Bónis Péter[1]: A fogyasztóvédelmi törekvések és a szerződésbiztosítéki jog (ÁJT, 2011/2., 227-249. o.)

A nagy hatást gyakorló XIX. századi nyugat-európai polgári törvénykönyvek szerződésbiztosítéki vonatkozású szakaszai a XX. században nem változtak nagymértékben, és nagyrészt még mindig eredeti szövegükben vannak hatályban. Egyedüli kivételt csak a francia Code civil reformja képez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szerződésbiztosítéki jog a XX. században semmit sem változott. Vizsgálódásunkat elővételezve azt mondhatjuk, hogy a legjelentősebb fejlemény ezen a jogterületen a szerződésbiztosítéki jog megkettőződése, ha ugyan nem megháromszorozódása volt. Kialakultak egyrészt a banki-kereskedelmi gyakorlat szerződésbiztosítékai[1] (garancia, akkreditív, hitelbiztosítás, comfort-levél stb.), másrészt pedig a fogyasztóvédelmi szerződésbiztosítéki jog is szárnyait bontogatja. E jelenségeknek két fő oka volt: egyrészt a kereskedelem nemzetköziesedése, a globalizáció, és a fogyasztási hitelek piaci szegmensének jelentőssé válása.

A nemzetköziesedés mellett minden kétséget kizárva mondhatjuk, hogy a XX. században a szerződésbiztosítéki jogot leginkább átalakító tényező a fogyasztók hitelfelvevőként és ezáltal szerződésbiztosítékot nyújtóként való tömeges fellépése volt. Az iparszabadság bevezetésével és a céhrendszer eltörlésével szabaddá vált a gazdasági vállalkozás, amelynek kereteit az egyéni vállalkozások és nagyobb részben a kereskedelmi társaságok adták. A kereskedelmi társaságok három fő forrásból szerezhettek működésükhöz tőkét: egyrészt hitelből, amely lehet bankhitel vagy pl. kötvény formáját is öltheti, másrészt részvénykibocsátásból, harmadrészt pedig a saját nyereségből.

- 227/228 -

A kereskedelmi hitelt elsősorban a kereskedelmi bankok nyújtották kereskedelmi társaságoknak. Ezeknek a hitelszerződéseknek a megkötésekor jellemzően mindkét félnél rendelkezésre állt a jogi szaktudás, és a kellő érdekérvényesítő képesség. A monopolkapitalizmus szakaszában ugyan megjelent a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés, valamint a banki és az ipari tőke összefonódása, a szerződéskötő felek mellérendeltsége ugyan csökkent, de azért mégsem vált teljesen jogi fikcióvá.

A korabeli közgazdasági elméletekben a hitelnek a gazdaság és a kereskedelem működésében nélkülözhetetlen szerepet tulajdonítottak.[2] Jellemző erre például Széchényi felfogása, aki szerint a magyar gazdasági hátramaradottság oka a kereskedelmi hitel hiánya volt. Nálunk a XIX. században a hiteljog a kereskedelmi jog része volt, ezzel is jelezve azt, hogy a hitel a XIX. században tulajdonképpen még mindig csak a kereskedők ügye volt, az általános magánjogban azonban nem rendelkezett nagy jelentőséggel.[3]

A mindennapi élet szokásos használati tárgyainak megvásárlásához, javíttatásához, illetve szolgáltatások igénybevételéhez - a természetes személy részére - nyújtott fogyasztási hitel a XIX. században úgyszólván a banküzem szinte elhanyagolható szeletét képezte. A technika fejlődésének e fokán a termelőkapacitások még nem érték el azt a fokot, amelyben a túltermelés általános jelenséggé vált volna.

A szegényebb rétegek vásárlóereje növelésének jelentősége a XIX. század végén merült fel, elsősorban a jelentősebb értékű műszaki cikkek tekintetében (varrógép, mezőgazdasági gép). A kérdés megoldása azonban ekkor még hosszú ideig nem a hitel, hanem a részletfizetési ügylet volt. Minthogy a kamatok a XIX. század végén a fejlettebb európai államokban nem voltak túlságosan nagy mértékűek, a részletfizetési kedvezmény biztosításával könnyen vásárlásra lehetett csábítani a kellő vásárlóerővel nem rendelkező rétegeket.[4] Azonban érdemes felfigyelni arra, hogy az ilyen ügyleteket is csak nagyobb értékű, és a megélhetés szempontjából nélkülözhetetlen áruk tekintetében kínáltak és kértek. Az ilyen ügyletek

- 228/229 -

továbbra is kétszemélyesek maradtak, a harmadik személy, a bank ekkor még nem kapcsolódott be.

Később a részletügyletek sokasodásával a visszaélések is elterjedtek. Ezeknek kiirtását az ún. részletfizetési ügyletekről szóló törvények tűzték ki célul Németországban, Ausztriában és nálunk. A részletügyleti törvények számos fogyasztóvédelmi rendelkezést tartalmaztak, de a szerződésbiztosítéki jog területét nem érintették.[5]

A XIX. században még a kereskedelmi társaságok részére elsősorban áruk és szolgáltatások előállítása céljából nyújtott kereskedelmi hitelek voltak túlsúlyban.[6] A kereskedelmi hitel mellett főként a II. világháború után megjelent a fogyasztási hitel is. A fogyasztási hitel megszüntette a részletügyletek kétszemélyes szerkezetét. A hitelező bank fellépésével háromszemélyessé vált a tranzakció. Ez a kereskedőknek kétségkívül előnyös volt, mert az eladó rögtön az ellenértékhez juthatott, és a banknak is, mert a fogyasztási hitelek a bankok számára új piacot jelentettek. A háromszemélyessé válással egy új piaci szereplő, a hitelező bank érdeke is megjelent a kiskereskedelemben. A bankok abban az irányban gyakoroltak nyomást, hogy a részletügyleteket váltsák fel a hitelügyletek, mert ezek egyre nagyobb nyereségforrást jelentettek a hitelnyújtó pénzügyi intézményeknek.

A fogyasztási kölcsön a mindennapi élet szokásos használati tárgyainak megvásárlásához, javíttatásához, illetve szolgáltatások igénybevételéhez - a természetes személy részére - nyújtott kölcsön. A fogyasztói hitel fejlődésének következő fokozataként megjelent a felhasználási célhoz nem kötött kölcsön is.

Manapság a pénzügyi intézmények által nyújtott fogyasztási hitelnek számos formája létezik, lehet például: személyi hitel, folyószámlahitel, hitelkártya, az áruházakban, kereskedelmi egységekben igényelhető, gyors elbírálású, áruhitel. A hitelfeltételeket (pl. hiteligénylési feltételek, futamidő, kamat kondíciók) a pénzügyi intézmények - a jogszabályok által megszabott keretek között - saját üzletpolitikájuk szerint alakítják. A XIX. században alkotott törvénykönyvek a kölcsönszerződéseknek még az ókorból örökölt szabályait tartalmazzák, amelyek a visszaélésszerű banki magatartásokat teljességgel negligálják.

- 229/230 -

A nemzetközi kereskedelem kiszélesedése mellett a XIX. század második felének legjelentősebb fejleménye az, hogy a bankok a lakosságra nem pusztán betétgyűjtési célból tekintettek, hogy az így gyűjtött tőkét kereskedelmi hitel céljából kihelyezzék, hanem egyre inkább úgy is mint hitelfelvevőre. Kialakult a fogyasztási hitelek egyre szélesebb piaca, amely magával vonta a fogyasztóvédelmi jog kialakulását is. A fogyasztóvédelmi jog kezdetben csak kereskedelmi forgalomba hozott árucikkek tekintetében érvényesült, hamar rájöttek azonban arra, hogy a hitelszerződések tekintetében is szükség van ilyen szabályok bevezetésére. Ezek a szabályok gyakorlatilag megkettőzték a hitel- és kölcsönszerződések szabályait. Egyrészt hatályban maradtak a XIX. század polgári törvénykönyveiben rögzített szabályok, másrészt pedig megalkották a fogyasztói hitelszerződésekre irányadó nemzeti és európai szabályokat. A fogyasztóvédelmi jogalkotás csúcsa a latin államokban elfogadott ún. fogyasztóvédelmi törvénykönyvek kihirdetése.

