Az emberi élet egyik alapfeltétele a tiszta víz. Az ember élelem nélkül - egészségkárosodás veszélyével ugyan, de - akár hetekig is kibírja, míg ivóvíz nélkül csak néhány napig. Planétánkon - a demográfiai robbanásból fakadó problémák mellett - a legnagyobb nehézséget az emberiség egészséges vízzel való ellátása jelenti.
A korai - akár államilag szervezett, akár központi hatalmat nélkülöző - társadalmak már gondos figyelmet fordítottak a víz védelmére, s lényegében ezek az intézkedések tekinthetők a tág értelemben vett vízjog "szabályozási" előzményeinek.
A víz büntetőjog általi védelme már egyes ókori civilizációk szabályrendszerében is megfigyelhető, de globális szinten a szabályozási áradat az 1980-as évektől indult meg, részben a környezetjogi jogalkotás aktivizálódása révén.
Az alábbiakban vázolunk néhány olyan, a víz büntetőjogi védelmével kapcsolatos kérdéskört, mely nehézséget jelenthet a jogalkotók és a jogalkalmazók számára.
A természeti erőforrások - és köztük a víz - mértéktelen kizsákmányolása olyan környezeti problémákat hoztak felszínre, amelyek felkeltették a közvélemény széles rétegeinek érdeklődését, s így a politikai szereplők sem lehettek tétlenek a vízkárosító emberi magatartásokkal szemben. Szinte valamennyi európai ország közvetlenül vagy áttételesen hatályba léptetett olyan polgári-, közigazgatási- és/vagy büntetőjogi normákat, melyek a vizekre leselkedő veszélyek jogi kontrollját lehetővé tette vagy fokozta. Úgy tűnik létezik egyfajta comon opinion, mely szerint a büntetőjognak szerepet kell játszania a vizeket szennyező vagy veszélyeztető társadalmi reagálásban, bár egyáltalán nem világos, hogy a büntetőjognak milyen mélyre kell behatolni a vízvédelem területére, és mit kell tenni az effektív vízügyi büntetőjog megvalósulása érdekében.
A vízügyi büntetőjog (és közigazgatási jog) végrehajtásánál komoly nehézségek jelentkeznek és néha hiábavaló erőfeszítésnek látszik az aqua-bűnözők büntetőbíróság elé állítása vagy elítélése.
A bűntőbírósági ítélkezési gyakorlat azt mutatja, hogy a vízügyi bűntetőjog csak a "hétköznapi szennyezőkre" fókuszál, azaz a bíróságok látókörébe inkább a csekély és jelentéktelen súlyú deliktumok kerülnek.
A vízügyi büntetőjog tehát egyfajta krízissel néz szembe, s felveti a kérdést, hogy hol gyökereznek a probléma alapvető okai és kéznél van-e a megfelelő gyógymód a legyőzésükre.[1]
A termelési folyamatok döntő többsége nagyon komoly vízfelhasználással és vízszennyezéssel jár. Egy olyan jelentéktelen mennyiségű élelmiszeripari produktum, mint egy csészényi kávé termelése, feldolgozása és szállítása kb. 140 liter közvezetett vízfogyasztással jár. Mindez a mennyiség eltörpül pl. 1 kg marhahús előállítása mellett, mely már - az álaltok etetésére használt termény vízigényét is beleértve - átlag 13 000 liter vizet emészt fel. A fenti példákból világos, hogy a víz használatának is van ökológiai lábnyoma, s ennek mértéke olyan szintű vízszennyezést okozhat, melyet már a büntetőjog sem nézheti tétlenül. A vízszennyező magatartások büntetőjogi üldözéséhez jelentős társadalmi lökést adtak a zöldmozgalmak, s a politikusok ezeknek az elvárásoknak is eleget téve kezdtek büntetőjogi jogkövetkezményeket[2] alkalmazni a jogsértőkkel szemben.[3]
A vizet károsító, büntetőjogilag releváns magatartások vizsgálatakor kiindulópontként tehát le kell szögezni, hogy a vizet nem károsí-
- 128/129 -
tó termelés a természeti folyamatok sok területén ma még csak lehetőség[4], a konkrét megoldás ismerete nélkül.[5]
Amennyiben ezt a megállapítást elfogadjuk, akkor adódik a kérdés: milyen alapon történik a felelősségre vonás, hiszen minden vízhasználó követ(het) el kisebb-nagyobb károkozást? Egzakt támpontok nehezen adhatók a jogalkotónak a büntetőjogilag releváns[6] mérce kijelöléséhez[7], s könnyű átlépni a jogalkotói szubjektivizmus jogállami szempontból ingoványos normaalkotási mezejére.[8] A vízügyi büntetőjogi processzusokban jártas jogalkalmazók ismerik azokat a kellemetlen helyzeteket, amikor egy-egy vízkárosító magatartásról a természettudós szakértők - a bűnösségre is kiható - eltérő véleményt adnak elő, s kártyavárszerűen omlik össze a vád.
