Az általános jogi műveltség szintjén minden jogász tisztában van azzal, hogy az ókori római jog szerződési rendszere erősen formális volt. A puszta konszenzus nem eredményezett érvényes kötelmet még a jusztiniánuszi jogban sem. Minthogy nem vagyok római jogász, eltekintek a római jog vonatkozó szabályainak ismertetésétől,[1] és csak annyit emelnék ki, hogy a konszenzuális szerződések szűk köréből is látszik, hogy a római jog szerződési rendszere erősen széttagolt volt. A középkorban a római jog szerződési rendszere alapvetően átalakult.[2] Ezt leginkább a pacta sunt servanda elve teszi érthetővé, amely manapság nemcsak a polgári jog, hanem számos más jogág, jogterület (pl. nemzetközi közjog) alapvető elvévé vált. Ebben a tanulmányban ennek az elvnek a középkori történetével foglalkozom.[3]
A jusztiniánuszi joggyűjteményekhez képest a Brachylogus, az Exceptiones Petri és a Summa Trecensis nem tartalmaz jelentős újítást. A megállapodások általánosan kötelező erejéről elmélkedik a provenszál nyelvű Lo Codi (2.3.3)[4], de elméleti állásfoglalásának gyakorlati következményeit nem vonja le. A Lo Codi szerint
"Fides quam unus promittit alii vult quod illus quod unus promittit alii servetur, naturalis namque racio requirit ut omnes homines huius mundi dicant sibi veritatem."
"Az ügylethűség, amelyet megígér valaki a másiknak, azt kívánja, hogy amit megígértek, be is tartsák. A természetes észszerűség ugyanis megköveteli, hogy minden evilági ember egymásnak igazat beszéljen."
A kötelmi jog későbbi történetében erre hivatkozással ismerik el majd a pacta sunt servanda elvét. A Lo Codi azonban ezt csak elméletileg fejtegeti, de a rómaiak szerződési rendszerét nem alakítja át ennek megfelelően.
A pactum nudum lényegéről először az angol-normann Epitome 'Exactis regibus' tartalmaz 1150-1160 körül mélyebb elméleti fejtegetést. A mű arra keresi a választ, hogy mi teszi a megállapodást pactum nudummá. Rendszerezése, állásfoglalása azért olyan fontos, mert ennek hatása mutatkozik Azo híres vestimenta csoportosításában is. Az Epitome 'Exactis regibus' a pactum nudumnak öt definícióját sorolja fel.[5] Az első meghatározás szerint pactum nudum az a megállapodás, amely a jog minden külsőségét nélkülözi (pactum nudum dicitur quod ab omnis sollempnitatibus iuris est destitutum). E meghatározás szerint a pactum nudum lényege a formátlanság, a jog által előírt külsőségek (előírt mondóka, írás, stb.) hiánya, eltérően például a stipulatió és a litterálszerződések esetétől.
A második meghatározás szerint a pactum nudum lényege a causa hiánya. A harmadik meghatározás szerint a pactum nudum lényege a nevesítettség hiánya. Ha ugyanis a megállapodás olyan konszenzuálszerződés, amely egy nevesített contractus (emptio-venditio, locatio, depositum, commodatum) tényállása alá vonható, akkor peresíthetővé válik. A negyedik meghatározás szerint a pactum nudum lényege a dolog átadásának hiánya. A reálszerződések ugyanis a dolog átadásával válnak peresíthetővé. Az ötödik meghatározás szerint a pactum nudum lényege az egyidejűség hiánya. A főszerződéshez járuló mellékegyezmény (pacta adiecta) ugyanis peresíthető volt, ha a főszerződéssel egyidejűleg (in continenti) és nem utólag jött létre. Az Epitome 'Exactis regibus' szerint tehát a puszta megállapodás még nem joghatással bíró szerződés. Ehhez az Epitome 'Exactis regibus' (7.3) szerint a következők valamelyike szükséges: a) sollemnitas, b) causa, c) nomen negotii, d) rei interventus, e) continentia.
