A kissé hangulatkeltő cím legalább őszinte: 2011 őszén - mint a most következő áttekintésben igyekszem igazolni - még reménykedhetünk a sikeres kodifikációban, de bizonyos kérdésekben hangot adhatunk az aggodalomnak is.
Mostani kódexünket lassan 33 éve alkalmazzuk és több mint 10 éve fogtunk hozzá az új törvény előkészítéséhez.[1] A krisztusi kor persze nem túl hosszú idő, különösen ha arra gondolunk, hogy a Csemegi-kódex hatályba lépésétől 80 év telt el az újabb egységes Btk. elfogadásáig. Sürgető körülmények pedig utóbb sem nagyon vetődtek fel: hatályos törvényünk készítői még azt az elegáns gesztust is megengedhették maguknak, hogy
- 435/436 -
megvárták a 100 éves jubileumot. Ám közhelyszámba menő igazság, hogy az utóbbi évtizedekben korábban soha nem látott mértékben felgyorsult, más formákat keresett és azokat új tartalommal töltötte meg szűkebb világunk is. A 80-as évek második fele óta a társadalmi-gazdasági változások, a jogállami gondolkodásmód és intézményrendszer létrejötte és ennek részeként a nemzetközi integráció erősödése folytán néhány tradicionális, köztük több, sokáig kikezdhetetlennek vélt intézmény vagy intézménycsoport mind az elméletben, mind a gyakorlatban jelentősen átalakult. A teljesség igénye nélkül ilyen pl. a büntetőjogi joghatóság, a nemzetközi büntetőjogi kapcsolatok kérdésköre, a társadalomra veszélyesség tartalmának, hatásainak megítélése, a büntethetőségi akadályok komplexuma, konkrétabban többek között a jogos védelem vagy a törvényben nem szabályozott büntethetőségi akadályok lehetséges rendszere, vagy a társas bűnözési formákra és a szervezett bűnözésre adott anyagi jogi válaszok alakulása. Joghátrányok tűntek el, alakultak és rendeződtek át. A halálbüntetés, a szigorított őrizet, vagy a javító-nevelő munka különféle formái mára a jogtörténet részévé váltak, ugyanakkor bizonyos biztonsági intézkedések felélesztése megint napirendre került. Kikerült a törvényből számos bűncselekmény, pl. az izgatás, a merénylet, a közveszélyes munkakerülés, a tiltott határátlépés, a hazatérés megtagadása, az üzérkedés, a beruházási fegyelem megsértése, az üzletszerű kéjelgés vagy a devizagazdálkodás megsértése - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem.
Persze jött helyettük sok új intézmény, pl. a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, a bűnszervezetekre vonatkozó szabályozás, a pártfogó felügyelet még most is zajló reformja, vagy a büntetőjogi mediáció. Csaknem kicserélődött a különös rész is, ahol helyet kapott több tucat új gazdasági bűncselekmény, az egészségügyi kutatásokkal kapcsolatos deliktumok, az embercsempészés, az adatvédelmi bűncselekmények, aztán pl. a zaklatás, a most megint napirenden lévő uzsora-bűncselekmény, legutóbb a sport-huliganizmusra adott büntetőjogi válasz, a nemzeti adatvagyon körébe tartozó állami nyilvántartás elleni bűncselekmény, vagy a számvevőszéki ellenőrzéssel kapcsolatos kötelezettségek megszegése.
A menetközbeni korrekció folyamata a törvény hatályba lépése óta, az Alkotmánybíróság döntéseivel együtt, eddig összesen több mint 100 módosulást eredményezett, ami nyilvánvalóan megbontotta a kódex koherenciáját, növelte a belső ellentmondások számát és súlyát. Mára mindez a jogbiztonság határait feszegeti.
A sűrű, sokszor egyes szűkebb érdekcsoportok által felkarolt modifikációk aláásták a büntetőjog "ultima ratio"-jellegét is.
- 436/437 -
Gyakorivá vált sokszor partikuláris jogsértések elhamarkodott bűncselekményi szintre emelése és általában a büntetőjog omnipotens kezelése. Az utóbbi évtizedekben olyan gyakran tisztán formális rendészeti szabályszegések kriminalizálásával terheltük a törvényünket, amelyeknek semmi keresnivalójuk egy korszerű kódexben. Egyes sajnálatos esetek nyomán kriminalizáltuk pl. harci ebek ivartalanításának elmulasztását, vagy a már szabálysértésként működésképtelen állatkínzást, bíróság előtt felel, aki földmérési jelet elmozdít, vagy gondatlanságból pár forinttal többet kér valamely kötelezően megállapított árnál. A törvénygyárban "lex tojások", "lex fehér porral megtöltött borítékok" "lex falfirkák" születnek, pár, sokszor elszigetelt és később korábbi divatos jellegüket maguktól is elvesztő negatív jelenséget nyomban a törvény betűibe gyömöszölve. Nem túlzás azt állítani, hogy az angol jogalkalmazói precedensjog helyett nálunk gyakran jogalkotói precedensjog zajlik.
A legutóbbi hónapokban a családon belüli erőszak önálló bűncselekménykénti kezeléséért vagy az orvvadászat bűncselekménnyé nyilvánításáért lobbiztak, felmerült továbbá a politikusok büntetőjogi felelősségét, vagy az off-shore büntetendőségét kimondó speciális tényállás elfogadása, s mozgalmak indultak a lánctatozások vagy a csendháborítás kriminalizálása érdekében is. Alig vesznek róla tudomást, hogy az ilyen cselekmények túlnyomó többsége az eddigi jogi, sokszor büntetőjogi eszközökkel is megfelelően üldözhető lenne. Olyanokkal, amiknek a létezéséről a lobbizók jelentős része gyakran nem is tud.[2]
Folyamatosan bővül az egyes bűncselekmények minősített eseteinek és az előkészületi magatartásoknak a köre. Elegendő példaképpen a lopás tényállását említeni. Nehezen magyarázható el, hogy ma e bűncselekmény esetében tizenhárom (olykor több fordulatot is magába foglaló) minősítő körülmény és hat értékhatár-keret dönti el, hogy a bűncselekmény miként minősüljön. A bíró a minősítéskor jószerivel nem is ítélkezik, hanem igyekszik a történeti tényállást elhelyezni a számára rendelkezésre álló másféltucatnyi, "temető", "kegytárgy", "színes fém", "lopott kulcs" "műkincs" stb. feliratú rekeszek egyikében, s ekkor már a büntetés mértéke sem lehet nagyon kétséges.
A kiemelt védelmet élvező tárgyak burjánzása mellett - szintén egyes riasztó és később nem is ismétlődő cselekmények okán - folyamatosan bő-
- 437/438 -
vült azoknak a személyeknek a köre, akik a hivatalos személyekkel azonos büntetőjogi védelmet élveznek. (Ilyenek pl. a postások, a tömegközlekedési dolgozók, a katonák, a polgári védelem munkatársai, a mentősök, a védők, a jogi képviselők, a szakértők, az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok, az önkéntes tűzoltók, a taxisok, a polgárőrök, a lelkészek, a gyámügyi dolgozók, a kézbesítési végrehajtók, az erdőőrök, a halőrök, a gázóra leolvasók stb.). Ráadásul szintén pár sajnálatos eset kapcsán emelték ki e körből a tanárokat, még a hivatalos személyeknél is fokozottabban védve őket. Így ma egy országgyűlési képviselő, az államelnök vagy a kormányfő ellen irányuló támadás elkövetőjének lehetséges büntetése enyhébb, mint egy napközis tanárt munkájában fenyegetéssel akadályozó anyukáé.
