Az Európai Unió joga és a nemzetközi jog különböző normái közötti viszony nem mindig egyértelmű. Jelen tanulmány célja, hogy - részben két közelmúltbeli luxemburgi ítélet apropóján - a nemzetközi szokásjognak az uniós joghoz fűződő viszonyát és az uniós jogrendben történő érvényesülését vizsgálja, beleértve az is, hogy mennyiben alkalmazza az Európai Unió Bírósága jogszerűségi mérceként a szokásjogot. [2]
A nemzetközi szokásjog az ún. általános nemzetközi jog eleme, amelynek sajátossága, hogy nem relatív hatályú, hanem - a persistent objector államokat leszámítva - általánosan kötelező. A szokásjog létezését a jogtudomány két feltétel fennállásától teszi függővé: objektív feltétele az állandó gyakorlat (usus), szubjektív feltétele pedig a jogi meggyőződés, az opinio juris sive necessitatis (azaz az a meggyőződés, hogy a gyakorlat követése jogi kötelezettség) - a szokásjog tehát "a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítéka."[3] A modern állami jogrendszerekkel ellentétben a szokásjog a nemzetközi jogban máig fontos szerepet tölt be, noha kialakulása természetszerűleg hosszú ideig tart, tartalma pedig soha nem olyan precízen meghatározott, mint egy nemzetközi szerződéses rendelkezésé.[4] A szokásjog a nemzetközi jog "rugalmas és dinamikus" forrása[5], ám alkalmazását nehezíti bennrejlő bizonytalansága: a nem egyértelmű normatartalom, az ellentmondások és a joghézagok problémája, amelyet a nemzetközi jog a szokásjog kodifikációjával törekszik áthidalni.[6]
A nemzetközi szokásjog kötelező hatályának kérdése többnyire az államokkal összefüggésben merül fel, de vizsgálandó, hogy nemzetközi szervezetek vonatkozásában mennyiben hatályosulhat. Elvi szinten, a szokásjog jellegéből és rendeltetéséből kiindulva kijelenthető, hogy a nemzetközi szervezeteket is köti a nemzetközi szokásjog, amennyiben ez különleges (az államoktól eltérő) tulajdonságaikkal összeegyeztethető.[7] A nemzetközi szervezeteket a meghatározó álláspont szerint tehát mutatis mutandis köti a szokásjog, és nemzetközi jogi jogalanyként az Uniót is kötnie kell, ám e tétel elméleti megalapozása uniós jogi szemszögből nem magától értetődő, és az Európai Bíróság sem feltétlenül ad egyértelmű magyarázatot az okokra vonatkozóan.[8] A gyakorlatban a dogmatikai megalapozottság bizonyos hiányosságai ugyanakkor többnyire nem jelentenek problémát, mivel a nemzetközi szervezetek elfogadják a nemzetközi szokásjognak ill. tágabb értelemben az általános nemzetközi jognak való alávetettségüket.[9] Nem annyira az a kérdés tehát, hogy köti-e az Uniót a nemzetközi szokásjog (ill. tágabban az általános nemzetközi jog), sokkal inkább annak mikéntje és következményei szorulnak vizsgálatra.[10]
Az Európai Unió a nemzetközi jog alapján, annak szabályai szerint jött létre, az alapító államok nemzetközi megállapodásai nélkül nem létezhetne. Az alapító államok és a később csatlakozó államok nemzetközi szerződéseket kötöttek egymással. Nemzetközi közjogi eredetétől függetlenül azonban az uniós jog egy elkülönült, önálló jogrendet képez, amelyet a szupranacionalitás jellemez. Az Európai Bíróság értelmezése szerint az uniós jogrend alapjait képező szerződések a hagyományos nemzetközi szerződésektől eltérően saját jogrendszert hoztak létre, amely a tagállamok jogrendszerébe illeszkedik.[11] Az EU joga ezért "a nemzetközi jog új jogrendjét képezi", melynek javára az államok, bár szűk területeken, de korlátozták szuverén jogaikat, és amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is.[12] Az Európai Bíróság a közvetlen hatály és az uniós jog elsődlegességének elveit, amelyek e jogrend működőképességének nélkülözhetetlen elemei, az uniós jog és a tagállami jog viszonyára vonatkozóan dolgozta ki, ezáltal világossá téve, hogy e két jogrendszer kapcsolatát nem a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának hagyományos dualista vagy monista megközelítése jellemzi. Az uniós jogrend autonómiája azonban nemcsak a belső joggal szembeni öndefiníciót, hanem a nemzetközi joggal szembeni önmeghatározást is jelent. A nemzetközi jog szabályai sze-
- 681/682 -
rint, nemzetközi jogi jogforrással létrehozott jogrend tehát már nem hagyományos nemzetközi jog, hanem egy új jogrend. Fentiekre tekintettel értelmezésre szorul az uniós jog és a nemzetközi jog viszonya, amelyről azonban az uniós írott primer jog csak egy összefüggésben rendelkezik, mégpedig az Európai Unió által kötött nemzetközi szerződésekről, de azokról sem teljeskörűen.[13] Ebből következően a nemzetközi jog különböző jogforrásainak az uniós joghoz fűződő viszonyáról az Európai Bíróságnak kellett nyilatkoznia.
Az uniós szerződések nem tartalmaznak az általános nemzetközi jogra vonatkozó olyan inkorporációs klauzulát, amellyel számos állam alkotmányában találkozhatunk.[14] A nemzetközi szokásjog uniós jogban elfoglalt pozíciójának felderítése érdekében meg kell tehát vizsgálnunk az Európai Bíróság vonatkozó esetjogát. A Bíróság az integráció kezdetéhez képest relatíve későn kezdett érdemben foglalkozni a kérdéssel, az integráció korai éveiben igyekezett elkerülni a nemzetközi szokásjog alkalmazhatóságával kapcsolatos kérdéseket.[15] A tartózkodó hozzáállás vélhető indokaként az hozható fel, hogy Bíróság az uniós jog autonómiájának védelmére helyezett hangsúlyt ebben az időszakban, és tartózkodott attól, hogy külső eredetű jogot alkalmazzon az uniós jog részeként.[16] Az International Fruit ügyben ugyanakkor már arra a megállapításra jutott a Bíróság, hogy amennyiben a Közösséget köti egy nemzetközi jogi szabály, akkor a Bíróság elviekben megvizsgálhatja az adott szabály fényében a szekunder jog valamely rendelkezésének érvényességét.[17]
