Az európai integráció kiindulópontja - a béke tartós biztosítása érdekében - a gazdasági integráció volt, a kontinens sajátosságát mégis szellemi közössége alkotja. Ahogy azt az Európai Bizottság korábbi elnöke, Jaques Delors megfogalmazta, Európának szüksége van lélekre is. Az elmúlt években felértékelődött az Unió szintjén az egyházakkal, vallási közösségekkel való párbeszéd szerepe, és ez ma már intézményes jelleget is ölt. Bár az Unió nem törekszik a különböző állami egyházjogi modellek egységesítésére, az Európai Emberi Jogi Bíróság elmúlt években megélénkült gyakorlata, valamint a másodlagos európai jog egyre több előírása közrehat a különböző európai modellek konvergenciájában. Az elmúlt években Európa-szerte számos jogösszehasonlító kutatás indult az állami egyházjogi kérdésekben. A jelen írás egyrészt áttekinti, hogy Európai Emberi Jogi Egyezményhez kapcsolódó joggyakorlat, melyet az Unió is vállal, milyen követelményeket tartalmaz a vallásszabadság vonatkozásában, másrészt pedig összefoglalja, hogy az Európa-jogban hogyan jelennek meg a vallásszabadsággal, a vallási közösségekkel kapcsolatos normák. Emellett tanulmányom áttekintést ad a bővülő Európai Unióban kialakult és formálódó, különböző állami egyházjogi modellekről is. Az összehasonlításból kibontakozó kép nem csak az integráció egyik, kulturális és társadalmi szempontból is figyelemre méltó sajátos vonatkozását tárja fel, hanem a magyarországi helyzet jobb elhelyezésében és megértésében is segít.
- 87/88 -
A vallásszabadság - emberi jogként - egyetemes érvényesülésre tart igényt. A védelem nemzetközileg biztosított maximuma - és egyben a nemzeti védelem minimuma - földrészünkön az Európa Tanács által intézményesített emberi jogi mechanizmus. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (Európai Emberi Jogi Egyezmény), melyet Magyarországon 1993. évi XXXI. törvény hirdetett ki, a következő rendelkezéseket tartalmazza a vallásszabadság tárgykörében:
1. Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.
2. A vallás vagy meggyőződés kifejezésre juttatásának szabadságát csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy az erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek.
A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.
Az Egyezményhez fűzött (első) Kiegészítő jegyzőkönyv a szülők jogaival kapcsolatban tartalmaz fontos tételt:
Senkitől sem szabad megtagadni az oktatáshoz való jogot. Az állam az oktatás és tanítás terén vállalt feladatkörök gyakorlása során köteles tiszteletben tartani a szülők vallási és világnézeti meggyőződésével összhangban lévő oktatáshoz és tanításhoz való jogot.
Az Egyezmény a vallásszabadságot is alapvetően az egyéni jogok felől közelíti meg, azonban a vallás sajátosságai e jog kollektív megnyilvánulásait is megkerülhetetlenné teszik. A vallásszabadság objektív, intézményvédelmi tartalma magában foglalja az egyházak, vallási közösségek önrendelkezési jogát is.[1]
Az Európai Emberi Jogi Bizottság elé került, vallásszabadsággal kapcsolatos nagyobb számú ügy bemutatását ezennel mellőzve,[2] azt vizsgálva, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság zömben az elmúlt néhány évben született ítéletei, melyek kötelezik a tagállamokat, hogyan határozzák meg a vallásszabadság érvényesülési körét, sajátos következtetéseket vonhatunk le. E joggyakorlat adhat választ a kérdésre, hogy "európai normákként" milyen minimumkövetelmények következnek az Egyezményből. E határok tisztázása akkor is hasznos, ha a nemzeti alkotmány a nemzetközi-európai minimumkövetelményeknél magasabb szintű védelmet biztosít a vallásszabadság számára.
A közelmúltig az európai emberi jogi mechanizmus kevéssé hatott közre a vallásszabadság alapjogának intézményes keretét adó állam-egyház viszony egységesülésében. Minden bizonnyal éppen az államok és az adott országban meghatározó egyház(ak) viszonyrendszerének különbözősége lehetett az egyik oka annak, hogy az Egyezmény 9. cikke más cikkekhez képest keveset adott a közös európai jogfejlődéshez. A Bizottság kis számban és alacsony arányban nyilvánította elfogadhatónak a panaszokat: 1996-ig csupán mintegy 45 olyan ügyet tett közzé, melyben a panaszosok a 9. cikk megsértését állították, és ezek közül pedig csak ötöt nyilvánítottak elfogadhatónak.[3] A Bíróság csak a közelmúltban hozta meg első olyan döntéseit, melyek az Egyezmény megsértésének tényét megállapították - míg több esetben a 9. cikk megsértésének megállapítása helyett más cikkeket "kerestek" és a vallásszabadság összefüggésének vizsgálatát elkerülték - mellőzte egyúttal a keresetek kimerítését is.
Míg egyes megfigyelők szerint az ügyek csekély száma annak köszönhető, hogy a vallásszabadság az emberi jogok "elitjéhez" tartozik, melynek biztosításával Európában nem merülnek fel súlyos problémák, mások a Bíróság konzervativizmusát hibáztatják. Így egy radikális álláspont szerint az Egyezmény 9. cikke éppen a kisebbségi vallási közösségek elnyomásának eszköze lett, ahelyett, hogy szabadságukat védte és kiterjesztette volna.[4]
Bár az esetszám nem nagy, precedensekről lévén szó, általános következtetésként megállapítható, hogy a Bíróság viszonylag széles körben tolerálta a vallási meggyőződés kifejezésre juttatása jogának korlátozását. A vallási közösségek szabad működésével kapcsolatos pozitív követelményként az eddigi joggyakorlatból leszűrhető az, hogy
- lehetővé kell tenni a vallási közösségeket jogi személyiséghez jutását (ez azonban nem jelenti a vallási közösségek egyenjogúságának követelményét);[5]
- a demokratikus államnak nincs legitim oka arra, hogy a vallási közösségek belső ügyeibe beavatkozzon;[6]
- 88/89 -
- a vallási meggyőződés kinyilvánítása korlátozható, azonban a korlátozások nem lehetnek aránytalanul súlyosak;[7]
- a vallási közösségeknek reális lehetőségekkel kell rendelkezniük istentiszteletei helyek létesítésére (ez azonban nem jelenti a korlátozások automatikus jogellenességét);[8]
- a vallási közösségek célvagyona fokozott védelem alatt áll (e fokozott védelem azonban nem vonatkozik vállalkozói vagyonukra);[9]
- amennyiben a vallási meggyőződés hirdetése és mások vallási meggyőződésének védelme verseng, nagy jelentősége van a meggyőződés kifejezési formájának és a körülményeknek, melyek között a meggyőződés hirdetésre kerül.[10]
Az elmarasztaló ítéletek sajátos közös vonásokat mutatnak: az elmarasztalt állam szinte valamennyi esetben Görögország, a sikeres panaszosok pedig az eddigi esetek jelentős részében Jehova Tanúi, de legalábbis vallási kisebbségekhez tartozó személyek. Az Egyezmény szűrőjén fennakadt két a görög államegyházi berendezkedés két, a Metaxas-diktatúra korából származó eleme: a prozelitizmus tilalmának büntetőjogi érvényesítése és a nem-ortodoxok istentiszteleti helyek engedélyeztetési eljárása, valamint néhány olyan rendelkezés, melyek a vallási közösségek önkormányzatát korlátozták. A vallási meggyőződés kifejezésre jutatását, a vallás gyakorlását korlátozó törvények nagyobb részét azonban az Egyezménnyel összeegyeztethetőnek találta a Bíróság.
Az Európai Unióhoz való csatlakozással megváltozik a magyar jogforrási rendszer és másodlagos Európa-jogi normák közvetlenül alkalmazandók, illetve implementálandók lesznek Magyarországon. Bár az integráció eredetileg a gazdaság és a biztonság kihívásaira keresett választ, mégis mára számos olyan közösségi norma jött létre, melyek az egyházi életet is befolyásolják.
Az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés 6. cikkének (2) bekezdése szerint az Unió - a tagállamok közös alkotmányos hagyományainak megfelelően - tiszteletben tartja az Európai Emberi Jogi Egyezményben foglalt alapvető jogokat. Az Európai Közösséget létrehozó szerződés hatályos szövege átfogó módon rögzíti a diszkriminációtilalmat (13. cikk).
Az Alapvető Jogok Chartája, melyet nagy viták után 2000 decemberében hirdetettek meg az Unió szervei, 10. cikkében rögzíti a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát. A Charta oktatáshoz való jogról szóló 14. cikkének (3) bekezdése szerint "tiszteletben kell tartani az oktatási intézmények alapításának szabadságát a demokratikus elvek és a szülők azon jogai kellő tiszteletben tartása mellett, hogy gyermekeik számára a vallásuknak, filozófiai vagy pedagógiai meggyőződésüknek megfelelő nevelést biztosítsanak, az e jogok és szabadságjogok gyakorlását szabályozó nemzeti jogszabályokkal összhangban." A 21. cikk átfogó módon tiltja a diszkriminációt, többek között a vallási alapon történő diszkriminációt. A 22. cikk pedig hitet tesz amellett, hogy "Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget." Az Unió készülő új alkotmányszerződése várhatóan kötelező erővel ruházza fel a Chartát és az egyházak jogi helyzetét rögzítő alább idézett jegyzőkönyvet is felveszi majd. Jelenleg még vita tárgya, hogy a vallási közösségek által sürgetett "strukturált dialógus" bekerül-e az alkotmányba, ahogy az is, hogy a preambulum milyen formában fog hivatkozni Európa vallási örökségére.
Az Amszterdami Szerződéshez csatolt 11. jegyzőkönyv szerint "Az Európai Unió tiszteletben tartja és nem változtatja meg az egyházak és vallási egyesületek vagy közösségek tagállamokban meglévő státusát. Az Európai Unió hasonlóan tiszteletben tarja a filozófiai és nem-vallási szervezetek státusát is." Azaz ezen a téren érvényesül a szubszidiaritás elve. Az egymástól - olykor egy szövetségi államon belül is erősen eltérő, történelmileg meghatározott - eltérő állami egyházjogi modellek harmonizációjára nincs mandátuma az Uniónak, de ezt kívánatosnak sem tekinthetjük.
Görögország csatlakozásakor merült föl sajátos kérdésként Athosz hegyének a görög alkotmányban is rögzített kivételes státusa. Görögország ragaszkodott ahhoz, hogy a közösségi jog elismerje e spirituális és vallási alapokon nyugvó státust, mely egy Görögország és az Európai Közösségek által kiadott közös nyilatkozatban meg is történt (a kérdésnek elsősorban a vám- és adójogi összefüggései vannak, de érinti a letelepedési szabadságot is; l. pl. a Tanács 92/12/EGK irányelve 2. cikkének 5. pontját, 1992. február 25.)
Minden bizonnyal a vallásszabadságot leginkább érintő Európa-jogi normaanyag a diszkriminációtilalom összefüggésében alakult ki. Ezen belül a munka-
- 89/90 -
jogi kérdésekben született a legtöbb előírás és jogeset. Az Unió természetéből fakadóan az egyenlő esélyek biztosítására törekszik, azaz egyfajta versenyszabadságot próbál érvényesíteni a munka világában.
Más elemek mellett, az esélyegyenlőség érdekében, a vallási, illetve hitbeli meggyőződésen alapuló hátrányos megkülönböztetést hangsúlyosan tiltják. A dolgozók alapvető szociális jogainak chartája (1989. 12. 09.) preambulumában (hasonlóan az Európai Szociális Charta (1961) preambulumához) rögzíti a diszkriminációtilalmat. Az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság 1986-ban közös nyilatkozatot adott ki a rasszizmus és a xenofóbia ellen. Az Európai Központi Bank magatartási szabályzata (2001. 03. 08.) és más rendeletek, melyek a közösségi intézményekben a foglalkoztatást szabályozzák (1860/76 (1976. június 29.), 1859/76 (1976. június 29.) kitérnek a hátrányos megkülönböztetés tilalmára. A Tanács 781/98 rendelete (1998. április 7.) rögzíti a közösségi intézmények dolgozóinak jogát az egyenlő elbánásra.
