Az egyes bűncselekmények természetéhez és súlyához igazodó büntetési rendszer és a büntetéskiszabás normatív előírásai együttesen szolgálják a jogállami legális büntetés funkcióját a szankcióval történő arányos és megérdemelt viszonzást.[1]
Az Alkotmánybíróság működésének korai szakaszában megfogalmazott örökbecsű kijelentés, a halmazati büntetés esszenciáját jelentő arányos büntetéskiszabási koncepció kiindulópontjaként szolgálhat.
Az arányos büntetés kérdésköréhez tartozik az összbüntetési eljárás is, ami egy időben elhalasztott, halmazati büntetés kiszabását pótló eljárást jelent. Ahogy Földvári József definiálja a fogalmat, amíg a halmazati büntetés alkalmazásának bűnhalmazat fennforgása a feltétele, addig az összbüntetésbe foglalást az ítélethalmaz teszi szükségessé.[2] Kérdés azonban, hogy összbüntetés a halmazattal szemben csupán jogtechnikai jellegű eljárás-e?
A Csemegi kódex óta fennálló, töretlen bírói gyakorlatunk speciális anyagi jogi jogintézménynek tekintette az összbüntetést, azzal a kivétellel, hogy tartalma szerint nem vonható a Btk. 2. §-ában írt időbeli hatály értelmezési körébe, valamint ennek során a Btk. 80. §-ának a büntetés kiszabási elvekre vonatkozó rendelkezései nem érvényesülnek[3].
Az összbüntetés sajátos, hibrid természete fentiekre tekintettel jelentős mértékű (jogalkalmazói és jogalkotói) újragondolást igényel az Alkotmánybíróság 1/2020. (I.2.) számú AB határozata fényében, melyben a testület visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a Kúriának, az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályokról szóló 2/2019. Büntető jogegységi határozatát, annak alaptörvény-ellenessége miatt.
Álláspontom szerint az összbüntetési eljárás szempontjából a fenti döntés csupán a jéghegy csúcsát mutatta meg, ugyanis a citált bírói gyakorlat alkotmányossági kérdésén kívül, más rendszerszintű problémák és ellentmondások is felmerülnek a gyakorlatban. Ennek ellenére a hatályos Btk. kodifikációja során sajnálatos módon kevésbé érdemesített kérdéskörnek számított az összbüntetés, habár jól láthatóan a jogalkotó célja egyértelműen a jogintézmény hatókörének szűkítése is a szigorítás irányába mozdult el.
Úgy vélem az Alkotmánybíróság döntése, de általában a paradigmaváltásra késztető helyzetek nem csak arra adnak alkalmat, hogy az így előállt gyakorlati kérdésekre választ találjon a judikatúra, hanem az összbüntetés jövőbeli sorsának, esetlegesen a szabályozás koncepciójának újragondolására inspirálja a jogalkotót. Jelen dolgozat tehát a fenti célok által generált elvi és gyakorlati kérdések megválaszolására tesz kísérletet.
Az alábbiakban röviden érdemes kitérni az összbüntetés hazai szabályozásának fejlődéstörténetére, melyből jól
- 193/194 -
láthatóan felsejlik azon, a dolgozat szempontjából is lényeges körülmény, ami a jogintézménynek a halmazati büntetéssel való összetartozását jellemzi.[4]
Az első magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878. évi V. törvénycikk) 96. §-a akként rendelkezett, hogyha ugyanazon személy több büntetendő cselekményt, vagy ugyanazon büntetendő cselekményt több izben követte el: az egyes cselekményekre együttvéve egy összbüntetés szabandó ki. Tehát a bármely módon előállt halmazati büntetést, generálisan összbüntetésnek nevezte a jogalkotó, ugyanis a törvény 104. § 2. pontja alapján, a fenti rendelkezést akkor is alkalmazni kellett, ha az elitélt szabadságvesztés-büntetésének végrehajtása alatt, már jogerejü elitéltetése előtt elkövetett más büntetendő cselekmény miatt, határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetésre újólag itéltetik el (ez a mai jogi terminológia szerinti összbüntetés).
Magam részéről helyeselhetőnek tartom azon jogalkotási koncepciót, mely egy jogintézménynek, a jogalkotó által is megfogalmazott célját (ami jelen esetben az elítélt olyan helyzetbe hozatala, mintha cselekményeit egy eljárásban bírálták volna el) egységes szabályok szerint kívánja rendezni. Tehát a halmazati büntetés szabályai egységes elvek mentén kerültek meghatározásra, még akkor is, ha a büntetések eltérő időpontokban kerültek kiszabásra.
A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvény 518. §-a pedig generális módon akként rendelkezett, hogy az összbüntetés meghatározása egyedül az előbbi ítéletekkel kimondott büntetések tartama és súlyosságuk aránya alapján történik. A kisebb tartamú büntetés vagy büntetések elenyészése mértékének meghatározásához a gyakorlat csupán azt az iránymutatást adta, hogy ezen büntetések a mérsékelt kumuláció elvei szerint mindenekelőtt egy büntetési nemre változtatandók és azután egyhuzamban kiállásukra való tekintettel, kellő módon megrövidítendők, ami igen széles körű mérlegelési lehetőséget biztosított a bíró számára.[5]
A büntető törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény (Btá.) 57. § (1) bekezdése ugyan továbbra is összbüntetésnek nevezte a bűnhalmazat bármely fajtája (akár ítélethalmazat) alapján kiszabandó büntetéseket, de a törvény 59. §-a már speciális szabályokat tartalmazott arra az esetre, ha az összbüntetés feltételei utólag, különböző jogerős ítéletekkel kiszabott börtönbüntetések révén jöttek létre (a szakirodalom ezt nevezte utólagos összbüntetésnek[6]).
A törvény vonatkozó része a halmazati büntetés általános szabályaival egyezően állapította meg, hogy az összbüntetés nem érheti el a jogerősen kiszabott büntetések együttes tartamát és nem haladhatja meg sem a húsz évet, sem a legsúlyosabb cselekményre a törvényben megállapított büntetés másfélszeres tartamát.
Az 1961. évi Btk. tárgykört érintő nóvuma mindenképpen az összbüntetésnek a halmazati büntetés szabályaitól való önálló címben és szerkezetben történő elhelyezése volt. Látszólag ugyanis ezen időponttól beszélhetünk a mai értelemben felfogott ún. összbüntetésről, mint elkülönült szabályozásról.
Azért használtam a látszólagos kifejezést, mert tulajdonképpen a törvény azon esetekben, amikor az elkövető a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt követte el a bűncselekményeket (kvázi halmazati viszony), visszautalva a halmazati büntetésre irányadó szabályokra, eszerint kellett az összbüntetés mértékét meghatározni.
Földvári József ezen tárgykört érintő tanulmányában rámutatott arra, hogy kvázi halmazati viszony esetén az a helyzet is előállhatott, hogy az összbüntetés tartama kevesebb lehetett, mint a kiszabott büntetések közül bármelyik, ugyanis itt csak a kumuláció tilalma érvényesült. Ebben az esetben nem a kiszabott büntetések alapján, hanem az elkövetett bűncselekményekre a törvényben kilátásba helyezett büntetésre figyelemmel kellett az összbüntetést meghozni.[7]
Az 1978. évi Btk. előkészítése során meglehetősen részletes jogalkotási vita zajlott az összbüntetés tárgykörében, azonban a végeredmény az 1961. évi Btk. megoldását konzerválta.
Paradigmaváltást az összbüntetés hatókörének szűkítésével a Büntető törvénykönyvet átfogó módon módosító 1998. évi LXXXVII. törvény hozott.
A fenti jogszabály egyrészt az összbüntetést egyetlen lehetséges esetkörre, azaz az ún. kvázi halmazati viszonyra korlátozta azzal, hogy kizárólag a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését megelőzően elkövetett cselekmények tarthattak igényt ezen halmazati büntetést pótló eljárás alkalmazására. A korábbi szabályozás a több szabadságvesztés büntetés egyhuzamban való kitöltésével járó fokozott hátrányt is ki kívánta küszöbölni az elítélt tekintetében, azonban a folyamatos végrehajtásból adódó hátrányokat a jogalkotó már nem tartotta olyan mérvűnek, amit a büntetés mértékének megváltoztatásával lenne szükséges orvosolni, mellyel magam részéről is egyetértek.
A hatályos Btk. kodifikációja során megjelent tervezetek és jogirodalmi források többsége kevés figyelmet fordított az összbüntetés jogintézményére. Az általam fellelt két megoldási javaslat merőben eltérő álláspontot tükrözött, ugyanígy a végső szövegváltozat is. Az első tervezet[8] szövege szinte teljes mértékben megegyezett a korábban hatályos definícióval, annak megváltoztatásá-
- 194/195 -
ra nem látott alapot. A második tervezet[9] szemben a hatályos Btk.-val nem rendelkezett az összbüntetésről, mivel a jogalkotói szándék az volt, hogy az erre vonatkozó rendelkezéseket a jövőben a büntetés-végrehajtási kódex tartalmazza majd, lévén, hogy egy utólagos, technikai jellegű eljárásról van szó.
Az összbüntetés jogtörténeti fejlődésének íve a hatályos rendelkezés ismeretében tehát egyértelműen a szigorodás felé haladt. A hatókör szűkülést jól mutatja, hogy a Btk. 93. §-a a legkorábbi elsőfokú ügydöntő határozat kihirdetését megelőzően elkövetett bűncselekmények esetében teszi lehetővé az összbüntetésbe foglalást.
Ehhez kapcsolódóan a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény (Btkátm.) 3. §-a akként rendelkezett, hogy ha az összbüntetésbe foglalandó ítéletek közül legalább egy a Btk. hatálybalépését követően emelkedett jogerőre, a Btk. 93-96. §-át kell alkalmazni. Tehát eltérő büntetőtörvények alkalmazásának lehetősége esetén a jogalkotó, a bírói mérlegelés lehetőségét annullálva kötelezően a hatályos összbüntetési szabályok alkalmazását írta elő (időbeli korlátozás).
Ezen túlmenően a törvény egyrészt kötelezően előírja a bíró számára, hogy a rövidebb tartamú büntetések egyharmadnál nagyobb része nem enyészhet el, másrészt azt is, hogy tiltja a többszörös összbüntetésbe foglalás lehetőségét. Emellett a jogalkotó azzal, hogy kizárólag a büntetések együttes tartamát meghaladó büntetés kiszabását tiltja, implicite lehetővé teszi a kumuláció lehetőségét is (tartalmi korlátozás).
Ehhez kapcsolódóan a jogalkotó a korábban hatályban volt, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényt akként módosította (melyet a jelenleg hatályos Be. is megőrzött), hogy összbüntetési eljárás lefolytatására az elítélt hozzájárulását is be kell szerezni, melynek alapján a bíróság köteles az összbüntetési eljárást lefolytatni, hivatalból vagy csupán ügyészi indítványra nincs helye az eljárás lefolytatásának (eljárásjogi korlátozás).
A szabályozás mikéntje tekintetében mind a három csoportba sorolt korlátozás területén természetesen fogalmazhatóak meg kritikák, de úgy vélem az összbüntetés időbeli korlátozásának kérdése az, ami a legfajsúlyosabb gyakorlati problémákat okozta, így az alábbiakban elsőként erre térek ki.
Az összbüntetésre vonatkozó jelenlegi, az elkövetőre nézve hátrányosabb szabályok visszaható hatályának kérdése elsőként a 10/2018. (VII. 18.) számú AB határozatban került alkotmányossági szempontból vizsgálat alá. Az indítványozó azért terjesztett elő az ügyben eljárt másodfokú bíróság jogerős végzésével szemben alkotmányjogi panaszt, mert a korábbi szabadságvesztés büntetéseinek összbüntetésbe foglalására vonatkozó indítványának elutasítására a Btkátm. 3. §-a alapján került sor. Eszerint azzal, hogy az összbüntetni kért alapítéletek közül egy az új Btk. hatálybalépését követően emelkedett jogerőre, nem volt mód arra, hogy az indítványozó korábbi összbüntetését és ezt követően született, legutóbbi jogerős ítéletét összbüntetésbe foglalják, ugyanis a hatályos szabályozás tiltja a többszörös összbüntetésbe foglalás lehetőségét. Indokainak lényege szerint, a támadott jogszabályi rendelkezés azért sértette az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, mert visszaható hatályú jogalkalmazást tett lehetővé.
