Ez a dolgozat a személyiségi jogok védelme és a sajtószabadság közötti feszültség egyes aktuális kérdéseivel foglalkozik. Közelebbről az adja a dolgozat apropóját, hogy az Igazságügyi Minisztériumban 2000-ben a személyiségi jogok újraszabályozására vonatkozóan tervezet készült, országgyűlési képviselő pedig többször is olyan javaslatot tett mely, ha törvénnyé válik, biztosítaná, hogy bárki, aki sérelmesnek talál egy, sajtóban megjelenő rá vonatkozó véleményt, erre választ adhasson.[1] Nem kívánok ehelyütt e javaslatok értékelésére vállalkozni, különösen nem kívánom az ezekkel kapcsolatos közismert alkotmányos aggályokat[2] elemezni. A jelen dolgozat mindössze e törekvések egy előkérdésével foglalkozik, mégpedig a Legfelső Bíróság egy konkrét sajtóhelyreigazítási ítélete (Schmidt Mária felperes keresete a Magyar Hírlap ellen, Pfv. IV. 22 525/2000/4. szám).
A dolgozat azt vizsgálja, alkalmasak-e a bíróság hatályos eszközei a szólásszabadság és a személyiségi jogok védelme közti feszültségek feloldására, illetve, hogy a jelenlegi gyakorlat él-e a jogunkban meglevő lehetőségekkel. Álláspontom szerint a hatályos Ptk. szöveg és a magyar jog érvényes és rendszerint követett értelmezési elvei alkalmasak a személyiségi jogok differenciált védelmére és ezért a politikai színezetű jogalkotási beavatkozás fölösleges. Persze csak akkor, ha a jogalkalmazó él lehetőségeivel. A dolgozat először kritikailag vizsgálja a Schmidt-ítéletet, és kimutatja hogy az milyen dogmatikai egyoldalúság miatt lép túl a korábbi helyreigazítási gyakorlaton, illetve, hogy ez a túllépés mennyiben zárja ki az alkotmányos szempontok magánjogi érvényesítését. Álláspontom szerint a magánjogi gyakorlatnak (a Ptk. útmutatása szerint is) képesnek kell lennie az alkotmányos szempontok érvényesítésére. A magánjogi gyakorlat akkor törvényes, ha alkotmányos is, anélkül, hogy a mindennapi magánjogi bírói gyakorlatnak alkotmányjogot kellene alkalmaznia a Ptk. helyett. A dolgozat második részében a sajtóhelyreigazítással kapcsolatos magyar gyakorlatot tekintem át, azzal a céllal, hogy kimutassam, az e területen pillanatnyilag érvényesülni látszó merevség a vonatkozó jogszabályok részbeni félreértéséből adódik. Egy korrekt magánjogi értelmezés viszont alkotmányosan is megnyugtató, kiegyensúlyozott gyakorlatra vezethet. Végül a harmadik rész a sajtó magánjogi felelősségének néhány külföldi példája alapján arra következtet, hogy a sajtószabadság és a személyiség védelme nem ítélhető meg egyetlen jogintézmény, pl. a helyreigazítás alapján. A komplex elemzésben világszerte elfogadott a közszereplő és magánszemély eltérő védelme. Ennek a megkülönböztetésnek a magánjogunkba beépítése egy alkotmányos szempontokat tartalmazó magán-
- 205/206 -
jogi dogmatika alapján lehetséges - és a jelen feszültségek szerint - szükséges is. A feladat azonban a jogalkalmazóra és nem a jogalkotóra vár, már csak a politikai felhangok kiküszöbölésére is.
1. A polgári jogi gyakorlatban a személyiségvédelmi szempontok ma meghatározóak. Ez vezeti a Legfelsőbb Bíróság (LB) sajtóhelyreigazítási gyakorlatát egészen odáig menően, hogy a hivatkozott nagy sajtónyilvánosságú ügyben Schmidt Mária kormányfőtanácsadó javára sajtóhelyreigazítást rendeljen el. A döntés érdekessége, hogy a helyreigazítás egy nyilvános egyesületi rendezvényen elhangzott híresztelésre vonatkozik, amelyről a Magyar Hírlap egyébként korrekten, tényszerűen számolt be. A LB tanácsa úgy találta a Schmidtre vonatkozó, nem magánjellegű híresztelésről (miként irányítják a köztévét), hogy az bizonyítatlan maradt. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint tehát a sajtó helyreigazítással tartozik akkor is, ha nyilvános eseményről tudósítva ott elhangzott, valótlan tényállítást idéz.[3] Ebből az látszik következni, hogy például választási vitáról a sajtó csak azzal a feltétellel közölhet idézetet, tudósítást, hogy az idézetet kívánságra helyreigazítja, kivéve, ha az elhangzott idézett állítás tartalma bizonyíthatóan igaz.[4] Az újság azonban rendszerint nincs abban a helyzetben, hogy bizonyítsa az általa idézett kampányoló politikus állítását[5] (még ha a politikus esetleg tudná is bizonyítani). Ehhez jönne a Pokol-féle kiegészítés: ha egy lap véleményt idéz, akkor ugyan nem kell azt kinyomtatnia, hogy hamisan állított valamit, de lehetővé kell tennie a sértett fél számára, hogy az ellenvéleményt fejtsen ki. Kétségtelen, így is működhet egy politikai rendszer. Elképzelhető az ilyen újságtudósítás is: a politikai diskurzus ez esetben teljesen "visszafogott."
A LB tanácsa nyilván attól tartott, hogy az általa adott értelmezés nélkül korlátlanul vissza lehetne élni a nyilvános rendezvényről tudósítással. Aki valami defamálót kíván másról terjeszteni, keres magának egy nyilvános eseményt, rendezvényt, ott elmondja a sértő híresztelést, azt a lapok hűen közlik és a sértett védtelen, mert az ő álláspontja nem jut közléshez. Így a nagyközönség szemében megbélyegzett személy marad. A LB nyilván úgy gondolja, hogy a személyiségi jog megsértésének rendes peres eljárásban történő megállapítása és ennek közzététele, elsősorban a késői reakció miatt, nem nyújt egyenértékű jogvédelmet.
2. A Schmidt-ítéletet fölösleges lenne politikailag értelmezni vagy támadni, még az ítélet szabadságjog-korlátozó természete is másodlagos. Az ítélet és a törvényjavaslatok szakmailag (magánjogilag) kétesek. Az ambivalencia feloldásához tisztázandó, hogy mit is jelent a személyiség, különösen a közszereplők személyiségének védelme a társadalmi nyitottság korában. Az optimális megoldáshoz nem kell elmenni a végső alkotmányos érvekig és a lopakodó cenzúra veszélyeire hivatkozva moz-
- 206/207 -
gósítani a lelkiismeretet. Az ismert alkotmányértelmezési elv szerint, ha egy jogi probléma megoldható az alkotmányra hivatkozás nélkül, azt a problémát ilyen hivatkozás nélkül kell megoldani. A magánjogot és alkalmazóit kell képessé tenni arra, hogy az alkotmányos szempontokat beépítsék a magánjogba.
