A magyar jogrendszer - pontosabban az írott jog, a ius scriptum - kezdetei első királyunk, az államalapító Szent István törvényalkotó tevékenységére vezethetők vissza. Kétségtelen tény, hogy törvényei önálló alkotások, nem pedig valamely idegen jogrendszer átvételének eredményei. Fokozott figyelmet érdemel ugyanakkor azon kérdés, hogy mely európai források kerültek felhasználásra a Szent István-i decretumok megalkotása során, vagyis hogy mely területek törvényeit tekintette az államalapító és jogban jártas környezete olyan példának, amelyet érdemes figyelembe venni, amelyre érdemes támaszkodni. E kérdéskör vizsgálata hozzájárulhat államalapítás kori jogunk európai beágyazódottságának jobb megértéséhez is.
Jelen írásban azon kérdésre keresünk választ, illetve igyekszünk további kérdéseket felvetni, hogy milyen mértékben és mely pontokon befolyásolta/befolyásolhatta a 737 és 743 között keletkezett Lex Baiuvariorum,[2] vagyis az írásba foglalt bajor népjog[3] (Volksrecht) államalapító királyunk, Szent István törvényhozását, első és második decretumát.[4] Ennek keretében a szöveghagyomány és a Szent István-i törvényalkotás alapvonásainak vázolása (I.) után az államszervezés és a törvényhozás terén megmutatkozó kontinuitás és újítás kérdéseivel foglalkozunk (II.), majd röviden kitérünk a decretumokban legjelentősebbként jelentkező szabályozásai tárgyakra (III.). Ezt követően - immáron az idegen behatásokra rátérve - a magyar jogrendszer kezdőpontját
- 417/418 -
jelentő törvények tekintetében vizsgáljuk a lehetséges keleti és nyugati hatások kérdését (IV.).[5] Végezetül - a szövegszerű egyezések és különbségek elemzésével - megkíséreljük kimutatni, hogy mely pontokon jelentkezik meglehetős egyértelműséggel a Lex Baiuvariorum hatása Szent István törvényeiben (V.).
Szent István törvényeinek eredeti példánya nem maradt ránk, mi több, eredeti formájukat sem ismerjük, szövegük későbbi szerkesztők által összeállított törvénygyűjteményekben, illetve ezek másolataiban hagyományozódott. A törvények - illetve pontosabban törvénygyűjtemények - tíz kéziratban maradtak fenn, amelyek alapvetően két szövegváltozatot tartalmaznak. Az első szövegváltozatot a XII. században keletkezett Admonti kódex tartalmazza, a kilenc kéziratban fennmaradt másik változat két alcsoportra bontható, de ezek között az eltérések nem jelentősek. A második változatba tartozik a XV. századi Thuróczi-kódex, a XVI. századi Ilosvai- és a szintén XVI. századi Kollár-kódex. A két szövegvariáns között igazán lényegi eltérés nem mutatható ki, ugyanakkor két törvény csak az Admonti kódexben, hat pedig csak a későbbiekben található meg.[6]
Nem kétséges, hogy az Szent István törvényeit tartalmazó kódexekben, pontosan azok későbbi volta miatt (ami alól egyedül talán az Admonti kódex képez kivételt) az azokban megőrzött törvényszövegek tagolása aligha felel meg az eredeti beosztásnak. Ezt jól mutatja, hogy a törvényeket tartalmazó XVI. századi B-redakció - ami felöleli a B1-es (a Budai-, a Thuróczi-, a Debreceni- és a Besztercei-kódexeket) és a B2-es (a Kollár-, az Ilosvai- a Gergoriánczi-, a Nádasdy- és a Festetics-kódexeket) csoportot - első törvénykönyvként az Imre herceghez írott Intelmeket közölte.[7] Az Admonti kódex a törvényeket két könyvre bontja, ezek harmincöt, illetve tizenöt fejezetet, vagyis törvénycikket tartalmaznak, a másik változat pedig - részekre tagolás nélkül - ötvenöt, folyamatosan számozott törvényt közöl, vagyis az Admonti kódex felosztása miatt szokás Szent István két törvénykönyvéről beszélni. Munkánkban mi is ezt a felosztást követjük.[8]
Szent István törvénykönyveinek rendelkezései vegyesek ugyan, ám az elsőből jól átgondolt rendszer bontakozik ki. Az első törvénykönyv a törvényhozásról szóló bevezetővel kezdődik, az 1-5. cikkely az egyház ügyeit és az egyházi személyek helyzetét taglalja. A 6-7. cikkely az új birtokrenddel, a 8-13. és a 19. a keresztény vallás gyakorlásával, a 14-16., a 32., valamint a 35. a hatalmaskodásokkal, a 17. az esküszegéssel, a 18. és a 20-25. az urak és alávetettjeik közti viszonyokkal, a 26-31. az özvegyekkel, árvákkal, nőkkel kapcsolatos szabályozással, a 33-34. pedig a boszorkányokkal és a bűbájosokkal foglalkozik. A második törvénykönyv ezzel szemben feltűnően rendszertelen, mintegy az első könyv rendelkezéseit egészíti ki, tehát egyfajta novelláris kiegészítésnek is nevezhető.
A törvények meghozatala és előképei kapcsán információink igen gyérek: a korábbi szakirodalom feltételezte, hogy az államhatalmi szervek létrehozásában nagy jelentőséggel bírt a német, elsősorban a Karoling minta, s noha a püspöki és nemzeti zsinatok, valamint a hadseregszervezés rendszerét Szent István a hazai viszonyokhoz alakította, a törvényalkotási struktúra tekintetében alkalmazkodott a nyugati példákhoz.[9] Az újabb szakirodalom e nézetet annyiban árnyalta, hogy az érdemi (kiváltképp a korai) törvényhozás követte a német mintát, ugyanakkor sem a törvényalkotási sem a törvénykezési rendszer nem alapult olyan kiépült intézményi struktúrán, mint a Karolingok idején. Viszont megjegyezhető, hogy a király mellett a királyi tanácsnak (amelyet a források senatusnak, conciliumnak, consiliumnak, illetve synodusnak neveznek), amely részint világiakból, részint egyháziakból állt, igen nagy szerepe lehetett.[10] A törvényalkotás során az egyháziak szerepe jó eséllyel kettős lehetett: egyrészt részt vettek a királyi tanács ülésein, amelyen előzetesen megformált véleményüket terjeszthették az uralkodó elé, másrészt szerepet játszottak a konkrét törvényszövegek megalkotásában a meghozott határozatok összeszerkesztésében. E részvételre utal a királyi tanács megnevezésében tükröződő terminológiai változatosság: regale concilium,[11] primatum conventus,[12] senatus,[13] regalis senatus,[14] commune concilium.[15]
- 418/419 -
Sem maguk a törvények, sem más források nem utalnak a törvények keletkezési idejére, továbbá az sem dönthető el, hogy a két törvény - az elsőt a hagyomány I. István uralkodásának elejére, a másodikat a végére helyezi[16] - két törvényhozási alkalom révén jött-e létre.[17] Valószínűbbnek látszik, hogy az egyes összetartozó törvények egy törvénynapon születtek, viszont számos törvénynappal kalkulálhatunk, tehát a törvényeket csak később fűzték össze a mai sorrendbe, illetve két gyűjtemény(ek)be.[18] Az is valószínűtlen, hogy a második törvénykönyv novellái szisztematikus kiegészítési munka eredményeként születtek volna. Szent István decretumai, amelyek az egyházi és a világi szféra legfontosabb területeit rendezik, természetesen nem fogják át a jogilag szabályozandó életviszonyok teljességét, vagyis nem tekinthetők kodifikációnak, hasonlóképpen nem céljuk a teljes szokásjog törvénnyé alakítása.[19] Amint ez a középkori törvények esetében megszokott, törvényei is inkább csak kiegészítették, módosították, illetve megerősítették a szokásjogi gyakorlatot.[20] Jó eséllyel feltételezhetjük, hogy adott esetben a királyi tanács egy-egy ülésén megszületett határozatait, illetve javaslatait később egységesítették törvénykönyvvé.[21] Vélelmezhető továbbá a törvények keletkezési körülményei tekintetében, hogy annyi törvényhozási alkalomról beszélhetünk, ahányszor a törvényhozó testületre, vagyis a tanácsra, illetve a király akaratára utalás történik a decretumokban.[22]
Szent István törvényei kapcsán alapvető kérdésként merül fel, hogy törvényeivel, államszervező munkájával minden tekintetben újat alkotott-e, s az ősi hagyományokat és intézményeket megsemmisítette-e, vagy pedig azokat új tartalommal megtöltve folytatta az elődök eredményeit. Zlinszky János megalapozott véleményének tükrében megállapítható, hogy a törzsi örökség következő, az államszervezetet érintő elemeit első királyunk továbbvitte. Ezek szerint a fejedelmi méltóság egy adott törzs családjához kötődött, s azon belül az öröklésre a senioratus és az idoneitas elvének kombinált alkalmazásával öröklődött; az alkalmasságot a törzsek vezetői állapították meg (praesentatio); a jelöltet a szabad fegyveresek választották (acclamatio); az egyik vezér - tekintettel a kende és a gyula kettős vezetőségére - szakrális legitimációval rendelkezett.[23] E rendszer a fegyveresek natiójának hatalomátadását (transaltio imperii), a kora feudális személyes függés hiányát, a félnomád, törzsi-nemzetségi jelleg dominanciáját mutatja. Normarendszerük nagyfokú toleranciáról árulkodik: egyszerre tolerálták a kereszténységet és bizonyos csoportok többnejűségét.[24]