A Tanács 2000/78/EK irányelve (2000. november 27.) a foglalkoztatási és munkahelyi egyenlő bánásmód általános kereteinek a létrehozásáról preambulumában kiemeli, hogy "A valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy nemi irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetés alááshatja az EK-Szerződés célkitűzéseinek az elérését, különösen a nagyfokú foglalkoztatás és szociális védelem megvalósulását, az életszínvonal növelését, az életminőség javítását, a gazdasági és társadalmi kohéziót és szolidaritást, valamint a személyek szabad mozgását." (11. preambulumbekezdés). "E célból minden közvetlen vagy közvetett, valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy nemi irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetést azokon a területeken, amelyekre ennek az irányelvnek a hatálya kiterjed, a Közösség egész területén meg kell tiltani. A hátrányos megkülönböztetés e tiltását a harmadik országok polgáraira is alkalmazni kell, de nem terjed ki a nemzeti hovatartozás alapján való megkülönböztetésre, és nem érinti a harmadik országokból származó személyek belépését és letelepedését, valamint munkavállalási jogukat. "(12. preambulumbekezdés.) "Nagyon korlátozott körülmények között igazolható az eltérő bánásmód, ahol a valláshoz, meggyőződéshez, fogyatékossághoz, korhoz vagy nemi irányultsághoz kapcsolódó jellemző valódi és meghatározó alkalmazási elvárást hoz létre, amikor a cél legitim és az elvárás arányos. Az ilyen körülményeket a tagállamok által a Bizottsághoz eljuttatott információknak tartalmazniuk kell." (23. preambulumbekezdés.) "Az Európai Unió az egyházak és nem-felekezeti szervezetek jogállásáról szóló 11. Nyilatkozatában, amelyet az Amszterdami Szerződés záródokumentumához mellékeltek, kifejezetten elismerte, hogy tiszteletben tartja és nem kérdőjelezi meg a tagállamok egyházai, vallási szövetségei vagy közösségei nemzeti jog alapján való jogállását, és ugyanilyen módon tiszteletben tartja a filozófiai és nem-felekezeti szervezetek jogállását. Ezt szem előtt tartva a tagállamok fenntarthatnak vagy meghatározhatnak valódi, legitim és igazolt alkalmazási elvárásokat, amelyeket foglalkozási tevékenységnél megkövetelnek." (24. preambulumbekezdés.) "A hátrányos megkülönböztetés tilalma nem sértheti egy bizonyos valláshoz, meggyőződéshez, fogyatékossághoz, életkorhoz vagy nemi irányultsághoz tartozó személyek csoportja által elszenvedett hátrányok megakadályozását vagy kompenzálását célzó intézkedések fenntartását vagy meghozatalát, és az ilyen intézkedések megengedhetik egy bizonyos valláshoz, meggyőződéshez, fogyatékossághoz, életkorhoz vagy nemi irányultsághoz tartozó személyek szervezeteinek működését, amelyek fő célja e személyek különleges igényeinek a támogatása."(26. preambulumbekezdés.) "A valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy nemi irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetésben részesülő személyeknek megfelelő jogi védelmi eszközökkel kell rendelkezniük. Azért, hogy hatékonyabb védelmi szintet biztosítsanak, szövetségeket, jogi személyeket is fel kell ruházni a joggal, hogy eljárjanak, amint azt a tagállamok meghatározzák, akár az áldozatok részéről, akár támogatásukra, a bírósági képviseletre és védelemre vonatkozó nemzeti eljárásrend sérelme nélkül." (29. preambulumbekezdés.) "A bizonyítási teher szabályait kell alkalmazni, amikor hátrányos megkülönböztetés esetének gyanúja merül fel, és - az egyenlő bánásmód elvének hatékony alkalmazása érdekében - a bizonyítási teher visszaszáll az alperesre, amikor előáll a hátrányos megkülönböztetés bizonyítéka. Azonban nem az alperes feladata annak bizonyítása, hogy a felperes egy bizonyos valláshoz, meggyőződéshez tartozik, egy bizonyos fogyatékossága van, egy bizonyos életkorhoz vagy nemi irányultsághoz tartozik." (31. preambulumbekezdés.)
Az irányelv célja, hogy "a valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy nemi irányultságon alapuló, foglalkoztatási és munkahelyi vonatkozású hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek a megállapítása az egyenlő bánásmód elvének a tagállamok általi megvalósításra való tekintettel." Az irányelv 4. cikke szerint "nem jelent hátrányos megkülönböztetést, ahol az érintett foglalkozás tevékenységeinek a természete vagy az összefüggésrendszere miatt, amelyben azokat végrehajtják, az ilyen jellemző valódi és meghatározó foglalkozásbeli követelményt jelent, feltéve, hogy a cél legitim és a követelmény arányos. A tagállamok fenntarthatják az ennek az irányelvnek az elfogadása idején hatályban levő nemzeti jogszabályaikat vagy rendelkezhetnek az ennek az irányelvnek az elfogadása idején meglevő nemzeti gyakorlatuk beillesztéséről jövendő jogszabályaikba, amelyeknek megfelelően az egyházak és egyéb, valláson vagy meggyőződésen alapuló szellemiségű köz- vagy magánszervezetek esetében egy személy vallásán vagy meggyőződésén ala-
- 90/91 -
puló eltérő bánásmód nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek, ahol - ezeknek a tevékenységeknek a jellege vagy végrehajtásuk összefüggései miatt - egy személy vallása vagy meggyőződése valódi, legitim és igazolt foglalkozási követelmény, tekintettel a szervezet szellemiségére. Ez az eltérő bánásmód a tagállamok alkotmányos rendelkezéseit és a közösségi jog általános elveit figyelembe véve hajtandó végre, és nem igazolhat más alapokon történő hátrányos megkülönböztetést. Feltéve, hogy rendelkezéseit máskülönben tiszteletben tartják, ez az irányelv nem érinti a nemzeti alkotmányokkal és törvényekkel összhangban tevékenykedő egyházaknak és egyéb, valláson vagy meggyőződésen alapuló szellemiségű köz- vagy magánszervezeteknek azt a jogát, hogy elvárják az értük dolgozó egyénektől, hogy hittel, és a szervezet szellemiségéhez lojálisan tevékenykedjenek."
Sajátos kivételként, leküzdendő a katolikusok több évszázados diszkriminációjának következményeit, a rendelet kifejezett kivételt tesz az észak-írországi rendőrség és a tanerők vonatkozásában: amíg a nemzeti jog a rendőrség és a tanári kar soraiba való felvételnél indokoltnak látja az egyensúlyteremtés érdekében az egyik felekezet előnyben részesítését, ezt az Unió nem tartja diszkriminatívnak (15. cikk).
Összességében megállapítható, hogy az Unió határozottan tiltja - többek között a vallási alapon történő - diszkriminációt a munka világában. Ugyanakkor az elkötelezett szervezetek, intézmények (pl. az egyházi intézmények) fenntarthatják vallásilag meghatározott elvárásaikat dolgozóikkal szemben.
Az Európa-jogban a munka világa mellett a diszkriminációt más jellegű előírások is tiltják, így a közigazgatásban az Európai Parlament tisztviselői számára kiadott magatartási szabályzat tiltja az állampolgárokkal való kapcsolattartásban a diszkriminációt, vagy az Unió által biztosított fejlesztési segélyek vonatkozásában rögzíti ezt az elvet a Tanács 976/1999/EK rendelete (1999. április 29.).
A vasárnap védelme a tagállamok joghatóságába tartozó kérdés, azonban uniós jogszabályok jelzik, hogy a kérdésnek vallási jelentősége is van (l. a Tanács 94/33/EK irányelvét (1994. június 22.) és a 93/104/EK irányelvet (1993. november 23.)).
Az állatok védelméről szóló nyilatkozat (Az Európai Közösséget létrehozó szerződés 33. kiegészítő jegyzőkönyve) rögzíti, hogy a sajátos vallási rítusok, kulturális hagyományok és regionális örökség az állatvédelem terén figyelembe veendő. A Tanács friss hús előállításáról és kereskedelméről szóló irányelve az állatok vágásával kapcsolatban utalást tesz a sajátos vallási előírásokra (93/119/EK (1993. december 22.)). A vallási hatóság, mely a rituális vágást végzi, a hatósági állatorvos felügyelete alatt áll. Rituális vágás esetén az állat kábítása nem kötelező. [Továbbá: 92/116/EGK, 83/90/EGK (1983. február 7.) a 64/433/EGK) módosításáról, 75/431/EGK (1975. július 10.) a 71/118/EGK módosításáról, 74/577/ EGK (1974. november 18.), 72/462/EGK (1972. december 12.), 69/349/EGK (1969. október 6.), 95/23/ EGK (1995. június 22).]
Az Európai Parlament és a Tanács 2000. december 18-i 45/2001/EK rendelete az adatvédelemről tiltja "az olyan személyi adatok feldolgozása, amelyek faji vagy etnikai hovatartozásra, politikai véleményre, vallási vagy filozófiai meggyőződésre, szakszervezeti tagságra, valamint az egészségre vagy a szexuális életre vonatkoznak." (10. cikk 1. bekezdés). E tilalom azonban nem alkalmazandó abban az esetben, ha - többek között - "a feldolgozás közösségi intézmény vagy testület részét képező, a 95/46/EK irányelv szerinti nemzeti adatvédelmi törvény alá nem eső nonprofit testületi alany megfelelő biztosítékok mellett végzett törvényes tevékenysége keretében történik, politikai, filozófiai, vallási vagy szakszervezeti céllal, és azzal a feltétellel, hogy a feldolgozás kizárólag az ilyen testület tagjaira, vagy olyan személyekre vonatkozik, akik azzal rendszeres kapcsolatban állnak a testület céljainak megfelelően, és az adatok nem adhatók ki harmadik fél részére az adat alanyok hozzájárulása nélkül."
Az adatvédelemről szóló irányelv - a magyar törvényhez hasonlóan (1992. évi LXIII. tv. 30. § b)) - kiveszi a vallási testületek adatkezelését az általános szabályok közül, azonban a megfogalmazás annyival szűkebb, hogy ezt csak a tagok, vagy a "testülettel rendszeres kapcsolatban állók" vonatkozásában teszi meg. Kérdésként merülhet fel, hogy a szervezetet elhagyók mennyiben igényelhetik adataik törlését. Erre a hatályos magyar jogszabály nem ad lehetőségét, azonban az EU irányelv látszólag ezt igényelné. Ebben az összefüggésben nyilvánvaló problémaként merül fel, hogy a tagság definiálására csak az adott testület lehet jogosult.
Az Európai Parlament és a Tanács 97/36/EK irányelve szerint istentiszteletek közvetítése nem szakítható meg reklámmal. Más vallási műsorok csak akkor szakíthatók meg hirdetésekkel, ha 30 percnél hosszabbak. A tagállamoknak gondoskodniuk kell arról,
- 91/92 -
hogy a televíziózás ne tartalmazzon gyűlöletkeltést faji, nemi, vallási vagy nemzetiségi alapon. A televíziós hirdetések nem sérthetnek vallási vagy politikai meggyőződést (l. a Tanács 89/552/EGK irányelvét (1989. október 3.)).
Az egyházi intézmények által leltárba vett, a nemzeti jogalkotás által mint művészi, történelmi vagy régészeti értékkel bíró tárgyak a közgyűjteményekhez hasonlóan a kulturális javak védelme alá tartoznak (93/7/EGK irányelv (1993. március 15.)).
Több kisebb jelentőségű adózásügyi irányelv mellett az értéktöbbletadó közös szabályaira vonatkozó 6. irányelv jelzi, hogy a vallási és világnézeti szervezetek bizonyos eszközei mentességet élvezhetnek (pl. kórházi és orvosi felszerelés, jóléti és szociális tevékenységhez szorosan kapcsolódó eszközök, ifjúság- és gyermekvédelemi szolgálatok eszközei, oktatási eszközök - a vallási szervezetek ilyen jellegű intézményei a közszférához hasonló kedvezményeket élvezhetnek (13. cikk)).
A behozatali vámok alól teljes mentességet kaphatnak az időlegesen (egyes rendezvényekre) behozott vallási célú tárgyak (ld. a Bizottság 2454/93/EGK rendeletét (1993. július 2.)).