Közbevetőleg: a Legfelső Bíróságot éppen az hitelesíti, hogy az egyik tanácsa jogértelmezési hibát követett el. Tudniillik, ha nem lenne bizonyítható, hogy szakmai jellegű a probléma, akkor a látszat szerint a hatalom egy képviselője javára döntöttek. A Schmidt-ítélet egy, a hatalomban osztozó politikus javára terjesztett ki egy meglevő elvet, holott új jogelvet célszerű politikailag semleges ügyben megfogalmazni.[6] Ha a jogi tévedés egy ellenzéki politikus vagy a hatalomhoz nem kapcsolódó színésznő javára szolgálna, úgy kevésbé tűnne politikainak a döntés - bár a sajtó szabadságát csaknem annyira korlátozta volna ez esetben is. Ha azonban a Legfelső Bíróság a szokott módon, a meglevő eszközeivel rendezni fogja a kialakult jogbizonytalanságot, akkor visszamenőleg is fenntartja a maga hitelességét.
3. Hol van hát a Schmidt-ítéletben a joglogikai és dogmatikai hiba és miként lehet azt elkerülni?
A Legfelső Bíróság legalább 1977 óta a következő állásponton van: "Valótlan tény híresztelése esetén is helye van a sajtóhelyreigazításnak, tehát az olyan közleménnyel szemben is, amely híven közli más személy valótlan tényállítást tartalmazó állítását. Ez azonban nem vonatkozik a hivatalos iratok (büntetőbírósági ítélet, vádirat) tartalma alapján történő tudósításra. A sajtó jogosult a büntető ügy jogerős befejezése előtt is tájékoztatni az olvasóit a vádirat tartalmáról, illetőleg a büntetőbírósági eljárásról." (BH 1978.31.) A gyakorlatot a következő eset jellemzi. Egy vidéki lap tudósítójának a riportalanya a körzeti orvosra panaszkodott. A nyilatkozó idézte az orvost is, azzal, hogy az idézett kijelentést hallotta a riport készítésekor jelenlevő anyós is. A megjelent cikk idézte az orvos állítását idéző interjúalanyt, de utóbb a lap nem tudta bizonyítani, hogy az orvostól származik a vitatott állítás. Talán az anyós nem volt hajlandó elmenni tanúskodni. A lapot helyreigazításra kötelezték.
A bírósági felfogás szemantikai problémájára már rámutatott Kis János.[7] Nem azonos természetű az a híresztelés, mely maga állít egy tényt, azzal, amely mások híresztelését idézi híresztelésként. Különösen nagy a különbség, ha újság vesz át híresztelést, tekintettel az újságnak az olvasók számára világos tájékoztató funkciójára tekintettel. Nem azonos megítélést vált ki az olvasóban az a közlés, hogy "szerintem esik," mint az, hogy "X. személy azt állítja, hogy szerinte esik." Az olvasó, a közönség képes különbséget tenni a közvetlen tényállítás és a tényállítás idézése között. A francia rendszert leszámítva egyébként Európában sem szokás a kijelentésről tudósításért való felelősséget a kijelentésért való felelősséggel azonosként kezelni. A magyar bírók egy részét azonban egy más, a személyiségvédelmet előtérbe állító szempont foglalkoztatja. Eszerint, ha valakiről valami valótlant írnak egy lapba, annak oda a méltósága, az megaláztatása tehetetlen rabja marad. Legfeljebb a gyors cáfolat segít, az enyhíti a sérelmet. Mivel a sérelem a nyilvánosságra kerülésből, illetve a sajtó tekintélyéből adódik, a sérelmet a sajtón keresztül lehet csak orvosolni, még ha a sajtó csak eszköze volt is a jogsértésnek. Ha eszköze lehetett a jogsértésnek, legyen eszköze a jogsértés kiküszöbölésének is. Egy helyreigazító közlés a bíróság szemében egyébként sem jelent semmiféle hátrányt a lapra; talán még jobbítja is.
4. Érdemes megvizsgálni, hogy miféle, a sajtóra és a nyilvánosság természetére vonatkozó elképzelésnek feleltethető meg a fenti, a bírósági döntést legitimáló nézet. Az újság itt nem a szólásszabadság intézménye, hanem valamiféle hirdetőtábla, amelyre szükség esetén a bírói ítélet helyez kiigazító cédulákat. A felfogásban egy régi médiahelyzet zárványa található. Valaha (egész 1989-ig) a sajtó a hivatalos helyességet képviselte, maga volt a testet öltött igazság. Nem volt az irányított, egységes sajtón kívül megnyilvánulási lehetőség. Ha a Népszabadság, a Párt lapja valakiről valótlan tényt híresztelt, nem volt másik lap, melyben ellenkező értelmű cikk jelent volna meg. Amikor a valótlan közlés a politikai alapon kiválasztott áldozat elleni központi hecckampány része, a bírói becsület azt diktálja, hogy a Polgári törvénykönyv adta lehetőséggel a leghatározottabban éljen a sajtó. (Talán még vannak, akik emlékeznek Szikora János Népszabadságbeli lejáratására és az ezzel kapcsolatos bírósági igyekezetekre). Ezt a felfogást tovább erősítette a személyiségi jogok alkotmányba emelése. Az Alkotmánybí-
- 207/208 -
róság a személyiségi jogokat egyenesen "anyajognak" nevezte ki, ami matriarchalis érzetű jogászok számára valamiféle felsőbbséget sugall.[8]
5. Úgy tűnik, a LB sajtóhelyreigazítási felfogása nem vet számot a nyilvánosság szerkezetének átalakulásával. Egyfelől a közszereplők, különösen a politikusok számára másként működik a nyilvánosság, mint a változatlanul kiszolgáltatott magánszemélyek esetében. De legalább ilyen fontos az is, hogy a sajtó nemcsak plurális lett, hanem decentralizált is. Az Alkotmánybíróság fél évvel a Schmidt-ítélet előtt így érvelt: "a fejlett információs környezet, az elektronikus világháló kiépülése és használatának mindennapivá válása, az elektronikus véleménynyilvánítás lehetősége, az állam és polgárai közötti információáramlás rendkívüli felgyorsulása nem csupán a hamis tájékoztatás, híresztelés elterjedésének nagyságát és gyorsaságát növeli, hanem a cáfolat, a valóságnak megfelelő tények közlésének és bizonyításának lehetőségeit és eredményességét is." (18/2000 AB hat.)