A magyarság két nemzedéken át nem tétetett ki külső fenyegetésnek: a nyugati és a bizánci kultúrkör államai egyaránt szövetségesüknek remélték, és lehetséges ellenségükként félték. A szomszédok katonai erejének növekedése, valamint a kalandozásoknak véget vető katonai kudarcok világosan jelezték a fenyegető támadás lehetőségét.[25] Az időközben a szomszédság viszonyaihoz némiképp alkalmazkodó magyarság körében erősödött mind a nyugati, mind a bizánci rítusú keresztényég terjedése, amit mind az erdélyi gyulák, mind Géza fejedelem támogatott.[26] István hatalomra kerülése után, amit az e méltóságra a család idősebb tagjaként igényt tartó Koppánnyal szemben, a magyarság őt támogató része és a Gizella révén betelepült lovagok támogatása révén ért el, hozzákezdett a fejedelemségnek királysággá, a törzsszövetségnek regnummát történő átformálásához. A külpolitikai helyzet kiváló alkalmat teremtett ezen, mesterségesen felgyorsított átalakuláshoz: III. Ottó országának császársággá formálódása, Bizánc küzdelmei eredményesen terelték el a nagyhatalmak figyelmét Magyarországról. E munkában nem csekély támogatást nyújtott Istvánnak az egyház, amely a keresztény tanításon kívül a jogszokásokat és a törvénykönyveket (consuetudines et documenta) is magával hozta.[27]
A X. századi magyarság számára az Európába történő beilleszkedést a keresztény hit felvétele jelentette, amely e tekintetben is azonnal két nagyhatalom szorításában találta magát, hiszen mind a Német-Római Császárság, mind a Bizánci Birodalom számára az imperialisztikus politika egyik eszközét a térítő tevékenység jelentette. A politikai helyzet e tekintetben
- 419/420 -
először Bizáncnak látszott kedvezni, annál is inkább, mivel e birodalomnak nagy gyakorlata volt abban, hogy a papjai által megkeresztelt népek felett politikai befolyását is erősítse, amint ezt a bolgár példa is mutatta.[28] Ezen az úton az első intézményileg is jelentős lépésnek könyvelhető el, hogy 952-ben az erdélyi gyula egy Turkia, vagyis Magyarország számára felszentelt püspökkel, Hierotheosszal tér vissza Bizáncból, aki utóbb a Tiszántúlon fejti ki missziós tevékenységét.[29] Ezzel szemben az ország nyugati részének orientációs irányai inkább Róma, illetve a Német-Római Császárság felé mutattak. XII. János pápa (955-963) Zacheust missziós püspökké nevezte ki Magyarországra, aki 962/63-ban el is indult szolgálati helyére, ám sohasem ért ide. Tíz esztendővel később I. Ottó Prunward Sankt Gallen-i szerzetest küldte Magyarországra, aki megfontolt diplomáciával elérte, hogy 973-ban magyar követek jelenjenek meg Quedlinburgban a további tárgyalások folytatására, s e folyamat eredményének tudható be, hogy utóbb István bajor felesége, Gizella kíséretével számos bajor klerikus érkezhetett Magyarországra.[30]
Az államszervező munkát maga a király vezette, célja abban állt, hogy törvényt adjon népének, lévén hogy minden népet saját törvényei szerint kormányoznak (unaquaeque gens propriis regitur legibus).[31] Az általánosan elfogadott nézettel szemben Zlinszky János következetesen érvel amellett, hogy I. István a kialakult szokásjogi elemek terén csak a legszükségesebb változtatásokat hajtotta végre,[32] hiszen csupán így találhattak törvényei széleskörű elfogadásra, s képezhettek a halála után évtizedekben hivatkozási alapot - még a személye iránt csekélyebb rokonszenvvel viseltető, trónra kerülő Vazul-utód, I. András törvényeiben is.[33] Tekintettel arra, hogy a fegyveres katonák szabadságát meghagyta,[34] csak a fejedelemmel szemben függetlenségre törő törzsfők ellenállásával kellett megküzdenie.[35] A behódoló törzsfők mellé a királyi tanácsba az egyházi vezetők kerültek,[36] s noha a rex mint imperator in regno suo a törvényeket törvényhozói teljhatalommal (plenipotentia) hozta, figyelembe vette e tanács véleményét.
Nem tartozik ugyan vizsgálódásunk körébe, azonban néhány szót feltétlenül érdemes ejteni a bizánci hatás lehetősége kapcsán is.[37] Szent István törvényalkotása nem feltétlenül értékelhető a bizánci hagyománnyal és orientációval való tudatos szembefordulásként, tekintve, hogy a két keresztény rítus ekkor még nem különült el hivatalosan, s ennek megfelelően Géza felesége, Sarolt is a bizánci rítus szerint nevelkedett, valamint hogy a bizánci rítusú kolostorok (így pl. Oroszlámos, Veszprémvölgy, Szávaszentdemeter) a Balatontól Veszprémig helyezkedtek el, vagyis az egyértelműen az Árpád-házhoz tartozó területen, így e nézet leginkább a későbbi ellentétek visszavetítésén nyugszik.[38] A fejedelem választásának elemei (praesentatio, acclamatio, szakrális megerősítés) egyértelmű bizánci hatást mutat.[39] Szintén bizánci elemként értékelhető a magyar királynak az egyház vezetői feletti felügyeleti joga,[40] amit ugyan utóbb a nyugati egyház is elfogadott a magyar király esetében, ám a koronázás még nem teremtette volna meg e jogkört.[41] A korai századokban sem az országnagyok és a király, sem a nemesek és katonáik között hűbéri függés nem mutatható ki, az országnagyok helyzete az általuk betöltött tisztségtől függött (Amtsbaronat), és családjukban nem vált örökletessé. Szent István egyfajta consensus omniumra törekedett, amint ez a királyi tanács felállításából is kiderül. Eltérés volt ugyanakkor a nyugat-európai mintától, hogy ellentétben Angliával vagy Franciaországgal, az állami hierarchia legfontosabb képviselői kinevezésének jogát a magyar király magának tartotta fenn.[42] Tehát nem alakult ki a bárói rend, csupán az országos tisztségek rendje, ami szintén bizánci hatásra látszik utalni - legalábbis azon tekintetben, hogy e rendszer, amely a törzsi rend szabadjainak statusában gyökerezett, fennmaradhasson, a nyugatival szembeni keresztény ellenmodellre, nevezetesen a bizáncira volt szükség.[43]
- 420/421 -
Bizánci hatás fedezhető fel a más szolgálójával folytatott viszony szankcionálása[44] és a senatus consultum Claudianum között, akárcsak a szolgák végrendeleti úton való felszabadításának lehetősége[45] kapcsán.[46] Hasonlóképpen bizánci hatást mutat a házasságtörők újraházasodásának tilalma, illetve a vétlenül kötött új házasság engedélyezése.[47] A bizánci hatást mutatja több, a magyar törvényekben megjelenő büntetési nem, így pl. az orr-, a nyelv-, a kézlevágás és a hajlenyírás, amely szintén bizánci hatásra került bele a kijevi Russzkaja Pravdába is, valamint a pensa auri mint a tinóval egyenértékű pénzegység megnevezése szintén a bizánci arany jelölésére szolgált.[48]
Ugyanakkor az egyházi és a világi hatalom egybefonódása Szent Istvánnál nem azonosítható teljes egészében a bizánci államegyházi struktúrával (caesaropapiztnus), noha formailag kétségtelenül bizánci mintát követ. Szent István abszolút uralkodó tehát: mint quasi sacerdos olyan jogot alkot, amely az egyházi és a világi ügyekre egyaránt vonatkozik, azonban nem tekinthető basileus autokratórnak (legalábbis nem stricto sensu bizánci értelemben). Noha csak a halála utáni időkben nyert megfogalmazást, a "rex imperator in regno suo" elvét valósítja meg. Szent István kapcsán sem a basileus autokratór, sem a ho ekthou arkhón titulus latin megfelelőivel nem találkozhatni, ami szintén a bizánci hatalmi ideológia követését jelezte volna. Ennek megfelelően nem célja, hogy országában a "római szokások", törvények szerint kormányozzon (kata ten diaitian tón Rhomaión).
