ne lehessenek tőlük elvonhatók.
Szemben az elmélettel, a tételes jogban nem válnak az ügyelosztási rendben meghatározott bírók természetüknél fogva a felek törvényes bíráivá, hanem csak azáltal, hogy a hatáskörrel rendelkező bírósági vezető az ügyelosztási rend megfelelő alkalmazásával kijelöli őket az ügy elbírálására. A szignálás éppen azért több mint bármely más állami szerv belső ügyviteli cselekménye, mert nemcsak a belső munkaszervezésre hat ki, hanem egyúttal formálisan ezzel a közigazgatási aktussal válnak a bírák a felek törvényes bíráivá. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a feleknek ne ahhoz lenne joguk, hogy az ügyelosztási rendből előzetesen megállapítható bírák járjanak el az ügyükben.
Az ügykiosztó döntés alapesetben egy jogilag kötött aktus, a bírósági vezetőnek azonban a norma hipotézisében általános jogi fogalom alkalmazása útján mégis ad mérlegelési lehetőséget a jogalkotó azáltal, hogy a bíróság működését érintő fontos okból megengedi az ügyelosztási rendtől való eltérést.[10] Ilyenkor még inkább fontos szerepe volna annak, hogy a bírósági igazgatási szerv indokolja a döntését, ugyanis abból ellenőrizhető egyedül a mérlegelés jogszerűsége. Abban az esetben, ha nem felel meg a szignálás az ügyelosztási rendnek, és az eltérésnek nincs igazolható alapja, az ügykiosztó aktus hibában szenved. E hiba azonban alakszerű, közölt, indokolt ügykiosztási döntés hiányában nehezen állapítható meg.
Amennyiben a bírósági vezető helytelenül alkalmazza az ügyelosztási rendet az egyedi döntés meghozatala során, akkor azzal tulajdonképpen elvonja a felektől az ügyelosztási rend alapján őket megillető törvényes bíráikat, hiszen nem azoknak a bíráknak az eljárásához lesz joguk a feleknek, akiket az ügyelosztási rend számukra törvényes bíróul rendel. A Bszi. alapján az előre megállapított ügyelosztási rend alapján kijelölt bíró minősül a törvény által rendelt bírónak. Az ügyelosztási renddel ellentétesen kijelölt bíró formális értelemben ugyan a felek törvényes bírójává válik, materiális értelemben azonban mégsem. A szignálás ilyenkor az anyagi jogi normákkal ellentétes, és emiatt tartalmi aktushibában szenved.
A perbeli eset arra világít rá, hogy a magyar bírósági igazgatásban sem az alkalmazandó normaanyag, sem a több évtizedes gyakorlat nem igazán segíti a bírósági igazgatási szerveket az ügyelosztási feladataik fenti szempontoknak megfelelő ellátásában. Ebben már az is hátráltatja őket, hogy évtizedek óta bevett szokás szerint a bírósági elnökök úgy alakítják ki a tanácsokat az ügyelosztási rendben, hogy azokba több bíró van beosztva, mint amennyi az eljárásjogi törvények alapján egy ügy elbírálásához szükséges. Az igazgatási egység tanács és az ítélkező tanács összetétele így elválik egymástól. Az ügyeket az ügyelosztási rend alapján az igazgatási egység tanácsra szignálja a bírósági vezető, a tanácselnök pedig saját hatáskörében eldöntheti, hogy a tanácson belül melyik három bíró legyen az ítélkező tanács tagja a tanácsra osztott ügyekben. Ennek körülményei azonban ismeretlenek, a perben első fokon eljárt bíróság ügyelosztási rendje sem tartalmaz semmilyen objektív szempontot, amely alapján a felek kikövetkeztethetnék, hogy kik lesznek a törvényes bírák az efféle "túltelített" igazgatási egység tanácsokra osztott ügyekben.[11] Az ilyen döntés minden túlzás nélkül nevezhető diszkrecionális jogkörben hozott döntésnek, azzal, hogy a Bszi. sehol nem ad diszkrecionális jogkört a bírósági vezetők kezébe a törvényes bíró kijelölése során. Minden szakirodalmi kritika ellenére azonban továbbra is töretlenül érvényesülő gyakorlatról beszélhetünk. A helyzet csak a Kúrián javult az uniós jogállamisági mechanizmus keretében bevezetett igazságügyi reform miatt.[12]
