https://doi.org/10.59851/mj.73.02.1
Jelen tanulmány elsődlegesen a polgári jogi társaságot kívánja elhatárolni más jogi konstrukcióktól dogmatikai és gyakorlati szempontból egyaránt, különös tekintettel a tiltott csendestársi megállapodásokra. A szerződési szabadság elvéből kiindulva veszi górcső alá az atipikus megállapodások jogi természetét, és a releváns ítélkezési gyakorlat elemzésével kritériumrendszert javasol a polgári jogi társaságok azonosítására. Különös figyelmet szentel a felek mögöttes szerződéses szándéka feltárásának és értelmezésének. A tanulmány kiemelt hangsúlyt fektet az aktív közreműködés és a vagyoni hozzájárulás közötti érdemi különbségtételre, valamint a gazdasági szervezetek és magánszemélyek közös befektetési struktúráinak jogi besorolására. Végső célja egy olyan fogalmi keretrendszer felvázolása, amely az ítélkezési gyakorlatot is segítheti abban, hogy következetesen meghúzza a határokat a polgári jogi társaságok és más hasonló együttműködések - különösen a szindikátusi szerződések, a konzorciumok és a kölcsönszerződések - között.
Kulcsszavak: polgári jogi társaság; tiltott csendes társasági megállapodás; kölcsönszerződés; szindikátusi megállapodás; konzorcium; atipikus együttműködések; szerződéses szándék
The present study aims to delineate the civil law partnership from other legal constructs both from a dogmatic and a practical perspective, with particular emphasis on prohibited silent partnership agreements. Starting from the principle of freedom of contract, the author examines the legal nature of atypical agreements and, by analysing relevant judicial practice, ultimately proposes a set of criteria for identifying civil law partnerships. Special attention is given to the exploration and interpretation of the parties' underlying contractual intentions. The study places particular emphasis on the substantive distinction between the concepts of active cooperation and capital contribution, as well as on the legal classification of joint investment structures between business entities and private individuals. Its ultimate objective is to outline a conceptual framework that may also assist judicial practice in consistently drawing the boundaries between civil law partnerships and other comparable contractual arrangements, especially syndicate agreements, consortia, and loan contracts.
Keywords: civil law partnership; prohibited silent partnership agreement; loan agreement; syndicate agreement; consortium; atypical cooperations; contractual intent
Már-már közhelyszerű megállapítás, hogy a szerződési szabadság elvével nem egyeztethető össze semmiféle kötöttség vagy típuskényszer, így az üzleti élet szereplői alapvetően maguk határozhatják meg, hogy milyen tartalmú és elnevezésű megállapodásokat kötnek egymással. Az élethelyzetek sokfélesége a szokatlan tartalmú szerződések számának folyamatos növekedését eredményezi, az egyre korlátozottabban érvényesülő bizalmi elv pedig annak kedvez, hogy a felek - későbbi jogvitától tartva - atipikus megállapodásaikat is előszeretettel foglalják írásba. Ez az utólagos bizonyíthatóság szempontjából kétségkívül előnyös, ugyanakkor azt is eredményezi, hogy az ítélkező bíróságok látókörébe egyre gyakrabban kerülnek nehezen tipizálható, a megszokottól eltérő tartalmú szerződések, és mind többször kell a jogvitát ilyenek alapján eldönteniük.[1]
Alaptétel, hogy a szerződési szabadság sem lehet korlátlan, vagyis a jogalanyoknak minden megállapodás kapcsán ügyelniük kell bizonyos abszolút tilalmakra, amelyek többsége jogszabályból, némelyike pedig az ítélkezési gyakorlatból fakad. Jogi dilemma jellemzően akkor merül fel, amikor a szokatlan tartalmú megállapodás első ránézésre olyan jegyeket hordoz, amelyek az érvénytelenséget valószínűsítik, egyidejűleg azonban - egy másik nézőpontból szemlélve - valamely érvényes, a Ptk.-ban nevesített szerződéshez hasonlatosnak is tűnik. A bíróságok ilyenkor jellemzően azt mérlegelik, hogy uralkodó jegyei alapján az adott jogviszony mihez közelít leginkább: az érvénytelennek minősített konstrukcióhoz, avagy a Ptk.-ban nevesített valamely szerződéshez.
Különösen érdekes kérdések merülnek fel olyan megállapodások esetében, amelyek egymástól elkülönült jogalanyok (például jogi és természetes személyek) együttesen végrehajtott befektetéseivel kapcsolatosak. Az alábbiakban ezen problematika bemutatására és bizonyos elhatárolási kérdések tisztázására teszek kísérletet akként, hogy a vizsgálat középpontjában a polgári jogi társaság és annak jogi természete áll.
Kiindulásképpen válasszunk egy (megtörtént eseten alapuló) modell-tényállást. Egy jogi személy (kft.) - a legfőbb szerv új üzletág kiépítésére irányuló döntése alapján - ingatlanokat vásárolna hasznosítás (továbbértékesítés, illetve bérbeadás) céljából, a beruházás azonban tőkeigényes, így külső forrás bevonása válik szükségessé. A tagok ellenzik, hogy a befektető társasági részesedéshez jusson, továbbá az ingatlanok pénzintézet javára történő megterheléséhez sem járulnak hozzá, így hitelfelvétel sem jöhet szóba. Ilyen előzményeket követően az ügyvezető tehetős ismerőséhez fordul, befektetési lehetőséget kínálva neki. A felek között tárgyalások kezdődnek, és a kör-
- 69/70 -
vonalazódó megállapodás szerint a jómódú üzletember finanszírozást nyújt az ingatlanok társaság általi megvásárlásához a vételár ötven százalékának megfelelő mértékben, tulajdonjogra azonban, mivel "láthatatlan kíván maradni", nem tart igényt, az teljes egészében a társaságot illetheti. Cserébe úgy állapodnak meg a felek, hogy a befektető az ingatlanok bérbeadásából származó bevétel ötven százalékára jogosult. A felkért jogi képviselő írásba foglalja a fenti tartalmú megállapodást, és azt mind a társaság, mind a befektető aláírja, majd pedig a felek meg is kezdik a projektet.
A tényállás számos jogkérdést vet fel, amelyek eldöntése körültekintő elemzést igényel. Mindenekelőtt abban kell állást foglalni, hogy az együttműködés milyen természetű jogviszonyon alapszik: kölcsönszerződésen, szindikátusi szerződésen, polgári jogi társasági szerződésen, vagy valami máson, esetleg az egész konstrukció eleve érvénytelen, mert tiltott csendestársasági megállapodásnak minősül?[2]
Célszerű ebből a szempontból - a kérdés minél körültekintőbb megválaszolása érdekében - tüzetesebben is megvizsgálni az elmúlt ötven év ítélkezési gyakorlatát és a mérföldkőnek számító eseti döntéseket.
