Az Alaptörvény hatályba lépését követően az Alkotmánybíróság tulajdon(jog)hoz és az állami beavatkozás határaihoz való viszonya érezhetően átalakul - maga az Alkotmánybíróság korábbi elnöke (Lenkovics Barnabás) is több alkalommal nyilatkozott akként, hogy - az Alkotmánybíróság szerepfelfogásának változnia kell, és a gazdasági szükséghelyzet miatt át kell értékelni a korábbi gyakorlatot[1]. Utóbbi számos tekintetben a hatályos szabályozásban is megjelenik (mint például az ún. "pénzügyi tárgyú törvények" alkotmánybírósági vizsgálatának korlátozása[2]); de számos nagy alkotmánybírósági döntésben is tetten érhető.
A téma összetettségére figyelemmel, illetve terjedelmi megfontolásokat alapul véve tanulmányom célja egy átfogó és tömör képet adni a takarékszövetkezetek integrációjának jellemzőiről, a felmerült egyes alkotmányossági aggályokról[3], továbbá az Alkotmánybíróság álláspontjában bekövetkező - az állam gazdasági szférába történő beavatkozásának nagyobb teret engedő - változásról[4] a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról és egyes gazdasági tárgyú jogszabályok módosításáról szóló 2013. évi CXXXV. törvényen[5] keresztül az Alaptörvény tükrében.
A törvény megszületése előtt a jogalkotó a takarékszövetkezetek, valamint azok hálózatával összefüggésben feltárta a releváns problémákat, valamint az alábbiakban kifejtettek szerint jellemezte helyzetüket, mely a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról és egyes gazdasági vonatkozású jogszabályok módosításáról szóló T/11651. számú törvényjavaslat általános indokolásában megtalálhatók. Ezeket az Alkotmánybíróság döntésében foglaltak alapján mutatom be.
A jogalkotó a 2013. évben már úgy vélte, hogy Magyarországon az akkoriban működő takarékszövetkezeti rendszer, ill. hálózat nem nyújt kellő védelmet betéteseinek, ill. tulajdonosainak. A takarékszövetkezeti rendszer irányítása és működése túlságosan szétaprózódott, nem hatékony, ugyanakkor számos kockázatnak teszi ki a befektetőket, partnereket; a Tv. hatályba lépése előtti takarékszövetkezeti működésben nincsenek egységes működési, kockázatkezelési, fedezetértékelési, prudenciális stb. szabályzatok, ill. nem kívánt meg egységes működést a közreműködő tagszervezetektől.
Felmerült továbbá, hogy a takarékszövetkezeti hálózat tagjai - a Tv. hatályba lépése előtt - négy intézményvédelmi alaphoz (OTIVA, TAKIVA, REPIVA, HBA) csatlakozhattak, amelyek eltérő tagsággal, intézményvédelmi lehetőséggel, erőforrásokkal stb. rendelkeztek. A rendszer - széttagoltsága miatt ugyanakkor - nem volt képes hatékonyan ellátni feladatait, ill. a szükségeshez képest jelentős többletköltséggel járt 4 szervezet működtetése, tekintettel az átfedésekre, a párhuzamosan létező "többes" tisztségekre stb.
Az állam előzetes konzultációt folytatott a takarékszövetkezetekkel és célul tűzte ki annak hatékonnyá tételét és stabilizálását, melynek megvalósításához azt a feltételt szabta, miszerint úgy szán közpénzt az integráció megvalósítására, hogy az új intézményvédelmi alap keretében fog működni, amelynek pénzeszközeihez a takarékszövetkezetek hozzájárulnak akként, hogy a jelenlegi intézményvédelmi alapok eszközei oda átkerüljenek.
A törvényjavaslatban megjelent az is, mely szerint a prudenciális szabályozással, intézményvédelemmel és szavatoló tőke szolgáltatással foglalkozó intézményvédelmi alapok egységesítése komoly hatékonysági, prudenciális és garanciális előnyöket jelentene az egész rendszer működése szempontjából. Azért is célszerű új szervezetet létrehozni - vélte a jogalkotó -, mert ez a legegyszerűbb módja a jelenleg is létező intézményvédelmi alapok konszolidálásának. A választott felépítés - az állam szerint - különösen gyors döntéshozatalt tesz lehetővé.
A fentiekre tekintettel a piaci kihívások és a hatékony takarékszövetkezeti működés érdekében a Magyar Állam jogszabály-alkotás révén takarékszövetkezeti integrációt hozott létre. A jogszabállyal létrehozott integrációnak két központi szerve
- 289/290 -
lett. Az egyik a központi banki funkciókat már akkoriban is ellátó Takarékbank, a másik a prudenciális szabályozással, intézményvédelemmel és szavatoló tőke szolgáltatással foglalkozó Integrációs Szervezet.
Az újonnan létrejövő integrációs szervezet közös intézményvédelmi szervezetként működik (magába integrálja a korábban működő intézményvédelmi alapokat), egyes prudenciális szabályzatokat bocsát ki, szavatoló tőkét szolgáltat az integráció tagjainak, ill. vizsgálhatja a megfelelő tőkeellátottságot az egyes takarékszövetkezeteknél. Amennyiben a minimális tőkeellátottság nincs meg, akkor átmeneti időszakra tőkeemeléssel stabilizálja a működést.
A Tv. hatályba lépésekor működési engedéllyel rendelkező szövetkezeti hitelintézetek a törvény erejénél fogva az új integráció tagjaivá válnak, és kötelesek részvényessé válni a Takarékbankban (amennyiben még nem azok).
A törvényjavaslat tartalmazta továbbá, hogy számos precedens van a kötelező tagság előírására, így a gazdálkodó szervezetek kötelező gazdasági kamarai tagságára, az orvosok, állatorvosok, ügyvédek, közjegyzők, mérnökök, könyvvizsgálók, gyógyszerészek, építészek, vagyonőrök, hegyközségek stb. kötelező kamarai tagságára.
A kormányzati munka már 2012. év december havában megkezdődött a takarékszövetkezetek átalakítására vonatkozóan, alapvetően annak érdekében, hogy egy tőkeerős és biztonsággal működő szektort hozzanak létre.[6]
Ezt követően a takarékszövetkezetekkel való egyeztetés végett az integráció reformjáért felelős kormánybiztos 2013. június 21. napján - pénteki napon, 19 óra körül, e-mail útján - meghívta 2013. június 24. napjára (hétfőn reggel 9 órára) a takarékszövetkezetek vezetőit a Parlamentbe, hogy "a szövetkezeti szektorral kapcsolatos tapasztalatokról és az azokból levonható tanulságokról" történő konzultációra sor kerüljön. A konzultáció keretében felvázolt koncepciót aznap tárgyalta a Kormány, illetve másnap a konkrét törvényjavaslatot is benyújtották[7].
A miniszterelnök - a javaslat Kormány általi haladéktalan megtárgyalását és elfogadását követően - a 2013. június 24. napján kelt indítványában[8] kérte az Országgyűlés elnökétől a törvényjavaslat kivételesen sürgős eljárásban történő tárgyalását úgy, hogy a módosító javaslat benyújtására 2013. június 26-án, az elrendeléstől számított három óráig legyen lehetőség, a módosító javaslat(ok)ról történő szavazásra és a zárószavazásra 2013. június 27-én kerüljön sor, mindezt az egyes házszabályi rendelkezésekről szóló 46/1994. (IX. 30.) OGY határozat 128/A. § (1) bekezdésére alapítva, a hivatkozott szakasz (3) bekezdés a) pontjában foglaltak alapján.
Az Országgyűlés kivételes sürgős eljárás során elfogadta 2013. június 27. napján a 2013. évi CXXXV. törvényt, melyet a köztársasági elnök - alkotmányos jogával élve - megfontolásra visszaküldött az Országgyűlésnek. Ezután a jogalkotó 2013. július 5. napján tartott ülésnapján kisebb módosításokkal megszavazta a törvényjavaslatot, melyet a köztársasági elnök aláírt, így a kihirdetést követően 2013. július 12. napján hatályba lépett, kivéve egyes rendelkezéseit.
A törvény módosította a hitelintézeti törvényt és más releváns jogszabályokat, valamint a törvénnyel létrehozta az integrációs szervezetet, rendelkezett annak működéséről.
A szövetkezeti hitelintézeti integráció - 2013. évben - 121 önálló, magántulajdonban lévő szövetkezeti hitelintézet - takarékszövetkezet, hitelszövetkezet, illetve kisebb bank - együttműködése volt.
Az alábbiakban - a teljesség igénye nélkül - a Tv. hatályba lépése előtti szabályozáshoz képest legfontosabb változásokat tekintem át.
A Tv. hatályba lépésével a jogalkotó új, kötelező tagság elvére épülő intézményvédelmi szervezet ernyője alá integrálta a szövetkezeti hitelintézeteket, mellyel egyidejűleg hatályon kívül helyezte az Integrációs Szerződést[9], továbbá az intézményvédelmi alapokat is megszüntette. Mindezekkel teljesen új intézményi alapokra helyezte a szövetkezeti hitelintézetek integrációját.
