A gazdasági világválságok sok tanulsággal szolgálhatnak a jogalkotás számára. A jog általában a társadalmi jelenségek után kullog, ennyiben tehát mindig történeti jellegű, mert a múlt tanulságaira épül, hogy a múlt hibáit elkerülje. Nem haszontalan levonni a tanulságokat egy-egy gazdasági világválság kapcsán. Ez a látszólag egyszerű feladat azonban sok nehézségbe ütközhet. Nehézséget jelentenek a nyelvi különbségek, a jogrendszerek eltérő kontrukciói, fogalmai. A lecsengőben lévő észak-amerikai jelzálog-hitelválság, amelyet az amerikai szakirodalomban subprime mortgage crisisnek neveznek, egy olyan államból indult ki, amelynek a jogrendszere más jogcsaládba tartozik, amelynek fogalomrendszere alig fordítható le a magyar jogi fogalmakra. Ez lehet az egyik oka annak, hogy magyar nyelven nem is kísérelték meg jogi szempontból elemezni a válság okait, legfeljebb pusztán csak közgazdasági elemzések születtek.
Az észak-amerikai jelzálog-hitelválság jogtudományi elemzését az is akadályozza, hogy minden társadalmi jelenségnek, így a gazdasági világválságoknak is igen sokrétű okozati rendszere van. Talán a feladat bonyolultságának is betudható, hogy alig születtek mélyen szántó jogtudományi (nem közgazdaságtani!) tanulmányok e téren. E tanulmány sem vállalkozhat arra, hogy ennek a gazdasági világválságnak minden okát néhány bekezdésnyi terjedelemben feltárja, pusztán néhány összefüggést szeretnénk kiemelni.
Az amerikai jelzálog-hitelválságot az amerikai jogi irodalomban subprime mortgage crisisnek, subprime válságnak nevezik, mert az ún. subprime adósok tömeges fizetésképtelensége váltotta ki. A subprime hiteleknél a hitelező bank a hitel visszafizetését a hitelfelvevő eszközeire, vagyonára, ingatlanára, lakására alapozza, és nem az adós hitel-visszafizető képességére, hiszen a havi jövedelem alapján annak visszafizetése valószínűtlen. A subprime hitelek másik jellegzetessége pedig az, hogy a képzetlen ügyfél előtt a hitel valódi jellemzőit (a fogyasztó megtévesztésével, áttekinthetetlen szerződési feltételekkel) elfedi.[1]
Az amerikai jelzálogpiac az európai jelzálogpiaccal ellentétben kétszintű. A német modellben a hitel a hitelnyújtó bank mérlegében marad, és a jelzáloglevelet is a jelzáloghitelbank bocsátja ki (egyszintű német modell, Pfandbrief).
Az amerikai jelzálogpiac azonban történeti okokból kétszintű. Az első szintet a hitelfelvevő magánszemélyeknek kölcsönt nyújtó bankok képezik, amelyek között szép számmal vannak kisméretű, kevésbé tőkeerős bankok. (Amerikában az európai átlaghoz képest egy lakosra több bank jut.) A hiteleket nagy részben nem a bank alkalmazottai, hanem jutalékrendszerben dolgozó ügynökök kötik, akiknek egyedül az az érdekük, hogy minél több szerződést kössenek. A hitelkihelyező bankok a jelzáloggal biztosított hiteleket a hitelkihelyezés után rögtön értékesítik. A hitel tehát kikerül az elsődleges bank mérlegéből, és az annak eladásából származó pénzbevétel lehetővé teszi a további hitelnyújtást. Az értékesítés módja a hitelfelvevő magánszeméllyel aláíratott ún. promissory note forgatása.[2] A promissory note az amerikai Uniform Commercial Code 3. cikke szerint értékpapírnak minősül (negotiable instrument), amennyiben a törvényben felsorolt követelményeknek megfelel. Ezek közül a "feltétlen" (unconditional) jelleg a legjelentősebb. Ez azt jelenti, hogy a promissory note nem utalhat vissza az alapul fekvő hitelszerződésre, attól független, kontinentális kifejezést használva absztrakt kötelezettségvállalás.
