A közelmúltban több - részint e folyóirat hasábjain napvilágot látott - tanulmányban vizsgáltuk a kora középkori bajor közjog és kánonjog, illetve állam- és egyházszervezet kialakulását.[1] Ezúttal az kora középkori egyházszervezés azon kérdését vesszük górcső alá, hogy a germán népvándorlás után újjáéledő, illetve újonnan létrehozott keresztény közösségek mennyiben járnak együtt szükségszerűen egyházi struktúra kialakulásával, valamint a kánonjognak megfelelő egyházi központ megalapításával. E kérdéskört írásunkban a kora középkori Bajorország, illetve annak a VIII. század végére megkérdőjelezhetetlen központjává lett Salzburg példáján keresztül vizsgáljuk meg.[2]
Noricum fejedelmei még Kr. e. 113 előtt foedust kötöttek az Imperium Romanummal, ami e területnek a birodalomba történő betagozódását segítette elő, majd Claudius (41-54) alatt jött létre új egységként Norica provincia;[3] Iuvavum - a mai Salzburg - is ekkortájt vált kiemelkedő jelentőségű központtá, s utóbb Antoninus Pius alatt érte el fejlődésének zenitjét.[4] Kétségen felül áll tehát, hogy az antik Iuvavumot municipiumként tartották számon,[5] ugyanakkor nem tudunk arról, hogy egyúttal püspöki székhely is lett volna.[6] Egyfelől tehát nem zárhatjuk ki egy episcopatus Iuvavensis létét pusztán azért, mert arról a - meglehetősen hiányosan ránk hagyományozott - forrásokból nem értesülünk, másfelől azonban pusztán az antik civitas, illetve municipium bizonyított voltából sem vonhatunk le következtetést a püspökség fennállására.[7] Köztudott, hogy a keresztény egyházszervezet az antikvitásban erősen kapcsolódott és igazodott a civitates rendszeréhez, s hogy már a 343. évi Serdikai Zsinat is azt a határozatot hozta, hogy püspöki székhelyül csak olyan település szolgálhat, amely nem hoz szégyent a püspök nevére és tekintélyére.[8] Ezen előírást - amit nem is minden esetben tudtak, illetve akartak betartani - nem értelmezhetjük oly módon, hogy amennyiben a püspök csak városban telepedhetett le, úgy minden város egyúttal püspöki székhelyül szolgált is volna; Iuvavum szempontjából tehát megválaszolatlanul kell maradnia e kérdésnek: kánonjogilag lehetőség nyílhatott volna püspöki székhely létrehozására, forrásaink azonban nem tartalmaznak utalást ennek létezésére.[9] A iuvavumi szerzetesi közösségről ad hírt Eugippius 511-ben írott Vita Sancti Severinijének[10] azon fejezete, amely az esti ájtatossághoz szükséges gyertyák csodálatos meggyulladását beszéli el[11] egy basilica és három spiritualis, vagyis a monasteriumhoz tartozó templom és szerzetesek említésével.[12] Eugippius szóhasználatában a világi papokat a sacerdotes, a szerzeteseket a monachi mellett a spirituales, a keresztény (világi) közösségek templomait az
- 608/609 -
ecclesia, a szerzetesi templomot pedig a basilica kifejezés jelöli[13] - nem tudhatni ugyanakkor, hogy e közösséget Severinus alapította, vagy pedig egy, már korábban létrehozott közösséget talált Iuvavo mellett.[14] Az életrajz következő fejezetének leírásában egy haldokló asszonyt vittek a szent lakhelyének ajtaja elé abban a reményben, hogy meggyógyul; az asszony csodálatos módon olyannyira visszanyerte egészségét, hogy három nap múlva már nehéz mezei munkát végezhetett.[15] Ezen elbeszélés cellula szava azért érdemel figyelmet, mert Eugippius a kolostori élet helyének megnevezése során a monasterium vagy a cellula kifejezést használja.[16] A település, illetve azon belül a keresztény közösség kontinuitásának problematikája számos kérdést vet fel, hiszen nincsenek írott forrásaink Noricum ripense Odoaker általi, 488-ban bekövetkezett kiürítése és Rupert VII. század végi megérkezése között a város sorsára vonatkozóan.