1990-ben egy halászati szabályok megsértésével kapcsolatos ügyben (Poulsen és Diva Navigation) egy dán bíróság egy uniós rendelet értelmezésére vonatkozóan terjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság elé.[18] A Bíróság ítéletében külön indokolás nélkül leszögezte, hogy az Európai Unió (akkor még Közösség) hatáskörét "a nemzetközi jog tiszteletben tartásával kell gyakorolni", és következésképpen a tengerjogi-halászati kérdést szabályozó rendeletet "a nemzetközi tengerjog tükrében kell értelmezni."[19] A Bíróság több nemzetközi egyezményre is utalt, jelezve, hogy azok az Unióra annyiban vonatkoznak, amennyiben a nemzetközi szokások által elismert általános szabályokat kodifikálják.[20] A kérdéses rendeleti szabályt a Bíróság szerint úgy kell értelmezni, hogy az a lehető leghatékonyabban érvényesüljön, mindazonáltal a nemzetközi jog keretein belül maradva.[21] Megállapította továbbá a Bíróság, hogy a kérdéses rendelet nem tartalmazott semmilyen rendelkezést a végveszélyre[22] vonatkozóan, így a nemzeti bíróság feladata a nemzetközi joggal összhangban álló döntés meghozatala e kérdésben.[23] Az ügyben tehát a nemzetközi szokásjog egy, az uniós jogban fennálló joghézagot töltött ki.[24] Az ítélet a szokásjogi szabályok alapvető jelentőségének elismeréseként azokat a közösségi hatáskörök gyakorlásának korlátjának tekinti, arról ugyanakkor hallgat, hogy a Közösség nemzetközi szokásjoghoz való kötöttségéből milyen hatás következik a szekunder jogra nézve.[25]
Azt, hogy a nemzetközi szokásjog az Unióra kötelező, a Bíróság a Racke-ügyben is megerősítette, kimondva, hogy a nemzetközi szokásjognak a körülmények alapvető megváltozása következtében a szerződéses kapcsolatok megszüntetésére és felfüggesztésére vonatkozó szabályai kötik az Unió intézményeit. A Bíróság ítéletében úgy fo-
- 682/683 -
galmazott, hogy e szabályok az uniós jogrend részét képezik.[26] Az uniós szekunder jog ennek alapján meg kell, hogy feleljen a nemzetközi szokásjognak.[27]
Hasonlóképpen az Opel Austria ügyben hozott ítéletében az Elsőfokú Bíróság kiindulópontja az volt, hogy a nemzetközi szokásjog kötelező az Unióra - ezzel indokolja egyebek mellett azt, hogy egy, a szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezménybe foglalt szabályt alkalmaz, mivel az egyezmény a szokásjog egyes általánosan kötelező szabályait kodifikálja.[28] Az Elsőfokú Bíróság kifejezetten a jóhiszeműség elvére (és az ebből következő bizalomvédelem elvére) hivatkozott az Opel Austria ügyben, az Állandó Nemzetközi Bíróság gyakorlatát is citálva[29] az elv kapcsán, hangsúlyozva, hogy a bécsi egyezmény által kodifikált (18. cikk) szabály a nemzetközi szokásjog része, és mint ilyen, kötelezi a Közösséget.[30] Azt is hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy az ügyben vitatott rendelet érvénytelenségét a Bíróság nem közvetlenül az említett nemzetközi jogi szabályokat alkalmazva állapította meg, hanem kimondta, hogy a jóhiszeműség elve a közösségi jogrend részét is képezi.[31]
A nemzetközi szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény "több rendelkezését" a Bíróság a Brita-ügyben is a szokásjog kifejeződéseként kezelte, hangsúlyozva, hogy e rendelkezések szokásjogként kötelezik az Unió intézményeit és az uniós jogrend részét képezik.[32] Említést kell még tennünk e körben a Sólyom-ügyről, ahol a Bíróság - túlzóan és pontatlanul - úgy fogalmaz, hogy "a nemzetközi jog" (amelynek a szokásjog értelemszerűen része) az uniós jogrend részét képezi.[33]
Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a nemzetközi szokásjog hatályának általános elismerése mellett annak alkalmazása és értelmezése a belső jogban is számos kérdést és nehézséget hordoz magában.[34] Holdgaard szerint továbbá a nemzetközi szokásjog szabályainak alkalmazhatósága az uniós jogban kizárólag az uniós jog alkalmazási körében merülhet fel, azon túlterjeszkedő módon nem - valamely nemzetközi kötelezettség így akár részben az uniós jogban, részben a belső jogban állhat fenn.[35] Előbbi állításnak azonban némileg ellentmondani látszanak a Polisario-ügyekben hozott ítéletek (lásd az 5. pontot), ahol a Törvényszék és a Bíróság előtt az önrendelkezési jog alkalmazása merült fel (amely elv a szokásjoghoz hasonlóan az általános nemzetközi jog része), ennek az elvnek pedig kifejezett uniós jogi vonatkozása, közvetlenül az uniós jog alkalmazási körébe eső vetülete aligha van (noha az adott ügyekben tekinthetünk rá az uniós kereskedelmi szerződések alkalmazásának egyfajta "előkérdéseként.")
Az Európai Bíróságnak az Unió által kötött nemzetközi szerződésekre vonatkozó gyakorlata kapcsán az veti fel a legtöbb kérdést, hogy az Unió nemzetközi megállapodásai mennyiben szolgálhatnak érvényességi mérceként a szekunder jog vonatkozásában.[36] A nemzetközi szokásjog
- 683/684 -
esetében ugyanígy felvetődik a hierarchikus pozíció kérdése, és az, hogy mennyiben lehet rá hivatkozni a szekunder joggal szemben, annak érvényességi mércéjeként.[37]
A fentebb már említett Racke-ügyben a clausula rebus sic stantibus alkalmazhatóságával összefüggésben[38] fejtette ki a Bíróság, hogy nem lehet a jogalanytól megtagadni azt, hogy egy uniós rendelet érvényességének vitatása során a szerződéses kapcsolatok megszüntetésére és felfüggesztésre irányadó nemzetközi szokásjogi szabályokból fakadó kötelezettségekre hivatkozzon.[39] A szokásjogi szabályok összetettsége és egyes szokásjogban is használt fogalmak pontatlansága folytán azonban a Bíróság általi vizsgálatnak "szükségszerűen arra kell korlátozódnia, hogy eldöntse, vajon a Tanács a felfüggesztő rendelet elfogadásával elkövetett-e nyilvánvaló mérlegelési hibát az említett szabályok alkalmazási feltételeit illetően."[40]
Hasonlóképpen releváns az ATAA-ügyben született ítélet.[41] Az alapügyben az Air Transport Association of America és társai, másrészt pedig a brit Secretary of State for Energy and Climate Change között állt fenn jogvita[42], amelynek tárgya az Egyesült Királyság által a 2008/101/EK irányelv[43] végrehajtása érdekében elfogadott intézkedések érvényessége volt. Az irányelv az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszerének légiközlekedésre történő kiterjesztésének szabályait fektette le. A kibocsátási kvótakereskedelem és környezetvédelmi összefüggései tárgyalásának mellőzésével ehelyütt a szokásjog felhívhatóságának vizsgálatára szorítkozom. A felperesek az irányelv érvényességét ugyanis részben nemzetközi szerződések rendelkezéseire, részben a nemzetközi szokásjogra hivatkozással vitatták. A felperes érveire tekintettel az előzetes kérdéseket előterjesztő High Court of Justice többek közt arra várt választ, hogy vitatható-e az irányelv érvényessége a nemzetközi szokásjog bizonyos elveire hivatkozással (minden állam teljes és kizárólagos szuverenitással rendelkezik saját légtere felett; egyetlen állam sem támaszthat jogszerűen igényt arra, hogy a nyílt tenger valamely részét szuverenitása alá vonja; a nyílt tenger felett szabadon lehet repülni; a nyílt tenger felett áthaladó légijármű - nemzetközi egyezmény kifejezetten eltérő rendelkezése hiányában - annak az országnak a kizárólagos joghatósága alá tartozik, amelyben lajstromozták).