Elsőként a BH 1977.327. számon ismertté vált ügy említhető, amelynek tanulsága, hogy az olyan megállapodás, amely szerint az egyik fél által rendelkezésre bocsátott pénz felhasználásával a másik gazdasági tevékenységet folytat, és a haszon őket közösen illeti meg, nem vállalkozási, hanem társasági szerződésnek minősül. Jóllehet, a szóban forgó határozat a szocialista államberendezkedés viszonyai közepette látott napvilágot, mégis számos szempontból tanulságos. Az érintett felek jogviszonyának középpontjában ugyanis egy írásba foglalt (és kölcsönre történő utalást is tartalmazó) társulási megállapodás állt, amely alapján az alperesek akkoriban jelentősnek számító összeget (tízezer forintot) vettek át a felperestől sertések megvásárlása és felhizlalása céljából, és azt a kötelezettséget vállalták, hogy a vágósúlyú haszonállatok eladásából származó bevétel meghatározott részét (tizenhatezer forintot) a felperesnek fizetik ki. E kötelezettségüket az alperesek nem teljesítették, így a felperes keresetet terjesztett elő.
A bíróságnak először is abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy valójában és elnevezésétől függetlenül milyen szerződést kötöttek egymással a felek. Az elsőfokú bíróság a konstrukciót vállalkozási szerződésnek minősítette, és az alperesek terhére szerződésszegést állapított meg. Az alperesi fellebbezés, valamint törvényességi óvás folytán eljárt másodfokú bíróság ezzel szemben akként foglalt állást, hogy a felek a felperes által rendelkezésre bocsátott pénz felhasználásával gazdasági tevékenységet folytattak, és ennek anyagi hasznából a felperest meghatározott mértékű részesedés illette meg. Az ilyen tartalmú megállapodás pedig nem más, mint társasági szerződés. A bíróság ugyanakkor ezen társasági szerződés érvénytelenségét állapította meg a vizsgált téma szempontjából irreleváns ok miatt, így végül a felperes keresetét elutasította.
Az eset az alapul szolgáló konstrukció jogi minősítése szempontjából tanulságos. Hiába nevezték maguk a felek írásba foglalt megállapodásukat kölcsönszerződésnek, a jogerős ítélet csupán meghatározott pénzösszeg felperes általi rendelkezésre bocsátásáról tesz említést anélkül, hogy a pénzátadás jogcímét közelebbről meghatározná. A jogi értékelés további fordulataiból ugyanakkor következtetni lehet rá, hogy a bíróság a felperes által megfizetett összeget valamiféle vagyoni hozzájárulásként, de semmiképpen sem pénzkölcsönként értékelte. További fontos tény, melyet már most rögzíteni szükséges, hogy a vizsgált eset érintettjei valamennyien magánszemélyek voltak.
Álláspontom szerint a felek megállapodása már csak azért sem tekinthető - adott esetben üzleti felhasználás céljára nyújtott - kölcsönnek, mert az alperesek az átvetthez képest mintegy hatvan százalékkal megnövelt összeget lettek volna kötelesek visszafizetni, ami már-már uzsorakölcsönt jelentene, tehát sokkal inkább nyereségrészesedésre irányulhatott a szándék a felek jogviszonyában. A másodfokú bíróság egyébként maga sem foglalt állást abban a kérdésben, hogy lehet-e, illetőleg célszerű-e a felek megállapodását részben vagy egészben kölcsönszerződésként értékelni. Bár az ítéletben expressis verbis nem esik szó róla (kizárólag a döntés elvi tartalmában szerepel egy árulkodó jogszabály-hivatkozás), mégis feltételezhető, hogy a bíróság tisztán polgári jogi társaság létrehozására irányuló társasági szerződésként tekintett a felek megállapodására. Az 1959-es Ptk. akkori hatályállapotú normaszövege szerint "társasági szerződéssel a felek arra vállalnak kötelezettséget, hogy gazdasági tevékenységet igénylő közös céljuk elérése érdekében együttműködnek, és az ehhez szükséges anyagi eszközöket közös rendelkezésre bocsátják".[3] Sem a polgári jogi társaság létesítésekor, sem annak megszűnésekor nem esik tehát szó a jogszabályban kölcsön nyújtásáról, illetőleg kölcsön visszafizetéséről. Következésképpen
- 70/71 -
a vizsgált eseti döntés tükrében megállapítható, hogy az ítélkezés éles határvonalat húzott a kölcsönszerződés és az anyagi eszközök polgári jogi társaság keretében történő rendelkezésre bocsátása között, és e megközelítését egyáltalán nem befolyásolta a felek szóhasználata.
Több mint húsz esztendőt kell ugrani az időben ahhoz, hogy újabb mérföldkőhöz érkezzünk. E körben említést érdemel a BH 1999.16. számú eseti döntés, amelynek középpontjában egy étterem sajátos együttműködés keretében történő üzemeltetése állt. Egy kft. ügyvezetője (a továbbiakban: alperes) és egy magánszemély (a továbbiakban: felperes) abban állapodtak meg egymással szóban, hogy a gazdasági társaság keretében közösen fognak üzemeltetni egy vendéglátóegységet akként, hogy a felperes a cég tagjává válik. Ilyen előzményeket követően a felperes jelentős pénzösszeget adott át az alperesnek, aki arról magánszemélyként állított ki átvételi elismervényt. A felperes végül nem vált a kft. tagjává, és a társaság utóbb felszámolás alá került. Az alperes (és nem a kft.) ellen indított perben a felperes kölcsöntartozás címén követelte vissza az általa megfizetett pénzösszeget.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresettel egyezően marasztalta az alperest, úgy foglalva állást, hogy az alperes nem a cég képviseletében, hanem saját személyében vette át a pénzösszeget, hiszen az elismervényt nem cégszerűen írta alá.
A másodfokú bíróság a jogviszony lényegét tekintve eltérő álláspontra helyezkedett, és az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a felperes keresetét elutasította. Megítélése szerint a felperes az általa nyújtott pénzszolgáltatás ellenében a kft. üzleti nyereségéből kívánt részesedni, következésképpen az ügylet a felperes és a kft. között jött létre, az alperes pedig a társaság képviseletében járt el.
Rendkívül tanulságos a felperesi felülvizsgálati kérelem nyomán eljárt Legfelsőbb Bíróság álláspontja. Eszerint az önálló cégjegyzési jogosultsággal nem rendelkező alperes a pénzösszeget nem a kft. képviselőjeként, hanem magánszemélyként vette át. A peres felek közötti megállapodás tényleges tartalma ugyanis akként ragadható meg, hogy az alperes, aki a kft.-nek egyben többségi tulajdonosa is volt, a felperestől átvett pénzösszegnek az üzletmenetbe történő beforgatására vállalt kötelezettséget.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felperes a szóban forgó összeget üzlettársként adta át, és ennek fejében a kft. nyereségéből való meghatározott mértékű részesedésre tartott igényt, mégpedig (az alperes általi) engedményezés útján. A peres felek szándéka tehát csendestársi jogviszony létesítésére irányult, hiába volt szó az állítólagos megállapodásban arról, hogy a felperes részesedést szerez a cégben.[4] A Legfelsőbb Bíróság a tényállás ilyetén jogi minősítése körében kimondta, hogy "hatályos jogunk (...) a csendestársaságot nem ismeri, így a peres felek megállapodása - amely polgári jogi társaságra vonatkozó szerződésnek minősül - a Ptk. 568. §-ának (2) és (3) bekezdései alapján semmis".[5] Az eredeti állapot helyreállítására azonban nem kerülhetett sor, mert az ítéleti indokolás szerint a társasági veszteség felemésztette a felperes vagyoni betétjét.