Természetesen elméletileg zéró toleranciát is meghirdethetünk a vízszennyezés terén, de be kell látni, hogy ilyen magas vízvédelmi kritériumot praktikusan nehéz kivitelezni, sőt az önkéntes jogkövetés és a szabály betarthatósága sem problémamentes. A víz büntetőjogi védelme esetében reális, valóban elérhető célt kell kitűznie a jogalkotónak, s mindennek a piacgazdálkodás viszonyai között kell megvalósulnia.
A víz - és annak büntetőjogi - védelme egy magát demokratikusnak valló állam szociális arculatának is elsőrendű kifejezője[9], hiszen a tág értelemben vett környezetvédelem - és ennek részeként a vízvédelem - a demokratikus (és humanista) állami cselekvés programjának részét kell képeznie.[10] A víz és annak büntetőjogi védelmére történő jogalkotási rezonálás fokmérője annak, hogy az állam hosszú távon is gondoskodik-e állampolgárainak (az ember) tág értelemben vett jólétéről. Az államnak meg kell találnia a gazdasági igények, a természeti környezet - köztük a víz - minősége és a lakosság szükségletei között az arany középutat.
Megengedhetetlen a víz, mint környezeti erőforrás technokrata gazdaság-és társadalompolitikai szemlélete,[11] s ezzel szemben a vízközpontú kormányzási szemléletet kell erősíteni.[12]
A szlogen szintű vízvédelem helyett sajnos a praxis szintjén sok esetben a vízvédelem és jogi eszköztárának kiüresítésével lehet találkozni, mivel a tőkenyereség-orientált gazdaságban a vízvédelmi szempontok egyre erőteljesebben rendelődnek alá a gazdaság és a civilizációs kényelmi szempontok érdekeinek (pl. költségmegtakarítási szempontok miatt szimplafalú tankhajók szállítják a tengereken az olajt).[13]
Piaci viszonyok között mindig ott lebeg a kísértés a gazdasági szereplők szeme előtt, hogy a profit gyors bezsebelése érdekében mellőzik (vagy másodlagosnak tekintik) a vízjogi szempontok figyelembe vételét a termelésben. Ez az alapvető oka a vízvédelem viszonylagos hatástalanságának.[14]
A vízügyi büntetőjog következetes érvényesítése lényegében korlátok közé szorítja a termelést: azaz csakis ésszerű gazdasági érdekeknek lehet teret engedni, nem pedig a vízügyi érdeknek a gazdasági érdekek előtti elvtelen behódolásának. Tilalmazandó és üldözendő mindenem olyan gazdasági tevékenység, amely a vizek súlyos és helyrehozhatatlan károsodását vonná maga után. Az állam feladata, hogy a vízkészletek megterhelését az elviselhetőség mértékére szorítsa és ehhez nem nélkülözheti a büntetőjog eszköztárát.[15]
A vízek elleni deliktumok visszaszorításában jelentős szerepet tölthetnek be a gazdálkodó (termelő) egységek, hiszen egy felelősségteljes, a vízügyi érdekeket internalizáló termelés igen jelentős bűnmegelőző hatású.
A büntetőjogban - és ehhez kapcsolódóan a bűnüldözésben - kétségtelenül központi szerepet foglal el egy-egy deliktum tárgyának meghatározása, hiszen a védett tárgyban mutatkozik meg annak jelentősége.
Jogalkotási szempontból meghatározó jelentőségű, hogy a jogalkotó mit tekint a víz büntetőjogi védelmének esetében védendő életviszonynak, azaz mi a vízügyi deliktumok jogi tárgya?