[44] A nagytanácsban eljáró Európai Bíróság e tekintetben először is azt hangsúlyozta, hogy a primer jog szerint az Unió hozzájárul a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez, következésképpen, "amikor az Unió jogi aktust fogad el, teljes egészében köteles tiszteletben tartani a nemzetközi jogot, ideértve a nemzetközi szokásjogot is, amely kötelező az Unió intézményeire."[45] Ezt követően a Bíróság (meglehetős röviden) vizsgálta, hogy az említett elvek szokásjogi szabálynak tekintendőek-e, és az utolsó elv kivételével igenlő választ adott.[46] A Bíróság szerint akkor hivatkozhatnak a jogalanyok az említett szokásjogi szabályokra, amennyiben kétségbe vonható, hogy az Unió hatáskörrel rendelkezett az említett aktus elfogadására, és a szóban forgó aktus érintheti a jogalanyt az uniós jog alapján megillető jogokat, vagy rá vonatkozó kötelezettségeket[47] - ez az alapügyben adott volt, ugyanis a nem-
- 684/685 -
zetközi szokásjog elveire azért hivatkoztak a kérelmezők, hogy a Bíróság vizsgálja meg, hogy az Unió hatáskörrel rendelkezett-e a 2008/101 irányelv elfogadására a szokásjogi elvek fényében.[48] A Bíróság figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy ezen elvek - tartalmukból kiindulva - "látszólag csak államok között keletkeztetnek kötelezettségeket", de arra jutott, hogy nem zárható ki, hogy az alapügy felperesei a fenti elvekre hivatkozhassanak, és Bíróság ezek mérlegén vizsgálhassa az említett irányelv érvényességét.[49] Az érvényességi vizsgálatnak azonban a Racke-ügyben felállított korlátját is megerősítette a Bíróság: mivel a nemzetközi szokásjogi elvek nem olyan pontosak, mint a nemzetközi szerződésekben foglalt rendelkezések, a bírósági felülvizsgálatnak arra kell korlátozódnia, hogy az Unió intézményei a szóban vitatott aktus elfogadása során elkövettek-e nyilvánvaló mérlegelési hibát az érintett szokásjogi elvek alkalmazási feltételeivel összefüggésben.[50]
A Racke és az ATAA ügyekben kimondottak első olvasatra nagy jelentőségűnek tűnnek, hiszen a Bíróság látszólag megnyitotta a nemzetközi szokásjog érvényességi mérceként történő felhívhatósága előtt az utat, és nem kötötte ezt - az Unió által kötött nemzetközi szerződésektől eltérően - a közvetlen hatály előfeltételéhez.[51] Figyelemmel kell mindazonáltal lenni arra, hogy az említett ügyekben a nemzetközi szokásjog alkalmazhatósága nemzetközi szerződésekkel összefüggésben merült fel, így nem feltétlenül lehet a szokásjog általános, az uniós jogban érvényességi mérceként történő alkalmazhatóságára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük.[52]
Az általános nemzetközi jog, és ennek részeként a szokásjog alkalmazásának, valamint jogszerűségi mérceként történő felhasználásának közelmúltbeli példáját jelentik a Front Polisario ügyekben hozott ítéletek, ahol a Törvényszéknek, majd fellebbezési fórumként a Bíróságnak komplex nemzetközi jogi kérdésekkel kellett foglalkoznia. A Front Polisario ügy a Törvényszék előtt indult első fokon[53]: a Front populaire pour la libération de la saguia el hamra et du rio de oro (Front Polisario) elnevezésű nyugat-szaharai nemzeti felszabadítási mozgalom az Unió Tanácsának egy határozata ellen nyújtott be semmissé nyilvánítási keresetet: a tanácsi határozat[54] a Marokkó és az EU közötti társulási megállapodást[55] bizonyos mezőgazdasági és halászati termékekre vonatkozó kölcsönös liberalizáció érdekében módosította, és ezt a megállapodást de facto Nyugat-Szaharára[56] is alkalmazták.[57] A Törvényszék alapvetően e helyzetből kiindulva megállapította a Front Polisario perképességét[58], mivel igazoltnak látta a közvetlen és személyes érintettséget. A Törvényszék továbbá a Brita-ügyre hivatkozással kimondta, hogy az 1969. évi bécsi egyezményben foglalt szabályok alkalmazandók a valamely állam és valamely nemzetközi szervezet közötti megállapodásra, amennyiben e szabályok a nemzetközi szokásjog kifejeződései.[59] A Front Polisario keresete szerint a Tanács határozata az uniós jogot és a nemzetközi jogot egyaránt sérti: a nemzetközi jogban elsősorban az önrendelkezés elvét sérti azért, mivel de facto elismerte a Marokkói Királyság Nyugat-Szahara megszállására és gazdasági alávetésére irányuló politikáját.[60] Az uniós jogot a kérelem szerint egyebek mellett azért sértette a határozat, mert az Unió köteles tiszteletben tartani az alapvető jogokat, ám az önrendelkezési jog megsértése következtében a nyugat-szaharai nép különböző szabadságjogai sérülnek[61], továbbá az Unió politikáinak koherenciájára vonatkozó előírást (EUMSz. 7. cikk) is sérti a határozat: a Front Polisario szerint ugyanis a tanácsi határozat elfogadja Marokkó tényleges szuverenitását Nyugat-Szahara felett, miközben egyik európai állam sem ismerte el Marokkó Nyugat-Szahara feletti szuverenitását; ezzel összefüggésben pedig a koherencia követelménye tiltja az Unió számára, hogy olyan aktusokat fogadjon el, amelyek közvetlen hatása az önrendelkezéshez való jog megsértése lenne, miközben a tagállamok ezt a jogot tiszteletben tartják, mivel nem ismerik el Marokkó Nyu-
- 685/686 -
gat-Szahara feletti szuverenitását.[62] A Front Polisario Nyugat-Szahara erőforrásainak marokkói ellenőrzés alatt történő kiaknázását olyan "gazdasági kisemmizésnek" minősítette, amelynek célja a szaharai társadalom szerkezetének megváltoztatása, ezért már a korábbiakban az ENSZ tudomására hozta a kérdéses kereskedelmi megállapodás tervezetével szembeni tiltakozását; a tevékenység kizsákmányoló jellegét a felperes saját adataival és egy nem kormányzati szervezet jelentésével támasztotta alá.[63] A Törvényszék úgy látta: sem a Tanács érveiből, sem pedig az általa az ügy irataihoz csatolt dokumentumokból nem következik, a megállapodás Nyugat-Szaharára gyakorolt helyzetét megfelelően megvizsgálta volna, noha köteles lett volna feltárni az eset minden körülményét[64], beleértve annak vizsgálatát, hogy a szóban forgó terület lakosságának egyes alapvető jogai - olyan alapvető jogok, amelyeket az EU Alapjogi Chartája tartalmaz - nem sérülnek-e.[65]
A Törvényszék a fentiekre tekintettel az EU és Marokkó közötti megállapodás megkötéséről szóló tanácsi határozatot - a megállapodás Nyugat-Szaharára történő alkalmazását jóváhagyó részében - megsemmisítette.