A Legfelsőbb Bíróság a kockázatot teljes egészében a felpereshez telepíti azzal az érveléssel, "hogy mivel a felek szándéka arra irányult, hogy a felperes mint üzlettárs (csendestárs) részesedjen a nyereségből, ennek ellentételeként vagyoni betétje erejéig a veszteséget is viselnie kell". A veszteségesnek bizonyult befektetés tehát a felperes üzleti kockázatának körébe tartozik, és nincs olyan jogcím, amely alapján a felperes visszakövetelhetné vagyoni hozzájárulását az alperestől. A felperesnek a Legfelsőbb Bíróság szerint csak arra van lehetősége, hogy amennyiben a kft. felszámolását követően maradna felosztható társasági vagyon, úgy abból vagyoni hozzájárulása arányában részesedjék.
Nézetem szerint az ítélet számos szempontból kifogásolható. Az okfejtésben látszólag olyan síkok és dimenziók mosódnak egybe, amelyeket a bíróságnak élesen el kellett volna határolnia egymástól. Ha ugyanis a felperes és az alperes között polgári jogi társaság létesítésére irányuló megállapodás jött létre, akkor miért nem illetheti meg követelés a felperest a polgári jogi társasági szerződésen alapuló elszámolás jogcímén az alperessel szemben? Miért magától értetődő az, hogy a polgári jogi társaság egyik tagjának vagyoni hozzájárulását a másik tag társasági részesedésével működő kft. vesztesége felemésztheti? Ha pedig a polgári jogi társaság létesítésére irányuló megállapodás maga is semmis, akkor miért akadálya egy harmadik személy, jelen esetben a kft. veszteséges működése az eredeti állapot helyreállításának (vagy legalábbis az in integrum restitutio bíróság általi elrendelésének)?
Nyilvánvaló, hogy a felperest nem az ajándékozás szándéka vezette, az alperes pedig, illetőleg rajta keresztül a kft. akár jogalap nélkül is gazdagodhatott a felperes vagyoni hozzájárulásával. Ha a felperes az alperessel hozott létre polgári jogi társaságot, akkor pontosan milyen jog-
- 71/72 -
viszony illet(het)i meg követelés a kft.-vel szemben, és ha meg is illet(het)i, akkor ezzel miért ne jelentkezhetne be hitelezőként már a folyamatban lévő felszámolási eljárásba, és miért kellene annak végét megvárnia? Ráadásul a Legfelsőbb Bíróság azzal, hogy a kft. felszámolást követően megmaradó vagyonából kívánná részesíteni a felperest, ez utóbbira a kft. tagjaként tekint, ami mindenképpen ellentétes azzal a ténnyel, hogy a felperes társasági részesedést egyáltalán nem szerzett, legfeljebb polgári jogi társaságban vett részt; ráadásul nem is a kft.-vel, hanem az alperessel. Ilyen és hasonló elhatárolási kérdések egyáltalán nem kapnak hangsúlyt az ítéletben, és számos további aggály is megfogalmazható, így nézetem szerint a döntés súlyos jogbizonytalanság forrása.
A kiindulásul vett jogesethez közelít az EBH 2011.2323. számú elvi bírósági határozat alapjául szolgáló tényállás. Eszerint a felperes mint kölcsönadó és az alperes mint kölcsönvevő abban állapodtak meg, hogy a felperes meghatározott összegű kamatmentes kölcsönt nyújt az alperesnek ingatlanok megvásárlása céljából. A megállapodás az alperes kötelezettségeként rögzítette a közös finanszírozásban, de az alperes nevére megvásárolt ingatlanok felújítását, fenntartását, majd pedig értékesítését (hasznosítását) azzal, hogy az így befolyt eredményből a felek tőkebefektetésük arányában részesednek.
A felperes pénzkövetelést kívánt érvényesíteni az alperessel szemben arra hivatkozva, hogy kettejük elszámolására nem került sor megfelelően. Elsődleges kereseti kérelmét a felperes polgári jogi társaság létrejöttére alapította, másodlagosan jogalap nélküli gazdagodás címén kívánt igényt érvényesíteni az alperessel szemben, harmadlagosan pedig arra hivatkozott, hogy amennyiben a felek között az akkor már nem hatályos 1930. évi V. törvénycikk 115. §-ában szabályozott csendes társaság jött volna létre, úgy a perbeli megállapodást - mivel ezt a jogintézményt a hatályos jog nem ismeri - semmisnek kell tekinteni, és erre az esetre az 1959-es Ptk. 237. § (2) bekezdése szerinti elszámolás alapján (in integrum restitutio szerződés érvénytelensége miatt) kérte az alperes kereset szerinti marasztalását.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Jogi értékelése szerint a felek között megbízási jogviszony jött létre, amely alapján az alperes a rábízott ügyet ellátta, és mivel az ingatlanok hasznosításából eredményt nem realizált, ezért további fizetési kötelezettség nem terheli.
Az ítélőtábla ezt az ítéletet végzésével hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította. Álláspontja szerint a peres felek üzletszerű gazdasági tevékenység folytatására irányuló érvényes szerződésükkel polgári jogi társaságot hoztak létre, amely felperesi rendes felmondással szűnt meg, így a felperes alappal igényelheti az elszámolást a polgári jogi társaságra vonatkozó szabályok szerint.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság az alperest részlegesen marasztaló ítéletet hozott, melynek okfejtése figyelemreméltó. A bíróság az ítélőtábla által kijelölt keretek között eljárva megállapította, hogy a felperes a polgári jogi társasági szerződés alapján történő együttműködésben nem vett részt tevőlegesen, hanem tőkéjét folyamatosan kivonta, mivel veszteséges tevékenységet nem kívánt finanszírozni. Könyvelésében és mérlegében az alperes részére nyújtott finanszírozást következetesen kölcsönként tartotta nyilván.
A mindkét fél fellebbezése nyomán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és az alperes marasztalását felemelte. Az ítélőtábla szerint a felek jogviszonyában kölcsönről azért sem lehet szó, mert a felperes nem kamatra tartott igényt, hanem a tevékenység hozamának, nyereségének arányos részét kívánta realizálni. Az ítélet szerint "a felek gazdasági tevékenységet is igénylő közös célja a szerződésben egyedileg meghatározott ingatlanokat érintő együttműködés volt, elsődlegesen azok rövid időn belüli értékesítése, másodlagosan azok hasznosítása céljából". Ez a tevékenység üzletszerűnek nem tekinthető, hiszen az időbeli elhúzódás ellenére csupán egyszeri volt, azt a felek megismételni, rendszeresen végezni nem kívánták. A másodfokú bíróság szerint tehát kétségkívül polgári jogi társaság létesítésére irányuló szerződés jött létre.
Az ítélet dogmatikai levezetése szerint a megállapodás tárgya közös vagyoni hozzájárulás mellett megvalósítandó gazdasági tevékenység volt, amelyet a felek nyereség reményében kívántak végezni. Bár a felperes hozzájárulása kamatmentes kölcsönként került megjelölésre, azonban a felek a pénzösszeg felhasználását is szabályozták, megállapodva a belőle végzendő gazdasági tevékenység pontos tartalmában, az eredmény felosztásának módjában és arányában, így tartalmilag polgári jogi társaságot hoztak létre.
