Talán már elég idő telt el ahhoz, hogy higgadtan, indulatoktól mentesen közelítsünk a válaszjog kérdéséhez. Fülünkbe csenghetnek még a közelmúlt elkeseredett, túlfűtött, átpolitizált vitái, melyek olyannyira jellemzőek közéletünkre, és amelyekben még a jogászok között sem feltétlenül a higgadt, érvet-ellenérvet egyaránt mérlegelő, az eltérő véleményeket is megértéssel fogadó megnyilatkozásoké a döntő szerep.
Ezen írásban nem lehet cél a filozófiai gyökerű vita folytatása a szólásszabadság Isaiah Berlin által megfogalmazott pozitív-negatív jellegéről. A rövid utalás rá azonban mégis elengedhetetlen mondanivalóm kifejtéséhez. A szólás- és sajtószabadság, mint alapvető polgári és politikai jog mögött álló filozófia - a szabadság igényének megfogalmazódása idején fennálló társadalmi rend jellegéből természetszerűleg adódóan - elsődlegesen az államtól való függetlenséget hirdette. A sajtó szabadságáért folytatott küzdelem a mai, demokratikus berendezkedés előfeltételének tekinthető drasztikus társadalmi változások egyik legfontosabb, állandó "kísérőjelensége", a sajtó által megteremtődött nyilvánosság pedig maga is ezen - olykor forradalmi gyorsaságú, ekképpen pedig rövid életű, olykor lassabban végbemenő, ezáltal tartósabb - változások előmozdítója. A szabad sajtó igénye azonban soha nem öncélként tételeződött: a szabad sajtó a társadalom átformálásához, az igazságosabb politikai berendezkedés megvalósításához, később már a szélesebb néprétegek demokratikus döntéshozatalba való bevonásához szükséges eszköz volt.
A XIX. század második felében a liberalizmus eszméi egyre erőteljesebben hangsúlyozták az egyéni szabadság fontosságát. Az egyéniség kiteljesítéséhez való jog - amelynek nélkülözhetetlen eleme a szólás- és sajtószabadság - nemcsak az állammal, hanem a többséggel, a közösséggel szemben is megilleti az egyes embert. A szabadság e két felfogása szükségképpen állandó feszültségben áll egymással: folyamatos mérlegelést igényel az egyéni, individualista jog és a közösség érdeke között.
A XIX. század második felében kezdődő lassú folyamat azonban az államtól időközben egyre szabadabbá váló sajtót az üzleti és politikai magánérdekek fogságába terelte. A sajtószabadságért folytatott küzdelem eredeti célkitűzései háttérbe szorultak, helyükre pedig benyomult az egyéni jogok mindenek feletti elismerése. Ennek a folyamatnak végső lökést adott a XX. század két, tömegpusztító diktatúrája. A sajtószabadság negatív jellegében azért fellelhető a két felfogás közös minimuma: a sajtó szabadságának torzulásához vezető beavatkozás tilalma. Míg a "vegytiszta" liberális felfogás e veszélyt kizárólag az államtól várja, addig a demokratikus álláspont szerint a profittermelés mindenek felettisége miatt a sajtó közösségi funkcióját teljesen háttérbe szorító, a sajtó "magáncenzúráját" az államhoz képest jóval hatékonyabban végrehajtó magánszféra is korlátozásra szorul. Ebben a felfogásban nem csak a "közlő", hanem a "közönség" érdeke is szem előtt tartandó: szerepel benne a releváns vélemények szabad kifejtése, illetve az azokhoz való lehetséges hozzáférés is. A demokratikus felfogás egyik első nagy ideológusa szerint nem az a fontos, hogy mindenki szólhasson, hanem, hogy minden, ami fontos, ki legyen mondva. Ironikus, hogy a sajtószabadság megvédelmezéséhez éppen egykori nagy ellenségét, az államot kell segítségül hívni, de ez az egyedüli megoldás. A szabadság pozitív oldalát hangsúlyozó felfogások szerint tehát az állami beavatkozás szükséges ahhoz, hogy a magánérdekközérdek megfelelő egyensúlyozása által a sajtó demokratikus funkciói - a megfelelő tájékoztatás, a kultúra terjesztése, gyarapítása stb. - hatékonyan megvalósulhassanak. Állami beavatkozás nélkül a sajtó azé lesz, aki a tulajdonosa - márpedig kevesen vannak ilyenek -, és a kevés tulajdonos határozhatja meg, milyen véleményeknek ad teret és melyeket zár ki a közvélemény leghatékonyabb fórumáról, a sajtóból. A hirdetőktől való gazdasági függés pedig a sajtó döntő többségében eleve gátolja a legfontosabb közösségi kérdések hatékony megtárgyalását - hogy a viták helyét a show-műsorok, pletykák, szappanoperák vegyék át.
A közösségi hozzáférés jogát, illetve egyes eszközeinek meglétét igazoló elmélet az Egyesült Államokban is igen gazdag, sokrétű, számos példával alátámasztott megalapozásra talált, Európában viszont gyakorlati megvalósulása is szinte evidencia. Az államnak számos tevőleges kötelezettsége van a szabadság tényleges gyakorlásának megtámogatására. Igaz ez a szólásszabadság klasszikus megnyilvánulási formáira is (pl. a gyülekezési jog gyakorlásakor az államnak pozitív kötelezettsége van a szólás zavartalanságának biztosítására), de különösen igaz ez a sajtó területén. Ilyen tevőleges kötelezettség a sajtómonopóliumok megakadályozása, a működő sajtópiac
- 41/42 -
megteremtése és felügyelete, a speciális feladatú közszolgálati médiumok fenntartása, a sajtó közvetett vagy akár közvetlen anyagi támogatása, a kiegyensúlyozottság, objektivitás, véleménypluralizmus megteremtése, (elsősorban az elektronikus sajtóban), az európai műsorkvóták betartása stb. Az európai sajtórendszer "vegyes" rendszernek tekinthető: miközben széles körben óvja a sajtó "munkásainak", elsősorban persze tulajdonosainak egyéni jogait, egyensúlyozni próbál, és bizonyos korlátozásokat is tartalmaz, amelyek a közösség érdekeit szolgálják.
A folyamatos egyensúlyozás kényszere persze folyamatos vitákat is gerjeszt. A legélesebb viták tárgya a "hozzáférési jog" gyűjtőfogalommal foglalható össze. Az alapvető kiindulópont - és ebben egyetértés van az eltérő vélemények között -, hogy nem létezik egyéni, kikényszeríthető jog a sajtóhoz való hozzáférésre. Senki nem követelheti, hogy írásban, szóban, képben - azaz: személyesen - lehetőséget kapjon a sajtóban való megjelenésre. A hozzáférésnél a releváns vélemény sajtóhoz való eljutása a döntő, és nem az azt kinyilvánító személye. A sajtó demokratikus feladata ellátásakor bizonyos mértékű hozzáférést enged: ezt szolgálják a fent említett, kiegyensúlyozottságot, pluralizmust, objektivitást előíró szabályok. Szintúgy a hozzáférési jog megnyilvánulásai pl. az egyházak számára, vagy a választások idején a választáson részt vevő felek számára kötelezően megnyitott műsoridő, a közszolgálati adók kötelező feladatai (hírszolgáltatás, kisebbségi igények kielégítése, a nemzeti kultúra ápolása stb.), melyeknek egy része a kereskedelmi adókat is terheli. Ez persze mind-mind csak közvetett hozzáférést tesz lehetővé. Bizonyos, szűk körben azonban létezhet egyéni hozzáférési jog is: ez már szorosan vett témánk, a válaszadási jog területe.