Az Alkotmánybíróság jelen határozata, ahogy erre utalás is történt a korábbi tárgykört érintő döntések áttekintését követően, valóban hiánypótlónak tekinthető. Tény, hogy korábban az összbüntetés nem képezte tárgyát olyan alkotmányossági vizsgálatnak, amely a visszaható hatály tilalmának az érvényesülését vizsgálta volna. Ellenben ez nem azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróságnak ne lett volna lehetősége ezidáig a jelen határozatban foglalt okfejtésének a levezetésére. Az 1116/D/2001. AB számú határozatban a korábban hatályos 1978. évi Btk. összbüntetésre vonatkozó (fent már kifejtett) időbeli szabályokat szintén szigorító 1998. évi LXXXVII. számú törvény rendelkezéseit támadták az indítványozók, akik cselekményüket még a módosítás hatálybalépése előtt követték el. Mivel a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kellett a fenti módosításokat, álláspontjuk szerint a szigorúbbá vált jogszabály visszaható hatályú alkalmazását okozták. Az Alkotmánybíróság ennek ellenére nem végezte el a módosítás tartalmi elemzését, többek között kriminálpolitikai döntésnek titulálva a jogalkotónak, a szabályozás szigorúbb irányban történő megváltoztatását. Ezzel ellentétesen álláspontom szerint az érintett ügy nem csupán egy jogpolitikai döntés felülvizsgálatát rejtette magában, a jelenlegi esettel szinte analóg helyzetre tekintettel indokolt lett volna vizsgálni a jogszabály visszaható hatályú alkalmazásának fennforgását.
Ennek indoka röviden az, hogy az Alkotmánybíróságnak joga és egyben kötelessége is, hogy a büntetőpolitika alkotmányos korlátait megállapítsa (1214/B/1990. AB határozat). A büntetőpolitikai célok, követelmények helyessége és indokai, így különösen azok célszerűsége és hatékonysága természetesen kívül esnek ezen döntési hatókörön (23/2014. AB határozat). A fő kérdés tehát az, hogy a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alaptörvény valamely rendelkezésével.
Magam részéről úgy vélem, hogy az összbüntetés szabályait illetően mind az 1998. évi, mind a 2012. évi szűkítő rendelkezések felvetették a norma alaptörvényellenségének a lehetőségét, ezért helyesen döntött a tárgyalt ügyben az Alkotmánybíróság, amikor az indítvány tartalmáról érdemben állást foglalt.
A határozat a Btkátm. 3. §-ának visszaható hatályúnak minősítését az Alaptörvény B) cikkének (1) bekezdésében
- 195/196 -
szereplő jogállamiság követelményéből vezette le, melynek részét képezi a jogbiztonság követelménye. Ezt a büntetőjogban egyebekben a nullum crimen/ nulla poena sine lege alapelvek testesítik meg.
Ennek generális indoka az, hogy a jogrendszer egésze, annak részterületei, valamint egyes szabályai világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára előre láthatóak legyenek, továbbá a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzanak. Büntetőjogi közegbe átültetve ez az elv, az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazásának követelményét és a súlyosabb büntetőtörvény visszaható hatályának a tilalmát jelenti jelen ügy szempontjából (nullum crimen/ nulla poena sine lege praevia).
Materiális szempontból ezt úgy is felfoghatjuk, hogy ilyenkor a régi szabály tovább hat, de ahogy Grosschmid Béni kifejti, a régi törvényt mindig és mindenkor az új törvénynek akaratján keresztül alkalmazzuk,[10] tehát a vissza nem hatás az új törvény parancsából származik.
Az Alkotmánybíróság döntésének okfejtése véleményem szerint nehezen vitatható, ugyanis a Btkátm. sérelmezett rendelkezése a bírói mérlegelés lehetőségét annullálva, egy objektív tényre (egyik ítélet jogerőre emelkedésének dátumára) figyelemmel írta elő ipso facto az elítéltre hátrányosabb jogértelmezést is lehetővé tevő anyagi jogi szabályok (hatályos Btk.) alkalmazását. Az elítélt helyzete így azáltal nehezült el, hogy a jogalkotó a jogszabály hatálybalépését megelőzően keletkezett tényekhez fűzött új, a korábban hatályos szabályozáshoz képest eltérő, előre nem látható jogkövetkezményt.
E körben a határozat egyértelműen rögzítette azt is, hogy az alapul fekvő norma nem tette lehetővé az eljáró bíróságok számára, hogy a Btk. 2. § (1)-(2) bekezdései alapján maguk döntsék el, melyik büntető törvénykönyvet alkalmazzák, azaz az időbeli hatály alkalmazásának feltételeit (elkövetéskor vagy elbíráláskor hatályos Btk. közötti választás lehetőségét) kizárta.
Szívós Mária alkotmánybíró a határozathoz fűzött különvéleményében az összbüntetésnek, a bírói gyakorlat által kidolgozott jogi természete koncepciója alapján arra a következtetésre jutott, hogy a kifogásolt szabályozás nem minősül visszaható hatályúnak. A különvélemény azon alapvetése, mely a jogintézmény járulékos jellegét hangsúlyozza nem vitatható, a csupán deklaratív jelző viszont már annál inkább. Ezzel együtt véleményem szerint téves azon álláspont, ami a visszaható hatály kérdésének eldöntését az összbüntetési szabályok alkalmazásának megnyiltához köti, azaz azon időponthoz, amikor jogerőre emelkedik a második jogerős ítélet, így az érvelés szerint a bíróság nem is kerülhet abba a helyzetbe, hogy a nullum crimen sine lege és annak társelvei alkalmazásra kerüljenek, választási lehetőség hiányában. Ugyanis az utoljára jogerőre emelkedett ítélet időbelisége határozza meg az összbüntetés ítélet során alkalmazandó büntetőtörvényt.
Ezen elmélet hibáját abban látom, hogy erre vonatkozó törvényi felhatalmazás nélkül, az összbüntetés szabályaira a Btk. Általános Részében meghatározottól eltérő, speciális időbeli hatályra vonatkozó rendelkezést fogalmaz meg. Ennek gátját ugyanakkor rendszertani ok képezi. A Btk. időbeli hatályára vonatkozó szabályok generális módon irányadók az abban foglalt jogintézmények összességére, kivétel szabályt ugyanis a jogalkotó korábban sem határozott meg.
Habár ún. vegyes rendszert követő törvényünk középpontjában a tett és a tettes áll, az időbeli hatály szempontjából főszabály szerint az adott cselekménynek van prioritása, így elsősorban a tettet középpontba állító koncepció mentén épül fel a Btk. időbeli hatályának szerkezete.
Ha tehát két eltérő büntető törvénykönyv hatálya alatt követte el a terhelt az összbüntetni kért ítéletekben szereplő bűncselekményeket, a korábbi Btk. egységes szabályrendszere, így az összbüntetés rendelkezéseinek ismerete is adott volt számára, ezen anyagi jogi rendelkezések is cselekményéhez tapadnak, függetlenül attól, hogy ekkor még az összbüntetésbe foglalás lehetősége nem nyílt meg.
Ahogy azt a 11/1992. (III. 5.) AB határozat megfogalmazta, az egyén alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési tételei érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás és a büntethetőség összefüggő zárt szabályrendszere.
Ezen elvből pedig logikusan következik, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás egészére - a büntethetőség feltételeitől kezdve a büntetés kiszabására vonatkozó szabályokig - ugyanazok az alkotmányos követelmények érvényesek.
A fenti határozat is hangsúlyozta azt az egységes szemléletet, hogy nincs alkotmányos alap arra, hogy a visszaható hatály tilalmát, illetve a súlyosabb elbírálás tilalmát a cselekmény büntetőjogi elbírálásának csupán egyes elemeire alkalmazzák, s másokra nem. Ennek helyes indokát pedig a testület abban látta, hogy a büntetőjogi felelősség minden szabályának módosulása, alapvetően és közvetlenül érinti az egyéni szabadságot és az egyén alkotmányos helyzetét.
Természetesen a jogalkotónak lehetősége van kivétel szabályt megfogalmaznia az időbeli hatály általános rendelkezései alól vagy a Btk. körén kívül, más rendszertani szempontok szerint szabályozni a kérdéskört, a különvéleményben is megjelenő, lényegében eljárásjogi megközelítés érvényre juttatása érdekében, ezzel szigorítva az összbüntetéssel nyújtott kedvezményeket, de ezt csak a jövőre nézve teheti.
A határozat ezzel együtt a jogirodalmat is megosztotta. A döntés meghozatala előtt Czédli Gergő érvelt a többségi állásponttal egyezően és tartotta visszaható hatályúnak a Btkátm. 3. §-át, aki jogalkotói beavatkozással, a fenti jogszabály hatályon kívül helyezését látta indokoltnak, a későbbi esetleges alkotmányos revízió elkerü-
- 196/197 -
lése végett.[11] Ezzel ellentétesen főként a Legfőbb Ügyészség szakmai álláspontját tükröző kommentár irodalom, az összbüntetés lehetőségének megnyiltához[12] kötötte az időbeli hatály kérdését.
Ez a tendencia az Alkotmánybíróság fenti döntését követően sem változott, ugyanis két jól körülhatárolható álláspont alakult ki a szerzők körében is. Ficsór Gabriella véleményem szerint helyesen akként érvelt, miszerint az AB határozat egyértelművé tette, hogy az új anyagi jogi jogszabály hatálybalépése előtt keletkezett tényekhez (a bűncselekmény elkövetése) nem fűződhetnek súlyosabb jogkövetkezmények és az összevetési alap most már kizárólag az alapítéletekkel elbírált bűncselekmények elkövetési ideje lehet.[13]
Ami az ezzel ellentétes álláspontot illeti, Belovics Ervin a határozat indokolását egyenesen jogi nonszensznek nevezte, ugyanis okfejtése szerint a büntetőjogi felelősség kérdéskörének jogerős eldöntése után kellene figyelembe venni olyan normát, amelynek hatálya csak az ezt megelőző eljárásra terjedhet ki. Véleménye szerint az Alkotmánybírság ezzel a Btk. időbeli hatályának kiterjesztését valósította meg.[14]
Javaslata szerint a jogalkalmazónak az összbüntetésbe foglalás időpontjában hatályos szabályokat kell alkalmaznia, amennyiben az összbüntetésbe foglalandó ítéletek közül legalább egy a Btk. hatálybalépését követően emelkedett jogerőre.
Tehát azon két jól körülhatárolható álláspont, ami az összbüntetés szempontjából egy anyagi jogi, illetve egy eljárásjogi felfogást kapcsolt a Btk. időbeli hatályának értelmezéséhez, a gyakorlati jogalkalmazásban is megmutatkozott és jogbizonytalanságot okozott.
Ennek eredményeképpen a Kúria, az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályok kérdéseit a 2/2019. Büntető jogegységi határozatban (továbbiakban: BJE) rendezte az egységes joggyakorlat kialakítása érdekében azt a gyakorlat által eddig is követett álláspontot választotta, amit nevezhetünk eljárásjogi felfogásnak. Tehát lényegében megismételte az Alkotmánybíróság által megsemmisített Btkátm. 3. §-ában foglaltakat azzal, hogy amennyiben az érintett alapítéletek mindegyike 2013. július 1. napját megelőzően jogerőre emelkedett és a szabadságvesztés tekintetében végrehajthatóvá vált, úgy a korábbi Btk. összbüntetésre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni. Amennyiben legalább egy alapítélet 2013. július 1. napja után emelkedett jogerőre, vagy vált a szabadságvesztés tekintetében végrehajthatóvá, úgy a hatályos Btk. szabályait kell követni.
Megjegyzem, hogy hazai büntetőjogukban, a Btk. időbeli hatályának effajta értelmezését követő álláspont mondhatni a Csemegi Btk. óta érvényesülő jogelvnek tekinthető, a jelen határozat döntésének táptalaját is a bírói gyakorlatot megszilárdító korábbi legfelsőbb bírósági döntések képezték,[15] habár a kérdéskör ilyen formájú és részletes kifejtését ezidáig a jogalkalmazási gyakorlat nem indokolta.