A LB tanácsa a nyilvánosság szerkezetváltozásából nem a tájékoztatási monopólium megszűntét észlelte,[9] hanem az üzleti, szenzáció-hajhászó szerkesztés veszélyeit. Akárcsak a Lordok Háza,[10] megbízhatatlannak tartja azt az újságírást, mely a lapzártához igazodik, ahelyett, hogy mindenkit kikérdezne és "utána menne" a tényeknek, mielőtt megjelentet egy cikket. A bírói elképzelések szerinti újságírásban a megbízhatóság előbbre való a pontosságnál, a jóhírnév tisztelete a tények teljességénél. Az igazságszolgáltatás számára mérvadó bizonyítás, ítéletalkotás követelményeit követve, a bíróság azt sugallja, hogy amikor az újság nem rendelkezik kellő bizonyítékokkal, vagy ahol ellentétesek a megnyilvánulások, ott nejelenjen meg tudósítás. A Schmidt ítélet logikája szerint meg kell akadályozni, hogy a sajtó személyiségi jogokat sértő híresztelések felerősítőjévé válhasson. Meg kell akadályozni, hogy a mások személyiségét érintő tényeket eltorzító emberek visszaélhessenek a nyilvános rendezvényekkel és a sajtóautomatizmusokkal. A Schmidt-ítélet jogelve nélkül egy sajtónyilvánosságra számot tartó nyilvános rendezvényt az ott felszólalók arra használhatnák, hogy mindenfélét híreszteljenek, amit a sajtó aztán következmények (pontosítás) nélkül közzétehet. E ponton azonban a tételes jog egy sajátságára kell utalni. Ellentétben a sajtó helyreigazítási kötelezettségével, minden más közlést tevő csak a más személyt sértő valótlan tényközlésért felel, a puszta hamisságért nem. És csak "szükség esetén" illeti a sértettet az a jog, hogy az elégtételt adó nyilatkozat megfelelő nyilvánosságot kapjon.[11]
A Schmidt ítélet - mint láttuk - bizonyos értelemben, formailag következetesen érvényesít egy korábbi gyakorlatot, de egy problematikussá vált gyakorlatot követ. Az elmúlt évtizedben a LB az esetek többségében még közszereplők esetében is a személyiségi jogokat tartotta védendőnek a sajtó és a művészi alkotás szabadságával szemben (ld. BH 1994. 27.: közszereplő nem közszerepléskor készült fényképének felhasználásával készült montázs, mely a sértett politikai határozottságára utal (ez, gondolom, az erőszakosságra utaló eufemizmus), sérti a személyiséget, nehezíti a politikus közszereplését - 300.000 forint kártérítés 1993-ben és ugyanakkora bírság az ismételt közlés miatt). A szóláskorlátozó trend tehát nem új - nyilván előbb kellett volna tiltakozni (bár az Országgyűlés sosem lett volna lelkes partner a politikusok "lejáratásának elősegítésében"). Megjegyzendő, hogy a német Alkotmánybíróság a magyarnál sokkal kisebb védelmet ad közszereplő politikusoknak: a néhai bajor miniszterelnök arcmását egy utcaszínházban náci egyenruhához lehetett montírozni, s csak azt találták a méltóságot alapvetően sértőnek, amikor Franz-Josef Strausst közösülő disznóként ábrázolták.[12] A disznótest, közösülés nélkül, valószínűleg még elment volna.
A Schmidt-ítélet e sajtószabadságot korlátozó tendenciákat úgy őrzi meg és "fejleszti tovább", hogy több tekintetben túlterjeszkedik a saját, korábbi gyakorlatán. A korábbi gyakorlatban az LB azokban a helyzetekben állapította meg a sajtó helyreigazítási felelősségét híresztelésért, amelyekben legalább elvileg az újságíró irányította a közlési folyamatot. Az újságíró ment az interjúalanyhoz, vagyis módja volt utána nézni a híresztelésnek: az ő közreműködése nélkül a hamis tény nem kerülhetett a nagy nyilvánosság elé. Hogy a szólásszabadságot szolgáló szerkesztésbe milyen mérvű tényellenőrzés fér be, az
- 208/209 -
fontos kérdés lehet, de a Ptk. szövegének uralkodó értelmezése szerint a hamis tényállítást helyre kell igazítani, mégpedig a lap, a szerkesztők vétkességétől, viselkedésétől teljesen függetlenül. Az újság felelőssége feltétlen és a Ptk. ezen értelmezése közömbös a szerkesztés professzionális problémái iránt, még ha ezeknek vannak is szólásszabadságot érintő vonatkozásai.
6. A Schmidt ítélet annyiban lép túl a korábbi joggyakorlaton, hogy akkor is helyénvalónak tartja a helyreigazítást, ha a sajtó nem egyszerűen más személy valótlan tényállítását (vagy még azt sem, csak egy végső fokon híresztelésnek mondott kijelentését) ismétli, hanem nyilvános eseményről tudósít. Kiterjed tehát - a korábbi esetektől eltérően - a felelősség a nyilvános eseményről adott, egyébként hű tudósításra, holott az eseményt nem befolyásolhatja a tudósító.
A Schmidt-perben az 1986. évi II. törvény (a továbbiakban: Sajtótörvény) 5. §-a jutott központi szerephez. A sajtó - az érdekeltek hozzájárulása nélkül is - tájékoztatást adhat az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek, a társadalmi szervezetek és az egyesületek, valamint ezek bizottságai nyilvános üléséről, továbbá a bíróságok nyilvános tárgyalásairól.[13] Ez a törvényhely - mint speciális szabály és mint a Ptk. sajtóhelyreigazítási rendelkezésénél későbbi törvény - egy lehetséges értelmezés szerint kizárhatná a sajtó helyreigazítási felelősségét a más által közölt híresztelés továbbadásáért. Az ellentétes, logikailag szintén lehetséges értelmezés szerint viszont abból, hogy az ülésekről hozzájárulás nélkül is lehet tudósítani, nem következik, hogy a tudósítás kiterjed az esemény részét képező híresztelésre. Pontosabban a tudósítást nem lehet megakadályozni, de a helyreigazítás szokásos követelményeit ez nem érinti. Bár a két szabály lehetne mellérendeltségi viszonyban, a LB tanácsa kifejezetten a Sajtótörvényt akarta a Ptk. alapján értelmezni. A bíróság egy a contrario és egyben megszorító értelmezéshez folyamodott. Eszerint legfeljebb azon közlések esetén áll fenn valamiféle tudósítási szabadság, amely közlések a szervezet tagjait érintik. Azt tehát a Bíróság sem tagadja, hogy a tudósítási szabály kivétel a helyreigazítási szabály alól. Teremt viszont egy új különbséget: ha az elhangzottak nem a tagokra vonatkoznak, akkor az általános helyreigazítási szabály mégis alkalmazandó. Nem világos, hogy a tagokra vonatkozó híresztelés miért esik más szabály alá, hiszen attól, hogy valaki egyesületi tag, éppúgy nem adja fel a tagtársaival szemben a személyiségi jogait, mint az, aki nem tag. A bíróság talán arra gondolhat, hogy aki jelen van, az helyben cáfolhat és jó esetben ez is bekerül a tudósításba. A távollevő, aki tipikusan nem tag, nyilván nincs ilyen helyzetben.