A közvetlen hozzáférést biztosító válaszjogot eredendően a személyiség hatékonyabb védelmének szüksége hívta elő. A megtámadott fél úgy védheti meg leghatékonyabban becsületét, jó hírnevét, ha alkalmat kap a válaszadásra, mégpedig lehetőleg ugyanazon közönség előtt, amely előtt az eredeti, sértő vagy hamis kijelentés is elhangzott. Ezt követeli meg a méltányosság és az igazságosság jogi alapelve. Ha a jogsértés a sajtóban történt, úgy a válasz is a sajtóban, mégpedig ugyanazon sajtótermékben kell, hogy megjelenjen. Ez persze nem garantálja a két közönség teljes azonosságát, de a lehetőségekhez képest a legoptimálisabb megoldást biztosítja. A válaszjog kiegészíti a rendelkezésre álló egyéb személyiségvédelmi eszközöket, a leggyakrabban alkalmazott kártérítéstől eltérően a jogsértés által megbomlott egyensúly valós helyreállítását szolgálja, magában foglalva a hamis állítások, sértő kifejezések cáfolatát, az igazság közzétételét, vélemények esetében pedig a szemben álló álláspont megismertetését. A legtöbb demokratikus államban csökkentett személyiségvédelmet élvező közéleti szereplők "gyengített" joguk kiegészítésére lelhetnek a válaszjog által. Igaz ugyan, hogy a közszereplők könnyebben találják meg az utat a nyilvánossághoz, és válaszukat közzétehetik más sajtótermékben is, a megsérült személyiségi jog - persze korántsem tökéletes - orvoslásra azonban csak ugyanazon közönség előtt lelhet.
A második érv a válaszjog mellett az általa megvalósuló szélesebb körű tájékoztatás, a sajtó demokratikus feladatai hatékonyabb ellátásának lehetősége. Ha a bevezetésben említett felfogások közül a közérdek-magánérdek egyensúlyozását kívánó felfogást valljuk, abból egyenesen következik a válaszjog igazolhatósága. Az érv szerint immár háttérbe szorul a személyiség hatékonyabb védelme: a közönség joga válik elsődlegessé, az a jog, amelynek lényege a közösség sorsát érintő véleményekhez, eltérő nézetekhez való minél szélesebb hozzáférés. A sajtó ezen feladatát persze kevesen vitatják: a hozzáférést általában véve is ellenzők inkább azzal érvelnek, hogy a kívánatos, hatékonyabb információáramlás csak az állam beavatkozása nélkül, a szabad sajtópiacon képes megvalósulni. A szélesebb körű tájékoztatás érve szerint háttérbe szorul a személyiség hatékonyabb védelme: a közönség joga válik elsődlegessé, az a jog, amelynek lényege a közösség sorsát érintő véleményekhez, eltérő nézetekhez való minél szélesebb hozzáférés.
Érdemes e két érvet a válaszjog kritikáján keresztül is megszemlélni. Az ellenérvek szerint a válaszjog durva beavatkozás a sajtó szabadságába, ezért, legyen indoka bármily erős, megengedhetetlen. A sajtó olyasmit kényszerül közzétenni, ami nem a saját véleménye, ezáltal elvéve a helyet más anyagoktól, ezzel a cenzúra egy bújtatott formáját valósítja meg, amely anyagi és erkölcsi veszteséget is okoz a sajtónak. A beavatkozás közvetett eredménye pedig a "kényes" tartalmú anyagok kényszerű, önkéntes elhagyása, azaz az öncenzúra lesz, megelőzve a jogi vitát és az esetleges költségeket. Ezáltal a sajtó feladatának tekintett nyílt vita éppen, hogy korlátozást szenved, a válaszjog hatására kiszorulnak a sajtóból azok a témák, amelyeknek megítélése nem egységes. Így az éppen a kívánthoz képest ellenkező, a vitát "megdermesztő" hatást (chilling effect) eredményez.
Az ellenérv szépséghibája, hogy teljes egészében feltételezésekre épül. Igaz ugyan, hogy a válaszjog a sajtó jogainak, mozgásterének a korlátozását jelenti, de mindez a szabad szólás előmozdításának szándékával történik. A szabadság érdekében a szabadság korlátozása minden demokratikus jogrendszer szükséges velejárója. Igaz ez szinte valamennyi alapvető emberi jogra is. Önmagában a válaszjog tehát nem tekinthető megengedhetetlen korlátozásnak. Elfogadásánál vagy elvetésénél azt kell figyelembe venni, mi az elérni kívánt hatás, és melyek az erre szolgáló eszközök.
A sajtó nem saját véleményeként köteles közzétenni a választ, az jól elkülönítve, a sajtótermék saját véleményétől felismerhetően elválasztva jelenik meg. Igaz ugyan, hogy ezáltal "helyet foglal", ott, ahol más vélemények jelenhetnének meg, erkölcsi-anyagi kárt okozhat, de azért nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy ezáltal a sajtó lehetősége véleménye kifejtésére bármiféle csorbát szenvedne, az elszenvedett kár pedig általános esetben nem lehet nagy mértékű.
Az öncenzúra rémképe szintén nehezen festhető fel valószerűen. A sajtó példányszámát, nézettségét éppenséggel növelheti is, ha a korábbinál szélesebb körben számol be a közösséget érintő eseményekről, vitákról. Nehéz úgy tájékozódni, ha egyszerre több napilapot, közéleti televíziós vitaműsort is figyelemmel kell követni ahhoz, hogy a szemben álló nézeteket megismerhessük. A válasz közlése nem bénítja meg a sajtót, sőt, inkább szélesebb körű tájékoztatásra, alaposabb munkára sarkallhatja, az esetleges jogsértések szankciói sem rónak aránytalan terhet rá. Legalábbis furcsa (Sadurski szerint egyenesen "bizarr") arra hivatkozni, hogy feltételezett, öncenzúrához vezető hatása miatt a válaszjog az eseményekről való széleskörű tájékoztatás gátja lehet, miközben a válaszjog elismerésének hiánya maga jelenti - közvetlenül, és nem puszta feltételezésként - a sokoldalú tájékoztatás kötelezettségének elvetését. A későbbiekben bemutatásra kerülő, egyes országokban működő, más-más módon megvalósuló válaszjogok semmiféle "megdermesztő" hatással nem jártak.
Senki nem vitatja a sajtóban dolgozók azon jogát, hogy saját, egyéni véleményeket
- 42/43 -
fogalmazzanak meg. Ez mindenki által elismert érték, a szólásszabadság jogának egyik vitathatatlan alapja. Az így közzétettekre való reflexió közlésének megtagadása már kevésbé tekinthető a szabadság vitathatatlan megnyilvánulásának. Legalábbis nehezebb olyan, a válaszjog ellen szóló, kényszerítő érdeket felfedezni, mint amilyen kétségtelenül létezik az egyéni szólás jogát igazolandó. Éppenséggel értelmezhető mások szabadsága korlátozásaként is. Ha a sajtószabadságot nem tekintjük többnek a benne dolgozók szabad szóláshoz való jogánál, úgy ez az érv könnyedén lesöpörhető az asztalról. A sajtó demokráciában betöltött különleges hivatását azonban mind ez idáig még senki nem cáfolta meg, és még a szólásszabadság abszolút korlátozhatatlanságát hirdetők is a sajtó közösségi szerepével igazolják felfogásukat.