Az Epitome 'Exactis regibus' szerzője egységes meghatározást nem tudott alkotni. Ez az öt kritérium egyáltalán nem támaszkodik egységes alapokra, és bizonyos kikényszeríthető megállapodások ki is maradtak ebből a csoportosításból, és ezt a glosszátorok sokszor szóvá is tették. Az ultramontán glosszátorok még azt is vitatták, hogy a D. 2.14.7.4 szerinti definició helyes lenne (nuda pactio obligationem non parit).[6] Jacobus de Ravanis szerint nem a peresíthetetlenség a pactum nudum lényege, mert ha így lenne, akkor a feltételhez kötött adásvételi szerződés (emptio-venditio) is pactum nudum lenne, hiszen ha a feltétel sohasem teljesül, akkor az adásvételi szerződés sohasem válik peresíthetővé.[7] Mégcsak nem is a formátlanság a pactum nudum lényege, mert akkor a konszenzuálszerződéseket is pactum nudumnak kellene tekinteni. A causa hiánya sem tekinthető megfelelő kritériumnak, mert az ókori római jog ismerte a peresíthető causátlan ügyleteket is. Végső soron tehát egyedül a törvény rendelkezése az, amely a puszta megállapodást kikényszeríthetővé teszi. Ha ez hiányzik, a megállapodás csak pactum nudum.
- 205/206 -
A pactum nudum meghatározási kísérleteivel együtt alakult ki a pactum vestitum fogalma. Míg a pactum nudum szerepel a Corpus iuris civilisben, a pactum vestitum nem. Ezt a kifejezést a glosszátorok alkották meg. A pactum vestitum kifejezés először Placentinusnál tűnik fel 1170 körül a Montpellierben írt Codex-summájában (2.3).[8] Placentinus a "pacta induta" kifejezést használja, de jelentés szempontjából semmiféle különbség nincs a pacta vestita (felruházott pactum) és a pacta induta (felöltöztetett pactum) között. Placentinus szerint a pactum ötféle módon ruházható fel a peresíthetőséggel. Ezeket a módokat vestimentumnak (ruházatnak) nevezi, és a következőket sorolja fel: a) rebus, b) verbis, c) litteris, d) consensu, e) re sua tradenda. Placentinus a litterál-, reál-, verbál-, konszenzuálszerződéseket, és az innominát reálszerződéseket tekinti pacta indutának. A pacta adiecta és a pacta legitima kimarad a felsorolásból. Bár Placentinus felsorolása tökéletlen, de annyiban tekinthető jelentősnek, hogy az angol-normann Epitome 'Exactis regibus' elméletét ő közvetítette a bolognai glosszátorok felé.
A vestimenta-elmélet angol-normann eredetét igazolja az is, hogy az 'Ulpianus de edendo' kezdetű ordo iudiciárius is tartalmazza ezt a teóriát. Ebben az 1150 körül keletkezett műben hat vestimentum van felsorolva.
"Vestiuntur pacta sex modis: causa, verbis, scriptura, forma, continentia, confirmatione. Causa, quando ob causam aliquid promittitur; verbis, ut stipulatione; scriptura, ut si scripserim me debere; forma, quando formatus est contractus, ut emptio et venditio; confirmatione, quando lex confirmatpactum, ut pactum donationis et de constituta pecunia; continentia, quando continue pactum praecedit vel sequitur contractum."[9]
"A pactumok hat módon ruházhatók fel: causával, szavakkal, írással, alakszerűséggel, egyidejűséggel, megerősítéssel. Causával mint amikor causa miatt igérünk valamit, szavakkal (pl. stipulációval), írásbeli kötelezvénnyel, mint amikor azt írom, hogy tartozom, alakszeruséggel, mint amikor megkötik a szerződést (pl. adásvételt), megerősítéssel, mint amikor a törvény megerősíti a pactumot (pl. az ajándékozást vagy a tartozáselismerést), egyidejűséggel, mint amikor a pactum folyamatosan megelőzi vagy követi a contractust."
Placentinushoz képest ez a munka kiemeli a törvényi rendelkezést, a járulékos pactumokat (pacta adiecta) és a causát. Azo valószínűleg Placentinus munkájából ismerhette ezt az angol-normann iskolában kialakult elméletet, bár elképzelhető, hogy Placentinus summáján kívül más Alpokon túli glosszátori munkákhoz is hozzájutott. Ugyanakkor tény, hogy az 'Ulpianus de edendo' és az Epitome 'Exactis regibus' kizárólag Alpokon túli kéziratokban maradt fenn.
Azo szintén hat 'öltözéket' (vestimentum) különböztet meg:
"Vestitur autem pactum sex modis: re, verbis, consensu, litteris, contractus cohaerentia, rei interventu."[10]
"A pactum hat módon ruházható fel: dologgal, konszenzussal, írással, a contractusokhoz való kapcsolódással, és az előteljesítéssel."