Ennélfogva az integráció alapja a kötelező tagság. A törvény hatálybalépésekor működési engedéllyel rendelkező szövetkezeti hitelintézetek a törvény erejénél fogva az Integrációs Szervezet tagjaivá váltak. A jövőben alakuló szövetkezeti hitelintézetek kötelesek csatlakozni az integrációhoz, kötelesek részvényessé válni a Takarékbank Zrt.-ben és taggá válni az integrációs szervezetben, erre a már működési engedéllyel rendelkező szövetkezeti hitelintézetek esetében a törvény erejénél fogva került sor.
A Tv. hatályba lépésének napjával létrejött a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezete (a továbbiakban: SZHISZ), mely jogi személy, kényszertagság elvén alapuló intézményvédelmi szervezet. Kihangsúlyozandó, hogy a SZHISZ-szel azonos szervezet korábban a szektorban nem létezett, ugyanakkor hasonló funkciót töltöttek be az
- 290/291 -
érdekképviseleti szervek a hozzájuk kapcsolódó intézményvédelmi alapokkal (pl.: OTSZ-OTIVA szerveződés). A SZHISZ tagjává váltak ex lege a szövetkezeti hitelintézetek, a Takarékbank Zrt, illetve az MFB[10] is.
A Tv. rendelkezései alapján megállapítható, hogy a SZHISZ-t erős, irányítási jogosítványokkal ruházta fel a jogalkotó tagjai vonatkozásában (kivéve az MFB-t). A szervezet induló vagyona két részből tevődött össze, egyrészt a megszüntetett intézményvédelmi alapok (OTIVA, REPIVA, HBA, TAKIVA) vagyonából, másrészt az MFB vagyoni hozzájárulásából, mely alatt egy egyszeri 1 milliárd Ft-os hozzájárulást, továbbá a Tv. 20. § (1) bekezdésében megállapított összeget[11] ért a Tv.
A Takarékbank vált a szövetkezeti hitelintézetek integrációjának központi bankjává, így annak egyik motorjává. (Tv. 1. § (2) bek., 15. § (1) bek.)
A Tv. egyik legrelevánsabb újítása a Takarékbank tulajdonosi szerkezetében[12], illetve az integrációban résztvevő hitelintézetekhez fűződő viszonyának átalakításában, az irányító szerepének megerősítésében és kiszélesítésében érzékelhető. A Tv. hatályba lépése előtt a tulajdonosi szerkezet a következők szerint alakult: takarékszövetkezeti hitelintézetek 60,42 %, MFB 39,28 %, OTSZ 0,29 %, egyéb részvényesek 0,01%. A Takarékbank részvényeinek két fajtája volt; a törzsrészvény, illetve 235 db "B" sorozatú szavazatelsőbbségi részvény. A Tv. hatálybalépésével létrejött az ún. "C" sorozatú elsőbbségi részvény 320 000.-Ft értékben, 160 db.
A teljes szövetkezeti hitelintézeti szektort magában foglaló kockázatközösséget hozott létre, ún. egyetemleges felelősségre építve, ám nem a magánjogban használatos formájában, hanem annak is egy revideált tartalmával.
A törvény hatálybalépését követően az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség alkotmányjogi panaszt nyújtott be annak számos rendelkezése ellen az Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálata, valamint az alaptörvény-ellenes rendelkezések megsemmisítése érdekében. Ezt követően további 135 db, magánszemélyek (szövetkezeti tagok) által benyújtott panasz, ezenkívül 3 db szövetkezeti hitelintézeti kérelem, valamint 1 db, részvénytársasági formában működő bankok által közösen benyújtott indítvány érkezett.
A fenti indítványozói körön kívül később bírói indítvány is érkezett az Alkotmánybírósághoz, mely alapján 2014.07.07. napján meghozta a 3192/2014. (VII. 15.) AB határozatot, mellyel részletesen nem foglalkozom jelen tanulmányomban, csak annyiban, amennyiben a témához szükséges teljesség igénye megköveteli.
A 3192/2014. (VII. 15.) AB határozatban megállapítást nyert, hogy a Tv. egyes rendelkezései Alaptörvénnyel való konformitását alkotmányjogi panaszok alapján egy másik ügyben [20/2014. (VII. 3.) AB határozatban] már megvizsgálta, ezért az ügy az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 31. § (1) bekezdése alapján részben ítélt dolognak (res iudicata-nak) minősült. Ennek megfelelően a vonatkozó indítványi elemek tekintetében az Alkotmánybíróság az eljárást megszüntette.
Az indítványozók az Alaptörvény alábbi rendelkezéseinek sérelmét vélték felfedezni:
- Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésében biztosított vállalkozáshoz való jogot,
- a XIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz való jogot,
- a XXIV. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való jogot és
- a XXVIII. cikk (7) bekezdésében garantált jogorvoslathoz való jogot,
- a XV. cikkben megfogalmazott diszkrimináció tilalmát.
- Az indítványozók a jogállamiság követelményének szempontjából aggályosnak tartották, hogy az érintetteket nem vonták be a jogalkotási folyamatba, és a jogalkotó nem biztosított kellő felkészülési időt.
- Kifejtették továbbá, hogy a Törvény által megvalósított jogkorlátozásnak nincs alkotmányos indoka, ezáltal sérti az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdését.
- Az indítványozók előadták, hogy a Törvény alapján a szövetkezeti hitelintézetek elveszíthetik tulajdonukat (részesedésüket) a Takarékbankban. A tulajdonkorlátozás első lépcsőjét a többségi tulajdon elvesztésében, második lépcsőjét a tulajdon kötelező eladásában látták.
- Az indítványozók álláspontja szerint a Törvény rendelkezései ellentétesek az Alaptörvénnyel és az Európai Unió jogával is. A rendelkezések különösen sértették, kiüresítették az Alaptörvény XIII. cikkében biztosított tulajdonhoz való jogot, a tulajdonhoz kapcsolódó szavazati jog gyakorlását, a tulajdonhoz fűződő képviseleti jog szabad gyakorlását. Álláspontjuk szerint hiányoznak a kisajátítás alkotmányos feltételei. A vállalkozás szabadságával, a tisztességes gazdasági verseny elvével, és a diszkrimináció tilalmával ellen-
- 291/292 -
tétes, hogy a Törvény alapján a Takarékbank szövetkezeti hitelintézet részvényeseinek bankszámláját vezető szervek - a Takarékbankot kivéve - kötelesek 2013. október 31-én hatályos bankszámlaszerződést felmondani.
- Kifogásolták továbbá, hogy a Törvény nem biztosítja a Takarékbank és az Integrációs Szervezet döntéseivel és határozataival szembeni jogorvoslat lehetőségét, ami az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésének sérelmét jelenti.
- Az indítványozók nézete szerint a Törvény előkészítésére és elfogadására a jogalkotási követelmények megsértésével került sor.
- Az indítványozók a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) rendelkezéseinek be nem tartását is állították. E körben a felkészülési idő hiányát sérelmezték, továbbá hivatkoztak a jogrendszerbe illeszkedés, a hatásvizsgálat, illetve a véleményezési eljárás hiányára. Az indítványozók a Jat. sérelmén keresztül az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésének a sérelmét látták megvalósulni, mivel ezen alaptörvényi előírás szerint a jogszabályok mindenkire kötelezőek. Az egyik magánszemély indítványozó a többiekétől eltérő kérelmében az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének a sérelmét állította a véleményezési eljárás hiányára, és - a Tv. több rendelkezésével összefüggésben - az ellentmondó szabályozási tartalomra, valamint a normavilágosság sérelmére hivatkozással.
Mindezek közül csupán néhány problémát tekintek át.
Az Alkotmánybíróság - a beérkezett alkotmányjogi panasz(ok) nyomán a Tv. vonatkozásában lefolytatott vizsgálat során született - 20/2014. (VII.3.) AB határozatban az alábbiak szerint döntött.
1) Megállapította, hogy a Tv. több rendelkezése alaptörvény-ellenes volt, így azokat megsemmisítette.
Alkotmányellenesnek bizonyult a Tv. 14. § (4) bekezdésének "illetve esetleges jogutódjaikon" szövegrésze, ami a megsemmisítést követően a következő szöveggel maradt hatályban: "A Takarékbank Zrt. részvényese - az MFB-n és a Magyar Postán kívül - nem gyakorolhatja a részvényesi jogait és esetleges elővásárlási vagy más részvényhez fűződő előjogait, amennyiben [...]".