A víz tisztaságát, a vízkészletek mennyiségét károsító bűncselekmények in concreto gyakran nem veszélyeztetik akut módon a fennálló társadalmi viszonyokat, hanem csak a vízminőség romlásán vagy a vízmennyiség csökkenésén keresztül, és a üldözésükre elsősorban a jövőbeni társadalom létének biztosítása érdekében van szükség.[16]
A vízügyi deliktumok jogi tárgyának meghatározására alapvetően többféle megoldás jö-
- 129/130 -
het szóba, melyek közül néhányat ismertetek. A vízügyi bűncselekmények jogi tárgya kétségtelenül sérti az ország természeti javai használati rendjét[17], de annak lehetőségét sem lehet kizárni, hogy gazdasági érdekek sérülnek. Olyan válasz is adható fentebb feltett kérdésre, hogy a vízügyi deliktumok közvetlen jogi tárgya a közegészség védelme.[18] A téma[19] egyik nemzetközi szinten mértékadó kutatójának, Lothar Kuhlen-nek a környezeti büntetőjog kapcsán kifejtett nézeteit tovább gondolva: a víz büntetőjogi védelme igazából a most élő emberek és a következő generációk tartós érdekén alapul.[20] A vízkárosító kriminális magatartások esetében gyakran gazdasági érdek húzódik meg az elkövetési motiváció mögött pl. egy papírgyár inkább vállalja a vízszennyezés lebukásának a kockázatát és a vele járó pénzbüntetés kiszabását, semmint a termelését modernizálná, mely számára tőke invesztíciót jelentene és esetleg emiatt kerülne más piaci szereplővel szemben versenyhátrányba.
A vízügyi deliktumok sokszor nem kifejezetten a víz veszélyeztetésének vagy sértésének szándékával valósulnak meg, hanem valamilyen emberi szükséglet kielégítésével.[21] A szándék hiánya nélkül ugyanakkor aggályos a büntetőjogi jogkövetkezmény alkalmazása, legfeljebb a gondatlan magatartás miatti helytállás jöhet szóba. Ez utóbbi felelősségi alakzat[22] esetében viszont ellenérvként az hozható fel, hogy nem egy esetben csak a bekövetkező eredményből derül ki, válik az elkövető számára felismerhetővé a víz minőségi romlása, mennyiségi veszélyeztetése stb.[23], sőt nem ritka az olyan eset sem, amikor csak tudományos analízis képes kimutatni[24] a víz károsodását.[25]
A vízkárosítást gyakran nem egy csekély kárkövetkezménnyel járó aktus eredményezi, hanem a sok kis károsodás hatása összeadódik (kummulativitás).[26] Kivel szemben érvényesítsük a büntetőjogi jogkövetkezményeket? A károkozási láncban szereplő legelső vagy legutolsó károkozót szankcionáljuk? Tovább nehezíti a helyzetet a büntetőeljárásban felmerülő bizonyítási problémák[27]. Egyet értek Obert Ferenc azon megállapításával, miszerint: meglehetősen nehéz feladat[28] perrendszerűen bizonyítani[29], hogy a későbbi károkozó ismerte az időben előtte lévő károkozó tevékenységét.
A vízügyi büntetőjogi normák a tradicionális büntetőjog alapelveivel nehezen tarthatók összhangban. A vízkárosító, vízszennyező magatartásoknál nehéz bizonyítani az egyén és a szennyezés között oksági összefüggést. Egyesek a bizonyítási teher "fejlődésének" tekintik a bizonyítási kötelezettség megfordítását, azaz a büntetőeljárás alá vont terheltnek kelljen kimentési okot produkálnia, ha el szeretné kerülni az állam büntetőjogi pallosával történő kellemetlen találkozást. A tradicionális büntetőjog működése az emberi viselkedés és a kár közti oksági kapcsolatok szoros ismeretén alapul. A büntetőjog által védett érdekek vagy értékek, valamint a különböző viselkedésfajták szilárd ismerete szükséges ahhoz, hogy a büntetőjog betöltse alapvető funkcióját: precíz és világos választ adni a bűnös magatartás ismérveire.
A vízügyi büntetőjogot nem támasztja alá ilyen tudás, mivel a vízzel kapcsolatos alapvető viselkedési formákat még nem sikerült olyan szinten körülhatárolni (kifejleszteni), amelyek lehetővé tennék ezeknek világosan definiált büntető tilalommá alakítását.