Mármost ez a fajta megszorítás, még ha egy alapvető polgári jog védelmét szolgálja is, felettébb kétséges. A tudósítás joga ugyanis egy szabadságjog gyakorlására való speciális és kifejezett felhatalmazás, márpedig alkotmányos szabadságjog gyakorlására vonatkozó felhatalmazást nem szokás megszorítóan értelmezni. Abból, hogy nyilvános ülésről a törvény szerint tudósítani lehet, nem következik, hogy az ott nem levőkre, a nem-tagokra vonatkozó közlés tilos. Az "ott nem levő" nem ellentéte a "nyilvános ülésnek." A nyilvános ülésről tudósítás joga a nyilvánosság biztosítását szolgálja. A LB álláspontjából viszont az következik, hogy a "nyilvánosnak" két jelentése van. Nincs tájékoztatási jog, ha az elhangzottak nem a szervezeti tagot érintik. E tekintetben nincs nyilvánosság. Más megközelítésben: a LB eljáró tanácsa szerint tájékoztatni csak arról lehet, ami nem sért közerkölcsöt és nem sértheti mások személyiségi jogait. A tudósító ezekről a kijelentésekről hallgasson. Vagy azt írhatja, hogy "X felszólalt és Z vel kapcsolatban híresztelt bizonyos dolgokat. Hogy mit, arról hallgatni kell. Közerkölcsöt sértő kijelentés esetén pedig nem szabad idézni, csak kipontozni. Vagy megírni, hogy "a szónok durván fogalmazott." Hogy ez a visszafogottság hozzájárul- e az állítólag nagykorú állampolgárok tájékoztatásához (ami a sajtó feladata) vagy elfogadható-e, mint korszerű újságírás, az más kérdés. Annyit tudunk, hogy a Kádár korszakban "visszafogottság" volt a sajtó dolga.
1. Az ítélet egyik problémája, mint láttuk, abban állott, hogy - mint más ügyekben is - a LB figyelmen kívül hagyja, hogy a híresztelés közszereplőre vonatkozott, közérdekű tárgykörben. Itt nem a következetlenség a gond, hanem a személyiségi jogok természetének és érvényesítési lehetőségének félreértése. A LB eljáró tanácsa szerint egyetlen szempontra kell tekintettel lenni a helyreigazításnál: tudja-e az állítást bizonyítani a közlő. Pontosabban a közlést továbbadó újságon van a kimentési teher, mert a kijelentést tevőnek az eljárásban semmi
- 209/210 -
kötelezettsége, ami kiszolgáltatottá teszi a lapot - és ismét a szócső szerepre kényszeríti. Mindegy, kire vonatkozik az állítás.
A közszereplők személyiségi jogai (különösen közszereplésükkel összefüggésben) az európai gyakorlat szerint alacsonyabb szintű védelmet élveznek, részben a rájuk vonatkozó közlések közérdekű fontossága miatt, részben, mint ezt a német jogban[14] kiemelik, a politikusnak számítania kell a támadásokra. Azzal hogy politikus lett, az a sértésbe mintegy beleegyezett.
2. Egy másik értelmezési lehetőséget a hazánkban is irányadó Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata kínál. A strasbourgi bírák egy 1999-es ítélete nem találta a tromsöi helyi lapot felelősnek egy hamis és becsületsértő állítás közléséért. Az újság egy hivatalos jelentés hamisnak bizonyult álláspontját ismertette (a hivatalos, de zárolt jelentés közzététele nagyjából megfelel a Schmidt-ügyben nyilvánosan tett közlés átvételének). Az említett ügyben a strasbourgi bíróság döntőnek találta, hogy az üggyel a lap folyamatosan foglalkozott és a sértettek álláspontját is folyamatosan (más lapszámokban) közölte.[15] Természetesen lehetne a Bladet Tromsö döntést úgy tekinteni, mint amely éppen akkor mentesíti az egyéb következmények alól a sajtót, amikor a hamis ténnyel érintett személy álláspontja is kifejezésre kerül, vagyis éppen a sajtóhelyreigazítás megfelelője a felelősségkizáró körülmény.[16] A norvég újság az érintett véleményéről kérés nélkül is beszámolt. Van azonban néhány különbség: a helyreigazítási kérelemnél a sértett teljes cáfolatot követelő nyilatkozatát kell megjelentetni. Az elrendelt helyreigazítás szövege szerint pedig azt kell kinyomtatni, hogy a lap valótlant állított.[17] A norvég lap esetében ennél kevesebbel is beérték. Mi több, ezzel a személyiségi jogi sérelemért a felelősség megszűnt.
A Bladet határozatban foglaltakkal ellentétes a jelenlegi magyar gyakorlat. Nálunk ugyanis önmagában az a tény, hogy egy jogsértő közlemény megjelenése után egy újabb cikkben az érdekeltek a tényeket tisztázó nyilatkozatot tettek, nem tekinthető megfelelő elégtételnek (Fővárosi Bíróság 47.Pf. 25 118/1990.). A Schmidt ítélet merevségét oldaná, ha - nemzetközi kötelezettségeinknek és azokból adódó belső jogi kötelezettségeinknek megfelelően[18] - a Bladet ítéletet követnénk.
3. Említendő végül, hogy a helyreigazítás Schmidt-ítélet szerinti értelmezése eltér az Alkotmánybíróság (AB) felfogásától. "Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta." (ABH 1994, 219., 231.) Az AB tehát az 1964-es amerikai New York Times v. Sullivan ügy álláspontját szinte szó szerint átvéve alapjában a foglalkozási szabályok megtartásától tenné függővé a sajtó felelősségét,[19] ami "az adott helyzetben általában elvárható" zsinórmérce sajátos értelmezése.
Az AB egy újabb, a rémhírterjesztés büntetésének alkotmányellenességére vonatkozó fejtegetéséből az is következne, hogy a korrekt tudósításért való felelősség a szólásszabadság szempontjából aggályos. De miért ne lehetne a Ptk.-t és a Sajtótörvényt az AB-vel és a szólásszabadsággal összhangban értelmezni? Járható út lenne ebben a tekintetben a híresztelés véleménnyé átminősítése. Ez megfelel az AB álláspontjának: "Önmagában valamely tény közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek a körülményei is tükrözhetnek véleményt, azaz a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozódik csupán az értékítéletekre." (ABH 1994, 219., 230.) A közérdeket szolgáló közlemények szabadságát előmozdítandó a német alkotmánybíróság a kijelentéseket, ahol lehet, véleményként értékeli.[20] Így nem kell a valóságtartalmat vizsgálni. A LB vonatkozó, 12. kollégiumi állásfoglalásával összhangban az idézett kijelentést illetve a tudósítást a maga egészében kell vizsgálni és a híresztelés így véleménynek minősülhet, mivel hiányzik a kijelentésből - különösen az újság közléséből - a tényközléshez szükséges teljes bizonyosság.[21] A megoldás hátránya, hogy mivel azonban nehéz előre látni, mikor értelmezi át a bíróság
- 210/211 -
a tényre utalást, ez bizonytalanságra - és így öncenzurára - vezethet. De ha van tényközlés, mely a közlő részéről a véleményre jellemző távolságtartás jegyeit mutatja, akkor a tudósítás ilyen.