A BJE az összbüntetés jogi természetével kapcsolatosan kifejtett álláspontjával részben egyetértek. Így nem képezheti vita tárgyát, hogy az összbüntetés nem a klasszikus értelemben vett érdemi (ügydöntő) határozat létrehozását célozza. Azonban túlzás lenne azt állítani, hogy pusztán deklaratív jogintézmény, illetve, hogy a büntető anyagi jogi rendelkezések szempontjából nem tekinthető elbírálásnak. Vagy, ahogy a legfőbb bírói fórum megfogalmazta, az összbüntetés intézményi, és nem valóságot értékelő jellegű.
Véleményem szerint a Kúria fenti alapvetéséből a Btk. időbeli hatályára vonatkozóan levont következtetések álláspontom szerint contra legem bíró alkotta jognak (kivételszabálynak) tekinthetők, mivel az összbüntetés szempontjából végeredményben értelmezhetetlennek tartja a határozat a Btk. 2. §-át, közömbös időszaknak titulálva az irányadó norma szerint az összevetés alapját képező elkövetéskori és az elbíráláskori jogi helyzetet. Ezen okfejtés egészen odáig vezet, hogy a tárgyalt jogintézmény egy Btk.-n kívüli jogi helyzetben találja magát az időbeli hatály szempontjából, ugyanis az indokolás az összbüntetés megnyíltát a második jogerőre emelkedett alapítélethez köti és eszerint ilyenkor az elkövetéskori joghelyzethez már nem lehet visszatérni.
Természetesen az összbüntetésnek a jogrendszerünkben a jogalkotó által meghatározott funkciója alapján igazolható lenne differenciálni az időbeli hatály rendelkezéseit az általános szabályokhoz képest, azonban a fenti jogegységi határozat problémaköre abban ragadható meg, és ezt fontos kiemelni, hogy itt a Kúria nem jogot értelmezett, hanem a Btk. szöveg anyaga szempontjából teljesen újat alkotott, azaz nem a törvény nyelvtani és rendszertani értelmezésének esetleges kollízióját oldotta fel.
Jelen ügyben kollíziós helyzetről egyébként is fogalmi képtelenség beszélni, hiszen az adott norma önmagában bármely értelmezési módszer bevonásával sem vezethet eltérő következtetésre, a kívánatos szabály megalkotása pedig túlmutat a jogalkalmazói hatókörön.
A határozat döntésének tartalma vonatkozásában megjegyezni kívánom, hogy az Alkotmánybíróság már elemzett 10/2018. számú AB határozata egyértelműen utalt arra, hogy az időbeli hatály értelmezési szabályrendszerét kell követnie a judikatúrának (elkövetéskori vagy elbírá-
- 197/198 -
láskori időpont keretei között) azzal, hogy e körben az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása a Kúria feladatát képezi. A jogegységi határozat mivel az Alkotmánybíróság fenti határozatának indokolásában kifejtett jogértelmezéssel szemben teljes mértékben ellentétben állt, ezért az újabb alkotmánybírósági revízió esélyét eleve magában hordozta.
Ennek folyományaként bírói kezdeményezésre indult eljárásban az Alkotmánybíróság az 1/2020. (I. 2.) AB határozatában megállapította a fenti jogegységi határozat alaptörvényellenességét és visszaható hatállyal megsemmisítette azt.
Az indítvánnyal támadott másodfokú bíróság érvelése szerint a Btkátm. 3. §-ának az Alkotmánybíróság általi megsemmisítése csupán a jogi helyzet formális változását idézte elő, továbbá a megsemmisítés nem jelenti azt, hogy a megsemmisített rendelkezés alapjául szolgáló bírói gyakorlat ne érvényesülne tovább változatlanul.
Az Alkotmánybíróság, az indítványozó elsőfokú bíróság érvelésével egyetértve kifejtette, hogy a BJE sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében, valamint a C) cikk (1) bekezdésében foglaltakat, azaz a norma visszaható hatályú alkalmazásának tilalmát és a hatalommegosztás elvét. Előbbi kérdéskör tekintetében utalt a határozat a 10/2018. számú AB határozatban kifejtett álláspontra, melyet megismételni nem kívánok. Mindenesetre a jelen határozat leszögezte, hogy a Btk. 93-96. §-ai a 2013. július 1-jét megelőzően jogerőre emelkedett ítéletekben foglalt büntetés összbüntetésbe foglalására csak akkor alkalmazhatók, ha az elítéltre nézve kedvezőbb, előnyösebb előírást rögzítenek.
Teljes mértékben egyetértve a határozat indokolásával, a jogalkotó az összbüntetés szabályait a büntető törvénykönyv általános részében helyezte el és minek után kivételszabályt a bűncselekmény elbírálása körében irányadó anyagi jogi szabályok körét érintően nem tett, ezért az ítélkező bírónak a Btk. 2. §-a alapján kell eljárni. A jogalkotó pedig ezzel együtt pontosan és taxatíve meghatározta azt is, hogy a Btk. 2. §-át mikor nem kell alkalmazni [Btk. 2. § (2) és (3) bekezdés], ezen kivételszabály fennforgásának hiányában pedig értelemszerűen és főszabály szerint a Btk. 2. § (1) bekezdése az irányadó (cselekmény elkövetési és elbírálási időpontjának összevetése).
Az Alkotmánybíróság fentiekből levont következtetése a támadott BJE vonatkozásában nehezen vitatható, miszerint a Kúria határozatának rendelkező részében foglaltakat nem a Btk. 2. § (2)-(3) bekezdéseiben foglalt kivételszabályokból vezette le, arra a kivételszabályok tartalma alapján lehetősége sem lett volna, hanem lényegében egy új kivételszabályt, vagyis jogot alkotott, amellyel a Btk. 2. § (1) bekezdése szerinti főszabály alkalmazását az összbüntetéssel összefüggő egyes esetekben kizárta.
Úgy gondolom érdemes arra is kitérni, hogy a Kúria által az összbüntetés időbeli hatálya tekintetében hosszú idő óta követett bírói szokásjogra történő hivatkozása sem alkalmas arra, hogy az írott jog rendelkezéseit lerontsa.
A bírói jogalkotás vagy szebben kifejezve, jogtalálás elfogadásának a lehetősége ugyanis álláspontom szerint csak azon esetekre korlátozódhat, amikor írott jog nem áll rendelkezésre az adott ügy eldöntéséhez, avagy a nyelvtani kifejezés határai miatt a különböző jogértelmezési metódusok révén akár több fajta végeredményhez juthatunk. Találóan mutat tehát rá Szabó Miklós, hogy a jogászok legfontosabb művészete a "szabadulóművészet", vagyis a megszabadulás a kötelező szabályok béklyójától akkor, amikor az adott eset helyes elbírálása azt megkívánja - hogy a summum ius ne váljon summa iniuriává.[16]
Jelen ügyben azonban egyrészt ilyen szükségről nem beszélhetünk, másrészt a kifejezetten contra legem történő értelmezési mód túlmutat a bíró jogalakító szerepén. A kérdés persze az, hogy miért is tekinthetjük új kivételszabálynak a Kúria támadott jogegységi határozatát, az időbeli hatályra vonatkozó általános szabályok tükrében. A jogegységi határozat maga, illetve az abban kifejtettek álláspontot támogató alkotmánybírósági különvélemények legfőbb ellenérve egyrészt szemantikai, másrészt rendszertani okfejtésen alapult. Eszerint a Btk. időbeli hatályára vonatkozó szabályok a bűncselekmény elbírálásáról szólnak, míg az összbüntetés rendelkezései a büntetések összbüntetésbe foglalásáról, az előbbi eljárás így nem vonható utóbbi fogalomkörébe.
Hogy az összbüntetésbe foglalás elbírálásnak tekinthető-e, azt a 3362/2018. (XI. 28.) számú AB határozatban az Alkotmánybíróság egyebekben igenlően döntötte el, speciális elbírálásként nevesítve. Kétségtelen tény, hogy a Btk.-ban a büntetés kiszabására irányadó rendelkezések között helyezkedik el a jogintézmény. A történeti fejlődésből pedig az is jól látható, hogy a halmazati büntetés szabályaiból kiválva, azt pótló eljárásként került megfogalmazásra. Emellett egyetértek a testület fenti határozatában szereplő azon érvelésével, miszerint az összbüntetés nem csupán matematikai művelet, annak tartamának meghatározása bírói mérlegelést igényel a halmazati büntetésre vonatkozó szabályok logikája szerint, a törvényben rögzített minimális és maximális mérték keretei között. Azonban azt látni kell, hogy ezen tevékenység korlátozott ítélő bírói aktivitást igényel.
Mindebből úgy vélem következik, hogy az összbüntetés hibrid természetű büntetéskiszabási forma, hiszen egyformán megtalálhatóak benne deklaratív és bírói mérlegelést igénylő kérdéskörök is, igaz utóbbi jóval kisebb mértékben. Az időbeli hatály kérdésének szempontjából tehát véleményem szerint az elbírálás fogalma alkalmazható és értelmezhető az összbüntetés vonatkozásában. Természetesen eljárásjogi szempontból az összbüntetési ítélet nem tekinthető ügydöntő határozatnak, de azt is szükséges látni, hogy a Büntető Törvénykönyvünk nem pusztán azon jogintézményekhez társít anyagi jogi minőséget, melyek közvetlenül a büntetőjogi felelősség elbírálása szempontjából bírnak relevanciával,
- 198/199 -
hanem az azt kiegészítő és abban foglalt egyéb eljárásoknak, jogintézményeknek is. Ezzel együtt eljárásjogi vagy részben eljárásjogi természetű jogintézmények is elhelyezésre kerültek a Btk.-ban, melyekre az időbeli hatály szabályai vonatkoznak.
Fentiekkel összefüggésben, más tárgykörben, de hasonló elvi alapon kezdeményezte korában a legfőbb ügyész jogegységi határozat meghozatalát, a határozott tartamú szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás szabályainak a büntetőtörvény időbeli hatálya szempontjából történő figyelembevételével összefüggésben. Az indítványozó szerint ugyanis az elbírálás a bűnösség kérdésében történő döntést, a bűncselekmény minősítését és a joghátrány - korábbi Btk. 83. §-ában, illetve a Btk. 80. §-ában írt elvek szerinti - meghatározását öleli fel. A jogerős elbírálás az említett kérdésekben res iudicata hatás kiváltását eredményezi. Erre figyelemmel álláspontja szerint az elbírálás körébe csak azon kérdések vonhatók, melyekhez jogerőhatás fűződik. Tekintettel arra, hogy a büntetőeljárási szabályok a feltételes szabadságra vonatkozó valamennyi ítéleti rendelkezés megváltoztatását lehetővé teszi, így anyagi jogerőhatás nem fűződik hozzá és annak figyelembevétele a Btk. 2. §-ának alkalmazása során nem indokolt.
A Kúria Jogegységi tanácsa a 2014.El.II.JE/B.2/2. szám alatti végzésével a jogegységi határozat meghozatalát mellőzte, lényegében hivatkozva a 4/2013. (X. 14.) BK véleményben kifejtett azon okfejtésre, miszerint a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének legkorábbi, törvény erejénél fogva kötelező időpontjára vonatkozó rendelkezés a Btk. 2. §-ának (1) és (2) bekezdése szerinti elbírálás fogalmába tartozik.
Véleményem szerint a Kúria álláspontja helyes, annak ellenére is, hogy eljárásjogi szempontból a feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezés valóban nem sorolható az elbírálás szűken vett hatókörébe, de az összbüntetéshez hasonlóan, rendszertani okok miatt vonatkoznak rá a Btk. időbeli hatályának szabályai is.
Ezzel együtt általánosságban elmondható, hogy a törvény fogalomrendszere a kivételszabályok által igényelt megfogalmazást nyilvánvalóan nem minden esetben tudja maradéktalanul kielégíteni nyelvtani értelemben. A jogirodalomban Háger Tamás is felhívja arra a figyelmet, hogy ugyan az időbeli hatály szabályait taglaló törvényhely megfogalmazása konkrét és egzakt, első látszatra jelentősebb dogmatikai vagy jogalkalmazási problémát nem vet fel, de az eljárási helyzet azonban nem vitásan más, mert a törvény egy alapmodellt szabályoz, a gyakorlatban azonban számtalan olyan perjogi szituáció alakulhat ki, mely árnyaltabbá és bonyolulttá teszi az igen lényeges anyagi jogi kérdést.[17] E körben véleményem szerint szerencsésebb lenne tehát az elbírálás megfogalmazás helyett például a "döntés meghozatalakor" formula alkalmazása.