Azt lehet tehát mondani, hogy napjainkban a törvény alkalmazhatósága nagyrészt a jogalkalmazók tapasztaltságának és bölcsességének köszönhető. Ebben szerencsére bízhatunk ugyan, de a tapasztalat és a bölcsesség sem korlátlan és nem pótol mindig mindent.
Új törvényre ezért szükség van. A réginek mindazonáltal - noha foltok tartják össze és több helyen kifeslett a gúnyája - nincs oka szégyenkezésre. A bűnözés és a bűnüldözés legaggasztóbb tendenciái ugyanis általában nem a jogalkotás hibáiból építkeztek, a jogalkotás legfeljebb inadekvát válaszaival tetézte azokat. Az új évezred magyar Btk.-jának ezért feltétlenül elődje tapasztalatait is fel kell használnia. Jó lenne, ha megalkotása során - eltérően az elmúlt évtizedek jogalkotási hullámzásaival - csak egy korszerű, új, koherens törvény megszerkesztésének igényét, s nem a minden áron való újítani akarás hamis kényszerét, vagy egyoldalú igények gyakran populista felkarolását tartanák szem előtt.
Ennek során nyomatékosan figyelembe kell vennünk a fontosabb európai tendenciákat is.
Az utóbbi évtizedekben kontinensünkön jól érzékelhetően jelentkeztek bizonyos, a büntetőjog felfogását, szerepét, részben átértékelő törekvések: a büntetőjogi eszközök óvatos visszavonulása, a hagyományos szankciók kiváltása, az állam büntetőjogi igényével szemben a sértetti jogok elsődlegességének biztosítása, ezzel összefüggésben a jóvátétel felértékelődése.
Sajátos, és nem könnyen kezelhető ellentmondás, hogy e tendenciák számos területen éppenséggel a bűnözés struktúrájának kedvezőtlen átalakulása, a kriminalitás nemzetközi formáinak és a terrorizmus erősödésének időszakában jelentkeztek, a gazdasági válság kriminogén szerepe sem vitatható, ezért folyamatosan napirenden van e sajátosságokat hatékonyan kezelni képes megoldások kidolgozása is. Éppen ezért az európai dokumentumok egyes bűncselekmény-kategóriák tekintetében határozottabb
- 438/439 -
fellépést is sürgettek: ajánlások, kerethatározatok születtek pl. a környezetvédelem, a gyermekpornográfia, a számítógépes bűnözés, a bankkártyával visszaélések vagy a pénzhamisítás szigorúbb üldözése témájában.
E kettős szorításban az uniós szakemberek nem mondtak le egyfajta - legalább is korlátozott hatókörű - "európai büntetőjog" megvalósíthatóságáról sem, s az első lépések, "az Európai Közösséget károsító csalások" elleni küzdelem valóban a tagállamok eminens érdekeinek összehangolását indokolják.
Ezen túlmenően azonban egyelőre az integrációs törekvéseknél erősebbeknek tűnnek az egyes államok szuverén büntetőjogát védő álláspontok.
Nincs okunk azonban arra, hogy a jövő útját változatlanul ne a differenciált büntetőjog megteremtésében és széleskörű, erősödő nemzetközi bűnügyi együttműködés fejlesztésében lássuk.
A hazai és a nemzetközi tapasztalatok alapján megfogalmazható néhány olyan követelmény, aminek büntetőjogi jogalkotásunknak a jövőben meg kell felelnie.
a) Olyan anyagi jogi és eljárási törvényre van szükségünk, amely a cselekmény elsődlegességéből kiindulva és azt előtérbe állítva képes egyes sajátos bűntettes-csoportok illetve jelenségek esetében a megfelelően átlátható, következetes, s a korábbiaknál tágabb intézményrendszeren nyugvó egyéniesítésre is. Nem kell kétségbe vonnunk a "tett-büntetőjog" primátusát. Az egyes eltérő bűntettes kategóriák esetében azonban - azok többitől eltérő jellegére, irányultságára, összetételére figyelemmel - elengedhetetlen a tettarányos következményeket árnyaló, vagy akár erőteljesen befolyásoló korrekciós tényezők figyelembe vétele (legyenek azok akár életkori, akár veszélyesebb társas vagy életvitelszerű bűnelkövetési formákhoz kötődő, akár a bűnözői életútban megnyilvánuló sajátosságok). Párhuzamosan igénybe vehető eszközök széles skálája révén egyaránt biztosítani kell adott esetben a társadalom védelmét, újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozását, illetve a tettes reszocializációját, a megelőzést és a jóvátételt, attól függően, hogy az adott deviáns magatartásforma vagy csoport éppen milyen prioritások figyelembe vételét indokolja. Nem szabad a bírói mérlegelést, az egyes ügyek és elkövetők személyét a maguk egyediségében értékelő ítélkezést kötelező és mellőzhetetlen, vagy akár
- 439/440 -
túlzóan részletező előírásokkal kizárni vagy az indokoltnál szűkebbre szorítani. A jogalkotás feladata az, hogy a "kettős nyomtávú büntetőpolitika" sokszínű eszközrendszerét felkínálja. Az aktuális eszköz megválasztását, és mértékének meghatározását a jogalkalmazó kezében kell hagyni.
b) A Btk. alkotóinak határozottan fel kell mutatniuk a büntetőjogilag alapvetően és tartósan védendő értékeket, ahelyett, hogy egyedi esetek cizellálása és aprópénzre váltása révén pillanatnyi, múlandó igényeket a leglátványosabb, de általában a legkevésbé hatékony eszközzel, a kriminalizálással próbálnak kielégíteni. Nincs szükség egymást átfedő tényállásokra, kazuisztikus felsorolásokra és a minősítő körülmények túlburjánzására.
Kerülni kell a törvény tisztán igazgatási jellegű normákkal való túlzsúfolását, mert ez a büntetőjog hatékonyságának veszélyeztetésével jár. Súlyosnak nem minősíthető adminisztratív jellegű jogsértésekre elsősorban igazgatási szankciókkal (pótlékokkal, bírságokkal, büntető kamatokkal stb.) kell válaszolni. Ha különféle rendészeti szabályok megsértését bűncselekménynek minősítjük, a büntetőjog ott is elveszti a tekintélyét, ahol pedig erre feltétlenül szükség lenne.
c) Összhangot és egységet kell teremteni a büntetőjog általános részének bizonyos intézményei, továbbá egyes tényállások büntetési tételkeretei között, mert a nagyszámú modifikáció azzal járt, hogy egy-egy új rendelkezés beiktatása, vagy régi módosítása sok helyen megtörte az átláthatóságot, következetességet és koherenciát. Fel kell végre oldanunk a társadalomra veszélyesség és jogellenesség fogalma és hatásai között feszülő ellentmondást, s ezzel együtt meg kell oldanunk a csekély súlyú, de hatásait tekintve érzékeny kriminalitás megfelelő kezelését.