Végül az ítélőtábla leszögezte, hogy a felperes akkor is jogosan tartana igényt elszámolásra, ha a szerződés tiltott csendestársi megállapodásként érvénytelen lenne. Ebben az esetben ugyanis a szerződés hatályossá nyilvánításának lenne helye, különösképpen azért, mert a felek éveken át hozzá igazították magatartásukat. Az érvénytelenség kimondása tehát jelen esetben ugyanoda vezetne, mint a megállapodáson alapuló együttműködés polgári jogi társaságként való elismerése.
Az alperes felülvizsgálati kérelme nyomán indult eljárásban a Legfelsőbb Bíróság a felek jogviszonyát nem polgári jogi társaságként, hanem kölcsönszerződésként értékelte. Számba véve a polgári jogi társaság törvényben rögzített ismérveit, megállapította, hogy üzletszerű gazdasági tevékenység folytatására polgári jogi társaság létrehozása az 1959-es Ptk.-nak a perben alkalmazandó hatályállapota szerint nem lehetséges, márpedig az ingatlan értékesítése hiányában annak hasznosítása ilyennek minősül.[6] Ráadá-
- 72/73 -
sul felperesi oldalon teljes egészében hiányzott az együttműködési kötelezettség, hiszen a felperes a finanszírozás egyszeri folyósításán kívül semmi egyebet nem vállalt. A szóban forgó pénzösszeg nem került a felek közös tulajdonába, sem közös használatába, hanem azzal teljes egészében az alperes rendelkezett, és az ingatlanok tulajdonjogát is ő szerezte meg, ami a Legfelsőbb Bíróság szerint az együttes szerzésre irányuló egyező akarat hiányáról tanúskodik. Éves elszámolásokra nem került sor, azokat a felperes nem is hiányolta, továbbá az állítólagos polgári jogi társaság ügyeinek vitelére, a képviseletre történő felhatalmazás ugyancsak elmaradt. Nem merült fel adat arra vonatkozóan sem, hogy a felek mint a polgári jogi társaság tagjai egyetemleges felelősséget kívántak volna vállalni a polgári jogi társaság tevékenységéből eredő tartozásokért, illetve ilyen tevékenységgel okozott károkért harmadik személyek irányában.
A Legfelsőbb Bíróság a megállapodás kölcsönszerződésként való minősítése során annak szóhasználatából és a felek között később zajlott kommunikációból indult ki. Levezette, hogy a nem pénzintézet által nyújtott kölcsön kamatmentes is lehet, továbbá kamat helyett elviekben és atipikus módon egyéb ellenszolgáltatás, például a kölcsön felhasználásával elért eredmény arányos része is követelhető. Ilyen okból tehát a kölcsönszerződés nem veszíti el ezt a jellegét, és nem is érvénytelen, miként az sem vezetett ilyen eredményre, hogy a megállapodás visszafizetési határidőt nem tartalmazott. Ez utóbbira ugyanis a Legfelsőbb Bíróság az eset körülményei alapján következtetett, megállapítva, hogy az az értékesítés, illetve hasznosítás befejezése utáni időpont.
A tényállás és az ügy részleteinek további taglalása nélkül is belátható, hogy a vizsgált döntés kísérletet tesz a polgári jogi társaság és a kölcsönszerződés egymástól való elhatárolására egy olyan tényállás kapcsán, amelynek szereplői mindketten jogi személyek voltak. Ugyanakkor némiképp elgondoltató, ahogyan a bíróság a felek megállapodásának azon hiányosságait, amelyek a kölcsönszerződés Ptk. szerinti fogalmi elemeit érintik, maga kívánja pótolni. Álláspontom szerint ez a törekvés helyeselhető, hiszen kétségkívül a jogbiztonságot szolgálja, ha a bíróság igyekszik a megállapodásokat úgy értelmezni, hogy azok lehetőség szerint érvényesek legyenek, és emellett még a felek feltehető üzleti szándékával, érdekeivel is összhangban álljanak. Ezek azok a dilemmák, amelyek gyakorlatilag minden, az ítélkezés látókörébe kerülő atipikus megállapodás kapcsán felmerülnek, és amelyek eldöntése mind a jogalkotóra, mind a jogalkalmazóra számottevő felelősséget ró.
Az ítélet hiányosságaként értékelem azonban a Ptk. diszpozitivitásának figyelmen kívül hagyását. A Legfelsőbb Bíróság számba veszi ugyan a Ptk. szerinti polgári jogi társaság főbb fogalmi elemeit, azok hiányából vezetve le, hogy a per tárgyát képező esetben ilyen formáció nem jöhetett létre. Arra azonban nem ad magyarázatot, hogy miért ne tekinthetnénk úgy, hogy a felek a jogszabály által lehetővé tett körben, a Ptk. rendelkezéseitől eltérve létesítettek polgári jogi társaságot. A kódex vonatkozó hatályállapota fényében ugyanis megállapítható, hogy a polgári jogi társaságra vonatkozó rendelkezések többsége már akkor is diszpozitív volt.
Álláspontom szerint az ítéletnek ezekre a kérdésekre is ki kellett volna térnie ahhoz, hogy - elvi döntés lévén - valóban etalonnak számítson a kölcsönszerződés és a polgári jogi társaság közötti határvonal meghúzását illetően. Ennek hiányában a döntést egy konkrét jogvita megalapozott, de korántsem időtálló elbírálásaként értékelem, ami kétségkívül önmagában is érdem, de a benne rejlő lehetőség a dogmatikai iránymutatásra sajnos kiaknázatlan maradt.
A fentiek alapján látható, hogy a kiindulásul vett modell-jogesetben szereplő megállapodás okiratba foglalása meglehetősen kockázatos a felkért jogi képviselő számára. Elképzelhető ugyanis, hogy jogvita esetén a bíróság a felek eredeti ügyleti szándékától eltérően minősítené a jogviszonyt, sőt, igen nagy valószínűséggel a megállapodás érvénytelenségét mondaná ki arra figyelemmel, hogy az egyik szereplő gazdasági társaság, amelynél a nyereségrészesedés fogalma kizárólag a tényleges tagok tekintetében értelmezhető.
Természetesen ellentétes álláspont is megfogalmazható, ez azonban korántsem jelenti az ügylettel kapcsolatos kockázatok csökkenését. Ha ugyanis elfogadjuk a konstrukció semmisségét pusztán azon az alapon, hogy az egyik fél gazdasági társaság, azzal végső soron azt vonjuk kétségbe, hogy polgári jogi társaság természetes és jogi személyek között is létrejöhet. Márpedig a Ptk. nem szűkíti le a polgári jogi társaság alapítására jogosult alanyok körét a természetes személyekre, a 6:502. § (1) bekezdésében pedig kifejezetten nyereségrészesedésről tesz említést.