Alkotmányellenesnek bizonyultak továbbá a Tv. 20/A. § (4) bekezdésének "- az alábbi sorrendben -", illetve az ", amennyiben a sorrendben megelőző helyen álló személyek a követelésért nem álltak helyt és fizetésképtelenségüket jogerős
bírósági ítélet mondta ki". A Tv. 20/A. § (4) bekezdése a megsemmisítést követően az alábbi szöveggel maradt hatályban: "(4) Az 1. § (4) bekezdésében szereplő egyetemleges felelősség alapján az adóson kívül az Alaptól, a többi szövetkezeti hitelintézettől, az Integrációs Szervezettől illetve a Takarékbank Zrt.-től lehet az egész követelést követelni. Az adóson kívül az Alaptól akkor lehet követelni az adós fenti tartozását, ha az adós jogerős ítéletben megállapított vagy nem vitatott tartozását az esedékességtől számított további 30 napon belül sem teljesíti. Az egyetemlegesség alapján fizetendő összegért az Alap 60 napon belül köteles az adós helyett a fenti határidőt követően helytállni. Az egyetemlegesség alapján fizetendő összegért az Alapot követően a többi szövetkezeti hitelintézet, az Integrációs Szervezet, illetve a Takarékbank Zrt. áll helyt."
2) Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményt is megfogalmazott. A testület megállapította, hogy a Tv. "19. § (3) bekezdése, 17/D. §-a, 17/H. § (2) bekezdése, valamint a törvény 1. melléklet IX. 9.1. e) pontja alkalmazása során az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdéséből következő alkotmányos követelmény, hogy a mintaalapszabályok csak olyan kötelező elemeket tartalmazhatnak, amelyek a törvény céljainak eléréséhez nélkülözhetetlenek, vagy a törvény végrehajtását szolgálják, illetőleg a hitelintézetek integrált működésére irányadó európai uniós követelmények teljesítéséhez szükségesek".
3) Az Alkotmánybíróság a törvény egészének és a fentieken túli, más támadott szabályai vonatkozásában történő alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló - az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésére alapított -indítványokat elutasította, más vonatkozásban az eljárást megszüntette, az indítványokat pedig egyebekben visszautasította.
Ez alapján megállapítható, valamint kihangsúlyozandó, hogy az Alkotmánybíróság a törvény vonatkozásában az alaptörvény-ellenesség megállapítása tárgyában az indítványokban található érveket nagyrészt elutasította.
- 292/293 -
Az indítványozók álláspontja szerint a jogalkotó nem biztosított kellő felkészülési időt[13] a jogszabály alkalmazására való felkészüléshez, és ezzel az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében írt jogállamiság - és az abból levezetett jogbiztonság - sérelmét okozta.[14]
Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata értelmében jogállami követelmény, hogy a jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály alkalmazására való felkészülésre. A jogbiztonság követelménye a jogszabály hatálybalépése időpontjának megállapítására vonatkozóan azt a kötelezettséget hárítja a jogalkotóra, hogy kellő időt biztosítson
- a jogszabály szövegének megismerésére;
- a jogalkalmazó szervek számára a jogszabály alkalmazására való felkészüléshez;
- a jogszabállyal érintett szervek és személyek számára annak eldöntéséhez, hogy miként alkalmazkodjanak a jogszabály rendelkezéseihez. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy annak vizsgálatát, hogy a felkészülési idő megfelelő-e, illetve, hogy sérti-e a jogbiztonság követelményét, a szabályozás tartalmi változásaira figyelemmel kell elvégeznie. Az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy az alkotmányellenesség csak a jogszabály alkalmazására való felkészülést szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető vagy sértő elmaradása, illetőleg hiánya miatt állapítható meg (összefoglalóan lásd: 6/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [233]-[238], [241]).
A Tv.-t az Országgyűlés 2013. július 5-ei ülésnapján fogadta el, és azt 2013. július 12-én hirdették ki, rendelkezései pedig - néhány kivétellel - a Tv. 21. §-a értelmében a kihirdetést követő napon, tehát 2013. július 13-án léptek hatályba.
Az Alkotmánybíróság az integráció - a Tv. által meghatározott - menetrendje főbb állomásainak[15] áttekintését követően megállapította, hogy a szektort érintő változások terjedelme és mélysége nyilvánvalóan jelentős. Kétségtelen az is, hogy a jogalkotó lényegében felkészülési idő nélkül léptette hatályba és rendelte alkalmazni a Tv. előírásait, ami a kellő felkészülési idő jogbiztonságból levezetett követelményével összefüggésben szokatlan, rendkívüli megoldás. A bevezetett rendelkezések jellegük szerint korlátozóak voltak, ugyanakkor a jogszabály pontos menetrendet tartalmazott a Tv.-ben foglalt előírások végrehajtására, illetve arra nézve, hogy az érintett jogalanyoknak - köztük az indítványozóknak - mikor, milyen módon kell - tevőlegesen - alkalmazkodniuk a tevékenységüket meghatározó, megváltozott jogszabályi környezethez. Az Alkotmánybíróság állásfoglalása szerint annak megítélése szempontjából, hogy elegendő idejük volt-e az érintetteknek arra, hogy magatartásukat a jogszabály előírásaihoz igazítsák, elsősorban ez utóbbinak van jelentősége.
Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában [127] kimondta, hogy a Tv. csak néhány olyan előírást tartalmaz, mely a szövetkezeti hitelintézetektől (illetve az integrációval érintett bankoktól) tevőleges, aktív magatartást követelt meg[16]. Mindazonáltal ezzel kapcsolatban kihangsúlyozandó, hogy az Alkotmánybíróság az előbb leírt indokolásában kifejtette, miszerint jellegük szerint ezek a rendelkezések korlátozóak.
Nem tartom elfogadhatónak az Alkotmánybíróság fentiekben ismertetett indokolásában a kellő felkészülési idő vonatkozásában kifejtett érvelését, amikor is - véleményem szerint helyesen - hivatkozik az irányadó gyakorlatára[17], felvázolja a jogbiztonság követelményeként meghatározott elemeket, melyek elvártak a kellő felkészülési idő biztosításához. Ugyanakkor álláspontom szerint az Alkotmánybíróság többségi döntésében figyelmen kívül hagyta azon - saját - megállapítását, miszerint a szabályozás tartalmi változásaira figyelemmel kell elvégezni a felkészülési idő megfelelő voltának vizsgálatát, mivel leszögezte, hogy a Tv. néhány rendelkezése, mely aktív magatartást vár el a címzetti körtől, jellegük szerint korlátozóak voltak. Véleményem szerint téves az az alkotmánybírósági érvelés, mely szerint alaptörvény-konformmá teszi mindezt az a tény, hogy a Tv. programszerű módon előír "pontos határidőkkel" egy menetrendet, ezáltal lehetővé téve azt, hogy a címzettek magatartásukat a normához igazítsák, ugyanakkor figyelmen kívül hagyva ama körülményt, hogy a törvény kihirdetését követően - a jogalkotó lényegében felkészülési idő nélkül - léptette hatályba és rendelte alkalmazni azt.
Ennélfogva nem tartom helyes iránynak ezt az alkotmánybírósági érvelést, mely szerint a Tv. által meghatározott pontos menetrend meglétére helyezte a hangsúlyt e tárgykör vizsgálatánál és ez alapján vonta le a konklúzióit a kellő felkészülési idő vonatkozásában. Egyetértek Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleményében előadottakkal, ezáltal jogbiztonság követelményének megfelelő javaslatával [364], mely szerint a reformok bevezetéséhez elengedhetetlenül szükséges az átmenet biztosítása [ezen érvelés alátá-
- 293/294 -
masztására felhozta a 6/2013. (III. 1.) AB határozatban kifejtett indokolást, valamint az 51/2010. (IV. 28.) AB határozatot].
Az Alkotmánybíróság korábbi, 51/2010. (IV. 28.) AB határozatban a jelentős változást indukáló jogszabályokkal összefüggésben megállapította, hogy a kellő felkészülési idő követelményének érvényesüléséhez lehetővé kell tenni azt is az érintettek számára, hogy a helyzetükre vonatkozó, megváltozott jogszabályi környezethez - újabb döntésekkel - alkalmazkodjanak. A felkészülési idő nem önmagában való követelmény, hanem arra is szolgál, hogy a személyek, akik a régi jog alapján döntéseket hoztak, tudják azt korrigálni, és az új helyzethez igazodó döntéseket hozni. Amikor csak technikai felkészülésről van szó, a felkészülési idő nagyon rövid is lehet.
Ám véleményem szerint jelen esetben nem beszélhetünk technikai jellegű felkészülésről a Tv. által elvárt aktív magatartások megtételekor, hiszen azok az Alkotmánybíróság által elismerten korlátozó jellegűek, továbbá ahogy már kifejtettem ezen az sem változtat, ha pontos menetrend alapján cselekednek a címzettek.
Az Alkotmánybíróság a következők szerint ítélte meg tehát a kellő felkészülési időt a Tv. rendelkezéseinek tartalmát vizsgálva; annak ellenére, hogy az integráció maga a szektor működésének sajátosságait illetően alapvető újításokat hozott, konkrétan az integrációval érintett hitelintézetek számára a Tv.-ben leírt - határidőkkel biztosított - integrációs menetrend csak néhány lépés megtételét írta elő. A jelzett időtartamok rövidnek minősülnek, mindazonáltal - tekintettel a különösen "érzékeny" pénzügyi szektorra - kirívóan rövidnek, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztetőnek nem tekinthetők, nem tették eleve lehetetlenné a jogszabályi rendelkezésekhez való alkalmazkodást.