A vallásszabadságot - néhány kirívó, egyedi esettől eltekintve - valamennyi európai ország biztosítja. A vallás és a vallási közösségek kezelése Európa országaiban azonban - néhány általános elv tisztelet-benntartása és közös tendencia mellett - igen változatos. Nézőpont kérdése, hogy egy közös európai modellről beszélünk-e, melynek alapelve a semlegesség és csak részletszabályai eltérőek,[11] vagy a vallási közösségek jogállása, az oktatásügy, a finanszírozás, a házasságjog és egyéb kérdések eltérő szabályozása alapján mégis elismerjük, hogy különböző európai modellek érvényesülnek,[12] melyek azonban bizonyos szempontokból konvergenciát mutatnak. A modellekben való gondolkodás az áttekintést szolgálja, azonban nem feledhetjük, hogy nem "vegytiszta" megoldásokról van szó: egy-egy ország modellje nem laboratóriumi termék, hanem a történelem műve. Így az egy modellre jellemző jogi megoldások országonként, sőt régiónként keverednek, illetve egy-egy, a külső szemlélő számára hasonlónak tűnő jogintézmény különböző helyeken, különböző időkben nagyon eltérő valóságot takarhat.
Az államegyházi berendezkedés valamennyi érintett európai országban történelmi örökség és nem az elmúlt évtizedek terméke. Forrása tehát nem az ezekre az államokra - Anglia kivételével - jellemző nagyfokú felekezeti egység, hanem csupán a hagyományokat tisztelő, szerves fejlődés: a felekezeti homogenitás gyakran inkább az állammal való összefonódás következménye, mint sem oka.
Görögország alkotmánya "uralkodó" vallásként ismeri el az ortodox egyházat, de észak-Európa protestáns államai (az Egyesült Királyságban Anglia és Skócia, ezen túl Dánia, Norvégia, Finnország és 2000-ig Svédország) is megőrizték az államegyházi berendezkedést. Az észak-európai államok világnézetileg semlegesnek tekinthetők, mivel ezen országok az individuális vallásszabadság hatékonyan biztosítják, és a kisebbségi felekezetek tevékenységét az államegyházzal szemben sem korlátozzák: ha azonosulnak is egy vallással vagy egyházzal, abszolút toleranciát gyakorolnak a többi felekezet irányában. Finnországban az ortodox kisebbség egyenesen második államegyháznak minősül. Az állam világnézetileg semleges jellege az európai államegyházi berendezkedésű államok közül Görögország esetében kérdőjelezhető meg. Itt az állam a vallási kisebbségekkel szemben is védi az uralkodó vallást, tiltva a prozelitizmust és elő jogokat biztosít az államegyház számára. Így például Görögországban nem taníthat állami iskolában nem ortodox vallású személy, avagy bármilyen felekezethez tartozó istentiszteleti hely létesítéséhez a helyi ortodox püspök hozzájárulását is be kell szerezni. A görög államegyházi modell - szemben az észak-európai államok megoldásaival - erősen feszegeti a semlegesség kereteit.
Az egyes konkrét kérdések megoldása az adott ország történelmi fejlődésétől függően jelentősen különbözhet. Az állam - ha a polgári alternatíva lehetőségét meg is teremti - elismeri az egyházi házasságkötés érvényességét. A gyakorlatilag teljes, közvetlen költségvetési finanszírozás Görögországban és Norvégiában maradt fönn, míg a többi skandináv országban a jövedelemadóhoz vagy a jövedelemhez kapcsolt, állami segítséggel behajtott egyházi adó az egyház működésének fő gazdasági alapja. Az anglikán egyház működésének fő anyagi alapja az egyház - szekularizációval soha nem érintett - vállalkozói vagyona. Mivel mind az iskolai vallásoktatás, mind az állami felsőoktatás keretében vég-
- 92/93 -
zett hittudományi képzés általában fönnmaradt, az önálló egyházi oktatási intézmények jelentősége csekélyebb. Az összefonódással járó intézmények gyakorlati jelentősége, így például a törvényhozó vagy a végrehajtó hatalom hozzájárulásának szükségessége egyházi állások betöltéséhez, a liturgikus iratokban történő módosításokhoz vagy egyházi rendelkezések érvényességéhez az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent, de a mai napig nem szűnt meg teljesen, sőt: a brit miniszterelnök az elmúlt években igen erőteljesen befolyásolta az anglikán egyház életét a püspöki kinevezésekre vonatkozó előterjesztéseivel. Svédországban az államegyháziság 2000-re formálisan megszűnt, azonban az evangélikus egyház több tekintetben ma is sajátos jogállást élvez, pl. a temetkezésügy terén. Az egyházi adót három éve egyházi járuléknak keresztelték át, azonban változatlanul az állam hajtja be, immár valamennyi igénylő felekezet javára, melyek egy minimális méretet elérnek. Változatlanul minden adófizető fizeti a temetkezési adót az evangélikus egyház javára és a volt államegyház kiemelt támogatásban részesül a tulajdonában lévő kulturális örökség védelmére.
Az államegyház privilegizált jellegéhez való ragaszkodás, az összefonódások által, tagadhatatlanul éppen az államegyház szabadságának korlátozásával is járhat. Ugyanakkor e modell mindenütt hosszú, szerves történelmi fejlődés során alakult ki és természeténél fogva fokozatosan alkalmazkodik a változó társadalmi valósághoz. Európa többi monarchiájában, így Hollandiában, és a katolikus uralkodók országaiban (Belgiumban, Luxemburgban és Spanyolországban), ahol elválasztásra került az állam és az egyház, az uralkodói ház tagjainak a korábbi államegyházhoz való hűtlensége indignitási ok maradt.
Az állam és az egyház radikális elválasztására először az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának 1791. évi 1. kiegészítése által került sor: az "Alapító Atyák" - a bevándorlók Óvilágban üldözött felekezeti kisebbségeként szerzett tapasztalatai alapján - a vallásszabadság biztosítékát látták az egyház intézményesítettségének tilalmában. E tilalom eredetileg - egészen az Alkotmány 1868. évi 14. kiegészítéséig - csak a szövetségi törvényhozót kötelezte, így nem érintette a több tagállamban kialakult államegyházi berendezkedést. Utóbb ebből az alkotmányi tételből építette föl a Legfelsőbb Bíróság az "elválasztás falát" (wall of separation), melynek gyakorlati tartalma abban áll, hogy állam vagy állami szerv - a vallás szabadságának megóvása végett - nem részesíthet támogatásban semmilyen vallást. Ugyanakkor az állami életet körülveszik a vallási jelképek, a vallásos jellegű eskün és állami szervek működéséhez kapcsolódó imádságokon, fohászokon túl, még a bankjegyeken is vallásos tartamú jelmondat olvasható, de gyakran vallásos jelleget ölt a hazafiság kifejeződése is ("civic religion"). Az elmúlt évtizedekben az "elválasztás fala" talán alacsonyabbá vált, így mára az Amerikai Egyesült Államok sokrétű direkt és indirekt támogatásban részesíti a vallási közösségeket, illetve intézményeiket (pl.: átfogó adókedvezmények formájában). Mindenestre az intézményesítés tilalmával és a vallásszabadsággal kapcsolatos jogi helyzet korántsem egyértelmű, amit jól mutat az is, hogy ezek az ügyek a Legfelső Bíróságon általában 5:4-es többséggel dőlnek el és így a gyakorlat gyakran változik.[13]
Az Egyesült Államokkal szemben Franciaországban - a nagy francia forradalmat követő évszázad egyházpolitikai kísérletezése és harcai után - a XX. század elején végrehajtott radikális elválasztás indítéka alapvetően egyházellenes, antiklerikális és katolikusellenes - azaz korántsem semleges - feltevéseken alapult. Az eredeti cél nem a semleges állam megteremtése volt, hanem a közélet, és különösen az oktatás teljes laicizálása, az egyházi befolyás megszüntetése, magánszférába szorítása. Így a vallási közösségeket a francia állam csak kultuszegyesületekként ismeri el. A de Gaulle-korszak óta azonban Franciaország is támogatja az egyházi oktatást, illetve egy sor eredetileg egyházellenes intézkedés, így pl. a templom- és plébániaépületek századelőn történt államosítása mára az egyháztámogatás indirekt formájává alakult át, ugyanis az épületek fenntartási költségeit így döntően közpénzekből biztosítják.[14] A kérdés mindazonáltal a mai napig a legmélyebb érzékenységeket érinti, így az egyházi oktatás ötvenes években kialakult támogatási rendszerének megnyirbálására a Mitterand-éra kezdetén tett kísérletek az elmúlt évtizedek legnagyobb franciaországi tömegmegmozdulásait váltották ki, de a Balladur-kormánynak támogatás kiterjesztését célzó törekvései is jelentős tiltakozáshoz vezettek. Megjegyzendő, hogy a laicista modellt az I. világháború után Franciaországhoz (vissza-)csatolt Elzász-Lotaringiára nem terjesztették ki, hanem a Napóleon által 1801-ben kötött konkordátum hatályát visszaállítva az elismert vallások rendszerét intézményesítették, így ott mind az oktatásügy, mind a finanszírozás területén fönnmaradtak a bevett egyházakkal való kapcsolódási pontok.[15]
Az állami finanszírozási tilalom eltérő következményekkel járt: míg Franciaországban az egyház a mai napig bénító szegénységben él, addig az Egyesült Államok számtalan vallási közösségét professzionálisan szervezett adománygyűjtési akciók és gazdasági vállalkozások tartják el. E különbségre az eu-
- 93/94 -
rópai és amerikai nemzetgazdaság alapvetően eltérő mértékű központi újraelosztása is magyarázatot ad-hat.[16] Az állami közoktatás világnézetileg közömbös jellegének ellenhatásaként az egyházak átfogó iskolahálózatot építettek ki és tartanak fönn, világi képzést is végző egyetemeket is beleértve. Mindkét állam közpénzekből gondoskodik a katonai szolgálatot teljesítők lelkipásztori ellátásáról.
A radikális szeparáció eredeti indíttatása és eredménye az egyház magánszférába szorítása volt, ami együtt jár az egyházakkal való állami együttműködés kerülésével is. Ezzel a semleges állam közömbös állammá vált, ami a vallásszabadság korlátozásához vezethet, hiszen a vallási meggyőződés megjelenítésére az állam nem hagy megfelelő teret - ezzel az ilyen igényekkel nem rendelkezőket óhatatlanul privilegizált helyzetbe hozva. A semlegességen túlmenő közömbösség tehát a negatív vallásszabadságot előnyben részesíti a pozitív vallásszabadsággal szemben. Ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyházak ezen körülmények között is fenn tudtak maradni és önazonosságukat - ha esetleg a társadalom peremére szorulva is - ki tudták bontakoztatni. A francia államfelfogás ma már szervesen, a nemzeti identitást is meghatározó módon kötődik az elválasztás laicista értelmezéséhez, amint azt a közelmúltban az európai alkotmányozás vitájában is megnyilvánult. Ugyanakkor a laicista állam kevés megértést mutat a hagyományostól eltérő vallási jelenségek iránt, így a "szekták elleni harcot" 1998 óta tárcaközi bizottság koordinálja Franciaországban.
Közép-Európa német nyelvű államaiban, Németországban, Ausztriában (és Svájc német nyelvű kantonjainak egy részében) az államegyháziság és a radikális elválasztás között átmenetet megvalósító modell fejlődött ki. E modellben a hangsúly az együttműködésen van, az állam "pozitív semlegességet" - és nem közömbösséget - tanúsít. Az állam és az egyház viszonyát a kapcsolódás szóval lehetne leginkább jellemezni. A modell sarokköveit egyfelől az államegyháziság tagadása, másfelől az elválasztás helyett a bevett népegyházakkal való együttműködés hangsúlyozása jellemzi. Az irodalom többsége arra az álláspontra helyezkedik, hogy bár a német állam semleges és világi, az alkotmányozó nem döntött az elválasztás mellett, azaz az államegyház alkotmányi tilalmából csak az intézményes összefonódás tilalma következik.[17] Ugyanakkor - az alkotmányi részletszabályok változatlanul maradása ellenére - a lelkiismereti és vallásszabadság alapjogának sarkalatosabb védelme révén ma már nem tekintik az elválasztást "bicegőnek".[18] Közép-Európa német nyelvű államaiban a közjogi jogállást élvező népegyházakkal az állam sok területen együttműködik és - "kulturális felelősségének" keretében - támogatja őket, szem előtt tartva a történelmi folytonosságot és lehetőség szerint megőrizve a korábbi korszakok intézményeit és megoldásait. Az állam előzékenyen viszonyul polgárai vallási igényeihez, ami viszont másfelől az összefonódások révén gyakran már az egyházak szabad mozgásterét is korlátozza - ha összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben is, mint az államegyházi berendezkedés keretei között. Az állam és az egyház önállóságát a kapcsolódási pontokon cizellált jogi dogmatika védelmezi, így az állami egyetemekre integrált teológiai felsőoktatás esetében, vagy az egyháztagság állami nyilvántartásakor és az államilag szabályozott "kilépés" ügyében.