A vízügyi büntetőjog beletartozik egy komplex, jól szervezett - és hozzátehetjük erős - rendszerbe (ez az ipari, kereskedelmi stb. rendszer), amely mélyen összefonódik a társadalom más fontos szektoraival, különösen a politikai és az állami adminisztrációs rendszerekkel. Amennyiben a büntetőjogot segítségül hívjuk ebben a kontextusban már rögtön a legelejétől figyelembe kell venni, hogy az a gazdasági és kereskedelmi rendszer fontos funkcióira is kihatással lehet és nem szándékolt mellékhatások a társadalom más szektoraiban is jelentkezhetnek.[30]
A víz büntetőjogi védelme esetében a társadalomnak abban kifejeződő érdeke nyilvánul meg, hogy a vízkészletek a jövőben is az emberi életkörülményeket megfelelően biztosító állapotban maradjon fenn.[31] Közismert, hogy a termelés növekedésével és a technikai fejlődéssel, valamint a népsűrűség fokozódásával olyan volumenű vízszennyezések keletkez(-
- 130/131 -
het)nek, amelyek veszélyeztetik az életet a Földön, így a vízügyi deliktumok társadalomra veszélyességét nem lehet alábecsülni. Sajnos egyre közeledik az a helyzet, amikor nem a kőolaj, hanem a víz, az édesvízkészletek válnak a legdrágább természeti kinccsé.[32]
A vízügyi érdekeket sértő cselekmények társadalomra veszélyességének meghatározása két szempontból különösen problémás. Egyrészt a konkrét szennyezettség esetén nem mindegy, hogy mi a kiindulási szint, s a víznek milyen volumenű hátrányos megváltozása vonjon maga után büntetőjogi felelősséget. Mekkora legyen az a szennyeződési szint, melynek átlépése már szankcióval fenyegessen?[33] Másrészt nehezen megállapítható a konkrét szennyező cselekmény makroszintű szennyező kihatása.
A vízügyi bűncselekmények tárgyalásakor felmerül az a kérdés, hogy kit kell a bűncselekmény sértettjének tekinteni. Ezek a bűncselekmények ugyanis nem feltétlenül valamely konkrét személy, illetve személyek ellen irányulnak.
Amennyiben a kriminális magatartás konkrét személy(ek) ellen irányul(nak), akkor elsődlegesen nem a vízügyi bűncselekmény elkövetéséről van szó, hanem az élet, testi épség, egészség elleni bűncselekmények valamelyikéről.
Egy olyan volumenű környezeti katasztrófa, mint a tiszai ciánszennyeződés[34] esetén, mekkora személyi kört kell vagy lehet sértettként kezelni?
A vízügyi büntetőjog hatékonyságának a fokozása terén elsőrendű szerepe van a büntetőjogi felelősségnek, annak, hogy a vízkárosítás elleni védekezést megfelelő szankciórendszer biztosítsa.
Nyilván abszurd eredményre vezetne, ha minden vizet károsító magatartásra lesújtana a büntetőjog pallosa, hiszen akkor lebénulna az igazságszolgáltatás gépezete. A jogalkotóra[35] hárul az a nem irigylésre méltó feladat, hogy - józan szemlélettel és a tudományos-technikai eredményekre, valamint az általános élettapasztalatra támaszkodva - gondosan meghúzza a határt a jogszerű és a kriminális magatartás között.
A büntető jogalkalmazói szférában az aqua-bűnözőkkel szemben ritkán kerül sor (végrehajtandó) szabadságvesztés-büntetés alkalmazására. Össztársadalmi szinten hasznosabb, ha a reparatív látásmód kap prioritást, hiszen vízszennyezés esetén többet ér az in integrum restitutio, a víz korábbi, szennyeződésmentes állapotának helyreállítása, mint a terhelt(ek)nek évekig rács mögé juttatása, mely végül csak az államkasszát, azaz a jogkövetők pénztárcáját apasztja.
A vízszennyező elkövetőkkel - főleg a jogi személyekkel - szemben alternatív szankció lehet a meghatározott kedvezmények, előnyök elvesztése.[36]
A vízügyi bűncselekmények esetében - különösen az úgynevezett határokon átlépő szennyeződéseknél[37] - problematikus abban állást foglalni, hogy melyik ország hatósága járjon el.[38] Mennyire érvényesül(het) vagy éppen nem érvényesül(het) a res iudicata elve?[39]
A vizeket sértő magatartásoknál fontos, hogy a büntetőjog alkalmazására valóban ultima ratio[40] jelleggel kerüljön sor. Joghatékonysági[41] szempont, hogy a jogsértésekkel szemben a szankciók alkalmazására arányosan kerüljön sor, azaz kis negligens cselekményért ne azonnal büntetőjogi represszáliával válaszoljon a jogalkotó, hanem előzze azt meg a közigazgatási vagy a szabálysértési eljárás. Kajtár Istvánnak és Visegrády Antalnak a jog hatékonysága tárgyában folytatott kutatásai[42] is igazolták, hogy amennyiben túl szigorúan lép fel a jogalkotó a jogsértővel szemben, akkor a szigornak egy szintje után már nem működik a jogszabályok visszatartó ereje pl. ha a legenyhébb vízügyi szabályszegésért is halálbüntetés járja, akkor sem tartanák be többen a vízjogi előírásokat, illetve nem csökkenne a vízügyi bűncselekmények száma. A drága jogállami büntetőeljárási apparátust nem érdemes feleslegesen működésbe hozni.