Az eljárásjogi felfogás kritikája szerint a nyelvtani értelmezéstől a törvény rendszertani értelmezése nem lehet független. Ezzel kapcsolatban elsősorban utalnék az Alaptörvény 28. cikkére, miszerint a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.
Ahogy Jakab András ezen rendelkezés egyik lehetséges olvasatára rávilágított, ez azt jelenti, hogy a jogalkotó - még ha kifejezetten nem is írt róla, de minden bizonnyal valamely speciális értelmezést részesített volna előny-ben - a saját normáinak érvényesülését kívánja. Ilyenkor nem arra hivatkozunk, hogy mit mond egy norma, hanem arra, hogy mit nem mond ("beszédes hallgatás"). [18]
Tehát jelen esetre átfordítva, ez akként értelmezendő, hogy ha a jogalkotó rendszertani okokból kifolyólag az összbüntetés speciális természetére tekintettel úgy ítélte volna meg, hogy szükséges eltérő szabályokat alkotni az időbeli hatály tekintetében, akkor azt megtette volna, akár a Btkátm. megsemmisítését követően is. Hozzátéve ehhez azt is, hogy a jogalkotó céljára vonatkozóan a megsemmisített Btkátm. rendelkezéseiből kiolvasható egyfajta speciális időbeli hatályra vonatkozó elképzelés, de annak sem módja, sem formája nem felelt meg az alkotmányossági követelményeknek.
Érdemesnek tartom megemlíteni ezen témakörben Schanda Balázs alkotmánybírónak az 1/2020. számú AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában kifejtett azon problémafelvetését is, mely szerint, önmagában a BJE megsemmisítése és a felülvizsgálat elrendelése nem ad normatív módon támpontot arra vonatkozóan, hogy a megismételt eljárásban melyik törvényi rendelkezést kell alkalmazni.
Ezzel ellentétes álláspontom szerint, mivel a megsemmisített jogegységi határozat nem köti az ítélkező bírót, ezért a jövőben az időbeli hatályra vonatkozó általános szabályok alkalmazandók azzal, hogy az adott ügyben bírói mérlegelést igényel annak eldöntése, hogy melyik törvény rendelkezései tesznek lehetővé kedvezőbb elbírálást összességében. Erősítve egyebekben ezzel is azon koncepciót, hogy az összbüntetési eljárás nem pusztán deklaratív jellegű jogalkalmazói tevékenységet követel meg.
Tehát a jövőre nézve az alkalmazandó büntetőtörvény szempontjából, a következő támpontok adhatók. Arra már a dolgozat bevezető részében kitértem, hogy ha a hatályos és az elkövetéskor hatályban volt 1978. évi Btk. rendelkezései között kell választania az ítélkező bírónak (az idő előre haladtával erre egyre ritkábban kerül majd sor), akkor az utóbbi Btk. az elítéltre kedvezőbb anyagi
- 199/200 -
jogi jogszabályok alkalmazását teszi lehetővé, ami az összbüntetés lehetséges tartamát illeti.
Itt kérdésként merülhet fel és ezt majd a joggyakorlat fogja tisztázni, juthat-e arra a következtetésre a bíró (véleményem szerint igen), miszerint annak ellenére, hogy az 1978. évi Btk. szabályai a vonatkozó jogegységi határozatra figyelemmel ugyan enyhébb elbírálást tesznek lehetővé a lehetőség szintjén, de a konkrét összbüntetési ügyben a korábbi Btk. szabályainak alkalmazásával sem állapítana meg kedvezőbb tartamot, ezért a hatályos büntetőtörvény rendelkezései szerint jár el. Az elengedés mértéke ugyanis nem történhet mechanikusan.
Az ún. többszörös összbüntetésbe foglalásnál is fennállhat hasonló helyzet, hogy ha a korábbi összbüntetési ítélethez egy újabb vele kvázi halmazatban álló szabadságvesztés összbüntetésbe foglalásának lehetősége merül fel. Ebben az esetben viszont úgy vélem, hogy ha az össztartamot illetően hiába nem kerülne más helyzetbe az elítélt a felbontott összbüntetés ítélethez képest, ezen az alapon az indítvány elutasításának nincs helye. A lehetőség a kedvezőbb tartam meghatározására fennáll, az már bírói mérlegelés tárgyát képezi, hogy annak tartamát esetleg ugyanazon mértékben vagy enyhébb módon határozza meg a bíróság.
Jelen tárgykör vonatkozásában érdekes kérdés elé állíthatja a jogalkalmazót a bírói gyakorlat némi kritikával illethető azon álláspontja, miszerint ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekményeket részben az új büntetőtörvény hatálybalépése előtt, illetve annak hatálybalépése után követték el, a bűnhalmazatban lévő valamennyi bűncselekményt az új törvény alkalmazásával kell elbírálni (BH2004.304). Így elviekben akkor sem kerülne kedvezőtlenebb helyzetbe az elítélt, ha nem a korábbi Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályait alkalmaznák, ugyanis ha egy eljárásban folytatták volna le az eljárást, akkor is ugyanezen büntetőtörvény lenne az irányadó. Véleményem szerint ezen álláspont pontosan azért nem tartható, mert a "kvázi" halmazat fogalma (ami speciális büntetéskiszabási forma) a halmazati büntetés mértéke tekintetében bír relevanciával, nem pedig önmagában arra az elképzelt esetre, hogy ha egy eljárásban bírálták volna el a cselekményeket, mely Btk. szabályai kerültek volna alkalmazásra.
De nem csupán a fenti körülmények vizsgálata szükséges, az enyhébb elbírálás megítélése szempontjából a büntetőjogi felelősségre vonás összes rendelkezését figyelembe kell venni és azok összhatása alapján lehet állást foglalni az alkalmazandó büntetőtörvény tekintetében. Ahogy fent említettem ilyenek lehetnek a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi, lehetséges időpontjáról szóló rendelkezések is.
Ez a gyakorlatban akkor okozhat problémát, ha a hatályos Btk. alapján a bíróság kedvezőbb módon tudná a feltételes szabadság legkorábbi időpontját meghatározni a korábbi Btk.-ban foglaltakhoz képest,[19] azonban az összbüntetés mértékét ezzel ellentétesen csupán hosszabb időben állapíthatja meg. Tehát előállhat olyan helyzet, hogy az összbüntetés mértékének hosszabb időben történő meghatározása a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének korábbi időpontban való rögzítésével mégis kedvezőbb szabálynak minősül. E körben elengedhetetlenül fontos a visszaesői minőség gondos vizsgálata is, lévén, hogy az a feltételes szabadságra bocsátás szabályaira kihatással van.
Végezetül azt is szükséges megjegyezni, hogy a hatályos Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályai, annak hatálybalépése óta is szigorodtak, ugyanis egy végrehajtási jellegű jogintézmény becsempészésével 2017. január 1. napjától, hogyha az elítéltet a jogerős ítélettel kiszabott határozott ideig tartó szabadságvesztése esetében a feltételes szabadság kedvezményéből kizárják (akár a perbíró, akár a büntetés-végrehajtási bíró), akkor az elítélt az összbüntetésből sem bocsátható feltételes szabadságra. Lévén, hogy az összbüntetés és annak szabályai is anyagi jogi jellegűek, ezért álláspontom szerint itt is az elkö-vetéskori és elbíráláskori büntetőtörvényt szükséges vizsgálni és mérlegelni az elítéltre nézve legkedvezőbb megoldást.
Ezen jogszabálymódosítással kapcsolatosan megjegyzem, hogy az összbüntetés szabályaiba a büntetés végrehajtása alatt tanúsított elítélti magatartás belevegyítése csupán azt az általam korábban felvetett jogalkotói bizonytalanságot erősíti, ami az összbüntetés anyagi és végrehajtási jogi jellegének kettőségére utal.
Az összbüntetés hibrid természetének kérdése a hazai joggyakorlaton kívül az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: EJEB) esetjogában is felmerült, pontosan a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmának relációjában.
Dienes-Oehm Egon alkotmánybíró az 1/2020. számú AB határozathoz fűzött különvéleményében is utalt rá, hogy az Alkotmánybíróság - az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára, illetőleg a Velencei Bizottság álláspontjára utalással - az alkalmazandó büntetőeljárási szabály visszamenőleges jogalkotásba ütközése tilalmának megállapíthatóságát főszabályként kizárta azokban a folyó ügyekben, amelyek eljárási intézményként funkcionálnak, azaz nem érintik a cselekmény büntetőjogi minősítését, és nem súlyosbítják a már kiszabott büntetést.
- 200/201 -
kezdése szerint, senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni. Bár az egyezmény 7. cikkének (1) bekezdése nem említi kifejezetten az enyhébb büntetőjogi szabály visszaható hatályának elvét a Bíróság esetjoga szerint, a 7. cikk (1) bekezdése nemcsak a szigorúbb büntető törvények visszamenőleges hatályának tilalmát garantálja, hanem közvetetten az enyhébb büntetőtörvény visszamenőleges hatályának elvét is.[20]
A vonatkozó ügyekben az EJEB számára a kiinduló kérdés az, hogy a támadott tagállami aktus az eredetileg kiszabott szankció tartalmi változását jelenti, vagyis anyagi jogi értelemben vett büntetésnek; vagy csupán a korábban kiszabott büntetés érvényesítését szolgáló - eljárásjogi jelleggel bíró - jogkövetkezménynek tekintendő, amely kívül esik a büntetés kategóriáján, és ami csupán a büntetés végrehajtása érdekében tett intézkedésként ragadható meg. Így például azok az intézkedések, amelyek a feltételes szabadlábra helyezéshez vagy más egyéb büntetés-végrehajtási kedvezményekhez kapcsolódnak, nem érintik magát a büntetést, így ennek megfelelően nem is élvezik az Egyezmény 7. cikkében garantált alapjogi védelmet. Ilyen esetekben a szerződő államok az Egyezmény 7. cikkének rendelkezésétől függetlenül, szabadon változtathatják szabályaikat[21]. Az irányadó esetjog ehhez azonban azt is hozzáfűzi, hogy a gyakorlatban a kettő közötti különbségtétel nem mindig egyértelmű.
Ezen elvi alapokhoz a Bíróság a Kafkaris kontra Ciprus (21906/04) ügyben adott gyakorlati támpontokat, miszerint a büntetőjogi értelemben vett büntetés meghatározása során figyelembe kell venni az adott intézkedés jellegét és célját, a nemzeti jog szerinti minősítését, az intézkedés meghozatalához és végrehajtásához kapcsolódó eljárásokat, valamint annak súlyosságát.
Jelen témakör szempontjából azt is szükséges előre bocsátani, hogy az EJEB a bírói jogértelmezésnek kitüntetett szerepet tulajdonít, ugyanis gyakori, hogy a jogszabályi rendelkezések absztrakt formában jelennek meg, és amelynek a gyakorlatban felmerülő értelmezési kérdéseit, a bíróságnak kell megválaszolnia, avagy az ebből fakadó ellentmondásokat fel kell oldania.[22]
A jogrendszerünkhöz hasonló, összbüntetés jellegű jogintézmény visszaható hatályú alkalmazásának kérdéseit az EJEB több esetben is vizsgálta. Ezek közül kiemelem a Del Rio Prada kontra Spanyolország (42750/09) ügyet[23], melynek lényege szerint az elítéltet 1995 és 2000 között nyolc büntetőeljárás keretében, különböző mértékű szabadságvesztés büntetésre ítélték, összesen 3828 évre. Tekintettel a bűncselekmények közötti szoros jogi és időrendi összefüggésre, a spanyol bíróság 2000-ben ezen ítéletek vonatkozásában összbüntetést szabott ki az 1973. évi büntető törvénykönyv alapján, harminc év, maximális időben megállapítva a szabadságvesztés mértékét.
Az elkövetéskori büntetőtörvény lehetővé tette, hogy a fenti maximális büntetés tartamát az elítéltnek a rehabilitációs intézkedésekben való részvétele, például a munka és a tanulás csökkentse. Későbbi években a maximális börtönbüntetést 40 évre hosszabbították meg.