[17] A Gesta Hrodberti romos és erdőkkel borított helyről beszél Iuvavum kapcsán, ugyanakkor felmerül azon gyanú, hogy - noha számos elhagyatott vidéken, antik romokra épült középkori kolostorról tudunk - a leírás esetlegesen a hagiográfia hagyományait követve, szokásos toposzait alkalmazva helyezi főszereplőjének működését a vadonba, mintegy az erémiába; megfontolást érdemel egyúttal, hogy az erémia számos esetben nem annyira földrajzilag értelmezendő, mint inkább a világtól elfordulást, vallási alapállást jelző kifejezés.[18] A vadonban letelepedő szent toposzának némiképp ellentmond - s ezzel a település kontinuitását látszik igazolni -, hogy Salzburgra vonatkozóan városról (oppidum) és felső várról (Castrum superius) tesz említést mind a Notitia Arnonis,[19] mind pedig a Breves Notitiae[20] vonatkozó passzusa,[21] ami - tekintve, hogy mindkét feljegyzés korábbi dokumentumokat is forrásként használ fel - valószínűsíteni engedi, hogy e szöveghelyek a 700 körüli időszakot illetően hiteles képet mutatnak.[22]
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy Salzburg Severinus és Rupert között egyenletesen lakott, nagy lélekszámú település maradt volna, hiszen az V. század végén szinte mindenütt általános népességcsökkenés állott be.[23] A római eredetű lakosság egzisztenciáját a VII. és VIII. században egyértelműen jelzik a Notitia Arnonisnak és a Breves Notitiaemek a rómaiak adóköteles utódaira (Romani tributarii/tributales) és ezek adóköteles telkeire (Romani et eorum mansos tributales) vonatkozó fordulatai,[24] az épületeket és a Szent Péter-kolostort érintő renovare[25] kifejezés pedig világosan mutatja, hogy Rupertnek már egyfajta keresztény - talán szerzetesi - közösséget kellett találnia megérkezésekor Salzburgban, hiszen a Vita Hrodberti szerzője nem mulasztotta volna el a szent általi alapítás tényét hangsúlyozni - amint ezt a bischofshofeni közösség[26] vagy a nonnbergi apácakolostor esetében[27] meg is tette.[28] (Ha Rupert nem találkozott volna Salzburgban egy már megtelepedett szerzetesi közösséggel, s ezt csak ő hozta volna létre, úgy aligha valószínű, hogy a Szent Péter-kolostor megalapításához a Mönchsberg meglehetősen kényelmetlen, nedves és kőomlástól fenyegetett barlangjait választotta volna.[29]) A Notitia Arnonisban említett tizennyolc egyházi személy közül tíz latin nevet visel, a világiak esetében nagyobb arányban képviseltetik magukat a germán nevűek, a Virgil idején megkezdett[30] Liber confraternitatisban felsorolt első száznégy elhunyt szerzetes közül pedig (Ordo monachorum defunctorum) harmincöt neve latin, az első száz bejegyzett apáca (Ordo sanctimonialium defunctarum) között csak hat latin nevű található.
Mindez szintén azon nézetet támaszthatja alá, hogy amennyiben a kétségkívül Rupert alapította apácakolostor lakói között túlnyomórészt germán származású apácákat tarthatunk számon, úgy a - még Virgil korában és az azt követő évtizedekben is - jelentős latin névaránnyal bíró Szent Péter-kolostort már korábban is létező, való-
- 609/610 -
színűleg római eredetű egyházi közösségként vehette át és szervezhette újjá a Wormsból érkező Rupert.[31] E feltevés azonban nem szükségképpen jelentené azt, hogy e közösség esetében az V. századtól fogva fennálló kontinuitásról lehetne szó,[32] annál is inkább, mivel Eugippius a Vita Sancti Severiniben maga számol be arról, hogy a Severinus konventje elhagyta e vidéket.[33]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