A hivatkozott felülvizsgálati határozatban a Kúria azzal érvelt, hogy az elsőfokú eljárás során mindvégig a Fővárosi Törvényszék 105.K. tanácsa járt el, ezért nem sérült a felperes törvényes bíróhoz való joga. Ez már csak azért is vitatható, mert az alapjog megnevezése törvényes bíróhoz való jog és nem törvényes tanácshoz vagy bírósághoz való jog; a törvény által rendelt bírónak a Bszi. 8. § (2) bekezdése szerint konkrétan meghatározott személynek kell lennie. A Bszi. 8. § (2) bekezdésének és a Kp. 8. § (1) bekezdésének együttes olvasata alapján jelen ügyben három név szerint meghatározott bíró tekinthető a felperes és az alperes törvényes bíróinak.
Szintén hiányossága a magyar bírósági igazgatási gyakorlatnak, hogy az ügykiosztó, illetve az ügyet átosztó igazgatási döntést sokszor nem közlik a felekkel annak ellenére, hogy az a tisztességes eljáráshoz fűződő egyik legfontosabb alapjogukat határozza meg. Így a felek csak homályban tapogatózva tudnak következtetni az egyes eljárási cselekményekből, hogy kik is lehetnek a törvényes bíráik, és esetleg elvonták-e őket tőlük. Ez a gyakorlat különösen aggályos az Európai Unió Bírósága által a C-647/21. és C-648/21. sz. egyesített ügyekben hozott ítélet tükrében, amely szerint az Európai Unióról szóló Szerződés 19. cikk (1) bekezdésének harmadik mondata megköveteli, hogy az ilyen bírósági igazgatási döntésekről alakszerű és indokolt döntés szülessen.
Jóllehet a perbeli esetben nem az ügykiosztás során merült fel a felperes által hivatkozott visszásság, mert annak során a 105.K. tanácsra osztották az ügyet; csakhogy e tanácsnak ekkor négy tagja volt, és az ügyelosztási rend semmilyen objektív rendelkezést nem tartalmazott
- 261/262 -
arra vonatkozóan, hogy a négyből mikor melyik három bíró jár el. Már önmagában az is aggályos, hogy nem alakszerű döntésből, hanem csak onnan volt megismerhető, hogy a három törvényes bíró egyike az eljárás során lecserélt bíró volt, hogy az előkészítő tanácsülésen ő vett részt, tehát azt megelőzően nyilvánvalóan rászignálták az ügyet. Szintén kérdéseket vet fel, hogy mi alapján lett pont ő az egyik törvényes bíró, és honnan tudták volna a felek ellenőrizni az ügykiosztás jogszerűségét, ha annak nem voltak az ügyelosztási rendben lefektetett szempontjai.
További probléma, hogy az első fokon eljárt Fővárosi Törvényszék Közigazgatási Kollégiumában az ügykiosztásra mind a teljes kollégium, mint a 105.K. tanács vonatkozásában elsősorban jogosult vezető éppen az a bíró, aki a tanács elnökeként eredetileg eljáró bírót váltotta az ítéletet meghozó tanácsban. Ebből akár az is levezethető lenne, hogy - amennyiben nem állt fenn helyettesítést megalapozó ok - a kollégiumvezető, aki egyben a 105.K. tanács tanácselnöke is, elvonhatta a felek egyik törvényes bíróját, és önmagát osztotta be az ítélkező tanácsba a helyére. Bár a Kúria ítéletében e kérdéssel nem foglalkozott, de természetesen lehetséges, hogy volt jogszerű indoka az elsőfokú bíróságnak a törvényes bíró elvonására, erről azonban elmulasztott formális, indokolt döntést hozni. Így ha volt is jogalapja a tanács tagjaként eljáró bíró cseréjének, akkor is a törvényes bíró elvonását jelentheti az alakszerűtlen átosztási döntés[13] formájában megvalósított bírócsere.