A múlt század végén lezajlott németországi kultúrharc nyomán az állami és az egyházi házasságjog teljesen elvált egymástól, sőt jelenleg is szankciót von magára az az egyházi szolgálattevő, aki olyanok házasságkötésénél működik közre, akik polgári házasságot nem kötöttek. A népegyházak, a történelmi vallási közösségek de a normatív feltételek teljesítése esetén az egyéb vallási közösségek is közjogi testületi jogállással rendelkeznek. Ez azonban jogi személyiségük kitüntetett elismerésén túl nem jelenti azt, hogy közhatalmat gyakorolnának: pusztán az egyesületi jellegű szervezetektől való megkülönböztetést szolgálja és a laicista modelltől való elhatárolódást mutatja. Németországban és Svájc kantonjainak többségében az állam a skandináv államokhoz hasonlóan segítséget nyújt az egyházfinanszírozáshoz a közjogi jogállással rendelkező népegyházak államilag nyilvántartott híveiktől járó adójának behajtásával. Ausztriában az egyházi hozzájárulás begyűjtését az egyház maga végzi, azonban az állam polgári jogi igénynek ismeri el ezt és biztosítja a bírósági út igénybevételének lehetőségét. A kötelező iskolai vallásoktatás tiszteletben tartja az egyén negatív vallásszabadságát, azaz a vallásoktatás kötelező az adott felekezethez tartozó tankötelesek számára, azonban gondviselőjük kérésére - illetve bizonyos életkor után saját döntésük alapján - ez alól mentesülhetnek.
A kapcsolódó modell történeti meghatározottsága szintén igen erős: nem az elmúlt évtizedek alkotmányfejlődésének terméke. Jól példázza ezt a tényt az, hogy a II. világháború utáni német alkotmányozás nem vállalta az egyházügy újraszabályozását, hanem a Bonni Alaptörvény - kimondva a lelkiismereti és vallásszabadságot - inkorporálta a Weimari Birodalmi Alkotmány egyházügyi rendelkezéseit, illetve a korábbi korszakok egyházügyi törvényhozása és megállapodásai alapjaiban érintetlenül maradtak. Az elmúlt évtizedekben erősödő kihívások, mint
- 94/95 -
a fokozódó szekularizáció, a német újraegyesülés és a rohamosan növekedő muzulmán közösség vallásjogi integrációja megkérdőjelezik a rendszer jelenlegi formában való fönntarthatóságát. Ugyanakkor érdekes, hogy a német modell közép-európai kisugárzása nem elhanyagolható.
Dél-Európa "latin" országaiban az állam és a katolikus egyház a liberális eszmék hatására, a "szabad államban szabad egyházat" jelszavával a múlt század végén elválasztásra került. E folyamat akkor az egyház heves ellenállását váltotta ki. Míg Portugáliában a Salazar-rendszer fönntartotta az 1911-ben végrehajtott elválasztást, addig a század első felében a Olaszországban és Spanyolországban a jobboldali rendszerek visszaállították a katolikus egyház államegyházi státusát. A II. Vatikáni Zsinat után, az elmúlt évtizedekben az egyház kezdeményezésére, szerződésekben kifejezett egyetértésben került sor az államegyháziság felszámolására. Ez az elválasztás tehát - szemben a korábbi franciaországi szeparációval - nem egyoldalú, a gyengébb félre kényszerített megoldás volt. Ha a franciaországi laicista szeparáció mozgatóit tekintve "rosszindulatúnak" minősítenénk, ezt az elválasztást akár "jóindulatúnak" is nevezhetjük. Az állam változatlanul számol a korábbi államegyház meghatározó súlyával és nem zárkózik el az együttműködés elől sem. Ezen együttműködés jellemző jele a két fél önállóságának kölcsönös elismerésén alapuló szerződéses szabályozás. Némileg párhuzamos a dél-európai fejlődéssel, hogy a hetvenes évek elején az egyház egyetértésével Írországban is törölték az alkotmányból a katolikus egyház privilegizált elismerését (bár Írországban az állam és az egyház kezdettől fogva szigorúan elválasztva működött: az állami jog értékválasztásait (például az életvédelem terén) nem közvetlenül az egyház, hanem az állampolgárok elhatározása formálta). Az iskolai vallásoktatás a szülők kívánságának megfelelően biztosított, azonban a hittudományi felsőoktatás nem állami, hanem egyházi egyetemeken történik.
Az elválasztással nem változott meg az egyházi házasságkötés állami elismerése és fönnmaradt az iskolai hitoktatás is. Az állam - szintén szerződés alapján - Olaszországban és Spanyolországban jövedelemadóból levonható kedvezménnyel váltotta föl a korábbi közvetlen egyházfinanszírozást. Szemben az északabbra eső egyházi adórendszerekkel, itt nem egyházi kötelezettség állami elismeréséről és végrehajtásáról van szó, hanem államilag biztosított kedvezményről: az adófizető évről évre nyilatkozatot tesz, hogy jövedelemadójának meghatározott hányadát (valamelyik) egyház támogatására, vagy egyéb közcélokra fordítsák.
Az "együttműködő elválasztás" rendszere az elmúlt évtizedek fejlődésének eredménye. Különösen azért érdemes figyelmünkre, mivel - az államszocializmus bukása utáni helyzethez hasonlóan - Dél-Európában is egy közhatalmi eszközökkel is védett uralkodó ideológia adta át helyét egy plurális rendszernek.
Az elmúlt évtizedekben általános fejlődési irányként figyelhető meg a végletek közeledése.[19] Ahogy az államegyházi berendezkedést őrző országok ma már az individuális vallásszabadság hatékony biztosítása révén, összefonódásaik ellenére is alapjaikban világnézetileg semlegesnek tekinthetők, úgy a szeparációs rendszerek egyházellenes beállítottsága is alábbhagyott, s ma már legtöbbjük - az elválasztás garanciáit fönntartva - jóindulatúan és támogatóan áll az egyházakhoz. E folyamat természetesen kétoldalú: a népegyházi struktúrák bomlása, az elmúlt évtizedek szekularizációs folyamatainak előrehaladása a feszültségek társadalmi gyökerét jórészt megszüntette: Európa országaiban ma - néhány kivételtől eltekintve - nem a vallási-felekezeti erővonalak mentén sorakoznak fel a fő érdekcsoportok: azaz jellemzően nem a felekezeti viszonyok a közélet legmeghatározóbb törés- és erővonalai.
Az Európai Tanács 1997-99-ben Luxemburgban, illetve Helsinkiben határozott arról, hogy tíz közép-kelet európai állam, valamint Ciprus és Málta vonatkozásában megkezdhető a teljes jogú tagság előkészítése. Törökország is felvételt nyert a tagjelöltek közé, azonban a felvételi tárgyalások megkezdéséről még nem határoztak. Erre tekintettel e tanulmányban a sajátos török helyzet tárgyalásától eltekintek. A tagjelöltek így is igen heterogén képet mutatnak. A két mediterrán szigetország helyzete erősen eltér a volt szocialista országok helyzetétől, melyek között talán az egyetlen közös vonás II. világháború utáni történelmük. Ugyanakkor a közeli belépés lehetőségét az Unió a Bizottság véleményét figyelembe véve tíz országnak adta meg (Bulgária és Románia felkészülése hosszabb időt vehet igénybe). Közöttük Lengyelország súlya meghatározó: a tíz esélyes tagjelölt állam
- 95/96 -
közel 80 millió polgárának több mint fele lengyel.
A küszöbön álló bővítés az Unió vallási-felekezeti viszonyainak sajátos eltolódását hozza magával. A bővítés első körére Ciprus kivételével csak olyan államok esélyesek, melyek történelmét a nyugati kereszténység határozza meg. Bulgária és Románia felvétele azonban lényegesen megváltoztatná a jelen helyzetet, hiszen jelenleg egyedül a görögök képviselik az Unióban a keleti kereszténységet. Ugyanakkor a tagjelöltek között a protestantizmus súlya nem meghatározó: egyedül az észtek többsége evangélikus. Jelentős, történelmi hagyományokkal rendelkező protestáns kisebbségek Lettországban, Magyarországon és Szlovákiában találhatók. Az ortodoxia a Balti államokban az orosz kisebbséghez kötődik, de a vallási-nemzetiségi határvonalak egybeesése jellemzi az erdélyi társadalmat is. Számottevő muzulmán lakosság csak Bulgáriában és Cipruson található: az iszlám mindkét országban döntően a török kisebbség vallása; társadalmi jellemzői erősen eltérnek a vendégmunkások és bevándorlók meghatározta nyugat-európai iszlám jellegzetességeitől, az integráció kihívásától. Lengyelországban, Litvániában, Máltán, Szlovákiában és Szlovéniában a katolikus egyház súlya meghatározó. Felvételükkel a katolikusok súlya az Unióban lényegesen növekszik majd. A vallástalanodás eltérő mértékben érintette a létezett szocializmus társadalmait. Csehország (a volt NDK mellett) az Unió legszekularizáltabb társadalma lesz, ahol a felekezeten kívüliek a lakosság többségét alkotják. A bolgár, az észt és a lett társadalom sem tekinthető túlnyomóan vallásosnak. A vallásosság alakulása Nyugat-Európához képest sajátosan mozgott az elmúlt évtizedekben: bár a magyar társadalom vallásossága többnyire az európai "középmezőnybe" illeszkedik, nálunk a vallásos emberek száma és a vallás társadalmi súlya a gyors és erőszakolt szekularizációt követően a 70-es évek óta fokozatosan növekszik, míg Nyugat-Európára inkább a lassú vallástalanodás jellemző. A két legnagyobb tagjelölt ország, Lengyelország és Románia erősen vallásos országoknak számít.[20]
Szlovénia alkotmánya (1991) - a magyar Alkotmányhoz hasonlóan - kifejezetten nevesíti a vallási meggyőződés kifejezésének mellőzéséhez való jogot. Sajátossága még a szlovén alkotmánynak, hogy a szülők jogát gyermekük saját meggyőződésüknek megfelelő nevelésére azzal a megszorítással ismeri el, hogy a gyermekek hitéleti és erkölcsi nevelésének "összhangban kell lennie a gyermek korával és érettségével, valamint lelkiismereti, vallási és egyéb meggyőződésének szabadságával."[21] Ezzel a szlovén alkotmány a gyermek jogairól szóló, New Yorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény szellemében jár el, tekintetbe véve a gyermek jogát is - szemben a korábbi emberi jogi dokumentumok megfogalmazásával.