Azo 1210 körül írt Summájában utal rá, hogy ezeken kívül léteznek még peresíthető pactumok, ezeket azonban nem tudja rendszerbe foglalni. Azo arra is utal, hogy a reál-, litterál-, verbál-, és konszenzuálszerződéseket nem lehet a szó szoros értelmében pactum vestitumnak nevezni, mert ezek önmagukban peresíthetők, nem valamely külső vestimentum hozzákapcsolódása folytán. Ennek ellenére ezeket a pacta vestita közé sorolja, mert a pactumot a szerződés általános fogalmának tekinti, amelynek egyik alfajtája a contractus. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ezáltal teremtődik meg a lehetőség, hogy a glosszátorok kidolgozzák a kötelmi jog általános részét, és ezekre az alapokra épülhetett a 19. században a pandektista ügyleti tan. A pactum a glosszátorok számára a szerződés általános megjelölése.
Azo tehát a következő jognyilatkozatokat tekinti peresíthetőnek:[11] a) reálszerződések, b) verbálszerződések, c) litterálszerződések, d) konszenzuálszerződések, e) járulékos pactumok (pacta adiecta), f) innominát reálszerződések, g) donatio (ajándékozás), h) constituta pecunia, i) hozományigéret, j) promissio nuda civitati facta, k) tengeri kölcsön, l) accessio frumenti, m) usurae civitati promissae, n) ügyvédi honorárium.
Accursius lényegében Azo elméletét veszi át és bővíti ki. Accursius szerint a következő pactumok peresíthetők: a) reálszerződések, b) verbálszerződések, c) litterálszerződések, d) konszenzuálszerződések, e) járulékos pactumok (pacta adiecta), f) innominát reálszerződések, g) esküvel megerősített pactumok, h) legis auxilio (törvényi rendelkezés alapján) peresíthető pactumok (pacta legitima).[12] Accursius tehát Azóhoz képest két további vestimentumot említ: az esküt és a törvény kifejezett rendelkezését.
Az egyházjog egészen más megfontolások alapján alakította ki szerződésrendszerét. Az ígéretek be
- 206/207 -
nem tartását hazugságnak tartották, a hazugság pedig bűn, és ezt a jogrendszer nem ösztönözheti. A kánonjogban ezek a kérdések az 1180-as években merültek fel feltehetően a civilisták véleménykülönbségeinek hatására. Az első kánonista, akinél a pactum nudum említést nyer Huguccio, aki szintén civilista glosszátorok tanítványa volt Bolognában. Ő a Decretumhoz írt summájában 1188 körül azt az álláspontot képviselte, hogy az ígéretet tevő
"... licet stipulatio non intervenerit obligatur enim nuda promissione saltem et si non civiliter unde tenetur ad promissum persolvendum. . peccaret enim quis nisi nudum pactum observaret honestum tamen, licet nulla sollempnitas intervenerit."[13]
"... stipulatio hiányában is kötelezetté válik legalább a puszta ígéret okán mégha nem is a civiljog szerint, ezért köteles az igéretet teljesíteni...
vétkezne ugyanis az, aki a tisztességes nudum pactumot nem tartaná be, noha az formátlan volt."
Hasonlóképpen foglalt állást Bernardus Papiensis, a Compilatio prima szerkesztője. Ő 1185-ben készült dekretális-gyűjteményébe felvette a 348-ban megrendezett első karthágói zsinat egyik határozatát, amely a következő tényállást tartalmazza. Két észak-afrikai püspök írásban megegyezett egyházmegyéjük határairól. Optantius püspök nem tartotta be a megállapodást, ezért Antigonus püspök a karthágói zsinathoz fordult, amely úgy döntött, hogy a megállapodást be kell tartani.[14] A határozat a következő frázissal zárul: Pax servetur, pacta custodiantur (A békét tartsák meg, a pactumokat pedig tartsák be).[15] Ez a határozat 1234-ben a Liber Extrába is bekerült, ahol a következő címet kapta Raymundus de Pennafortétől, a gyűjtemény szerkesztőjétől:
"Pacta quantumcunque nuda servanda sunt."[16]
Még a pactum nudumot is be kell tartani.