Ez a tény, illetve a szektor különös szenzitivitása okkal indíthatta a jogalkotót arra, hogy az előkészítési és felkészülési folyamatot a lehető legszűkebb körre szűkítse.
Azzal az indítványi elemmel kapcsolatban, miszerint a jogalkotó elmulasztott egyeztetni az integrációval érintett szervezetekkel, az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy "a törvénytervezet előkészítése nem része a jogalkotási folyamatnak, ezért az egyeztetés törvényi kötelezettségének, avagy a társadalmi vita megszervezésének elmaradása politikai felelősséget keletkeztet a jogalkotó oldalán, de nem eredményezi a törvény közjogi érvénytelenségét" [165/2011. (XII. 20.) AB határozat, 478, 500.].
Az indítványozók szerint a Tv.-nek a kötelező integrációról szóló rendelkezései [1. § (1) bekezdés e) és t) pont, (2)-(3) bekezdés, 3. §, 5. §, 11. § (7) bekezdés, 18. § (3) bekezdés[18], 19. § (4) bekezdés] sértették az egyesülésnek az Alaptörvény VIII. cikk (2) bekezdésében biztosított szabadságát (és ezzel összefüggésben az Alaptörvény II. cikkéből levezethető cselekvési autonómiát). A bankok a Tv. módosítását követően benyújtott kiegészítő indítványukban kiterjesztették kérelmüket a Tv. következő rendelkezéseire: 20/A. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) pont, (12) bekezdés, 17/C. § (1) bekezdés, 17/D. § (1) bekezdés, illetve a Hpt. 2013. november 30-ai hatállyal módosított 5. § (3) és (6) bekezdésére, valamint a szintén módosított 8. § (1)-(2) bekezdésére is.
Az Alkotmánybíróság a korábbi Alkotmányban [63. § (1) bek.] deklarált egyesülési jog tartalmának összevetése alapján nem látta akadályát annak, hogy jelen ügy elbírálása során a korábbi gyakorlatában kidolgozott elveket és megállapításokat - a 13/2013. (VI. 17.) AB határozat (Indokolás [32]) alapján - figyelembe vegye. (Ezzel ellentétes álláspontot képviselt Pokol Béla alkotmánybíró, aki az Alkotmány és az Alaptörvény szabályozásának eltérő jellegére helyezte a hangsúlyt.)
A Tv. miatt a továbbiakban hitelintézet szövetkezeti formában kizárólag az integráció intézményvédelmi szervezetében (SZHISZ) való tagság létesítése/fenntartása mellett működhet (kilépés esetében új működési engedélyt kell kérni és a szövetkezeti működési forma nem tartható meg). A jogalkotó egyidejűleg a Tv.-nyel hatályon kívül helyezte a szövetkezeti hitelintézetek által kötött Integrációs Szerződést és kötelező integrációt hozott létre. A tagság kötelezettségekkel (pl. tagdíjfizetés, szabályzatok, utasítások betartásának kötelezettsége) és jogokkal is jár (pl. intézményvédelmi szolgáltatások igénybevétele az SZHISZ igazgatóságának döntése alapján, az Alap által nyújtott mögöttes védelem).
Az Alkotmánybíróság korábban már több ízben vizsgálta a szervezetekben való kötelező tagság (ún. kényszertagság) intézményét. Megállapította, hogy "az egyesülési szabadságot mind az egyesülés valamilyen okból történő megtiltása, mind az egyesülésre való kötelezés, azaz a kényszertagság előírása korlátozhatja. Az egyesülési jog - mint alkotmányos jog - korlátozására azonban, az idézett határozatban is meghatározott követelmények (szükségesség és arányosság) megtartásával kerülhet
- 294/295 -
sor." [41/2002. (X. 11.) AB határozat, ABH 2002, 295, 302.][19]
Ez alapján az Alkotmánybíróság konstatálta, hogy a kötelező SZHISZ-tagság - kényszertagság - mindezek alapján közvetlen összefüggésben áll az egyesülési szabadsággal, valamint a szervezetek cselekvési autonómiájával, ám ezeket korlátozza. E közjogi korlátozás alkotmányosságának vizsgálata során azonban szem előtt tartotta a szervezetek cselekvési autonómiájának magánjogi sajátosságait is.
Az Alkotmánybíróság ennélfogva azt vizsgálta, hogy az egyesülési jog, illetve a cselekvési autonómia Tv. általi korlátozása megfelel-e az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglalt szükségességi-arányossági tesztnek[20]. A korlátozás szükségességével kapcsolatban elvégzett mérlegelést követően az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az átlátható, prudens működés biztosítása[21] és a betétbiztonság növelése (és ezzel összefüggésben az ügyfelek tulajdonhoz való jogának a védelme) olyan alkotmányos értékek, melyek az egyesülési jog és az ezzel összefüggő cselekvési szabadság, mint alapjog korlátozását szükségessé és alkotmányossá teszik.
Ezzel ellentétben Kiss László különvéleményében kifejtett azon álláspontját osztom [355], miszerint egyes kivételes esetekben az Alkotmánybíróság a szükségesség fennállásának vizsgálata során teret engedett (a fent ismertetett[22]) általános alapjogi tesztnél enyhébb mérce alkalmazásának is. E szerint: "[a]lkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, [...] nem elkerülhetetlenül szükséges, [...] a korlátozás által elérni kívánt célhoz képest aránytalan" [pl.: 20/2005. (V. 26.) AB határozat, ABH 2005, 227.]. Nézete szerint még ennek az enyhébb alapjog-korlátozási tesztnek sem felelnek meg a Tv. egyesülési jogot, vállalkozáshoz való jogot (és a tulajdonhoz való jogot korlátozó rendelkezései). Ennek elsődleges okaként azt jelölte meg, hogy a határozat többségi Indokolásához képest - az alapjog-korlátozó rendelkezések vizsgálatakor - más álláspontra helyezkedett az alapjog-korlátozásra vonatkozó bizonyítási kötelezettség megosztásának alakulásáról. Ugyanis, ahogy rámutatott az alapjogi teszt alkalmazása során - kivételesen - hangsúlyt kaphat a "nyomós közérdekre" való hivatkozás is. Az egyesülési és vállalkozási joggal való összefüggésben a "nyomós közérdekre" hivatkozó jogalkotó maga köteles ennek fennállását bizonyítani.
A "közérdek", mint alapjog korlátozását alátámasztó indok veszélyeire jól mutat rá Bragyova András gondolatmenete, aki - a tulajdonhoz való jogkorlátozás kapcsán - utal arra: a közérdekűség vonatkozásában, miszerint egyáltalán - a tulajdonjog alapjogi korlátozásának megítélésében - bármilyen törvény-cél elfogadható közérdekűnek, ha valamilyen ésszerű indok felhozható mellette. Az alkotmányos berendezkedés gazdaságpolitikai semlegessége miatt a gazdaságpolitikai célok gyakorlatilag mindig elfogadhatók közérdekű célnak. Az Alkotmánybíróság nem vizsgálja, hogy a "közérdek" tényleg közérdek-e, hanem általában el kell fogadnia a törvényhozó politikai döntését. Ez az Alkotmánybíróság alkotmányos helyzetéből és szerepéből következik: a lehetséges szabályozási célok és kivitelezésük közötti választás a törvényhozó "politikai" döntése - legalábbis a tulajdonjog-korlátozás itt vizsgált esetében - a gazdaságpolitikai célokkal indokolt tulajdonkorlátozásban [336].
Azaz: az Alkotmánybíróságnak olyan indokot kell elfogadnia alapjog-korlátozást alátámasztó okként, aminek létezését maga ellenőrizni nem feltétlenül tudja; hanem csak a jogalkotó érvelésére tud támaszkodni.
Kiss László különvéleményében rámutatott továbbá, hogy nem lát olyan "nyomós közérdeket" (még kevésbé alkotmányos célt vagy értéket - lásd a különvélemény [358]-[361] bekezdéseit), amely a törvény által intézményesített kényszerintegrációt alaptörvénykonformmá tenné. Egyetértett az indítványozókkal, - s a való élet tényei is ezt valószínűsítik -, hogy a jogalkotó csupán általános jellegű, gazdaságpolitikainak tekinthető érvekkel próbálja legitimálni az alapjogkorlátozásokat. Törvényi szinten megfogalmazott politikai szempontok, célok, törekvések önmagukban azonban nem teszik alkotmányjogilag is legitimmé az alapjogkorlátozást. Ezenfelül arra is rávilágított Kiss László, hogy "jelen esetben azonban még csak az Alaptörvényben tételezett értékről vagy célról sincs szó, legfeljebb a Tv.-ben írt, a kényszerintegrációt megvalósító törvény megalkotását inspiráló indokokról. Ezt a törvényhozói érvelést fogadja el, ezt emeli fel a határozat többségi indokolása 'alkotmányos értékké', s éppen ez az, amit alapjaiban kifogásolt: a törvényi szinten megjelenő politikai, gazdaságpolitikai célok alkotmányos értékként, célként való elfogadását az alkotmányossági vizsgálat során és pedig az Alkotmánybíróság által lefolytatott, az alkotmányértelmezés során szükségszerű érdemi-kritikai felülvizsgálat nélkül".