4. Van más, egészen tradicionális jogértelmezési lehetőség is arra, hogy a joggyakorlat az AB hivatkozott felelősségi mércéjét a Ptk.-val összhangba hozza. A Ptk 4. § (1) szerint "A polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni." A LB-nak nem okozhat nehézséget, sőt kötelessége, hogy a jelen esetben is megállapítsa, a törvény különös rendelkezéseit az általános elvekkel együtt kell olvasni, tehát a sajtóhelyreigazítási tényállásnál is az általános szabály szerint kell eljárni. Az pedig, hogy egy nyilvános helyen valaki vélekedik és híresztel és a sajtó erről beszámol, az (rendkívüli eseteket leszámítva) a sajtó részéről jóhiszemű joggyakorlás (a jog a szólás joga). Az a szerkesztő, aki az AB követelményével összhangban a hivatási szabályok szerint megvizsgálta a maga lehetőségei szerint a tények valóságtartalmát, az a kötelezettségét jóhiszeműen teljesíti. A pillanatnyilag érvényesülő értelmezés szerint azonban minden személyiségi jogi jogorvoslat objektív alapú, a kártérítési jogot kivéve.
Úgy vélem, ez a Ptk. 4. § (4) bekezdésének félreértése. A (4) bekezdés szerint: "Ha ez a törvény szigorúbb követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható." Mivel a törvény hallgat a sajtóhelyreigazítási illetve a személyiségi jogi felelősség alapjáról, ezt úgy értelmezik, hogy a törvény "szigorúbb" követelményt támasztott. A felfogás alapja továbbá az, hogy az általános személyiségi jogi jogorvoslatok (pl. eltiltás) mellett szerepel a kártérítés is, amire az általános (felróhatósági) kártérítési felelősség vonatkozik. Még ha a Ptk. 85. szakasza esetében a hallgatás az általános vétkességi kártérítési szabályhoz képest esetleg szigorúbb szabály is, a sajtóhelyreigazítási szakasz esetében semmiféle "szigorúbb követelményt" nem támaszt a törvény, még közvetve se. Akkor viszont marad az adott helyzetben elvárhatóság mércéje.
Az uralkodó jogi felfogásban persze axiomatikus igazságnak számít, hogy a sajtóhelyreigazítás mint személyiségi jogi eszköz objektív felelősségen nyugszik. Hogy a személyiségi jogvédelem objektív jogkövetkezményű, az a Ptk. egy régebbi szövegállapotának felel meg és az eltérő szöveg mellett kialakult álláspontot őrzi a jogfelfogás. A helyreigazítás kivételével a személyiségi jogvédelmi eszközök akkor kerültek a Ptk. szövegébe (1978 előtt), amikor még nem szerepelt általános szabályként az adott helyzetben általában elvárható magatartás elve a Ptk. általános elvei között. 1978 előtt a helyreigazítás a polgári eljárási szabályok közt szerepelt, a felelősségi alap megjelölése nélkül.[22] Amikor áttették a Ptk.-ba mint objektív felelősségi alakzatot vették át. Az általános elv - szintén az 1978-as módosítás gyermeke - már nem befolyásolta a kialakult értelmezést. Egy, a tételes szövegezésnek nem megfelelő értelmezéshez azonban nem kell ragaszkodni, különösen, ha a szövegszerű (nyelvi és rendszertani) értelmezés eredménye éppenséggel az alkotmányosan kívánatos értelmezéssel azonos eredményre vezet.
1. Amikor elismerjük, hogy a személyiségi jogokat hatékony védelemben kell részesítenünk, akkor - akárcsak a szólásszabadság tekintetében - nem lehetünk kizárólagosan a személyiségi jogokra tekintettel. Még akkor se lehetnénk, ha elismernénk, hogy az emberi méltóság védelme abszolút elsőbbséget élvez. Ugyanis a személyiségi jogok és a méltóság közötti intim kapcsolat nem jelenti a kettő azonosságát. Abból az egyébként korántsem vitathatatlan tételből, hogy a szólásszabadság nem sértheti az emberi méltóságot, nem következik a jóhírnév feltétlen elsőbbségű védelme.
A sajtóelégtételi törekvésekkel és a LB helyreigazítási gyakorlatával az a gond, hogy nem "komplex. " Legalább két szempontot nem tudatosít, amely szempontok a mérvadó demokráciák és a Magyarországra kötelező nemzetközi bírói gyakorlat számára meghatározók. Az egyik szempont a közszereplők sajátos helyzete, közelebbről, hogy ezek alacsonyabb szintű személyiségvédelemre számíthatnak. Nemcsak azért, mert a demokratikus nyilvánossághoz bizonyos durvaság hozzátartozik, hanem azért is, mert a közszereplők, különösen a politikusok számára olyan tényleges védelmi eszközök állnak rendelkezésre (a parlamenti immunitástól odáig, hogy a sajtó kész közzétenni szavaikat, mert hírértékük van). A második szempont pedig az, hogy a személyiség védelmét szolgáló, a sajtót megillető alkotmányos jogok korlátozására vezető intézményeket, megoldásokat a maguk egészében kell tekinteni. Az összképre kell tekintettel
- 211/212 -
lenni, vagyis nemcsak a helyreigazításra, hanem a kártérítési eljárás egészére. Még ahol egyetlen jogintézmény (a helyreigazítási szabály) puszta bírói alkalmazásáról van szó, ott is mód van az intézmény céljaihoz igazodó differenciált jogalkalmazásra, például arra, hogy közszereplő vagy közügy esetén más mérce szerint állapítsák meg, mi a vélemény és mi a tény. Ezt a megoldást választotta és tette kötelezővé a rendes bíróságok számára a német Alkotmánybíróság.[23]
A Ptk. uralkodó értelmezése arra az értékfeltevésre épül, hogy a sértettet kell automatikusan és feltétlenül védeni a híresztelés, a hamisság továbbterjedése ellen. A különböző említett törvényjavaslatok az elhangzott véleményekre is kiterjesztenék ezt az elvet. Az alkotmányos magánjogban viszont a sajtó, a szólás érdekeire is tekintettel kell lenni és a két szempont közt megfelelő intézményi egyensúlyt kell találni.