Innen származik a híres jogelv: Pacta sunt servanda, amely az egyházjog hatására már a középkorban is gyakorlati elismerést nyert, mert az egyházi bíróságok előtt érvényesíthetővé vált. Különböző helyi jogszabályok tételesjogilag is kimondták a megállapodások kötelező erejét, és a pactum nudum peresíthetőségét. Kiemelendő például az 1348-ban kiadott Ordenamiento de Alcalá, amely a formátlan megállapodások és ígéretek kötelező erejéről rendelkezett. E jogszabály külön is említi, hogy az ilyen formátlan megállapodások ellen nem lehet felhozni azt a kifogást, hogy a stipulatio külsőségeit nem tartották be, vagy hogy a felek személyesen nem voltak jelen.[17]
Bernardus Papiensis nemcsak joggyűjteményt szerkesztett, hanem gyűjteményéhez Summát is írt 1190 körül. Ebben így foglalt állást:
"Effectus pactorum est, ut serventur nisi sint contra leges vel contra bonos mores."[18]
"A pactumok joghatása az, hogy be kell azokat tartani, hacsak nincsenek a törvények vagy a jó erkölcsök ellen."
A jogtörténeti szakirodalomban Dilcher vitatta Huguccio és Bernardus Papiensis kijelentéseinek jelentőségét.[19] Szerinte a "nudum pactum" kifejezést Huguccio summájába később interpolálták, Bernardus Papiensis pedig a pactum szó mellett nem használja a "nudum" jelzőt, így kijelentése csak a pactum vestitumra vonatkozik. Érvelése azonban feltételezéseken alapul. A kéziratok többsége nem interpolált, és a kontextusból is kitűnik, hogy Huguccio nemcsak a nuda promissióra, hanem a nudum pactumra is gondolt.
A Decretum egyik legfontosabb glossza-apparátusának szerzője, Johannes Teutonicus már mint megszilárdult tantételt adja elő a pacta sunt servanda elvét, ami szintén azt mutatja, hogy Huguccio hatására ez már meggyökeresedett a kánonjogban. Johannes Teutonicus a C.22 qu. 5 c.12-hez írt glosszájában így ír:
"A pactum nudumból kereset származik."
"Ex nudo pacto oritur actio."[20]
A vitatott kérdések közé tartozott, hogy milyen keresettel lehet a pactum nudumot érvényesíteni. Johannes Teutonicus szerint a pactum nudum perlésére a condictio ex canone áll rendelkezésre.[21] Sinibaldus Fliscus tagadta ennek lehetőségét, és csak a denuntiatio evangelica igénybevételének lehetőségét ismerte el.[22] A denuntiatio evangelica nem a szó szoros érelmében vett kereset (actio) volt, hanem egy szubszidiáriusan igénybevehető jogeszköz a naturalis obligatiók érvényesítésére. Lényegében azt jelentette, hogy ha a jogosultnak nem állt más kereset a rendelkezésére, az egyházi bírósághoz fordulhatott, amely nemteljesítés esetén kiközösítette az adóst. Később mind a condictio ex canone, mind a denuntiatio evangelica elismerést nyert a pactum nudum perlésére, bár a condictio ex canone csak a klerikusok vagy az egyházi állam vagy egyházi hűbérségek (fejedelemségek) területén lakó laikusok ellen volt indítható, minden más esetben csak a denuntiatio evangelica állt rendelkezésre.
Az egyházi bíróságok számára tehát minden eszköz rendelkezésre állt ahhoz, hogy a pactum nu-dumot kikényszerítsék. Az egyház mellett azonban
- 207/208 -
a kereskedőknek is érdekében állt a formátlan szerződések elismerése. Ennek megfelelően alakították ki a kereskedelmi szokásjogot. A kereskedelmi jogban a kereskedelmi bíróságokon sem lehetett hivatkozni a pactum nudum peresíthetetlenségére.[23]
A fentieken kívül a kommentátorok korában a civiljog is kifejlesztett egy jogeszközt a pactum nudum peresíthetőségének biztosítására. Ehhez a tartozáselismerés (constitutum) intézményét használták fel. A pactum nudum önmagában a civiljog szerint ugyan nem volt peresíthető, de ha azt tartozásként elismerték, rögtön peresíthetővé vált az actio de pecunia constituta segítségével. A pactum nudum a civiljog szerint formálisan továbbra sem volt peresíthető, így az alapkötelemből kereset nem származott, de a hitelező érvényesíthette jogát a constitutumból eredő actióval. A kommentátorok szerint ez nem számított a jog kijátszásának, mert a két akaratnyilatkozat (pactum geminatum) jobban bizonyította a felek komoly, átgondolt szándékát, mint az egyetlen pactum nudumban megnyilvánuló akaratkijelentés. A ius commune a XIII. századra gyakorlatilag megvalósította a pacta sunt servanda elvét. Ehhez elsősorban a stipulatio, a kötbér, az innominát reálszerződések, az eskü, a denuntiatio evangelica és a pactum geminatum intézményét használták fel.