Az indítványozók elsősorban úgy vélték, a Tv. jelentős hatással van a szövetkezeti hitelintézetek működésére, gazdálkodására, tulajdoni viszonyaira és tulajdonosi jogaik gyakorlására, mindezzel a tulajdonhoz való jog[23] sérelmét okozva.
- 295/296 -
A Tv. következő rendelkezései valósítanak meg a panaszosok szerint a tulajdonosi pozícióba történő alaptörvény-ellenes beavatkozást:
a) A Tv. 5. §-a és 16. §-a, mivel megszüntetik az önkéntes intézményvédelmi alapokat és vagyonuk az SZHISZ-re száll át.
b) A Tv. 12. § (2)-(3) bekezdései, mert leszűkítik a Takarékbank részvényesi körét, s korlátozzák a Tv. hatályba lépése előtt jogszerűen részvényt szerzők jogait.
c) A Tv. 13. § (4) bekezdése (minden takarékbanki részvényes csak egyfajta elsőbbségi részvénnyel rendelkezhet) és ezzel összefüggésben a 19. § (3) bekezdése (a "B" sorozatú szavazatelsőbbségi részvények kötelező letétbe helyezése, s az új, "C" sorozatú elsőbbségi részvény átvételének kötelezettsége), valamint a 20. § (11) bekezdése (a "B" sorozatú részvénnyel való szavazás kizártsága). Az indítványozók sérelmezték, hogy a korábbi, "B" sorozatú elsőbbségi részvények helyett kötelesek átvenni az új sorozatú elsőbbségi részvényeket, a Tv. azonban nem szól az ezekhez az új részvényekhez fűződő jogokról.
d) A Tv. 14. § (3) bekezdése (a takarékbanki részvényekre vonatkozó rendelkezési jog korlátozása), mivel - az indítványozók álláspontja szerint - ez a rendelkezés nem egyeztethető össze a polgári jogi tulajdonjog tárgya feletti szabad rendelkezési joggal.
e) A Tv. 14. § (4) bekezdése, mivel olyan esetekben teszi lehetővé a szövetkezeti hitelintézetek takarékbanki részvényesi jogainak korlátozását, amelyek a Takarékbanktól - tehát a tulajdonolt szervezettől magától - függenek (pl. a tőkemegfelelés nem éri el a Takarékbank által előírt szintet, a szövetkezet nem teljesítette a Takarékbank utasítását), ez pedig visszás helyzetet eredményez.
f) A Tv. 20. § (10) bekezdése MFB vételi joga Takarékbank-részvényre vonatkozóan többek között akkor, ha a Takarékbank új - az SZHISZ igazgatósága által meghatározott szövegű - alapszabályát a részvényes nem szavazza meg (vagy tartózkodik, esetleg távol marad a szavazástól)] az indítványozók szerint kiüresíti a tulajdonhoz kapcsolódó részvényesi jogok szabad gyakorlásának lehetőségét. A rendelkezés ugyanis azt jelenti, hogy a Takarékbank tulajdoni arányainak megváltoztatását követően a kisebbségben maradt részvényesek még a működési szabályok megalkotásakor sem szavazhatnak meggyőződésüknek, érdekeiknek megfelelően, autonóm módon.
Az indítványozók tulajdonhoz való jog sérelmére vonatkozó érvelésére reagálva az Alkotmánybíróság mindenekelőtt kihangsúlyozta - korábbi gyakorlatát alapul véve -, hogy "az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más." (ABH 1993, 373, 379-380.). Ugyanez a határozat kimondta: "Az alapjogi tulajdonvédelem sajátosságai miatt az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és az eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás arányosságának megítélése lett. Az alapjog-korlátozás szükségessége, illetve elkerülhetetlensége vizsgálatánál itt eleve figyelembe kell venni, hogy az Alkotmány 13. § (2) bekezdése a kisajátításhoz csupán a közérdeket kívánja meg, azaz, ha az értékgarancia érvényesül, ennél szigorúbb szükségesség nem alkotmányos követelmény. A tulajdon társadalmi és gazdasági szerepe, különösen az egyes szabályozó intézkedések beleilleszkedése adott gazdaságpolitikai feladatokba, egyébként is sokkal nehezebbé teszi a szükségesség vagy elkerülhetetlenség megállapítását, mint más alapjogok esetében, ahol inkább lehetséges általános érvényű viszonyítás. Demokratikus társadalomban természetes, hogy a tulajdont érintő gazdasági és szociális kérdésekben a közérdeket igen eltérően ítélik meg. A törvénnyel érvényesített közérdek alkotmánybírósági vizsgálata ezért nem a törvényhozó választásának feltétlen szükségességére irányul, hanem - még ha formálisan nem is a közérdek fennállására irányul, hanem a szükségesség-arányosság ismérveit alkalmazza - arra kell szorítkoznia, indokolt-e a közérdekre hivatkozás, illetve, hogy a közérdekű megoldás nem sért-e önmagában is valamely más alkotmányos jogot [...]. A közérdek és a tulajdonkorlátozás arányossága vizsgálatánál viszont az Alkotmánybíróság általában is meghatározhatja azokat az ismérveket, amelyek a beavatkozás alkotmányosságát eldöntik. Ezzel ellensúlyozhatja azt a kényszerű veszteséget, amelyet a jogbiztonság közérdek szükségességének korlátozott felülvizsgálata miatt szenved. Aránytalannak tekinti például az Alkotmánybíróság a tulajdonkorlátozást, ha annak időtartama nem kiszámítható. [...] Más esetekben a tulajdonkorlátozás arányosságához szükséges lehet a kártalanítás." (ABH 1993, 373, 381-382.).
- 296/297 -
Az Alkotmánybíróság tehát megerősítette azon álláspontját, miszerint a tulajdonhoz való jog nem minősül korlátozhatatlan alapjognak: az Alaptörvényben foglalt feltételek teljesülése estében - a megfelelő alapjogi garanciák tiszteletben tartása esetében - az állami beavatkozás nem kizárt.
A támadott rendelkezésekkel összefüggésben azt kellett megvizsgálnia az Alkotmánybíróságnak, hogy amennyiben azok a tulajdonhoz való jog korlátozását valósítják meg, akkor e korlátozásra - az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében írtaknak megfelelően - más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, illetve a közérdek védelme érdekében került-e sor, s a korlátozás arányossága megállapítható-e.
Az Alkotmánybíróság célszerűnek látta a tulajdonhoz való jogot érintő kérelmeket csoportosítva elbírálni. Először a Tv.-nek
a) az integrációval, majd a Takarékbankban végrehajtott tőkeemeléssel kapcsolatos indítványi elemeit (l. Indokolás 3.3. pont),
b) aztán a pénzügyi kockázatközösség szabályait támadó kérelmeket (l. Indokolás 3.4. pont),
c) ezután az intézményvédelmi alapok jogutódlására vonatkozó előírásokat (ld. Indokolás 3.5. pont),
d) végezetül a Tv. egyéb rendelkezéseit támadó panaszokat vizsgálta (l. Indokolás 3.6-3.9. pontok).
Mindenekelőtt megjegyezni kívánom, hogy e résznél terjedelmi szempontokra tekintettel kizárólag az a) pontban felvetett indítványi elemekkel foglalkozom.
Az integrációval, majd a Takarékbankban végrehajtott tőkeemeléssel kapcsolatos indítványi elemek alkotmányosságának vizsgálatakor az indítványozók által kifogásolt rendelkezések vonatkozásában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az integrációt létrehozó törvényi rendelkezések tekintetében a tulajdonhoz való jog esetleges sérelme vizsgálandó. Kihangsúlyozandó, hogy az Alkotmánybíróság a vizsgálat során szem előtt tartotta, hogy az egyes hitelintézetek a magas fokon szervezett pénzügyi rendszer alrendszereként működnek. A pénzügyi rendszer a nemzetgazdaság alrendszere, ami viszont a társadalmi rendszer egyik legfontosabb alrendszere (pl. a politikai mellett). Az Alkotmánybíróság szerint "dominó-hatás" folytán akár egyetlen pénzintézet bedőlése tovagyűrűzhet, ronthatja az országkockázatot, ez leminősítést és államadósság-növekedést okozhat, az negatívan érinti a beruházási szférát, a foglalkoztatást, a szociális ellátórendszereket stb. A kockázat-felmérés és elemzés, megelőzés és elhárítás ma már nem csak a pénzügyi szektorban elsőrendű kötelesség, de a gazdasági és politikai döntéshozók körében, így a kormányzati gazdaságstratégiában és operatív irányításban is az. A gazdaságpolitikai intézkedések alkotmányjogi megítélése során minderre az Alkotmánybíróságnak is tekintettel kell lennie [162].