A fogyasztóvédelmi jogalkotással szemben sokan fenntartásukat hangoztatják. "A magánjog politikája nem vázolt fel társadalomképet, emberképet, csak tudomásul vette a fennálló konzumidiotizmust, korlátlan hedonizmust, felelőtlen eladósodást, hitelből fogyasztást, s ezt próbálja meg leképezni, megmenteni önmagától a fogyasztót a gyengébb fél védelmére hivatkozva."[7] Az új Polgári Törvénykönyv - értékek és építő kritika című konferencián elhangzott véleményét Lenkovics professzor úr már többször kifejtette. A Vékás-emlékkötetben megjelentetett tanulmányában például úgy fogalmaz, hogy napjaink embere "reális értéknél kevesebbért is dolgozik, de hogy többet fogyaszthasson, hitelek fejében elzálogosítja vagyonát és munkaerejét is."[8]

A fogyasztóvédelmi szabályokkal szemben sokan felhozzák azt is, hogy tulajdonképpen kiskorúsítja a természetes személyt, és azt feltételezi róla, hogy nem képes kellően megfontolni az általa hozott döntéseket. Itt azonban nem erről van szó. Egy másik szakma képviselőjével szemben mindenki lehet kiskorú, mert a szakember mindig szakismereti fölénnyel rendelkezik a laikushoz képest, és nem szükséges, hogy mindenki egyszerre legyen asztalos, mérnök, kőműves vagy jogász. A fogyasztókkal szemben hátrányos általános szerződési feltételeket alkalmazó vállalkozások

- 230/231 -

nemcsak a fogyasztó hedonizmusát, mohóságát, felelőtlenségét használják ki, hanem neki fel nem róható információhiányát, ügyletkötési tapasztalatlanságát is. A mai társadalom a munkamegosztásra épül, az ismeretek pedig annyira kibővültek, hogy nem várható el pl. egy tanártól, hogy egyidejűleg több más szakma ismereteit is birtokolja. A szakismereti fölény kellőképpen indokolja a fogyasztóvédelmi szabályok szükségességét.

A fogyasztóvédelmi szabályok tulajdonképpen egészen az 1990-es évekig nem terjedtek ki a szerződésbiztosítékokra. Egyedüli kivételt a svájci kezességi jog 1942-ben bevezetett módosítása képezi, ez azonban sokáig nem váltott ki jelentősebb európai visszhangot.

Svájcban a kezességet a 1881-ben elfogadott kötelmi jogi törvény szabályozza. Ez a szöveg azonban csak 1941-ig volt hatályban, mert ekkor fogadták el a kezességi jog átfogó reformját, amely alapjaiban alakította át a kezességre vonatkozó svájci joganyagot. A harmincas évek gazdasági válsága és a gyakorlatban tapasztalható visszaélések a kezességgel kapcsolatban nagymértékben indokolták az eredeti szöveg átalakítását.[9]

Az átalakítás elsősorban a kezességet vállaló természetes személyeket védi olyan eszközökkel, mint például a kezesség vállalásának részletes szabályozása vagy pedig a kezes felelősségének korlátozása, illetőleg a kezesség megszűnésére vonatkozó a kezes számára kedvezőbb szabályozás.

Az 1941-es kezességi reform jelentős mértékben kiegészítette a kezességre vonatkozó szabályokat. Ezeket terjedelmüknél fogva teljes mértékben nem tudjuk ismertetni. Ezért csak néhány jelentősebb módosítás ismertetésére szorítkozunk.

A törvénymódosítás alapgondolata a kezességet vállaló természetes személy hatékony magánjogi védelme. Ezt a célt a svájci törvény a kezességre vonatkozó rendelkezések nagy részének megkettőzésével éri el. Egyrészt továbbra is hatályban maradnak a kezességi jog korábban már bevált szabályai, amennyiben a kezes nem természetes személy. Másrészt új cikkelyeket iktat be a svájci törvényhozó, amelyek a kezességi jog történetében szinte példa nélküli módon csak a természetes személyekre vonatkoznak. A svájci jog ezáltal elővételezi a magánjogban ekkor még ismeretlen fogyasztóvédelmi törekvéseket.

A svájci kötelmi jogi törvény 1881-ben Európában elsőként állította helyre a magánjog egységességét, amikor a kereskedelmi jog anyagát is

- 231/232 -

felölelő törvénykönyv született. A magyar Grosschmid Béni[10] szintén kívánatosnak tartotta az egységesítést, és a kereskedelmi törvénykönyvek eltűnését jósolta.

Úgy látszik, hogy a svájci jogalkotót nemcsak a kereskedelmi jog integrálásában követte a jogfejlődési tendencia, hanem a kezes fogyasztóvédelmi ihletésű kíméletében is. 1941 óta a fogyasztóvédelem a törvényhozói aktivitás egyik vezérszólamává vált, 1993-ban pedig a német Alkotmánybíróság Bürge-döntése is a svájci törvényhozás jogalkotói törekvéseinek aktualitását támasztotta alá. A német alkotmánybírósági döntés európai visszhangot váltott ki, befolyásolva a francia és olasz jogot. A kezességi szerződések fogyasztóvédelmi átértelmezése azonban ezekben az államokban is a bírói jogértelmezés révén vagy külön fogyasztóvédelmi kódexek megalkotásával ment végbe, a polgári törvénykönyvekben rögzített kezességi jog klasszikus szabályozása érintetlen maradt, a szöveg kevés kivételtől eltekintve még mindig szinte teljesen 19. századi.[11]

A svájci kezességi jog 1941-es módosításakor a törvényhozó még nem tudott jelentős fogyasztóvédelmi jogalkotási tapasztalatokra támaszkodni. 1941-ben még ismeretlen volt a fogyasztó jogi fogalma, amelynek meghatározását napjainkban is sok vita övezi.[12] A svájci törvényhozó 1941-ben a természetes személyt választotta fokozott védelemre érdemes jogalannyá, mert ekkor még nem volt magától értetődő, hogy a természetes személyek is csak bizonyos funkciót betöltve élvezik ezt a sajátos többletvédelmet. Nem érdemes ilyen védelemre az, aki üzleti tevékenysége vagy önálló foglalkozása körén belül köt ilyen ügyletet.

Az 1941-es szövegben egyrészt igyekeztek megnehezíteni a meggondolatlan kezességvállalást, és ezzel együtt meggátolni a természetes szemé-

- 232/233 -

lyek túlzott eladósodását, másrészt pedig a már elvállalt kezesség tekintetében igyekeztek a kezesre hátrányos feltételek kikötését meggátolni, és a kezesség időbeli kiterjedését is korlátozni.[13]

A 493. cikkely például nemcsak egyszerűen kijelenti az 1881-es szöveghez hasonlóan azt, hogy a kezesség vállalásához annak írásba foglalása is szükséges, hanem részletesen szabályozza azt is, hogy az írásos kezességvállalásnak mit kell tartalmaznia. Így például előírja, hogy meg kell jelölni minden esetben a kezességvállalás összegének legnagyobb mértékét, és ha a kezes természetes személy, akkor nem elég a magánokiratba foglalás, hanem erről közjegyzői okiratot kell kiállítani, kivéve ha a garantált összeg nem haladja meg a kétezer frankot. Gyakorta előfordul, hogy az ilyen szabályozást úgy próbálják kijátszani, hogy feldarabolják az összeget és olyan részletekről állítanak ki kezességi szerződést, amelyek a kétezer frankot nem érik el. A svájci törvény ezért az is előírja, hogy a kezesség ilyen esetben is csak közokirati formában jöhet érvényesen létre.

A 494. cikkely a házastársak által vállalt kezesség érvényességéhez megköveteli a házastárs írott engedélyét is, ezáltal is megakadályozva a meggondolatlan kezesség vállalást.

A 499. cikkely az eredeti szövegnél részletesebben határozza meg azt is, hogy mire terjed ki a kezesség vállalás. Adósvédelmi rendelkezéseket tartalmaz az 500. cikkely is, amely előírja, hogy ha a kezes természetes személy, a kezesség tárgyát képező összeg minden évben három százalékkal csökken. Szintén adósvédelmi rendelkezés az, amely szerint a kezesség bármely fajtájánál mindegyik kezes követelheti, hogy a bíró függessze fel a végrehajtási eljárást vele szemben, amennyiben dologi biztosítékot ajánl fel (beneficium excussionis reale).

Az 509. cikk (3) bekezdése szerint ha a kezes természetes személy, húsz év elteltével a kezesség alól szabadul, kivéve a törvényben meghatározott, az állammal szemben fennálló adó-, vám- stb. tartozásokat, amelyeket szintén lehet kezességgel biztosítani.

A kezességi jog fogyasztóvédelmi vonatkozásaira, és általában a szerződésbiztosítéki jog fogyasztóvédelmi vonatkozásaira a német Alkotmánybíróság 1993-as Bürge-döntése irányította a figyelmet. A zálogjog terén pedig az amerikai jelzáloghitelválság bizonyította be, hogy a fogyasztóvédelmi jog hiányosságai a szerződésbiztosítéki jogra is kihatnak.