E ponton érdemes megjegyezni, hogy a német jogtudomány a törvényes bíróhoz való jog eddig tárgyalt formális felfogása mellett megkülönbözteti annak materiális felfogását, amely azt a követelményt állítja, hogy a törvényes bírónak meg kell felelnie a Grundgesetz bíróképének, így többek között a függetlenség és a pártatlanság kritériumának is.[14] A magyar Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint "el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében" [67/1995. (XII. 7.) AB határozat, ABH 1995.346, 347.]. A pártatlanság vizsgálata objektív nézőpontból azt kívánja meg, hogy a pártatlanság megfelelő látszata is meglegyen [32/2002. (VII. 4.) AB határozat, ABH 2002.153.]. Ahogyan arra az Alkotmánybíróság rámutatott, az Emberi Jogok Európai Bíróságának az objektív teszttel kapcsolatos gyakorlata szerint az ún. funkcióhalmozódás jogos kételyeket ébreszthet a pártatlanságával kapcsolatban (3046/2019. (III. 14.) AB határozat, Indokolás [54]). Az, hogy a kollégiumvezető és tanácselnök igazgatási eszközökkel vonta magához egy ügy elbírálását, az objektív teszt alapján felveti a törvényes bíróhoz való jog materiális oldalának sérelmét is.
Bár a jogirodalomban nem egységes annak megítélése, hogy a bírósági igazgatás a végrehajtó hatalomra bízott közigazgatási tevékenység-e, vagy sem, az Alkotmánybíróság mindenesetre úgy foglalt állást, hogy a bíróságok igazgatása a végrehajtó hatalom részét képező közigazgatási tevékenység, függetlenül attól, hogy azt a tételes jog által közigazgatási szervnek minősített szerv végzi-e, vagy sem (22/2019. (VII. 5.) AB határozat, Indokolás [110]). A végrehajtó hatalmi jelleget erősíti az is, hogy az ügykiosztás során a bírósági vezetők jogalkalmazása nem a bírói, hanem a közigazgatási jogalkalmazás jegyeit viseli magán.[15] Egyetértve az Alkotmánybíróság megállapításával, könnyen eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a perbeli esetben a végrehajtó hatalom (a bírósági igazgatás önálló feladat- és hatáskörrel felruházott tisztviselője) a bíróság igazságszolgáltatási tevékenységébe beavatkozva elvonta a felek egyik törvényes bíráját, és magához vont egy ügyet, azaz pont azt valósította meg, amelynek elkerülésére a törvényes bíróhoz való jog kialakult.