Hasonlóképpen nem követi szolgai módon Nagy Károly birodalmának hagyományait sem. Az első decretum praefatiójában is lehet találkozni a lex Baiuvariorumra történő utalással, forrásai számos helyen a frank zsinati határozatok és a Karoling-kor - gyakran hamisított - decretalisai, valamint a frank capitularék, amelyek jórészt a concilium mixtumok, vagyis egyházi és világi személyek részvételével megtartott zsinatok eredményeiként születtek.[49] A zsinati határozatok közül ki kell emelni a 813-as Arles-i és a 847-es Mainz-i Zsinat decretumait.[50] Példaként a következő elemeket érdemes kiemelni. Az első decretum I. része,[51] a "De statu rerum ecclesiasticarum" egyezik a 847-es Mainz-i Zsinat "De statu rerum ecclesiasticarum" decretumával, ugyanakkor eltérés mutatható ki a tized rendjét illetően. Az I. decretimi "De potestate episcorum super res ecclesiasticas et eorumque convenientia cum laicis" címet viselő része címében és tartalmában egyaránt egyezik a Mainz-i zsinat első decretumávai.[52] Szent István törvényei mindezen kívül nagy valószínűséggel támaszkodnak a lex Baiuvariorumra, a lex Salicára, továbbá a leges Romanae Barbarorum közül a lex Romana Visigothorumra és a lex Romana Burgundionumra, valamint a lex Ribuariára.[53] (Megjegyzendő azonban, hogy a szó szerinti egyezés, vagyis a közvetlen hatás nehezebben bizonyítható.[54]) Hamza Gábor véleménye szerint az I. decretimi 16. fejezete (De evaginatione gladii) szinte szó szerinti átvétele a lex Romana Burgundionuni és az Edictum Rothari hasonló tárgyú fejezeteinek, az I. decretum 20. fejezete[55] a lex Romana Visigothorum és - talán - a iustinianusi Codex[56] hatása alatt keletkezett.
Szent István arra törekedett, hogy jogi vonatkozásban is megvalósítsa az Intelmekben megfogalmazott praeceptumot, miszerint egyetlen görög sem akarná a latinokat görög szokások, s egyetlen latin sem a görögöket latin szokások szerint kormányozni:[57] "Quis Grecus regeret Latinos Grecis moribus, aut quis Latinus regeret Grecos Latfinis moribus? Nullus."[58] Szent István törvényeinek jelentősége többek között abban ragadható meg, hogy törvényalkotóként és törvényértelmezőként[59] megteremtette az egységes magyar jogrendszer alapjait, s az adott kor fejlett jogrendszereiből és eszméiből merítve biztos jogi, alkotmányos alapokra helyezte a magyar nemzet államát.[60] Tehát törvényei nem idegen jogot akartak meghonosítani az országban, hanem önálló alkotások.[61] Zlinszky János szavait idézve: "... államiságunk kezdeteihez a keleti (ti. Róma) adott indítékot, amint a mű beteljesítéséhez a nyugati adta a koronát. Jelképes lehet, hogy a ránk maradt Szent Koronában ismét mindkét nagy szomszéd alkotmánya egyesülten található. (...) elmondható ez a jogrendszerünk kezdeteiről is."[62]
- 421/422 -
Az alábbiakban Szent István törvényeinek főbb szabályozási tárgyairól kívánunk néhány rövid, összefoglaló megjegyzést tenni. A királyi egyházpolitika leglényegesebb feladata a plébániaszervezet kialakításában állt, amelynek feladata egyfelől a térítés, másfelől a már megtértek lelki gondozása volt. Ennek megfelelően Szent István úgy rendelkezett, hogy minden tíz falu köteles egy templomot építeni.[63] Feltehetően azért tíz falura rótta közös feladatként a templom felépítését, mert ezek anyagi ereje volt képes együttesen finanszírozni e vállalkozást.[64] A megfelelő egyházszervezet kiépítéséhez természetesen anyagi bázisra, az egyháznak juttatott birtokokra és javadalmakra volt szükség, és ennek megfelelően István törvényeiben meghatározásra került azon minimális vagyon mértéke, amely a falusi egyház, vagyis a legkisebb egység működéséhez elengedhetetlennek látszott.[65] A törvény hasonlóképpen rendelkezett az egyházi vagyon védelméről is, hiszen az a világi birtokosok körében jó eséllyel ellenszenvet válthatott ki: így került az egyházi vagyon királyi oltalom alá és született meg azon rendelkezés, hogy az egyházi vagyon megrövidítőit kiközösítés alá kell venni.[66] A világi egyházra vonatkozó szabályok mellett elengedhetetlennek bizonyult a monostorok védelmében meghozandó előírások megalkotása is. A monostorok felügyeletét a területileg illetékes püspökök látták el, s Szent István rendelkezései szerint a püspökök jogköre kiterjedt az egyházi vagyonnal kapcsolatos kérdéskörökre vonatkozó döntések meghozatalára, valamint a kolostorok és vagyonuk felügyeletére.[67] (A püspökök felügyeleti joga jó eséllyel a Chalcedoni Zsinat negyedik kánonján alapul.[68])
Szent István törvényei átfogó jelleggel rendelkeztek a püspöki hatalom felől. A vonatkozó rendelkezés kimondta, hogy a püspököknek joga van az egyházi vagyon felőli gondoskodásra (praevidere), irányítására és kormányzására (regere et gubernare), valamint az afeletti rendelkezésre (dispensare). Feladatuk volt továbbá a keresztény hit megőrzése, az özvegyek és árvák védelmezése, s e tekintetben a világiak engedelmességgel tartoznak nekik.[69] A törvény által hangsúlyosan kiemelt jogkörük még, hogy az ispánok és a bírák kötelesek a püspöki jogszolgáltatás eredményességét előmozdítani.[70] E rendelkezés háttere abban keresendő, hogy a törvény szerint a kereszténység ellen elkövetett cselekmények megítélése a püspök elé tartozik, s ha valaki az így kiszabott büntetésnek hét alkalommal nem engedelmeskedik, azt át kell adni a világi jogszolgáltatásnak.[71] Az egyháziak elsődleges kiváltságának számító privilégium forival Szent István törvényei két helyen is foglalkoznak:[72] egyfelől meghatározzák az egyháziak tanúival szemben támasztott követelményeket, másfelől kimondják, hogy világi személyek nem tanúskodhatnak egyháziak ellen, valamint az egyháziak ügyeit az egyházon belül kell elbírálni.[73] E rendelkezések tekintetében a kutatás immáron egységesen arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezek a symmachusi hamisítványok részét képező Constitutum Sylvestri határozatainak átdolgozásával végső soron a Pseudo-Isidorus-féle gyűjteményből származnak.[74] Az egyházi törvények bizonyos része az egyházi ünnepek és a böjti időszakok megtartásáról rendelkezik. Szent István törvényei több helyen is nyomatékosítják a vasárnap megtartásának fontosságát, tiltják a vasárnapi munkavégzést, azt a munkaeszköz elvételével, illetve annak megváltásával szankcionálják.[75] Azokat, akik, noha elmentek a templomba, ám az ottani szertartást viselkedésükkel zavarták, a törvények testi fenyítéssel, megszégyenítő büntetéssel sújtották.[76] E rendelkezésekben - noha a forrásszerű átvétel nem bizonyítható - Serédi Jusztinián szerint az 506-os Agathói és az 511-es Orleans-i Zsinat kánonjainak áthallása mutatkozik meg.[77] A böjt tekintetében Szent István törvényei meglehetősen szigorú rendelkezéseket tartalmaztak, minden esetben egyházi szankciót, egy heti böjtöt alkalmaztak, függetlenül attól, hogy milyen ünnephez kapcsolódó böjt megszegése állt fenn.[78] Az egyházi ünnepek és a böjti rendelkezések mellett a hitélet egyéb megnyilvánulásait is szabályozták a törvények.[79] Így