Önként adódik tehát a kérdés, hogy milyen egzakt szempontrendszer alapján határolható el egymástól a tiltott csendestársi megállapodás és a legális polgári jogi társaság. Az 1930. évi V. törvénycikk szerinti csendestárs és a Ptk.-beli polgári jogi társaság fogalmának összehasonlító analízise nyomán lényegi különbségként ragadható meg, hogy míg csendestársi megállapodás esetén a csendestárs tevékenysége kizárólag a vagyoni hozzájárulás nyújtására korlátozódik, addig a polgári jogi társaság kölcsönös aktivitást igénylő együttműködési forma. A Ptk. szerinti fogalommeghatározás első helyen rögzíti ugyanis, hogy a tagok együttműködnek, majd pedig ezt követően tesz említést a mindegyiküktől elvárt vagyoni hozzájárulásról.[7]
- 73/74 -
Valamelyest árnyaltabbá válik a kép, amikor a törvény úgy fogalmaz, hogy a vagyoni hozzájárulás bármilyen egyéb szolgáltatás, különösen személyes munkavégzés is lehet. Kérdésként merülhet fel, hogy vajon miként viszonyul ez az együttműködés keretében amúgy is elvárt aktív tevékenységhez, annyi azonban bizonyos, hogy míg a vagyoni hozzájárulás helyettesíthető munkavégzéssel, addig az aktív magatartás nem váltható ki pusztán vagyoni hozzájárulással. Álláspontom szerint ez lehet az egyik legmarkánsabb elhatárolási szempont a két tényállás között.
Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy a Ptk. nem határozza meg közelebbről a polgári jogi társaság valamennyi tagjától elvárt együttműködés fogalmát, így az is kérdéses, hogy folyamatos aktív magatartásra van-e szükség ahhoz, hogy ez a kritérium teljesüljön, avagy elegendő az egyszeri is.
További nehézséget okoz, hogy viszonylag könnyen létrehozhatók olyan, tartalmuk szerint valójában csendestársi jellegű megállapodások, amelyek - a látszat kedvéért - a kizárólag nyereségrészesedésre igényt tartó finanszírozó oldalán is szerepeltetnek bizonyos mértékű aktivitást, így például üzletviteli tanácsadást annak érdekében, hogy véletlenül se keletkezzék olyan benyomás, mintha csupán csendestárs lenne. Éppen ezért szükséges még egy olyan kritériumot találni, amely alkalmas lehet a két tényállás egyértelmű elhatárolására.
Ilyen szempont lehet például az, hogy a finanszírozást nyújtó személy a gazdasági társaság valamennyi tevékenysége folytán képződő nyereségből tart-e igényt részesedésre, avagy csupán abból a profitból, amelyet az általa megfinanszírozott üzleti vállalkozás (projekt) termel. Ez utóbbi esetben, feltéve, hogy a finanszírozáson kívül egyéb tényleges és érdemi közreműködés is kimutatható, álláspontom szerint szó lehet a gazdasági társaság és a finanszírozást nyújtó magánszemély közötti polgári jogi társaságról, de legalábbis nem tartom indokoltnak a szerződést alaposabb vizsgálat nélküli érvénytelennek nyilvánítani csak azért, mert első ránézésre a csendestársi megállapodással mutat rokon vonásokat.
Ugyancsak tévútnak vélem a kölcsönszerződés szabályainak alkalmazását a jogviszonyra, hiszen a felek szándéka a modell-jogesetben (és az üzleti élet hasonló helyzeteiben) a legkevésbé kölcsönnyújtásra irányult. Más megítélés alá esik természetesen, ha a felek először kölcsönnyújtásban állapodnak meg, és csupán a kölcsön visszafizetésének elmaradása esetére rendelkeznek úgy, hogy a jogviszony kvázi közös befektetéssé (polgári jogi társasággá?) alakul át.
A kérdés nem teoretikus, hiszen a gyakorlatban ilyen megállapodások is előfordulnak. Ennek kapcsán szintén fokozott körültekintés indokolt, hiszen a szerződési szabadság elvével összefér az olyan megállapodás, amely szerint valamely feltétel bekövetkezése esetén a kötelezettségvállalás jogcíme automatikusan módosul, ugyanakkor kétségtelen, hogy a felek elsődleges szándéka ebben az esetben kölcsönszerződés megkötésére irányult. Magam is egyetértek azzal, hogy az ilyen "másodlagos" polgári jogi társaságot fenntartással kezeljük, hiszen a jogintézmény rendeltetésével aligha egyeztethető össze a kölcsönvevő szerződésszegésének szankciójaként történő automatikus létesülés. Ráadásul az ilyen szankciós pszeudo- vagy ál-polgári jogi társaságok esetében általában teljes mértékben hiányzik a kölcsönadó részéről az aktív együttműködés, az ő szerepe egyedül a pénzátadásra korlátozódik.
Ezek tehát aligha polgári jogi társaságok. Amikor azonban a felek eleve olyan együttműködést kötnek, amelyből a kölcsönszerződés lényegi elemei hiányoznak, véleményem szerint nem célszerű a polgári jogi társaság lehetőségét pusztán a csendestársi megállapodással mutatott hasonlóság miatt érdemi vizsgálat nélkül elvetni.
A modell-jogesethez hasonló tényállások kapcsán vizsgálandó szempontnak tartom azt is, hogy vajon a polgári jogi társaságra emlékeztető együttműködés szorosan az érintett cég üzletszerűen végzett (esetleg főtevékenységként megjelölt) hosszú távú tevékenységéhez (például ingatlan-bérbeadás) kapcsolódik-e, avagy valamilyen egyszeri ügyletről, valóban együtt megvalósított projektről van szó, amilyen például egy ingatlan közös megvásárlása, felújítása, majd továbbértékesítése.[8] Nyilvánvalóan annak is lehet jelentősége, hogy a polgári jogi társaság másik tagja láthatóvá válik-e tulajdonosként a megvásárolt ingatlan tulajdoni lapján, avagy megőrzi "inkognitóját". A rejtőzködés a csendestársi megállapodást erősítheti, anélkül azonban, hogy prekoncepcióra vagy akár megdönthető vélelem felállítására jogosítana fel.
Ha nem is vonhatók le pusztán a fentiek alapján a jogviszony természetét véglegesen eldöntő következtetések, az eset releváns körülményei között ezeknek a tényeknek kétségkívül helyük van. A modell-jogesethez hasonló megállapodásokkal kapcsolatos egyik leggyakoribb kifogás, hogy nyereségrészesedésre csak a társaság tagja lehet jogosult. Itt azonban a cég a polgári jogi társaság tagjaként fejt ki a polgári jogi társaság másik tagjával közös tevékenységet, így első síkon a polgári jogi társaság szintjén képződik bevétel az érintett tevékenységből. A gazdasági társaság bevételének szintjén már csak a polgári jogi társaság nyereségéből a gazdasági társaságot megillető rész
- 74/75 -
jelenik meg. Még ha tehát bizonyos esetekben olybá is tűnhet, mintha a polgári jog társaság teljes nyeresége a cég bevétele lenne, a polgári jogi társaság másik tagja akkor sem feltétlenül csendestárs, hanem akár "költségkeletkeztető" tényező is lehet egy jogszerű polgári jogi társasági szerződés alapján. Ez természetesen csupán egy felvetés, amellyel szemben ellenérvek is felhozhatók, ugyanakkor meggyőződéssel foglalok állást amellett, hogy amennyiben a finanszírozó oldalán a vagyoni hozzájáruláson kívül egyéb aktív cselekvés is kimutatható, és nyereségrészesedése a finanszírozással érintett projektre korlátozódik, úgy nem lehet a polgári jogi társaságot pusztán azon az alapon kizárni, hogy a konstrukció a csendestársi megállapodással mutat rokon vonásokat, hanem ennél jóval körültekintőbb eseti mérlegelés szükséges. Alaptételként rögzítendő, hogy a polgári jogi társaság olyan önálló jogviszonyként értelmezendő, amely nem olvad bele a gazdasági társaság struktúrájába.