A válaszjog szükségét vallók pedig minden fent említett, és azokon felüli nehézséget, veszélyt felülíró előnyként látják a demokratikus tájékoztatás kötelezettségének elősegítését. Lehet, hogy a mai tömegmédia, számtalan televízióadójával, újságával, az internet segítségével egészében véve megközelíti a széleskörű tájékoztatás eszményét, de az átlagpolgártól nem várható el, hogy erejét megfeszítve küzdjön az információk megszerzéséért, ismereteit csak kevés számú forrásból meríti. Persze senkit nem lehet kötelezni arra, hogy jól tájékozott legyen, ezáltal megalapozott döntéseket hozzon, de ha a demokratikus elveknek megfelelő tájékoztatás szükségszerűségét megengedhetetlen paternalizmus címén elvetjük, úgy egész demokráciánk tartalmi kiüresedésével, tökéletesen formálissá válásával kell szembenéznünk. A - kizárólag a sajtó útján megvalósítható - tömegtájékoztatás fenntartása, lehetőségeink szerinti tökéletesítése tehát akkor is szükségszerűség, ha az adott esetben a választópolgárok kisebb részének érdeklődésével találkozik. A válaszjog egy lehetséges eszköz lehet a hatékonyabb tájékoztatás elérése érdekében. Lehet, hogy a mai tömegmédia, számtalan televízióadójával, újságával, az internet segítségével egészében véve megközelíti a széleskörű tájékoztatás eszményét, de az átlagpolgártól nem várható el, hogy erejét megfeszítve küzdjön az információk megszerzéséért, ismereteit csak kevés számú forrásból meríti.
Az Egyesült Királyságban nem létezik a sajtóban általánosan érvényesülő válaszjog.
Az írott sajtóban meglehetős - ott sokat kritizált, Magyarországon elképzelhetetlen ideálnak tűnő - hatékonyságú, a Sajtó Panaszbizottságán (Press Complaints Commission, PCC) keresztül megvalósuló önkorlátozás működik. A PCC kódexének 2. pontja értelmében a sajtó köteles biztosítani bármely közleményére adandó válasz lehetőségét, amennyiben a közlemény - tényállításait tekintve - pontatlan volt.
Az elektronikus sajtót szabályozó törvények szigorú előírásokat tartalmaznak valamennyi televízió- és rádióadóra nézve. Ezek alapján mindenkit kötelező előírás a műsorokban (és nem csak a hír- vagy közéleti műsorokban) felvetett témák pártatlan, pontos, tisztességes bemutatása. A törvényben meghatározott általános kötelezettséget a szintén kötelező erejű, az elektronikus médiát felügyelő szerv, az OFCOM (Office of Communications) által kiadott kódex részletezi. Mindezek alapján az angol elektronikus médiát rendkívül aprólékos, megsértésük esetére súlyos szankciókkal fenyegető kötelezettség terheli az objektív, elfogulatlan, széleskörű tájékoztatásra, amely alapján egy vitás kérdésben valamennyi releváns álláspont kötelező bemutatása is terheli a sajtót. Így, közvetett formában mégis csak megvalósul a válaszadás, legalábbis kielégítésre lelnek a mögötte álló, indokoltságát alátámasztó igények.
Végezetül érdemes megemlíteni a rágalmazás jogában szereplő apró részletszabályt. A "qualified privilege" értelmében bizonyos eseményekről (bírósági, hatósági, parlamenti eljárásokról, bizonyos nyilvános ülésekről, eseményekről) való tudósítás, esetleg bizonyos (állami) forrásokból származó információk közzététele törvényi védettséget élvez, azaz a hiteles, pontos közzététel, beszámoló eleve kizárja a rágalmazás megvalósulását. Ez alóli kivételt jelent azonban, ha a tudósításban szereplő, a benne foglaltakat sérelmező fél - megfelelő módon - a leírtak magyarázatát, pontosítását kívánta megjelentetni, ezt pedig a közzétevő megtagadta. A válaszjog tehát ugyan e szűk körben sem kényszeríthető ki, (ritkán előforduló) megtagadása azonban súlyos következményekkel járhat.
Az Egyesült Államok jogrendje köztudottan igen széles körben védi a szabad szólás jogát. Ebből következően jelen állapotában nem ismeri a válaszjogot. Az USA jogfejlődését látva talán furcsának hathat, hogy korábban létezett - a Legfelső Bíróság által is jóváhagyott - válaszjog az elektronikus sajtóban. A felügyeletét ellátó szerv, a Federal Communications Commission (FCC) által bevezetett "fairness"-doktrína alapján az FCC előírta, hogy valamennyi televízió-és rádióadó, adásidejének egy bizonyos részét kötelezően a (helyi) közügyeknek szentelje, az azokról szóló műsorok pedig - valamennyi álláspontot bemutatva - sokoldalúan, elfogulatlanul mutassák be a vitatott kérdéseket. Ezen felül létezett még a "personal attack rule" (a "személyes megtámadás szabálya"), amelynek értelmében amennyiben valakit egy, a közösséget érintő kérdés tárgyalása során egy műsorban támadás ér, a megtámadott fél megfelelő lehetőséget kell, hogy kapjon a válaszadásra. A Legfelső Bíróság a híres Red Lion-ügyben megállapította ezen szabályok alkotmányosságát. Az ítélet indoklása szerint, tekintettel az elektronikus sajtóban jelentkező frekvenciaszűkösségre, illetve arra, hogy bizonyos esetben nem a közlő, hanem a közönség tájékoztatáshoz fűződő joga élvez elsőbbséget, a korlátozások alkotmányosak. A fairness-doktrína aztán - nem csituló viharok közepette - 1987-ig hatályban maradt, akkor is maga az FCC döntött alkalmazásának megszüntetése mellett.
Alig öt évvel a Red Lion-döntés után a Legfelső Bíróság elvetette az írott sajtó számára, bizonyos körben előírt kötelező válaszadás szabályát. A Miami Herald v. Tornillo-ügyben a floridai szabály előírta, hogy amennyiben egy köztisztségre pályázó jelöltet támadás ér az írott sajtóban, ugyanazon sajtóterméknek kötelezően lehetőséget kell adnia a válaszadásra. A bíróság elismerte a szabályt alátámasztó indokok jogosságát, mégsem ítélte azokat elég erősnek. Úgy vélte, a rendelkezés, minden jó szándék ellenére is a sajtószabadságba való olyan mértékű beavatkozás, amely nem tekinthető alkotmányosnak, és amely az elérni kívánt céllal ellentétes hatást is kifejthet: (ön)cenzurális hatása miatt megbéníthatja a nyilvános vitát. A Miami Herald-döntés azonban nem tekinthető a válaszjoggal egyszer s mindenkorra való "leszámolásnak". Nem tudjuk meg belőle, hogy a rágalmazó állításokkal szembeni válaszjog is alkotmányellenes lenne-e. Nem érinti továbbá azon, számos államban létező szabály érvényét, amely szerint, ha a sajtótermék, amellyel szemben rágalmazás
- 43/44 -
miatt indult eljárás, közzéteszi a felperes válaszát, ezzel jelentősen csökkentheti a jogsértés esetén kirótt kártérítés összegét.
A Legfelső Bíróság két alapítélete mindenesetre jócskán ellentmond egymásnak, és feszültségük nem oldható fel csupán a - korabeli - szűkösségre való hivatkozással. Az egyes - vélt - magyarázatok bemutatására itt nincsen mód, mindenesetre annyi látható, hogy a válaszjog még a szabad szólást szinte korlátozhatatlan szentségként felfogó USÁ-ban is nagy vitákat kavart, és a Legfelső Bíróságon is képes volt .sikert aratni".
A német szövetségi államban az írott sajtót az egyes államok sajtójogi szabályozása kötelezi a válaszok megjelentetésére. A német válaszjog tágabb a magyar sajtó-helyreigazításnál, ugyanis minden olyan esetben megilleti a válaszjog a német polgárt, amikor tényállítás jelenik meg róla, függetlenül az állítás sérelmes voltától vagy igazságtartalmától. A válaszjog egyes szabályait időről-időre megtámadják ugyan az Alkotmánybíróságon, de a német Alkotmánybíróság kivétel nélkül alkotmányosnak ítélte azokat.
Az elektronikus sajtóban sincs egységes, szövetségi szintű szabályozás, az állami szinteken azonban a televíziókkal és a rádiókkal kapcsolatban is létezik a válaszjog, szintén a tényállításokkal összefüggésben.