- 233/234 -

A német Alkotmánybíróság 1993-as Bürge-döntése az alábbi ügyben született. A panaszos apja ingatlanügynök volt. 1982-ben hitelkeretének emelését kérte a városi takarékpénztártól. A takarékpénztár biztosítékként kezességi szerződésblanketta aláírását kérte, amelyet a hitelfelvevő akkor 21 éves lányával írattak alá, akinek akkoriban 1150 márka volt a havi jövedelme. 1986-ban a takarékpénztár felszólította a kezest, hogy fizessen. A kezes ezt visszautasította, és kérte a bíróságtól a kezességi szerződés semmisségének kimondását uzsorás szerződés (BGB 138. §) címén. Az elsőfokú bíróság a kérelemnek helyt adott, a másodfokú viszont nem.

Az alkotmányjogi panasz alapján a német Alkotmánybíróság megállapította, hogy a panaszos nem a BGB 138. §-a, hanem annak a bírósági gyakorlatban kialakult alkalmazása alkotmányosságát vitatja. Az AB szerint a BGB generálklauzuláit úgy kell alkalmazni, hogy azok biztosítsák a német alaptörvényben rögzített emberi méltóságot, szerződési szabadságot és magánautonómiát. Valódi szerződési szabadság nem állhat fenn, amikor valaki olyan fizetési kötelezettséget vállal, amelyet száz év alatt sem tudna teljesíteni. A takarékpénztár ilyen feltételek támasztásával a szerződés semmisségét maga okozta megsértve a szerződéskötéskori együttműködési kötelezettséget (vorvertragliche Rücksichtspflicht) és kihasználva a panaszos tapasztalatlanságát. Alkotmányellenes az, hogy a bíróság nem vizsgálta érdemben, hogy a szerződéskötő felek mennyire szabadon és egyenrangúan határozták meg a szerződés tartalmát, és pusztán azon indokból állapította meg a kezességi szerződés érvényességét, hogy a kezes a kezességvállaláskor már nagykorú volt. Ha az egyik szerződő fél a szerződés tartalmát kizárólagosan határozza meg, ez a másik fél autonómiája helyett heteronómiát (Fremdbestimmung) jelent, ami alkotmányellenes. A megbontott egyenrangúságot a bírósági jogszolgáltatásnak kötelessége kiigazítani. A német Alkotmánybíróság e véleményét több más döntésben is megerősítette.

A német Alkotmánybíróság gyakorlata európai visszhangot váltott ki, és befolyásolta az ausztriai, svájci és francia bírói gyakorlatot is.[14] A fran-

- 234/235 -

cia bírói gyakorlatban kialakult a violence économique (gazdasági erőszak) tana, amely tulajdonképpen a Code civilből hiányzó uzsorás szerződés tényállását fedi.[15]

A bíróságok mellett a törvényhozás sem maradt tétlen. 1993-ban a francia fogyasztóvédelmi kódex L.313-7 cikke külön szabályozta a fogyasztói kezességet.[16] A Code civil kezességi joga érintetlen maradt. A fogyasztóvédelmi kódex L.313-10 cikke szerint ha a kezes vagyona és jövedelme nyilvánvalóan nincs arányban a kezességi szerződésben vállalt összeggel, akkor a szerződés semmis. Ezenkívül még egyéb jelentős rendelkezéseket is tartalmaz a törvény a szerződés kötelező szövegéről, a késedelmi kamatokról és végrehajtási költségekért való kezesi felelősségről, a sortartás kifogásáról stb.

Ausztriában 1997-ben iktatták be a fogyasztóvédelmi törvénybe (Konsumentenschutzgesetz) a fogyasztói kezességre vonatkozó rendelkezéseket (25a skk. §).[17] A törvény rendelkezik a házastársak kezességéről, a késedelmi kamatokról és végrehajtási költségekért való kezesi felelősségről. Előírja azt, hogy a kezest tájékoztatni kell a főadós vagyoni viszonyairól. A törvény felhatalmazza a bírót arra, hogy a kezességvállalás összegét csökkentse, vagy kezességvállalást megszüntesse, amennyiben az összeg nem áll arányban a kezes vagyonával és jövedelmével.

Ha az eddig kifejtettek alapján még valakinek kétsége támadna arról, hogy a fogyasztóvédelmi jog hiányosságai, és az általános szerződési feltételek nem kielégítő tartalmi kontrollja képes befolyásolni a szerződésbiz-

- 235/236 -

tosítéki jogot, meggyőzésként elegendő az ún. amerikai jelzáloghitelválságra és következményeire utalnunk.

Az amerikai jelzáloghitelválságot az amerikai jogi irodalomban subprime mortgage crisisnek, subprime válságnak nevezik, mert az ún. subprime adósok tömeges fizetésképtelensége váltotta ki. A subprime hiteleknél a hitelező bank a hitel visszafizetését a hitelfelvevő eszközeire, vagyonára, ingatlanára, lakására alapozza, és nem az adós hitelvisszafizető képességére, hiszen a havi jövedelem alapján annak visszafizetése valószínűtlen. A subprime hitelek másik jellegzetessége pedig az, hogy a képzetlen ügyfél előtt a hitel valódi jellemzőit (a fogyasztó megtévesztésével, áttekinthetetlen szerződési feltételekkel) elfedi.[18]

Az amerikai jelzálogpiac - az európai jelzálogpiaccal[19] ellentétben - kétszintű.

Az amerikai jelzálogpiac azonban történeti okokból kétszintű. Az első szintet a hitelfelvevő magánszemélyeknek kölcsönt nyújtó bankok képezik, amelyek között szép számmal vannak kis méretű, kevésbé tőkeerős bankok. A hiteleket nagy részben nem a bank alkalmazottai, hanem jutalékrendszerben dolgozó ügynökök kötik, akiknek egyedül az az érdekük, hogy minél több szerződést kössenek. A hitelkihelyező bankok a jelzáloggal biztosított hiteleket a hitelkihelyezés után rögtön értékesítik. A hitel tehát kikerül az elsődleges bank mérlegéből, és az annak eladásából származó pénzbevétel lehetővé teszi a további hitelnyújtást. Az értékesítés módja a hitelfelvevő magánszeméllyel aláíratott ún. promissory note forgatása.[20] A promissory note az amerikai Uniform Commercial Code 3. cikke szerint értékpapírnak minősül (negotiable instrument), amennyiben a törvényben felsorolt követelményeknek megfelel. Ezek közül a "feltétlen" (unconditional) jelleg a legjelentősebb. Ez azt jelenti, hogy a promissory note nem utalhat vissza az alapul fekvő hitelszerződésre, attól független, kontinentális kifejezést használva absztrakt kötelezettségvállalás.

A jelzáloghiteleket a másodlagos piac szereplői vásárolják fel a hozzájuk képest sokkal kisebb, tőkeszegényebb bankoktól. A másodlagos piac fő szereplői a Federal National Mortgage Association, népszerű nevén a Fannie Mae, a Federal Home Loan Mortgage Corporation (Freddie Mac),

- 236/237 -

és a Government National Mortgage Association (Ginnie Mae). A Federal National Mortgage Associationt 1938-ban alapították, hogy a harmincas évek gazdasági válságában a jelzáloghitelpiacot élénkítsék. A gazdasági válság idején a hitelkihelyezési hajlandóság igen alacsony volt, ennek élénkítését pedig úgy próbálták elérni, hogy az említett szervezet felvásárolta a jelzáloghiteleket, és a bankok így rögtön tőkéhez jutottak, amelyet újra kihelyezhettek.

1968-ig azonban a Fannie Mae nem játszott nagy szerepet a jelzálogpiacon. Ekkor a Fannie Mae mellett megalapították a Government National Mortgage Associationt és a Federal Home Loan Mortgage Corporationt, a Fannie Mae-t és a Federal Home Loan Mortgage Corporationt pedig privatizálták. 1968-ig a felvásárolt jelzáloghiteleket egyenként értékesítették, 1968-ban azonban a törvény felhatalmazta az említett szervezeteket, hogy fedezeti alapot hozzanak létre a megvásárolt jelzáloghitelekből, és ez szolgáljon fedezetül a tőkepiacon kibocsátott jelzáloglevelek (mortgage backed bond, mortgage backed securities) számára. Ez a jelzáloglevél (mortgage backed bond) nem ugyanaz, mint a hitelfelvevő által aláírt jelzálogadóslevél vagy más fordításban saját váltó (promissory note).[21]

A másodlagos piac fő szereplői a Federal National Mortgage Association és a Federal Home Loan Mortgage Corporation, mert körülbelül a jelzáloghitelek felét ezek vásárolták fel az 1990-es évek közepén. Magánbankok is vásárolhatnak fel jelzáloghiteleket és bocsáthatnak ki jelzálogleveleket. Ezt a Secondary Mortgage Market Enhancement Act szabályozza, amelyet 1984-ben fogadtak el, amely tovább erősítette az amúgyis fellendülőben lévő amerikai jelzálogpiacot.

