A sajtószabadság kétoldalú jog: negatív oldala jelenti a szabadság korlátozásának tilalmát, a szabadság gyakorlásának mindenki más által való tűrésének kötelezettségét, mely leghangsúlyosabban az állami beavatkozás, a cenzúra tilalmában jelenik meg; pozitív oldala jelenti a vélemény sajtó útján történő kifejtésének lehetőségét, a sajtóhoz való hozzáférést. Ez utóbbi biztosítja azt, hogy a polgárok valóban hatékonyan legyenek képesek részt venni a közvélemény alakításában, legyen az akár a politika közvéleménye, vagy akármilyen más, a társadalomban felmerülő kérdésről való vita.
A negatív oldal tekintetében a kiindulópont kérdésében megegyeznek az álláspontok: vitathatatlan, hogy az a sajtószabadság más általi korlátozásának tilalmát jelenti. A mégis szükséges korlátok meghúzása azonban már éles vitákat generál.
A sajtószabadság általam pozitív oldalának nevezett "hozzáférési jog" már egészében véve is sokkal inkább vitatott. Az egyik nézőpont szerint a sajtó szabad, ha (a szükséges mértéken túl) korlátozatlan, más szabály nem szükséges, sőt káros[1]. A másik nézőpont, mely a sajtót a széles körű véleménynyilvánítás eszközeként fogja fel, a sajtószabadság lényegeként a benne való megjelenést hangsúlyozza. Élesebben fogalmazva: a másik aspektus differenciál a sajtóhoz való hozzáférés tekintetében, és kijelenti, hogy a sajtó csak akkor szabad, ha (megfelelő keretek között persze) a "használata" nyitva áll a társadalomban jelenlévő összes nézet előtt. Nem hiszem, hogy a kettőt el lehetne választani egymástól, a pozitív és a negatív oldal együtt teszi ki a sajtószabadság igazi értelmét, mely ténylegesen egésszé és teljessé a szabadság ellentételezéseként felbukkanó kötelezettségek teljesítésével válik[2] - egyébként senki nem is vitatja e jog kétoldalúságát, (jelentős) eltérés az arányok, a hangsúlyok és főképp az állami szerepvállalás tekintetében van.
1. A sajtószabadságért megindult küzdelem hajnalán értelemszerű volt, hogy a legfontosabb és legsürgetőbb cél kizárólag az államtól, a hatalomtól való függetlenedés lehet. A felvilágosodás eszméi, a polgárosodó társadalmak és a jogállam ideálja dolgozták ki az emberek egyenlőségének, autonómiájának kívánalmait, melynek egyik vetülete a szabad szólás és a szabad sajtó. A lehető legszélesebb körben meghúzott szabadságon belül (a határ csak és kizárólag más emberek jogainak sérelme lehet) az egyén önállóságát csorbítani nem lehet. E jogokat, melyek az államtól és a többi embertől is a jogok gyakorlásának tűrését követelik meg, tehát negatív jellegű szabadságot jelentenek, szokás védelmi jogoknak is nevezni. E jogok konkretizálódása alapvetően két irányban jelenik meg: egyfelől, mint a cenzúra tilalma, másfelől, mint az újságok engedély nélküli kiadásának joga (mindez a frekvenciák szűkössége miatt az elektronikus sajtóra nem vonatkozhat).
Nyilvánvalóan az állam rendelkezik a jogok korlátozásának leghatékonyabb eszközeivel, ezért jogos az állami beavatkozás tilalmának kiemelt hangsúlyozása, még akkor is, ha a modern korban számos egyéb tényező is korlátozhatja elsősorban a sajtószabadságot. Az állam nem avatkozhat be az egyén autonómiájának területébe, és nem is tehet különbséget polgárai között az alapvető jogok tekintetében.
2. Másik szemszögből a jog negatív oldala jelenti azt is, hogy senki nem kötelezhető arra, hogy véleményt
- 22/23 -
nyilvánítson vagy a sajtószabadság őt megillető jogával éljen, nem kötelezhető arra sem, hogy más véleményét kinyilvánítsa vagy terjessze, meghatározott álláspontot képviseljen.