A szlovák alkotmány (1992) preambuluma kifejezetten hivatkozik Cirill és Metód szellemi hagyatékára, azonban az alkotmány 1. cikke rögzíti, hogy a Szlovák Köztársaság "nem kötődik sem ideológiához, sem valláshoz." Az alkotmány viszonylag részletesen foglalkozik a vallásszabadsággal, rögzítve mind a pozitív, mind a negatív vallásszabadságot. A kollektív vallásszabadsággal kapcsolatban az alkotmány rögzíti, hogy "saját ügyeiket az egyházak és vallási közösségek igazgatják; létrehozzák saját szerveiket, kijelölik saját lelkészeiket, biztosítják a vallásoktatást, létrehozzák saját rendjeiket és egyéb egyházi intézményeiket, mégpedig az állami szervektől függetlenül."[22] Az alkotmány tartalmazza azt is, hogy senki sem kényszeríthető katonai szolgálatra, ha az vallási vagy lelkiismereti meggyőződésével ellentétben áll.[23]
A cseh alkotmány (1993) nem tartalmaz alapjogi fejezetet, de rögzíti, hogy a Cseh Köztársaság elismeri az emberi és állampolgári jogokat és szabadságokat.[24] "Az emberi jogokról és alapvető szabadságokról szóló ratifikált és kihirdetett nemzetközi szerződések, melyek kötelezik a Cseh Köztársaságot, közvetlenül kötelező érvényűek, és előnyt élveznek a törvénnyel szemben."[25] Az "Alapvető jogok és szabadságok chartája" rögzíti mind a pozitív, mind a negatív vallásszabadságot, a katonai szolgálat hitbeli vagy lelkiismereti okból való megtagadásának jogát, az egyházak és vallási közösségek önrendelkezési jogát, és utalást tesz az állami iskolákban történő vallásoktatás lehetőségére is.[26]
A lengyel alkotmány (1997) preambuluma az alkotmányozó nemzet felhívásakor megemlékezik azokról, akik "Istenben hisznek, mint az igazság, a jóság és a szépség forrásában, és azokról is, akik nem osztják e hitet, de ezen egyetemes értékeket más forrásokból eredeztetik." Az alkotmány kifejezetten deklarálja, hogy az egyházaknak és vallási közösségeknek azonos jogaik vannak. A hatóságoknak pártatlanoknak kell lenniük a személyes meggyőződések vonatkozásában. Olasz mintára az alkotmány rögzíti, hogy a római katolikus egyházzal való viszonyt az Apostoli Szentszékkel kötött nemzetközi szerződés és törvény határozza meg, míg a többi egyházzal és vallási szervezettel a miniszterta-
- 96/97 -
nács és a vallási szervezetek között létrejött megállapodások nyomán hozott törvények vonatkoznak.[27]
A lett alkotmány (1922 - átfogóan módosítva 1998-ban) rögzíti az állam és az egyház elválasztását.[28] A vallási szervezetekről szóló törvény (1995) kifejezetten rögzíti a negatív vallásszabadságot is. Figyelemre méltó, hogy az állampolgárok és személyek jogairól és kötelességeiről szóló alaptörvény (1991) kiemelt hangsúllyal rögzíti a negatív vallásszabadságot, illetve azt, hogy vallási vagy világnézeti okok nem mentesítenek senkit az állampolgári kötelezettségek és a jogkövetés alól. A vallási jelenséggel szembeni fenntartást az is kifejezi, hogy a pozitív vallásszabadságot kifejezett formában csak a kultuszszabadság vonatkozásában ismeri el a törvény.[29]
A litván alkotmány (1992) is rögzíti a vallási kényszerítés tilalmát, valamint, hogy a vallásgyakorlás nem valósíthat meg bűncselekményt vagy egyéb jogsértést.[30]
A vallásszabadság elismerése mellett az észt alkotmány (1992) rögzíti, hogy "az állam az egyháztól különváltan működik".[31]
Románia alkotmánya (1991) is rögzíti a pozitív és a negatív vallásszabadságot. A lelkiismeret szabadsága a tolerancia és a kölcsönös tisztelet szellemében fejezhető ki, és a vallásfelekezetek közötti kapcsolatokban a vallási gyűlöletkeltés minden formája tilos. Az alkotmány rögzíti a vallásfelekezetek állammal szembeni önállóságát, valamint azt, hogy az állam elősegíti az intézményi lelkipásztori ellátás biztosítását.[32]
Bulgária alkotmánya (1991) rögzíti, hogy a vallási intézmények az államtól elválasztva működnek, a felekezeti közösségek és intézmények és a vallási meggyőződés politikai célokra nem használható fel, és deklarálja, hogy a Bulgáriában a hagyományos vallás a keleti ortodox.
Málta alkotmánya (1964 - számos módosítással) a katolikus vallást[33] mint Málta vallását határozza meg azzal, hogy mindenki számára biztosítja a teljes vallásszabadságot is.[34] Ciprus kényes nemzetközi jogi helyzete folytán a polgárok vallási hovatartozása meghatározza közjogi helyzetüket is: az ortodoxok automatikusan a görög közösség, a muzulmánok a török közösség tagjai, míg a többi felekezet tagjai szabadon választhatnak a nemzeti közösségek között. A szuverenitását ténylegesen csak a sziget görögök lakta részén gyakorló államhatalom a vallásszabadságot a jogegyelőség szem előtt tartásával garantálja. Az autokefál ortodox egyház és a muzulmán közösség mellett az örmények, a maroniták és a "latinok" (római katolikusok) rendelkeznek elismert státussal.
A magyar alkotmány mellett az állam és az egyház(ak) elválasztásáról szóló rendelkezést Bulgária, Észtország és Lettország esetében találunk. Szlovákia és Románia az egyházak és vallási közösségek államtól való függetlenségét rögzítette alkotmányában. A volt szocialista alkotmányok szembeötlő, a legtöbb nyugat-európai alkotmányszövegektől eltérő vonása, hogy a negatív vallásszabadságot, a vallási meggyőződés kifejezésének mellőzésére irányuló jogot, a vallástól való távolmaradás jogot külön rögzítik. Az ateizmust állami erőszakkal is szorgalmazó politikai rendszerek bukása után az alkotmányozók több országban minden ideológiához óvatosan, fenntartásokkal viszonyultak.
Az emberi jogok tisztelete a koppenhágai Európai Tanács döntése szerint a demokrácia, a jogállamiság és a kisebbségvédelem mellett a tagság politikai kritériumai közé tartozik. A Bizottság jelentései arról tanúskodnak, hogy az Unió megítélése szerint a tagelölt országokban nincsenek súlyos problémák a vallásszabadsággal kapcsolatban. Ez alól tulajdonképpen csak a balkáni államok jelentenek kivételt. Romániát a Bizottság az idejétmúlt vallásügyi szabályozás miatt bí-rálta[35] - bár mindkét országban folyamatban van az új vallásügyi szabályozás előkészítése.
Az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikke szerint az Unió tiszteletben tartja az alapvető jogokat, ahogy azokat az Európai Emberi Jogi Egyezmény biztosítja. Bulgária már két ügyben alperesként szerepelt a vallásszabadság megsértése miatt az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Míg az egyik eset békés megállapodással oldódott meg (az ügyben a végrehajtási jogszabályok hiánya miatt szabadságvesztésre ítéltek egy személyt, aki vallási meggyőződésére hivatkozva élt alkotmányos jogával és megtagadta a katonai szolgálatot - a bolgár állam időközben megoldotta ezt a kérdést),[36] a másik ügyben elmarasztaló ítéletet hozott a strasbourgi bíróság.
A hasan és Chaush kontra Bulgária ügyben (2000. okt. 26.) a Bíróság egy korábban eldöntött precedensre építhetett.[37] A korábbi Serif-ügyhöz hasonlóan ebben az esetben is egy kisebbségi muszlim közösség önkormányzata volt a vita tárgya. A Bíróság megállapította, hogy a vallásszabadság eleme, hogy a vallási közösségek önkényes állami beavatkozás nélkül működhessenek, tekintettel az Egyezmény egyesülési szabadságot elismerő 11. Cikkére is. A Bíróság megállapította, hogy vallási közösségek autonómiája elválaszthatatlan a demokratikus társadalmak pluralizmusától, és így a 9. Cikk lényegi eleme. Nem csak a vallási közösséget illető jogról van szó, hanem a közösség autonómiája egyben a tagok tényleges vallásszabadságának is eleme. Ha az Egyezmény 9. Cikke nem védené a közösségek szervezeti létét, akkor
- 97/98 -
az egyén vallásszabadsága is sérülékennyé válna. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az állami hatóságok nem semlegesen jártak el és így beavatkoztak a vallásszabadságba és megismételték a Serif-ügyben beavatkozást helytelenítő tételét. A beavatkozás nem tekinthető "törvényben meghatározottnak", hanem éppen ellenkezőleg: önkényes volt. A Bíróság egyhangúlag megállapította a 9. Cikk, valamint - a jogorvoslat lehetőségének hiánya miatt - a 13. Cikk megsértését és többségi határozattal igazságos elégtételként a panaszosok nem vagyoni kárának és a költségeinek megtérítésére kötelezte a bolgár államot.
A különböző emberi jogi értékelések, így az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma, az EBESZ, illetve nem-kormányzati szervezetek jelentéseiből az olvasható ki, hogy a vallásszabadság ügye az Európai Unió közép-európai tagjelölt államaiban nem rosszabb, mint általában az uniós országokban. Az értékelésekben természetesen a szigorúan vett jogi kategóriák mellett kül- és belpolitikai szempontok is közrehatnak, azaz nem beszélhetünk objektíven alkalmazott, egységes mércékről.
A legtöbb állam sajátos jogi státust kínál föl a vallási közösségek számára. Egyes országokban a vallási közösségek alapvetően azonos jogokat élveznek, így Lengyelországban, Magyarországon és Szlovéniában. E három országban száz magánszemély vetethet nyilvántartásba vallási közösséget. Lényeges különbség, hogy míg a nyilvántartásba vétel Magyarországon formális bírósági eljárás, addig Lengyelországban és Szlovéniában a végrehajtó hatalomhoz tartozik.[38] A bejegyzés Lettországban[39] és Szlovákiában[40] is a végrehajtó hatalom hatáskörébe tartozik. Észtországban[41] a közelmúltban került át a végrehajtó hatalomtól a bíróságokhoz a nyilvántartásba vétel. Észtországban 12, Lettországban 25 felnőtt polgár szükséges az alapításhoz.
Litvániában különbséget tesznek a hagyományos vallási közösségek és az egyéb vallási közösségek között. Míg az előbbi kilenc, a legalább 300 éve litván földön honos közösségek, addig az utóbbiak egyesületként élveznek jogi személyiséget.[42] Ahogy a megkülönbözetésről az alkotmánybíróság kifejtette: "a hagyományt nem a törvény vagy a törvényhozó akarata hozza létre, és meg sem szüntetheti azt. A hagyományos egyházak és vallási szervezetek megnevezése nem jelenti ekként való intézményesítésüket, hanem pusztán rögzíti azt a tényt, hogy ezek a szervezetek hagyományokkal rendelkeznek és a társadalommal való kapcsolatuk elért egy szintet. A törvény ezzel a társadalom vallási kultúrájának fejlődését és állapotát fejezi ki."
A hatályos román törvény (1948) különbséget tesz elismert kultuszok és vallási egyesületek között. A készülő új szabályozással kapcsolatban a viták középpontjában az áll, hogy az ortodox egyház mint nemzeti egyház kapjon-e kiemelt elismerést, illetve, hogy a törvény mennyiben vegyen tudomást a hagyományos és az újonnan jelentkező vallási közösségek közötti különbségről. Legutóbb 2001 februárjában terjesztett elő a kormány egy tervezetet, mely lehetővé tenné új vallásfelekezetek nyilvántartásba vételét, amennyiben tagságuk eléri a népesség 0,5%-át. A vallásfelekezetek nagy része, és a nemzetközi közvélemény is igen negatívan fogadta és restriktívnek ítélte meg a tervezetet, mely jelenleg átdolgozás alatt áll.
Csehországban és Szlovákiában is különbséget tesznek elismert egyházak és egyesületek között. Új egyház elismertetése igen nehéz, így a kisebb csoportok egyesületként juthatnak jogi személyiséghez: Csehországban a közelmúltig 10 000 tag volt szükséges (az Egyházak Világszövetségében való tagság esetén csupán 500)[43] míg Szlovákiában 20 000 taggal kell rendelkeznie az új csoportnak.[44] Az új cseh törvény szerint 300 nagykorú állampolgár hozhat létre egyházat vagy vallási társaságot. Az alapításhoz részletes dokumentációt kell benyújtani a Kulturális Minisztériumhoz. Ha az egyház vagy vallási társaság már legalább tíz éve bejegyzetten működik, tevékenységéről évente jelentést készít és teljesíti mind az állam, mind harmadik személyek felé fennálló kötelezettségeit, akkor bekerülhet az egyházak különleges jogokkal rendelkező "elitjébe" (e különleges jogok - a szerzett jogok fenntartásával - az állami iskolákban való vallásoktatástól az iskolafenntartáson keresztül az egyházi esküvők állami elismeréséig és az állami finanszírozásig terjednek). További feltétel, hogy legalább a népesség 1 ezreléke, azaz kb. 10 000 ember tartozzon az egyházak e kiemelt körébe pályázó vallási szervezethez.[45] Az új törvénynyel az egyházak jogi státusának csehországi szabályozása az Ausztriában kialakult kétszintű jogálláshoz vált igen hasonlóvá.