Döntésének meghozatala során a testület áttekintette és figyelembe vette az előzményeket, a kötelező integráció megteremtése érdekében bevezetett, konkrét szabályok tartalmát is, elsősorban az indítványozók által megjelölt és sérelmezett rendelkezéseket. Továbbá rögzítendő, hogy az Alkotmánybíróság e rendelkezéseket nem vizsgálta egyenként a támadott részletszabályok tulajdonhoz való jogot érintő hatását tekintve, így azt sem, hogy ha van is ilyen hatás, az adott előírás az alapjog-korlátozás szükségességi-arányossági tesztjének megfelel-e, hanem a rendelkezéseket (az integráció egészét) egységben bírálta el. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az alábbiak alapján összességében és széles összefüggés-rendszerben az integrált működés megteremtését illetően a közérdekre történő hivatkozás megalapozott volt jelen esetben, ezáltal a támadott Tv.-i rendelkezések megsemmisítésére irányuló kérelmeket elutasította.
Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában a következő közérdekűséget megalapozó érveket gyűjtötte össze az alaptörvény-konform módon történő alapjog-korlátozás alátámasztása végett.
a) A pénzügyi infrastruktúrának a fenntartása és működőképességének biztosítása olyan közérdek, mely az állami gazdaság- és pénzügypolitika részeként a tulajdont (és vagyoni autonómiát) érintő beavatkozást indokolttá tehet, a tulajdon társadalmi felelősségére, nemzetgazdasági szerepére, szociális kötöttségére figyelemmel. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az integráció szervezeti rendszere és eszköztára jelentős mértékben szűkíti a szövetkezeti hitelintézetek függetlenségét gazdasági döntéseik meghozatalában, mindez a szövetkezetek önállóságát korlátozza, ugyanakkor ismét hangsúlyozta, hogy a tulajdonhoz való jog korlátozása kapcsán viszonylag szűk körű a vizsgálódási lehetősége van atekintetben, hogy mennyire megalapozott a jogalkotó részéről a közérdekre való hivatkozás. Különösen így van ez - a jelenlegihez hasonló - reformtörvények kapcsán, melyek egy gazdasági szektort alakítanak át gazdaságpolitikai célkitűzések alapján.
- 297/298 -
b) Az Alkotmánybíróság tovább sorolta a közérdeket megalapozó érveket, mely alapján megállapítást nyert, hogy nyilvánvalóan közérdek körébe tartozik a többszázezer takarékszövetkezeti betétes érdekeinek védelme és betéteinek biztonsága, hiszen a takarékszövetkezeti betétek iránti bizalom megingása valamennyi betét (tehát a banki betétek) biztonságát is érinti, és ezen keresztül az ország minden betétesének és az egész gazdaságnak az érdekeit. Az eddig széttagolt, kis egységek autonómiája egyfelől gyengül, egyesített gazdasági-pénzügyi erejük, hatékonyságuk és biztonságuk folytán viszont másfelől erősödik. Kimondta a testület, hogy a szektor stabilitása mellett (ami a betétesek érdekeinek védelmét szolgálja) a jövedelmezőség is javulhat (az átalakítás hosszútávon a tulajdonosok érdekében is áll).
c) A szövetkezeti hitelintézetek átvilágítása - és így a rejtett kockázatok, tehát a valós helyzet feltárása[24] - az Alkotmánybíróság felfogásában szintén közérdeknek tekinthető. Ugyanígy közérdekű cél volt a szektor működési kockázatának a csökkentése, amit az integrációban megvalósuló egységes szabályok szerinti kockázatkezelés és az állam anyagi hozzájárulása is biztosít.
d) Végül a nemzetgazdasági fejlődés szempontjából közérdeknek minősítette a szövetkezeti hitelintézetek hitelezési tevékenységének az intenzívebbé tételét, amit az állam anyagi hozzájárulása és az SZHISZ vagyonának szavatoló tőke mivolta biztosít.
Az Alkotmánybíróság a korlátozás arányosságának vizsgálata során fontos szempontként értékelte, hogy bár az integráció szerveinek irányítási jogai meghatározó módon befolyásolják a szövetkezeti hitelintézetek működési önállóságát, ezt kompenzálják az összehangolt működésből eredő előnyök (elsősorban az üzleti kockázatok csökkenése és a jövedelmezőség növelése), illetve az a tény, hogy a szektor stabilitásának és biztonságának védelme érdekében az állam az MFB-n keresztül jelentős összeggel járul hozzá az intézményvédelmi feladatok ellátásához, növelve a szektor pénzügyi stabilitását. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint jogi értelemben az állam nemcsak elvesz a rendszerből (az egyes hitelintézetek önállóságából), hanem hozzá is ad (materiális fedezetet, biztonságot). Ugyanakkor hangsúlyozta az Alkotmánybíróság: a jogalkotó a Takarékbanknak és az SZHISZ-nek a Tv.-ben meghatározott módon biztosított irányítási jogosultságok révén olyan jelentős mértékben csökkentette az integrációval érintett hitelintézetek gazdasági önállóságát, s ezáltal olyan, a tulajdonjogba történő beavatkozást valósított meg, mely az ezt ellensúlyozó előnyök hiányában alaptörvény-ellenes lenne. A gazdasági-vagyoni autonómia (és annak csökkentése) értéke nem határozható meg egzakt módon, így a korlátozás ellentételezéseként is csak az SZHISZ vagyonát képező - MFB által könyvvizsgálói értékelés eredményeként rendelkezésre bocsátott - 136,5 milliárd Ft tényét lehetett figyelembe venni, az egyéb (remélt) előnyök értékét nem.
Miután közérdekből - az értékgarancia érvényesítése mellett - akár a tulajdon teljes elvonása is alkotmányos lehet, ehhez képest a szövetkezeti hitelintézetek integrálása, tevékenységük összehangolása az önállóságukat kisebb mértékben érintő intézkedés. Ráadásul az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában már azt is megállapította, "[a] jogszabályi korlátozások sokasodására adott válaszként kitágul a »klasszikus kisajátítás« fogalma, amelyet az állam akkor alkalmazott a (rendszerint ingatlan-) tulajdon valamely közcélhoz elengedhetetlen megszerzésére, ha azt polgári jogi ügylettel nem tudta megszerezni. De ahogy egyre több tulajdonkorlátozásért jár a kisajátításhoz hasonló védelem, egyre több korlátozást kell minden ellentételezés nélkül elviselni" (ABH 1993, 373, 381.). Ez az alkotmányjogi érvelés felerősödött egyrészt az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésének második mondata ("A tulajdon társadalmi felelősséggel jár.") által, másrészt a gazdasági-pénzügyi válság által fenyegetett szektorokban szükségessé vált gazdaságpolitikai intézkedéseknek köszönhetően.
Figyelemmel a szövetkezeti hitelintézeti szektor sajátosságaira és a fentebb kifejtettekre, az alapjogkorlátozás szükségessége és arányossága megállapítható volt az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, ezért a támadott rendelkezések megsemmisítésére irányuló kérelmeket elutasította.
Az Alkotmánybíróság indokolását atekintetben nem találom elfogadhatónak, miszerint a Tv. támadott rendelkezései tulajdonhoz való jogba történő beavatkozást valósított meg, mely az ezt ellensúlyozó előnyök hiányában alaptörvény-ellenes lenne, tehát az arányosság vizsgálata során az Alkotmánybíróság az állam által jutatott pénzösszeget vette alapul a korlátozást kompenzáló előnyként, továbbá a "biztonságot". Azonban - úgy vélem - az arányosság vizsgálatánál a hangsúlyt az alapjog-korlátozás mértéke és a közérdek relációjára kellett volna fektetnie[25] a vizsgálat során. Egyetértek Bragyova András különvéleményében kifejtettekkel, amennyiben a tulajdonkorlátozás alkotmányossága gyakorlatilag az arányossági vizsgálat eredményétől függ. Arányosságon a korlátozás célja és terjedelme viszonyát értjük. A tulajdonkorlátozás vizsgálatakor arra kérdezünk rá, hogy a norma milyen társadalmi állapotot kíván létrehozni vagy erősíteni a tulajdon korlátozásá-
- 298/299 -
val, majd ezt vetjük össze a korlátozás mértékével. Ha az alapjog-korlátozás kényszerítően következik a norma (fenti értelemben vett) céljából, és nincs enyhébb - kevesebb alapjog-korlátozással járó - lehetőség a cél elérésére, a korlátozás alkotmányjogilag elfogadható, tehát nem aránytalan.
Az alapjogi tulajdonvédelem sajátosságai miatt az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és az eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás arányosságának megítélése lett. Ebből következően a tulajdonhoz való jog közérdekből alkotmányosan - értékgarancia megfizetése nélkül - korlátozható egészen addig, ameddig a korlátozás mértéke az elérni kívánt céllal - a közérdekkel - arányos. Bizonyos esetekben viszont a tulajdon súlyos megterhelése/korlátozása - de még nem a klasszikus kisajátítás - megkövetelheti a veszteség kiegyenlítését, vagy annak mérséklését, vagyis a bizonyos mértékű értékgaranciát.[26] Ennek indoka a megterhelés/beavatkozás és az azt igazoló közérdek közti arányosság biztosítása. Ez esetben tehát az értékgarancia az arányosság eleme.