Az ítélet ellen a Tanács fellebbezett, azt kérelmezve, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet, bírálja el véglegesen a jogvitát, és utasítsa el a keresetet.[66] A Tanács többek között vitatta a Front Polisario perképességét, kifogásolva, hogy a Törvényszék azt vélelmezte, hogyha a liberalizációs megállapodás alkalmazandó Nyugat-Szaharára, akkor a Front Polisario esetében automatikusan fennállhat a vitatott határozat általi, közvetlen és személyében való érintettség - a Tanács arra hivatkozott, hogy már a Bíróság is kimondta, hogy a Tanácsnak az Unió és valamely harmadik állam közötti nemzetközi megállapodás megkötésére vonatkozó határozata az e megállapodásban részes másik fél területén semmiféle joghatást nem vált ki, a joghatások kizárólag az adott megállapodás kötelező hatályának elismeréséből következnek, amelyről a harmadik ország dönt.[67]
A Bíróság kiemelte, hogy a Törvényszék azon megállapítása, hogy a kérdéses liberalizációs megállapodás Nyugat-Szaharára is alkalmazandó, nem ténybeli megállapításon, hanem a megállapodás jogi értelmezésén alapul - megállapította, hogy az ügyben alkalmazandó nemzetközi jog a szabályok az önrendelkezés elvét, az 1969. évi bécsi egyezmény 29. cikkében kodifikált szokásjogi szabályt (a szerződések területi hatályáról), valamint a szerződések relatív hatályának elvét ölelik fel, és ezeket külön-külön megvizsgálta. Az önrendelkezés szokásjogi elvét[68] illetően a Bíróság - érvelését a Nemzetközi Bíróság gyakorlatával alátámasztva - megállapította, hogy az önrendelkezés valamennyi önkormányzattal nem rendelkező területre alkalmazandó, és valamennyi olyan népre, amely még nem vívta ki a függetlenségét[69], az önrendelkezés továbbá erga omnes hivatkozható jog, a nemzetközi jog egyik alapvető elve[70] - erre tekintettel a kérelem elbírálásakor figyelembe kell venni.[71] A Bíróság rámutatott: az ENSZ Közgyűlése több Nyugat-Szaharára vonatkozó határozatban, valamint a Nemzetközi Bíróság a Nyugat-Szaharára vonatkozó tanácsadó véleményében is kifejezte "az arra való törekvést, hogy lehetővé tegyék a terület őslakosainak az önrendelkezéshez való joguk szabad gyakorlását", ezért e terület elkülönülő jogállására tekintettel a "Marokkói Királyság területe" kitétel nem értelmezhető úgy, hogy abba Nyugat-Szahara is beletartozik.[72] A területi hatályra vonatkozó (és az 1969. évi bécsi egyezmény 29. cikkében kodifikált) nemzetközi szokásjogi szabály, mely szerint ha egy nemzetközi szerződésből eltérő szándék nem tűnik ki és más módon sem állapítható meg, akkor a szerződés mindegyik részes felet teljes területére nézve kötelezi, úgy kell értelmezni, hogy az állam területének az a terület minősül, ahol a nemzetközi jog által a szuverén államok számára elismert jogkörök teljességét gyakorolja, kizárva e körből minden más területet, ideértve az olyan területeket, amelyek esetlegesen "csak" az említett állam kizárólagos joghatóságába tartoznak, vagy amelyekért az kizárólagos nemzetközi felelősséggel rendelkezik.[73] Márpedig a Bíróság (a Bizottsággal egyetértve) a nemzetközi gyakorlat alapján arra jutott, hogy amennyiben valamely nemzetközi szerződést nem csupán egy állam területén kell alkalmazni, hanem ezen a területen kívül is, ezen esetekben e szerződés ezt kifejezetten előírja, gyakran úgy fogalmazva, hogy az állam "joghatósága alá" tartozó területről van szó.[74] A konkrét helyzetet tekintve tehát a nemzetközi szokásjoggal ellentétes az az értelmezés, hogy Nyugat-Szahara az
- 686/687 -
EU-Marokkó társulási megállapodás területi hatálya alá tartozik; a Törvényszék továbbá tévesen vélelmezte, hogy a Tanács és a Bizottság hallgatólagosan elfogadták volna Marokkó álláspontját a megállapodás területi hatályát illetően.[75] A Bíróság hozzátette ezenfelül, hogy a szerződések relatív hatályának elve szerint (amely a bécsi egyezmény 34. cikkében foglalt szabály sajátos kifejeződése) egy nemzetközi szerződés harmadik személy számára annak beleegyezése nélkül sem előnyöket, sem hátrányokat nem okozhat (helyesebben: sem jogokat, sem kötelezettségeket nem keletkeztethet), márpedig Nyugat-Szahara népét a terület nemzetközi jogi helyzetére tekintettel harmadik személynek kell tekinteni, e nép pedig nem adta beleegyezését ahhoz, hogy a megállapodás hatálya alá tartozzon.[76]
A Törvényszék megtámadott ítéletében úgy határozott, hogy amennyiben a Tanács és a Bizottság kifogásolni kívánta volna a liberalizációs megállapodás Nyugat-Szaharára történő alkalmazását, akkor kezdeményezhették volna egy erre vonatkozó klauzula beillesztését a megállapodásba.[77] A Bíróság ismét a nemzetközi jogot hívta segítségül, mégpedig azt a szokásjogi szabályt, amely szerint ha egy szerződés előírja, hogy alá van rendelve egy korábbi vagy egy későbbi szerződésnek, vagy nem tekinthető azzal összeegyeztethetetlennek, a másik szerződés rendelkezései lesznek irányadóak (ezt az azonos tárgyú szerződésekre vonatkozó szabályt a bécsi egyezmény 30. cikk 2. bekezdése kodifikálta). Az EU-Marokkó társulási megállapodás és a liberalizációs megállapodás ugyanazon felek között kötött, egymást követő szerződéseket képeznek, és a szokásjognak megfelelően úgy kell tekinteni, hogy a társulási megállapodás azon rendelkezései, amelyeket a liberalizációs megállapodás kifejezetten nem módosított, irányadóak ezen utóbbi megállapodás alkalmazása tekintetében.[78] Erre tekintettel a liberalizációs megállapodást a megkötésének az időpontjában nem lehetett úgy értelmezni, hogy annak területi hatálya kiterjed Nyugat-Szahara területére, ezért a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot amikor arról határozott, hogy úgy kell tekinteni, hogy a Tanács és a Bizottság elfogadta a társulási megállapodásnak és a liberalizációs megállapodásnak Nyugat-Szahara területére való alkalmazását, mivel a liberalizációs megállapodásba nem illesztettek olyan záradékot, amely az ilyen alkalmazást kizárja.
A Bíróság kitért végül a Törvényszék azon megállapítására is, hogy a bécsi egyezmény a gyakorlati értelmezést is az értelmezés eszközeként jelöli meg [31. cikk 3. bekezdés b) pont], eszerint figyelembe kell venni a szerződés alkalmazása során utólag kialakult minden olyan gyakorlatot, amely a szerződés értelmezését illetően a részes felek megegyezését jelenti. A Nyugat-Szaharára történő alkalmazás ugyanakkor csak de facto jellegű volt, és az Uniónak a későbbi gyakorlatban kifejeződő, erre vonatkozó állítólagos szándéka azt jelentené, hogy az Unió az EU-Marokkó megállapodásokat az önrendelkezés elvével és a szerződések relatív hatályának elvével ellentétes módon kívánja végrehajtani - ez "szükségszerűen összeegyeztethetetlen lenne a szerződések jóhiszemű végrehajtásának az elvével, amely azonban az általános nemzetközi jog kötelező elve (...)"[79] A Törvényszék tehát tévesen alkalmazta a nemzetközi jogot, mivel a későbbi gyakorlat nem tükrözte a felek megegyezését.
A Bíróság a fentiekre tekintettel hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítéletét, és az ügyet érdemben maga döntötte el, kimondva, hogy (a már jelzett indokokra tekintettel) a Front Polisarionak nincs keresetindítási joga a kérdéses tanácsi határozat vonatkozásában, a keresetet ezért mint elfogadhatatlant elutasította.[80]
A Front Polisario ügyek több szempontból is érdekesek: egyfelől az uniós bírói fórumoknak számos nemzetközi jogi jogforrást kellett alkalmazniuk, ráadásul főként az általános nemzetközi jog - és benne a szokásjog - köréből; az ítéletek megerősítették, hogy az Európai Unió Bírósága tekintettel van a nemzetközi szokásjogra, és alkalmazza azt. Másfelől döntően a szokásjogi szabályok alkalmazása vezetett ahhoz, hogy a Bíróság hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítéletét, azaz voltaképpen jogszerűségi mérceként alkalmazta a nemzetközi szokásjogot. Noha itt nem egy szekunder uniós jogi aktus jogszerűségi felülvizsgálatáról volt szó, de ez a szokásjog uniós jogban kifejtett hatását tekintve voltaképpen nem releváns. Ami releváns, hogy a Bíróság a nemzetközi jogba, és hangsúlyosan a szokásjogba ütközése miatt helyezte hatályon kívül a fellebbezett ítéletet; ilyenre - a szerző legjobb tudomása szerint - a korábbiakban még nem került sor. Az Európai Bíróság (igazodva Wathelet főtanácsnok indítványhoz) az EU-Marokkó megállapodások területi alkalmazhatóságából indult ki érvelésében, és e körben aprólékosan vizsgálta (és amint láttuk, tévesnek találta) a Törvényszék értelmezését. Mivel a fellebbezési ügyben a Bíróság nem állapította meg a Front Polisario keresetindítási jogát, így nem kellett érdemben foglalkoznia a felszabadítási mozgalom által felhozott nemzetközi jogi és uniós jogi elveket érintő jogsértésekkel.[81] Nem kellett így a Bíróságnak azzal sem foglalkoznia, hogy Törvényszék érvelése némileg elnagyolt abban a tekintetben, hogy nem fejti ki, hogy a népek önrendelkezési jogát sértő kereskedelmi megállapodások mily módon sértik az Alapjogi Chartában foglalt egyes egyéni jogokat.[82]
- 687/688 -
Sajátságos, hogy az EU-Marokkó liberalizációs megállapodás alkalmazhatósága tekintetében - más úton ugyan, de - ténybelileg azonos eredményt hozott az első- és a másodfokú ítélet is: a megállapodások nem alkalmazhatók Nyugat-Szaharára. Az ítéletek nem foglalkoznak az EU esetleges nemzetközi jogsértésével - mint a fenti megállapítás korolláriumával - noha felmerülhet a kérdés, hogy az Unió azáltal, hogy de facto Nyugat-Szahara területére is alkalmazandó megállapodásokat kötött Marokkóval, nem tett eleget az el nem ismerési kötelezettségének, az uniós intézmények ezáltal ugyanis implicite elismerték Marokkó szuverenitását Nyugat-Szahara felett.[83] Persze kérdéses, hogy az Európai Unió Bírósága megfelelő fórum-e az Unió esetleges nemzetközi jogsértésének felvetésére egy semmissé nyilvánítási eljárásban vagy az azt követő fellebbezésben?