például büntették, ha valaki halála előtt elmulasztott papot hívni és meggyónni, illetve ha ezt az elhunyt rokonai mulasztották el, úgy a büntetés a rokonokat sújtotta.[80]
Az emberölés bűntette esetén a korai magyar törvényhozásban meglehetősen egységes elvek érvényesülésének lehettünk tanúi. Az első elv ezek közül, hogy emberölés esetén, amennyiben azt szabad ember követte el, ki kellett zárni az áldozat rokonai részéről a vérbosszú érvényesülését: a vérbosszú helyébe a törvény a compositiót, vagyis a pénzbeli ellenérték fejében történő megváltást helyezte. A második elv szerint a compositio csupán a büntetés egyik része, amely az elkövető társadalmi állásától függően alakult, a másik oldalon az egyház által kiszabandó böjt jelent meg büntetésként.[81] István törvényei a compositiót az elkövető társadalmi állásához mérték, de az előírások között - legyen szó akár szabad, akár szolgai statusú elkövetőről - mindenképpen szerepelt a böjt, mint büntetés. A szankció tekintetében a törvény nem tett különbséget a cselekmény szubjektív oldala tekintetében, vagyis aközött, hogy szándékos, hirtelen felindulásból elkövetett, vagy véletlenül történt emberölésről volt-e szó.[82] Figyelmet érdemel a következő rendelkezés is: ha egy szolga ölte meg más szolgáját, ura a szolga árának felét a károsult úrnak köteles volt megfizetni, s ha erre nem volt képes az elkövető szolgát negyven nap elteltével eladták, a vételáron a két úr osztozott.[83] Érdemes megjegyezni, hogy az emberölés esetei között számon tartott kardrántás (evaginatio gladii) esetén a törvény nem rendel egyházi szankciót: jó eséllyel feltételezhetjük tehát, hogy e tényállás esetében a törvényalkotó nem annyira az emberölés, hanem az önbíráskodás tényállását igyekezett szankcionálni.[84]
A király és az ország elleni összeesküvés szankció között egyházi büntetés is található.[85] Ennek kapcsán kiemelendő, hogy Szent István vonatkozó rendelkezése az összeesküvés elkövetője tekintetében megszüntette az asylum jogát.[86] Hasonlóképpen egyházi szankció sújtotta a hamis esküt: a büntetés egyfelől egy tinóval megváltható testcsonkítás, másfelől böjt volt.[87] A boszorkányokat Szent István törvényei első alkalommal böjttel sújtották, illetve kötelezték a papokat, hogy oktatásban részesítsék - visszaesés esetén a büntetés böjt és megbélyegzés volt, és csupán mindezek sikertelensége esetén adták át a világi bíróságnak.[88] Meg kell említeni, hogy a varázslók és rontók esetében a király lehetőséget adott az önbíráskodásra: a sérelmet szenvedett fél rokonainak kezére adták az elkövetőt, a jósokat pedig a püspöknek kellett veréssel jobb belátásra bírni.[89] A menedékjog elsősorban vérbosszú intézményével szemben nyújtott menedéket, ugyanakkor a későbbiekben az állam bűnüldöző szervei elől is.[90] A menedékjog korlátozásaként - amint említettük - Szent István törvényei bevezették, hogy a király és az ország elleni összeesküvők nem élhettek e lehetőséggel.[91]
A tizedfizetési kötelezettség alapjait I. István fektette le, ugyanakkor szabályozása csak általános jellegű, ugyanis nem rendelkezik afelől, hogy azt kiknek és milyen módon kell behajtania. Az előírás a kérdést negatív oldalról közelíti meg: előírja, hogy a tizedfizetést megtagadók termésük kilenctizedét veszítsék el, illetve azt, hogy aki a püspök számára elkülönített részt ellopja, tolvajként bűnhődjék.[92]
Amint láthatjuk, kiemelt szerephez jutnak a törvényekben a büntető szabályok, ami az adott korban általános jelenség. Ugyanakkor Szent István törvényeinek sajátossága, hogy szankciórendszere - a kor mércéjével mérve - általában enyhe, tehát tükrözi a pins, iustus és pacificus rex követelményét. Így például a törvény csak a harmadszori visszaeső tolvaj servust sújtja halálbüntetéssel,[93] míg a lex Romana Burgundionum szerint a tolvaj rabszolga büntetése már az első elkövetés során is halál. A korabeli lengyel törvények a böjt megszegőit fogai kitörésével büntették,[94] Szent István decretuma értelmében azonban a büntetés ebben az esetben csupán egyheti elzárás és koplalás.[95]
A Lex Baiuvariorum felhasználása a Szent István-i törvényeket írásba foglaló klerikusok számára több szempontból kézenfekvőnek tűnt: a Géza fejedelem
- 423/424 -
által létrehozott, István és Gizella házasságában testet öltő dinasztikus kapcsolat révén a Magyarországra jövő bajor egyháziak és világiak szava kétségkívül nagy súllyal bírt I. István környezetében, kiváltképp, ami a reformok keresztülvitelét illeti.[96] A hatás annál is nyilvánvalóbb, hiszen Szent István obulusaira is jelentős befolyást gyakoroltak a bajor hercegek pénzei.[97] A magyar jogtörténeti szakirodalomban elsőként érdemben Endlicher foglalkozott a Lex Baiuvariorumnak Szent István törvényeire gyakorolt hatásával. Vizsgálódásának keretében a vasárnapi munkavégzés tilalmáról szóló istváni rendelkezést[98] származtatja a Lex Baiuvariommból,[99] amely leszármaztatás azonban gondosabb mérlegelés esetén -amint majd látni fogjuk - nem állja meg a helyét. A gyújtogatásra vonatkozó Szent István-i rendelkezést[100] ugyanakkor nem a Lex Baiuvariorum vonatkozó helyéről,[101] hanem a Lex Alamannorumból való közvetlen átvételnek minősíti.[102] Részletesebb és behatóbb, ám korántsem teljes áttekintést adtak Szent István törvényeinek külföldi forrásairól Závodszky[103] és Schiller[104] munkái, őket követően Madzsar végzett e kérdéskörben átfogóbb kutatást.[105]
Először érdemes áttekinteni - az igenlő válasz hipotéziséből kiindulva -, hogy a Lex Baiuvariorum szerkezete hatással volt-e Szent István törvényeire, illetve hogy annak mintájául szolgált-e. A Lex Baiuvariorum huszonhárom titulusa közül - ha egy meglehetősen elnagyolt felosztást akarunk alkalmazni - az első nyolc személyi jogi, a további tizenöt pedig dologi jogi jellegű rendelkezéseket tartalmaz. Természetesen ezalól kivételt képeznek bizonyos titulusok, így például a második részben tárgyalja a törvényt a tanúkra,[106] a perdöntő bajvívásra[107] és a hullarablásra[108] vonatkozó előírásokat, illetve az első részben találhatók az egyház vagyonára vonatkozó rendelkezések,[109] ami a tekintetben nem meglepő, hiszen a törvény a társadalmi hierarchiát követi.[110] Ezt követően a törvény a hercegre,[111] a nemzetségekre,[112] a szabadokra,[113] a felszabadítottakra,[114] a szolgákra[115] és - a vérfertőző és egyéb, tiltott házasságokra vonatkozó előírásokat közbeékelve[116] - a nőkre[117] vonatkozó rendelkezéseket veszi sorra.