A Spanyol Legfelsőbb Bíróság a 2006. február 28-i ítéletében (Parot-doktrína) úgy határozott, hogy a hatályos büntető törvénykönyv 1995. évi hatálybalépése előtt elkövetett bűncselekmények esetében a büntetés-végrehajtás alatt tanúsított magatartásoknak a büntetés mértékét csökkentő hatása a teljes büntetésre vonatkozik, és nem a konkrétan végrehajtandó szabadságvesztés mértékére.
E doktrina alkalmazásával a kérelmező szabadon bocsátásának határideje, az általa végzett munkára is tekintettel a korábban megállapított 2008. év helyett, kilenc évvel későbbi időpontra súlyosbodott (2017. évre), ami a maximális 30 év kitöltését jelentette volna.
Az EJEB arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elítélt a büntetés-végrehajtás során 1987 óta végzett munkája alapján, annak a büntetés mértékét csökkentő hatására tekintettel, a bűncselekmény elkövetésekor, valamint az összbüntetés meghozatalakor hatályos jogszabályok, illetve jogalkalmazói gyakorlat fényében észszerű módon előre láthatta a büntetésének befejező időpontját.
A bíróság e körben hangsúlyozta, hogy maguk a nemzeti bíróságok azok, melyek a legautentikusabb módon képesek értelmezni a saját nemzeti jogukat, azonban a nullum crimen és a nulla poena elvét nem lehet kiterjesztően, a vádlott hátrányára értelmezni. A spanyol Legfelsőbb Bíróság márpedig ezt tette, amikor a kérelmező 2008. évre tervezett szabadon bocsátását meghosszabbította majdnem kilenc évvel, és ezzel megsértette az Egyezmény 7. cikk (1) bekezdésében szereplő jogát.
Az alperes állam hivatkozott arra, hogy önmagában a kiszabott büntetés elengedésének mértéke és módja, ami végrehajtási jellegű kérdés nem tartozik az Egyezmény 7. cikkelye alá, mely hivatkozást a bíróság azért nem tartotta alaposnak, mert az 1973. évi Btk.-ban szereplő jogszabály olyan értelmezési módszerével követték el a jogsértést, ami az új, szigorúbb bírói gyakorlatot tükröző
- 201/202 -
álláspont visszamenőleges alkalmazását jelentette, és amely jelentős hatással volt a büntetés tényleges hosszára.
Egy másik, összbüntetést érintő esetet a többségi álláspont és a különvélemény relációjában tartom fontosnak kiemelni. A Koprivnikar kontra Szlovénia (67503/13) ügyben a kérelmezővel szemben az alperes tagállam bíróságai három alkalommal különböző mértékű szabadságvesztést szabtak ki (öt hónap, négy év, harminc év), mely büntetéseket összbüntetésbe foglalták, annak mértékét pedig harminc évben határozták meg a 2008. évi Btk. rendelkezései alapján. [24] A vonatkozó speciális szabályok szerint, a büntetések nem haladhatták meg a húsz évet vagy azok együttes tartamát (később ennek mértékét harminc évre módosította a jogalkotó, így a felperes kérelme elbírálásakor is ezen jogszabály volt hatályban).
Az általános szabályok szerint azonban a szabadságvesztés kiszabható maximális tartama harminc év volt. A tagállami bíróságok érvei szerint nyilvánvaló jogalkotói tévedés miatt szerepelt az összbüntetés maximális időtartama tekintetében húsz év a jogszabályban, melynek alkalmazhatatlanságát a józan ész, illetve rendszertani okok is alátámasztották. A jogalkotói cél ugyanis az volt, hogy a szabadságvesztés generális maximumát ne haladja meg az összbüntetés mértéke, nem pedig az, hogy a többek között 30 év szabadságvesztésre elítélt felperes tíz évvel kevesebb ideig töltse büntetését.
Egyik fél sem vitatta és a bíróság is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az összbüntetés jogintézménye az Egyezmény alkalmazása szempontjából büntetésnek minősül. A bíróság szerint azzal, hogy a jogalkotó egy jogbiztonságot sértő jogi környezetet hozott létre, még nem elég indok a jogalkalmazó számára, hogy az általános szabályokra hivatkozással egy a józan észnek megfelelőnek vélt döntést hozzon. A fenti helyzetet a tagállami bíróság úgy orvosolhatta volna legmegfelelőbben, ha a felperes kérelmező javára és nem hátrányára értékeli az adott jogszabályt, tehát ha az összbüntetés mértékét húsz évben határozza meg. Mindezekre tekintettel a bíróság a 7. cikk sérelmét megállapította jelen ügyben.
Sajó András a fenti döntéshez különvéleményt fűzött, melyben vitatta az Egyezmény 7. cikkének megsértését, valamint azt is, hogy az összbüntetés egyáltalán a "büntetés" fogalma alá vonható.
A különvélemény az előbbi problémakör kapcsán arra az álláspontra helyezkedett, hogy azt az értelmezési metódust kell követni, amely az észszerű és igazságos jogalkotói szándékot erősíti. A nyilvánvaló jogszabályszerkesztési hiba nem ad alapot a kedvezőbb büntető jogszabály alkalmazására. Magam részéről ezzel ellentétesen a többségi álláspontot osztom és nem kívánom részletesebben a különvélemény ezen pontját elemezni, csupán néhány alapvetést kívánok rögzíteni.
Összességében a fair büntetőeljárást, de konkrét esetben a hátrányosabb törvény visszaható hatályú alkalmazásának tilalmát és a kedvezőbb büntetőjogi szabály alkalmazásának elvét nem lehet feláldozni a jogalkotói szándék oltárán, még akkor sem, ha a különvélemény szerint az így előállt eredmény igazságtalan, önkényes vagy abszurd.
A jogalkotói szándék egyértelmű, számon kérhető megnyilvánulási helye a jogszabály szövege, ha ezt a jogalkotó elmulasztja megfelelően rendezni, akkor ennek ódiumát viselnie kell. A büntetőpolitikai irányvonal érvényesítése nem jelenthet mindent felülíró érdeket és jogalkalmazói feladatot.
Az adott ügy többségi álláspontja azért is helyes, mert figyelembe vette a lex specialis derogat legi generali elvét, miszerint a speciális szabály lerontja az általános szabály érvényét, valamint megfelelően érvényesítette a favor defensionis elvét.
Véleményem szerint a többségi álláspont azt is helyesen határozta meg, hogy a halmazati büntetést pótló eljárás, maga az összbüntetés jogintézménye az Egyezmény alkalmazása szempontjából büntetésnek minősül. A különvélemény ezzel ellentétes érvei, miszerint nem egy bűncselekmény miatti elítélés sajátosságait viseli magán az eljárás, valamint azok jogerőre emelkedése utáni végrehajtási jellegű kérdéseket rendez, nem a vádemelésre jogosult, hanem az elítélt indítványára induló eljárás keretében határozzák meg az egyébként külön-külön kiszabott büntetéseknél nem súlyosabb büntetéseket, véleményem szerint szintén nem alaposak.
Egyetértek azzal, hogy összbüntetés önmagában nem érinti a büntetések meghosszabbítását, sem a kiszabott büntetés újra definiálását. Ettől függetlenül azonban úgy vélem, hogy egy halmazati büntetést pótló eljárás, a fentebb már kifejtettek okán nem tekinthető végrehajtási jellegű jogintézménynek, ugyanis pontosan azt a bírói, érdemi eljárási cselekményt pótolja, ami az arányos büntetés kiszabásának igényéből fakad és amelynek során a bíró azt mérlegeli, hogy ha egy eljárásban bírálták volna el az összbüntetni kért cselekményeket, milyen mértékű büntetés felelt volna meg ennek a követelménynek. Álláspontom szerint a büntetés fogalma szempontjából az is indifferens, hogy kinek az indítványára indult az eljárás. Az összbüntetés mértékének súlyossága szempontjából pedig utalnék arra, hogy nem az összbüntetésbe foglalt egyes büntetések mértéke a döntő, hanem azt kell figyelembe venni, hogy időben melyik a tagállami büntető törvénykönyvben szereplő összbüntetési szabályozás (elbíráláskori vagy elkövetéskori) kínált az elkövető számára kedvezőbb, halmazati büntetéssel elérhető mértékű szankciót, mivel ezek közül a jogalkalmazó a súlyosabbat választotta, az Egyezmény megsértése véleményem szerint nyilvánvaló volt.
Az általam citált két esetből úgy vélem jól körvonalazódik, hogy az EJEB az összbüntetést, a büntetés fogalma alá sorolandó, anyagi jogi intézménynek fogadja el és amelyre a visszaható hatály tilalmának elve is vonatkozik.
- 202/203 -
A dolgozat az összbüntetés időbeli korlátait taglaló részének utolsó szegmenseként megemlíteném, hogy a hatályos Btk. szerint már nincs lehetőség a legkorábban hozott elsőfokú ügydöntő határozat kihirdetése után elkövetett bűncselekmények miatt kiszabott szabadságvesztés összbüntetésbe foglalására, amit korábban a gyakorlat kvázi halmazatszerű összbüntetésnek nevezett. A legkorábbi elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának időpontja határolja be az összbüntetésbe foglalható cselekmények/ítéletek körét.
Ennél időben szűkebb körben, a büntetőeljárás korábbi szakaszához (büntetőeljárás megindulásának vagy a gyanúsítotti kihallgatásának időpontjához[25]) kötni az összbüntetésbe foglalható ügyek körét, az összbüntetés rendszertani szerepe szempontjából nem lenne célszerű.
Ennek indoka úgy vélem az, hogy büntetőeljárási törvényünk az elsőfokú bírósági eljárást tekinti a kontradiktórius eljárás fő színterének, melynek folyományaként az ügy érdemében, a véglegesség igényével hoz a bíróság ügydöntő határozatot. Álláspontom szerint a Btk. 6. § (1) bekezdésében szereplő bűnhalmazat fogalma is segítségül hívható, ami több bűncselekmény egy eljárásban való elbírálásának kritériumát jelenti. Összbüntetési, kvázi halmazati viszony vonatkozásában ez a megfogalmazás úgy alakul, hogy "mintha egy eljárásban bírálták volna el", melynek időpontja az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát jelenti, ugyanis olvasatomban az elbírálás fogalma az első bírói döntés meghozatalát jelenti, a fellebbviteli bíróságok felülbírálják ezen első bírói döntést. Irreleváns tehát azon körülmény, hogy az ügydöntő határozattal szemben bejelentett fellebbezés hatására, mely fellebbviteli bíróság és milyen időpontban meghozott jogi aktusa alapján emelkedik jogerőre az ítélet.
Emellett egyetértve Mózes Katalin érvelésével, felvetődik a kérdés, hogyan lehetett volna elbírálni a legkorábbi ítélettel egy olyan cselekményt, amelyet annak kihirdetésekor még el sem követett a terhelt.[26]
Az összbüntetés mértékének vonatkozásában sommásan azt állapíthatjuk meg, hogy a hatályos Btk. jóval szűkebb körű, a bírói mérlegelés területét csökkentő szabályozást vezetett be a korábbi joganyaghoz képest, ami egyébként jól illeszkedik abba a tendenciába, ami az összbüntetés hatókörének fokozatos térvesztését jellemzi hazai jogunkban.
Azzal, hogy a törvény egyrészt kötelezően előírja a bíró számára, hogy a rövidebb tartamú büntetések egyharmadnál nagyobb része nem enyészhet el, az abszorpció lehetősége megszűnt (leghosszabb tartamú szabadságvesztés mellett a rövidebb tartamú szabadságvesztés teljes mértékű elenyészése).
Így Ulpianus azon örökbecsű kijelentése, hogy a kisebb büntetés sohasem enyészhet el a nagyobb mellett (Principium est, quod nunquan plura delicta concurrentia faciunt, utunius impunitas detur), melyet a Csemegi Btk. anyaggyűjteménye hazánk törvénykezési gyakorlataként írt le,[27] immáron egyfajta garanciális szabályként a hatályos joganyag részévé vált, azaz az aszperáció elve immáron köti a bírót, a jogalkalmazói mérlegelés hatóköre e tekintetben csökkent.