2. A hivatkozott komplexitás figyelmen kívül hagyása világossá válik, ha bizonyos összehasonlításokat teszünk más országokkal. A német joggyakorlat szerint a hamis ténnyel sértett személy visszavonást kérhet (Widerruf).[24] A felperes sértettnek kell bizonyítania a rá vonatkozó állítás hamisságát. Ha csak a bizonyítékok túlnyomó súlyával tudja a hamisságot a sértett felperes bizonyítani, korlátozott visszavonást kaphat: a közlőnek el kell határolnia magát a sértő tényállítástól. Az egyes német tagállamok sajtótörvényei szerint sajtóhelyreigazításnak is helye van. Végül kártérítésre is sor kerülhet (BGB 823. §), alkotmányos okokból döntően tényközléssel okozott becsületsértés, jóhírnévrontás esetén. A felperes sértettnek kell bizonyítania a tényállítás hamisságát. A véleménnyel okozott sérelem mint becsületsértés (Schmaechkritik) elvileg szintén kártérítésre ad alapot, de a szövetségi Alkotmánybíróság - mint fentebb kimutattuk - a szabály alkalmazását visszaszorította, mert a sérelmes kijelentéseket véleménynek tekinti és a rendes bíróságnak általában abból kell kiindulnia, hogy a kijelentés vélemény (Bverfg.). A sajtó mentesül a felelősség alól, ha nem járt el gondatlanul a közlemény megjelentetésekor, azaz ha szakmailag megfelelően vizsgálta a közölt tény valóságosságát. A személyiségi jogaiban sértett felperesnek kell bizonyítania, hogy a sajtó szakmai vétket követett el. Összevetve a magyar joggal, a német sajtónak összességében könnyebb a helyzete, mert míg a helyreigazítás terén hasonló a helyzet, egyebekben a jog kevésbé fenyegeti, mivel nem a sajtónak kell bizonyítania az eltiltási illetve a kártérítési kérelemnél az igazságot illetve, hogy a sajtótól elvárható módon járt el.
Az amerikai megoldás szerint csak a hamis tényközlésért van kártérítési felelősség, de közszereplőre vonatkozó közlés esetén csak a súlyosan gondatlanul eljáró újság felel. A súlyos gondatlanságot nem meríti ki az, ha a forrást nem ellenőrzik (kivéve, ha egyébként a lapnak a forrással szemben fenntartásai vannak). A súlyos gondatlanságot az Egyesült Államokban is a felperesnek kell bizonyítania, de az ún. discovery intézménye miatt az alperesnek a birtokában levő bizonyítékokat hozzáférhetővé kell tennie. Sajtóhelyreigazítás viszont nincs: az USA Legfelső Bírósága ezt a szerkesztői szabadságok korlátozó cenzúrának minősítette.
* * *
Összegezve úgy vélem, hogy a jelenlegi jogalkalmazási és jogalkotói törekvések a méltóságvédő sajtó kialakítására demokrácia-ellenesek, mert korlátozzák a hatalom működésének megismerését és bírálatát. Logikailag is hibásak: összekeverik a magánember személyiségének védelmét a közügyekhez szükséges nyíltsággal. Az egységes tájékoztatásból folyó kiszolgáltatottság állapotának vége, legalábbis a közszereplők esetében, mert az ő szavukat lesi a sajtó (valamely része). A közszereplőknek nemcsak a sajtóhelyreigazítás kínál védelmet, tehát éppen az ő esetükben fölösleges a helyreigazítás kiterjesztése. A polgári bíróságoknak a magánjogi dogmatikában kellő (talán kihasználatlan maradt) lehetőségei vannak egy, a szólásszabadságot és a személyiségi jogokat egyaránt érvényesítő egyensúly kialakítására. A jelen helyzetben - a külföldi gyakorlat fényében is - túl sok teher van a sajtón, miközben a magánszemélyek és a privátszféra védelme is elégtelen. Több mint aggályos a komplex jogintézményi rendszert, ráadásul politikai úton a sajtó rovására megbontani. Más kérdés, hogy a nem közszereplők személyiségi jogai (a nem-közszereplők nemvagyoni kárainak értékelésében) elégségesek-e. ■
JEGYZETEK
[1] A sajtóval szemben védtelen személyiség védekezési lehetőségeinek erősítése áll a képviselők, így Pokol Béla pillanatnyilag nem tárgyalt javaslata illetve az Igazságügyi Minisztérium azon - e sorok írásakor országgyűlési tárgysorozatban nem szereplő - javaslatainak középpontjában, amelyek különféle ún. sajtóelégtételi intézményeket vezetnének be. E törekvések szerint valamiféle megszólalási lehetőséget kell biztosítani a sajtóban annak, akiről véleményt közölt a sajtó, illetve akinek a személyiségi jogára valamely sajtóbeli közlés egyébként sérelmes. Újságírók, ellenzéki politikusok és alkotmányjogászok a törekvéseknek nem a személyiségi jogi, hanem szólásszabadság-korlátozó elemeit emelik ki. - A kézirat lezárása után Répássy képviselő nyújtott be az Országgyűlésnek egy "véleményelégtételi" javaslatot.
[2] Az alkotmányos kifogások részben tartalmiak, amennyiben a sajtó és szólásszabadság sérelmét látják a tervezett szabályokban, részben formaiak. A formai kifogások arra vonatkoznak, hogy a Ptk. novella ürügyén alkotmányos szabályokat a Ptk.-ba tesznek, illetve hogy kétharmados többséget igénylő szabályt a Ptk. módosításra vonatkozó közönséges eljárásban igyekeznek meghozni. Azzal sem foglalkozom, menynyiben indokolt jogpolitikailag a Ptk. egy fejezetét radikálisan átírni, miközben folyik a Ptk. újrakodifikációja, illetve ha valamely - számomra ismeretlen - okból a novellával nem lehet várni, miért nem a kodifikációs bizottság elképzeléseit használják.
[3] Az ítélet hallgatólag a PK 14. sz. állásfoglalására épül, miszerint: "A sajtóhelyreigazítás rendeltetésének az érvényesülése: a valósághű tájékoztatás, a sajtó hitelének a megőrzése, illetve a közleménnyel érintett személy (közérdek vagy egyéb érdek) reális társadalmi értékelésének a biztosítása érdekében akkor is szükség van a valótlan tényállítás helyreigazítására, ha a közlés idegen forrásból származik. A jogszabály ezért nemcsak a közvetlen észleleten alapuló közlés, hanem a mástól szerzett értesülések továbbadása, közlése, vagyis a híresztelés [Ptk. 79. § (1) bek.] esetében is lehetővé teszi a sajtóhelyreigazítást." A sajtó működése szempontjából azonban az "idegen forrás" a más lap vagy hírügynökség. A gyakorlat szerint a téves MTI közlést az átvevő lap köteles helyreigazítani. Amikor (itt meg nem nevezendő, a személyiségi jogokat a későbbiekben a legmagasabb bírói pozíciókban is a sajtószabadság elé helyező bírákból álló) Fővárosi Bírósági tanács 1988-ban az alakuló FIDESZ-t bűncselekménnyel vádoló MTI közleménnyel kapcsolatban kért helyreigazítást, akkor a rendőrségi forrás olyan hivatalos forrásnak minősült, amellyel kapcsolatban nem kellett az idegen forrásra vonatkozó szabályt alkalmazni. A hivatalosság mentesítő ereje egy demokráciában nyilván kétséges. Az bizonyos, hogy eseményről adott saját tudósítás nem idegen forrás a sajtó szempontjából.