Az egyházak, vallási közösségek nyilvántartásba vételéhez általában a következő adatokat kell megadniuk:
- a szervezet (másokétól eltérő) neve,
- az alapvető vallási nézetek, szertartások leírása, szent iratok bemutatása,
- nyilatkozat a jogkövető/emberi jogokat tiszteletben tartó működésről,
- a szervezet belső felépítésének leírása,
- a szervezet székhelye és képviselője,
- 98/99 -
- a szervezet pénzügyi-gazdasági működésének belső szabályai,
- a szervezet megszűnésének esetére tett rendelkezések.
A magyarországi megoldás a vallási közösségek formális bírósági regisztrációjával a tagjelöltek (és az Unió tagjai) között egyedülálló: a többi tagjelölt államban ez az állami kultuszigazgatás jogköre, mely tartalmi vizsgálatot is folytat, hasonlóan az 1895. évi XLIII. tc. eljárásához. Az államigazgatási döntés azután általában bírósági felülvizsgálat tárgya lehet. A kultuszigazgatás szerve jellemzően a Kulturális Minisztérium,[46] de vannak országok, ahol az Igazságügyi Minisztérium[47] vagy a Belügyminisztérium,[48] illetve valamilyen sajátos jogállású testület.[49] A magyar szabályozás további sajátossága, hogy a nyilvántartásba vételét kérő szervezetnek hazánkban semmit nem kell felfednie vallási nézeteiről: a formai követelmények teljesítése mellett az alapítóknak pusztán nyilatkozniuk kell arról, hogy azonos hitelveket követnek, az egyházat vallásuk gyakorlása céljából hozzák létre, vallási tevékenységük pedig nem ellentétes az Alkotmánnyal és nem ütközik törvénybe.
A tagjelölt államok jellemzően nem szűkmarkúak az egyházi jogi személyiség elismerésével: többnyire az összes belső szervezeti egység jogi személyiséget élvez az állami jogrendszerben is. Egyes országok fenntartják az ilyen jogi személyek külön bejegyzésének követelményét (így pl. Lettország vagy - a "nem hagyományos" vallási közösségek tekintetében Litvánia), vagy bejelentésének kötelezettségét (így pl. Lengyelország, a "hagyományos" vallási közösségek esetében Litvánia, Szlovákia, Szlovénia). Ahol ilyen jogintézmények vannak, ott - a magyarországi helyzettől eltérően - a belső egyházi szervezeti egységek és egyéb intézmények konstitutív vagy deklaratív regisztrációja közigazgatási szervek és nem bíróságok hatáskörébe tartozik. A külön regisztráció önmagában a vallásszabadság szempontjából nem aggályos. Vitatottabb, ha az egyházak arra kényszerülnek, hogy formálisan független szervezetként (pl. egyesületként vagy alapítványként) hozzanak létre olyan szervezeteket, melyek önazonosságát az egyházhoz való kötődés adja: így Csehországban komoly ellenállást váltott ki az, hogy az egyházi szeretetszolgálatok a jövőben nem működhetnek egyházi jogi személyként, csak civil szervezetként élvezhetnek jogi személyiséget.
Az egyházi vagyon helyzete minden volt szocialista országban kényes kérdés. Gyakorlatilag a teljes elkobzott vagyon visszaadására Lengyelországban és Szlovákiában került sor. Más országokban - így Magyarországon is - kompromisszumos megoldások születtek. Az egyházi vagyon kérdése Csehországban és Romániában vezetett súlyos feszültségekhez (Romániában jelentős részben a kisebbségi egyházak összefüggésében). Romániában a közelmúltban született meg az egyházi ingatlanok reprivatizációjáról szóló törvény; a szabályozás szerint az egyházak összes elkobzott ingatlanjukat tulajdonba kapják, azonban a jelenleg közfunkciót betöltő épületek kényszerbérletté alakulnak és az egyházak csak később léphetnek majd birtokba (Szlovákiában ehhez hasonló megoldás érvényesült). A jogbiztonság fogyatékosságai - így a reprivatizációról szóló korábbi sürgősségi kormányrendeletek végrehajtásának elmaradása óvatosságra int. További vitatott kérdés, hogy az állam mennyiben avatkozzon be az ortodoxok és a görög katolikusok tulajdoni vitáiba: az elmúlt évtizedben az állam alapvetően passzív szerepet játszott a vitás kérdések rendezésében, azaz a gyakorlatban nem vállalt felelősséget az 1948-ban kialakult helyzet következményeiért.
Egyházi adórendszert egyetlen állam sem vezetett be. Magyarország egyenlőre egyedül áll az olasz mintát követő adóhányad-irányítási rendszerrel, azonban hasonló elképzelések Szlovákiában is megfogalmazódtak. Románia, Csehország és Szlovákia quasi közalkalmazottakként fizetést biztosít az elismert felekezetek lelkészeinek. Az egyházak hitéleti tevékenységének közvetlen költségvetési támogatása nem rendkívüli.
Az egyházi iskolák jellemzően mindenütt állami támogatást élveznek. Az azonos támogatás elve Magyarország mellett Csehországban, Litvániában, Lengyelországban és Szlovákiában érvényesül. Lettország "belső törvényeinek megfelelően" vállalta a katolikus iskolák támogatását. Megjegyzendő, hogy mivel számos országban a legnagyobb felekezetek hittudományi felsőoktatása az állam egyetemekre került (vissza), így ezek költségét az állami viseli, hasonlóan az iskolai hittanoktatás költségeihez, hiszen ez a legtöbb országban a többi iskolai tantárggyal azonos státust élvez.[50]
Az érintett államok jellemzően támogatják az egyházi kulturális örökség védelmét.
Összehasonlítható költségvetések híján lehetetlen értékelhető képet adni az egyházfinanszírozás helyzetéről. Míg egyes kiadások egyes országokban alapvetően egyházi kiadások (így pl. a hittanoktatás, vagy a teológiai felsőoktatás), addig másutt ezeket közvetlenül a költségvetés biztosítja. Cipruson és Máltán jelentős vagyonnal rendelkezik az ortodox, illetve a katolikus egyház. A volt szocialista országokban alapvetően más a kiindulópont, így az állami szerepvállalás sokszor a vallásszabadság biztosításnak feltételévé vált. Azonban a kiemelkedő súlyú Lengyelországban hagyományosan állami segítség nélkül működik a katolikus egyház.
- 99/100 -
A szülők jogainak elismerése minden rendszerváltoztató országban nagy kihívást jelentett, hiszen a bukott rendszer éppen a pedagógusoktól és az iskoláktól várta ideológiájának terjesztését. A Cseh Köztársaságban és Magyarországon a vallásoktatás az iskolában fakultatív módon, a rendes tanterven kívül jelenik meg. Míg Csehországban a hitoktató az iskolától kapja fizetését,[51] addig nálunk az egyházával áll munkaviszonyban, azonban az érintett egyházak e célra költségvetési támogatásban részesülnek. Másutt inkább az a jellemző, hogy a vallásoktatás tantárgyként a többi tantárggyal azonos jogi helyzetet élvez, azonban fakultatív jellege biztosított, azaz bejelentkezni kell rá, és nem kijelentkezni róla. Észtország sajátos kivételt képez: az állami iskolákban vallásoktatás nincs, azonban - fakultatív jelleggel - felekezetektől független vallástan oktatására van lehetőség.[52] Szlovénia szintén sajátos kivételnek számít: az állami iskolákban felekezeti hittanoktatás nincs, azonban ettől a főszabálytól el lehet térni, amennyiben az egyháznak az adott településen (illetve az iskola közelében, a tanulók számára aránytalan teher nélkül elérhető helyen) nincs oktatási célra megfelelő helyisége.[53]
Ahol rendes iskolai tantárggyá vált a hittan, ott gondosan körül kellett bástyázni az egyházi jogosítványokat a tanerők és a tananyag vonatkozásában is.[54] A katolikus egyházzal kötött szerződések alapján a szabályozásba bevont kérdések jellemzően a következők:
- az állam elismeri a szülők és gyámok jogát a gyermek vallási nevelésének meghatározására, bizonyos életkor fölött esetleg teret adva a gyermek saját döntésének,
- a vallásoktatás választása vagy nem-választása nem lehet ok hátrányos megkülönböztetésre,
- a megállapodások a katolikus hittanoktatás feltételeit tartják szem előtt, és így jellemzően nem foglalkoznak az alternatívákkal,
- a megállapodások jellemzően rögzítik a hittanár státusát, mely megegyezik a többi tanáréval, azaz az iskola alkalmazottja,
- mivel a hittanár nem egyházi alkalmazott, elmozdítását az egyházi hatóság a tanítási engedély (missio canonica) elvonásával érheti el,
- a tantermek és taneszközök meghatározása jellemzően a püspöki konferenciák joga, de az anyagokat be kell mutatni az illetékes állami hatóságnak,
- a taneszközök előállításnak finanszírozásában az állam részt vállal,
- a hittanoktatás felügyelete jellemzően közös ügy, annak rögzítésével, hogy tartalma csak egyházi felügyelet alatt állhat.
A jelenlegi magyar szabályozás alapvető jellemvonásai némileg eltérnek azoktól az országoktól, ahol a hittan a többi iskolai tantárggyal azonos státusba került. Így Magyarországon a hitoktató, illetve a hittanár egyházi és nem állami alkalmazott, kinevezését, díjazását az egyháztól kapja, nem tagja a tantestületnek, nincsenek állami képesítési követelmények (az önkormányzati iskolákban, ahol nem a tanterv része a hittan), az egyház a tananyag meghatározásában teljes szabadságot élvez, és a vallásoktatás nem áll állami felügyelet alatt. Más kérdés, hogy a költségvetés - a vallásoktatás kulturális jelentőségére tekintettel - támogatja az egyházak által végzett hitoktatási tevékenységet.
A szigorú intézményes elválasztás következében Magyarországon nem volt lehetőség arra, hogy a hittudományi karokat az állami tudományegyetemekre visszahelyezzék. Vallásról lehet oktatni állami egyetemen, azonban arra nincs mód, hogy vallást oktassanak állami intézményben, mivel ez az adott vallással azonosulást feltételezi. Így a hittudományi felsőoktatási intézmények csak egyházi fenntartásban működhetnek, azonban biztosítandó a tanszabadság egyenlő érvényesülését, ezek az intézmények állami támogatást élveznek. Magyarország az intézményes elválasztás következetességével egyedül áll a régióban: az állam nem lehet világnézetileg elkötelezett intézmény fenntartója.