Ezzel együtt azonban, implicite lehetővé tette a jogalkotó a kumuláció lehetőségét azzal, hogy kizárólag a büntetések együttes tartamát meghaladó büntetés kiszabását tiltja, tehát azokkal együttes tartamú szabadságvesztés megállapítható maximum 25 év mértékben.
A szabályozás mikéntjének vizsgálata előtt alapvetésként azt rögzíteni kívánom, hogy olvasatomban az összbüntetés jogintézménye nem olyan eljárás, amelynek kizárólagos immanens része a kedvezmény jelleg, az elengedés mértékére fókuszálva, mint ahogyan ezt a hazai jogirodalomban gyakorta található okfejtések kidomborítják.
Sokkal inkább egy olyan állapot létrehozását célozza, amit a német jogirodalomban is hangsúlyoznak, mellyel sem nem rosszabb, sem nem jobb helyzetbe kívánja hozni az elítéltet, hanem pontosan olyanba, mintha vele szemben egy eljárásban halmazati büntetést szabtak volna ki.[28] Nevezhetjük ezt egyfajta semlegességi-doktrínának is, ugyanis az arányos büntetés érvényesítése sohasem a jogalkotó által nyújtott kedvezmény az elítélt részére, hanem alkotmányos alapelv érvényesítése. Tehát az összbüntetés szempontjából viszonyítási pontként szolgál a halmazati büntetés szabályozása, pontosan abból a célból, hogy az arányos büntetés követelménye kvázi halmazatban álló bűncselekmények esetén is érvényesüljön.
Az arányos büntetésnek ugyanis az a lényege, hogy az egyes bűncselekmények természetével és súlyával arányban álló büntetés kerüljön kiszabásra, mely elv a jogalkotóval szemben azt a követelményt állítja, hogy ezt elősegítő, elsősorban tettarányos büntetési rendszert és büntetéskiszabási előírásokat hozzon létre.
Heil Fausztin királyi ítélőtáblai bíró a századelőn az összbüntetés során a bíró feladatát a külön büntetéseknek
- 203/204 -
meg nem szakított végrehajtásában rejlő súlytöbbletnek aránylagos levonás általi kiegyenlítésében látta.[29]
Ezen kiegyenlítési folyamatnak része a legális definíció szerint az is, hogy az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnánk ki.
Ezzel kapcsolatban a jogirodalomban Belovics Ervin[30] vetette fel annak lehetőségét, hogy az összbüntetés tartamára vonatkozó normák helytelenek és önmagukban ellentmondók. A szerző által felvázolt példa alapján valóban fennáll annak a lehetősége adott esetben, hogy az összbüntetés tartama mindenképpen meghaladja a halmazati büntetésként kiszabható [Btk. 81. § (3) bekezdés] szabadságvesztés felső határát.
A problémafelvetés úgy vélem helyes, hiszen jól megvilágítja az összbüntetés szabályozásának hiányosságát és le nem tisztult jogi természetének gyakorlati következményeit. A "mintha halmazati büntetést szabnának ki" törvényi megfogalmazás lényegi eligazítást ugyanis nem nyújt a jogalkalmazó számára arra vonatkozólag, hogy a halmazati büntetés szabálya pontosan hogy feleltethető meg az összbüntetés szabályainak és e körben a 3/2002. Büntető jogegységi határozat sem szolgálhat iránymutatásképp, hiszen annak 2. b) pontja még a korábban hatályban volt büntetőtörvény rendelkezéseit vette figyelembe.
A vázolt helyzet a jogirodalomban is bizonytalanságot okozott és a tárgykört érintő bírói kezdeményezés tárgyában az Alkotmánybíróság a 3116/2016. (VI. 21.) AB határozatban kifejtette, hogy az adott jogszabályhely tartalma és a jogalkotó által alkalmazott szövegezési technika alapján megállapítható, hogy a jogalkotó szándéka nem terjedt ki arra, hogy az összbüntetés kiszabásakor az eljáró bíróságok ugyanúgy járjanak el, mintha halmazati büntetést alkalmaznának. Az összbüntetés szabályainak alkalmazásához a jogalkotó valóban hozzákapcsolta a halmazati büntetés szabályait, majd a második bekezdésében ahhoz képest kifejezett eltérést (szigorúbb szabályokat) rögzített, speciális szabályként definiálva ezen rendelkezést, ami tehát felülírja a halmazati büntetés általános előírását. Így a testület szerint, belső ellentmondás nem terheli a támadott jogszabályhelyet.
Az Alkotmánybíróság ezen érvelésével és értelmezésével egyet tudok érteni a hatályos szabályok fényében, de ebből számomra az sejlik fel, hogy az összbüntetés egy "sui generis" büntetéskiszabási formává rögzült és már csak úgymond háttérjogszabályi szinten kapcsolódik a halmazati büntetés jogintézményéhez, melyből a jogfejlődés során kiválva fokozatosan távolodott. Ugyanakkor ezzel együtt felmerül a kérdés, az összbüntetés eredendően halmazatpótló küldetéséből kiindulva, hogy a jelenleg hatályos szabályok az arányos büntetés kiszabásának lehetőségét teremtik-e meg?
Ha több bűncselekmény elkövetése esetén az arányos büntetés garanciája a halmazati büntetés szabályainak érvényesülésében manifesztálódik, akkor a fenti kérdésre nemmel kell felelni. Önmagában azonban, ettől eltérő büntetéskiszabási szempontrendszer is szolgálhatja az arányos büntetés elvét és aminek meghatározását befolyásolhatják büntetőpolitikai megfontolások (lásd például visszaesői minőség), de jelen tárgykörben nem látni észszerű indokát a differenciálásnak.
Éppen ezért nem értek egyet az Alkotmánybíróság fenti határozatában tett azon megállapítással, miszerint az összbüntetés kedvezménye nem alkalmas arra - és ez nem is célja -, hogy a büntetéskiszabás szempontjából az alkalmazásával érintett elítélteket teljesen azonos helyzetbe hozza azokkal, akikkel szemben halmazati büntetést szabtak ki.
A határozat ezen részének indokolását azért tartom aggályosnak, mert büntetéskiszabási rendszerünk alapvetően a tettarányos büntetési rendszer talaján áll. Kérdés, hogy miben más annak a helyzete és mitől kell adott esetben szigorúbb büntetéskiszabási szempontoknak érvényesülnie, akinek a cselekményeit egy eljárásban bírálják el, mint annak, akinek egyes cselekményeit külön-külön eljárásban (akár volt az ügyek egyesítésére objektív lehetősége a bíróságnak akár nem), de egyébként az ennek során kiszabott szabadságvesztés büntetések végrehajtása folyamatos? Véleményem szerint, ha már csak a jogtörténeti hagyományainkat is vesszük figyelembe, eltérő megítélés alá a fenti két helyzet nem eshet, ami elsősorban jogalkotási kritikaként fogalmazható meg.
Ami az összbüntetés mértékének konkrét tartamát illeti, a jelenleg hatályos, a korábbiakhoz képest szigorúbb szabály kapcsán úgy vélem, hogy a Btk. vonatkozó rendelkezéséhez fűzött miniszteri indokolás azon érvelése, amely az összbüntetést érintő túlzottan enyhe tartamú büntetéskiszabási gyakorlatot kritizálta részben alaposnak tekinthető. A 3/2002. BJE határozat iránymutatása ugyanis lehetővé tette, hogy adott esetben összbüntetésbe foglalt ítéletek közül a legrövidebb teljesen elenyésszen, amit annak ellenére, hogy nem tartalmazott kötelező előírást, a bírói gyakorlat követett és valóban egyfajta viszonyítási pontként szolgált. Természetesen ehhez hozzájárult az is, amire Balogh Ágnes hívta fel a figyelmet, miszerint nem az összbüntetés szabályainak alkalmazása vezet látszólag enyhe összbüntetés megállapítására, hanem az alapítéletekben kiszabott, eleve alacsony tartamú szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása jár együtt a cselekmények súlyához mérten többnyire kirívóan enyhe büntetés alkalmazásával. Ez pedig nem az
- 204/205 -
összbüntetés, hanem eleve a büntetéskiszabás kritikájaként értékelhető.[31]
A miniszteri indokolás fenti álláspontja azonban helytelen érvelést fogalmaz meg akkor, amikor a hatályos szabályozás indokoltsága tekintetében a többszörös bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésre (mint kriminálpolitikai okra) hivatkozik, hiszen a tárgyalt elkövetői körre (ha azokat egy eljárásban bírálják el) a halmazati szabályok nyújtanak megfelelő büntetéskiszabási szempontokat. Ha a jogalkotó önmagában a többszörös bűnelkövetőket kívánta volna súlyosabban szankcionálni, akkor a halmazati büntetés szabályait lett volna indokolt szigorítani, ehhez képest az összbüntetés differenciált szabályozása véleményem szerint a fentebb kifejtettek alapján nem indokolt.
Egyebekben a halmazati büntetés alkalmazásának a problémája a kiszabható büntetés maximumánál akkor is szóba jöhet, ha azt nem az összbüntetésre vonatkozó legkisebb tartamra vonatkozó speciális szabály teszi kérdésessé. Amint azt a jelen rész bevezetőjében említettem az összbüntetés mértékének felső határa az egyes büntetések együttes tartamának összegével is megegyezhet, habár ezt kógens rendelkezésnek nem tekinthetjük.[32] Éppen ezért, ha az elítéltre nézve a szabadságvesztés mértéke vonatkozásában a halmazati szabályok kedvezőbb büntetési tételkeretet eredményeznek, akkor azt kell alkalmazni. Ez fordított esetben is igaz, ha például az összbüntetés szabályai nyújtanak kedvezőbb elbírálást a halmazati büntetés szabályainál, akkor azok alkalmazandók. Ez a következtetés de lege lata és az összbüntetés jogi természetéből ugyan levezethető, de letisztult szabályozásnak nem nevezhető, ugyanis egyrészt a halmazati büntetés szabályai adott esetben nem érvényesülnek, másrészt leszűkíti a bírói mérlegelés területét.
Véleményem szerint az egyik megfontolandó megoldás de lege ferenda az lenne, ha a jogalkotó az összbüntetési eljárásnak olyan értelmet tulajdonítana, amelynek célja az elkövető semleges pozícióba helyezése (a "mintha halmazati büntetést szabtak volna ki" elv legtisztább módú érvényesülése). Tehát az összbüntetési eljárás során "kiszabható" büntetés nagyságát, konkrét (minimális és maximális) mérték meghatározása nélkül, csupán a halmazati szabályokra történt utalással lenne szükséges megfogalmazni.[33] E körben természetesen figyelembe véve adott esetben a különös, többszörös és erőszakos visszaesőkre vagy a bűnszervezetben történő elkövetőkre vonatkozó büntetési tételkeretet emelő szabályokat, valamint a büntetéskiszabás általános elveit.
Így olyan helyzetbe kerülne a bíró, mintha az adott bűncselekmény(ek)re irányadó törvényi keretek között, az alapítéletekben kiszabott szabadságvesztés mértékére tekintet nélkül maga szabhatná ki (ebben a bizonyos egy eljárásban) a kvázi halmazati büntetést az elítélttel szemben.
Ennek során álláspontom szerint, az alapítéletekben szereplő szabadságvesztés mértékének, mint viszonyítási pontoknak a kötelező figyelembevétele azért nem lenne indokolt, mert minden alapítéletnek van egyfajta ún. belső arányossága, ami a bírói mérlegelési tevékenység révén az adott ügyben arányos büntetés kiszabását jelenti. Ellenben, ha több bűncselekmény képezi a tényállás részét, ezek a viszonyítási pontok megváltoznak és adott esetben az összbüntetés minimális vagy maximális mértékének a kötelező meghatározásával az arányos büntetés kiszabásának a lehetősége torzulhat.