A nemzetközi jog és az Európai Unió joga közötti viszony számos dogmatikai és gyakorlati kérdést vet fel önmagában is. Az általános nemzetközi jog, és benne a szokásjog tartalmának megállapítása, alkalmazása, értelmezése és kikényszerítése nem kevésbé rejt magában kihívásokat.[84] A szokásjog uniós jogban történő érvényesülésének mikéntje ennek következtében rendkívül komplex kérdés, amelyre választ adni nem lehetséges az Európai Unió Bírósága ítélkezési gyakorlatának figyelembevétele nélkül - a Bíróság gyakorlata azonban, amint láttuk, nem ad szisztematikus választ minden részproblémára. A nemzetközi szokásjog kapcsán a nemzetközi jog szemszögéből közelítve persze az nem kérdés, hogy a nemzetközi szokásjognak köteleznie kell az Európai Uniót, mint nemzetközi jogalanyt; a Nemzetközi Bíróság gyakorlata is ezt támasztja alá.[85] Az Európai Unió Bíróságának gyakorlata is ezzel összhangban hangsúlyozza a szokásjog kötelező jellegét az Unió tekintetében. A fennmaradó kérdések inkább a nemzetközi szokásjog uniós jogban kifejtett hatására vonatkoznak. Fentiekre figyelemmel az alábbi összefoglaló megállapítások tehetők:
- a szokásjog kötelező az Unióra, az Unió intézményeire,
- a szokásjog az uniós jogrend részét képezi,
- a szokásjog releváns szabályai képezhetik az uniós hatáskörgyakorlás korlátját,
- a szokásjog lehet olyan jogszerűségi mérce, amely szekunder uniós aktus megsemmisítéséhez, vagy a Törvényszék által hozott ítélet hatályon kívül helyezéséhez vezethet,
- a jogszerűségi mérceként történő alkalmazásnak nem feltétlenül előfeltétele a szokásjogi szabály közvetlen hatályának megállapíthatósága.
Amint láttuk azonban, legalábbis a két utóbbi állítás tekintetében felmerülnek bizonytalanságok, a Bíróság által egyértelműen még meg nem válaszolt kérdések.
Az Európai Unió a nemzetközi szokásjog kapcsán nem csak "passzív szereplőként" léphet fel, hanem nemzetközi jogi jogalanyként a szokásjog alakítójaként is - az Unió külkapcsolataiban tanúsított magatartása a nemzetközi jog értelmében vett gyakorlatnak tekinthető.[86] Bár felvethető lehet elviekben, hogy az EU aktusai az EU vagy a tagállamok gyakorlatának minősülnek, de az uniós szerződések alapján a tagállamok részvételével megszülető aktusok (amelyek többségükben nem csak a tagállamok döntésétől függenek és nem igényelnek egyhangú döntést sem) az Unió aktusainak tekintendők, ezt támasztja alá az EU autonóm, sui generis, a tagállamoktól elkülönülő jog- és intézményrendszere is.[87] Ez egyebekben azt is jelenti, hogy az EU tagállamai nemigen tudnak az Unió álláspontjától eltérő pozíciót elfoglalni a szokásjog
- 688/689 -
(ki)alakítása során az uniós hatáskörbe tartozó területeken, aminek az alapvető, elvi jelentőségű szabályok vonatkozásában alighanem kevés gyakorlati relevanciája van, ám ez specifikusabb területeken, pl. a tengerjogban, nem is zárható ki.[88] A szokásjogi szabályok alkalmazásának gyakoribbá válása által hangsúlyosabb szerep juthat ugyanakkor az Európai Unió Bíróságának a szokásjogi szabályok tartalmának, jellemzőinek azonosításában.[89]
A nemzetközi jog uniós jogban fennálló kötelező erejét hangsúlyozó, monista-jellegű koncepció (lásd pl. Poulsen és Diva, Racke, Sólyom ügyek) és a dualista felfogás irányába mutató európai bírósági ítéletek (pl. Kadi-ügy[90]) együttes jelenléte jól illusztrálja, hogy a nemzetközi jog és az uniós jog viszonya nem ellentmondásmentes. Írott primer jogi szabályok híján csak az Európai Bíróság gyakorlata alapján ítélhető meg a két jogrend általában vett viszonya, a Bíróság ítéletei pedig a "Völker-rechtsfreundlichkeit" kitapintható alapállása[91] mellett végső soron az uniós jog autonómiájának védelmét tekinti az elsődleges szempontnak ott, ahol e két megközelítés között összeütközés mutatkozik - ahogy Klabbers fogalmaz, a Bíróság örömmel hoz a nemzetközi joggal összhangban álló ítéletet akkor, amikor ez uniós jog autonómiájának védelmével összeegyeztethető, ám ha ez nem lehetséges, akkor a nemzetközi jog háttérbe szorul.[92] Az uniós jog autonómiájának védelme a közelmúltban az EU-nak az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez történő csatalakozásáról szóló szerződéstervezetről adott negatív véleményben is központi helyet foglalt el a Bíróság érvelésében.[93] Az uniós jog autonómiája külső dimenziójának védelme persze tagadhatatlanul alapvető jelentőségű az EU-jog szempontjából, hiszen az uniós jogrend nemzetközi jogtól való különállásának elvi alapját jelenti.[94]
A jogrendek viszonyának tisztázását segíthetné, ha a szerződésekben egy valódi inkorporációs klauzula[95] megjelenne. Ennek érdekében az Európai Parlament már 1997-ben arra vonatkozó határozatot fogadott el, hogy az írott primer jogban kellene világosan rendezni a nemzetközi jog és az uniós jog viszonyát[96], e felhívást azonban nem követte cselekvés a tagállamok részéről. Gianelli úgy látja: az, hogy még a Lisszaboni Szerződés sem rendelkezett a nemzetközi szokásjogról, annak is következménye lehet, hogy mivel a nemzetközi jogban a szerződések és a szokásjog között hierarchikus különbség nincs, a tagállamok és az intézmények tartanak attól, hogy a nemzetközi szokásjog kifejezett elismerése alááshatná az uniós szerződések alkotmányos jellegét és egyéb egyedi sajátosságait; az uniós tagállamok között, az uniós közjog koherenciája szemszögéből tehát problematikus lehet, ha a szokásjog az uniós szerződéseivel azonos rangú jogforrásnak minősülne, míg az EU külkapcsolatai vonatkozásában ez a probléma nem áll fenn - a szokásjog megközelítése így "szükségképpen pluralista" kell legyen az uniós jogrendben.[97] Az uniós tagállamok azonban az uniós szerződések által éppenséggel kiszerződtek a nemzetközi szokásjog alól a szerződések alkalmazási körében, amit az Európai Bíróság is megerősített, amikor kimondta: a nemzetközi jogi ellenintézkedés[98] eszközét a tagállamok az uniós jog alkalmazási körében nem alkalmazhatják egymás vonatkozásában az uniós jog megsértése esetén, mivel az uniós jog speciális rendszert hozott létre e jogsértések kezelésére a szerződésszegési eljárás formájában.[99] Az inkorporációs klauzulának ez a felvetés tehát álláspontom szerint nem lehet akadálya - a vonatkozó hajlandóság hiánya annál inkább. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[2] Köszönettel tartozom Tóth Norbertnek a kézirathoz fűzött gondolatébresztő észrevételeiért.