Mértéktartó, tudományosan megalapozott és érdemi szakmai vitákban kiérlelt jogalkotásra van tehát szükség, nem áldiagnózisok tüneti kezelésére vagy a szakmai előkészítést nélkülöző képviselői ötletbörzékre.
Az előző években talán négy többé-kevésbé publikus általános-részi tervezet vált közkinccsé. Megjelent egy javaslat Wiener A. Imre tollából,[3] ké-
- 440/441 -
sőbb Gál Attila és Bócz Endre tervezetét vitattuk meg, ezt Ligeti Katalin "büntetőpolitikai alapvetése" és szövegszerű javaslata követte,[4] végül a Gönczöl Katalin által irányított Bizottság tervezetét ismertük meg.[5]
Élénk viták folytak a társadalomra veszélyesség, vagy a bűncselekmény fogalmának, a büntetés céljának kérdésköréről, anélkül, hogy mindenki számára megnyugtató megoldás született volna, a készítők gyakran látnivalóan elbeszéltek egymás mellett. Egyes kategóriák újrafogalmazása helyett - jobb híján - elhagyásuk is felvetődött. A "büntetés céljára" vonatkozó vitát pl. egy ideig úgy vélték megoldhatónak (őszintén szólva inkább megkerülhetőnek), hogy az erről szóló szakaszt egyszerűen kihagyták a Btk.-ból. Kérdéses volt egy ideig a Btk. egységességének kérdése is.[6] Koncepciók és ellenkoncepciók születtek a fiatalkorúak vagy a katonák külön törvényben történő szabályozásáról, s felvetődött még a mentesítés kiemelése is. Azután nemrégiben, 2011 szeptemberére ismét készült egy Javaslat, amelynek főbb elveit a Bűnügyi Védők első országos konferenciáján, Szegeden a résztvevők sokszorosítva megkapták és elemezték, s a készítők elszántságából úgy tűnik - ezzel tényleg kézzel fogható közelségbe került az új Btk. megszületése.
A legújabb elképzeléseket olvasva első szavunk talán a megkönnyebbülés szava lehet. Ha valóban az ismertetett intézmények és modifikációk a tervezet legfontosabb elemei - s ezt nincs okunk kétségbe vonni -, akkor örömmel nyugtázhatjuk, hogy a törvény szakmai előkészítése során nem kívánják felforgatni a büntetőjog tradicionális rendszerét, felülírni az Általános rész főbb elveit és intézményeit. Lesz egy új "preambulum", ám a "társadalomra veszélyesség" egyelőre megmenekülni látszik, néhány fo-
- 441/442 -
galom talán egyszerűsödik, ám lényegét, rendeltetését megtartja, s nincs számottevő változás a büntetéstan kérdéskörében sem.
A lehetséges joghátrányok, büntetések és intézkedések köre mára a civilizált világban kialakult. A testi büntetések, a gályarabság, a hajóvontatás, száműzetés már régen jogtörténeti kuriózummá váltak, a halálbüntetés már mindenütt "haldoklik" (még akkor is, ha ez az agónia igen hosszúra nyúlik, s olykor nálunk is hallhatóak olyan hangok, hogy bizonyos esetekben e büntetési nemnek is "meg kellene kegyelmezni"), ami újat pedig helyettük ki lehetett találni, azt már kitalálták és alkalmazzák.
Helyes tehát, ha nem beszélünk koncepcionális átalakításról, merőben megváltozott szemléletről, pusztán azért, mert pl. az elzárás vagy a sportrendezvények látogatásától való eltiltás szabálysértési szankcióból büntetőjogivá (is) válhat, a próbára bocsátáshoz adott esetben közösségi munka előírása is társulhat. Nem új elképzelés egyes büntetőjogias szabálysértések krimninalizálása sem. Ezek Btk.-ba kerülésével immár az összes két világháború közötti intézményt újjáélesztenénk, a Táblák, a négyszintű ítélkezés, az óvadék és a pótmagánvád után most íme itt az utolsó: a trichotómia. Kissé talán kilóg a sorból a járművezetéstől eltiltás kötelezővé tétele, és a kényszergyógykezelés ismét határozatlan idejűvé tétele - remélem ezek a döntések még nem véglegesek.
Lássunk néhány régi-új joghátrányt részletesebben.
a) Elsőként indokoltnak vélem, hogy néhány gondolatot megosszak az olvasóval a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kérdéséről, figyelemmel arra is, hogy az intézményt sikerült időközben immár alkotmányos szintre emelni.
A 2012. január 1. napján hatályba lépő Alaptörvényünk (noha a halálbüntetés tilalmáról hallgat), deklarálja, hogy "tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki." A látszólag korlátozó előírásként megfogalmazott rendelkezés valójában többet és mást kellene jelentsen korlátozásnál, hiszen a "tész" jogrendszerünkben már hosszabb ideje létezik, s alkalmazására evidens módon eddig is csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén volt lehetőség. Kérdés ezért, hozhat-e a legsúlyosabb büntetés alaptörvényi megfogalmazása valóban érdemi változást. A következők-
- 442/443 -
ben azt igyekszem igazolni, hogy a válasz valószínűleg nemleges, s a kezdettől fogva fennálló problémát az Alaptörvénnyel takaródzva sem oldhatjuk meg.
Szögezzük mindenekelőtt le: tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására nálunk már 1993-tól sor kerülhetett, amikor kimondtuk, hogy az ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt (soha) nem bocsátható feltételes szabadságra. Igaz, mindez konkrét eset hiányában mindvégig pusztán elvi lehetőség maradt.