A német joggyakorlat megközelítése ehhez hasonló, hiszen az elkövető személyének és az egyes bűncselekményeknek átfogó értékelésével hozza meg döntését a bíróság, azaz egy független, bírói értékelést igénylő aktusnak tekinthető (lényegében a legsúlyosabb büntetés megfelelő mértékű emeléséről lévén szó). Főszabály szerint ugyanis az anyagi jogi szabályoknak kell érvényesülnie összbüntetés esetén is, nem az eljárásjogi helyzetnek van szerepe (több eljárásban történt ítélethozatalnak). A vizsgálandó kérdés az összbüntetést hozó bírónak az, hogy hogyan kellett volna döntenie annak a bírónak (akinek egyébként szerepkörébe bújik), ha a cselekményeket egy eljárásban bírálták volna el.[34]
A vázolt megoldás azonban az összbüntetésnek más, kiterjesztő szerepet tulajdonítana és merőben más jogpolitikai felfogást tükrözne, hiszen a halmazati szabályok színtiszta érvényre juttatásáról lenne szó, ami önkéntelenül magával vonná a büntetéskiszabási szempontok figyelembevételét (nem is összbüntetésbe foglalásról, hanem kiszabásról kellene rendelkezni).
Habár úgy vélem a fenti javaslat biztosítaná a legnagyobb szabadságot a bíró számára az arányos büntetés meghatározása tekintetében, mivel ez a megoldási módozat merőben eltérő felfogást jelentene hazánk eddigi törvényi definícióihoz képest, ezért véleményem szerint az lenne célszerű, ha részben az 1978. évi Btk. koncepció-jához térnénk vissza. Azaz a jogalkotó az alapítéletek tiszteletben tartásával rögzítené az összbüntetés kötelező minimumát és a lehetséges maximális büntetést azzal, hogy az összbüntetés mértékének el kell érnie az abban szereplő legenyhébb mértékű szabadságvesztés tartamát, de a szabadságvesztések együttes tartamát vagy a halma-
- 205/206 -
zati büntetéssel kiszabható szabadságvesztés maximális tartamát nem lépheti túl (amelyik feltétel előbb teljesül, figyelembe véve természetesen az egyéb büntetési tételkeretet emelő körülményeket). A felvázolt keretek között azonban a bíró dönthetné el a konkrét mértéket, szükségtelen lenne a Kúriának jogegységi határozat kibocsátása révén orientálni az ítélkezési gyakorlatot az elengedés nagysága tekintetében.
Mindemellett megfontolandó lehet a jövőben szélesíteni az összbüntetésbe foglalható büntetési nemek körét. Kiváltképp az elzárás büntetésnek a szabadságvesztéssel történő összbüntetésbe foglalása látszik indokoltnak, hiszen előbbi, szintén szabadságelvonással járó szankció differencia specifikája csupán annak mértékében érhető tetten. E tekintetben viszont könnyű belátni, hogy több elzárás büntetéssel sújtott elkövető[35] vonatkozásában ugyanúgy felmerülhetnek azok a folyamatos végrehajtásból eredő hátrányok, amik a szabadságvesztés vonatkozásában is megállapíthatók (magyarán a kumuláció).
Szintén indokoltnak tartanám a foglalkozástól eltiltás, a járművezetéstől eltiltás és kiutasítás büntetési nemeknek a jelenleg hatályos szabályozástól eltérő összbüntetésbe foglalásának a lehetőségét. Tény, hogy általában a fenti büntetések járulékos jellegűek (habár önállóan is kiszabhatók), de a gyakorlatban a legeklatánsabb példa szerint, ha szabadságvesztés mellett szabják ki, nehezen érthető, hogy a jogalkotó miért ad lehetőséget az abszorpció alkalmazására, azaz a rövidebb tartamú büntetés teljes elenyészésére [Btk. 96. § (1) bekezdés]. Magam részéről e körben egyetértek Földvári Józseffel, aki szerint ilyen esetben az aszperáció elvének megfelelően növelt időtartam megállapítása lenne célszerű.[36]
Fentieken túlmenően a korábbi jogirodalomban szintén Földvári József vetette fel, hogy többszöri alkalommal kiszabott pénzbüntetés esetén is legyen lehetőség az ítéletek összbüntetésbe foglalására, mivel a pénzbüntetés egyszerre történő végrehajtása is nagyobb megterhelést jelent az elítéltre mintha az egyes végrehajtások között fizetési kötelezettség nélküli időszak is eltelne.[37] Az összbüntetés ilyen kiterjesztő módú felfogása azonban a jogirodalomban nem talált fogadtatásra, véleményem szerint az említett szankció tekintetében a halasztás és a részletfizetés kedvezménye nyújthat megfelelő lehetőséget a szerző által felvázolt probléma megoldására.
Végezetül röviden kívánok kitérni az összbüntetés eljárásjogi vetületét érintő azon lényegesnek tekinthető korlátra, hogy az elítélt hozzájárulását be kell szerezni az indítványozott összbüntetés lefolytatásához.
Ez a lehetőség az elítélt vonatkozásában akkor lehet például hasznos, ha ugyan az összbüntetési eljárás eredményeként a büntetések mértéke összességében csökkenne, azonban az egyik alapítélet feltételes szabadságból kizáró rendelkezése az összbüntetés teljes tartamára kihatna és emiatt ténylegesen később szabadulna a szabadságvesztésből mint az egyes alapítéletek egyenkénti végrehajtása esetén. Ehhez hasonlóan az összbüntetési ítéletre irányadó szigorúbb végrehajtási fokozat is olyan körülmény lehet, ami miatt az elítélt nem járul hozzá az eljárás lefolytatásához.
Magam részéről a vádlott eljárási vétójogával nem tudok egyetérteni, habár az összbüntetés kedvezmény jellegének a hangsúlyozására épülő recens jogi környezetünkből alappal vezethető le a fenti garanciális szabály.
Véleményem szerint, az arányos büntetés elve magában foglalja annak járulékos rendelkezéseit is, mint például a szabadságvesztés végrehajtási fokozatát, illetve a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége legkorábbi időpontjának a meghatározását is. Fontos azt is kiemelni, hogy az arányos (halmazati) büntetés kiszabása nem csak kedvezményt jelenthet az elítélt számára. Nyilvánvalóan a büntetés mértéke tekintetében hosszabb tartamú szabadságvesztés nem szabható ki, de adott esetben az említett járulékos rendelkezések negatívabban hathatnak a helyzetére. Az arányos büntetés kiszabásának az igénye azonban nem függhet a terhelt akaratától, annak alkotmányos, garanciális jellegéből kifolyólag. Magyarán azért, mert nem egy eljárásban bírálták el a cselekményét, kedvezőbb helyzetbe ezáltal nem kerülhet a terhelt.
Ettől függetlenül felmerülhetnek olyan szituációk, amikor a fenti szabályok alkalmazása igazságtalan eredményhez vezetne és indokolt lehet a méltányosság elvét előtérbe helyezni. Ennek megfelelően a hatályos Btk. 95. § (2) bekezdése lehetővé teszi, hogy ha a megállapítandó végrehajtási fokozat az elítélt számára méltánytalan hátrányt jelentene, eggyel enyhébb fokozat állapítható meg.
Úgyszintén indokoltnak tartanám a méltányosság elvének érvényesítését a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének meghatározása terén is. Így például már az 1978. évi Btk. előkészítése során felmerült, hogy az összbüntetést kiszabó bíróságot a törvény felhatalmazhatná arra, hogy rendhagyó esetekben a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a kizárás helyett háromnegyed vagy háromnegyed helyett kétharmad letöltése után engedélyezze.[38] A felhozott példa szerint egy rövidebb tartamú, szándékos bűntettért kiszabott szabadságvesztés és egy hosszabb tartamú, gondatlanságból elkövetett bűncselekményért kisza-
- 206/207 -
bott szabadságvesztés összbüntetésbe foglalása az elítéltre igen kedvezőtlenül hathat, mert a feltételes szabadság kizárásával vagy kétharmad helyett háromnegyed kedvezmény alkalmazásával lényegében elveszne az az időtartam csökkenés, amellyel a bíróság a folyamatos töltéssel járó hátrányt kívánta kiküszöbölni. Fenti javaslatot tehát magam is támogatandónak tartanám.
Megemlíteném továbbá e körben a többszörös összbüntetésbe foglalás kérdését is, amit a korábbi Btk. nyomán kialakult bírói gyakorlat tett lehetővé, nevezetesen azt, hogyha a terhelt büntetéseit korábban már összbüntetésbe foglalták, de egy újabb szabadságvesztést kiszabó alapítéletre tekintettel újabb összbüntetésbe foglalás válik szükségessé, az újabb összbüntetési ítéletben vissza kell térni az alapítéletekre, ha egyébként a kvázi halmazati viszony az összes alapítélet tekintetében fennáll.
A fenti eljárás lehetősége hasznos, de nem tekinthetjük sem anyagi jogi intézménynek, sem jogegységi határozat tárgyát képező kérdéskörnek, sokkal inkább, lévén, hogy egy korrekciós jellegű eljárásról van szó, a büntetőeljárási törvényben illett volna a jogalkotónak elhelyezni. Habár a hatályos Btk. kifejezetten tiltja a többszörös összbüntetésbe foglalás lehetőségét, indokoltnak tartanám (ha a szabadságvesztés végrehajtása folyamatos és az elítélt még nem töltötte ki az összbüntetési ítéletével kiszabott szabadságvesztést) úgyszintén a halmazati büntetés minél hathatósabb érvényesülése érdekében lehetővé tenni.[39]
Az összbüntetés szabályainak fent vázolt gyakorlati problémáira tekintettel úgy vélem ideje lenne a magyar büntetőjogalkotásnak elsősorban a jogintézmény jövőbeni sorsa felől, tehát annak jogi természetével kapcsolatosan állást foglalnia. E körben természetesen több lehetőség is kínálkozik.
A gyakorlatban fellelhető olyan álláspont is, mely szerint az összbüntetés jogintézményének megszűntetése, kivezetése jogrendszerünkből is szóba kerülhet. Ez azonban véleményem szerint az arányos büntetés elvéből fakadóan alkotmányossági aggályokat vetne fel és az így előálló helyzet nem lenne más, mint az, hogy bizonyos elkövetők vonatkozásában (akiknek cselekményeit nem egy eljárásban bírálták el) a kumuláció elve előre ki nem számítható módon főszabállyá emelkedne, sértve ezzel a jogbiztonság követelményét is.
E körben megjegyzem, hogy a jogalkotó korábban a kumuláció elvének alkalmazását a magyar jogi hagyományoktól idegennek tartotta a Büntetőtörvénykönyvet módosító 1998. évi LXXXVII. törvényhez fűzött miniszteri indokolásban.
További megoldási javaslatként említi például Ficsór Gabriella[40] azt, hogy célszerű lenne, ha az összbüntetési eljárás átkerülne a büntetés-végrehajtási bíró hatáskörébe és ezzel együtt a Btk. helyett az erre vonatkozó joganyag rendezné a kérdéskört, ugyanis álláspontja szerint a büntetőjogi felelősségről döntő ítélet jogerőre emelkedésével az ítélkező bíró szerepe véget ér. Az eljárás a büntetés-végrehajtás szakaszába kerül, és az összbüntetésbe foglalásra is csak ekkor kerülhet sor.
A bíró számára a hatályos, valóban szűk mozgásteret biztosító anyagi jogi szabályokra tekintettel véleményem szerint ez a megoldás megfontolandó lehet, akár úgyis, ha az alapítéletek tekintetében megállapított összbüntetés mértékét a jelenlegi keretek között vagy előre rögzített tartam[41] szerint állapítaná meg a büntetés-végrehajtási bíró. Szükséges azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a fenti esetben a jogalkotó nyíltan deklarálná, hogy az összbüntetés jogintézménye az évszázados halmazati büntetés és büntető anyagi jogi szabályok hatóköréből kiszakadt.
Ezzel szemben, ha továbbra is a Btk. keretein belül képzeljük el az összbüntetés jövőjét mindenféleképpen indokolt az alábbi szempontok figyelembevétele.
Ami az időbeli hatály kérdését illeti, az Alkotmánybíróság elemzett határozatának fényében el kell döntenie a jogalkotónak, hogy elfogadja-e azt a hosszantartó, a bírói gyakorlat által kifejlesztett elvet, amely az összbüntetésbe foglalás lehetőségének megnyiltához (időrendben az utolsó alapítélet jogerőre emelkedésének napjához) köti az alkalmazandó büntető törvénykönyv vizsgálatának kérdését. Ha igen, a Btk. 2. §-án belül egy olyan speciális rendelkezés megalkotása lehet szükséges, ami a generális szabálytól eltérően az összbüntetési eljárás során a fenti szempontot veszi figyelembe. Ennek hiányában a jelenlegi általános szabályok szerint a bűncselekmény elkövetésének ideje dönti el a szóba jöhető büntetőtörvény alkalmazásának kérdését.