A nagymértékben hitelre épülő amerikai gazdaságban azonban a jó adósok piaca hamar telítődött. Ezért fordult a hitelező bankok figyelme a másodrendű (subprime) adósok felé. A másodrendű adósok olyan zömükben hitelképtelen, hátrányos anyagi helyzetű, bevándorló, kellő pénzügyi szaktudással nem rendelkező háztartások voltak, akiknek nem lett volna szabad olyan feltételekkel hitelt adni, amilyenekkel az amerikai bankok ezt tették. A másodrendű adósok a hagyományos hitelezési politika mellett soha nem vettek volna fel hitelt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy bizonyos összegeket nem tudnak kifizetni. Ezért új marketing módszerekkel valahogyan rá kellett őket venni arra, hogy vegyenek fel hitelt, hiszen a banknak is bevételhez kell jutnia valahogyan. Ezeket az agresszív, piacszerző,

- 237/238 -

hitelkihelyező módszereket az amerikai jogi nyelv predatory lendingnek, zsákmányszerző, extraprofitra törekvő, hitelezésnek nevezi. A predatory lending tisztességtelen és káros jellege nyilvánvaló volt, de az erőtlen törvényhozási lépések nem tudtak gátat vetni ennek a hitelezési gyakorlatnak, amelyet az is elősegített, hogy a bankok egyre inkább saját alkalmazottak helyett üzletkötőket alkalmaztak, akik a megkötött szerződések arányában kapták fizetésüket.

A legjelentősebb visszaélés a vagyon megszerzését célzó hitelek (asset-based lending) kötése. Itt ingatlan vagy egyéb fedezet kikötése mellett kötnek olyan szerződést, amelynek visszafizetését a hitelező sem tartja valószínűnek, mert például tudja, hogy az alacsony jövedelméből az adós úgysem tudná törleszteni adósságát. Ez az ügylet megkötésében a hitelezőt cseppet sem zavarja, hiszen célja úgysem az, hogy a hitelt neki visszafizessék, hanem az, hogy az adós vagyonát, házát megszerezze. Emellett gyakori volt az extramagas uzsorakamatok kikötése, a hatalmas mértékű előtörlesztési kötbér (stornódíj) kikötése, a hitelfelvevők megtévesztése, félretájékoztatása, a lending discrimination. A tisztességtelen kikötések elleni fellépést a bankok több módszerrel is akadályozni próbálják, például úgy, hogy a szerződési feltételek kötelező választottbírósági klauzulát tartalmaznak, vagy a class actiont kizárják. A bankok indokolatlan díjakat számítottak fel, vagy az adós késedelmét szándékosan idézték elő (abusive servicing practices). Gyakran rávették a fizetni nem tudó adóst arra, hogy váltogassa a hiteleit (loan flipping), amelyet nálunk "adósságrendező hitelnek" hívnak. Kikötötték, hogy a jelzáloghitel bármilyen kis részletének nem fizetése esetén, az egész adósság lejárttá válik, és a biztosítékul szolgáló ingatlant haladék nélkül elárverezték, stb.[22]

Minthogy az adósok jó részéről maguk a bankok is jól tudták, hogy nem fogják visszafizetni a hiteleket, valamiféleképpen meg kellett magukat védeni a fizetésképtelenségtől. Erre szolgált egyrészt az ingatlanfedezet (residential mortgage backed securities), másrészt az értékpapírosítás (securitization),[23] harmadrészt pedig a portfolióképzés (subprime hitelek keverése biztos hitelekkel). Az amerikai bankok az értéktelen záloghiteleket értékpapírba csomagolták, és eladták európai, ázsiai partnereiknek. Úgy tűnt, hogy ezekkel a módszerekkel sikeresen lehet védekezni a nem-

- 238/239 -

fizetés esetére, az értékpapírosítás által absztrakttá tett kötelemmel pedig a törvénytelenséget is jól lehet törvényesíteni.

A bankok számításai azonban csődöt mondtak. Az amerikai jegybank ugyanis 2004 és 2006 között egy százalékról 5,25 százalékra vitte fel a kamatot, és ennek nyomán egyre nehezebb pénzügyi helyzetbe kerültek e jelzáloghiteleket felvevő emberek. Egyre nőtt az egyéni csődök, majd az árverések száma. A piacon egyre több lakást kínáltak eladásra, ami a lakásárakat egyre jobban lenyomta. A bankok nem számítottak arra, hogy a nyomott árak miatt lehetetlen lesz a lakásokat eladni. 2007 elején néhány amerikai jelzálogbank csődbe ment. Az értékesnek hitt záloglevelek, kreatív pénzügyi termékek hirtelen elértéktelenedtek. Kialakult a bizalmi válság, amely hitelválsággá változott, mert egyik bank sem akart hitelezni a másiknak, attól félve, hogy portfoliójában ezekből az elértéktelenedett zálogpapírokból jelentős mennyiséget tart, és ezáltal az adós bank bármikor csődöt jelenthet.

A fogyasztó főként megtévesztésre, uzsorás jellegre stb. hivatkozó kifogásai a hitelnyújtó bankkal szemben mindaddig érvényesíthetők, amíg azt értékpapírba nem foglalják. Az amerikai gyakorlatban azonban nem pusztán hitelszerződést irattak alá az ügyféllel, hanem egy ún. promissory note-t is, amely az amerikai Uniform Commercial Code szerint értékpapírnak minősül. Ezzel tehát kizárták az alapügyletből származó kifogásokat.

A rászedett adósok hátrányos vagyoni, műveltségi stb. körülményei miatt a perlési hajlandóság csekély volt, de ezt amúgyis kizárta a holder in due course tana, velük tehát nem is kellett törődni. Az amerikai jogrend lassan reagált a predatory lendingre,[24] törvényi tilalmakkal sem kellett számolni. A tisztességtelenül eljáró bankok egyedüli teendője az volt, hogy még lejáratuk előtt megszabaduljanak ezektől a jelzáloghitelektől. A jogilag kétes követelésnek még lejáratuk előtt ki kellett kerülnie a bank mérlegéből, ezt pedig legjobban úgy lehetett kivitelezni, hogy még lejárat előtt értékpapírba csomagolták és eladták azt. Az értékpapírnak pedig - mint tudjuk - nincsen szavatossága. [25]

Az értékpapír olyan okirat, amely a benne tanúsított alanyi jogot úgy testesíti meg, hogy azt a papír nélkül sem érvényesíteni, sem átruházni, sem bizonyítani nem lehet (Verkörperungstheorie). Ehhez szorosan kap-

- 239/240 -

csolódik a kifogáskorlátozás, amely szerint a kötelezett csak azokra a kifogásokra hivatkozhat, amelyek az értékpapír tartalmából egyértelműen kiderülnek. Nem hivatkozhat tehát az alapjogviszonyból eredő kifogásaira. Ehhez járul még az absztrakt jelleg is, amely szintén az alapügylettől való függetlenséget erősíti azáltal, hogy a kötelem causája az értékpapírban nem kerül feltüntetésre.[26]

A magyar és általában a kontinentális értékpapírjognak a fentiekben összefoglalt, nálunk részben pandektista eredetűnek tartott alapjai az angol-amerikai jogban is megvannak elsősorban a holder in due course tanban. E tantétel eredete Lord Mansfieldre nyúlik vissza, aki 1758-ban a Miller vs. Race ügyben fogalmazta meg az akkor még bona fide purchaser tantételét, amelyet az 1882-es angliai váltótörvény (Bill of Exchange Act) 3. cikke nevezett át holder in due course tanná.[27]

Ennek lényege az, hogy nem hozhatók fel azzal a harmadik személlyel szemben a váltóból ki nem tűnő kifogások, aki azt jóhiszeműen, ellenérték fejében rendes forgalomban (for value, in good faith, in the ordinary course of business) szerezte. Ezt a rendelkezést vette át az amerikai Uniform Commercial Code 3. cikke is.

A XVIII. századi angol jogban Lord Mansfield révén elterjedt, és a XIX. században Savigny révén a kontinentális Európában elfogadottá vált elmélet szerint ha az alapügylet (követelés) érvénytelen, az az alapügyletről (követelésről) kiállított értékpapír érvényesíthetőségét nem befolyásolja. A gyakorlat azonban bebizonyította, hogy a jogilag függetlenként konstruált biztosíték közgazdaságilag sohasem lesz független a biztosított követeléstől. Ez az amerikai jelzáloghitelválság legnagyobb tanulsága.