A francia válaszjog az általam áttekintettek közül a legszélesebb körű, ezáltal persze a legharsányabb vitákat is generálja. A Magyarországon is gyakran hivatkozott francia megoldás nálunk nem talált túl nagy megértésre. Csak egy jellemző példa erre: "A francia példára gyakorta hivatkoznak. Mivel e tárgyú ismereteim korlátozottak, nem tudom megítélni, hogy a francia gyakorlat miként alkalmazza az 1881-es sajtótörvény válaszadásra vonatkozó szabályait. Úgy hírlik, a gyakorlatban nem eszik olyan forrón a kását. A papíron tetszelgő törvényszöveg [...] a francia jogi kultúra szégyene."
Nos, a francia sajtójog kiváló ismerője, ROGER ERRERA szerint a válaszadás szabálya, amely a francia sajtótörvény egyik legrégebbi előírása, nagyszerűen működik. A valóban rendkívül széles körű szabály jogot ad mindenkinek, akiről az írott sajtóban valami megjelenik, hogy bármely, őt érintő tényállításra vagy véleményre választ adjon, függetlenül annak igaz vagy sértő voltától. A válaszadás létezik az elektronikus sajtóban is.
Az Európai Unió a tagállamokra nézve kötelező, a Határok Nélküli Televíziózásról szóló, 1989-es, 1997-ben módosított EK-irányelven keresztül (89/552/EEC) előírja, hogy a személyhez fűződő jogok, különösen a jó hírnév és a becsület hamis tényállítások útján történt megsértése esetére a tagállamok biztosítsanak kötelező szankcióként válaszjogot, vagy annak megfelelő elégtételt (23. cikk). Az irányelv ismét módosítás előtt áll, de a javaslat kidolgozói már deklarálták, hogy a válaszjog túléli az irányelv digitális technikához való "igazítását" is, azaz az említett rendelkezés változatlanul érvényben marad.
A kisebb jelentőségű, az Európa Tanácson belül létrejött, a televíziózásról szóló európai egyezmény is előírja a kötelező válaszjogot. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bizottsága is elismerte a válaszjogot, mint a szólásszabadság jogos korlátját.
A magyar jogrendszerben a válaszjog jelenleg a sajtó-helyreigazítás formájában létezik. Ez a Polgári Törvénykönyv személyiségvédelmi szabályai között helyezkedik el (79. §), és a jó hírnév megsértésének leggyakoribb eseteire szolgál, az általános személyiségvédelmi eszközöket kiegészítő, azokon túli védelmi eszközként. A sajtót - vétkességtől függetlenül, tehát objektív szankcióként - helyreigazítási kötelezettség terheli, amennyiben valakiről valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetőleg való tényt hamis színben tüntet fel. Ez az eszköz tehát kizárólag tényállítások kiigazítására szolgál. A helyreigazítás maga egy olyan közlemény, amelyből kitűnnek egyfelől a hamis tények, másfelől szerepelnek benne a valós tények. A speciális eljárási szabályok lehetővé teszik a sérelem gyors orvoslását.
Nem is olyan régen több kísérlet is történt Magyarországon a helyreigazításnál jóval tágabb hatókörű válaszjog bevezetésére. Pokol Béla országgyűlési képviselő, a javaslat kidolgozója után "lex Pokol"-nak nevezett indítvány alapján válaszjog illette volna meg azt, akiről "társadalmilag hátrányos" vélemény jelenik meg a sajtóban. Ebből a felvetésből még nem lett törvényjavaslat.
A Répássy Róbert országgyűlési képviselő által beterjesztett, a Polgári Törvénykönyvet módosító indítványt (a "lex Répássy"-t) ellenben 2001-ben elfogadta a Parlament többsége, hatálybalépése előtt azonban a köztársasági elnök előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól. A törvény alapján a Ptk. a következő rendelkezésekkel egészült volna ki:
79. § (2) Akinek személyhez fűződő jogát napilapban, folyóiratban (időszaki lapban), rádióban vagy televízióban közölt valamely vélemény vagy értékelés sérti - a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül -, követelheti saját véleményének vagy értékelésének közzétételét is (válaszadás).
84. § (2) Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat. Ha a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki lap), rádió vagy televízió útján történt, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszab. A közérdekű célra fordítható bírság összegét úgy kell meghatározni, hogy az visszatartsa a jogsértőt a további jogsértésektől.
A helyreigazítás - hamis tényállításokra alkalmazható - megmaradt szabálya mellé került volna bevezetésre a válaszadás joga, amely a személyhez fűződő jogot sértő véleményekkel szemben lett volna alkalmazható. A rendelkezés elemzői közül később sokan nem fektettek elegendő hangsúlyt arra, hogy így az alkalmazhatóság köre meglehetősen leszűkített lett volna, és nem engedett volna fellépést bármely, sérelmesnek érzett, hátrányosnak tekintett véleménnyel szemben. Így valójában a válaszjog ilyetén való bevezetése nem hozott volna létre .általános" jogot a válaszadáshoz. Így az általam hangsúlyosabbnak vélt - a jogintézményt megtámogató - érv, a demokratikus tájékoztatás szüksége valójában csak némi támaszra talált volna e szabályban, tekintettel arra, hogy amennyiben egy vélemény nem becsületsértő - tehát kifejezésmódjában nem "aránytalanul túlzó, indokolatlanul bántó, lealázó, lekicsinylő" , úgy a válaszjog szabálya nem lett volna alkalmazható.
Bár a rendelkezés nem határozta meg kifejezetten, mely személyhez fűződő jogok megsértése esetén járt volna a válaszjog, értelemszerűen a jó hírnév, becsület, emberi méltóság jöhet csak számításba. Ezek közül is
- 44/45 -
elsősorban az utóbbi kettő, tekintve, hogy a jó hírnév védelmére fennmaradt a helyreigazítás lehetősége.
Az Alkotmánybíróság, 57/2001. (XII. 5.) sz. határozatával megsemmisítette a rendelkezést. Bár maga a döntés érdekes módon szinte "kötelezően elvárt" volt, legalábbis a jogirodalom és a közélet véleményformálóinak írásaiból ez világlik ki, az indoklás az említett körökben szinte elképesztő felháborodást okozott.
A testület először a vélemény- és sajtószabadság korlátozásának általános kérdéseivel foglalkozik a többségi indoklásban, majd rátér a válaszjogra, mint a sajtószabadság általában vett korlátjára. Az AB elismeri, hogy a jog korlátozza a szabadságot, a korábban már ismertetett érvek természetesen a határozatban is előkerülnek:
"...az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a válaszközlési kötelezettség a sajtó, valamint közvetetten a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását jelenti. A korlátozás szükségességének és arányosságának megítélésénél fontos annak tisztázása, hogy mi a szerepe a válaszadás jogának. [...] A jó hírnév és az emberi méltóság védelme mellett azt is figyelembe kell venni, hogy a közvélemény informálása is a teljes körű tájékoztatást indokolja. A sajtó szabadsága a szabad véleménynyilvánítás mellett a véleményformáláshoz szükséges információszerzéshez való jogot is magába foglalja. [...] megállapítható, hogy a tág értelemben vett válaszadás joga általában a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának nem alkotmányellenes korlátozása."
A bírák tehát úgy látják, hogy az elérni kívánt kettős célt - a reputáció védelmét, valamint a közvélemény szélesebb körű tájékoztatását - figyelembe véve a válaszjog a sajtószabadság megengedett korlátja lehet. A bevezetni kívánt szabályt végül azon az alapon találták alkotmányellenesnek, hogy az nem határozza meg a jog gyakorlásának korlátait (a válaszul szolgáló közlemény terjedelmét), illetve, hogy kötelezővé teszi a közérdekű bírság kiszabását, mindezek pedig a sajtószabadság aránytalan korlátozásához vezetnek. A többség szerint tehát az alkotmányellenességet okozó hibák pusztán jogtechnikai jellegűek, maga a válaszadás bevezetése elvben megengedhető.