[4] Hasonlóan közlést dermesztő hatás várható a sajtóelégtételi és válaszadási megoldások intézményesítésétől. A "sajtóhűség" törvényeit és joggyakorlatát követő sajtó, a maga félelmeinek engedve, még visszafogottabbá tenné a lapokat: csak tények szerepelnének és csak egészen biztos tények. Vagy talán ez se elég, mert ha egy név puszta említése alapot ad arra, hogy az illető beírjon a lapba, akkor nevek se szerepelnek majd. Akit megemlítenek, az ugyanis rögtön jogot kap, hogy ő is írjon. Néhány ilyen beírás aztán végképp olvashatatlanná tenné az újságot és kiirtaná a valósággal valamiféle kapcsolatban álló műsorokat a televízióból. Viszont a személyiség végre fokozott védettséghez jut. Mindenki évezheti magánmagánya intimitását.
Hogy nem puszta képzelgésről van szó, azt mutatja egy, a kézirat lezárása után hozott ítélet. Az egyik napilap egy parlamenti interpellációról adott hű tudósításában idézte az interpellált hozzátartozójára vonatkozóan elhangzott állítást. (Az állítás jogilag releváns volt az interpellált munkakörére.) A cikk nyomán indult helyreigazítási perben a tudósító lapot helyreigazításra kötelezték, mivel nem tudta bizonyítani a képviselői interpellációban elhangzott állítást.
[5] Megjegyzendő, hogy az a tétel, miszerint a sajtót terheli a bizonyítási kötelezettség egy 1984-es (!) PK (14.) jogértelmezési megoldásának következménye. 2000-ben akár más értelmezésnek is helye lehetne. Azon is érdemes elgondolkodni, miért is részesítette előnyben a LB eljáró tanácsa az 1984-es PK -t az 1997-ben (!) megújított PK 12.-vel szemben. A PK 14.-et érdemes újraolvasni, mert jellemző módon egy logikai hibára épül: "A sajtószerv már a peres eljárást megelőzően is csak akkor jogosult megtagadni a határidőben kért helyreigazítás közlését, ha a helyreigazítási kérelemben előadottak valósága nyomban megcáfolható [Pp. 342. § (2) bek.]. A peres eljárásban pedig a törvény azzal a rendelkezéssel hárítja az alperes sajtószervre a bizonyítás terhét, hogy bizonyítás felvételének csak olyan bizonyítékokra vonatkozóan van helye, amelyek a tárgyaláson rendelkezésre állnak, és amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy a közlemény kifogásolt tényállításainak valóságát nyomban igazolják, vagy a keresetben előadottakat nyomban megcáfolják [Pp. 345. § (2) bek.]. A sajtóközlemény kifogásolt tényállításának valóságát tehát a sajtószerv köteles bizonyítani." A bizonyítékoknak a rendelkezésre állókra korlátozásából nem következik fogalmilag a "sajtószerv" (figyelemreméltó kifejezés!) bizonyítási kötelessége. Továbbá a keresetben előadottak cáfolata még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a megjelent állítás bizonyított. Természetesen a PK. 14. ettől még belefér a szokásos értelmezésbe. Elgondolkodtató viszont, hogy miért maradt meg a bírói gyakorlat a "sajtószervekre" vonatkozó, 1984-ben megerősített kiinduló feltevésben, miszerint ha a sajtó nem tud bizonyítani, akkor hazudik. A bírói felfogás abból indult ki, hogy a felperes nem tud negatívumot bizonyítani. Ha X-ről azt írja az újság, hogy "beszélt Y-nal", holott csak annyit tudni, hogy bement X hivatali szobájába, akkor vajon a negatívum bizonyítására vonatkozó igény-e megkövetelni X-től, hogy bizonyítsa, vagy valószínűtse, hogy nem beszélt Y-nal, például, mert Y általa igazoltan másutt tartózkodott vagy mert X által megjelölt harmadik jelenlevő személy bizonyítja, mi történt.
[6] A szerencsétlen felhangokat tovább erősíti, hogy az ítélet felülvizsgálati eljárásban született, ahol a tanácsvezető akár jogegységi eljárást is kérhetett volna, megteremtve a lehetőséget a Ptk. alkotmányos értelmezésére. Ehelyett a lehetségesek közül a legradikálisabb megoldást választotta. Miközben elutasította a szerinte jogszabálysértő másodfokú jogszabályértelmezést, megváltoztatta az elsőfokú ítéletet is (az abban foglalt bizonyíték-értékelést) és maga hozott végső döntést. Ez annyiban radikális megoldás, hogy a LB itt a saját bizonyítás-értékelésével helyettesíti az eljáró bíróságét. A Pp. szerint felülvizsgálatra csak jogszabálysértés esetén kerülhet sor. Nem az eljáró tanács, hanem a LB gyakorlata a forrása annak a felfogásnak, hogy az egyébként szabadon értékelendő bizonyítékok értékelése is lehet jogszabálysértő s így formailag felülvizsgálat tárgya. A külhoni gyakorlat ismeretében - a harmadfok jellegzetesen kasszációs intézmény, már csak az ügyteher csökkentése miatt is - sosem értettem meg, miért húz magára hatalmas perterhet a magyar perrendtartást értelmezve a LB, amikor harmadfokon eljárva bizonyítást végez felülvizsgálatban, holott a bizonyítási hibák kiküszöbölésére a perújítás rendelkezésre áll. Miért teszi magát "harmadfokú rendes" bírósággá, amikor a táblák kiépülése nélkül is az elvibb munkát helyezhetné előtérbe. Ezt a problémát értelemszerűen nem a Schmidt ítélet keletkeztette, de a Schmidt ítélet mutatja, milyen kínos megítélésbeli félreértésekre vezethet e lehetőség alkalmazása.
[7] Kis János: Egy sajtóper tanulságai, Magyar Hírlap, 2001. január 11.
[8] A személyiségi jogok diadala hozta meg a demokratikus nyilvánosság korlátozását. Részben a személyiségi jogok misztikáját felhasználva az elmúlt tíz évben a különféle üzleti és állami információk és más érdekek védelme is kiépült, tovább gyengítve a sajtó tájékoztatási lehetőségeit. (Más kérdés, hogy a magánélet védelme és a nem-közszereplőknek nyújtott jogvédelem, különösen kártérítés elégtelen maradt - itt hiányzott az üzleti és politikai érdek...).