Egészen a közelmúltig meglehetősen gyakoriak voltak az olyan megállapodások, amelyek keretében egy befektető pénzkölcsönt nyújtott valamely ígéretes gazdasági társaságnak, és a felek úgy rendelkeztek, hogy bizonyos feltétel bekövetkezte esetén a cég nem a kölcsönt fizeti vissza, hanem a pénzösszeg a befektető vagyoni hozzájárulásaként társasági részesedéssé konvertálódik. Különösen zártkörűen működő részvénytársasággá alakuló korlátolt felelősségű társaságok esetében volt ez jellemző, amikor is a befektető által a kft.-nek nyújtott pénzkölcsönt a zrt.-vé alakulás folyamatában a finanszírozó általi részvénylejegyzésként vették figyelembe. Ha a cég végül - immár nyilvánosan működő részvénytársaságként - tőzsdére is lépett, akkor a részvénnyé konvertálódó pénzkölcsön nyújtása jellemzően igazán kedvező befektetésnek bizonyult a befektető számára, de természetesen maga a cég is profitált belőle, hiszen egyrészt a legjobbkor jutott finanszírozáshoz, másrészt pedig már igen korai időpontban kisbefektetők jelenlétét igazolhatta, ami lényeges a tőzsdére lépés szempontjából.
A konstrukció (egyik) érdekessége a kölcsönszerződés "átfordulása" részesedésszerzésbe. Ez - szemben a fentebb vizsgált esettel - nem a kölcsönvevő szerződésszegésének szankciójaként, hanem egyéb feltételtől függően következik be, vagyis nem lehet kijelenteni, hogy a felek szándéka ne irányult volna legalább részben már kezdettől fogva arra is, hogy a befektető a cégbe tagként/részvényesként belépjen. A felek ilyen esetekben többnyire úgy fogalmaztak megállapodásukban, hogy amennyiben a kölcsönvevő meghatározott időpontig jogerősen zártkörűen működő részvénytársasággá alakul át, és a kölcsönvevő legfőbb szerve legkésőbb ugyanezen időpontig meghozza határozatát a kölcsönvevő alaptőkéjének új részvények forgalomba hozatalával történő felemeléséről, úgy a kölcsönösszeg részvénnyé konvertálódik akként, hogy a kölcsönadó a kölcsönvevővel szemben fennálló, kölcsönszerződésen alapuló tőkekövetelését nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásként (apportként) a kölcsönvevő rendelkezésére bocsátja, és ennek fejében a zártkörűen működő részvénytársasággá alakult kölcsönvevőben az alaptőke-emelés során meghatározott számú és típusú részvényt szerez. (Alternatív megoldás volt annak kimondása, hogy a kölcsönadó valójában pénzbeli vagyoni hozzájárulást teljesített, melyet korábbi időpontban nyújtott.)
A cégbíróságok nem fogalmaztak meg kifogást a konstrukcióval szemben, és ezt a jogtechnikai megoldást elfogadták. Anélkül, hogy túlzottan tágítani kívánnám jelen tanulmány témáját, csupán utalok rá, hogy az ilyen természetű megállapodások akár szindikátusi szerződésként is értékelhetők.[9] Ugyanakkor felvethetők a csendestársi megállapodással kapcsolatos egyes aggályok is, jóllehet ezek - legalábbis kifejezetten - nem jelentek meg sem az ítélkezési gyakorlatban, sem pedig a jogirodalomban az ilyen tartalmú szerződések kapcsán. Addig ugyanis, amíg el nem dől véglegesen, hogy a kölcsönadónak titulált fél marad-e ebben a státuszban, avagy részesedésre tesz szert, ingatag átmeneti helyzet áll fenn, mert egyfajta "lappangó befektető", a cég működését esetlegesen valamilyen irányba befolyásoló személy megfoghatatlan jelenléte érzékelhető. Ez akár a transzparenciával össze nem egyeztethető, hátrányos következményekkel is járhat mind a cég jelenlegi tagjai, mind pedig azok számára, akik az ügyletről mit sem sejtve maguk is érdeklődést mutatnak a vállalat iránt, és annak lépéseit az üzleti élet törvényszerűségei, valamint a cégjegyzék hatályos adatai alapján kalkulálják.
Bár a törvénymódosítás indokolásában erre utalás nem található, talán ezért is dönthetett úgy a jogalkotó a közelmúltban, hogy gátat szab az ilyen típusú megállapodásoknak, és azokat egy jól körülhatárolható, szűkebb esetkörre korlátozza. A kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról szóló 2004. évi XXXIV. törvényben (a továbbiakban: Kkvtv.) a tőkévé konvertálható kölcsönre vonatkozó kifejezett szabályok kerültek elhelyezésre, amelyek 2023. szeptember 1. óta hatályosak. Eszerint ilyen kölcsön kizárólag induló vállalkozásnak minősülő társaság részére nyújtható, mégpedig a vállalkozás tevékenységének bővítéséhez, illetve megerősítéséhez, ide nem értve az ingatlanvásárlás és az éven túli lejáratú értékpapír-vásárlás finanszírozásának lehetőségét. "Ezzel egyidejűleg az adós társaság és tagjai vagy részvényesei vállalják, hogy a szerződésben meghatározott, az adós társaságban megvalósuló tőkeemelési esemény bekövetkezésekor a tőkévé konvertálható kölcsönkövetelés hitelező általi, nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásként történő szolgáltatásával az adós társaság törzstőkéjét új törzsbetétek teljesítésével, illetve alaptőkéjének új részvények forgalomba hozatalával a szerződésben meghatározott mértékben és módon felemelik."[10]
- 75/76 -
A jogszabály szerinti esetkör és a részesedéssé konvertálható kölcsönnel kapcsolatos modelltényállás között azonban egy igen lényeges különbségre mindenképpen fel kell hívni a figyelmet. Míg a jogszabály szerinti esetben a felek szándéka és az ügylet kimenetele kezdettől fogva az, hogy a kölcsön tőkévé (részesedéssé) konvertálódjon, addig a modelltényállás kapcsán ez csupán egy opció.
Tekintettel arra, hogy nem ismerjük pontosan a törvénymódosítás mögött meghúzódó jogalkotói szándékot, álláspontom szerint kijelenthető, hogy a modelltényállás szerinti, vagylagos tartalmú megállapodások is kockázatossá váltak, tekintettel a jogellenes minősítés lehetőségére.
Mivel a polgári jogi társaság felelősségi viszonyait az ítélkezési gyakorlat kellőképpen kikristályosította, ezért jelen tanulmány keretei között a polgári jogi társasági szerződés felmondásával kapcsolatban felmerülő egyes elhatárolási kérdéseknek célszerű még figyelmet szentelni.[11]
A szindikátusi szerződésekről fentebb érintőlegesen már esett szó. A jogirodalom és az ítélkezés az olyan Ptk.-n kívüli megállapodásokat, mint a szindikátusi szerződés vagy a konzorcium, gyakran kezeli lényegében polgári jogi társaságként. Ugyanakkor kérdéses, hogy ez a Ptk. alapján minden esetben helytálló-e, hiszen a polgári jogi társaságnak a régi és az új Ptk. alapján fogalmi eleme a minden egyes tagtól elvárt vagyoni hozzájárulás, amelynek megléte vagy hiánya mind a szindikátusi szerződéseknél, mind pedig a konzorciumnál speciális vizsgálatot igényel.