Bihari Mihály párhuzamos indoklásában lényegében megismétli a határozat érvelését, azonban hangsúlyozza, hogy a válaszjog elsősorban a hatékonyabb tájékoztatást, a vélemények sajtóhoz való eljutását, azaz a vélemények pluralitását, a sajtó valós - demokratikus - feladatának ellátását szolgálja:
"A válaszadás törvényben biztosított joga és a válaszközlés törvényi kötelezettsége a sajtóban megjelenő vélemények pluralitásának biztosítását, a véleménymonopólium kialakulásának megakadályozását, a nem egyenlő eszközökkel folytatott nyilvános viták során a véleménypluralitást, s mindezek által a sajtószabadság érvényesülését szolgálja." Holló András különvéleménye szerint a válaszadás általában véve is alkotmányellenes, aránytalan és szükségtelen korlátozást jelent. Szerinte a helyreigazítás által a jó hírnév, becsület sérelme "reparálható", míg az ezen túli, "vélemény általi alapjogsérelem" csak feltételezett, így védelme nehezen igazolható. Ez az érvelés mintha figyelmen kívül hagyná azt, hogy a helyreigazítás csupán a jó hírnév megsértésének bizonyos - jellemző
- eseteire szolgál védelmi eszközként, a becsület - mely a jó hírnévvel szorosan összefüggő, attól nehezen elválasztható, de vele nem azonos kategória - védelmét ez a szabály nem valósítja meg. Másfelől pedig teljes egészében elfeledkezik az általam ennél jóval hangsúlyosabbnak látott érvtől, a széleskörű tájékoztatás érvétől.
Kiss László is alkotmányellenesnek ítéli a válaszjog szabályát.
"A sajtópiac sokszínűségéből következő verseny a tömegtájékoztatási eszközök elemi érdekévé teszi, hogy ilyen, közérdeklődésre számot tartó eseményekről tudósítsanak, azokkal kapcsolatban véleményeket, értékeléseket jelentessenek meg. [...] arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy a közügyek iránt érdeklődő, azok megvitatásában részt vevő emberek szabadon választhassanak a vélemények piacán.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a sajtószabadságot elsősorban az állam tartalmi be nem avatkozása biztosítja. Ezzel elvileg lehetővé válik, hogy a társadalomban meglevő vélemények teljessége megjelenjen a sajtóban..."
A John Stuart Mill-féle vélemények (szabályozatlan) piaca a régebbi demokráciákban, illetve azok egyre hangosabb bírálóiban már általában túlhaladott eszme. Nem nehéz belátni, hogy a szabályozatlan sajtópiac nem a demokratikus eszményeknek megfelelő, széles körű, a releváns álláspontok mindegyikét bemutató tájékoztatást tekinti legsürgetőbb feladatának. Ezért a piac szabályozására szükség van, a vita csak a mérték és az eszközök tekintetében van. Az egyik lehetséges eszköz pedig a válaszjog lenne.
Az utolsó különvélemény, Kukorelli Istváné is alkotmányellenesnek tartja a válaszjog egészét. Álláspontja szerint ez aránytalanul korlátozná a sajtó szabadságát. Érvelése szerint a szabályozás figyelmen kívül hagyja a közszereplők és a magánszemélyek közti különbséget. A közszereplők nem "védtelenek", véleményüknek bárhol a sajtóban helyet adhatnak, felesleges tehát előírni azt, hogy ugyanott jelenhessen meg, ahol a sértő vélemény megjelent. Ezzel az érvvel már foglalkoztam a korábbiakban, most csak ismétlek: semmiképpen nem nevezhető szokványosnak, hogy valaki egyszerre több napilapot, több közéleti vitaműsort stb. is figyelemmel kísérjen. Ez nem is várható el. Ilyen széles körű tájékozódás nélkül ellenben, a válaszjog nélkül könnyedén torzulhat a média fogyasztójának képe a közéletről. Fokozottan igaz lehet ez egy olyan országban, ahol csaknem minden sajtószereplő, alig leplezetten a politikai szekértáborok valamelyikébe rendeződik. Igaz lehet, hogy a közszereplő könnyebben talál nyilvánosságot az őt sértő vélemények cáfolatára, de e lehetősége nem orvosolja a tájékoztatás torzulásait. Nem az a lényeges elsősorban, hogy a sérelmes kijelentés ugyanazon közönséghez jusson el - egyetértek azzal is, hogy a közszereplő tűrjön többet -, hanem, hogy a tájékoztatás szélesebb körű, ha úgy tetszik, "demokratikusabb" legyen. Igaz ugyan, hogy a szabály nem tett különbséget a közszereplő és a magánszemély között, de nem is lehet elvárás, hogy egy adott jogrendszer valamennyi szabálya tükrözze annak egészét, hogy a különösen védett alapjogok privilegizált helyzete valamennyi részletszabályban in expressis verbis kifejezésre kerüljön. Mint Holló András helyesen megállapítja:
"...az alapjog többrétegű korlátozása esetén, a további korlátozás törvényi tényállásának alkotmánybírósági vizsgálatát a szükségesség-arányosság mércéjének alkalmazását, nem önmagában az új törvényi korlátozás tekintetében kell elvégezni, hanem a meglévő és az új korlátozások komplex, egymásra vonatkoztatott értékelése alapján."
Az Alkotmánybíróság figyelembe vette korábbi, 36/1994. (VI. 24.) sz. határozatát, amelyben a közszereplők - büntetőjogi - személyiségvédelméről határozott, és állapított meg velük kapcsolatban magasabb tűrési mércét. Igaz ugyan, hogy az említett határozat csak a büntetőjogi személyiségvédelemről szólt, a bíróságok
- 45/46 -
azonban jellemzően kiterjesztették annak alkalmazását a polgári ügyekre is. Így a gyakorlat alapján a közszereplőkkel kapcsolatos vélemények, legyenek bármilyen túlzóak, illetve (becsület)sértőek, nem szankcionálhatóak, sem polgári jogi, sem büntetőjogi eszközökkel. Ezt figyelembe véve a válaszjog megfelelően egészítette volna ki a közszereplők eme .csökkentett" személyiségvédelmét, ily módon tehát mégis érvényesült volna a közszereplő-magánszemély megkülönböztetés.
Kukorelli nem ítéli eléggé súlyosnak a demokratikus tájékoztatás érvét sem. Szavai szerint a korlátozás ez alapján csupán a frekvenciaszűkösséggel igazolható, illetve annak elmúltával (korábban a monopolhelyzet miatt) csak a közszolgálati adóktól követelhető meg. A szűkösség elmúlása azonban nem feltétlenül jelenti majd a "médiakánaán" bekövetkeztét. A szűkösség - például az Egyesült Államokban, de Nyugat-Európa jelentős részében is - már ismeretlen fogalom, mégsem hozta el a kiegyensúlyozottabb tájékoztatás, a demokratikus kötelezettségek hatékonyabb megvalósulását. A megnövelt választék és műsoridő több .locsogást" eredményezett, amelyben a közvélemény tájékoztatása nem élvez kiemelt szerepet. A több adó lehetősége nem feltétlenül demokratizálja a versenyt sem, hiszen a működési költségek továbbra is óriásiak maradnak, a nagyobb tőkéjű társaság pedig értelemszerűen több nézőt is vonz. A hirdetőktől, rosszabb esetben közvetlenül a politikától való függőségi viszony pedig könnyedén alakíthat ki véleménymonopóliumot a lényeges kérdésekben, még a csodálatosan fejlett, digitalizált, szűkösségét levetkező médiavilágban is.