A XIX. században Savigny és Jhering még a forgalom biztonságára hivatkozva érveltek az értékpapír mellett, a 21. században az amerikai subprime mortgage crisis kapcsán pedig éppen az vált világossá, hogy maga

- 240/241 -

az értékpapírosítás veszélyezteti sok szempontból a forgalom biztonságát, mert a forgatmány kifogáskorlátozása a de iure érvénytelen jogcímen keletkezett és de facto később érvényesíthetetlen követeléseket szabadon értékesíthetővé teszi, forgalomképességét emeli, amikor éppen azt kellene elérni, hogy ilyen értékpapírok forgalomba sohase kerüljenek.

A forgatmány a joglátszatot védi, és a telekkönyvhöz hasonlóan (a XIX. századnak főleg pandektista jogtudósai szerint) lehetővé teszi a biztos, megtámadhatatlan jogszerzést. Az amerikai jelzáloghitelválság azonban kétszáz év távlatából bebizonyította, hogy a valódi jogszerzés biztosításához a kifogáskorlátozás, a jóhiszemű jogszerzés ilyen jellegű védelme nem elég, mert az csak a jogügylet eredeti fogyatékosságát leplezi, de nem küszöböli ki. A látszat védelme azonban felesleges. A látszat mindig látszat marad, sohasem lesz valóság. A jognak elsősorban arra kell törekedni, hogy ne a látszatot védje, hanem a valóságot tegyük mindenki számára megismerhetővé. A látszat védelme csak akkor indokolt, ha más jogeszköz nem áll rendelkezésre.

Az amerikai szakirodalomban a jelzáloghitel-válság kapcsán ismét felmerült az a felvetés, hogy a Uniform Commercial Code 3. cikkének módosításával korlátozni kellene azt a szabályt (holder in due course), amely védi az értékpapírt jóhiszeműen ellenérték ellenében megszerző harmadik intézményi befektetőket.[28]

Míg a kontinentális jogokban úgyszólván nem hangzik el bírálat a kifogáskorlátozás miatt, és azt a forgalombiztonság elengedhetetlen feltételének tekintik, az amerikai jogirodalomban az amerikai kereskedelmi jog egyik legnagyobb tekintélye, G. Gilmore, a Yale egyetem professzora, a Uniform Commercial Code egyik szerkesztője bírálta az elsők között az általa is készített törvénykönyv e rendelkezését beszédes című cikkében (Confessions of a repentant draftsman), amely a Georgia Law Review hasábjain 1981-ben jelent meg. Szerinte tévedés volt ezt a jogintézményt kodifikálni.

- 241/242 -

A promissory note ugyanis jelen esetben nem a forgalom tárgya, hiszen nem cserél folyamatosan gazdát, ezért a forgalom biztonságának védelmére bevezetett kifogáskorlátozást a forgalom biztonságának sérelme nélkül nyugodtan el lehet törölni. (A magyar jogirodalomban Nizsalovszky Endre fejtett ki hasonló véleményt.[29]) Ennek a szabálynak a fenntartása káros, mert felmenti az értékpapír vásárlóját attól, hogy körültekintően járjon el. E szabály eltörlése az amerikai jogirodalom tekintélyes képviselői szerint egyáltalán nem lehetetlenítené el az értékpapírok forgalmát, sőt inkább jótékony hatása lenne, mert fokozott gondosságra kényszerítené az értékpapírok intézményi felvásárlóit. A predatory lending elleni fellépésnek hasznos eszköze lehetne a holder in due course tanának legalább részleges eltörlése, oly módon, hogy az intézményi befektetők, bankok ne hivatkozhassanak a kifogáskorlátozás elvére.

Az amerikai jelzáloghitelválság szemléletesen mutatja, hogy mindenféle, a forgalom biztonságára hivatkozó értékpapírosítási törekvés ellenére, mennyire elszakíthatatlan a biztosíték a főköveteléstől, és bár elméletben lehetséges absztrakt biztosítékot kreálni, a közgazdasági valóságban azonban a biztosíték mindig is elszakíthatatlan marad a főköveteléstől. Az amerikai jelzáloghitelválság emellett azt is jól mutatja, hogy a tisztességtelen szerződési feltételekkel szembeni elégtelen fellépés és hiányos szabályozás (absztrakt, értékpapírosított biztosítékhoz kapcsolódva) képes az egész szerződésbiztosítéki jog hatékonyságát aláásni.

A magyar polgári jogban az előbb felvázolt nemzetközi kodifikációs törekvések a Polgári Törvénykönyvről szóló, közben hatályon kívül helyezett 2009. évi CXX. törvény (továbbiakban: Ptk-hk.) megalkotásáig nem gyakoroltak jelentős hatást. Az 1959. évi IV. törvényben a kezesség szabályozása igencsak leegyszerűsített, és a zálogjogi szabályozás sem túl részletes. A rendszerváltás után a zálogjogot többször újrakodifikálták, de a fogyasztóvédelmi szempontok néhány kivétellel nem gyakoroltak nagy hatást. A kezesség szabályozása a rendszerváltás után is szinte ugyanaz maradt, így a fentiekben vázolt európai és amerikai példák hatás nélkül maradtak. A Ptk. csak az európai közösségi jogból fakadó körben tartal-

- 242/243 -

maz fogyasztóvédelmi szabályokat, a hitelbiztosítékok szabályozása körében fogyasztóvédelmi szabályokat hatályos jogunk nem ismer.

A 2009. évi CXX. törvény új fogalmakat vezetett be, mint például a fogyasztói zálogszerződés vagy a fogyasztói kezességi szerződés. Ezek a rendelkezések nagyrészt a Szakértői Javaslat normaszövegét veszik alapul, a különbségek csak a fogyasztói kezességi szerződésnél jelentősek.

A 2009. évi CXX. törvény 4:97. §-a határozza meg a fogyasztói zálogszerződés fogalmát. Fogyasztói zálogszerződésnek minősül a zálogszerződés, ha a zálogkötelezett természetes személy, a zálogtárgy elsősorban a zálogkötelezett gazdasági tevékenysége vagy önálló foglalkozása körébe nem tartozó célra használatos és a zálogjoggal biztosított követelés olyan szerződés alapján áll fenn, amelyet a zálogjoggal biztosított követelés kötelezettje gazdasági tevékenysége vagy önálló foglalkozása körébe nem tartozó célból kötött.[30] A Szakértői Javaslat 4:103. §-a ugyanezt a meghatározást tartalmazza.[31] Az általános szabályoktól eltérő fogalom meghatározásnak az indoka az, hogy a szokásos fogyasztó-fogalom alkalmazása esetén indokolatlanul tág körben nyernének alkalmazást a fogyasztóvédelmi szabályok, hiszen a hitelintézetek üzleti tevékenységi körébe tartozik a nyújtott hitelek zálogjoggal biztosítása, a zálogkötelezetteknek pedig soha nem tartozik az önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenységi körébe a vagyontárgyaik elzálogosítása.

A fogyasztói zálogszerződéssé minősítésnek három feltétele van: a zálogkötelezett természetes személy legyen; a zálogtárgy a zálogkötelezett üzleti tevékenysége vagy önálló foglalkozása körébe nem tartozó célra használatos vagyontárgy legyen, vagyis elsősorban a zálogkötelezett személyes, családi vagy háztartási igényeinek kielégítését szolgálja; végül, hogy a biztosított követelés alapja olyan szerződés legyen, amelyet a követelés kötelezettje (a személyes kötelezett) üzleti tevékenysége vagy önálló foglalkozása körébe nem tartozó célból kötött.

A fogyasztóvédelmi szabályok két körben nyernek alkalmazást a zálogjog területén: egyfelől a zálogszerződés megkötése, a zálogjog megalapítása körében, másfelől a zálogjog érvényesítése, a kielégítési jog gyakorlásának körében. Az előbbi körben a korlátozások célja a fogyasztók felelőtlen eladósodásának megakadályozása, a természetes személyek fi-

- 243/244 -

zetésképtelenségét megelőzése, az utóbbi körben a fogyasztó zálogkötelezett fokozott védelme a zálogjog érvényesítése során.

A törvény szerint a fogyasztói zálogszerződésben a zálogtárgyat egyedileg kell meghatározni, továbbá meg kell határozni azt az összeget (keret), amelynek erejéig a zálogjogosult kielégítést kereshet a zálogtárgyból. Annak érdekében, hogy a fogyasztó ne zálogosítsa el meggondolatlanul a vagyontárgyait, a Javaslat eltér attól az általános szabálytól, amely szerint a zálogszerződésben a zálogtárgy körülírással is meghatározható.