Természetesen mindkét megállapodás különféle kölcsönös kötelezettségvállalásokból meríti létjogát, ugyanakkor kérdéses, hogy ezek az olykor igen egyszerű, pusztán meghatározott magatartás tanúsítására irányuló vállalások megfeleltethetők-e a polgári jogi társaság fogalmi elemeinek.
Ebből a szempontból szükségesnek vélem tehát az egzakt dogmatikai elhatárolást, vagy pedig azon kritériumok egyértelművé tételét, amelyekre figyelemmel a szindikátusi szerződések és konzorciumok egyfajta polgári jogi társaságként értékelendők.[12] Ez utóbbi esetben viszont más - a polgári jogi társaság egy-egy tipikus fogalmi elemét nélkülöző - konstrukciók esetében sem helyénvaló mintegy "rutinszerűen" tagadni a polgári jogi társaság fennálltát (lásd például a fentebb vizsgált tényállásokat). Különösen nagy jelentőséggel merül fel ez az elhatárolási kérdés családi vállalkozások esetében, ahol is nem ritkán mind maga a családi alkotmány, mind pedig a családi vállalkozás működésének részletszabályait rögzítő megállapodás szindikátusi szerződés formájában ölt testet. Azt, hogy a kérdés korántsem pusztán dogmatikai vonatkozású, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény (illetőleg annak a ténynek a családi vállalkozásokkal és a befektetői konstrukciókkal való összeegyeztethetetlensége), hogy a határozatlan időre szóló polgári jogi társaság bármelyik tag részéről történő felmondása a polgári jogi társaság egészét szünteti meg.[13]
Polgári jogunk a Ptk. 6:213. § (3) bekezdésére figyelemmel továbbra sem teszi lehetővé a tartós jogviszonyt létrehozó, határozatlan időre kötött szerződés felmondásának kizárását vagy aránytalan mértékű korlátozását. Ebből pedig egyenesen következik, hogy például a családi cégek esetében kulcsszerepet játszó (időben nem limitált) szindikátusi szerződéseket elviekben bármelyik tag felmondhatja, jóllehet éppen ahhoz fűződne érdek, hogy az ilyen megállapodások a vállalkozás tartós jellegmegóvását (családi kézben maradását) garantálják.[14] Ráadásul, ha a szindikátusi szerződést polgári jogi társaságként kezeljük, akkor az ilyen felmondás nem csupán az érintett tag jogviszonyát szünteti meg, hanem a szindikátusi szerződés egészét is.[15]
Álláspontom szerint a fentiek alapján polgári jogi társaságnak csak azokat a megállapodásokat indokolt tekinteni, amelyek esetében minden egyes tag részéről kimutatható a közös cél megvalósítása érdekében nyújtott vagyoni
- 76/77 -
hozzájárulás (vagyonegyesítő jelleg), valamint a jogszabály által ugyancsak elvárt együttműködési kötelezettség jegyében való aktív cselekvés is. Ezek hiányában legfeljebb egyszerű együttműködési megállapodásról lehet szó.
Dogmatikai tisztázást igényel ugyanakkor az a kérdés, hogy vajon a vagyoni hozzájárulásként elfogadható egyéb szolgáltatás hogyan viszonyul az együttműködési kötelezettség jegyében elvárt aktív cselekvéshez, és elképzelhető-e olyan helyzet, hogy egyazon aktív magatartással valósuljon meg mindkettő. A magam részéről azt tartanám logikusnak, hogy amennyiben nincs tételes vagyoni hozzájárulás, úgy mindenképpen olyan egyéb szolgáltatás nyújtása legyen szükséges, amely vagyoni értékkel bír, tehát amelynek nyújtója rendes körülmények között (a többiektől) ellenszolgáltatásra tarthatna igényt; ha pedig valaki ilyen szolgáltatás nyújtásával váltja ki vagyoni hozzájárulását, akkor ez egyidejűleg az együttműködési kötelezettség teljesítését is jelenthesse. Természetesen más irányok is elképzelhetők, az egyértelműsítés azonban véleményem szerint nem kerülhető meg, hiszen egyáltalán nem közömbös - például a felmondáshoz fűződő jogkövetkezmények és az érvényesség szempontjából - hogy adott esetben polgári jogi társasággal, avagy valamilyen más konstrukcióval állunk-e szemben.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a polgári jogi társaság más jogintézményektől való elhatárolását - a jogtudományban és az ítélkezésben egyaránt - még mindig számos bizonytalanság övezi. A problémakör azért nem pusztán dogmatikai jellegű, mert a tiltott csendestársi megállapodással való azonosítás a jogügyletek egészének érvénytelenségét vonhatja maga után még akkor is, ha a felek kétségkívül valós (és nem jogszabály kikerülését célzó vagy harmadik személyek érdekeit sértő) együttműködésre törekedtek. E jelentős kockázat miatt mindenképpen elodázhatatlan egy olyan, az üzleti élet követelményeit szem előtt tartó és dogmatikailag is megalapozott kritériumrendszer kidolgozása, amely valóban képes támpontot nyújtani a sokszor nehezen megkülönböztethető jogi konstrukciók elhatárolásához.
Álláspontom szerint az ítélkezésnek először is mindenkor arra kellene törekednie, hogy a felek megállapodása lehetőség szerint érvényben maradhasson.
Ugyanakkor, még ha érzékelhető is ilyen szándék a bíróságok részéről, önmagában ez nem képes a jogalkalmazás elvárt egységességét garantálni sem az elhatárolás, sem a megfeleltetés területén. Ha nem állnak rendelkezésre kikristályosodott és következetesen alkalmazott elvek, akkor az ítélkezés óhatatlanul széttartó lesz, ami jogállami körülmények között semmiképpen sem kívánatos. A fenti vizsgálat eredményeként megfogalmazott kérdések és javaslatok talán hozzájárulhatnak valamilyen mértékben a bizonytalanságok felszámolásához. ■
JEGYZETEK
* Jelen tanulmány a Jogi Határterületi és Technológiai Kutatóműhely kutatása keretében készült el, a Jogi határterületek című, 10638A800 témaszámon támogatott belső kutatási projekt vállalásaként, melyet a Károli Gáspár Református Egyetem tudományos projektek támogatására kiírt pályázati konstrukció keretében finanszírozott.
[1] Az atipikus szerződésekkel kapcsolatban lásd például: Papp Tekla: Az atipikus szerződések és a magyar Polgári Törvénykönyv rekodifikációja. Jog-Állam-Politika, 2011. (különszám), 95-105.