Ettől függetlenül további koncepcionális kérdésnek tartom az összbüntetés lehetséges mértékének és hatókörének újragondolását is.
Ahogy fentebb kifejtettem, egy sokkal szélesebb bírói mérlegelést lehetővé tevő megoldásra lenne szükség, még inkább összhangba hozva és érvényre juttatni a "mintha egy eljárásban bírálták volna el" elvét, mivel álláspontom szerint a halmazati büntetéstől nem egy eltávolodó jogintézmény szolgálja az arányos büntetés igényét. Sokkal inkább egy ahhoz közeledő, de attól időbeli okok miatt előálló sajátosságokat is magában foglaló, az elkövető semleges helyzetbe hozatalát előíró szabály.
Végezetül megemlíteném azt is, hogy a fent vázolt irányvonalat követi az általam vizsgált európai büntető törvénykönyvek többsége is. Azaz az összbüntetésbe foglalás mikéntje tekintetében törvényi korlátok nélkül visz-
- 207/208 -
szautalnak a halmazati büntetés szabályaira.[42] E körben a svájci és a svéd Btk. kifejezetten rögzíti, hogy az összbüntetés mértéke nem lehet súlyosabb annál, mintha a terhelttel szemben halmazati büntetést szabtak volna ki.[43]
Érdekességként megemlíteném a common law jogrendszerhez tartozó országok helyzetét is, ugyanis a jogirodalom konkrét büntetéskiszabási szabályok híján, csupán a büntetések teljességének az elvét (totality principle) hangoztatja, ami a több bűncselekmény miatt kiszabott büntetés arányos és igazságos voltát jelenti, pontos definíció hiányában. Tehát a fenti elv egy teljesen homályos fogalom.
Hazánkéhoz hasonló összbüntetés jellegű eljárásról abban az esetben beszélhetünk, ha az elkövetőt ugyanabban az eljárásban vagy több eljárásban szabadságvesztésre ítélték és még nem töltötte ki egyik büntetését sem. Ilyenkor a bíró döntheti el konkrét jogszabályi kötőerő nélkül, hogy a külön-külön kiszabott büntetéseket az elítélt egyidejűleg (concurrent sentence) töltse vagy egymást követően (consecutive sentence). Tehát előbbi esetben, ha például három, illetve hét év büntetésre ítélik az elkövetőt, akkor hét év után szabadulhat, míg utóbbi esetben tíz év letöltését követően. Jól látható, hogy ez a rendszer az abszorpció és a kumuláció elvét vegyíti, azok esetleges aránytalanságát pedig a bíró azzal enyhítheti, hogy mérlegeli az elkövető és a cselekmény adatai alapján, hogy melyik elv alkalmazása felel meg legjobban az arányos büntetés elvének. E körben tehát a cselekmények időbeli kerete, hasonlósága is figyelembe veendő, de több országban például a törvény kötelezően előírhatja bizonyos súlyosabb tárgyi súlyú bűncselekmény vagy visszaesők esetén, hogy egymást követően kell kiállnia az elítéltnek a büntetéseket.[44]
A fenti merőben eltérő koncepció véleményem szerint azonban kevésbé képes érvényesíteni az arányos büntetés elvét, ezért úgy vélem akkor járunk el helyesen, ha az említett kontinentális kódexek megoldásait vesszük alapul az összbüntetés esetleges jövőbeni szabályozása vonatkozásában. ■
JEGYZETEK
[1] Alkotmánybíróság 1214/B/1990. AB határozat
[2] Földvári József: Az összbüntetés törvényi szabályozásáról, Magyar Jog 1970/9. szám, 528. o.
[3] Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog, HVG-ORAC, Budapest, 2013., 317. o.
[4] Az európai kodifikáció hajnalára a fenti megállapítás az akkori uralkodó jogfelfogásra tekintettel még nem vonatkozott, így például az 1843. évi Btk. javaslat a kvázi halmazat fogalmát nem ismerte, mivel csak abban az esetben látta megállapíthatónak a bűnhalmazat fennforgását, ha a bűncselekményeket egy eljárásban bírálták el, így a különböző eljárásokban kiszabott büntetéseket ki kellett állnia az elkövetőnek.
[5] Edvi Illés Károly: A büntetőtörvénykönyv magyarázata, Révai, Budapest, 1894. 389. o.
[6] Kádár Miklós: A büntetőtörvénykönyv általános része, Jogi és Államigazgatási Könyv-és Folyóirat Kiadó, Budapest, 1951. 159. o.
[7] Földvári József: i. m. 532-533. o.
[8] Ligeti Katalin: Az új Büntető Törvénykönyv Általános Részének koncepciója, Büntetőjogi Kodifikáció 2006/1. szám, 36. o.
[9] Törvénytervezet a Büntető Törvénykönyvről: Büntetőjogi Kodifikáció, 2007/1. szám, 33-34. o.
[10] Grosschmid Béni: Magánjogi előadások, Athenaeum, Budapest, 1905. 952. o.
[11] Czédli Gergő: Az új összbüntetési szabályok időbeli hatályáról, Büntetőjogi Szemle 2014/2. szám, 8. o.
[12] Polt Péter (szerk.): Új Btk. kommentár, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014. 19. o.
[13] Ficsór Gabriella: Összbüntetésbe foglalás a 10/2018. (VII. 18.) AB határozat után, Büntetőjogi Szemle 2019/1. szám, 47. o.
[14] Belovics Ervin: Az időbeli hatály az Alkotmánybíróság döntésének tükrében, In: Ambrus István-Németh Imre: Büntetőjogi dolgozatok Gellér Balázs születése ötvenedik évfordulójának ünnepére, Dialóg Campus, Budapest, 2018. 41. o.
[15] Lásd például a 151. számú BK állásfoglalást, a 3/2002 Büntető jogegységi határozatot, vagy a BH2000.184. számon közzétett eseti döntést.
[16] Szabó Miklós: Mi a precedens? Jogesetek magyarázata 2012/2. szám, 75. o.
[17] Háger Tamás: A büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezések mint alapvető alkotmányos, garanciális szabályok, Büntetőjogi Szemle 2015/2. szám, 70. o.
[18] Jakab András: A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében, Jogesetek Magyarázata 2011/4. szám, 86. o.
[19] Az 1978. évi Btk. 47. § (2) bekezdése a szabadságvesztés végrehajtási fokozataként négyötöd, háromnegyed és kétharmad mértékben határozta meg a feltételes szabadság legkorábbi időpontját, illetve speciális esetben a büntetés fele részében. Ezzel szemben a hatályos Btk. 38. § (2) bekezdése ennél az elkövetőre nézve kedvezőbben generálisan kétharmad, visszaesők esetén háromnegyed mértékben.
[20] Lásd például: Scoppola kontra Olaszország ügy, 103-109. §. Megjegyzem, hogy az EJEB fenti álláspontjának alátámasztásaként gyakorta hivatkozik a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (a továbbiakban: Egyezségokmány), 15. Cikk 1. pontjára, ami szövegszerűen tartalmazza, hogy amennyiben a bűncselekmény elkövetése után a törvény enyhébb büntetés alkalmazását rendelte el, ennek előnyeit az elkövető javára szükséges érvényesíteni.
[21] Lásd például: Grava kontra Olaszország ügy.
[22] Lásd például: Kokkinakis kontra Görögország ügy 40. §.
[25] Tóth Mihály: Remények és aggodalmak a negyedik Büntető Törvénykönyvünk bölcsőjénél, Állam- és Jogtudomány, 2011/4. szám, 453. o., illetve Czédli Gergő: i. m. 4. o.
[26] Mózes Katalin: Szigorúbb kedvezmény: mérlegen az összbüntetés, Ügyészek Lapja 2014/6. szám, 24. o.
[27] Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878: V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye, Magyar Királyi Igazságügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda, 1880., 543. o.
[28] A német szövetségi legfelsőbb bíróság (Bundesgerichtshof) BGH, Beschluss vom 15. Januar 2002 - 1 StR 494/01 számú és BGH, Beschluss vom 17. Juni 2009 - 2 StR 180/09 számú döntései. Forrás: http://www.wiete-strafrecht.de/
[29] Heil Fausztin: A Btk. 104. §-ához, Jogtudományi Közlöny, 1895/17. szám, 130. o.
[30] Belovics Ervin: Jogalkotói tévedések az új büntető törvénykönyvben, In.: Finszter Géza-Kőhalmi László-Végh Zsuzsanna, Egy jobb világot hátrahagyni, Pte-Ájk, Pécs, 2016., 188. o. A szerző által felvetett példa szerint, ha egymással kvázi halmazati viszonyban álló és legfeljebb egy évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett, több rendbeli vétség miatt a bíróságok két ítéletben is egy év hat hónap szabadságvesztést szabnak ki, az összbüntetés felső határa szintén csak egy év hat hónap szabadságvesztés lehetne, azonban az összbüntetés szabályai alapján mégis el kell érnie a legsúlyosabb büntetés és a rövidebb tartamú büntetés egyharmada részének összegeként számított tartamot.
[31] Balogh Ágnes: Az összbüntetésbe foglalás kérdéséhez, Jura 1997/2. szám, 26. o.
[32] Például az egyik egyetemi tankönyv veti fel azt a példát, amikor az elítéltet három alapítéletben egyaránt rablás bűntette miatt, 7 - 6 - 6 év szabadságvesztés büntetésre ítélik és a halmazati büntetés vonatkozó szabályok szerint, ha egy eljárásban bírálták volna el a cselekményét 2-12 évig terjedő szabadságvesztést lehetne kiszabni, ellenben az összbüntetés rendelkezései értel- mében ez a mérték 19 évig terjedhetne. Gellér Balázs - Ambrus István - Vaskuti András: A magyar büntetőjog általános tanai II., ELTE Eörvös kiadó, Budapest, 2019. 258. o.
[33] Például: "Az összbüntetés során a szabadságvesztés mértékét a Btk. 81. § (3) és (4) bekezdéseiben foglaltak szerint, a törvény által megállapított büntetési tételkeretek között kell meghatározni."
[34] 28. szám alatt idézett bírósági döntések. Forrás: http://www.wiete-strafrecht.de/
[35] A gyakorlatban előfordult olyan helyzet is, ahol az elítélt öt darab, összességében egy évet meghaladó tartamú elzárás büntetését töltötte folyamatosan és indokolt lett volna azon igénye, hogy a szintén egy év tartamú szabadságvesztéssel összbüntetésbe foglalják elzárás büntetéseit is.
[36] Földvári József: i. m. 534. o. A szerző által felhozott példa szerint: Adott esetben például két közlekedési bűncselekmény elkövetése miatt egyenként öt-öt év időtartamra járművezetéstől eltiltásra elítélt terhelt közlekedésben való részvételének a veszélye jóval nagyobb, mint amit az összbüntetés során a bíróság megállapíthat vonatkozásában, és amit vele szemben egy eljárásban kiszabtak volna.
[37] Földvári József: i. m. 533. o.
[38] László Jenő (szerk.): Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése (5. kötet), Igazságügyi Minisztérium, Budapest, 1986.
[39] Akár a Be. 840. §-a szerinti utólagos összbüntetésbe foglalás hatókörének kiterjesztésével.
[40] Ficsór Gabriella: i. m. 48. o.
[41] Ilyen rögzített tartam lehetne például a legsúlyosabb szabadságvesztés kötelező végrehajtásával és a legenyhébb büntetés vagy büntetések kétharmad részének elengedésével kiszámított tartam.
[42] Így a német, svájci, osztrák, észt, dán, svéd és spanyol Btk. Forrás: https://www.legislationline.org/documents/section/criminal-codes
[43] Utóbbi törvény szerint pedig úgy is határozhat a bíróság, hogy ha az összbüntetni kért újabb alapítélet a korábbi ítélethez képest jóval kisebb tárgyi súlyú, hogy a korábban kiszabott szankció e bűncselekményre is kiterjed, külön döntéshozatal nélkül.
[44] Andrew Ahworth: Sentencing and Criminal Justice, Cambrisge University Press, 2020. 280-285. és 287., 291. o.
Visszaugrás