A 4:97. § (3) bek. szerinti szabály célja annak megakadályozása, hogy a fogyasztó meggondolatlanul biztosítékul lekösse jövőbeni vagyontárgyait. Ennek érdekében a törvény úgy rendelkezik, hogy a fogyasztói zálogszerződés alapján nem jön létre zálogjog olyan zálogtárgyon, amely felett a zálogkötelezettnek a zálogszerződés megkötésekor nincs rendelkezési joga, kivéve, ha a zálogjoggal biztosított követelés abból a szerződésből származik, amely lehetővé teszi a rendelkezési jog megszerzését.

A kielégítési jog gyakorlását a fogyasztói zálogszerződés esetében a 4:142. § szabályozza. Eszerint a fogyasztói zálogszerződés alapján létrejött zálogjog esetében a zálogjogosult csak nyilvános értékesítés (pályázat, árverés) formájában értékesítheti a zálogtárgyat, kivéve, ha a felek a kielégítési jog megnyílta után írásban eltérő értékesítési módban állapodtak meg, és nem szerezheti meg a biztosított követelés kielégítése fejében a zálogtárgy tulajdonjogát sem. A Szakértői Javaslat 4:151. §-a szintén ugyanezt tartalmazza.[32] A 2009. évi CXX. törvény azonban a fenti szabály alól kivételt létesít, amikor elrendeli, hogy pénzt, bankszámla-követelést, pénzpiaci eszközt vagy nyilvánosan jegyzett piaci árral vagy egyébként az adott időpontban a felektől függetlenül meghatározható árral rendelkező értékpapírt terhelő kézizálogjog esetében az említett kizáró szabály nem alkalmazható.

A magyar Ptk. tervezetben a fogyasztóvédelmi zálogjog tehát csak két paragrafusnyi terjedelmű. Egyes részkérdéseket szabályoz, összefüggő, elkülönülő fogyasztóvédelmi zálogjogról nincsen szó a tervezetekben. A Szakértői Javaslat és a 2009. évi CXX. törvény között nincsen koncepcionális különbség a fogyasztói zálogjog tekintetében.

A fogyasztóvédelmi jog hatása még erősebb egy másik szerződésbiztosíték, a kezesség esetében. A Szakértői Javaslat és a 2009. évi CXX. törvény itt is nagymértékben megegyezik, de több különbség van, mint a zálogjog esetében.

- 244/245 -

A 2009. évi CXX. törvény 5:389. §-a szerint a fogyasztó által vállalt kezesség esetében a jogosult köteles a fogyasztót a kezességi szerződés létrejöttét megelőzően tájékoztatni a kezes jogairól és kötelezettségeiről, és a kötelezett helyzetéből fakadó, a hitelező előtt ismert különleges kockázatokról. Ilyen különleges kockázat mindenekelőtt a kötelezett fizetésképtelensége vagy fenyegető fizetésképtelensége. Ha a jogosult nem tesz eleget e kötelezettségének, a kezes határidő nélkül visszavonhatja ajánlatát vagy elállhat a szerződéstől.[33] E tájékoztatási kötelezettség megfelel a PEL-PSC 4:103. cikkelyének (1) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettségnek.[34]

A törvény a fogyasztó kezes védelmében megköveteli, hogy a kötelezettnek a jogosulttal szemben fennálló valamennyi, vagy meghatározott jogviszonyból származó valamennyi kötelezettségéért vállalt kezesség (ún. global guarantee) esetében a felek a kezességi szerződésben kikössék azt a legmagasabb összeget, felső határt, ameddig a kezes felelőssége terjed. Ilyen felső határ meghatározása hiányában pedig a kezességi szerződés érvénytelen.

Míg az általános szabályok szerint a kezes felel a kötelezett szerződésszegésének jogkövetkezményeiért, így a késedelemből eredő kárért és késedelmi kamatért is, addig fogyasztói kezességi szerződés esetében csak egy további feltétel teljesülése esetén felel ezekért: ha a jogosult haladéktalanul értesítette a kezest a kötelezett késedelméről. Ezeket a rendelkezéseket a Szakértői Javaslat 5:402. §-a is tartalmazza.[35]

A 2009. évi CXX. törvény mellőzte viszont a Szakértői Javaslatnak azt a szabályát, hogy az elektronikus kezességvállalás érvénytelennek tekintendő, amint ezt az ausztriai Signaturgesetz 4. § (2) bekezdése is kimondja a fogyasztói kezességre vonatkozóan, a BGB 766. § (2) bekezdése pedig a kezesség összes fajtájára vonatkozóan.

A 2009. évi CXX. törvény mellőzte a Szakértői Javaslatnak azt a szabályát is, amely a túlzott mértékű kezességvállalások mérsékléséről vagy elengedéséről rendelkezik az előzőekben már ismertetett német alkotmánybírósági gyakorlat, illetőleg az ennek lapján kodifikált ausztriai Konsumentenschutzgesetz 25d. §-a és a francia Code de consommation

- 245/246 -

L341-4. cikke alapján. A Szakértői Javaslat szerint a bíróság mérsékelheti vagy elengedheti a kezes kötelezettségét, ha az eset összes körülményére tekintettel aránytalan a kezes teljesítőképességéhez képest, feltéve, hogy a jogosult a kezességi szerződés létrejöttekor tudott vagy tudnia kellett azokról a körülményekről, amelyek alapján az aránytalanság megállapítható.[36] Amint az előzőekben is kiemeltük, az aránytalan mértékű kezességvállalások tulajdonképpen a jóerkölcsbe ütköző, esetleg a feltűnően aránytalan vagy az uzsorás szerződésre vonatkozó jogszabályok alapján megoldhatók, de sajnos - amint ezt a német példa is mutatja - erre a rendes bíróságok nem mindig hajlandók. Amint Weiss Emília bebizonyította, nálunk nagy hagyománya van az uzsorás szerződések megszorító jellegű értelmezésének, és ez a hagyomány, úgy tűnik, hogy még a szocializmus idején is tovább érvényesült.[37] Indokolt lenne tehát e rendelkezések felvétele az új Ptk.-ba is a Szakértői Javaslatban megfogalmazottak szerint, hiszen ez a rendelkezés a nyugat-európai jogokban már elfogadást nyert.

A Szakértői Javaslat ezen kívül még a jogi személy vezető tisztségviselői és jelentős befolyással rendelkező tagja által vállalt kezességre vonatkozóan is tartalmaz szabályt, amely szerint ilyen esetben a fogyasztóvédelmi előírásokat nem kell alkalmazni. Ez a rendelkezés a holland BW 7:857. §-t[38] és a PEL-PSC 4:101. §-át[39] követi. A 2009. évi CXX. törvény enenk kimondását nem tartotta fontosnak.

A garancia - a járulékosság hiánya folytán - olyan veszélyeket rejt magában, amelyekre tekintettel a Szakértői Javaslat 5:411. §-a és a 2009. évi CXX. törvény 5:396. §-a - a PEL-PSC 4:106. cikkelyének[40] c) pontjával összhangban - nem ismeri el a fogyasztói garanciavállalás érvényességét, ugyanakkor kezességi szerződésként érvényben tartja az ilyen megállapodásokat (conversio).

A magyar és európai szabályokat egybevetve, megállapíthatjuk, hogy a 2009. évi Ptk. és Szakértői Javaslata igyekeznek az európai polgári tör-

- 246/247 -

vénykönyvekben és az európai jogegységtörekvések különböző tervezeteiben megfogalmazott szabályokat átvenni. A Szakértői Javaslat e tekintetben messzebbre megy, és jobban igyekszik hasznosítani a nyugat-európai szabályokat.

A fogyasztóvédelmi szabályokat főleg Németországban a német Alkotmánybíróság ítéletei kényszerítették ki. Amint utaltunk rá, főleg a kezességi jogban születtek alkotmánybírósági határozatok, amelyek európai viszonylatú törvényhozási lépéseket váltottak ki. A polgári jog vagy a jogalkalmazók hiányosságait tulajdonképpen az alkotmányjognak kellett kijavítania, ez azonban a polgári jog alkotmányjogiasításával járt.[41]

A polgári jog alkotmányjogiasítása azonban jogilag nem kielégítő megoldás, mert olyan fogalomrendszert kísérel meg bevezetni a polgári jogba, amely a polgári jogtól idegen, annak épületébe nem illeszthető.[42] A "jogágak harca", az alkotmányjog és a polgári jog közötti küzdelem az elsőbbségért valójában a polgári jogalkotás hibái miatt folyik. A bérleti szerződésre irányadó jog nem képes kezelni a szociális feszültségeket, ezért kell a bérlőt néha tualjdonosként, a bérbeadót néha birtokosként tekinteni, ami a polgári jog szabályainak szétzilálásához vezet. Kétségtelen, hogy ez a harc nem kívánatos, mert a polgári jogba beavatkozva elvitatja a polgári jogtól szabályozási tárgyát, és végsősoron az alkotmányjog sem tudja jobban megoldani ezeket a szociális feszültségeket.