Hat évvel később, az akkori szigorító büntetőpolitika jegyében úgy döntött a jogalkotó, hogy az ítéletben a feltételes szabadságra bocsátás már az első életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásakor is kizárható. E módosítás ugyan azóta is mérföldkőnek számít a büntetőjogi jogkövetkezmények hazai rendszerében, ám tévedés azt hinni, hogy ez teremtette meg Magyarországon a halálig tartó rabság lehetőségét, súlyos bűnismétlés és ismét életfogytig tartó elzárására ítélés nélkül is. Belátható, hogy a Btk. az örökös fogságot elvileg bármikor korábban is lehetővé tette (volna) hiszen a bíróság - 10 év kivételével, amikor 1961 és 1971 között e büntetés nem létezett - mindig is dönthetett (volna) úgy, hogy az elítéltet sem a szabadulás lehetőségeként meghatározott legkorábbi időpontban, sem a későbbi felülvizsgálatok alapján - arra érdemesség hiányában - nem bocsátja feltételes szabadságra. Arról nem a szabályozás tehet, hogy büntetőjogunk legújabb kori történetében az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő elbocsátás a megjelölt legkorábbi időpontban gyakorlatilag alanyi joggá vált.[7]
Ami tehát az ezredforduló óta új, az nem az életfogytig tartó szabadságvesztés lehetősége, hanem a szabadulás kizárásának lehetősége. Ez pedig, a jelenlegi formájában úgy tűnik, azóta is kétes értékű hungaricum. Az eleve "deklarált kiszámíthatatlanság" ugyanis jogbiztonsági, a szabadulási remények teljes és végleges megvonása pedig emberiességi okokból megengedhetetlen. S ezen nem változtat a "tész" alaptörvénybe foglalása sem, legfeljebb növeli a koherencia-zavarok lehetőségét és számát. Az új Alaptörvény is kimondja ugyanis az emberi méltóság sérthetetlenségét,[8] tiltja
- 443/444 -
az embertelen büntetést,[9] és kiolvasható belőle a bárkit megillető jogbiztonsághoz való jog is. Annak eldöntése pedig, hogy az Alaptörvénynek az elidegeníthetetlen emberi jogokat érintő általános, deklaratív rendelkezései és valamely konkrét előírása közötti kétségtelen ellentmondás, összeütközés esetén melyiknek van primátusa, minden bizonnyal az Alkotmánybíróságra tartozik. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából pedig okkal következtethetünk arra, hogy az alapvető elvekkel ellentétes konkrét előírásnak nem fog elsőbbséget biztosítani, s legfeljebb akkor fogadja el, ha azt kiegészíti további, a konformitás biztosítására hivatott jogalkotási feladatok előírásával. Pusztán a "tész" alaptörvénybe foglalása eszerint nem ad az alkalmazásra biankó felhatalmazást. Általánosabban fogalmazva, az alkotmányos alapjogok megvonása nem legalizálható konkrét kivételek Alkotmányba foglalásával. Remélem világos, hogy nem elsősorban a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézménye ellen érvelek. E büntetési nem lehetősége társadalomvédelmi okokból továbbra is indokolt lehet. Nem ez az alkotmányossági kérdés. A szabadulás reményének teljes és végleges megvonása azonban nem tehető alkotmányossá. Így foglalt állást a német Alkotmánybíróság, az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága és az Emberi Jogok Európai Bírósága is.[10]
Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása és a szabadulás legkorábbi időpontjának eldöntése ma is és a jövőben is az ítélkező bíróra kell tartozzon. Ő ilyenkor - helyesen - értékel és súlyoz. Ha azonban egyszer és mindenkorra kizárja a feltételes szabadulás kedvezményét, akkor emellett bizonytalan megalapozottságú prognózisba is bocsátkozik. Kimondja, hogy "soha", amit a komplex büntetési célok helyes mérlegelése esetén akkor, ott és még nem tehetne meg. Nem zárható ki, hogy egy fiatal felnőtt korában elítélt személy 20-30 év után sem érdemes a szabadulásra, ennek felülvizsgálatát viszont éppenséggel nem szabad kizárni. (Az nem érv, hogy ez a döntés esetleg bizonytalan kimenetelű lehet, mert sokkal
- 444/445 -
inkább bizonytalan az ítélkező bíró évtizedekkel korábban kinyilatkoztatott sommás és megfellebbezhetetlen verdiktje.)
A megalapozott döntés érdekében talán a jelenlegi BV-bírói rendszer is továbbfejleszthető. Az egyik megoldás pl. az lehetne, hogy a büntetési céloknak megfelelő, differenciáltan megállapított idő letöltése után (ami legalább eléri, de inkább meghaladja a határozott ideig tartó szabadságvesztés maximumát) az elítélt kérelmére alapos, akár több lépcsős és több szakterület bevonásával zajló vizsgálat döntene a további szabadságelvonásról. Ennek során esetleg egy büntetés-végrehajtási szakemberek, bírák, ügyészek, védők, pszichológusok, szociológusok, pedagógusok bevonásával működő grémium gondos mérlegelés alapján, előzetes véleményeket beszerezve foglalna állást az "életfogytig tartó szabadságvesztés" további (újabb vizsgálatig) történő fenntartásáról vagy a feltételes szabadon bocsátásról. Az életfogytig elítéltnek tehát az ítélkező bíró által meghatározott idő eltelte után nem a szabadulásra, hanem a felülvizsgálatra lenne joga.
A kifejtettekre tekintettel most már nyilván csak utólagos javaslatként fogalmazható meg, de meggyőződésem szerint mégis jobb lett volna új Alaptörvényünkben pl. ez a megfogalmazás:
"Személyes szabadságtól való végleges megfosztás kimondására csak súlyos erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt kiszabott jogerős bírósági ítélet alapján kerülhet sor. Az ilyen döntés törvényben meghatározott módon (és időszakonként) felülvizsgálható." Mindez részben ugyanazt jelenti, mint az elfogadott szöveg: indokolt esetben az elítéltek legsúlyosabb csoportja élete végéig rács mögött maradhat. De hogy indokolt esetről van-e szó, azt egy esetleg 21 éves ember ügyében ne eleve az ítéletben döntsék el. Mert nem is lehet.
b) Az elzárás büntetőjogi szankcióvá tétele - mint az erre vonatkozó írásos előterjesztésből megtudtuk - "főként fiatalkorú illetve első bűntettes elkövetőknél szolgálhatná hatékonyan a speciális prevenciót".
Ezzel nem értek egyet. Könyvtárnyi irodalma van - s nem véletlenül - a rövid tartamú szabadságelvonások káros hatásának, s ezt a bűnözés utóbbi időben megfigyelhető strukturális és életkori változásai sem cáfolták. A rövid tartalmú szabadságelvonás szabadságvesztés akkor is, ha másként hívjuk, vagy ha nem ugyanott hajtjuk végre. Az ilyen, pár hónapos szabadságelvonásnak lehet ugyan speciál-preventív eredménye, de sokkal erősebb a stigmatizáló, megbélyegző, így a személyiség fejlődésére károsan ható, ugyanakkor a súlyosabb bűnözési formák elsajátítását és elfogadását erősíthető hatása.
- 445/446 -
Elzárásból akár lehet büntetőjogi szankció is. De semmiképpen nem "főként fiatalkorú és első bűntényes elkövetők esetében". Akkor lehet helye, ha a bagatellkriminalitás bizonyos formáira más módon nem adható válasz.
c) Az új Btk. a járművezetéstől eltiltás büntetést - járművezetés ittas vagy bódult állapotban bűncselekmény elkövetése miatt indult büntető eljárásban - kötelezővé, mellőzhetetlenné tenné.
E tervvel szintén vitatkozni lehet.
A relatíve meghatározott szankciórenszer nem pusztán öncélú elméleti szépészkedés. Valójában annak az egyensúlynak az igényéből fakad, aminek jogállamban a jogalkotó és a bírói hatalom eszközrendszere között mindig fenn kell állnia.
Már korábban utaltam rá, hogy a jogalkotó megteremti a szankciók alkalmazásának feltételeit és határait, indokoltságukról, és mértékükről azonban a bírónak kell döntenie. Valamely büntetés kötelező előírása sértheti az egyéniesítés elvét is, az önmagában nem elégíti ki az individuális joghátrány alkalmazásának követelményét, hogy a kötelezően alkalmazandó büntetés mértékének megállapítása az ítélkező kompetenciája marad.
Ezzel szemben ismert olyan ellenvetés, ami szerint már eddig is voltak olyan büntetések a Btk-ban, amelyek bizonyos szankciók alkalmazását kötelezővé tették.
Ilyen a három csapás néven elhíresült Novella kötelező életfogytig tartó büntetése, vagy korábban a pénzbüntetés bizonyos feltételek melletti nem mellőzhető alkalmazása.
Ezeket is lehetne persze bírálni, helyesebbnek vélem azonban, ha rámutatok arra, hogy a kötelező életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának nagyon szigorú konjunktív, speciális kritériumai vannak, s a pénzbüntetés kötelező alkalmazására is csak három együttes feltétel mellett kerül sor: határozott tartamú szabadságvesztés, megfelelő jövedelem vagy vagyon és haszonszerzést célzó elkövetés esetén.