Talán kiderült az elemzésből, hogy számomra elfogadható az Alkotmánybíróság fenti határozata. A válaszjogot általában véve nem tartom alkotmányellenesnek, nem tartom a sajtószabadság olyan korlátjának, mely nem a sajtó valós feladatai teljesítésének elősegítésére szolgál. Túlzás nélkül állítható, hogy ezzel a véleményemmel elenyésző kisebbségbe kerültem, legalábbis a jogirodalmat áttekintve. Zúgó felháborodás kísérte a határozatot, annak ellenére, hogy végeredményben megsemmisítette a némelyek által - nem túlzás - gyűlölt rendelkezést, és a jogalkotó nem tűzte újra napirendjére a kérdést. Érdemes áttekinteni immár évek nyugalmat, az indulatokra enyhet adó távlatából a rendelkezés és a határozat kritikáját.
Hanák András már említett cikke még a határozat előtt született. Írásában leplezetlen indulattal közelít az Alkotmánybíróság asztalán fekvő szabályhoz, megrökönyödve azon, hogy a magyar demokratikus rendszer nem hajlandó tudomást venni az olyan "evidenciákról", miszerint pl. "a hír szent, a vélemény szabad" - azaz a vélemény semmilyen tekintetben nem korlátozható.
Eltekintve attól, hogy ez a kijelentés - mely ugyan szépen csengő újságírói közhely - jogi szempontból alapjában véve sem igaz (ld. a becsületsértés polgári- és büntetőjogi védelmét, a Médiatörvény kiegyensúlyozottságot követelő rendelkezéseit), és nem csak nálunk, hanem "fejlettebb" demokráciákban sem, leszámítva a mindig etalonként emlegetett Egyesült Államokat, nehéz egy lapra helyezni a vélemények szankcionálását a válaszjoggal. Utóbbi esetben ugyanis a vélemény kifejezése továbbra is szabad marad, csak éppenséggel bizonyos esetekben kötelezően mellé kell helyezni az ellenvéleményt is. Ez ugyan okozhat költséget, presztízsveszteséget stb., de ennek megvannak a szükséges indokai. El lehet vetni a válaszjog mellett szóló érveket, de nem lehet úgy tenni, mintha nem is léteznének. Márpedig Hanák nem vesz tudomást arról, hogy a válaszjog melletti leghangsúlyosabb érv a sajtónyilvánosság torzulásainak - igaz, tökéletlen - kiigazítása, és kizárólag a személyiségi jogok védelmére fókuszál. Úgy tartja, hogy a személyiségi jogok védelmére alkalmatlan a válaszjog. Véleménye szerint "a választott eszköz (a válaszadás) és a védeni kívánt érdek (a jó hírnév védelme) között jószerivel nincs is ésszerű, releváns kapcsolat. A válaszadás intézményének választott módja ugyanis teljesen alkalmatlan a jó hírnév védelmére". Az álláspont kifejtése azonban elmarad. Szellemesen idézi fel a lehetséges, elképzelt válaszok tartalmát, kritizálva a szabály értelmezési nehézségeit. Például ha valakiről azt írják, .nagy marha", Hanák szerint a válaszjog alapján csak annyit lehetne követelni, hogy jelenjen meg a cáfolat: [az illető] .nem marha", vagy marha ugyan, de nem "nagy". Persze nyilván a szerző is tudja, hogy a szabály nem így működött volna. A válaszadás nem azonos a helyreigazítással, nem szorítkozott volna szükségszerűen az állítások tételes cáfolatára. Lényege a véleménnyel szembeni ellenvélemény közzététele lett volna. Azt, hogy valaki "nagy marha", általában megelőzi valamely érvelés, amely alapján a kijelentő ezt a következtetést vonja le. Az érvelés - és persze a következtetés - cáfolata, a saját álláspont, természetesen korlátok közti kifejtése lett volna a válasz valós tartalma. A gyakorlat megtalálta volna a megfelelő értelmezését e szabálynak is, ahogyan az annyi más esetben is történt. A közszereplők pedig valószínűleg nem rohantak volna minden esetben a sajtóhoz, követelve a válaszhoz való jogot, mint ahogy jelenleg is jóval kevesebb, a személyiség védelmét célzó eljárás indul, mint ahány jogsértés történik. A fenti véleménnyel szemben például valószínűleg a közszereplők többsége méltatlannak ítélte volna a fellépést.
Hanák szerint már csak azért sem engedhető meg a válaszjog bevezetése, mert ha "bíróság döntheti el, hogy mi kerüljön a sajtóba, azt csupán egy lépés választja el attól, hogy bíróság döntse el, milyen vélemények ne jelenhessenek meg a sajtóban. Mindkét beavatkozás cenzúrának tekinthető". Az amerikai "chilling effect" magyarított változatával szemben ismét nehéz érvelni. A cenzúra és a válaszjog ilyetén összemosása egy olyan jogrendben, amely tiltja az előbbi minden formáját, nehezen védhető.
A szerző szerint az Alkotmánybíróság szinte valódi "becsületpróbája" lesz a rá váró döntés: megvédi-e a demokratikus társadalom alapjait, melyek egyike a szabad sajtó, avagy sem. Nos, a döntés feltehetően csalódottságot okozott, hiszen a testület jóváhagyta a gondolatot - és nem ítélte azt alkotmányellenesnek -, mely szerint a Hanák által emlegetett "filozófia", "a közügyeket érintő diskurzus és vita korlátozhatatlan, robosztus, és nyitott" volta akkor valósul meg, ha az eddiginél szélesebb körben tesszük lehetővé a sajtóhoz való hozzáférést.
Halmai Gábor és Sajó András elemzéseiben is főképp a már említett érvek kerülnek elő. A közszereplők privilegizált helyzete, a sajtó bírói korlátozásának megengedhetetlensége, a kiegyensúlyozottság kizárólag a szűkösség általi igazolhatósága, illetve a közszolgálati adókra vonatkoztatható előírása mind-mind szerepelt a fentiekben.
Polyák Gábor cikke az egyetlen az általam áttekintettek közül, amelyben - hangsúlyosan, mérlegre téve - előkerül a demokratikus tájékoztatás érve. A döntést ő is erősen kritizálja. Álláspontja szerint az AB nem állt ki a sajtószabadság védelmében. A válaszjog nem jelentene olyan többletvédelmet a személyiség számára, amely indokolttá tenné a sajtószabadság korlátozását (bár, ha ennél tágabb lett volna a válaszjog által "érintett" szólás köre, úgy nyilván a felzúdulás is arányosan nagyobb lett volna), és elsősorban
- 46/47 -
nem is személyiségvédelmi, hanem hozzáférési jogot biztosított volna. Éppen ebben van a lényeg! Míg az én álláspontom szerint a sajtó demokratikus feladata (Owen Fiss szavait kölcsönözve: missziója) indokolttá tette volna a válaszjog bevezetését, addig ez a szerző szerint - legfőképp a frekvenciaszűkösség lassú elmúlása miatt - nem elég hangsúlyos érv.
A válaszjogról folytatott vitában többször előkerült a felvetés, mely szerint maga a helyreigazítás szabálya is alkotmányellenes lenne. Elsőként Kiss László alkotmánybíró fogalmazta ezt meg fent említett különvéleményében. A sajtóra vonatkozó jogszabály ugyanis az Alkotmány értelmében 2/3-os többséget igénylő törvény, míg a Ptk. csupán "feles". Így pedig előfordulhat, akár a helyreigazítás kapcsán is, hogy a sajtóra vonatkozó, szabadságát korlátozó rendelkezés a képviselők egyszerű többségének szavazatával elfogadható, módosítható, eltörölhető. Ez persze nem érinti a helyreigazítás tartalmi alkotmányellenességét, ami szintén felmerült.
Hanák András szerint a válaszjog alkotmányellenességét igazoló érvek egy füst alatt igazolják a helyreigazítás alkotmányellenességét is. Azaz: a közszereplő ez esetben is ki tudja igazítani más médiumban a rá vonatkozó, hamis tényeket, a kötelező helyreigazítás aránytalanul korlátozza a sajtót, és, mivel a valóság bizonyításának terhe a sajtón nyugszik, ez pedig olykor nem lehetséges, vagy aránytalan nehézséget okoz, mindez öncenzúrához, és a közügyek vitatásának korlátozásához vezet.