Az alkotmányjog beavatkozásával tehát ezek a kérdések nem oldhatók meg. Csakhogy a 2009. évi Ptk. és a Szakértői Javaslat előbb vázolt szabályai sem tekinthetők kiforrott szabályoknak, inkább esetjogi jellegűek. Ez valószínűleg további alkotmánybírósági beavatkozást fog kiváltani, mert a nyugat-európai és amerikai szabályozás sem tekinthető kiforrottnak, és a fejlettebb államokban is esetjogi a fogyasztóvédelmi szabályozás.[43]

- 247/248 -

Fogyasztóvédelmi szerződésbiztosítéki jog jelenleg nem létezik, pusztán csak kiegészítő, esetjogias szabályok vannak, amelyek nem képeznek összefüggő, koherens jogterületet. Ezek az esetjogias rendelkezések azonban csak egy-egy részkérdését oldhatják meg a szerződésbiztosítéki jognak.

Az észak-amerikai jelzáloghitelválság kapcsán is számos ilyen esetjogias szabályozás született. Amerikai viszonylatban itt említhető meg a 2007-ben elfogadott Anti-Predatory Lending Act, amely számos jelentős rendelkezéssel egyfajta amerikai fogyasztóvédelmi szerződésbiztosítéki jognak tekinthető. E szabályozás sem tekinthető koherens jogszabályanyagnak, és szinte kizárólg a zálogjogra vonatkozik, hiszen éppen az észak-amerikai jelzáloghitel-válság miatt keletkezett.

Nem lebecsülve az esetjogias szabályokat, inkább azt lehet mondani, hogy az átfogóbb szabályozás alapjául az általános szerződési feltételekre vonatkozó joganyagnak kellene szolgálnia. A fogyasztó számára a méltánytalanságok forrása a hitelnyújtó bankkal kötött hitelszerződés általános szerződési feltételeiből ered. Itt érdemes tehát megakadályozni a gazdasági válsággá is kiszélesedő tisztességtelen kikötéseket. Sajnos ez a koncepció mintha háttérbe szorulna a hazai jogalkotásban, hiszen a tisztességtelen szerződési feltételekkel szemben erőteljeseb fellépés is szükséges lehet, mint amit a hatályon kívül helyzetett 2009. évi Ptk. tervezete és szövege biztosított. A tisztességtelen szerződési feltételek szigorúbb szabályozása, az uzsorás szerződés fogalmának szélesítése, és főleg a kölcsönszerződések részletesebb szabályozása - amelyet mind a Szakértői Javaslat, mind a 2009. évi CXX. törvény sajnos átenged külön törvényeknek - szerintem gyümölcsözőbb lenne. Az észak-amerikai jelzáloghitelválság nevével ellentétben elsősorban nem a zálogjog válsága, hanem a tisztességtelen szerződési feltételek és a hiteljog válsága, amelyet elsősorban ezeknek a szabályoknak az átalakításával lehet megoldani az európai és magyar polgári jogban.

* * *

- 248/249 -

CONSUMER PROTECTION LEGISLATION IN SECURITY INTEREST LAW

by Péter Bónis

This article aims to give an overview on the consumer protection legislation on security interest law. The first step of the consumer protection legislation in this field was made by the Swiss legislator which issued a suretyship law reform in 1941, being in force today as well. However, this law reform was not followed by other countries.

In the 1990's the German constitutional court issued several decisions on suretyship law which made an echo all over Europe, e.g. in France in the Code de consommation, or in Austria in the Konsumentenschutzgesetz. The idea of consumer protection was introduced in the mortgage legislation only after the US subprime mortgage crisis. As the author points out, the subprime mortgage crisis was the crisis of unfair contract law terms rather than the crisis of mortgage law.■

- 249 -

JEGYZETEK

[1] Pl. Portale, G.: Fideiussione e Garantievertrag nella prassi bancaria. In: Le garanzie bancarie internazionali (Quaderni di Banca borsa e titoli di credito). Milano, 1989.; Cerdá, M.: Garantia independiente: nueva forma de garantía personal realizable mediante simple reclamación del acreedor surgida de la praxis del comercio international (Biblioteca Comares de ciencia jurídica), Granada, 1991, 89.

[2] The Cambridge Economic History of Europe (planned by John H. Clapham/Eileen Power, hrsg. Michael Moissey Postan/H. J. Habakkuk) 2. ed. Cambridge University Press, Cambridge, 1966-1982. 598.

[3] Brusatti, A.: Wirtschafts- und Sozialgeschichte des industriellen Zeitalters. Styria, Graz-Wien-Köln, 1979. 433.

[4] Milward, A.-Berrick Samuel, S.: The Development of the Economies of Continental Europe 1850-1915. London, 1977. 899.

[5] Henning, F.: Wirtschafts- und Sozialgeschichte. II: Die Industrialisierung in Deutschland 1800-1914, III: Das industrielle Deutschland 1914-1973, Ferdinand Schöningh, Paderborn, 2. Auflage 1973-1976, II. 899., III. 134.

[6] Flora, K.: State, Economy and Society in Western Europe 1815-1975. Macmillan, St. James Press, Frankfurt am Main-London-Chicago, 1983. 198.

[7] Csapó: Konferencia az új Polgári Törvénykönyv tervezetéről. Iustum, Aequum, Salutare, 3 (2007) 237.

[8] LENKOVICS B.: A magánjog ember- és társadalomképe. In: Liber amicorum. Studia L. Vékás dedicata 2009 (szerk.: Kisfaludi András). ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék, Budapest, 2009. 203.

[9] Staehelin, A.: Die persönlichen Sicherungen in schweizerischen Recht des 19. und 20. Jahrhunderts. In: Les suretés personnelles. Troisiéme partie. Période contemporain. Recueils de la Société Jean Bodin pour l'histoire comparative des institutions, Bruxelles, 1969. 323-354.

[10] Grosschmid B.: A kereskedelmi jog különválásáról. In: Magánjogi tanulmányok. Grill, Budapest, 1901. 723. A kérdésről vö. Vékás L.: Az új Ptk. elméleti előkérdései. HVG-ORAC, Budapest, 2001. 45.

[11] A kezesnek a túlzott mértékű kezességvállalástól való megvédése napjainkban a német és általában az európai joggyakorlatban egyre nagyobb hangsúlyt kap. Erről ld. Ranieri, F.: Europäisches Obligationenrecht. 2 ed. Springer, Wien-New York, 2003. 504.; Frank, R.: Le rôle de la volonté et la protection de la caution en droit francais et allemand. In: Le rôle de la volonté dans les actes juridiques. Etudes à la memoire du Professeur A. Rieg. Bruylant, Bruxelles, 2000. 317-336.; Nappi, F.: Recenti indicazioni della giurisprudenza tedesca in tema di prestazioni fideiussorie inadeguate alle condizioni patrimoniali del garante. In: Studi sulle garanzie personali. Un percorso transnazionale verso una scienza civilistica europea. G. Giappichelli, Torino, 1997. 153-181.

[12] Vékás L.: Parerga. Dolgozatok az új Ptk. tervezetéhez. HVG-ORAC, Budapest, 2008. 98-99.

[13] Bucher, E.: Schweizerisches Obligationenrecht. Besonderer Teil. Schulthess, Zürich, 1988. 285-294.

[14] Frank: Le rôle de la volonté... i. m., 317-336; Nappi: Recenti indicazioni della giurisprudenza... i. m. 153-181.; Habersack, M.-Zimmermann, R.: Legal change in a codified system: recent developments in German suretyship law. In: Edinburgh Law Review, 1999. 272.; Colombi, A.: Le fideiussioni rovinose: un nuovo campo di applicazione delle clausole generali del BGB. In: Annuario di diritto tedesco. Heidelberg, 1999. 149-198.; Kull, H.: Unfair Contracts of Suretyship. A Question about the Horizontal Effect of Fundamentals Rights or about the Application of Contract Law Principles. Juridica International Law Review. University of Tartu XII/2007, 36-45.; Cherednychenko, K.: Fundamental Rights, Contract Law and the Protection of the Weaker Party. A Comparative Analysis of the Constitutionalisation of Contract Law, with Emphasis on Risk Financial Transactions. Sellier (European Law Publishers), München, 2007. 232-244., 307-329.