Másutt a teológiai fakultásokat visszahelyezték az állami egyetemekre, így Prágában a Károly Egyetemre (itt katolikus, evangélikus és huszita kar működik), Olmützben és Ceské Budéjovicében (mindkettő katolikus), Ljubljanában (katolikus), Pozsonyban (katolikus és evangélikus), Tartuban (evangélikus). Sok helyen újonnan hoztak létre hittudományi karokat állami egyetemeken, így több mint tíz lengyelországi egyetemen jött létre katolikus hittudományi kar, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen pedig hét felekezet számára négy különböző kar működik (római katolikus, görög katolikus, ortodox és protestáns). A Bukaresti Egyetemen ortodox és római katolikus teológiai karok vannak. Szófiában a St. Kliment Ohridski Egyetemen 1923-ban jött létre Teológiai Központ, melyet 1950-ben leválasztottak az egyetemről, majd 1991-ben karként visszahelyezték. Litvániában a Klaipeda Egyetemen evangélikus, a Kanuasi Vytautas Magnus Egyetemen katolikus teológiai kar működik, de vannak hitoktatóképző karok is. A Lett Egyetemen a teológiai kar felekezetközi jelleggel működik, míg a katolikus, protestáns és ortodox egyházi intézményeket az állam nem akkreditálta (a Szentszékkel kötött egyezmény szerint a rigai nagyszeminárium diplomáit és kurzusait az állam el
- 100/101 -
fogja ismerni[55] és tárgyalni fognak egy katolikus teológiai kar létrehozásáról is a Lett Egyetemen).[56] Az Olaszországra jellemző modelltől eltérően a teológiai fakultást inkorporálták a Máltai Egyetembe.[57] Lengyelországban önálló egyházi fakultások is vannak, illetve 1990 előtt is folyamatosan működött a Lublini Katolikus Egyetem. Lényeges kérdés, hogy azokban az államokban, ahol az állami egyetemeken folyik a hittudományi képzés, emellett működhetnek-e önálló egyházi intézmények, illetve, hogy ezeket az állam elismeri-e. Csehországban pl. az egyházi fenntartású felsőoktatást az állam nem ismeri el,[58] míg Lengyelországban igen. A hittudományi felsőoktatás helyének kijelölése terén szemléletes a különböző modellek közép-kelet-európai konkurenciája: míg a latin országokban a katolikus felsőoktatási intézmények jellemzően függetlenek az állami intézményektől (így pl. Olaszországban vagy Spanyolországban), addig a német nyelvterületre az a jellemző, hogy a meghatározó felekezetek hittudományi képzése integrálódott a nagy állami egyetemekre, illetve nem vált ki onnan. Úgy tűnik, Közép-Kelet-Európa rendszerváltoztató országaiban - saját hagyományaikkal is egyező módon - e vonatkozásban a német modell kisugárzása volt erősebb.
Szlovákiában és Litvániában (továbbá Horvátországban is) a Szentszékkel kötött újabb megállapodások[59] alapján a kánoni (egyházi) házasság megkötésének pillanatától civil hatásokkal rendelkezik, az egyházi bíróságok semmisséget megállapító ítéleteit és a legfőbb egyházi hatóság házassági köteléket felbontó döntéseit közlik az illetékes civil bírósággal, mely a civil jogkövetkezményeket a nemzeti jog alapján vonja le.[60] Így ezekben az országokban az olaszországi[61] és spanyolországi[62] jogi helyzethez hasonló megoldás érvényesül. Például Szlovákiában a kánoni jog szerint kötött házasság - amennyiben a szlovák jogrendszerrel összhangban áll - a polgári formában kötött házassággal azonos joghatásokkal jár. Az így megkötött házasságok polgári anyakönyvezését a szlovák állami jog rendezi. A házasság semmisségéről vagy házassági kötelék felbontásáról hozott egyházi döntéseket bármely fél kérésére az állami hatóságok felé jelzik, melyek azután az állami jog előírásait követve járnak el. A kánoni házasság érvénytelenségének lehetnek olyan okai, melyeket az állami fél nem ismer el (így pl. impotencia házassági akadályát),[63] azaz a felek házasságának érvénytelenségét az egyházi bíróság kimondja, azonban az állami bíróság az ítéletet nem veszi át, azaz az állami jog szerint a felek házastársak maradnak. Az egyházi házasságot a rendszerváltozás óta Csehországban[64] és Lettország-ban,[65] azaz nem katolikus többségű országokban is elismerik. Az egyházi házasságot jellemzően a létezett szocializmus azon országai ismerik el, melyekben a kommunista hatalomátvétel előtt ilyen rendszer érvényesült:[66] Magyarországon és Romániában fennmaradt az állam által elismert házasságkötéshez a polgári forma kizárólagossága.
Lengyelországban a konkordátum ratifikációja körüli vita egyik kulcskérdése a házasságjog szabályozása volt. A konkordátum 10. cikke alapján "a kánoni házasságnak megkötése pillanatától fogva ugyanolyan következményei vannak, mint a polgári jog szerinti házasságkötésnek." Ennek azonban feltétele, hogy a házasulandók ne essenek a lengyel jog szerint házassági akadály alá és a házasság polgári jogkövetkezményeit is kifejezetten vállalják, továbbá, hogy az állami anyakönyvi hivatal bejegyezze a házasságkötés tényét. A házasság további jogi sorsát tekintve szigorú elválasztás érvényesül, azaz az egyházi bíróságok ítéletei, vagy az esetleges pápai felbontó döntések világi joghatást nem válthatnak ki.[67] A lengyelországi helyzet mutatja, hogy konkordatárius szabályozás esetén a Szentszék elfogadja azt, hogy a házasság az egyházi házasságkötési szertartáshoz kapcsolódjék, míg a házasság további jogi sorsa tekintetében az egyházi fórum döntésének már nincs polgári hatása, ahogy a polgári bíróság ítélete sem vált ki kánonjogi hatásokat.
Valamennyi csatlakozó, illetve tagjelölt ország diplomáciai kapcsolatban áll az Apostoli Szentszékkel (ahogy az 1980-as évek óta az EU valamennyi jelenlegi tagállama, valamint maga az Európai Közösség is). A katolikus hagyományú országok - de újabban Románia is - biztosítják az apostoli nuncius rangelsőségét is a diplomáciai testületben.[68]
Érdekesség, hogy míg az Unió jelenlegi tagállamainak csupán kisebbsége[69] alakított ki szerződéses viszonyt a Szentszékkel, a tagjelölt államok- az ortodox hagyományú országokat, Bulgáriát, Romániát és Ciprust kivéve - kétoldalú dokumentumokban rendezték a katolikus egyház jogi helyzetét, vagy annak legalábbis egyes vonatkozásait az Apostoli Szentszékkel. Málta esetében a szerződéses rendszernek nagy hagyományai vannak.[70] Konkordátumot (tartós, átfogó és ünnepélyes megállapodást) egyedül Lengyelország kötött.[71] Szlovákia alapszerződést,[72] Litvánia (Spanyolországhoz és Horvátországhoz hasonlóan) három - együttesen átfogó megállapodást kötött.[73] Lettország[74] és Szlovénia[75] egy-egy átfogó megállapodásban rögzítette az egyház működésére vonatkozó kérdéseket. Észtország esetében a csekély lét-
- 101/102 -
számú katolikus közösség helyzetét jegyzékváltásban rögzítették a felek.[76] Az egyházak jogi helyzetének új csehországi szabályozása után, 2002. július 25-én a Cseh Köztársaság is megállapodást írt alá a Szentszékkel; ennek ratifikálását azonban a cseh képviselőház 2003 júniusában elutasította, így várhatóan csak újabb tárgyalások (és esetleg a lengyelországi történethez hasonlóan új választások) után léphet majd hatályba.
A szerződéses szabályozás alkalmazása különböző okokra vezethető vissza. Egyes országokban a hagyomány játszhatott szerepet, így a kommunista időszak előtt konkordátumok szabályozták az állam és a katolikus egyház viszonyát. Másutt, a függetlenségüket újonnan elnyert államok esetében a nemzeti identitás meghatározásában játszottak fontos szerepet az egyházzal kialakuló kapcsolatok (így Horvátországban vagy Szlovákiában). Fontos gyakorlati ok lehetett az egész térségre jellemező átmenetiség: a társadalmi-politikai-jogi környezet gyors változása égető szükséggé tette a jogbiztonságot. A Szentszék - ahogy azt az 1997-ben Magyarországgal kötött finanszírozási megállapodás[77] jól példázza - nem privilégiumokat keresett, hanem a napi politikai-igazgatási bizonytalanságtól próbálta óvni a helyi egyházakat, szerződésben is rögzítve azt, amit az állam egyébként törvényeiben garantált, de biztosítani gyakran elmulasztott.
A Magyar Köztársasággal kötött megállapodások jellegükben némileg eltérnek a Szentszék térségben, vagy egyébként jellemző szerződéseitől. Míg a Szentszék általában a megállapodásokkal, vagy a megállapodáscsomagokkal átfogóan rendezni törekszik az egyházi élet különböző kérdéseit, addig a Magyarországgal kötött megállapodások tisztán technikai jellegű, az emelkedettséget, az elvi jelentőségű deklarációkat messzemenően nélkülöző szerződések. Ez alól tulajdonképpen csak a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről 1990. február 9-én aláírt megállapodás kivétel, mely kimondja, hogy "Az utolsó hónapokban Magyarországon végbement mélyreható politikai és társadalmi fejlődés következtében az egyházat érintő kérdések ma már rendezettek, amelyeket egyrészt az új Kánonjogi Kódex, másrészt a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az Egyházakról szóló új Törvény rendelkezései szabályoznak." Továbbá a jövőre nézve deklarálja, hogy "A kölcsönös érdeklődésre számottartó egyedi kérdéseket, amelyek kétoldalú megegyezést kívánnak, a Felek a jövőben közös megállapodás útján oldják meg." (Más kérdés, hogy végül a releváns kérdésekben, mint az ingatlanrendezés vagy az oktatásügy a magyar fél nem kereste a megállapodásos szabályozás útját.)
A felek önállóságát és egyenrangúságát, valamint a felekezeti paritást kifejezendő több ország más felekezetekkel is megállapodásokban rendezte viszonyát. Lengyelországban - a fent említettek szerint - az olasz mintát átvéve "paktált törvények" jöhetnek létre. Magyarországon a finanszírozási kérdések ürügyén születtek átfogó, a megoldandó gyakorlati kérdéseken túlmutató megállapodások öt felekezettel.[78] Szlovákiában 11 vallási közösség közös megállapodást írt alá a kormánnyal 2002. április 13-án (a regisztrált vallási közösségek közül csak a Jehova Tanúi és egy kisebb protestáns közösség nem csatlakozott a szerződéshez).
Az állam-egyház viszony tekintetében Európa sokszínű képet mutat. Az Európai Unió önmagában nem vezet e sokszínűség csökkenéséhez. A regionális különbségek a vallásügyi szabályozás terén tehát fönnmaradnak akkor is, ha tagadhatatlanul érvényesül konvergencia is, mind az elvek, mind a konkrét jogi megoldások terén. Az állam-egyház viszony 1990 óta kialakult magyarországi modellje jobban összevethető más rendszerváltoztató országok helyzetével, mint a hosszú, szerves fejlődésre visszatekintő nyugat-európai országokkal, hiszen a diszkontinuitás ezen országok közös jellemzője.
Megállapítható, hogy a rendszerváltoztató országok közül egyik sem állította vissza az államegyháziságot (a katolikus egyház sajátos szerepét alkotmányosan elismerő Lengyelország, és az ortodox egyház történelmi szerepét alkotmányában elismerő Bulgária sem), de egyik ország se lépett a radikális elválasztás útjára sem. A tagjelöltek az "európai középmezőnybe" tartoznak, ahol ma az állam és egyház közötti koordináció, az együttműködéstől nem elzárkózó elválasztás a jellemző. A rendszerváltoztató országok között Magyarországon viszonylag korán megszülettek az állam-egyház viszony új szabályai, kialakultak a joganyag alapelvei - jelentős részben az Alkotmánybíróság elvi jelentőségű határozatainak köszönhetően -, melyek világosan kijelölik a szabályozás kereteit.[79] Az egyes jogintézményeket (vallásoktatás, hittudományi felsőoktatás, házasságjog) tekintve a tagjelöltek közül alighanem Magyarországon a leghangsúlyosabb az intézményes elválasztás és vitathatatlanul hazánkban érvényesül legkevésbé állami felügyelet a vallási közösségek felett. A különböző politikai erők eltérő értékválasztásai ellenére a joganyag alapjaiban a jogállami fordulat óta nem változott, legfeljebb finomodott. Európai összehasonlításban a "magyar modell" az "együttműködő elválasztás" modelljéhez áll a legközelebb, míg a rendszerváltoztató közép-kelet-eu-
- 102/103 -
rópai országok közül több inkább "kapcsolódó" modellt alakított ki. ■
JEGYZETEK
[1] BLUM, N., Die Gedanken-, Gewissens- und Religionsfreiheit nach Art. 9 der Europäischen Menschenrechtskonvention, Berlin 1990, 175-178; BLECKMANN, A., Von der individuellen Religionsfreiheit des Art. 9 EMRK zum Selbstbestimmungrecht der Kirchen. Ansätze zu einem "Europäischen Staatskirchenrecht", Köln-Berlin-BonnMünchen 1995, 27-51.