Ezzel szemben a kötelező járművezetéstől eltiltás semmiféle speciális kritériumot nem kíván meg, kizárólag pusztán a bűncselekmény (bármely jellegű, súlyú és bármely következménnyel járó) elkövetéséhez kötődik. Javasolhatnám esetleg, hogy legalább az azonos (vagyis ugyanolyan) bűncselekmény korábbi elkövetését tekintsük alkalmazási kritériumnak (pusztán a speciális bűnismétlést, s nem a visszaesés megállapíthatóságát), ez viszont felesleges, mert nincs olyan bíró, aki az ittas vezetést másodjára elkövető személyt nem tiltaná amúgy is el a vezetéstől.
- 446/447 -
A javaslat készítői e szigorítást "az ittas járművezetés elszaporodottságára figyelemmel" tartják elkerülhetetlennek.
Jó lenne, ha ezt a bizonyos "elszaporodottságot" nem hangoztatnánk lépten nyomon, szinte automatikus varázsszóként, minden keményebb fellépést megalapozó indokként, legalább akkor nem, amikor tényleg az égvilágon semmi alapja nincs.
Íme az utóbbi évek ismertté vált ittas vezetéseinek alakulása:
| 2007 | 2008 | 2009 | 2010 |
| 14 157 | 11 523 | 10 438 | 9710 |
Lehetne ugyan még egy ilyenkor szokásos varázsszót előcibálni, és a jelentős "látenciára" hivatkozni. Ennek azonban ellentmond, hogy - mint pl. a www.police.hu honlapról megtudhatjuk - a jól nyomon követhető javulás a közlekedésbiztonsági akciók számának folyamatos növekedése mellett volt kimutatható.[11]
Azt csupán a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az írásos indokok körében nem tudom értelmezni azt a mondatot, mely így szól: "A tervek szerint az ittas járművezetés az alkoholos befolyásoltság mértékétől függetlenül bűncselekménynek minősülne", mert ez ma is így van, a bűncselekményi választóvonal nem a befolyásoltság mértéke, hanem puszta ténye.
d) A kényszergyógykezelés esetében az "eredeti állapot helyreállítása" ugyanezt a hibát másik oldalról követi el. Míg a járművezetéstől eltiltás esetében a relatíve határozott szankció abszolút határozottá alakulna át, itt - mint a tervekben olvasható - a szabadságelvonó intézkedés ismét visszasüllyedne a relatíve határozatlanság bizonytalan ködébe. Kár.
Nehezen fogadható el az a lehetséges érvelés, hogy az egészségeseket megillető jogbiztonsági és emberiességi megfontolások kóros elmeállapotúak esetében háttérbe szorulhatnak. A hivatalos indok persze jóval prag-
- 447/448 -
matikusabb: "a civil pszichiátriai intézményrendszer nem volt és továbbra sincs felkészülve a megnövekedett létszámigényre...". Ez nem értelmezhető másként, csak úgy, hogy adott esetben sajnálatos anyagi, infrastrukturális körülmények (ágy- és ápolószám) nagyobb súllyal esnek a latba, mint egyes szabadságjogok. Megjegyzem, ez sem feltétlenül megalapozott. 2010 májusában mindössze 20-25 olyan személyt kellett volna azt IMEI-ből elbocsátani, akik kitöltötték volna az új szabályok szerinti maximális időt. Ezek elhelyezése lett volna 3000-es "civil" ágyszám mellett megoldhatatlan?
De még erre sem került sor, mert a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a kényszergyógykezelés maximális tartamát előíró új szabály a már korábban elrendelt intézkedésekre nem is alkalmazható (1/2011. BJE).
Mindez azt is jelenti, hogy a civil pszichiátriai intézeteknek - az IMEI átlagos ápolási idejét figyelembe véve - kb. 7-8 év múlva kellett volna az első néhány beteg átvételéről gondoskodniuk. Ennyire sürgős lenne hát a korábbi embertelenebb szisztéma visszaállítása?
S ilyen tartósnak ígérkezik a hiányos infrastruktúra?
Végül, ami az "állampolgárok félelmét" - mint további indokot - illeti, ez azért merőben alaptalan, mert az IMEI-ből évente kb. 30 személy amúgy is szabadlábra kerül. A kikerülteknek csak mindössze kb. 4%-a visszaeső, s ők sem feltétlenül újabb erőszakos cselekményt követnek el. Az az évente néhány tovább kezelendő személy pedig, akik a határozott idő eltelte után kerülnének át polgári intézetekbe, amúgy sem adhatnának okot reális állampolgári félelemre.
Újdonságként olvashatjuk ezen kívül a büntethetőségi korhatár 12 évre leszállítását, az elévülési szabályok és a jogos védelem bizonyos szigorítását illetve pontosítását, vagy annak felvetését, hogy összbüntetésre vagy részbeni felfüggesztett szabadságvesztésre talán nincs is szükség.
a) A büntethetőségi korhatár 12 évre történő leszállításának terve a kriminológusok heves ellenérzését szokta kiváltani. Minden korhatár lehet bizonyos esetben igazságtalan: a testi és szellemi fejlődés különbözősége folytán létezhetnek 13 éves "felnőttek", és 19-20 éves "gyerekek".[12]
- 448/449 -
Azok, akik korhatárokat szállítanak le, vagy emelnek fel - kiváltképpen, ha ez a csúsztatgatás kifforratlan személyiségfejlődés során 1-2 évet érint - nem megoldják a problémát, csak megkerülik, magukat, de csakis magukat talán megnyugtatva. Összességében azonban mégiscsak megfigyelhető az a sajátos tendencia, hogy az általános életkor növekedésével, a lakosság fokozatos elöregedésével együtt mind markánsabban érzékelhető a bűnözés megfiatalodása.[13] Nemigen lehet komoly érvet az ellen sem felhozni, hogy a gyermekvédelem mai eszközrendszere elégtelen a legtöbb 13 éves rablóval, vagy emberölést elkövetővel szemben.
Magam ezért egy ideje a korhatár bizonyos kiemelt - s az életkor alacsonyabb szintjén is felismerhető veszélyességű - bűncselekményeket érintő leszállításának híve voltam. Erre új bűncselekmény kategóriát sem kellene kitalálnunk: alkalmas rá pl. a személy elleni erőszakos bűncselekmények már ma is a Btk-ban szereplő kategóriája.
Itt is nagyon fontosnak, meghatározónak tartom azonban azt, hogy az esetleges alacsonyabb életkort érintő eszközrendszer részbeni és differenciált bővítése nem mehet a továbbra is speciális összetételű bírói tanácsok által alkalmazott egyéniesítés rovására.