Szent István első decretuma tekintetében - a kézirati hagyományból fakadó tévesztések és cserék ellenére - kimondható, hogy a törvény első harminchárom cikke személyi, a fennmaradó két cikk pedig dologi jellegű kérdéseket dolgoz fel, s hogy a személyi jogi részen belül a szerző szintén a társadalmi statusnak megfelelő sorrendben taglalja az egyes kérdéseket: mindezek alapján megállapítható, hogy a szerkesztési munkát végző személy jó eséllyel figyelemmel volt a Lex Baiuvariorum struktúrájára, azt tekintette példának.[118] Szent István rendszerszerűen felépített első decretumában ugyan nincsen önállóan szó sem az uralkodókról, sem a nemzetségekről - annál is inkább, mivel ezek a bajoroknál ismert formában nem mutathatók ki a korabeli magyar társadalomban. Tehát az egyházra és az egyháziakra vonatkozó rendelkezések után rögtön a szabadokat érintő rendelkezések következnek, amit a felszabadítottakra, szolgákra, milesekre és hospesekre vonatkozó előírások követnek - a bajor törvényhez képest némi rendszertelenséggel, vagyis nem titulus szerint rendszerezhetően - hiszen a szolgák ügyeinek tárgyalása megelőzi a felettük álló milesek és hospesek csoportjára vonatkozó rendelkezéseket. E részeket követik a nőkre - és a akárcsak a Lex Baiuvariorumban, a házasságra, a nőrablásra, stb. - vonatkozó rendelkezések.[119] Egyetérthetünk Madzsar Imre azon megállapításával, miszerint e felosztásbeli azonosság, illetve hasonlóság nem a véletlen, vagy valamely, a középkorban általánosan bevett struktúra műve, s hogy e felosztás a Lex Baiuvariorum szerzőjének sem pusztán saját iniciatívájára vezethető vissza, hanem azt a Lex Alamannorumból, a Szent István-i
- 424/425 -
törvények szerzője pedig a Lex Baiuvariorumból vette át.[120]
A továbbiakban érdemes szemügyre venni a Szent István-i törvények és a Lex Baiuvariorum közti szövegszerű egyezéseket. Szent István első decretumának Praefatiója a következő mondatot tartalmazza: "Et quoniam unaquaeque gens propriis utitur[121] legibus, idcirco nos quoque Dei nutu nostro gubernando monarchiam, antiquos et modernos imitantes Augustos, decretali mediatione nostra statuimus genti nostrae, quemadmodum honestam et inoffensam ducerent vitam...".[122] E mondat kétségkívül áthallást mutat a Lex Baiuvariorum Prologusának "jogelméleti" fejtegetésével:[123] "Deinde unaquaque gens propriam sibi ex consuetudine elegerunt legem." Hasonlóképpen a Lex Baiuvariorum Prologusának kodifikációtörténeti elbeszélése lebeghetett a decretum írójának szeme előtt a régi és mai császárokra vonatkozó utalás során.[124] A Praefatio folytatása a törvények céljáról fogalmaz meg általános érvényű eszmefuttatást: "...ut sicut sivinis legibus sunt dilati, similiter etiam secularibus sint addicti; ut quantum boni et (his) dicinis ampliantur, tantum mali et rei in istis vilitentur."[125] Madzsar ugyan - joggal - a szövegszerű egyezés hiányára hivatkozik,[126] ám jó eséllyel feltételezhető a Praefatio imént idézett szakaszából kitűnő, a bajor törvényekre vonatkozó reminiszcenciából,[127] hogy a Szent István-i törvények szerzője itt is a Lex Baiuvariorum Prologusának adott, Isidorusra visszavezethető passzusára asszociált: "Facte sunt autem leges, ut earum metti fiumana coherceretur audacia tutaque sit inter probos innocentiae, et in ipsis inprobis formido suplicia et refrenetur nocendi facultas."
Érdekes kérdéseket vet fel a törvényeknek a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó rendelkezése. A korábbi szakirodalom - így például Schiller - az átvétel kétségtelen nyomairól beszél,[128] Madzsar azonban egyértelműen kétségbe vonja az átvétel bizonyíthatóságát.[129] Szent István vonatkozó rendelkezése arról rendelkezik, hogy ha valakit a pap, az ispán, vagy valamely meghízható személy azon ér, hogy vasárnap dolgozik, űzzék el a munkától, ha ökrével szántana, akkor ökrét kobozzák el, és adják élelemül a várnépnek; ha pedig lovával szántana, akkor a lovat kobozzák el, amit ökörrel megválthat, s ebben az esetben az ökröt egyék meg; ha pedig egyéb szerszámokkal dolgozik, azokat kell elkobozni, amelyeket bőrén válthat meg: "Si quis igitur presbyter vel comes, sive aliqua persona fifelis, die dominico invenerit quemlibet laborantem, abigatur. Si vero cum bobus, tollatur sibi bos et civibus ad manducandum detur. Si autem cum equis, tollatur equus, quem dominus bove redimat, si velit; et idem bos manducetur, ut dictum est. Si quis aliis instrutnentuis, tollatur instrumenta et vetsimenta, quae si velit, cum cute redimat."[130] A Lex Baiuvariorum úgy rendelkezik, hogy ha valamely szabad ember vasárnap szolgai munkát végez, ha ökröt fog be, és kocsival hajt ki, veszítse el a jobbfelőli ökröt; ha pedig szénát kaszál, vagy gyűjt be, vagy gabonát vág le, vagy gyűjt be, vagy más szolgai munkát végez vasárnap, egyszer, vagy kétszer fenyítsék meg; ha pedig nem javul meg, ötven botütést kapjon a hátára; ha pedig ismét vasárnap merészel dolgozni, vegyék el vagyona harmadát, s ha nem hagy fel vele, akkor veszítse el szabadságát, és legyen szolga, aki a szent napon nem akart szabad lenni - ha szolga, e bűnért kapjon verést, s ha nem javul meg, veszítse el jobb kezét, mivel az olyan dolgot meg kell tiltani, ami Istent haragra ingerli, és ami miatt a termés terén bűnhődünk, és ínséget szenvedünk: "Si quis dominico operam servilem faecerit liber homo, si bovem iunxerit et cum carro ambulaverit, dextrum bovem perdat; si autem secaverit fenum vel collegerit aut messem secaverit aut collegerit vel aliquid opus servile fecerit die dominico, coiripiatur semel vel bis. Et si non einendaverit, rumpatur dorsum eius L percussiones. Et si herum presumpsit operare die dominico, auferatur de rebus eius tertiam partem. Et si non cessaverit, tunc perdat libertatem suam et sit servus, qui noluit in die sancto esse liber. Si servus autem, pro tale crimine vapuletur. Et si non einendaverit, manum dexteram perdat, quia talis causa vetenda est, que deum ad iracundiam provocat et exinde flagellamur in frugibus et penuria patimur..."[131] Az átvétel kérdésköre kapcsán nem érdektelen, hogy a Lex Baiuvariorum e passzusának első mondatát szó szerint, a többit pedig szabad átfogalmazásban Benedictus Levita átvette a IX. század közepén írott gyűjteményébe,[132] s tekintettel arra, hogy a Szent István-i törvények írója jó eséllyel ismer-
- 425/426 -
te és használta e gyűjteményt, nehezen felderíthető, hogy a gondolati átvételre onnan, vagy pedig közvetlenül a Lex Baiuvarionimból került-e sor.[133] Tekintettel arra, hogy a VIII. századtól kezdve a Poenitentiale Theodorira[134] visszavezethetően mindinkább elterjedtek a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó rendelkezések, nem állapítható meg egyértelműen, hogy a Lex Baiuvariorummal mutatkozó átfedések - különös tekintettel arra, hogy a Szent István-i törvények több, sem a bajor, sem más törvényekben nem található specifikummal bírnak - átvétel, vagy pusztán a szabályozás tárgyának természetéből fakadó egyezés eredményeinek minősíthetők-e.[135] Mindezek fényében nem osztjuk ugyan feltétlenül Madzsar Imre inkább elutasító álláspontját az átvétel tényét illetően, azonban a szövegszerű igazolhatóság híján kénytelenek vagyunk a kérdés megválaszolását függőben hagynunk.