Nem lehet témája ezen írásnak a személyiségvédelem olyan súlyos kérdéseinek tárgyalása, mint a bizonyítási teher, vagy általában a közszereplők védelmének kérdése. Mindenesetre a legtöbb demokráciában a bizonyítás azt terheli, aki állít valamit. Az a kötelezettség, hogy a sajtó igazat mondjon, a sajtószabadság igényének megszületése óta változatlan etikai, és legtöbbször jogi norma is. Ha megengedjük, hogy a sajtó következmények nélkül állítson hamis tényeket (hiszen, ha a helyreigazítást megszüntetjük, a következő igény az lehet, hogy a sajtót vonjuk ki a többi, rendelkezésre álló személyiségvédelmi eszköz hatósugara alól is), azzal megteremtjük a hazugsághoz való jogot. Ezt pedig már végképp nehéz igazolni, persze csak amennyiben elfogadjuk, hogy a sajtónak bizonyos kötelezettségei azért mégis csak vannak a társadalom felé.
Másfelől: nehéz elismerni azt, hogy a helyreigazítás aránytalan terhet ró a sajtóra. A helyreigazító közlemények szűkszavúak, kevés helyet foglalnak, anyagi terhet nem, legfeljebb némi presztízsveszteséget rónak a sajtóra. A "nem zörög a haraszt" ősi "igazsága" alapján pedig a helyreigazítás nem is tökéletesen alkalmas a megsérült reputáció helyreállítására, de a hiteles tájékoztatás hamis állítások által megbomlott egyensúlyát legalább némileg visszabillenti. Ha pedig egy tudósítás megfelelően alapos - pl. minden érdekelt fél megszólaltatásra kerül benne -, úgy nehéz elképzelni, hogy a bíróság helyreigazítást rendeljen el.
Végezetül: mint már láttuk, a Magyar Állam nemzetközi szerződések által előírt kötelezettsége a válaszjog fenntartása, mely jelenleg a helyreigazítás útján történik. Ennek eltörlése kötelezettségeink megsértését jelentené.
A magyar jogrendben léteznek akár "közvetett" válaszjognak is tekinthető előírások. A bevezetésben már esett arról szó, hogy a médiára vonatkozó, legtöbb országban létező szabályok, melyek a kiegyensúlyozottságot, objektivitást, pontosságot, pártatlanságot írják elő, a médiához való minél szélesebb körű hozzáférést biztosítják. Ezáltal, ha egy közérdeklődést kiváltó témáról számol be az adott médium, kötelezettsége megszólaltatni valamennyi érdekelt felet. Ez persze csak elérni kívánt ideál lehet, és nem minden esetben valósítható meg. A kiegyensúlyozottság kötelezettsége következtében azok álláspontja is teret kap a sajtóban, akikkel szemben sértő, vagy éppen csak sajátjukhoz képest ellentétes tartalmú vélemény került kifejezésre.
A kiegyensúlyozottság, sokoldalúság, tényszerűség, időszerűség, tárgyilagosság követelményeit a magyar Médiatörvény is tartalmazza (4. §), míg betartása felett az ORTT Panaszbizottsága őrködik (47. §). Bár hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, a magyar Sajtótörvény is tartalmaz ehhez hasonló szabályt: "A sajtó feladata [...] a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás." (2. § (1) bekezdés) -mivel azonban szankciót nem rendel a törvény e szabály mellé, így az puszta deklaráció marad.
Mindig van abban valami pikantéria, amikor a sajtót korlátozó valamely rendelkezésről szinte kizárólag magából a sajtóból szerzünk tudomást, érvek és ellenérvek a sajtó .szűrőjén" keresztül jutnak el hozzánk. Ez eleve kizárja az elfogulatlan vitát. Ha pedig egy kérdésben nem feltétlenül és kizárólagosan a korlátozatlan szólás mellett dönt az adott szerv (Parlament, Alkotmánybíróság, bíróság, nyomozóhatóság stb.), hanem esetleg más érdekeket is figyelembe vesz, akkor a sajtó ezt a döntést automatikusan a kádári idők visszatérésével fenyegető lépésnek, de legalábbis a demokratikus normák teljes áthágásának láttatja. Eközben persze önmagát a demokrácia lánglelkű őrzőjének, és egyetlen biztos támaszának mutatja be. Ideje lenne rájönnünk: a szabadság nem korlátlan, olykor éppen hatékonyabb megvalósítása miatt szorul korlátozásra, a múlt rendszerből örökölt problémák pedig egyaránt, ha nem is azonos mértékben sújtanak mindannyiunkat. Igaz ez a jogrendszer egészére vagy az igazságszolgáltatásra, de éppúgy igaz ez a sajtóra is. Az eltérő érdekek folyamatos egyensúlyozást, az együttélés fejében némi lemondást követelnek.
Láthattuk, a válaszjog meglehetősen széles körben létezik, az egyes változatok közül a magyar megoldás inkább a szűkebben értelmezett válaszjog körébe tartozik. A fent említetteken kívül létezik válaszjog például Ausztriában, Hollandiában, Norvégiában, Spanyolországban is. Általában a hamis tények kiigazítására szolgál, de nem mindenhol feltétele a valóság bizonyítása, olykor bármely tényállítás ellenében alkalmazható (Németország), máskor pedig a véleményekkel szemben is bevethető (Franciaország), más megoldás szerint a kiegyensúlyozottság szigorú előírásai biztosítják azt (Nagy-Britannia). Dél-Afrikában kis híján az Alkotmányba is bekerült a válaszadás joga.
A válaszjog egyébként régóta létező sajtóetikai normát kodifikál. Szerepel a legnagyobb magyar újságíró-szervezet, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének etikai kódexében is (5. szakasz, (2) bekezdés). Egyik hangos ellenérv volt vele szemben, hogy a "komoly" sajtó amúgy is mindig ad lehetőséget a válaszra. Ha ez így van, és ez az etikai norma egyébként is "kötelező", akkor végképp érthetetlen a nagy felháborodás.
A fenti érvek és gondolatok semmi többet nem kívántak szolgálni, mint hogy bizonyításra kerüljön: a válaszjog nem "az ördögtől való", hanem igenis józan érvek szólhatnak
- 47/48 -
mellette. Ha körültekintő és precíz a szabály megfogalmazása és alkalmazása, valóban a nyíltabb vita, közélet egyik eszköze lehet.
Nem változtat ezen a hamarosan beköszöntő digitális korszak, vele a szűkösség végleges elmúlása sem: a szinte beláthatatlanul bővülő sajtópiac - amely máshol már valósággá vált - nem hozza törvényszerűen magával a nagyobb választékot, a közélet kiszélesítését. Az eszközök tekintetében számbéli korlátozás nélküli hozzáférés az elektronikus sajtóhoz továbbra is csak a kevés, megfelelően tőkeerős vállalkozás számára kínál valóban új lehetőségeket, eszközöket. A demokrácia működését az eddiginél hatékonyabban elősegítő sajtó megszületése - amely remény az internettel kapcsolatban is megfogalmazásra került - egyelőre csak vágyálom. ■
JEGYZETEK
[1] Berlin, Isaiah: A szabadság két fogalma. in: Berlin: Négy esszé a szabadságról. Európa Kiadó, 1990. pp. 334-443. A témában ld. korábbi cikkeimet: Koltay: A sajtószabadság két oldala és a tájékozódáshoz való jog, Jogtudományi Közlöny, 2004. január. pp. 22-30.; Koltay: Etikai szempontok a sajtószabadság megvalósításában. in: Bölcskei János-Nochta Tibor (szerk.): Emlékkönyv Lábady Tamás 60. születésnapjára tanítványaitól. Szent István Társulat, 2004. pp. 205-223.