Ha mégis a generális korhatár-leszállítás mellett döntenek, jó, és mértéktartó gondolat, hogy a 12 és 14 év közöttiekkel szemben kizárólag intézkedés, pl. javító-intézeti nevelés vagy akár önálló pártfogó felügyelet legyen alkalmazható, feltéve, hogy a ma még kétes hatékonyságú intézkedések alkalmassá tehetők pl. az erőszakos bűncselekmények hatékony kezelésére is.
b) Ami a részben felfüggesztett szabadságvesztést illeti, ez pár éve néhány külföldi példa nyomán azzal az indokkal került a törvénybe, hogy próbáljuk meg gazdagítani a lehetséges joghátrányok rendszerét. Azt a vitát, hogy önálló büntetési nemként, vagy büntetéskiszabási kérdésként szabályozzuk, az utóbbi javára döntöttük el. Alig pár hónapja léptek hatályba azok a szabályok, amelyeket már az új kormányzat az intézmény korrekciójának, pontosításának, alkalmazhatóságának érdekében fogadott el (2010. évi CLXI. tv.). Most mégis azt olvashatjuk, hogy sajátos "hibrid-jellege" nehezíti az alkalmazhatóságát, egyes problémák megol-
- 449/450 -
datlanok, az intézmény "kiforratlan". Nos, sok ideje a forrásra még nem is volt. Ám ha megszűnne, magam bizonyos feltételek mellett mégsem siratnám. E büntetési nem jövőjét illetően mindig szkeptikus voltam, mert tudjuk, hogy a valódi választóvonal a szabadság és a börtön között húzódik. Nincs az a terhelt, aki megkönnyebbülten venné tudomásul, hogy be kell ugyan vonulnia, de mégsem olyan hosszú időre, mint a részbeni felfüggesztés kedvezménye nélkül.
Szeretném azonban hozzátenni, hogy az intézményt jó szívvel csak akkor tartom kiválthatónak, ha ugyanakkor a részben hasonló funkciót betöltő feltételes szabadságra bocsátás szabályait rugalmasabbá tesszük. Bátrabban és szélesebb körben lehetne élni a "feles kedvezmény intézményével", azt bizonyos esetekben akár törvényi lehetőséggé is tehetnénk a mai bírói lehetőség helyett. (Ha így járunk el, lényegében kiváltottuk a részben felfüggesztett szabadságvsztést, anélkül, hogy a potenciális börtönkapacitást növelnénk.) A harmadolás, esetleg súlyosabb esetben a negyedelés mellett ötödölésre semmi szükség.
Nem rossz ötlet a feltételes szabadság kedvezményét a fokozatok helyett az előélethez kötni, egyetlen érv szól ellene, hogy ma a fokozatváltás egyben korábbi szabadulást is jelent, s ezt az ösztönző tényezőt - ami a büntetés-végrehajtásnak is érdeke - nem feltétlenül kellene kiiktatni.
c) A büntethetőség elévülésének szigorítása érdemi változást aligha hoz majd. Ez (pl. a generális elévülési idő 3 évről 5 évre történő felemelése) arra jó - de csakis arra -, hogy az elszántabb fellépés szándékát demonstráljuk. Olyan konkrét ügyet ugyanis csak elvétve ismerünk, amelyben a felelősségre vonást az elévülés akadályozta volna meg.
A hivatalosan hozzáférhető statisztikai kimutatások ugyan csak a büntethetőséget megszüntető valamennyi okot együtt tartják nyilván, de a valamennyi ilyen okokból történő feljelentés-elutasításra, illetve nyomozás megszüntetésére is csak az összes ügy mintegy 1,5%-ában került sor (ebben - mint utaltam rá - a halál, a kegyelem, de a tevékeny megbánás bizonyos esetkörei is beletartoznak).
A további esetleges tervek - a korrupciós, a nemi erkölcs elleni és az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett tettek eseteleges külön szabályai - nézetem szerint indokolatlanul és ugyancsak konkrét haszon nélkül cizellálnák az elévülés ma még szépen átlátható szabályait. A legsúlyosabb életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmények - pl. a súlyosabban minősülő emberölés, a terrorcselekmény vagy a légikalózkodás - büntethetősége már 1993 óta amúgy sem évül el soha.
- 450/451 -
d) A jogos védelem szabályait illetően a lassan két éve hatályba lépett változtatás három kérdést érintett: kiiktatta a Btk-ból azt az irracionális és feleslegesen cizelláló szabályt, ami arról szólt, hogy külön kategóriának tekintsük, ha valaki korlátozott mértékben ijed meg vagy válik felindulttá, és jogszabályi formába öntötte a kitérési kötelezettség alóli mentességet.
E két módosítás alig eredményezett érdemi változást a már korábban, a megváltozott előírások szerint alakuló bírói gyakorlat miatt.
A harmadik változás, a megelőző jogos védelem kérdésköre azonban már keletkezésekor élénk vitát váltott ki, s várható volt, hogy erre a jogalkotónak még vissza kell térnie.
A "megelőző jogos védelem" problematikája azért különösen izgalmas, mert e sajátos "preventív védelem" egészen más természetű, mint a jogos védelem körében tradicionálisan szabályozott aktuális, konkrét védekezés. A prevenció védelmi berendezések telepítésében testet öltő formája mindig általános, szemben a támadás mindig konkrét megjelenésével. A konkrét védekezés értelemszerűen szelektál jogtalan támadó és vétlen személy között, a preventív védelmi eszköz erre nem képes. Kérdés ezért már az is, tolerálható-e egyáltalán az absztrakt védekezés lehetősége (s az e lehetőségből adódó absztrakt veszély) konkrét támadás hiányában is? Tudjuk persze, ezt az óvatosság emelte lécet naponta leveri az eldurvuló gyakorlat, s mondhatjuk azt is: a megelőző védelem megfelelően alkalmazva létével fenyeget ugyan, de tényleges elhárító hatását szinte kizárólag csak effektív támadás esetén fejti ki. Másrészt, az a reális igény, hogy a támadó, illetve a potenciális támadó viselje jogellenes tette kockázatát, természetesen nem jelenti a szükségesség követelményének feladását.
Úgy vélem, egyetérthetünk abban, hogy a védelmi intézkedés lehetséges következményei körében annak van meghatározó jelentősége, mi az a maximális sérelem, amelyet a potenciálisan fenyegető támadás az adott körülmények között objektíve okozhat, vagy okozhatott volna. Meglehet, ez adott esetben nehezen mérhető, illetve vethető össze más sérelmekkel. Élet kioltását azonban vagyonvédelmi körben nem szabad tolerálnunk.
Lényegében ezt az indokolt mértéktartást tükrözi a hatályos szabályozás, amikor három együttes feltételhez köti védelmi berendezés telepítését. Az ilyen eszköz vagy eljárás eszerint csak a támadóval szemben alapozhat meg jogos védelmet, halált nem okozhat, és az alkalmazónak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy lehetőleg elkerülje a sérelmet. A szabályozást nem tartom hibásnak, legfeljebb pontosítandónak. Ha a be-
- 451/452 -
rendezés nem okozhat a támadás elhárításához szükséges mértéken felüli sérelmet, akkor nem indokolt, hogy a jogtalan támadónak az eszközre felhívjuk a figyelmét. (Nem figyelmeztetjük őt a jogos védekezés hagyományos formái esetén sem arra, hogy jól vigyázzon, most védekezés következik, nem fogjuk tétlenül tűrni, hogy bántalmazzon minket, vagy elvegye az értékeinket).
Elegendőnek látszik azt előírni, hogy az eszköz telepítőjének annak érdekében kell mindent megtennie, hogy a védelmi berendezés alkalmazása során vétlen személy sérülését elkerülje.
e) Lássuk végül az összebüntetés jövőjének kérdését. Úgy tűnik, az ezzel kapcsolatos legradikálisabb verzió szerint az intézményt esetleg megszüntetnék, s ez automatikusan az egyes ítéletekben kiszabott büntetések teljes egészben történő végrehajtásával, a kumuláció elvének elfogadásával járna. A többi verzió az intézmény megszüntetését nem, ám bizonyos szigorítását helyezi kilátásba.