Madzsar ugyan kétségbe vonja, hogy a leányrablásról[136] szóló (de raptu puellarum) passzus a lex Baiuvariorum hasonló tárgyú részének átvétele, a magunk részéről azonban hajlamosak vagyunk - Hamza Gáborral egyetértve[137] - kisebb szkepszissel tekinteni a kérdésre. Szent István törvénye akképp rendelkezik, hogy ha a vitézek közül valaki szemérmetlenül feleségül a leány szüleinek engedélye nélkül szüzet rabol magának, a leányt vissza kell adnia még akkor is, ha erőszakot tett rajta, s noha megbékél a leány szüleivel, tíz tinót kell adnia váltságul; ha pedig szegény, illetve közrendű személy tenne ilyet, öt tinó váltságot kell adnia: "Si quis militimi impudicitia foedatus, puellam aliam sine concessione parentum sibi in uxorem rapuerit, decrevimus puellam parentibus reddi, etiamsi ab illo aliqua vis sibi illata sit: et raptor decem solvat iuvencos pro raptu, licet postea reconcilietur parentibus puellae. Si vero pauper quis, aut vulgaris hoc aggrediatur agere, componatur raptus quinque bobus."[138] A Lex Baiuvariorum e tárgyban úgy rendelkezik, hogy ha valaki egy szüzet annak és rokonainak akarata ellenére elrabol, negyven solidusszal váltsa meg, és másik negyvenet fizessen a kincstárnak: "Si quis virginem rapuerit contra ipsius voluntatem et parentum eius, cum XL sol. conponat, et alios XL cogatur in fisco."[139] Természetesen lehetséges, hogy a Lex Baiuvariorum szövege mellett Benedictus Levita szövege is ismert volt a Szent István-i törvény megfogalmazója számára,[140] ez azonban nem zárja ki - tekintettel a minden tekintetben erős bajor hatásra - a Lex Baiuvariorum hatásának elsődlegességét.
Nemkülönben figyelmet érdemel a törvények gyújtogatásról szóló passzusa.[141] A Szent István-i előírás akként rendelkezik, hogy ha valaki más épületeit ellenséges szándékból felgyújtja, helyre kell állítania az épületet, valamint azon eszközöket, amelyek odavesztek, meg kell fizetnie, s ezen felül tizenhat tinót kell adnia, ami hatvan ezüstöt ér: "Si quis per inimicitias alterius aedificia crenaverit igne, decrevimus: ut aedificia restituat, et quidquid supellectiliis arsum fuerit, persolvat, et insuper sedecim iucvencos, qui valent quadraginta solidos."[142] Az épületek felgyújtása kapcsán a Lex Baiuvariorum két rendelkezést is tartalmaz. Az első az egyházi épületek kapcsán akként rendelkezik, hogy ha valaki egyházi vagyont gazságból, tolvajmódra éjjel felgyújt, és tetten érik: ha szolga, vágják le a kezét, és szúrják ki a szemét, ura azonban térítsen meg mindent, ami a tűzvészben elégett, hasonlóval; ha pedig szabad ember arra vetemedik, hogy az egyház vagyonát felgyújtsa, és rábizonyítják, a törvény szerint bűnhődjék: "Si quis res aecclesiae igne cremaverit per invidiam more furtivo in nocte, et inventus fuerit: si servus est, tollatur manus eius et oculos eius, et amplius non videat facere malum; dominus vero eius omnia similia restituat, quicquid in nillo incendioi arserit. Et si liber homo hoc praesumpserit facere, quod res aecclesiae igne cremaverit et probatus fuerit, conponat hoc secundum legem."[143] A közönséges gyújtogatás kapcsán rendelkezése akként alakul, hogy ha valaki valamiféle gyűlölségből tüzet gyújt, és egy szabad ember, vagy egy szolga házát felgyújtja, először a személy státusza szerint váltsa meg az összes épületet, és térítse meg, és ami házi felszerelés ott elégett, térítse meg; s ahány szabad ember csupaszon menekült ki e tűzvészből, mindnyájuknak adjon váltságot revavuntijuknak (vagyis vér-, helyesebben ágdíjának[144]) megfelelően, nők esetében kétszeresen, a tetőgerincet pedig negyven solidusszal váltsa meg: "Si quis per aliquam invidiam vel idium in nocte ignem inposuerit et incenderit liberi vel servi domum, inprimis secundum qualitatem persone omnia aedificia conponat atque restituat, et quicquid ibi arserit, restituat unaquaque subiectalia. Et quanti liberi nudi evaserint de ipso incendio, unumquemque
- 426/427 -
cum sua 'revavunti' conponat. De feminis vero dupletur. Tunc domili culmen cum XL sol. conponat."[145] A Szent István-i törvények tekintetében megállapítható, hogy a szerző egyfelől - a terminológia, nevezetesen az "igne cremaverit" fordulatból láthatóan - tekintetbe vette a Lex Baiuvariorumnak az egyházi épületekre vonatkozó rendelkezését is, azonban a főforrás a Lex Baiuvariorum másik, az (úgymond) közönséges gyújtogatásra vonatkozó passzusa, amelynek rendelkezését az összeg módosítása nélkül, a solidusban közölt összeg megnevezésével átvette. Ennek kapcsán meg kell jegyezni, hogy Szent István törvényei az ágdíjat/emberdíjat és bírságokat túlnyomórészt iuvencusban, vagyis tinóban adták meg, azonban a törvényben kétféle valódi pénzzel is találkozhatni. Az aranypensa, vagyis a pensa auri, amelyet 1:1 arányban számoltak át tinóra, bizánci pénz volt, Európa más tájain a XI. században csak ezüstpénzt vertek; ezüstpénz volt a másik pénznem, a solidus is, amelyet a szerző az idézett szöveghelyen említ, méghozzá a magyar rendszertől eltérő számítási móddal együtt - a magyar vérdíjrendszer (5, 10, 50, 100) ugyanis az ötös számrendszeren alapult.[146] A germán számítási rendszer a 4-es, illetve 12-es számrendszeren alapult, s aligha valószínű, hogy a szerző pusztán tévedésből hagyta volna benne a szövegben a bajor bírság összegét, hiszen pontosan előtte határozta meg a díjat, a magyar számítási rendszernek megfelelően, vagyis tinóban. Mindezek fényében nem kizárt - tekintettel a magyar területen még száz esztendővel később, Freisingi Ottó idején is gyéren előforduló faépületekre[147] -, hogy a törvény a Dunántúl germán bajor befolyás alatt élő szláv lakosságának faépületeire tekintettel tartalmazta ezen előírást.[148]
Hasonlóképpen kétségtelen közvetlen rokonságot mutat a Szent István-i törvények és a Lex Baiuvarioum felségárulásra vonatkozó passzusa. Szent István törvényeinek vonatkozó helye akként rendelkezik, hogy mindenkinek sértetlenül kell élveznie javait, ám annak, aki a király halálára összeesküvést sző, az ország (ellenségnek történő) átadására szövetkezik, vagy más országba menekül, javait a király számára el kell kobozni; akit pedig e cselekményen tetten érnek, azt főbenjáró büntetéssel kell sújtani, fiait azonban, ha azok nem tudtak minderről, nem sújthatja hátrány, vagyis javainak érintetlenül rájuk kell szállnia: "...Nec pro ullius causa reatus detriimentum bonorum suorum paciatur quis, nisi consiliatus mortem regis aut tradicionem regni fuerit, vel in aliam fugerit provinciam: tunc vero bona illius in regiam veniant potestatem. At si quis in Consilio regie mortis aut tradicionis regni legaliter inventus fuerit, ipse vero capitali subiaceat sententie, bona vero illius filiis innocentibus inremota sint remanentibus salvis."[149] A Lex Baiuvarioum vonatkozó része akként rendelkezik, hogy ha valaki a hercegnek, akit abban a tartományban a király kinevezett, vagy a nép hercegévé választott, életére tör, és rábizonyítják, s azt nem tagadhatja, az illető élete legyen a herceg hatalmában, javait pedig kobozzák el a kincstár számára; erre pedig csak megalapozott bizonyítékok alapján kerülhet sor: "Si quis contra ducem suum, quem rex ordinavit in provintia ilia aut populus sibi elegerit ducem, de morte eius consiliatus fuerit et exinde probatus negare non potest: in ducis sit potestate homo ille et vita illius, et res eius infiscentur in puplico. Et hoc non sit per occansionem factum, sed probata res pateat veritatem."[150] A két szöveghely közti rokonság mind tartalmi jellegéből - nevezetesen a tényállásból -, mind a stiláris jegyekből egyértelművé válik, vagyis a felségárulásra vonatkozó első törvényünk bajor eredete kétségen felül állónak tekinthető.[151]
A fentiek fényében teljes egyértelműséggel leszögezhetjük, hogy a Szent István-i törvények és a Lex Baiuvariorum között számos átfedés, pontosabban előbbinek utóbbiból történt átvétele rögzíthető. Ezek részint a szerkezetben, részint a bevezetőben, részint több konkrét törvényhelyen érhetők tetten. A konkrét szöveghelyek kapcsán az átvétel ténye a vasárnapi munkaszünet és a leányrablás esetében csupán valószínűsíthető, a gyújtogatás és a felségárulás esetében azonban biztosra vehető - vagyis utóbbiak alapján nem kételkedhetünk abban, hogy az első magyar törvények szerzője ismerte és felhasználta a bajor törvénykönyvet, ami valószínűsíti annak felhasználását a többi esetben is. ■
JEGYZETEK
[1] Jelen tanulmány a "K 78537" számú "Lex Baiuvariorum - jogfelfogás és társadalomkép a kora középkorban" című OTKA-pályázat támogatásával készült.