Az értékgarancia elvét kell érvényesíteni, vagyis a kisajátításhoz hasonló védelmet kell nyújtani akkor, amikor a közérdekből történő korlátozás súlyosnak minősíthető, mert a kisajátításhoz hasonló állapothoz vezet a dolog konkrét elvonása nélkül, vagyis az érintettet egyenlőtlen és elfogadhatatlan áldozat meghozatalára kényszeríti, és ezzel súlyosan beavatkozik a tulajdon védelméhez való jogába.
Az Alkotmánybíróság többség általi indokolásban megállapította azokat az érdekeket, melyek közérdeknek tekinthetők, továbbá kifejtette, hogy a Tv. vitatott rendelkezései olyan tulajdonjogba történő beavatkozást valósított meg, mely az ezt ellensúlyozó előnyök hiányában alaptörvény-ellenes lenne. Kihangsúlyozandó, hogy az Alkotmánybíróság nem mondta ki, hogy a tulajdon korlátozása olyan súlyos jelen esetben, mely okán megkövetelhető a veszteség kiegyenlítése, ennek ellenére tekintettel van álláspontjának kialakítása során az ellensúlyozó előnyökre, amik voltaképpen azt mégis kompenzálják (tehát hallgatólagosan mégis elismerte a tulajdon majdhogynem kisajátítást eredményező korlátozását). Ezzel elégségesnek fogadta el az Alkotmánybíróság az állami kompenzációt az előnyökben és a 136,5 Mrd Ft-ban meghatározva, mellyel a Tv. vonatkozó rendelkezései alaptörvény-konformmá váltak.
Megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság határozatában nem hagy(hat)ta figyelmen kívül, hogy az indítványokban kifogásolt integrációs folyamat alkotmányossági megítélésének lényegi kérdése tulajdonképpen az állam gazdasági szerepvállalása (annak indokoltsága, mértéke és módja, azaz a szükségessége és arányossága), ezért röviden visszatekintett annak történetére, továbbá kitekintett a globális gazdaság és az európai integráció jelen kihívásaira, a társadalmi rendszer egészén belül a gazdasági és a pénzügyi, valamint a jogi alrendszerek egymáshoz való viszonyára.
Kihangsúlyozta továbbá az Alkotmánybíróság, hogy az állam gazdasági szerepvállalásával összefüggésben - az aktuális nemzetgazdasági, pénzügyi, államháztartási körülményeket és az Alaptörvény értékrendjét szem előtt tartva - szükséges áttekinteni az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatát is, hiszen éppen az állam gazdasági szerepvállalása terén a "rendszerváltó" (a tervgazdaságról a piacgazdaságra áttérő) Magyarország sajátos és radikális változáson ment át. Általánosságban a gazdaságpolitikához való viszonyt megalapozó 33/1993. (V. 28.) AB határozat áttekintését követően az Alkotmánybíróság a 21/1994. (IV. 16.) AB határozatára hivatkozva mutatott rá arra, miszerint abban továbbfejlesztve kimondta az Alkotmánybíróság, hogy "[a] piacgazdaság közvetlen jellemzőjeként az Alkotmány csak annyit tartalmaz, hogy benne a köztulajdon és magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. Az Alkotmány egyébként nem kötelezi el magát a piacgazdaság semmilyen tartalmi modellje mellett. [...] Az Alkotmánybíróság ezért elvontan, általános ismérvvel csak a szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az »állami beavatkozás« kritikus nagyságát, amelynek túllépése már - a piacgazdaság sérelme miatt - alkotmányellenes. Az a beavatkozás minősíthető így, amely fogalmilag és nyilvánvalóan kizárná a piacgazdaság létét; például az általános államosítás és a szigorú tervgazdálkodás bevezetése. [...]. A piacgazdaság fenntartása és védelme egyben folyamatos alkotmányos feladat is, amelyet egyrészt a gazdasági versenynek az Alkotmányban is előírt »támogatásával«, de mindenekelőtt az egyes alapjogok érvényesítésével és védelmével lehet és kell az államnak megvalósítania. Ennek az alapjogvédelemnek viszont megvan a maga módszertana és megvannak a maga ismérvei. (Pl. a tulajdonkorlátozás »átmenetisége«, mint az arányosság egyik összetevője, már valódi alkotmányossági mérce. Ez az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata: ABH 1991, 22, 27.; ABH 1992, 95, 126, 129.)". (ABH 1994, 117, 119-120.)
Ebben a kérdéskörben az Alkotmánybíróság a 8/2010. (I. 28.) AB határozatban, korábbi gyakorla-
- 299/300 -
tát fenntartva, azt az 59/1995. (X. 6.) AB határozatra hivatkozással a következőkkel egészítette ki. "A gazdaságpolitika meghatározása, ezen belül egyes tevékenységek támogatása, befektetések ösztönzése vagy éppen háttérbe szorítása önmagában nem alkotmányossági kérdés (620/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 542.). Alkotmányossági kérdéssé akkor válik, ha a gazdaságpolitika konkrét jogszabályi megvalósítása alkotmányos jogot sértő vagy diszkriminatív módon történik. [59/1995. (X. 6.) AB határozat, ABH 1995, 295, 300.]" (ABH 2010, 23, 54.)
Ily módon érthető és elfogadható, hogy az Alkotmánybíróság egyes törvények alkotmányosságának vizsgálata során nem eliminálhatja a törvény megalkotását indukáló sajátos gazdaságipénzügyi helyzetet, azonban ebből - véleményem szerint - annak a negatív gyakorlatnak a felerősödése következhet, amely végeláthatatlan alapjog-korlátozásokat alaptörvény-konformnak nyilvánít bármiféle közérdekre visszavezethető okokra hivatkozva, továbbá állami ellentételezésért cserébe (kisajátítás megállapítása nélkül).
Egyes alapjogok tekintetében körvonalazódik a védelem szintjéből való "visszavétel", jelen ügy kapcsán legjobb példaként szolgál a tulajdonhoz való jog védelmi szintjéből való "visszalépés", figyelemmel a gazdasági- pénzügyi válság által fenyegetett szektorokra, mely a következő érvelésből is jól kivehető. Jelen esetben az Alkotmánybíróság maga fejtette ki, hogy az az alkotmányjogi érvelés felerősödött, miszerint ahogy egyre több tulajdonkorlátozásért jár a kisajátításhoz hasonló védelem, egyre több korlátozást kell minden ellentételezés nélkül elviselni, egyrészt az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésének második mondata ("A tulajdon társadalmi felelősséggel jár.") által, másrészt a gazdasági-pénzügyi válság által fenyegetett szektorokban szükségessé vált gazdaságpolitikai intézkedéseknek köszönhetően [174].
Utalnék Pokol Béla párhuzamos indokolásában kifejtett álláspontjára - mellyel egyetértek -, miszerint "az állami gazdaságpolitika alaptörvényi kereteinek kidolgozása egy bonyolult alkotmánybírósági feladat, melyet a korábbi Alkotmány rendelkezései alapján az akkori alkotmánybírák több év alatt és több egymásra épülő alkotmánybírósági döntéssel fektettek le. Az Alaptörvény vonatkozó elvei, deklarációi és cikkeiben található rendelkezései, valamint értelmezési előírásai együttesen lényegesen eltérő kontextust hoztak létre ahhoz képest, amit az Alkotmány korábban erre nyújtott. Ezért ha ennek ismételt felépítésére teszünk kísérletet, akkor először tisztázni kell az alaptörvényi eltéréseket és az ebből fakadó eltérő irányokat a ma felvázolható állami gazdaságpolitikai alaptörvényi kereteire, majd ezután tehetjük meg, hogy a korábbi Abh.-kból néhány érvelési láncolatot és formulát is átvegyünk".
De további kifogásként felvethető, hogy a régi Abh.-k mechanikus áthozása miatt fel sem merül a gazdaságpolitika alaptörvényi kereteinél az új alaptörvényi rendelkezés a tulajdon társadalmi felelősségéről (és ami ebből esetleg az állam tulajdonba és vállalkozási jogba belenyúlási lehetőségeinek eltéréseire felhozható.) Ugyanígy az sem található az indokolásban ennek kifejtésénél, hogy a szövetkezeti tulajdon kiemelt szerepe és belenyúlásába a korlát kimondása az állam felé - melyet a korábbi Alkotmány 12. § (1) bekezdése tartalmazott - már eltűnt a mai Alaptörvényből, így az egész hitelszövetkezeti tematika alapvetően eltérő alaptörvényi keretbe került.[27]
Összefoglalva: álláspontom szerint - valamint Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolásában megfogalmazottakkal egyetértve - megállapítható, hogy ha precedens/horderejű határozatot hoz az Alkotmánybíróság, mellyel alaptörvénykonform módon lefekteti az állam gazdasági szférába történő beavatkozásának mértékét effajta jogalkotás vizsgálata révén, akkor nem hagyható figyelmen kívül az Alaptörvény által létrehozott más jogi környezet. Ennél fogva úgy vélem, az Alkotmánybíróságnak a "megahatározata" érvrendszerét nem a régi Alkotmány alapján kimunkált gyakorlatot átemelve kellene építkeznie az Alaptörvény tükrében történő felülvizsgálat nélkül, mindezt úgy téve, hogy közben megfogalmazódott - az Alkotmánybíróság által elismerten - egyes alapjog tekintetében a védelmi hatókörből történő visszalépés közérdekre, mint gazdasági biztonságra hivatkozással, mely közérdek is a gazdaságpolitikai szempontok figyelembevételén alapszik.