Ettől magam sem zárkózom el, én azonban a javasolt változatokhoz képest másként képzelem el az intézmény részleges reformját.
Ennek igazolása érdekében nagyon röviden tekintsük át az összbüntetésre vonatkozó szabályozás múltját.
Az összbüntetés jogintézményét a magyar büntetőjogba az 1950-ben készült BTÁ vezette be, "utólagos összebüntetésbe foglalás" címmel. Ezt a szabályozást vette át az 1961. évi V. törvény, majd a hatályos Btk. is, egészen az ezredfordulóig lényegében változatlan tartalommal.
Eszerint utólagos összebüntetésbe foglalásra sor kerülhetett akkor is, ha elvileg egy eljárásban, halmazati büntetéssel is honorálhatták volna a külön eljárásban elbírált bűncselekményeket, s akkor is, ha nem ilyen quasi halamzati helyzet folytán tartották indokoltnak a büntetések együttes tartamának némi csökkentését. Ha quasi halmazati összebüntetést szabtak ki, az elengedés mértéke valamivel nagyobb volt, mint a másik, nem quasi halmazati esetben.
1999. március 1. napjától a jogalkotó úgy döntött, hogy ettől kezdve csak a quasi halmazatban lévő büntetéseket lehet összbüntetésbe foglalni. (1998. évi LXXXVII. tv. 25. §) Ennek indoka az volt, hogy főszabályként "nincs alap annak jogi oldalról történő igazolására, hogy a törvényesen kiszabott több büntetés folyamatos letöltése az elítéltre nézve jogilag hátrányos volna, így a törvényesen kiszabott büntetések végrehajtásából adódó hátrányokat az elítéltnek el kell viselnie, azokon nincs mit orvosolni."
- 452/453 -
Kivételt képezett viszont az az eset, amikor az elítélt valamennyi - különböző ítéletekkel elbírált - bűncselekményét a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el, vele szemben tehát - az ügyek egyesítése folytán - elvileg lehetőség lett volna a legkorábban hozott ítéletben halmazati büntetést is kiszabni. Erre a helyzetre tartalmaz sajátos rendelkezést a Btk. 93. §-ának (4) bekezdése, amikor úgy rendelkezik, hogy ekkor az összbüntetés tartamát úgy kell megállapítani, mintha halmazati büntetést szabnának ki. Az összbüntetés e típusát (de csakis e típusét) továbbra is indokoltnak tartották fenntartani. Ez tehát a mai helyzet.
Nem biztos azonban, hogy ez a szabályozás valóban minden esetben megfelel az indokolható és helyénvaló méltányosság követelményeinek.
Látható ugyanis, hogy az a szabály, mely szerint "az elkövető valamennyi bűncselekményét a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt követi el", két, távolról sem azonos súlyú esetkört egyaránt felölelhet.
Lehetséges, hogy egy folyamatban lévő büntetőeljárás ideje alatt derül fény az elkövető további, a kérdéses eljárás megindulása előtt elkövetett bűncselekményére, egyesítésre azonban már nincs mód. A terheltnek természetesen nem róható fel, hogy a vele szemben folyó eljárásban, vagy azt megelőzően nem tárta fel korábbi bűncselekményét: ez önfeljelentés lenne. Eljárást kell indítani tehát az utóbb feltárt bűncselekmény miatt, és abban is ítéletet kell hozni. Az így született ítéletek összbüntetésbe foglalása, s a szabadságvesztések együttes tartamának némi csökkentése biztosan nem sérti a méltányosság elvét.
Előfordulhat azonban az is, hogy az elkövető újabb bűncselekményét a már más bűncselekmény miatt folyamatban lévő eljárás során - tehát büntetőeljárás hatálya alatt állva - követi el, s egyesítésre szintén nincs mód (mert pl. már másodfokon folyik az eljárás). Ma ez az esetkör is alapot adhat az összbüntetés kedvezményére, hiszen formálisan itt sem más a helyzet: a terhelt újabb bűncselekményét a legkorábban meghozható jogerős ítélet előtt követte el.
Kell-e azonban mondanom, hogy ezúttal merőben más helyzettel állunk szemben.
Az a terhelt, aki büntetőeljárás hatálya alatt állva ismét a bűn útjára lép (látványosan igazolva ezzel, hogy a büntető eljárás rá nézve a legcsekélyebb visszatartó hatással sincs), alaptalanul formálhat jogot az összbüntetésben megnyilvánuló kedvezményre.
Mindezekre tekintettel én az összebüntetés intézményét fenntartanám, de tovább szűkíteném a valóban indokolt esetekre. A szabály így hangozhatna:
- 453/454 -
Ha az elkövetőt több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik - feltéve hogy valamennyi bűncselekményét a legkorábbi büntetőeljárás megindulása előtt követte el -, a jogerősen kiszabott büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni.
Az összbüntetés kiszabására vonatkozó szabályok álláspontom szerint nem igényelnek módosítást.
* * *
Összességében azt lehet mondani, hogy a tervezett változásoknak egyaránt vannak támogatandó, tolerálható és vitatható rendelkezései. Nagyon bízom abban, hogy a következő hetekben-hónapokban érdemi, és valóban széles körű vita fog kibontakozni, kellő idő lesz minderre, s ennek eredményeképpen több támogatandó és tolerálható, mint vitatható rendelkezést olvashatunk majd a Magyar Közlönyben.
S abban is bízom, hogy az érdemi szakmai viták általánossá válnak, s nem kell attól tartanunk, hogy azokat vagy továbbra is mellőzik, vagy pár nap alatt sebtében elfogadott, benyomásaim szerint sokszor még a minisztériummal sem egyeztetett, s szakmai szempontból értelmezhetetlen önálló képviselői indítványok elfogadásával írják felül.
Ha így lesz, elmondhatjuk, hogy teljesült Angyal Pálnak már a múlt század 30-as éveiben megfogalmazott álma:
"A jövő kódexe nem lehet üres utánzás, nem lehet ‘bővített kiadás', nem lehet értéktelen kompromisszum, hanem csak egy logikai, praktikus és esztétikus egységként megjelenő, határozott büntetőjogpolitikai, ideológiai elveket követő rendszeres alkotás.
Az eljövendő kódexnek nem szabad "világnézeti büntetőjogot" kodifikálnia, mely gyorsan elavulttá válhatik, de nem szabad arra sem törekednie, hogy vértelen eklekticizmussal a különböző irányokat összeegyeztesse. Hanem igenis egyfelől bele kell illeszkednie az immár kialakult új büntetőjogi fejlődés nemzetközi irányvonalába, s másfelől magyar nemzeti alkotásnak kell lennie."[14]
70 év alatt a világ nagyon sokat változott, Angyal professzor idézett intelmei azonban meggyőződésem szerint továbbra is időszerűek. Jó lenne, ha megfogadnánk őket.