[2] A Lex Baiuvariorum magyar fordítását - latin-magyar bilingvis kiadásban - lásd Nótári T.: Lex Baiuvariorum - A bajorok törvénye. Szeged 2011. A bajor népjog lejegyzési idejéhez lásd Nótári T.: Adalékok a Lex Baiuvariorum datálásához és lokalizálásához. Jogtörténeti Szemle 2009/1. 19-26; Römischrechtliche Elemente im Prolog der Lex Baiuvariorum. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, Sectio Iuridica 50. 2009. 419-429. A történelmi környezethez a korabeli történetírás tükrében lásd Nótári T.: Források Salzburg kora középkori történetéből. Szeged 2005; A salzburgi historiográfia kezdetei. Szeged 2007; Bavarian Historiography in Early Medieval Salzburg. Passau 2010. A Lex Baiuvariorum egyéb vonatkozásaihoz lásd Nótári T.: Status libertatis a Lex Baiuvariorumban. Jogelméleti Szemle 2007/4; A határviták rendezésének szabályai a Lex Baiuvariorumban. Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Iuridica et Politica 27/1. 2009. 77-92; Személyállapot és társadalomszerkezet a kora középkori Bajorországban. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Budapestinensis 42. 2005. 163-186; Personal Status and Social Structure in Early Medieval Bavaria. Acta Juridica Hungarica 50. 2009/1. 85-110; Egyházszervezés a kora középkori Bajorországban - hagiográfia és kánonjog. Jogtudományi Közlöny 63. 2008/12. 608-616; III. Tasziló trónfosztása - adalékok egy koraközépkori koncepciós perhez. Jogtudományi Közlöny 60. 2005/12. 503-516; An Early-Medieval "Show Trial" - Tasilo III's Dethronement. In: Beck Varela, L.-Gutiérrez Vega, P.-Spinosa, A. (eds): Crossing Legal Cultures. München 2009. 141-158.
[3] A Lex Baiuvariorum vonatkozásában bővebben lásd Beyerle, K.: Lex Baiuvariorum. Lichtdruckwiedergabe der Ingolstädter Handschrift. München 1926; Merkel, J.: Das Bairische Volksrecht. Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde 11. 1858. 533-687; Schwind, E. v.: Kritische Studien zur Lex Baiuwariorum III. Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde 37. 1912. 415-451; Krusch, B.: Die Lex Baiuvariorum. Berlin 1924. 38-163; Kottje, R.: Die Lex Baiuvariorum - das Recht der Baiern. In: Mordek, H. (Hrsg.): Überlieferung und Geltung normativer Texte des frühen und hohen Mittelalters. Sigmaringen 1986. 9-23; Eckhardt, K. A.: Die Lex Baiuvariorum. Eine textkritische Studie. Untersuchungen zur deutschen Staatsund Rechtsgeschichte 38. Bresslau 1927; Landau, P.: Die Lex Baiuvariorum: Entstehungszeit, Entstehungsort und Charakter von Bayerns ältester Rechts- und Geschichtsquelle. München 2004.
[4] Írásunkban természetesen nem kívánunk teljes körű áttekintést adni a Szent István-i államalapításról és törvényalkotásról. Mindehhez bővebben lásd Balogh J.: Szent István intelmeinek forrásai. In: Serédi J. (szerk.): Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján, II. Budapest 1938, 235-265; Csóka L. J.: Az első magyar törvénykönyv keletkezéstörténete. In: Csizmadia A.-Pecze F. (szerk.): Jogtörténeti tanulmányok, III. Budapest 1974. 153-175; Deér, J.: Die Entstehung des ungarischen Königtums. Budapest 1942; Györffy Gy.: István király és műve. Budapest 20003; Horváth J.: Árpádkori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest 1954; Kristó Gy.: A magyar állam megszületése. Szeged 1995; Uő: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Budapest 1980; Vő: Magyarország története 895-1301. Budapest 1984; Székely, Gy.: Ungarns Stellung zwischen Kaiser, Papst und Byzanz zur Zeit der Kluniazenserreform. In: Spiritualità Cluniacense. Convegni del Centro di Studi sulla spiritualità medievale, II. Todi 1960. 312-325.
[5] Érdemes megemlíteni, hogy Szent István törvényadói tevékenységére a középkori egyházi irodalom is reflektál - s nem csupán a szokásos himnikus toposzok szintjén. Ehhez lásd Dér T.: Megjegyzések egy középkori Szent István-himnuszhoz. Belvedere Meridionale 15. 2003/3-4. 4-13; Szent István király térítő tevékenységének tükröződése verses zsolozsmájában. Teológia 2005/3-4. 101-109.
[6] Tritigli I.: Szent István törvényei. História 2001/7. 16-21., 16.
[7] Jánosi M.: Törvényalkotás Magyarországon a korai Árpád-korban. Szeged 1996. 67; Kiss G.: Állam és egyház a 11-12. századi törvényalkotásban. In: Font M.-Kajtár I. (szerk.): A magyar államiság ezer éve. Pécs 2000. 67-99., 67.
[8] Tringli: i. m. 16.
[9] Závodszky L.: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Budapest 1904. 8. skk.; Kiss: i. m. 69.
[10] Vö. Závodszky: i. m. 10; Kiss: i. m. 70.
[11] St. decr. I. 20.
[12] St. decr. I. 25.
[13] St. decr. I. 14. 34.
[14] St. decr. I. 15.
[15] St. decr. I. 35.
[16] Madzsar I.: Szent István törvényei és a Lex Baiuvariorum. Történeti Szemle 10. 1921. 48-75., 49. Vö. Legenda maior Sancti regis Stephani 9.
[17] A szakirodalom érvrendszerét áttekintőleg lásd Jánosi: i. m. 80. skk.
[18] Jánosi: i. m. 85; Tringli: i. m. 16.
[19] Hamza G.: Szent István törvényei és Európa. In: Hamza G.: "Nem akarunk csonka Európát..." Politikai, történelmi, jogi tanulmányok, cikkek és esszék. Budapest 2002. 105-120., 113.
[20] Tringli: i. m. 17. skk.
[21] Jánosi: i. m. 85. skk.
[22] Jánosi: i. m. 90.
[23] Zlinszky: A magyar jogalkotás kezdetei. Szent István államalapító és törvényhozó. In: Szent István intelmei és törvényei. Budapest 2000. 5-12., 6.
[24] Zlinszky: A magyar jogalkotás kezdetei, i. m. 7.
[25] Bóna I.: A képzelt bizánci "fenyegetés" korszaka. História 2000/1. 7.
[26] Zlinszky: A magyar jogalkotás kezdetei, i. m. 8.
[27] St. decr. I. 6, 2.
[28] Ehhez lásd Nótári, T.: De conversione Bulgarorum - On the Legal Background of the Conflict between Rome and Byzantium. Novy Sad Faculty of Law, Collected Papers 43. 2009/1. 445-461.
[29] Jánosi: i. m. 49. sk.
[30] Györffy Gy.: A magyar egyházszervezés kezdeteiről újabb forráskritikai vizsgálatok alapján. MTA II. Osztályának Közleményei 18. 1969. 199-225; Török J.: Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon. Bp. 1990. 27. skk.; Jánosi: i. m. 50.
[31] St. decr. II. pr.
[32] Ellentétes nézetet képvisel Jánosi Mónika, aki a szokásjogi elemek csökevényes átvétele mellett foglal állást. Vö. Jánosi: i. m. 53.
[33] Zlinszky J.: A magyar jogrendszer kezdetei. Jogtudományi Közlöny 1996/8. 269-274., 272. Hasonlóan Serédi J.: Szent István törvényei a római joggal és az egykorú kánonjoggal összehasonlítva. Vigilia 53. 1988. 583-588., 583.
[34] St. decr. I. 22.
[35] Zlinszky: A magyar jogrendszer kezdetei. i. m. 272.
[36] St. deer. I. 2. 14. 15. 25. 31. 35.
[37] A bizánci hatás kérdéshez a középkorban lásd Komáromi L.: A bizánci hatás kérdése a középkori magyar jogban és a magyarországi egyházjogban. PhD-értekezés. Budapest 2007.