Írásom margójaként megjegyezném, hogy a közérdekre való hivatkozással elfogadott alapjogkorlátozások alaptörvény-konformnak nyilvánítása milyen veszélyes gyakorlatot eredményez. Álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak megszorítóan kellene elfogadni a közérdekre hivatkozással végbement alapjog-korlátozás alaptörvénykonformnak történő kimondását. Megállapítható ugyanis, hogy a jogalkotó által meghatározott célokat, ésszerű indokokat lényegében nem képes ellenőrizni az Alkotmánybíróság, ezáltal tulajdonképpen comme il faut módon elfogadja a jogalkotó érveit, mint közérdeket alátámasztó indokokat. E véleményem alátámasztására hivatkoznék Bragyova András gondolatára, miszerint "egyáltalán - a tulajdonjog alapjogi korlátozásának megítélésében - bármilyen törvény-cél elfogadható közérdekűnek, ha valamilyen ésszerű indok felhozható mellette. Az alkotmányos berendezkedés gazdaságpolitikai semlegessége miatt a gazdaságpolitikai célok gyakorlatilag mindig
- 300/301 -
elfogadhatók közérdekű célnak. Az Alkotmánybíróság nem vizsgálja, hogy a "közérdek" tényleg közérdek-e, hanem általában el kell fogadnia a törvényhozó politikai döntését. Ez az Alkotmánybíróság alkotmányos helyzetéből és szerepéből következik: a lehetséges szabályozási célok és kivitelezésük közötti választás a törvényhozó "politikai" döntése - legalábbis a tulajdonjog-korlátozás itt vizsgált esetében - a gazdaságpolitikai célokkal indokolt tulajdonkorlátozásban. Ez a "politikai" döntés a képviseleti demokrácia elvei szerint általában a törvényhozó politikai többségnek van fenntartva: ő garantálja a közérdek tartalmát és ő is viseli érte (a szintén politikai) felelősséget. A tulajdonkorlátozás célját az Alkotmánybíróság nem vizsgálja: a közérdekűséget mintegy zárójelbe teszi, elfogadva, hogy a szabályozás valamilyen közérdeket szolgál. Ha van egyáltalán elgondolható közérdek - legalább egy nagyobb csoport egészének (és nem tagjainak külön-külön) közös érdeke - ez elfogadható a tulajdonkorlátozás igazolására. Megjegyzendő, hogy a törvényhozó elfogultsága a közérdekű korlátozásnál sokkal inkább az egyenlőségi szabály (Alaptörvény XV. cikk) megsértésével lepleződik le" [336]. ■
JEGYZETEK
* E tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
[1] http://www.jogiforum.hu/interju/122
[2] Vö. Tilk Péter: Gondolatok az Alkotmánybíróság vizsgálati lehetőségének szűkítéséről. In: Ambrus István, Köblös Adél, Strihó Krisztina, Sulyok Márton, Szalai Anikó, Trócsányi László (szerk.): Dikaiosz logosz: Tanulmányok Kovács István emlékére. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged 2012; Tilk Péter: Az Alkotmánybíróság eljárásának korlátozása és az ehhez vezető események. De Iurisprudentia et Iure Publico 2011. 5. sz.; Tilk Péter: Az Alkotmánybíróság az Alaptörvényben. Közjogi Szemle 2011. 2. sz.
[3] Terjedelmi okok miatt nem teljes körűen tárgyalok minden felmerült problémát; azokra külön anyagban kerül sor.
[4] A korábbi gyakorlatához képest pl. a tulajdonhoz való joggal kapcsolatos védelmi körből való, álláspontom szerinti visszalépésről.
[5] A szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról és egyes gazdasági tárgyú jogszabályok módosításáról szóló 2013. évi CXXXV. törvényt a továbbiakban Tv. rövidítéssel jelölöm.
[7] Az OTSZ szerint; http://privatbankar.hu/penzugyek/lattak-mar-ilyen-torvenyt-kiutotte-a-biztositekot-a-kormany-a-takarekoknal-259344
[8] http://www.parlament.hu/irom39/11651/11651-0001.pdf
[9] A Tv. 18. § (3) bekezdése szerint e törvény hatályba lépésével hatályát veszíti az 1993. október 13-án megkötött, 1998. április 29. napján új tartalommal elfogadott, és azóta többször módosított, Takarékszövetkezeti Integrációs Szerződés.
[10] A Magyar Fejlesztési Bank Zrt. (a továbbiakban: MFB)
[11] A Tv. 20. § (1) bekezdése szerinti MFB-hozzájárulás teljesítésének formájáról a jogalkotó külön törvényt alkotott: a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Alapjáról szóló 2013. évi CLVI. törvény értelmében a jogalkotó létrehozott egy elkülönített állami pénzalapot, melybe költségvetési támogatás formájában befizetést teljesít (ennek mértéke a Magyarország 2013. évi költségvetéséről szóló 2012. évi CCIV. tv. módosításáról szóló 2013. évi CCVI. törvény 1. melléklet 5. pontja értelmében 135,4996 milliárd Ft).
[12] A Tv. 12. § (2) bek. alapján.
[13] A kérdéskörrel kapcsolatban lásd: Kovács Ildikó - Tilk Péter: Gondolatok a kellő felkészülési idő számításának kezdőpontjáról. Jogtudományi Közlöny 2015. 11. sz.
[14] A közjogi érvénytelenségnek a felkészülési idő hiányán kívüli okokra alapított további indítványi elemeit jelen határozat indokolásának [53] bekezdése szerint az Alkotmánybíróság a rendelkező rész 9. pontjában visszautasította.
[15] 20/2014 (VII.3.) AB határozat, Indokolás [125]
[16] Ezek a következők: 15 nap állt rendelkezésükre, hogy az előzetes kötelezettségvállaló nyilatkozatot megtegyék a "C" sorozatú takarékbanki elsőbbségi részvény átvételére, illetve hogy "B" sorozatú elsőbbségi részvényeiket letétbe helyezzék; 20 nap, hogy a PSZÁF-nél kezdeményezzék a Tv.-nek megfelelő működési engedély kiadását; 45 nap, hogy elfogadják az új alapszabályukat/alapító okiratukat az SZHISZ igazgatósága által meghatározott szöveggel, valamint 75 nap a működési engedély megszerzésére (azzal, hogy a Tv. a Felügyeletnek 8 munkanapos határidőt biztosított a döntésre).
[17] 6/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [233]-[238], [241]
[18] A jogalkotó a 2013. évi CXCVI. törvénnyel a Tv. 18. § (3) bekezdését 2013. november 30. napjával hatályon kívül helyezte. Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezett jogszabály alaptörvény-ellenességét csak kivételesen, akkor vizsgálja, ha a jogszabályt konkrét esetben még alkalmazni kellene [Abtv. 41. § (3) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság ezért a Tv. 18. § (3) bekezdése vonatkozásában az eljárást az Abtv. 64. § e) pontja alapján megszüntette.
[19] E határozat tehát megismételte és megerősítette azt a korábbi megállapítást, amely szerint "[a] kényszertagság mindenképpen közvetlenül korlátoz alapvető jogot - legyen az elméleti felfogástól függően akár az egyesülés joga, akár az általános cselekvési szabadság (Alkotmány 54. §) - ezért alkotmányosságát a szokásos alapjogi teszttel kell mérni." [38/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 249, 257.]
[20] Mely szerint alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.
[21] [146]: A tagok prudens és profitábilis működésének biztosítása érdekében létrehozott intézményi struktúra és az előírások végrehajtása érdekében bevezetett mechanizmusok (utasítások, szankciók) pedig az integráció működését szolgálják.
[22] Lásd: 20/2014. (VII. 3.) AB Határozat: Indokolás [351]-[352]
[23] Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdés
[24] A Tv. 19. § (5) bekezdése is [illetve ehhez kapcsolódóan a 15. § (16) bekezdés is] alapján.
[25] Álláspontom hivatkozási alapja: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat
[26] Lásd: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat.
[27] 20/2014. (VII.3.) AB határozat: Indokolás [318] részlet
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, PTE ÁJK Doktori Iskola.
Visszaugrás