A jelzáloghiteleket a másodlagos piac szereplői vásárolják fel a hozzájuk képest sokkal kisebb, tőkeszegényebb bankoktól. A másodlagos piac fő szereplői a Federal National Mortgage Association, népszerű nevén a Fannie Mae, a Federal Home Loan Mortgage Corporation (Freddie Mac), és a Government National Mortgage Association (Ginnie Mae). A Federal National Mortgage Associationt 1938-ban alapították, hogy a harmincas évek gazdasági válságában a jelzáloghitel-piacot élénkítsék. A gazdasági válság idején a hitelkihelyezési hajlandóság igen alacsony volt, ennek élénkítését pedig úgy próbálták elérni, hogy az említett szervezet felvásárolta a jelzáloghiteleket, és a bankok így rögtön tőkéhez jutottak, amelyet újra kihelyezhettek.
1968-ig azonban a Fannie Mae nem játszott nagy szerepet a jelzálogpiacon. Ekkor a Fannie Mae mellett megalapították a Government National Mortgage Associationt és a Federal Home Loan Mortgage Corporationt, a Fannie Mae-t és a Federal Home Loan Mortgage Corporationt pedig privatizálták. 1968-ig a felvásárolt jelzáloghiteleket egyenként értékesítették, 1968-ban azonban a törvény felhatalmazta az említett szervezeteket, hogy fedezeti alapot hozzanak létre a megvásárolt jelzáloghitelekből, és ez szolgáljon fedezetül a tőkepiacon kibocsátott jelzáloglevelek (mortgage backed bond, mortgage backed securities) számára. Ez a jelzáloglevél (mortgage backed bond) nem ugyanaz, mint a hitelfelvevő által aláírt jelzálogadós-levél vagy más fordításban saját váltó (promissory note).[3]
A másodlagos piac fő szereplői a Federal National Mortgage Association és a Federal Home Loan Mortgage Corporation, mert körülbelül a jelzáloghitelek felét ezek vásárolták fel az 1990-es évek közepén. Magánbankok is vásárolhatnak fel jelzáloghiteleket és bocsáthatnak ki jelzálogleveleket. Ezt a Secondary Mortgage Market Enhancement Act szabályozza, amelyet 1984-ben fo-
-186/187-
gadtak el, amely tovább erősítette az amúgy is fellendülőben lévő amerikai jelzálogpiacot.
A feltörekvő piacokon az 1990-es évek második felében keletkezett tőkefelesleg a "dotcom buboréknak" nevezett spekulációs tőzsdefelfutás és tőzsdeösszeomlás után allokációra várt. A pénzt el kellett helyezni, a lehető legbiztonságosabb befektetésnek pedig, a történetileg egyébként porosz eredetű záloglevél mutatkozott. Ekkor az amerikai jegybanki kamat 1 százalék volt. Ez a tényező is a lakáspiac és a záloghitelezés felé terelte a tőkét.
A nagymértékben hitelre épülő amerikai gazdaságban azonban a jó adósok piaca hamar telítődött. Ezért fordult a hitelező bankok figyelme a másodrendű (subprime) adósok felé. A másodrendű adósok olyan, zömükben hitelképtelen, hátrányos anyagi helyzetű, bevándorló, kellő pénzügyi szaktudással nem rendelkező háztartások voltak, akiknek nem lett volna szabad olyan feltételekkel hitelt adni, amilyenekkel az amerikai bankok ezt tették. A másodrendű adósok a hagyományos hitelezési politika mellett soha nem vettek volna fel hitelt, hiszen ők is jól tudták, hogy bizonyos összegeket nem tudnak kifizetni. Ezért új marketingmódszerekkel rá kellett őket venni arra, hogy vegyenek fel hitelt, hiszen a banknak is bevételhez kell jutnia valahogyan. Ezeket az agresszív, piacszerző, hitelkihelyező módszereket az amerikai jogi nyelv predatory lendingnek, zsákmányszerző, extraprofitra törekvő hitelezésnek nevezi. A predatory lending tisztességtelen és káros jellege nyilvánvaló volt, de az erőtlen törvényhozási lépések nem tudtak gátat vetni ennek a hitelezési gyakorlatnak, amelyet az is elősegített, hogy a bankok egyre inkább saját alkalmazottak helyett üzletkötőket alkalmaztak, akik a megkötött szerződések arányában kapták fizetésüket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