A Kúria ítéletében foglalt következtetés kiüresíti a törvényes bíróhoz való jogot. Az ítélet elvi megállapítása, miszerint a törvényes bíróhoz való jog nem a tanács egyes tagjai, hanem a tanács egésze tekintetében értelmezhető, több alapon is cáfolható. Egyrészt a Bszi. 8. § (2) bekezdésével ellentétes, contra legem jogértelmezést tartalmaz, abból ugyanis egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül kiderül, hogy a törvényes bíró alatt konkrét személy, és nem a tanács értendő. Másrészt ellentétes a törvényes bíróhoz való jog rendeltetésével, ugyanis a Kúria érve alapján ad absurdum teljesen jogszerű volna, ha egy törvényszéki kollégium valamennyi bíráját egyetlen igazgatási egység tanácsba osztanák be, és az ítélet meghozataláig váltogatnák egymást a tagok, hiszen ekkor mindvégig egy tanács járna el. Harmadrészt a releváns hazai[16] és német jogirodalom, valamint a német alkotmánybírósági gyakorlat is úgy foglal állást, hogy ha egy igazgatási egység tanács túltelített, az egyes ügyekben eljáró ítélkező tanácsok tagjainak akkor is egyértelműen és előre meghatározottaknak kell lenniük, mivel csak így érvényesülhet az az elvárás, hogy a felek név szerint tudják, hogy kik jogosultak elbírálni a jogvitájukat.[17]
A rendelkezésre álló információk alapján a felperes (és az alperes) törvényes bíróhoz való joga egyértelműen sérült az eljárás során, de nemcsak amiatt, mert elvonták
- 262/263 -
tőlük azt a bírót, aki az előkészítő tanácsülésen jelen volt, hanem azért is, mert egyáltalán nem lett megállapítva, hogy kik a törvényes bírái, és azt az ügyelosztási rendből sem lehetett kikövetkeztetni. A 105.K. tanácsra szignáló döntésből csupán az derülhetett ki, hogy a 105.K. tanács négy tagja közül hárman lesznek a törvényes bírák, de személy szerint továbbra is beazonosíthatatlanok maradtak. Az, hogy a kiinduló tanács egyik tagja az előkészítő tanácsülést követően eltávolított bíró volt, még nem jelenti, hogy jogszerűen minősült ő az egyik törvényes bírónak, és épp az okozza a jogsérelmet, hogy nem is lehet választ adni az ügyelosztási rendből erre a kérdésre. A perbeli esetben a felek törvényes bíráinak személye tulajdonképpen megállapíthatatlan az ügyelosztási rend törvénysértő jellege miatt.
A Kúriának érdemben kellett volna reagálnia a törvényes bíróhoz való jog sérelmére. E körben arra a dilemmára kellett volna választ adnia, hogy az ügykiosztó döntés aktushibájának következményeit perorvoslat útján lehetséges-e levonni, vagy más jogorvoslati úton kell a feleknek érvényesíteniük a törvényes bíróhoz való jogukat. A fundamentális kérdés, hogy amennyiben az ügykiosztást mint a bíróság igazságszolgáltatási tevékenységébe tartozó peres vagy akár nemperes eljárás törvényes lefolytatását meghatározó bírósági igazgatási cselekményt közigazgatási cselekménynek tekintjük, akkor azzal szemben lehet-e egyáltalán helye jogorvoslatnak az adott eljárási rezsimre irányadó perorvoslati rendszerben, vagy kizárólag a közigazgatási cselekményekkel szemben igénybe vehető jogorvoslati mechanizmusok keretében lehetséges a jogszerűtlen szignálási aktus korrekciója.
Amennyiben a felülvizsgálati eljárás keretei között érdemben vizsgálhatónak tartja a Kúria a kérdést, úgy a törvényes bíróhoz való jog sérelmének megállapítása a bíróság szabályszerű megalakításának hibája körében kezelhető. Mivel ez az eljárási hiba abszolút hatályon kívül helyezési ok a Kp. rendszerében, így a Kúriának a nem szabályszerűen megalakított bíróság által hozott ítéletet hatályon kívül kellett volna helyeznie, az elsőfokú bíróságot pedig új eljárásra kellett volna utasítania.