[2] Meiklejohn, Alexander: Political freedom. Harper & Row, 1960. p. 26.
[3] E folyamat gyökereit az elsők között Jürgen Habermas fogalmazta meg, ld. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Osiris, 1999 (3. kiadás). pp. 320-321. A kérdésnek csodálatosan gazdag - elsősorban külföldi - irodalma van, de mivel nem tartozik szorosan vett témánkhoz, kifejtésére itt nincsen mód. Példálózó felsorolás: Baker, Edwin C.: Advertising and a democratic press. Princeton University Press, 1994.; Baker, Edwin C.: Media, markets, and democracy. Cambridge University Press, 2002.; Bollinger, Lee C.: Images of a free press. University of Chicago Press, 1991.; Fiss, Owen M.: The irony of free speech. Harvard University Press, 1996.; Lichtenberg, Judith (szerk.): Democracy and the mass media. Cambridge University Press, 1990. (különösen Holmes, Lichtenberg, Fiss, Bollinger tanulmányai); McChesney, Robert W.: Rich media, poor democracy - communication politics in dubious times. The New Press, 2000.; McChesney, Robert W.-Nichols, John: Our media, not theirs - the democratic struggle against corporate media. Seven Stories Press, 2002.; McChesney, Robert M.: The problem of the media. US communication politics in the 21[st] Century. Monthly Review Press, 2004.; Sunstein, Cass R.: Democracy and the problem of free speech. The Free Press, 1995 (2. kiadás).; Sunstein, Cass R.: The second Bill of Rights - FDR's unfinished revolution and why we need it more than ever. Basic Books, 2004.
[4] Barendt, Eric: Inaugural lecture - press and broadcasting freedom: does anyone have any rights to free speech? Current Legal Problems, 1991. pp. 70-71.; Scanlon, T. M. Jr.: Content regulation considered. in: Lichtenberg, Judith (szerk.): Democracy and the mass media. Cambridge University Press, 1990. p. 350.
[5] Sadurski, Wojciech: Freedom of speech and its limits. Kluwer Academic Publishers, 1999. p. 82.
[6] Uo.
[7] Barendt: Inaugural lecture... [4. jegyzet] p. 71.
[8] Ld. Bollinger, Lee C.: The rationale of public regulation of the media. in: Lichtenberg, Judith (szerk.): Democracy and the mass media. Cambridge University Press, 1990. pp. 357-367.
[9] A Communications Act [2003] 319. szakaszának (2) bekezdés c. és d. pontja, illetve 326. szakasza, valamint a Broadcasting Act [1996] 107. szakasza
[10] Defamation Act [1996] 15. szakasz (2) bekezdés
[11] Red Lion Broadcasting v. FCC 395 U.S. 367 (1969)
[12] A fairness-doktrína történetének rövid összefoglalását ld. Barendt, Eric: Broadcasting law - a comparative study. Clarendon Press, 1993. pp. 158-162.
[13] 418 U.S. 241
[14] Barron, Jerome A.: Rights of access and reply to the media in the United States today, Communications and the Law, April 2003. p. 5.
[15] Az ún. retraction-törvényekről ld. Fleming, John: Retraction and reply: alternative remedies for defamation, University of British Columbia Law Review, 1978. p. 15.
[16] Karpen, Ulrich: Freedom of the press in Germany. in: Press law and practice - a comparative study of press freedom in European and other democracies. Article 19 - International Centre Against Censorship, 1993. pp. 87-88.
[17] Ld. például a hamburgi sajtójoggal kapcsolatos döntést: 97 BVerfGE 125 (1998)
[18] Ld. Barendt: Broadcasting law... [12. jegyzet] pp. 162-163.
[19] Hanák András: Meddig nyújtózkodhat a magyar szólásszabadság? Fundamentum 2001/2. p. 107.
[20] Errera, Roger: Press law in France. in: Press law and practice - a comparative study of press freedom in European and other democracies. Article 19 - International Centre Against Censorship, 1993. p. 68.; illetve Sajó András: A szólásszabadság kézikönyve. KJK-Kerszöv, 2005. pp. 50-51.
[21] Ld. Barendt: Broadcasting law... [12. jegyzet] p. 163.; illetve Sajó: A szólásszabadság kézikönyve [20.jegyzet] p. 51.
[22] European Convention on Transfrontier Television, 1989., 8. szakasz
[23] Ediciones Tiempo S. A. v. Spain (1989), ügyszám: 13010/87.
[24] BH 1993. 89.
[25] Eközben hivatkozik számos, az ügy lényegéhez szorosan nem tartozó esetre, illetve jogszabályra is, mint azt Halmai Gábor hosszasan taglalja, ld. Halmai: Kommunikációs jogok. Új Mandátum, 2002. pp. 187-190.
[26] 57/2001. (XII. 5.) AB többségi indoklás, II./ 9-11. pont
[27] Bihari Mihály párhuzamos indoklása, 1. pont
[28] Kiss László különvéleménye, pont
[29] Holló András különvéleménye, 1. pont
[30] Hanák, im. [19. jegyzet] pp. 104-113.
[31] Hanák, im. [19. jegyzet] p. 106.
[32] Az értelmezés nehézségeit Polyák Gábor is észleli, felvázolva egy lehetséges "szűk", illetve "tág" értelmezést. Előbbi Hanák által, míg utóbbi az általam fent említett felfogáshoz áll közelebb. Álláspontom szerint a valóságban az utóbbi érvényesült volna, mint hogy az felel meg a törvényhozó szándékának. Ld. Polyák Gábor: Haladék a sajtószabadságnak, Fundamentum, 2002/1. p. 100.
[33] Hanák, im. [19. jegyzet] p. 107.
[34] Hanák, im. [19. jegyzet] p. 111. - Brennan bíró szavai a New York Times vs. Sullivan döntésből (376 U. S. 275)
[35] Rejtő Jenő igaz híveként feltétlenül ki kell igazítanom Hanák András egyetlen olyan tévedését, amelyben igazam vitathatatlan: az Oroszlán, azaz az állatok királya Rejtő regényében nem Potrien, hanem Verdier őrmester. Ld. Hanák, im. [19. jegyzet] pp. 104-105., illetve Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó. Magvető, 1984 (5. kiadás). p. 119.
[36] Halmai, im. [25. jegyzet] pp. 183-194., illetve Sajó András: A szólásszabadság alkotmányos problémái a jogrendben. in: Liber Amicorum. Studia A. Harmathy dedicata. Ünnepi dolgozatok Harmathy Attila tiszteletére. ELTE ÁJK, Polgári Jogi Tanszék, 2003.
[37] Polyák, im. [32. jegyzet] pp. 98-108.
[38] Hanák, im. [19. jegyzet] p. 108.; részben hasonló nézőpontból kritizálja a helyreigazítás intézményét Sajó András is, ld. Sajó: A szólásszabadság alkotmányos... [36. jegyzet] pp. 270-273. és Sajó: Sajtó-helyreigazítás és sajtójog - A Schmidt ítélet margójára, Jogtudományi Közlöny, 2001/5. pp. 205-212., bár az intézmény egészét nem tartja alkotmányellenesnek.
[39] Coliver, Sandra: Comparative analysis of press law in European and other democracies. in: Press law and practice - a comparative study of press freedom in European and other democracies. Article 19 - International Centre Against Censorship, 1993. pp. 272-273.
[40] Az eredeti szövegtervezetben még szerepelt, ld.: Sedley, Stephen: Information as a human right. in: Beatson, Jack-Cripps, Yvonne (szerk.): Freedom of expression and freedom of information. Essays in honour of Sir David Williams. Oxford University Press, 2000. p. 243.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a PPKE-JÁK Polgári Jogi Tanszékének tanársegédje, a University College London posztgraduális hallgatója.
Visszaugrás