A causa az ókori római jogi forrásokban is szerepel, de sokszor eltérő, különböző jelentéssel, mivel a rómaiak nem dolgoztak ki egységes causa-tant. A causa az ókori forrásokban jogcím, jogalap, jogügyleti cél stb. jelentéssel szerepel, hogy csak példaként néhány jelentését említsük. Az egységes causa-tan kidolgozására az arisztotelészi filozófia középkori újjászületésének hatására a glosszátorok vállalkoztak.
A középkori skolasztikus filozófia Arisztotelész nyomán rögzítette, hogy okozat ok nélkül nem létezik. Ennek alapján a szerződés (pactum) sem létezhet ok (causa) nélkül. A skolasztikus filozófia négy ok-típust különböztetett meg: formai ok (causa formalis), anyagi ok (causa materialis), létesítő ok (causa efficiens), cél-ok (causa finalis). Ami akadályozza az okot, akadályozza a következményt is (quidquid impedit causam, impedit et effectum). Ha ok nincsen, nincsen következmény sem (deficiente causa, deficit effectus).
A glosszátorok ezeket a filozófiai elveket alkalmazták a jog tudományára. A szerződés nem jöhet létre ok, causa nélkül. Ha causa nincsen, szerződés nincsen, következésképpen a glosszátorok szerint minden szerződéshez szükséges a causa bizonyítása.
A causa lényegét azonban nehezen sikerült meghatározni, mert még a XV. században is élesen polemizáltak a causa fogalmáról. A legidőtállóbb meghatározást a Summa Trecensis[24] tartalmazza:
"causának mondjuk az adást, a cselekményt vagy dationem seu factum vel a szerződést."
"Causam autem dicimus dationem seu factum vel contractum."
A Summa Trecensis (II.3.8) szerint tehát a causa az innominát reálszerződések esetében az előteljesítés (a dolog átadása), a stipulatiónál és a kétoldalú kötelmeknél a negotium antecedens (egy másik egyoldalú jogügylet), a deliktuális jogban pedig a károkozó cselekmény. A causa lényegében véve tehát az ellenszolgáltatást jelenti, a már teljesített vagy teljesíteni ígért szolgáltatás vagy a kár ellenértékét.
A Glossa ordinaria szerint a causa
"az az adás vagy cselekmény, amely felruházza [peresíthetőséggel] a szerződést."[25]
"Ha az innominát szerződések nem érvényesek causa, vagyis vestimentum nélkül, akkor a nevesített contractusok és más tények esetében is ugyanaz az elv."[26]
"id est datio vel factum quod vestiet pactionem."
" Si in contractibus innominatis non valet conventio sine causa, id est sine vestimento, etiam in contractibus nominatis vel factis aliis est eadem ratio."
A Glossa ordinaria tehát szintén a Summa Trecensis meghatározását követi, de a causát azonosítja a vestimentummal, amelyeket az előzőekben már felsoroltunk. Feltűnő, hogy a glosszátorok sohasem tekintik causának a puszta akaratmegegyezést (consensus). Ez még a konszenzuálszerződésekre is igaz, mert a consensus itt is csak akkor eredményez kötelmet, ha tartalmilag megfelel a négy konszenzuálszerződés közül valamelyiknek.
A stipulátio az ókori rómaiak szerint még absztrakt kötelem volt, a glosszátorok viszont az ókori római jogi szövegekből éppen ennek ellenkezőjét vezették le. A D. 44.4.2.3 szerint, ha valaki tévedésből stipulál, akkor a condictio liberationis áll rendelkezésére, és ha teljesítésre perlik, ugyanezt exceptio dolival érvényesítheti.[27] Ilyenkor a stipulatio absztrakt volt. A glosszátorok úgy vélték, hogy ha ebben az esetben a sine causa stipulatio exceptio dolival érvényteleníthető, akkor minden, causa nélkül kötött stipulatio is érvénytelen.[28]
A skolasztikus filozófia hatását mutatja a causa finalis és a causa impulsiva megkülönböztetése. A causa impulsiva a szerződéskötés motívuma, indítóoka, amely a szerződéskötő szükségleteit, a szerződésben
- 208/209 -
ki nem fejeződő indokait jelenti. A causa impulsiva a szerződéskötésre sarkalló körülményeket, üzleti lehetőségeket (causa occasionalis) jelenti. A causa finalis ezzel szemben a szerződés végcélját, a szerződésben megnyilvánuló jogi célt jelenti. Ez a nem a szerződő fél végcélja, hanem a szerződésé.