[9] A LB Tanács álláspontjának fentiekben rekonstruált kiindulópontja Dr. Strausz elképzelésére emlékeztet. Ez utóbbi szerint: "Az alapjogként definiált véleménynyilvánítási és sajtószabadság nem foglalja magába a tudatos valótlanságok, ferdítések, torzítások, manipulációk közlésének és hirdetésének szabadságát, sőt, az utóbbi alkalmas az előbbi kiüresítésére, kioltására. Történelmi tények igazolják a tudatosan hazug propaganda, a politikai és társadalmi botránykeltés, a sajtó lealacsonyításának és eszközként történő felhasználásának káros hatásait." (18/2000 AB hat.) Dr. Strausz több évtizeden át hozott ítéleteket, jogfelfogása a LB tanácstagjaihoz hasonló módon formálódhatott. Idézett különvéleményével egyedül áll az Alkotmánybíróságon.
[10] Reynolds V. Times Newspapers Limited, House of Lords 4 All E.R. 609, [1999]. Az angol álláspontot azért emeltem ki, mert világossá szeretném tenni, hogy a LB ítélete nem holmi egyedülálló aberráció. Mindazonáltal az angol bírák ítéletformáló sajtóellenessége (lenézése) egy olyan helyzetben fogalmazódott meg, ahol a sajtónak a személyiség, a magánszféra tiszteletben tartására sokkal kevesebb kötelezettsége van, mint Magyarországon.
[11] A bíróság szerintem ez esetben sem rendelheti el, hogy egy lap, amelyben a vitatott közlés korábban nem jelent meg, a bíróság által meghatározott módon helyt adjon az elégtételt adó nyilatkozatnak. Ha akarja, a lap közzétesz egy fizetett hirdetést, ha nem akarja, nem teszi
[12] 75 BverfGE 369 (1987).
[13] A szólásszabadság szempontjából a megoldás elégtelen, mert nem minden nyilvános eseményről garantálja a tudósítást. Természetesen per analogiam ki lehetne azokra is terjeszteni a tudósítás jogát. További probléma, hogy a Sajtótörvény hivatkozott szakasza eredetileg, illetve a Sajtótörvény kontextusában egész másra vonatkozott. Nevezetesen ez a tipikus késő-kádári sajtóirányítási szörnyszülött azt mondta ki, hogy a rendezők nem akadályozhatják a tudósítást, még a bíróságok se (kivéve a zárt tárgyalást). Ebből konstruált a bíróság a sajtóhelyreigazítást illető megszorított jogot, megítélésem szerint a saját személyiségvédelmi kiindulópontjával nem egészen összhangban. Elvégre mindenkit megillet a személyiségvédelem, az egyesületi tagokat is egymással szemben. Ha tehát ennek része egy abszolút helyreigazítás, érthetetlen, miért kell a tudósítást kivételként kezelni. Ha viszont - a szólásszabadsági szempontot is érvényesítve - a tudósításnak speciális helyzetet akarunk adni, akkor nincs helye mazsolázásnak aszerint hogy jelen van valaki. Életszerűtlen az a feltevés is, hogy a jelenlevő rögtön "helyreigazíthat." Mi van, ha a sértett jelenlevő nem kap szót? Bekiabálja, hogy "nem igaz"?
[14] 61 BverfGE 1 (1982). Az Európai Emberi Jogi Bíróság hasonló álláspontot fejt ki a Lingens ügyben (1986).
[15] Bladet Tromsø and Stensaas v. Norway, 20 May 1999.
[16] Az 1996-os angol defamációs törvény szerint egy lap kártérítési felelőssége csökken, ha kérelemre közzéteszi a sértett helyreigazító nyilatkozatát (de helyreigazítási kötelezettség nincs).
[17] Eleve aggályos a magyar bírói gyakorlatban kialakult szöveg, mely mintegy megalázza a sajtót a "valótlanul állítottuk" formulával, holott csak arról van szó, hogy "nem tudtuk bizonyítani, amit írtunk." Különösen problematikussá válik a formula a tudósítás helyreigazításánál, ahol nem a lap, hanem a közlő állított valamit.
[18] Az Európai Emberi Jogi Egyezmény a magyar hatályos jog része (1993. évi XXXI. tv.). Igen komoly érvek szólnak az Egyezmény közvetlen alkalmazhatósága mellett, már csak azért is, mert az állam szerveinek kötelessége az állam követelezettségvállalásának megfelelni. A Legfelső Bíróság és az Alkotmánybíróság számos ügyben az Egyezmény strasbourgi bírósági értelmezését közvetlenül alkalmazta
[19] Az AB jelentősen túlment az amerikai és a strasbourgi állásponton, mert nemcsak a közszereplőkkel kapcsolatban és nemcsak a sajtó javára állapított meg alacsonyabb felelősséget. A megállapítás büntetőjogi összefüggésben hangzott el, de maga a tétel nem tartalmaz a büntetőjogra vonatkozó kifejezett szűkítést, mivel becsületsértés lehet magánjogi is.
[20] Lásd például: BverfG 1BvR 1423-92 (1994, "Soldaten sind Mörder" (sic!) I.); 93 BverfGE 266 (1995, "Soldaten sind Mörder" II.).
[21] A LB által 2000-ben hozott, a kormányzatot defamáló állítások tekintetében helyreigazítást elrendelő felülvizsgálati döntések azt sugallják, hogy hiába állítja két független tanú, hogy mit beszélnek egyesek (mit híresztelnek), nem közölhető következmények nélkül, hogy milyen - akár téves, de sértő - elképzelések foglalkoztatják a közvélekedést. Ez a trend, ebben a kategorikus formában a közérdeklődésre vonatkozó információ elszegényedésével járhat.
[22] A sajtóhelyreigazítás lényegében a hatályos megoldással azonos módon szerepel már a sajtóról szóló 1914. évi XIV. tc.-ben. Az egyetlen - fontos - különbség, hogy a valótlan tény híresztelése csak 1959-ben került a magyar jogba. A 26/1959-es Korm. rend. még a büntetőeljárás szabályait rendezte alkalmazni. Ezen előzmények szerint ugyan a helyreigazítást lehet a magyar jogi hagyomány részének tekinteni, de ez a hagyomány nagyon jól megfelelt a Kádár rezsim igényeinek, mely a saját hatalmát tudta ezzel az eszközzel megszilárdítani.
[23] Lásd a 14., és 21. jegyzetben hivatkozott ítéleteket.
[24] Friedrich Kubler, Öffentlichkeit als Tribunal, 39 Juristen Zeitung [JZ 541, 542 (1984). Az újabb német irodalomból lásd még: Ralf Stark, Ehrenschutz in Deutschland 26 (1996); Rudolph Mackeprang, Ehrenschutz im Verfassungsstaat 268 (1990).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző akadémikus (Budapest).
Visszaugrás