[38] Jánosi: i. m. 51; Zlinszky: A magyar jogrendszer kezdetei. i. m. 273.
[39] Zlinszky: A magyar jogrendszer kezdetei. i. m. 270.
[40] St. decr. II. 3.
[41] Zlinszky: A magyar jogrendszer kezdetei. i. m. 273.
[42] Hamza: i. m. 108.
[43] Zlinszky: A magyar jogrendszer kezdetei. i. m. 274.
[44] St. decr: II. 26.
[45] St. decr. II. 17.
[46] Zlinszky: A magyar jogrendszer kezdetei. i. m. 274.
[47] St. decr. II. 28.
[48] Jánosi: i. m. 52.
[49] Hamza: i. m. 109; Jánosi: i. m. 60.
[50] Érdemesnek látszik ehelyütt arra utalni, hogy az Intelmek "De fide observanda catholica" című első része szinte szó szerinti egyezést mutat az Arles-i zsinat "De fide catholica" decretumával.
[51] St. decr. 1. 2.
[52] A behatáshoz vö. Tringli: i. m. 18.
[53] Hamza: i. m. 110.
[54] Jánosi: i. m. 63.
[55] Hamza: i. m. 111.
[56] Cod. lust. 4, 20, 7.
[57] Hamza: i. m. 107. sk.
[58] Libellus de institutione morum 8.
[59] Vö. Cod. lust. 1, 14, 12; 7, 45, 13. tam conditor quam interpres legum
[60] Hamza: i. m. 114.
[61] Tringli: i. m. 18.
[62] Zlinszky: A magyar jogrendszer kezdetei. i. m. 274.
[63] St. decr. II. I.
[64] Kiss: i. m. 72; Serédi: i. m. 587; Jánosi: i. m. 54. 58.
[65] St. decr. II. 1.
[66] St. decr. I. 1.
[67] St. decr. I. 2.
[68] Kiss: i. m. 77.
[69] Vö. Serédi: i. m. 586.
[70] St. decr. I. 2.
[71] St. decr. I. 134.
[72] Serédi: i. m. 586; Jánosi: i. m. 58.
[73] St. decr. I. 3. 4.
[74] Jánosi: i. m. 60. skk; Madzsar: i. m. 228. skk. Bővebben lásd Mikó G.: Szent István törvényei és a pszeudo-izidori hamisítványok. Magyar Könyvszemle 123. 2007/2. 153-168.
[75] St. decr. I. 8. 9.
[76] St. decr. I. 19.
[77] Serédi: i. m. 587.
[78] St. decr. I. 10. 11.
[79] Serédi: i. m. 587.
[80] St. decr: I. 12.
[81] Bónis Gy.: Szent István törvényeinek önállósága. Századok 72. 1938. 433-487, 477; Kiss: i. m. 2000 86; Jánosi: i. m. 54.
[82] St. decr. I. 14.
[83] St. decr. II. 3.
[84] St. decr. I. 16.; II. 12.
[85] Vö. Serédi: i. m. 587.
[86] St. decr. II. 17. E kérdéskörhöz bővebben lásd Bónis Gy.: Első törvényünk sorsa és az egyházi menedékjog. Regnum 1938-39. 75-98.
[87] St. decr. I. 17.
[88] St. decr. I. 33. Vö. Jánosi: i. m. 55.
[89] St. decr. I. 34. Vö. Jánosi: i. m. 54.
[90] Serédi: i. m. 587.
[91] St. decr. II. 17.
[92] St. decr. II. 18.
[93] St. decr. II. 6.
[94] Hamza: i. m. 114. A törvény e rendelkezését szintén kiemeli Serédi: i. m. 588.
[95] St. decr. I. 10. 11.
[96] Madzsar: i. m. 52; Jánosi: i. m. 65.
[97] Hómann B.: Magyar pénztörténet 1009-1325. Budapest 1916. 168.
[98] St. decr: I. 8.
[99] Endlicher, St.: Die Gesetze des heiligen Stefan. Wien 1849. 148.
[100] St. decr. I. 32.
[101] Lex Baiuvariorum 10, 1.
[102] Endlicher: i. m. 169.
[103] Závodszky: i. m. passim
[104] Schiller, F.: Das erste ungarische Gesetzbuch und das deutsche Recht. In: Festschrift H. Brunner zum siebzigsten Geburtstag darge bracht von Schülern und Verehrern. Weimar 1910. 379-404.
[105] Madzsar: i. m. 49. skk.
[106] Lex Baiuvariorum Tit. XVII. De testibus et eius causis
[107] Lex Baiuvariorum Tit. XVIII. De campionibus et causis, que ad eos pertinent
[108] Lex Baiuvariorum Tit. XIX. De inortuis et eorum conpositione
[109] Lex Baiuvariorum Tit. I. Incipiunt capitula de liberis legis institutione, que ad clerum perintent seu ad ecclesiastica iura.
[110] Madzsar: i. m. 53.
[111] Lex Baiuvariorum Tit. II. De duce et eius causis, que ad eum pertinent
[112] Lex Baiuvariorum Tit. III. De genelogiis et earum conpositione
[113] Lex Baiuvariorum Tit. IV. De liberis, quomodo conponuntur
[114] Lex Baiuvariorum Tit. V. De liberis, qui per manum dimissi sunt, quomodo conponantur
[115] Lex Baiuvariorum Tit. VI. De servis, quomodo conponantur
[116] Lex Baiuvariorum Tit. VII. De nuptiis prohibendis inlicitis
[117] Lex Baiuvariorum Tit. VIII. De uxoribus et causis, que sepe contingunt
[118] Madzsar: i. m. 54.
[119] St. decr. I.
[120] Madzsar: i. m. 58.
[121] Az utitur szó az Admonti kódexben szerepel, a Závodszky-féle editio a regitur olvasatot hozza.
[122] St. decr. Praef. 2.
[123] Tringli: i. m. 18.
[124] Leges autem redigere in libris primus consul Pompeius instituere voluit, sed non perseveravit obtractatuorum metu; deinde Caesar coepit id facere, sed ante interfectus. Paulatim autem antique leges vetustatem atque incuriam exsoluerunt; quarum esti nullus iam usus est, notita tamen necessaria videtur. Leges novae a Constantino ceperunt Cesare et reliquis succedentibus, erantque permixte et iutordinate. Postea Theodosius minor Augustus ad similitudinem Gregoriani et Hermogeniani codicem factum constitutionum a Constantini temporibus sub proprio cuiusque imperatoris titulo disposuit, quem a suo nomine Theodosianum vocavit.
[125] St. decr. Praef. 2.
[126] Madzsar: i. m. 59.
[127] Jánosi: i. m. 62.
[128] Schiller: i. m. 391.
[129] Madzsar: i. m. 60.
[130] St. decr. I. 8.
[131] Lex Baiuvariorum I. 14.
[132] Benedictus Levita 5, 340.
[133] Madzsar: i. m. 61.
[134] Poenitentiale Theodori II. 8.
[135] Madzsar: i. m. 62.
[136] Vö. Serédi: i. m. 588.
[137] Hamza: i. m. 111.
[138] St. decr. I. 27.
[139] Lex Baiuvariorum VIII. 6.
[140] Madzsar: i. m. 64.
[141] Vö. Jánosi: i. m. 62.
[142] St. decr. I. 32.
[143] Lex Baiuvariorum I. 6.
[144] Tekintettel azon tényre, hogy weragildo (Wergeid) csak szabad emberek után járt, s annak mértéke az illető nemzetségéhez igazodott, értelmét tekintve a conpostitio e módját ágdíjnak is nevezhetjük. Nyelvileg pontos és szerencsés fordításnak tekinthető az emberdíj is, hiszen a szóösszetétel első tagja embert jelent (vö. a mai német nyelvben is létező Werwolf szó első tagjával), a vérdíj megnevezés nagy valószínűséggel a hangzásbeli hasonlóság alapján honosodott meg a magyar szakirodalomban.
[145] Lex Baiuvariorum X. 1.
[146] Tringli: i. m. 21.
[147] Otto Frinsingensis, Gesta Friderici 1, 1, 32.
[148] Madzsar: i. m. 67.
[149] St. decr. II. 2.
[150] Lex Baiuvariorum II. 1.
[151] Madzsar: i. m. 68. sk.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest), tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézet (Budapest).
Visszaugrás