A szerződéskötő felek a szerződésben rögzíthetik a szerződés causát, de el is mulaszthatják ezt. A szerződésben feltüntetett jogi célt nevezzük causa expressának. Ha a causa a szeződésben nincs feltüntetve, akkor causa tacita (hallgatólagos cél) a neve.
A glosszátorok causa-tanában e megkülönböztetésekhez sajátos jogvélelmek kapcsolódnak. A causának ugyanis nemcsak a szerződés létrejöttében, hanem a jogalap nélküli gazdagodás jogi szabályaiban is jelentős szerepe van. Ha a causa finalis megszűnik, akkor az ellenszolgáltatás visszakövetelhető. A causa impulsiva meghíusulása azonban erre nem ad lehetőséget.
Azo szerint a causa impulsiva és a causa finalis elhatárolásában a legnagyobb jelentősége annak van, hogy a szerződésben a felek feltüntették-e azt a célt, azt a (gazdasági) szükségletet, amelynek kielégítésére a szerződést kötik. Ha feltüntették, akkor ez a causa expressa egyúttal causa finalisnak minősül.
A causa tacita azonban a felek egyoldalú, titkos fenntartásának minősül, amely a szerződést nem befolyásolja, hiszen a szerződő fél nem hozta azt a másik fél tudomására. Ez legfeljebb causa impulsiva lehet, ennek meghiúsulása azonban nem befolyásolja a szerződést.
A kánonjog elismerte a pactum nudum bíróság előtti érvényesíthetőségét, de egyúttal vissza is riadt a feleknek biztosított túlzott szerződési szabadságtól, ezért a pactum nudum érvényességéhez megkövetelte a causát is, amely komoly bírósági kontrollt biztosított a szerződések tartalma felett.
A causát természetesen bizonyítani is kellett. A Liber Extra (X. 2.22.14) e tekintetben átvette a civilista glosszátorok tanításait. Az olyan okiratot, amelyben a causát nem tüntették fel cautio indiscretának nevezzük, ha viszont a causát feltüntették cautio discreta a neve.[29] A X. 2.22.14 szerint a cautio indiscreta nem keletkeztet érvényes kötelmet, mert hiányzik belőle a causa. Ha causa nem szerepel benne, a glosszátorok azt vélelmezik, hogy tévedésből állították ki. Az absztrakt jogügylet tehát a kánonjog szerint nem peresíthető.
A középkori jog az ókori római joghoz képest mellőzte a jogügyleti forgalmat hátrányosan befolyásoló formákat, és nagymértékben kiszélesítette a szerződési szabadság elvét, de ismerte a szerződési szabadság veszélyeit is. A középkori jog a rómaiak típuskényszerét ugyan szinte teljesen visszaszorította, de nem bízta teljesen a felek elhatározására a szerződések tartalmának meghatározását, hanem a causa előírása révén erős bírósági kontroll alá helyezte azt. A szerződési szabadság tétele nem vezetett el odáig, hogy az absztrakt kötelezvények érvényét is elismerjék. Az absztrakt kötelmek ugyanis jelentős visszaélésekre adhatnak alkalmat, amelyet a szerződési jog nem engedhet meg.[30] Ezek olyan káros társadalmi hatásokkal járnának, amelyeket sem az akkori, sem a mai jogrend nem hagyhat jóvá. ■
JEGYZETEK
[1] A római jogról a római jogi tankönyvek adnak tájékoztatást. Vö. Bessenyő A., Római magánjog, Budapest 2010; Földi A.-Hamza G., A római jog története és institúciói, Budapest 2009; Molnár I.-Jakab É., Római jog, 2008; Pókecz K. A: Opus locatum, Pécs 2010 (PhD dissz.)