[2] Az összehasonlításhoz segítséget nyújthat, ha felidézünk néhány olyan együttműködési formát, amelyek az elmúlt évtizedek ítélkezési gyakorlata tükrében polgári jogi társaságnak tekintendők. Mind a jogirodalomban, mind a bírói gyakorlatban egyetértés alakult ki azt illetően, hogy például a zálogjogi bizományos (szindikált hitelezés vagy hitelezői konzorcium) jogintézménye, a közös pályázás érdekében létrehozott konzorcium, valamint a családi vállalkozásoknál és a különböző befektetői konstrukcióknál tipikus szindikátusi szerződés polgári jogi társaságnak minősül, illetőleg a polgári jogi társasághoz áll a legközelebb. A konzorciális megállapodásokkal kapcsolatban lásd például a BDT 2011.2608. (BH 2004.11.474.) és a BDT 2010.2338. számú eseti döntéseket.
[3] Lásd a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959-es Ptk.) 571. §-ának 1977. január 1. és 1978. február 28. között hatályos normaszövegét.
[4] A csendestársi megállapodással kapcsolatban lásd a korlátolt felelősségű társaságról és a csendes társaságról szóló 1930. évi V. törvénycikk 115. §-át, amely ekként rendelkezik: "Csendes társaság keletkezik, ha valaki (a csendestárs) anélkül, hogy kifelé tagul jelentkeznék, másnak vállalatában vagyoni betéttel úgy vesz részt, hogy azt a vállalat tulajdonosának rendelkezésére adni köteles." Lásd továbbá például: Bajorfi Ákos: Újraéled-e Magyarországon a csendes társaság? Magyar Jog, 2015. (10), 565-573.
[5] Az 1959-es Ptk. hivatkozott szakaszai ekként rendelkeztek: 568. § (2) Közös gazdasági tevékenység üzletszerű folytatására polgári jogi társaság nem alapítható, valamint hatósági engedélyhez kötött tevékenység polgári jogi társaság keretében nem folytatható. Az ezzel ellentétes társasági szerződés semmis. (3) A közös gazdasági érdekek előmozdítására és az erre irányuló tevékenységek összehangolására létesített társaságok kivételével vagyoni hozzájárulás nélkül csak az vehet részt a társaságban, akinek szakismeretére a társaság céljának megvalósítása érdekében szükség van.
[6] A Ptk. szerint a polgári jogi társaságok már végezhetnek üzletszerű gazdasági tevékenységet. Álláspontom szerint ez nem feltétlenül egyeztethető össze az átláthatóság követelményével. Nincs ugyanis olyan közhiteles nyilvántartás, amelyből tájékozódni lehetne a tényleges tulajdonosok személyét illetően, így az ebből eredő bizonytalanságon túl adózási, pénzmosási kérdések is felmerülhetnek.
[7] Lásd ezzel kapcsolatban a BH 1993.247. számú eseti döntést, amely szerint a polgári jogi társaságnak fogalmi eleme a tagok vagyoni hozzájárulása. A Legfelsőbb Bíróság szerint nem beszélhetünk vagyoni hozzájárulásról akkor, ha a közös cél megvalósítására irányuló tevékenység költségeit az egyik fél fizeti, a többiek pedig a rájuk eső részt utólag megtérítik, hiszen ebben az esetben nem jön létre közös vagyon. A közös vagyon hiánya pedig a polgári jogi társaság létét kizárja. A szóban forgó döntés azért is releváns, mert tételesen felsorolja a polgári jogi társaság kritériumait.
[8] Itt természetesen különbséget kell tenni a polgári jogi társaság és a gazdasági társaság üzletszerű tevékenysége között. Ami álláspontom szerint nem elfogadható, az az, hogy a polgári jogi társaság valamely tagja ebben a minőségében nyereségrészesedésre tegyen szert a polgári jogi társaságban ugyancsak tag gazdasági társaság azon üzletszerű tevékenységéből, amely nem a polgári jogi társaság keretében kerül kifejtésre. Ez ugyanis már egyértelműen tiltott csendestársi megállapodás lenne.
[9] A szindikátusi szerződésekkel kapcsolatban lásd részletesen Veress Emőd: A szindikátusi szerződés. Budapest, HVG-ORAC - Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2020. 291., valamint Sándor István: Gondolatok a szindikátusi szerződésről Veress Emőd monográfiája kapcsán. Gazdaság és Jog, 2022. (11-12), 3-8.
[10] Lásd a kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról szóló 2004. évi XXXIV. törvény 9/A. § (1) bekezdésének utolsó fordulatát.
[11] A felelősségi kérdésekkel kapcsolatban lásd különösen a Kúria vállalkozói díjkövetelés tárgyában hozott Pfv.V.21.314/2014. (BH+ 2015.202.) számú határozatát, amely szerint "a polgári jogi társaság tagjai 3. személlyel szemben akkor tartoznak egyetemleges felelősséggel, ha a 3. személlyel közvetlenül vagy képviselő útján valamennyien szerződtek. A szerződésben részt nem vevő társasági tag más társasági tag által a társasági célok elérése érdekében kötött szerződésben vállalt kötelezettségekért nem felel. A polgári jogi társasági szerződés csak a tagok belső jogviszonyában irányadó, a társasági jogok egyetemleges felelősségét nem alapítja meg."
[12] Ezekkel az elhatárolási kérdésekkel kapcsolatban lásd például: Nagy Barna Krisztina: A konzorciumi és a szindikátusi szerződés a polgári jogi társaság relációjában I. Céghírnök, 2016. (11), 9-11.
[13] Wellmann György (főszerk.): Polgári Jog I-IV. - új Ptk. - Kommentár a gyakorlat számára. A Ptk. 6:509. §-ához fűzött kommentár. Budapest, ORAC Kiadó, 2024.: "A polgári jogi társasági szerződés személyhez kötött jellegéből, valamint abból, hogy nem hoz létre jogalanyt, és így nem több a tagok szerződéses kapcsolatánál, következik, hogy a tagok személyében bekövetkező bármely változás dogmatikailag magának a szerződésnek a megszűnésével is együtt jár. Ez az elvi tétel akkor is igaz, ha valamely tagnak a szerződésből való kiválása után a többi tag tovább kívánja folytatni a közös cél érdekében történő együttműködést, mert az eredeti szerződés ilyenkor is megszűnik, és csak a többi tag egyhangú akaratelhatározásával létrejött újabb szerződéses jogviszony keretében történhet meg a további együttműködés."
[14] Vö. a Ptk. 6:213. § (3) bekezdésével, amely szerint "Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, a tartós jogviszonyt létrehozó, határozatlan időre kötött szerződést megfelelő felmondási idő alkalmazásával bármelyik fél felmondhatja. A felmondási jog kizárása semmis."
[15] A szerződések időtartamával kapcsolatban lásd különösen: Veress Emőd: Lehet-e egy szerződést "túlzóan hosszú" időre megkötni? Kötelmi jogi fejtegetések a szindikátusi szerződés ürügyén. In: Keserű Barna Arnold - Szoboszlai-Kiss Katalin - Németh Richárd (szerk.): Salus Vocalis. Csegöldi indulás - Győri érkezés. Ünnepi tanulmányok Fazekas Judit tiszteletére. Győr, Universitas-Győr Nonprofit Kft., 2023. 791-803. DOI: https://doi.org/10.59199/salusvocalis.2023.67
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habil. egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogi Határterületi és Technológiai Kutatóműhely. https://orcid.org/0000-0001-5854-8018
Visszaugrás