* * *
- 454/455 -
by Mihály Tóth
This article The author summarizes the most important modifications of since the original the text of the Hungarian Criminal Code were adopted as Act. IV. of 1978. Certain criminal offences, protecting the social or economical order of the socialist state (e.g. repudiation of homecoming) were repealed, but several unknown offences were criminalized to secure the functioning of the market economy (insider trading) or fundamental human rights (data protection). The author proposes some basic principles for the codification of the fourth Hungarian Criminal Code. The basis of criminal responsibility shall be solely the wrongful and culpable conduct. Different categories of offenders shall be taken into account when the imposition of punishment is regulated. To preserve prestige of criminal law, the new code shall protect only fundamental values of the society, and mere administrative wrongdoings shall not be regulated as criminal offences. The author also promote that harmony of sanctions shall be restored with regard to different categories of offences, and special part and general part of the code shall be in line with one another. Final part of the study scrutinizes those highly disputed questions, such as minimum age of responsibility, cumulative sentences, statute of limitations, self defence and partial suspension of executing prison sentences.■
- 455 -
JEGYZETEK
[1] 1999-ben készült el az új törvény eredeti koncepciója, pár hónap múlva megalakult az első kodifikációs bizottság, amely három év alatt 18 ülést tartott. 2005-ben új bizottság alakult, ezt rövidesen a legújabb követte, a határidők, a tervezetek, az indokolások rendre koncepcionálisan is módosultak, gyakran követhetetlen, vagy csupán feltételezhető erőviszonyok mentén. Nem sikerült tartani a 2006-os őszi határidőt sem. Végül az utolsó "Általános rész" 2008 derekára készült el, sejteni lehetett, hogy erre a rendelkezésre bocsátott egyetlen nyári hónapban milyen súlyú és részletességű észrevételek várhatóak.
A folyamat egyes állomásai jól követhetők a Büntetőjogi Kodifikáció című szaklapban, amely általában a bizottságok üléseiről is közölt összefoglalókat. Ez az időszakinak szánt lap - hasonlóan a "Polgári Jogi Kodifikációhoz" - lassan nagy hagyományokkal rendelkező, korszakokon átívelő jogi periodikává alakul át.
[2] Amikor pl. nemrégiben a "csicskáztatás" (kiszolgáltatott emberek éhbérért történő munkáltatása) ellen büntetőjogi eszközöket akartak teremteni, nehéz volt elmagyarázni azt a kézenfekvő tényt, hogy az uzsorabűncselekmény alkalmazása nem csak a hitelügyletekre, hanem ilyen szituációkra is megfelelő válasz lehet.
[3] WIENER A. I.: A Btk Általános része de lege ferenda. Az MTA Jogtudományi Intézetének kiadása, Budapest, 2003.
[4] LIGETI K.: Az új Büntető Törvénykönyv általálnos részének koncepciója. Büntetőjogi Kodifikáció. 2006. évi 1. szám.
[5] A javaslatok egy része sajnos csak házi sokszorosításban jelent meg.
[6] Szerencsére győzött az az álláspont, hogy nem csupán a tradíciókhoz való ragaszkodás okán, hanem jogbiztonsági szempontból is helyesebbnek látszik, ha ragaszkodunk az egységes Büntető Törvénykönyvhöz. Kétségtelen, hogy ennek ellenkezőjére a nemzetközi kitekintés során több példát találunk. Németországban vagy Franciaországban pl. a Btk.-n kívül igen nagy számú törvény tartalmaz büntetőjogi rendelkezéseket is. Látnunk kell azonban, hogy a széttagolt büntetőjoggal szemben, éppen ezekben az országokban is folyamatos kifogások hangzanak el, s az elméleti szakemberek állandó bírálata mellett a jogalkotás másutt is törekszik e helyzet megváltoztatására. A mi egységes Btk.-nk tehát felfogható akár nehezen megszerzett, ám feltétlenül korszerű szemléletet tükröző vívmánynak is, amit nem szabadna feladnunk. Jogalkalmazóknak és a törvénnyel összeütközésbe kerülőknek egyaránt megnyugtatóbb, ha valamennyi, a társadalom legsúlyosabb értékítéletét megtestesítő magatartás a Büntető Törvénykönyvben olvasható.
[7] A botrányt Németh István, az 1979-es rendőrgyilkosság életfogytig tartó szabadságvesztést kapott egyik elítéltje váltotta ki, akit 2000-ben - az elkövetéskori törvényben előírt 20 év eltelte után - szabadon engedtek. Az elítélt kegyetlenségeit felelevenítő sajtó tudósításai is hozzájárultak ahhoz, hogy Németh egy évre ugyan visszakerült a rács mögé, utána azonban végleg szabadult (http://nol.hu/archivum/archiv-110143 - 2010 április 28.).
[8] Új Alaptörvény: Szabadság és felelősség II. cikk
[9] Uo. III. cikk (1) bek.
[10] Vö. BVerfG 21.06. 1977-1 BvL 14/76, valamint Emberi Jogok Európai Bírósága, Kafkaris v. Cyprus judgment of 12 February 2008. no. 21906/04. Eszerint szintén nem az életfogytiglani büntetés önmagában, hanem a szabadulás reményének (vagyis a feltételes szabadságra bocsátás esélyének) teljes hiánya mond ellent az Egyezmény 3. cikkének. Az, hogy a köztársasági elnöki kegyelem ilyen reménynek (prospect) számítható be, attól függ, hogy ténylegesen történnek-e ilyen kegyelmi döntések. Lásd még az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2003 szeptember 24-én elfogadott ajánlását: Rec(2003)22 on conditional release (at the 853rd meeting of the Ministers' Deputies) II. 4a.
[11] Az utóbbi években csökken az ittas állapotban okozott személyi sérüléses balesetek száma is.
"Egyértelműen pozitív kép rajzolódik ki az ittas járművezetés alakulásában is. A 2009. évi 2274 fővel szemben 2010-ben 21,06 %-kal kevesebb, azaz összesen 1795 személy okozott ittas állapotban személysérüléses közúti balesetet. Ennek megfelelően az ittas baleseteknek az összes közlekedési baleseten belüli aránya is kedvezően alakult (12,73 %-ról 11,05 %-ra esett vissza)." http://www.baleset-megelozes.eu/cikk.php?id=411 (2011. IX. 20).
[12] A német nyelvterület országaiban nemcsak kriminológiai, hanem jogi értelemben is külön kategóriaként kezelik a "fiatal felnőtteket" (Az NSZK-ban és Ausztriában a 18 és 21 év közöttieket, Svájcban a 18 és 25 év közöttieket), s rájuk nézve részben anyagi, részben eljárási, vagy büntetés-végrehajtási értelemben a felnőtteknél enyhébb szabályok alkalmazandók (lásd CSURI A.: A fiatal felnőttkor, mint büntetőjogilag releváns életszakasz. Doktori értekezés tézise, Szeged, 2008.).
[13] Lásd pl. MOLNÁR J.: Életkor és bűnözés. Kézirat. Budapest, 1996. 126.
[14] ANGYAL P.: Büntetőtörvénykönyvünk revíziójának szükségessége. Különlenyomat a Magyar Jogászegyleti Értekezések 1937. évi 2. számából. Budapest, 1937. 10.
Lábjegyzetek:
[1] Tóth Mihály, Tanszékvezető egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem, 7622 Pécs, 48-as tér 1.; tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézete, 1014 Budapest, Országház u. 30., E-mail: toth_mihaly@hotmail.com
Visszaugrás