Dogmatikailag tisztább megoldás, hogy a szignálást a bírósági igazgatás közigazgatási aktusának tekintjük, így azzal szemben önálló jogorvoslatot kellene engedni, amely a Kp. generálklauzulája alapján elméletileg jelenleg sem kizárt, ha a bírósági vezetőt közigazgatási cselekmény megvalósítására feljogosított személynek, tehát funkcionális közigazgatási szervnek tekintjük.[18] Ebben az esetben egy, az ügykiosztást végző bírósági vezető ellen indított közigazgatási perben kellene megtámadni az ügykiosztó aktust. Ennek eljárásjogi szabályai és az alapul fekvő peres eljárásra vonatkozó jogkövetkezményei azonban nem kidolgozottak, így pillanatnyilag - a jelen ügyben is - célszerűbb megoldásnak tűnik a probléma perorvoslat keretében való kezelése. Hosszú távon ugyanakkor elengedhetetlen egy dogmatikailag is megalapozott jogorvoslati mechanizmus kialakítása a bírósági igazgatás esetlegesen jogsértő cselekményeivel szemben. ■
JEGYZETEK
[1] Philip Langbroek - Mirjam Westenberg: Court Administration and Quality Work in Judiciaries in Four European Countries. Bern, Stämpfli, 2018. 73.
[2] Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem. Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2011. 563-564.
[3] Badó Attila: A bírói függetlenség egyes garanciális elemeinek összehasonlító vizsgálata. Szeged, Iurisperitus, 2020. 62.
[4] Albin Eser: A "törvényes bíró" és kijelölése a konkrét ügyben. Magyar Jog, 1995. (5), 286.
[5] Martin Ahrens: Zugang zum Gericht - Gesetzlicher Richter. Annales Universitatis Scientiarium Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominata Sectio Iuridica, 2014. 14.
[6] Badó: A bírói függetlenség egyes garanciális elemeinek összehasonlító vizsgálata. 62.
[7] F. Rozsnyai Krisztina - Koósné Mohácsi Barbara: Tisztességes tárgyaláshoz való jog. In: Sonnevend Pál - Bodnár Eszter (szerk.): Az Emberi Jogok Európai Egyezményének kommentárja. Budapest, HVG-ORAC, 2021. 121.
[8] Eser: A "törvényes bíró" és kijelölése a konkrét ügyben. 286.
[9] Az olasz alkotmány 25. cikkének (1) bekezdése a törvényes bírót giudice naturale-nak nevezi. Az angol nyelvű szakirodalom szintén a right to a natural judge kifejezéssel hivatkozik a törvényes bíróhoz való jogra.
[10] Bszi. 11. § (2) bekezdés.
[11] Erről részletesebben lásd Fényes Marcell: A bírósági igazgatás szerepe a törvényes bíróhoz való jog érvényesítésében. Közjogi Szemle, 2023. (2), 53-62.
[13] Formálisan nem nevezhető a cselekmény átosztásnak, mert e kifejezést csak a tanácsok közötti, ügykiosztást követő módosításra használja a Fővárosi Törvényszék ügyelosztási rendje.
[14] Ahrens: Zugang zum Gericht - Gesetzlicher Richter. 14-16.
[15] A bírósági jogalkalmazás során a bíróságok már létező vagy korábban létezett jogviszonyok alapján fogalmaznak meg kötelezéseket és megállapításokat: múltbeli történések vizsgálatával jogvitákat döntenek el, jogok, kötelességek, jogviszonyok fennállását vagy fenn nem állását állapítják meg. Ehhez képest a közigazgatási jogalkalmazás a jövőre nézve hoz létre jogviszonyokat, állapít meg jogokat és kötelezettségeket. Rozsnyai Krisztina: A bíróságok és a közigazgatás alkotmányos kapcsolata. In: Fazekas Marianna (szerk.): Közigazgatási jog. Általános rész I. Budapest, ELTE Eötvös, 2020. 51-52.
[16] Kovács András György: Adalékok a Kúria első elnöke jogállamhoz való viszonyának megértéséhez. Fundamentum, 2020. (4), 25.
[17] Eser: A "törvényes bíró" és kijelölése a konkrét ügyben. 287-288.
[18] Kp. 4. § (1) bekezdés és (7) bekezdés 1. pont e) alpont.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, ELTE ÁJK Közigazgatási Jogi Tanszék.
Visszaugrás