[2] A középkori ius commune jogtörténetéről Bónis Péter: Az európai közös jog születése, Budapest 2011; Bónis Péter: A kötelmi jog a glosszátorok idején, Budapest 2012; Calasso, F., Introduzione al diritto comune, Milano, 1951; Coing, H., Europäisches Privatrecht, I: Älteres gemeines Recht, München 1985; Bellomo, M., The Common Legal Past of Europe, Washington D. C. 1995; Bónis Gy., Középkori jogunk elemei, Budapest 1972; Bónis Gy., Einflüsse des römischen Rechts in Ungarn, Ius Romanum Medii Aevi V. 10., Milano 1964; Kecskés L., A polgári jog fejlődése a kontinentális Európa nagy jogrendszereiben, Budapest 2004
[3] A középkori történelemhez és jogtörténethez vö. Béli Gábor, Magyar jogtörténet. A tradicionális jog, Budapest 2009; Font M., A középkori Magyar Királyság. Az Árpád-házi királyok kora (1000-1301), in Romsics I. (szerk.), Magyarország története. Budapest 2007, 40-169.; Kajtár István: Egyetemes állam- és jogtörténet, Budapest-Pécs 2005
[4] Fitting, H.-Suchier, H. (ed.), Lo Codi. Eine Summa Codicis provenzalischer Sprache aus der Mitte des XII. Jahrhunderts. Erster Teil: Lo Codi in der lateinischer Übersetzung des Riccardus Pisanus, Halle 1906. 10.
[5] Max Conrat, Die Epitome exactis regibus, mit Anhängen u. e. Einleitung: Studien zur Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter, Berlin 1884, 99: "Pactum nudum dicitur quod ab omnibus sollempnitatibus iuris est destitutum, id est, sollempnitate verborum que solet attendi in stipulationibus et conceptione litterarum, quando scilicet cyrographum non intervenit nec aliud instrumentum quo nudum pactum confirmaretur. Et nudum similiter dicitur a causa que potest sufficere ad perfectam obligationem, ut cum do ut des, facio ut facias, do ut facias, facio ut des. Item nudum dicitur a forma negotii, ut quando negotium non incidit in certum nomen contractus, ut in nomen emptionis, locationis, depositi, commodati. Item nudum dicitur a rei interventu, ut cum non intercedit res que possit suo interventu perfectam reddere causam obligandi, ut in mutui datione. Item nudum a continentia, quoniam, si in continenti post contractum pactum adiciatur, ex precedenti obligatione vires trahit, ut videatur inesse contractui." (Exactis regibus 7.3)
[6] Petrus de Bellaperthica, Comm. in C. 2.3.10., de pactis, l. legem (Firenze, Biblioteca Laurenziana, ms. Plut. 6 sin. 6, fol. 83vb): "Quid est ergo pactum nudum ? Martinus erravit. Dicit Martinus nudum pactum est quod est inefficax ad agendum et glo. istam approbatur l. sed cum nulla. Istud non est verum. Do tibi decem ut hominem interficias. Istud est inefficax ad agendum et tamen non dicitur nudum."
- 209/210 -
[7] Petrus de Bellaperthica (sed vero Jacobi de Ravanis), Comm. in C. 2.3.10., de pactis, l. legem (Bologna 1967. fol. 55rb): "Pactum nudum secundum Mar. est illud quod est inutile ad agendum. Unde secundum hoc venditio conditionalis esset pactum nudum quia ex ea non potest agi ante et sic secundum Mar. esset pactum nudum."
[8] Placentinus, Summa in C. 2.3., de pactis (Magontiae 1532, 44.): "Pacta induta modis quinque vestiuntur. Rebus ut mutuum. Verbis, ut stipulatio. Litteris, ut chirographum. Consensu formato in nomen speciale transeunte, ut venditio locatiove. Sed et lege dicta in re sua tradenda vestiuntur pacta, non tamen omni lege: ecce enim si creditor paciscatur ut pro decem mutuis sibi reddantur undecim, vel dentur usurae, nihil agit. Item pactorum utilium quaedam nomen habent, quaedam nomine carent. Nomen habent contractus nominati, ut mutuum, vendito, locatio, commodatum, pignus, depositum, mandatum, pro socio, stipulatio. Nomine carent pacta, quae sunt innominati contractus, ut do ut des, do ut facias, facio ut des, facio ut facias."
[9] Haenel, G., Ignoti auctoris Ordo Iudiciorum (Ulpianus de edendo), Lipsiae 1838, 38-39.