[3] Ekképpen emlékezik meg a szokásjogról a Nemzetközi Bíróság Statútumának sokat idézett 38. cikkének (1) bekezdése.
[4] Kende Tamás - Nagy Boldizsár - Sonnevend Pál - Valki László (szerk.): Nemzetközi jog. Wolters Kluwer 2014, 145. o.
[5] Ibid 153. o.
[6] Bruhács János: Nemzetköz jog I. Dialóg Campus, 147-152. és 154-155. o.
[7] E tétel többnyire nem vitatott, bár léteznek kétkedő álláspontok is. Lásd erről Kleinlein, Thomas: Konstitutionalisierung im Völkerrecht. Konstruktion und Elemente einer idealistischen Völkerrechtslehre. Springer, 2011, 596. o. és
[8] Lásd az alább vizsgált ítéleteket, ill. Kleinlein: Ibid.
[9] Kleinlein: i. m. 598. o.
[10] Epiney, Astrid: Die Bindung der EU an das allgemeine Völkerrecht. Europarecht, Beiheft 2/2012, 25-26. o.
[11] 6/64. sz. Costa kontra ENEL ügy [EU:C:1964:66]
[12] 26/62. sz. Van Gend en Loos kontra Netherlands Inland Revenue Administration ügy [EU:C:1963:1]
[13] Lásd erről részletesebben: Mohay Ágoston: Az Európai Unió által kötött nemzetközi szerződések helyzete az uniós jogrendben. Európai Jog (megjelenés alatt).
[14] Gragl, Paul: The Silence of the Treaties: General International Law and the European Union. German Yearbook of International Law, vol 57, 2014, 2. o.
[15] Lásd erről Wouters, Jan - Van Eeckhoutte, Dries: Giving Effect to Customary International law Through European Community Law. Institute for International Law, Working Paper No 25, June 2002, 6. o.; hivatkozva többek közt a 48/69. sz. Imperial Chemical Industries Ltd. kontra Bizottság ügyre [EU:C:1972:70], ahol (eltérően a Mayras főtanácsnok által adott véleménytől) a Bíróság a cégek feletti joghatóságra vonatkozó szokásjog alkalmazását kerülte meg a területi elv "kreatív értelmezése" által. Hasonlóképpen elkerülő hozzáállást fedeztek fel a szerzők a Bíróság 6/73 és 7/73. sz., Istituto Chemioterapico Italiano és Commercial Solvents kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletében [EU:C:1974:18].
[16] Timmermans, C.: The EU and Public International Law. European Foreign Affairs Review (1999), 181-194.; 183 és egyetértőleg Wouters - Van Eeckhoutte: i. m. 6. o.
[17] 21/72.-24/72. sz. International Fruit Co. egyesített ügyek [EU:C:1972:89]. A konkrét esetben az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) alkalmazásának kérdéséről volt szó.
[18] C-286/90. sz. Anklagemyndigheden kontra Peter Michael Poulsen és a Diva Navigation Corp. ügy. [EU:C:1992:453]. A halászati jogvita részleteinek ismertetésétől ehelyütt eltekintünk.
[19] C-286/90. sz. ügy, 9. pont
[20] C-286/90. sz. ügy, 10. pont. Így utalt pl. a Bíróság az 1982. évi tengerjogi egyezményre is, amely akkor még nem lépett hatályba, de "rendelkezéseinek nagy részét úgy tekintik, mint a nemzetközi tengeri szokásjog jelenlegi helyzetének kifejeződését"; állítását a Bíróság a Nemzetközi Bíróság gyakorlatával támasztotta alá.
[21] C-286/90. sz. ügy, 11. pont.
[22] Nemzetközi felelősségi jogi értelemben vett végveszélyről (distress) volt szó. A végveszélyről a 2001. évi felelősségi szabályokat tartalmazó végleges tervezet 24. cikke rendelkezik. Noha a tervezet maga nem kötelező norma, de a nemzetközi szokásjogot lett volna hivatott kodifikálni.
[23] C-286/90. sz. ügy, 38-39. pont.
[24] Blutman László: Az Európai Unió joga a gyakorlatban (Második, átdolgozott kiadás). HVG-ORAC, 2013, 249. o.
[25] Hoffmeister, Frank: Die Bindung der Europäischen Gemeinschaft an das Völkergewohnheitsrecht der Verträge. Europäisches Wirtschafts- & Steuerrecht 1998/10, 365. o.
[26] C-162/96. sz. Racke kontra Hauptzollamt Mainz ügy, 45-46. pont. Érdemes megjegyezni, hogy a Bizottság az eljárás során előterjesztett észrevételeiben kételyeit fejezi ki arra vonatkozóan, hogy a nemzetközi jog szabályait, amelyekre az előzetes döntéshozatalra utaló végzés hivatkozik, az írott primer jog kifejezett rendelkezése nélkül is a közösségi jogrend részének lehetne tekinteni.
[27] Gragl: i. m. 7. o.
[28] Nem először, ugyanis a Közösség által kötött nemzetközi szerződések vonatkozásában is így járt el már a korábbiakban, így az 1/91. sz. vélemény [EU:C:1991:490] meghozatalakor vagy a C-312/91. sz. Metalsa-ügy [EU:C:1993:279] eldöntésekor. Érdekes, hogy a Bíróság az 1969. évi bécsi egyezményre utal csak jelenlegi ítélkezési gyakorlatában is, az 1986. évi, az államok és nemzetközi szervezetek, valamint a nemzetközi szervezetek egymás közötti szerződéseire vonatkozó bécsi egyezményre nem, noha utóbbi szintén kodifikációs szerződés. Igaz persze, hogy az 1986. évi egyezmény nem lépett hatályba, viszont az 1969. évi egyezménynek nem minden EU-tagállam részes fele (Románia nem szerződő fél, lásd: https://treaties.un.org/Pages/ViewDetailsIII.aspx?src=TREATY&mtdsg_no=XXIII~1&chapter=23&Temp=mtdsg3&lang=en). Természetesen a Bíróság a szokásjog kifejeződéseként hivatkozott az 1969. évi szerződésre, nem "önmagában", de ilyen módon az 1986. évi egyezményre is hivatkozhatott volna.
[29] Certain German Interests in Polish Upper Silesia, Judgment of 25 May 1926, CPJI, Series A, No 7, pp. 30-39.
[30] T-115/94. sz. Opel Austria GmbH kontra Tanács ügy [EU:T:1997:3] 90-91. pont. A konkrét ügyben egy közösségi rendelet megsemmisítésére került sor azon okból, hogy ellentétes volt egy, az EGK által megkötött nemzetközi szerződéssel (mégpedig a Közösség és Ausztria között létrejött szabadkereskedelmi megállapodással).
[31] T-115/94. sz. ügy, 93. pont. Lásd erről: Koutrakos, Panos: EU International Relations Law, Hart Publishing, 246. o.