A jog ilyetén értelmezése megjelenik német ítélkezési gyakorlatban[3] és az amerikai Supreme Court gyakorlatában is. Ez utóbbi egyik 1943-as döntése például alkotmányellenesnek minősítette az iskolás gyerekeknek az amerikai lobogó előtti kötelező tisztelgését.[4] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik döntésében a bíróság e jog megsértéseként értékelte azt a brit törvényt, amely egyes szakszervezetekben kényszertagságot írt elő.[5]
Az Egyesült Államok Alkotmányának - a sajtószabadság jogának negatív jellegét hangsúlyozók által oly sokszor citált - Első Kiegészítése (a First Amendment vagy Bill of Rights) valóban csak az állami korlátozás tilalmát tartalmazza, hasonlóan a legtöbb európai alkotmányhoz (köztük a magyarhoz is) és a legtöbb nemzetközi egyezményhez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a ponton meg is reked a sajtószabadság joga (ráadásul az elektronikus sajtó szabadsága az USA-ban is külön, részletesebb szabályozás alá esik).
3. Az állam kötelezettsége nem ér véget a beavatkozástól való tartózkodásban, számos, immár tevőleges kötelezettsége is van (köszönet Ádám Antalnak, hogy mindezeket csokorba gyűjtötte):
- a sajtószabadság és a sajtó rendszerének jogi szabályozása az alkotmányos elvekkel és a nemzetközi egyezményekkel összhangban;
- a sajtómonopóliumok létrejöttének megakadályozása, az esetlegesen meglévők felszámolása;
- a szervezeti és működési feltételek akkénti szabályozása és kiépítése, mely biztosítja a teljes körű, kiegyensúlyozott és valósághű tájékoztatást;
- az írott és az elektronikus sajtó eltérő jellegének és hatásainak figyelembevétele a szabályozásban;
- az elektronikus sajtón belül a közszolgálati és kereskedelmi adók szabályozásának differenciálása, a közszolgálati adók függetlenségének biztosítása.[6]
[Az állam ezen kötelezettségeinek egy része (főleg a 2. és 3. pont) már inkább a sajtószabadság pozitív oldalához tartozik].
A sajtószabadság e negatív jellege (a pozitív mellett) megjelenik a magyar Alkotmánybíróság több döntésében is, mindenekelőtt a 37/1992. (VI. 10.) és a 30/1992 (V. 26.) számú AB határozatokban.
4. Azonban a totális szabadság bizonyos veszélyekkel is járhat. Amikor a szólás teljesen szabad, és elvileg minden vélemény egyenlő esélyekkel bír, ez a sokszínűség nem feltétlenül vezet el ahhoz a nyílt vitához, melyben végül is felülkerekednek a közösség számára hasznosabb és fontosabb, ha úgy tetszik, "értékesebb" álláspontok. Így ír erről Gilbert K. Chesterton: "Mikor a hajdani liberálisok megszabadítottak valamennyi eretneket a szájpecektől, az volt az elképzelésük, hogy ily módon vallási és filozófiai felfedezésekre jutnak. Azt gondolták: a kozmikus igazság annyira fontos valami, hogy mindenkinek külön-külön szükséges tanúskodnia. A modern felfogás szerint a kozmikus igazság annyira jelentéktelen, hogy bárki bármit mondhat - nem számít. (...) Sosem vitatkoztak olyan keveset az ember természetéről, mint manapság, amikor - először a világon - bárki vitatkozhat róla. (...) Az emancipáció csak azt hozta, hogy a szentet a hallgatásnak ugyanabba a tornyába zárták, mint a szektaalapítót. Aztán elbeszélgetünk Lord Angleseyről meg az időjárásról - s ezt nevezzük mindennemű hitvallás tökéletes szabadságának!".[7]
1. 1932-ben a "Rádió elmélete" című írásában már Bertolt Brecht megfogalmazta a követelményt, hogy az új médiumnak az információ-terjesztés eszközéből hamarosan a kommunikáció eszközévé kell válnia, melyet a hallgató nem csak az információk megszerzésére, hanem véleménye kifejezésére is használhat. Alexander Meiklejohn tömör megfogalmazása szerint: "Nem az a fontos, hogy mindenki beszélhessen, hanem, hogy minden, amit érdemes kimondani, ki legyen mondva".[8] Régi vitatéma, hogy milyen eszközökkel lehet "a sajtószabadság negatív jogát pozitívvá változtatni",[9] ami biztosíthatná, hogy ténylegesen mindenki gyakorolni tudja. Ez a pozitív jog biztosítaná a tényleges egyenlőséget, amely a jog szellemében megtalálható. Kenneth L. Karst kimondja, hogy az egyenlő szabadság elve "nem csupán a véleményszabadság melletti jelentéktelen érvecske, hanem egyenesen az Első Kiegészítés lényege".[10] A sajtószabadság pozitív oldala tömören a sajtóhoz való hozzáférést jelenti (right of access). A véleményszabadság jellegénél fogva mindenkit egyenlően illet meg (különbség csak a vélemény ki-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