[2] Ehhez l.: MAVI V., Az Európa Tanács és az emberi jogok, Budapest 1993; BÁN T., A gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz való jog. Az Egyezmény 9. cikke, In: Acta Humana 6-7 (1992), 118-123; FROWEIN, J. A., Artikel 9. Glaubensfreiheit, In: FROWEIN, A. J.-PEUKERT W., Europäische Menschenrechtskonvetion. EMRK-Kommentar, Kehl-Straßburg-Arlington 1985, 211-222 (2. kiadás: 1996.)
[3] GUNN, T. J., 310.
[4] PETRANOV, B., Recent developments on freedom of religion or belief under the European Convention on Human Rights, in Interights Bulletin 1997/11, 90. Megjegyzendő, hogy a legradikálisabb bírálatok még legföljebb csak a Kokkinakis-ügy ismeretében születtek. Az azóta eltelt idő - ha áttörést nem is, de - jelentős elmozdulást hozott.
[5] Canea Catholic Church kontra Görögország (1997. dec. 16.)
[6] Serif kontra Görögország (1999. dec. 14.); Hasan és Chaush kontra Bulgária (2000. okt. 26.); Metropolitan Church of Bessarabia és Mások kontra Moldávia (2001. dec. 13.); Agga kontra Görögország (2002. okt. 17.)
[7] Kokkinakis kontra Görögország (1993. máj. 25.); Valsamis kontra Görögország és Efstratiou kontra Görögország (mindkettő 1996. dec. 18.); Kalac kontra Törökország (1997. júl. 1.); Larissis és mások kontra Görögország (1988. febr. 24.); Buscarini és mások kontra San Marino (1999. febr. 18.); Jewish liturgical association Cha'are Shalom Ve Tsedek kontra Franciaország (2000. jún. 27.)
[8] Manoussakis és mások kontra Görögország (1996. szept. 26.); Tsavachidis kontra Görögország (1999. jan. 21.); Pentidis és mások kontra Görögország (1997. jún. 9.)
[9] The Holy Monasteries kontra Görögország (1994. dec. [9.)] 10
[10] Otto-Preminger-Institut kontra Ausztria (1994. szept. 20.); Wingrove kontra az Egyesült Királyság (1996. nov. 25.)
[11] FERRARI, S., Az új bor és a régi hordó, In: Beszélő 1996. június, 59; TORFS, R., Die rechtliche Sonderstellung von Kirchen und religiösen Gemeinschaften in Europa, In: Österreichisches Archiv für Recht und & Religion 1999, 14, 28.
[12] LISTL, J., Grundmodelle einer möglichen Zuordnung von Kirche und Staat, In: LISTL, J.-MÜLLER, H.-SCHMITZ, H. (Szerk.) Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 1037; SCHANDA B., Az állam és az egyház viszonyának lehetséges modelljei, in Társadalmi Szemle 1995/5, 35.
[13] PACZOLAY P., Állam és egyház viszonya az amerikai alkotmányban, In: Világosság 1995/4, 53.
[14] BOZSÓKY P. G., Az állam és az egyház kapcsolatai Franciaországban, Újvidék 1992, 127.
[15] MESSNER, F., Le Financement des églises, Le systeme des cultes reconnous (1801-1983), Stasbourg 1984.
[16] MARRÉ, H., Die Kirchenfinanzierung in Kirche und Staat der Gegenwart - Die Kirchensteuer im internationalen Umfeld kirchlicher Abgabesysteme und im heutigen Sozial-und Kulturstaat Bundesrepublik Deutschland, (3. kiad.), 1991 Essen, 17-21.
[17] HOLLERBACH, A., Grundlagen des Staatskirchenrechts, in ISENSEE, J.-KIRCHOF, P. (Szerk.), Handbuch des Staatsrechts der Bundesrepublik Deutschland, § 138/89, 112.
[18] Ahogy a viszonyt Ulrich Stutz híressé vált kifejezésében nevezte, idézi: CAMPENHAUSEN, A. F. v., Staatskirchenrecht, München 1993, 37, 234.
[19] ROBBERS, G., Staat und Kirche in der Europäischen Union, in ROBBERS, G. (Szerk.), Staat und Kirche in der Europäischen Union, Baden-Baden 1995, 353.
[20] TOMKA, M.-ZULEHNER, P, Religion in den Reformländern Ost(Mittel)Europas, Ostfilden 1999, 27.
[21] 41. cikk
[22] 24. cikk
[23] 25. cikk
[24] 1. cikk.
[25] 10. cikk
[26] 15-15. cikk
[27] 25. cikk
[28] 99. cikk
[29] 35. cikk
[30] 26-27. cikk
[31] 40. cikk
[32] 29. cikk
[33] 2. cikk
[34] 40. cikk
[35] http://europa.eu.int/comm/enlargement/report2001/ro_en.pdf (meglátogatva: 2002. május 13.) http://www.europa.eu.int/comm/enlargement/report2002/ro_en.pdf (11.05.2002)
[36] Stefanov kontra Bulgária (2001. május 3.)
[37] Serif kontra Görögország (1999. dec. 14.)
[38] L. az 1989. május 17-én kelt törvényt a lelkiismeret és a vallás szabadságáról, 9. cikk, 33. szakasz.
[39] BALODIS, R., State and Church in Latvia, in BALODIS, R. (Szerk.), State and Church in the Baltic States: 2001, Riga 2001, 13, 25.
[40] Recht und Religion in Mittel- und Osteuropa, 1. kötet, WIESHAIDER, W.-MULÍK, P. (Szerk.), Slowakei, Bécs 2001, 57.
[41] KIVIORG, M., Church and State in Estonia, in European Journal for Church and State Research 7 (2000), 317, 328.
[42] ILIUKAT, R.-GLODENIS, D., State and Church in Lithuania, in BALODIS, R. (Szerk.) State and Church in the Baltic States: 2001, Riga 2001, 67, 76.
[43] A Kulturális Minisztérium 1993-ban a Jehova Tanúit, 1995-ben a Sziléziai Lutheránus Egyházat vette nyilvántartásba. Ezekkel a nyilvántartott egyházak száma 21-re nőtt.
[44] Recht und Religion in Mittel- und Osteuropa, 1. kötet, WIESHAIDER, W.-MULÍK, P. (Szerk.), Slowakei, Bécs 2001, 51.
[45] 3/2002. A törvényt 2001. november 27-én fogadta el a cseh parlament.
[46] Így Csehországban, Szlovákiában vagy újabban Romániában.
[47] Így Litvániában.
[48] Így korábban Észtországban.
[49] Így Lettországban vagy Szlovéniában.
[50] Az egyenlő finanszírozás követelménye érvényesül a Cseh Köztársaságban, Magyarországon, Litvániában, Lengyelországban és Szlovákiában. Lettország a Szentszékkel kötött megállapodás szerint belső törvényeivel összhangban támogatja az egyházi iskolákat.
[51] TRETERA, J. R, Church Autonomy in the Czech Republic, In: ROBBERS, G. (Szerk.), Church Autonomy. A Comparative Survey, Frankfurt am Main 2001, 633, 640.
[52] KIVIORG, M, State and Church in Estonia, In: MESSNER, F. (Szerk.), Le statut des confessions religieuses des états candidats ä l'Union Européenne, Milano 2002, 115, 133.
[53] 'TURM, L., The State and Church Relationship in Slovenia, in MESSNER, F. (Szerk.), Le statut des confessions religieuses des états candidats ä l'Union Européenne, Milano 2002, 157, 178.
[54] Így tesznek a Szentszék Lengyelországgal, Lettországgal, Litvániával, Máltával és Szlovákiával kötött megállapodásai.
- 103/104 -
[55] 20. cikk § 4.
[56] 21. cikk
[57] Az erről szóló megállapodást 1988-ban írták alá, de csak 1995-ben ratifikálták. AAS (1998) 24-30.
[58] TRETERA, J. R., Church Autonomy in the Czech Republic, In: ROBBERS, G. (Szerk.), Church Autonomy. A Comparative Survey, Frankfurt am Main 2001, 633, 639.
[59] Az Apostoli Szentszék és Horvátország között 1996. december 19-én, a Szentszék és Litvánia között 2000. május 5-én, a Szentszék és a Szlovák Köztársaság között 2000. november 24-én jött létre megállapodás.
[60] AAS 89 (1997) 283-284.
[61] FERRARI, S., Staat und Kirche in Italien, In: ROBBERS, G. (Szerk.), Staat und Kirche in der Europäischen Union, Baden-Baden 1995, 185, 205-208.
[62] NAVARRO-VALS, R., L'efficacité civile du mariage religieux dans le droit espagnol in: Marriage and Religion in Europe, Milano 1993, 25-59.
[63] Egyházi Törvénykönyv 1084. kánon.
[64] TRETERA, J. R, Church and State in the Czech Republic, in European Journal for Church and State Research 7 (2000), 299, 313.
[65] BALODIS, R., State and Church in Latvia, In: BALODIS, R. (Szerk.), State and Church in the Baltic States: 2001, Riga 2001, 13, 39.
[66] FERENCZY R.-SZUROMI SZ. A., Az egyházi házasság mint államilag elismert házassági kötelék, In: Jogtudományi Közlöny LVII (2002/4) 184, 186.
[67] ZUBERT, B, Az állam és az egyház viszonya Lengyelországban az új konkordátum alapján, In: FORRAI T. (Szerk.): Az állam és az egyház elválasztása, Budapest 1995, 71, 77-79.
[68] A tagjelölt országokban nincs rangelsősége a nunciusnak Bulgáriában, Cipruson, Észtországban és Lettországban.
[69] Nincs konkordatárius megállapodás Belgium, Dánia, Görögország, Finnország, Írország, Luxemburg, Hollandia, Svédország és az Egyesült Királyság esetében: Belgium, Írország és Luxemburg hagyományosan katolikus többségű államok.
[70] Pl: az állami iskolákban folyó katolikus vallásoktatásról (1989. november 16) AAS (1998) 30-41; a katolikus iskolákról, illetve vagyonjogi kérdésekről (e két megállapodást 1991. november 28-án írták alá, 1993. február 18-án ratifikálták) AAS (1993) 558-568, ill. AAS (1993) 569-588; a házasságjogról (1993. február 3-án írták alá és 1995. március 25-én ratifikálták) AAS (1997) 679-694.
[71] A konkordátumot 1993-ban írták alá, de csak egy törvényhozási ciklussal később, 1998-ban ratifikálták. AAS (1998) 310-329.
[72] Az alapszerződést 2000. november 24-én írták alá, és december 18-án már ratifikálták is. AAS (2001) 136-155. A felek 2002. augusztus 21-én Pozsonyban a fegyveres erőknél szolgálatot teljesítő katolikusok lelkipásztori ellátásáról is egyezményt írtak alá, melyet szintén rövid időn belül ratifikáltak.
[73] Külön szerződés született a jogi kérdésekről, az oktatás és a kultúra területén való együttműködésről, és a katonák lelkipásztori ellátásáról. Mindhárom megállapodást 2000. május 5-én írták alá és szeptember 16-án ratifikálták. AAS (2000) 783-794; 795-808; 809-816.
[74] A megállapodást 2000. november 8-án írták alá és a ratifikációs okmányok cseréjével 2002. október 25-én lépett életbe.
[75] A megállapodást 2001. december 14-én írták alá. Jelenleg a szlovén alkotmánybíróság vizsgálja.
[76] A jegyzékváltást közzétette: AAS (1999) 414-418.
[77] L. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről 1997. június 20-án kötött megállapodást, valamint e megállapodás kihirdetésétől szóló 1999. évi LXX. törvényt.
[78] Az egyházakkal kötött megállapodások európai gyakorlatához és jogforrási értékük kérdéséhez l: SCHANDA B., A kormány és az egyházak közötti megállapodások jogi értéke, In: Jogtudományi Közlöny LVI (2001/4), 193-196.
[79] Vö. ÁDÁM Antal: Az Alkotmánybíróság egyházakkal kapcsolatos határozatai. In: Tízéves az Alkotmánybíróság. Tudományos-szakmai konferencia. Budapest 2000. január. (Szerk. Bitskey Botond) Alkotmánybíróság, Budapest 2000. 121-135. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző alkotmánybírósági főtanácsadó.
Visszaugrás