[32] C-386/08. sz. Brita GmbH kontra Hauptzollamt Hamburg-Hafen [ECLI:EU:C:2010:91], 42. pont
[33] C-364/10. sz. Magyarország kontra Szlovákia ügy [A Bíróság 2012. október 16-i ítélete, EBHT-ban még nem tették közzé], 44. pont. A fenti állítás ebben a formában nem megalapozott, az ítélet kritikáját lásd: Mohay Ágoston: A nemzetközi jog érvényesülése az uniós jogban a Sólyom-ügy tükrében. Jura 2014/2, 99-103. o. Az érvelés problémáitól függetlenül a Bíróság hivatkozik a nemzetközi szokásjogra, kimondva, hogy "az általános nemzetközi jog szokásjogi szabályai, valamint a többoldalú egyezményekben foglalt szabályok alapján az államfő a nemzetközi kapcsolatokban olyan különleges jogállással rendelkezik, amely többek között kiváltságokkal és mentességekkel jár." (46. pont)
[34] Koutrakos: i. m. 244. o.
[35] Holdgaard, Rass: External Relations Law of the European Community, Wolters Kluwer, 2008, 181. o.
[36] A Bíróság nem minden esetben ismerte el "jogszerűségi mérceként", azaz a szekunder uniós jog bírói felülvizsgálatának alapjaként az Unió által kötött nemzetközi megállapodásokat, és a felülvizsgálhatóság kérdését sajátos módon a nemzetközi megállapodások közvetlen hatályával (annak megállapíthatóságával vagy hiányával) kapcsolta össze. Különösen az International Fruit és a Dior ítéletek fényében azt a következtetést lehet levonni, hogy az Unió valamely nemzetközi megállapodása akkor képezheti jogszerűségi-érvényességi felülvizsgálat alapját, amennyiben a nemzetközi megállapodás közvetlen hatállyal rendelkezik - lásd erről Eeckhout, Piet: EU External Relations Law, Oxford University Press, 2011, 297. o. A kérdés azonban nem mindig ennyire egyértelmű a gyakorlatban: a Bíróság a Hollandia kontra Parlament és Tanács (biotechnológiai találmányok) ügyben kimondta, hogy amennyiben egy egyezmény rendelkezéseinek nincsen közvetlen hatálya, azaz nem teremt olyan jogokat, amelyekre magánszemélyek közvetlenül hivatkozhatnak bíróság előtt, ez a körülmény nem akadálya annak, hogy az Unióra, mint az egyezményben részes félre háruló kötelezettségek betartása bírósági felülvizsgálat tárgya legyen, lásd: C-377/98. sz. Hollandia kontra Parlament és Tanács ügy [EBHT 2011., I-07079. o.], 54. pont.
[37] Annak lehetősége, hogy a Bíróság valamilyen módon az uniós szerződések, azaz a primer jog szokásjoggal való összeegyeztethetőségét vizsgálná, kizártnak tekinthető. Kuijper, Pieter Jan: "It Shall Contribute to ... the Strict Observance and Development of International Law..." The Role of the Court of Justice. In: Rosas, Allan - Levits, Egils - Bot, Yves (eds.): The Court of Justice and the Construction of Europe: Analyses and Perspectives on Sixty Years of Case-law, T.M.C. Asser Press, 2013, 601. o.
[38] Az elv alkalmazása abban körben merült fel, hogy a Tanács egy döntésével felfüggesztette az Európai Gazdasági Közösség és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság között létrejött együttműködési megállapodásban előírt kereskedelmi engedményeket a délszláv konfliktus okán. A Racke cég sérelmezte a vámmentesség felfüggesztését, ezért egy német bíróság előtt indított keresetet, a német bíróság előzetes döntéshozatal iránt fordult az Európai Bírósághoz. C-162/96. sz. ügy, 15-23. pont.
[39] C-162/96. sz. ügy, 51. pont.
[40] C-162/96. sz. ügy, 52. pont.
[41] C-366/10. sz. Air Transport Association of America, American Airlines Inc., Continental Airlines Inc., United Airlines Inc. kontra Secretary of State for Energy and Climate Change ügy [EU:C:2011:864].
[42] Az Air Transport Association of America nevű nonprofit szervezet az egyesült államokbeli menetrendszerinti légijáratok iparának fő kereskedelmi és szolgáltató egyesülete, az American Airlines Inc., a Continental Airlines Inc. és a United Airlines Inc. légitársaságok, amelyek az Egyesült Államokban, Európában és a világ más részein is üzemeltetnek légijáratokat. E légitársaságok tekintetében az Egyesült Királyság minősül a 2008/101/EK irányelvvel módosított 2003/87/EK irányelv szerinti "igazgatásért felelős tagállamnak." 42. pont.
[43] Az Európai Parlament és a Tanács 2008/101/EK irányelve a 2003/87/EK irányelvnek az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének a légi közlekedésre történő kiterjesztése céljából történő módosításáról [HL 2009 L 8].
[44] C-366/10. sz. ügy, 45. pont.
[45] C-366/10. sz. ügy, 101. pont.
[46] C-366/10. sz. ügy, 102-106. pont.
[47] Lásd: 89/85., 104/85., 114/85., 116/85., 117/85. és 125/85-129/85. sz. Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyek [EU:C:1993:120], 14-18. pont; C-405/92. sz. Mondiet-ügy 1993. november 24 én hozott ítélet [EU:C:1993:906], 11-16. pont.
[48] C-366/10. sz. ügy, 107-108. pont.
[49] C-366/10. sz. ügy, 109. pont.
[50] C-366/10. sz. ügy, 110. pont.
[51] Holdgaard: i. m. 267. o.
[52] Koutrakos: i. m. 249. o.
[53] T-512/12. sz. Front Polisario kontra Tanács ügy [EU:T:2015:953]
[54] A Tanács 2012/497/EU határozata a mezőgazdasági és a feldolgozott mezőgazdasági termékekre, a halakra és a halászati termékekre vonatkozó kölcsönös liberalizációs intézkedésekről, továbbá az egyrészről az Európai Közösségek és azok tagállamai, másrészről a Marokkói Királyság közötti társulás létrehozásáról szóló euromediterrán megállapodás módosításáról, valamint az ahhoz csatolt 1., 2. és 3. jegyzőkönyvnek és azok mellékleteinek felváltásáról szóló, az Európai Unió és a Marokkói Királyság között levélváltás formájában létrejött megállapodás megkötéséről [HL 2012 L 241., 2-3. o.]
[55] Euromediterrán megállapodás egyrészről az Európai Közösség és tagállamai, másrészről a Marokkói Királyság közötti társulás létrehozásáról [HL 2000 L 70., 2. o.]
[56] Nyugat-Szaharát az ENSZ 1963-ban vette fel az Alapokmánya 73. cikke értelmében vett "önkormányzattal nem rendelkező területek" listájára, amelyen azóta is szerepel. C-104/16. P. sz. Tanács kontra Front Polisario-ügy [EU:C:2016:973], 23. pont
[57] T-512/12. sz. ügy, 87. pont.
[58] A Törvényszék természetesen sietett leszögezni, hogy a perképesség megállapítása kapcsán nem arról hoz döntést, hogy a Front Polisariót lehet-e "nemzeti felszabadítási mozgalomnak" minősíteni, "és arról sem, hogy egy ilyen minősítés - feltételezve a helytállóságát - elegendő e a jogi személyiséggel történő felruházásához", hanem kizárólag arról, hogy a Front Polisario rendelkezik-e előtte perképességgel az uniós jog szerint a megsemmisítési eljárásban. T-512/12. sz. ügy, 46. pont.
[59] T-512/12. sz. ügy, 90-92. pont.
[60] T-512/12. sz. ügy, 200. pont.
[61] T-512/12. sz. ügy, 143-144. pont.
[62] T-512/12. sz. ügy, 149-150. pont.
[63] T-512/12. sz. ügy, 242-243. pont.
[64] T-512/12. sz. ügy, 246-247. pont.
[65] T-512/12. sz. ügy, 228. pont.
[66] C-104/16. P. sz. ügy, 53. pont.