[15] Stoffel-Munck, Ph.: Autour du consentement et de la violence économique. Revue des contrats, Vol. 3 (2006) 45-59.

[16] Cerles, A.-Séjean, M.: Le cautionnement: du Code civil au Code de la Consommation ou les illusions de la legislation. In: Études offertes au doyen Philippe Simmler. Dalloz, Paris, 2006. 273.; Vigneron, S.: Protection of Non-Professional Sureties in France. »A trop embrasse, mal étreint«. In: Protection of Non-Professional Sureties in Europe. Formal and Substantive Disparity (ed.: Aurelia Colombi Ciacchi). Nomos, Baden-Baden, 2007. 103-119.; Barthez, A.-S.: Désordre dans les sources du contrat de cautionnement: l'exemple de l'information de la caution. Revue des contrats, Vol. 5 (2008) 587-596.

[17] Bydlinski, P.: Die Stellung des Bürgen im Spannungsfeld von Privatautonomie und Sozialschutzgedanken. Bürgenschutz im Rechtsvergleich Schweiz - Deutschland - Österreich. Recht, 1994. 249-262.; Bydlinski, P.: Die Bürgschaft im österreichischen und deutschen Handels-, Gesellschafts- und Wertpapierrecht. Springer, Wien, 1991. 25-99.

[18] Engel, K. C.-McCOY, P. A.: A Tale of Three Markets. The Law and Economics of Predatory Lending. Texas Law Review, Vol. 80 (2002) 1255-1368.

[19] A német modellben a hitel a hitelt nyújtó bank mérlegében marad, és a jelzáloglevelet is a jelzáloghitelbank bocsátja ki (egyszintű német modell, Pfandbrief).

[20] Kravitt, J. H. P.: Securitization of financial assets. New York, 1997.; Nelson, G. S.-Whitman, D. A.: Real estate finance law. 3. ed. West, St. Paul (Minn.), 1994. 25.

[21] Burkhart, A. M.: Lenders and Land. Missouri Law Review, Vol. 64 (1999) 249-315.

[22] Engel, K. C.-McCOY, P. A.: Turning a Blind Eye. Wall Street Finance of Predatory Lending. Fordham Law Review, Vol. 75 (2007) 128.

[23] Kravitt: Securitization. i. m.

[24] Az ún. Anti-Predatory Lending Act csak 2007-ben született.

[25] Venkatesan, S.: Abrogating the Holder in Due Course Doctrine in Subprime Mortgage Transactions to More Effectively Police Predatory Lending. The New York University Journal of Legislation and Public Policy, Vol. 7 (2004) 188.

[26] Goldschmidt, L.: System des Handelsrechts. Stuttgart, 1892. 165.; Einsele, D.: Wertpapierrecht als Schuldrecht. Tübingen, 1995. 5.; Zöllner, W.: Die Zurückdrängung des Verkörperungselements bei den Wertpapieren. In: Festschrift Raiser. Mohr, Tübingen, 1974. 248., Micheler, E.: Wertpapierrecht zwischen Schuld- und Sachenrecht. Springer, Wien, 2004. 123-129.

[27] A Holder in Due Course történetéről vö. RUBIN, E. L.: Learning From Lord Mansfield: Toward a Transferability Law for Modern Commercial Practice. Idaho Law Review. Vol. 31. (1995) 775.; Rogers, J. S.: The Early History of the Law of Bills and Notes. Boston College Law Review Vol. 31. (1995) 2-3.; Jenks, E.: On the Early History of Negotiable Instruments. Law Quarterly Review, Vol. 9 (1893) 70-85.; Holdsworth, W. S.: The Origins and Early History of Negotiable Instruments. Law Quarterly Review, Vol. 31 (1915) 12-29., 173-189.

[28] A predatory lending ellen a Holder in Due Course megszüntetését javasolják Venkatesan: Abrogating the Holder in Due Course Doctrine. i. m., 181-219.; Eggert, K.: Held Up in Due Course: Predatory Lending, Securitization, and The Holder in Due Course Doctrine. Creighton Law Review, Vol. 35 (2002) 507-640.; Engel, K. C.-McCOY, P. A.: A Tale of Three Markets. i. m. 1255-1368.; Engel, K. C.-McCOY, P. A.: Turning. i. m., 101-165.; Lesser Mansfield, C.: The Road to Subprime "Hell" was Paved with Good Congressional Intentions: Usury Deregulation and The Subprime Home Equity Market. South Carolina Law Review, Vol. 51 (2000) 473.; Weiner, J., Assignee Liability in State Predatory Lending Laws. Emory Law Review, Vol. 55 (2006) 536-568.; Reiss, D.: Modeling a Response to Predatory Lending: The New Jersey Home Ownership Security Act of 2002. Rutgers Law Journal, Vol. 35 (2004) 645-715.

[29] "A váltó forgalomképessége is elbírná, ha az uzsora kifogását a jóhiszemű váltóbirtokos ellen is felhozhatóvá tennők, hiszen a hamis aláírás kifogását amúgyis tűrni kénytelen a jóhiszemű szerző is, és ennek veszélye folytán amúgyis megnézi, hogy ki az, aki a váltót leszámítoltatja." Nizsalovszky E.: Tanulmányok a jogról. Akadémiai, Budapest, 1984. 53. (Megjegyzendő, hogy ez a cikk nem a szocialista korszakból származik, így a szerzőt aligha lehet azzal vádolni, hogy az adósbarát szocialista felfogás nyilatkozik meg a cikkben.)

[30] 2009. évi CXX. törvény miniszteri indokolása a 4:97. §-hoz. A továbbiakban az egyes rendelkezéseknél nem jelezzük külön, ha a miniszteri indokolásra hivatkozunk.

[31] Szakértői javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez (szerk.: Vékás L.). Complex, Budapest. 2008. 660-661.

[32] Uo. 696-697.

[33] Bodzási B.: A kezesség szabályozása a polgári jogi kodifikáció tükrében. Jogtudományi Közlöny, 65. évf. (2010) 499.

[34] Drobnig, U.: Principles of European Law, Study Group for European Civil Code, Personal Security, Sellier, München, 2007. 4:103: Creditor's Precontractual Obligation of Information.

[35] Szakértői javaslat (szerk.: Vékás). i. m., 1039-1041.

[36] Szakértői javaslat (szerk.: Vékás). i. m., 1039-1041.

[37] WEISS E.: A szerződés érvénytelensége a polgári jogban. Budapest, 1969.

[38] BW Artikel 7:857. De bepalingen van deze afdeling zijn van toepassing op borgtochten die zijn aangegaan door een natuurlijk persoon die noch handelde in de uitoefening van zijn beroep of bedrijf, noch ten behoeve van de normale uitoefening van het bedrijf van een naamloze vennootschap of besloten vennootschap met beperkte aansprakelijkheid, waarvan hij bestuurder is en alleen of met zijn medebestuurders de meerderheid der aandelen heeft.

[39] Drobnig: i.m. Art. 4:101: Scope of Application.

[40] Drobnig: i.m. Art. 4:106: Nature of Security Provider's Liability.

[41] Cherednychenko, K.: Fundamental Rights, Contract Law and the Protection of the Weaker Party. A Comparative Analysis of the Constitutionalisation of Contract Law, with Emphasis on Risk Financial Transactions, München, 2007. 232-244., 307-329.

[42] Vékás L.: Alkotmány, emberi jogok és polgári jog. In Vékás L.: Parerga. i. m. 49-72.; RABELLO, A.-©ARČEVIĆ, P.: Freedom of Contract and Constitutional Law. The Harry and Michael Sacher Institute for Legislative Research and Comparative Law. Jerusalem 1998.; Menyhárd A.: Diszkrimináció-tilalom és polgári jog. Polgári Jogi Kodifikáció, 8. évf. (3) 2006. 8-15.; ZLINSZKY J.: Gondolatok és aggályok egy koncepcióról. Fundamentum, 2003/2. 131-136.

[43] Cherednychenko, K.: Towards the Control of Private Acts by the European Court of Human Rights? Maastricht Journal of European and Comparative Law. Vol. 13. (2006) 195-219.; Cherednychenko, K.: EU Fundamental Rights, EC Freedoms and Private Law. European Review of Private Law, Vol. 14. 2006. 23-45.; Constitutional Values and European Contract Law (ed.: Grundmann, S.). Alphen aan den Rijn, 2008. Canaris, C.: Grundrechte und Privatrecht. Archiv für die civilistische Praxis, Vol. 184 (1984) 201.