[10] Azo, Summa in C. 2.3., de pactis (Lugduni 1596, p. 84)
[11] Azo, Summa in C. 2.3., de pactis (Lugduni 1596, p. 84)
[12] Gl. quinimmo ad D. 2.14.7.5., de pactis, l. iuris gentium, § quin immo (Lugduni 1627, vol. I., coll. 225)
[13] Hugutius, Summa in C. 12 qu. 2 c. 66., s.v. oportebit absolvere (Paris, Bibliotheque Nationale, ms. lat. 3891, fol. 177v)
[14] X. 1.35.1., de pactis, c. Antigonus: Rubr. "Pacta quantumcunque nuda servanda sunt." Antigonus episcopus Madaurensis dixit: Gravem iniuriam patior, et credo, dolere sanctitatem vestram contumeliam meam et computare communem iniuriam. Optantius quum se repraesentaret, pactum mecum habuit et divisimus [plebes; manuscriptiones nostrae tenentur et pittacia. Contra hoc pactum circuit plebes mihi attributas, et usurpat populos, ut illum patrem, me vitricum nominent. Gratus episcopus dixit: Factum hoc dolendum est,] ut in se illiciat populorum imperitorum animas contra disciplinam, contra evangelicam traditionem, contra pacis placita. Nam si id sibi posse contingere arbitraretur, nunquam profecto in fratrem aliquis deliquisset. Unde aut inita pacta suam obtineant firmitatem, aut conventus, si se non cohibuerit, ecclesiasticam sentiat disciplinam. Dixerunt universi: Pax servetur, pacta custodiantur."
[15] Bernardus Papiensis, 1Comp. 1.26.1.:"Pax servetur, pacta custodiantur."
[16] X.1.35.1 - summ.
[17] Van Kleffens, E. N., Hispanic Law Until the End of the Middle Ages, Edinburgh 1971. 15-199
[18] Laspeyres, E. T. (ed.), Bernardus Papiensis Faventini episcopi Summa decretalium, Regensburg 1860. 21.: "Pactum est plurium in idem dandum faciendumve consensus..... Effectus pactorum est, ut serventur nisi sint contra leges vel contra bonos mores."
[19] Dilcher, H., Der Typenzwang im mittelalterlichen Vertragsrecht, in Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte Rom. Abt. 77 (1960) 285
[20] Johannes Teutonicus, Gl. distantiam ad C. 22 qu. 5 c. 12., c. iuramenti (Lugduni 1584, coll. 1277)
[21] Johannes Teutonicus, Gl. promiserint ad C. 12 qu. 2 c. 66., c. quicunque (Lugduni 1584, coll. 1010)
[22] Sinibaldus Fliscus, Lectura in X. 2.1.13., de iudiciis, c. novit ille (Francofurti ad Moenum, 1570, fol. 193rb)
[23] Bartolus, Comm. in D. 17.1.48., mandati vel contra, l. Quintus (Lugduni 1552, fol.): "in curia mercatorum ubi de negotio potest decidi bona aequitate, quod non potest opponi exceptio: non intervenit stipulatio sed pactum nudum fuit."
[24] Fitting, H., Die Summa Codicis des Irnerius, Berlin 1894, 26
[25] Gl. causa ad D. 2.14.7.4., de pactis, l. iuris gentium, § sed cum nulla (Lugduni 1627, vol. I., coll. 224.)
[26] Gl. igitur ad D. 2.14.7.4., de pactis, l. iuris gentium, § sed cum nulla (Lugduni 1627, vol. I., coll. 224.)
[27] Gl. eamque ad C. 4.30.13., de non numerata pecunia, l. generaliter (Lugduni 1627, vol. IV., coll. 939): "Item nota causa exprimi, si enim nulla exprimeretur, cautio non valeret, ut ff. de probat. 1. cum de indebito § 4 (D. 22.3.25.4) et ff. de donat, 1. nuda ratio (D. 39.5.26). Sed an stipulatio valeat sine causa? Potest dici quod sic secundum quosdam: sed nisi causa probetur, reus absolvitur, ut ff. de doli excep. 1. 2 § 3 (D. 44.4.2.3)."
[28] Gl. religionem ad C. 4.30.13., de non numerata pecunia, l. generaliter (Lugduni 1627, vol. IV., coll. 939): "Item nota, quod licet quis scribat se debere alicui non inserta causa, non obligatur."
[29] X. 2.22.14., de fide instrumentorum, c. si cautio: "Si cautio, quam a te indebite proponis expositam, indeterminate loquatur, adversarius tuus tenetur ostendere debitum, quod continetur in ea. Sed si causam, propter quam huiusmodi scriptura processerit, expresseris in eadem, confessioni tuae statur, nisi probaveris, te id indebite promisisse."
[30] Ennek modern összefüggéseiről vö. Bónis Péter: A fogyasztóvédelmi törekvések és a szerződésbiztosítéki jog, Állam- és Jogtudomány 2011. 2. sz. 227-249. o.; Bónis Péter: Az észak-amerikai jelzáloghitelválság néhány jogdogmatikai tanulsága, Magyar Jog 2012. 3. sz. 31-34. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, KRE ÁJK.
Visszaugrás