[67] C-104/16. P. sz. ügy, 78. pont. A Tanács a T-212/02. sz. Commune de Champagne és társai kontra Tanács és Bizottság ítéletre (EU:T:2007:194) hivatkozott.
[68] Az önrendelkezés elve egyértelműen az általános nemzetközi jog része, a nemzetközi jog egyik alapvető elve, amely a Nemzetközi Bíróság gyakorlata alapján erga omnes hivatkozható. Abban a körben már fennállnak viták, hogy az elv státusa eléri-e a ius cogens szintjét. Lásd erről: Saul, Matthew: The Normative Status of Self-Determination in International Law: A Formula for Uncertainty in the Scope and Content of the Right? Human Rights Law Review 2011/4., 609-644. o. Bruhács szerint az elv vitathatatlanul a ius cogens része (lásd: Bruhács: i. m. 146. o.).
[69] Western Sahara, Advisory Opinion, I.C.J. Reports1975, p. 12
[70] East Timor (Portugal v. Australia), Judgment, I. C. J. Reports 1995, p. 90.
[71] C-104/16. P. sz. ügy, 88. pont.
[72] C-104/16. P. sz. ügy, 91-92. pont.
[73] C-104/16. P. sz. ügy, 95. pont.
[74] C-104/16. P. sz. ügy, 96. pont. A Bíróság példaképpen az 1984. évi, a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni New York-i egyezményre (1984) és az Emberi Jogok Európai Egyezményére (1950) hivatkozott.
[75] C-104/16. P. sz. ügy, 98-99. pont.
[76] C-104/16. P. sz. ügy, 100., 103-107. pont.
[77] C-104/16. P. sz. ügy, 109. pont.
[78] C-104/16. P. sz. ügy, 110-113. pont.
[79] C-104/16. P. sz. ügy, 121-124. pont.
[80] C-104/16. P. sz. ügy, 127. és 133-134. pont.
[81] Hummelbrunner, Sandra - Prickartz, Anne-Carlijn: EU-Morocco Trade Relations Do Not Legally Affect Western Sahara - Case C-104/16 P Council v Front Polisario. European Law Blog, January 5, 2017 https://europeanlawblog.eu/tag/c-10416-p-council-v-front-polisario/
[82] Hummelbrunner, Sandra - Prickartz, Anne-Carlijn: It's not the Fish that Stinks! EU Trade Relations with Morocco under the Scrutiny of the General Court of the European Union. Utrecht Journal of International and European Law 2016, 20. o. http://www.utrechtjournal.org/articles/10.5334/ujiel.322/
[83] Kassoti, Eva: The Front Polisario v. Council Case: The General Court, Völkerrechtsfreundlichkeit and the External Aspect of European Integration. European Papers European Forum, 23 March 2017, 17. o.
[84] Lásd többek közt Kolb, Robert: Selected Problems in the Theory of Customary International Law. Netherlands International Law Review 2003/2., 119-150. o.; Kammerhofer, Jörg: Uncertainty in the Formal Sources of International Law: Customary International Law and Some of Its Problems. European Journal of International Law 2004/3., 523-553. o.; Talmon, Stephan: Determining Customary International Law: The I CJ's Methodology between Induction, Deduction and Assertion. European Journal of International Law 2015/2., 417-443. o.; Baker, Roozbeh (Rudy) B.: Customary International Law in the 21st Century: Old Challenges and New Debates. European Journal of International Law 2010/1., 173-204. o.
[85] Lásd különösen: North Sea Continental Shelf, Judgment, I.C.J. Reports 1969, p. 3.: "general or customary law rules and obligations [...], by their very nature must have equal force for all members of the international community, and cannot therefore be the subject of any right of unilateral exclusion exercisable at will by any one of them in its own favour" (65. pont).
[86] A nemzetközi szervezetek vonatkozásában is ez tekinthető a többségi álláspontnak. Lásd erről: Vanhamme, Jan: Formation and Enforcement of Customary International Law: The European Union's Contribution. Netherlands Yearbook of International Law, vol 39, 2008, 130. o.
[87] Lásd egyetértőleg: Vanhamme, Jan: i. m. 131-132. o. Kérdőjelek csak egyes, a közös kül- és biztonságpolitika (KKBP) területére tartozó aktusok esetében merülhetnek fel, mivel a KKBP esetében az együttműködés kormányközies jellegű még a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően is; a KKBP aktusok inkább a tagállamok kollektív gyakorlatának tekinthetők. Vahnamme megállapításait még a Lisszaboni Szerződést megelőző jogi helyzetben tette, amihez képest eltérés, hogy az Unió az Európai Közösség jogutódja lett, annak helyébe lépett és nemzetközi jogi jogalanyiságot kapott. Vanhamme-nak az EU jogalanyiságának hiányából következő megállapításai tehát már nem relevánsak, ellenben a KKBP jogi természete érdemben nem változott.
[88] Lásd erről Gianelli, Alessandra: Customary International Law in the European Union. In: Cannizzaro, Enzo - Palchetti, Paolo - Wessel, Ramses (eds): International Law as Law of the European Union, Martinus Nijhoff, 2012, 109-110. o.
[89] Szabó Marcel: Az európai jog és a nemzetközi jogrend - hierarchia és összefonódás. Állam- és Jogtudomány 2012, 203. o.
[90] C-402/05. P. és C-415/05. P. sz. egyesített ügyek, Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács [EU:C:2008:461]
[91] Cannizzaro szerint az uniós jogrend a leginkább "völkerrechts-freundlich" jogrendek közé tartozik. Cannizzaro, Enzo: The Neo-Monism of the European Legal Order. In: Cannizzaro, Enzo - Palchetti, Paolo - Wessel, Ramses (eds): International Law as Law of the European Union, Martinus Nijhoff, 2012, p. 57.
[92] Klabbers, Jan: Völkerrechtsfreundlich? International Law and the EU Legal Order. In: Koutrakos, Panos (ed.): European Foreign Policy: Legal and Political Perspectives. Edward Elgar, 2011, 95. o.
[93] A Bíróság 2/13. sz. véleménye (2014. december 18.), 179-200. pont.
[94] Az uniós jog autonómiája külső és belső dimenziójának alapos vizsgálatát lásd: Molnár Tamás: The concept of autonomy of EU law from the comparative perspective of international law and the legal systems of Member States. In: Szabó Marcel - Láncos Petra Lea - Varga Réka: Hungarian Yearbook of International Law and European Law 2015. Eleven International, 439-440. o.
[95] Az EUSz. 3. cikk (5) bekezdése, mely szerint az Unió hozzájárul a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez, így különösen az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt alapelvek tiszteletben tartásához, nem értelmezhető inkorporációs klauzulaként. E bekezdés az Unió külső tevékenységeire vonatkozó irányvonalakat jelöli ki. Lásd Blanke, Hermann-Josef -Mangiameli, Stelio (eds.): The Treaty on European Union (TEU). A Commentary. Springer, 2013, 179-180. o.
[96] European Parliament: Resolution on the relationships between international law, Community law and the constitutional law of the Member States. [HL 1997 C 325]. Az EP 1997-ben született határozata (amely csak politikai jelentőséggel bírt) egyébként a dualista jellegű viszony mellett érvelt (lásd különösen a határozat 14-15. pontját).
[97] Gianelli: i. m. 97-98. o.
[98] Az ellenintézkedésről lásd: Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with commentaries. United Nations, 2008, 75-76. o.
[99] 90 és 91/63. sz. egyesített ügyek. Bizottság kontra Luxemburg és Belgium [EU:C:1964:80]. Ez természetesen nem változtat azon, hogy az Uniót a szokásjog köti harmadik államok vonatkozásában fennálló nemzetközi kapcsolataiban. Lásd: Kuijper: i. m. 594-595. o.
Lábjegyzetek:
[1] Mohay Ágoston, PhD adjunktus, PTE ÁJK
Visszaugrás