- 131/132 -
A vízügyi büntetőjogi, illetőleg a vízügyi közigazgatási szabályok alkalmazásával - pontosabban szólva: nem alkalmazásával - együtt gondot jelent az is, hogy ezekre a normákra erőteljes végrehajtási deficit[43] jellemző.
A legislatio szintjén a vízügyi (büntetőjogi) szabályaink eurokonformnak mondhatók, ugyanakkor a normák következetes betartása (betartatása)[44] nélkül inkább egyfajta virtuális joganyagként[45] értelmezhetők.
Fodor Lászlónak a környezetvédelmi jogra tett megállapítását[46] a vízügyi büntetőjogra is érvényesnek tartom, nevezetesen mutatis mutandis a vízügyi büntetőjogi szabályozásban általános jelenség a nem megfelelő vagy alacsony hatásfokú szabályozási hatékonyság, s ebben a mindenkori államhatalomnak felelőssége és lehetősége van.
Nem elhanyagolható körülmény a víz büntetőjogi védelmében áttételesen a kormányzat szerepvállalása sem, hiszen ha maga a kormányzati akarat nem eléggé elkötelezett, erős és egységes a vízvédelem ügye iránt, akkor az alárendelt szervektől - így a bűnüldözésért elsődlegesen közvetlenül felelős rendőrségtől - sem várható el megfelelő aktivitás a víz (büntetőjogi) védelmének előmozdítása érdekében. (Ezt a hiányt nevezi Fodor László motivációs deficitnek.[47]) Emellett hiányzik a kellő létszámú szakapparátus és kontrollrendszer, amelyik gondoskod(hat)na a normák gyakorlati[48] érvényesüléséről.[49]
Az aqua-bűncselekmények a bűnözés klasszikus latencia-területéhez tartoznak. A statisztikai adatok rendkívül kevés büntetőeljárásról tanúskodnak, ugyanakkor köztudott, hogy a számok[50] a ténylegesen megvalósult cselekmények töredékét jelentik csupán.[51]
A geopolitikai világban kétféle terület különböztethető meg: a territoriális felségjog területei és azok a területek, amelyek az államok, nemzetek politikai hatáskörén kívül esnek, ezek az ún. globális "common"-ok. Ezek a zónák, melyek a nyílt tengert - a tengeri talajt és az alatta fekvő rétegeket - jelentik, nem állnak egyik nemzet területi igényei alatt sem.[52]
Jelenleg a nemzetközi vízügyi büntetőjog csak akkor jut(hat) szerephez, amikor egy nemzet átlépi határait, és egy szomszédos országnak okoz kárt. Ez esetben a károsult szomszéd ország jogosult diplomáciai és jogi úton elégtételt venni. A jogi úton vett elégtételek száma a határokon átnyúló szennyezések esetében azonban csekélynek mondható.
Büntetőjogi szempontból a commonok sebezhetősége abban rejlik, hogy a károsított terület az egyes államok kizárólagos igazságszolgáltatásán kívül helyezkedik el. A "senkiföldje"-karakternek két implikációja van: egyrészt az ún. monitoring[53] megoldatlansága, másrészt a jogi és diplomáciai elégtételi lehetőségekről való gondoskodás akadályai.[54]
Megválaszolatlan, megválaszolhatatlan kérdések özöne adja magát. Ki az illetékes, ha a nyílt tenger károsításáról van szó? Ki a felelős, ha nehézfémekkel terhelik a vizeket és a veszélyes koncentráció egy része a tengerfenékre ülepszik? Ki tudja bizonyítani perrendszerűen a vízügyi deliktum elkövetését? Ezek a kérdések szinte megválaszolhatatlanok, de még nagyobb probléma, hogy megoldhatatlanok.
Természetesen mind a tudomány, mind a jogalkalmazó-jogalkotó szakma keresi a választ a megválaszolhatatlanra. Az elismert International Law Commission még egy javaslatot is tett arra vonatkozóan, hogy a vízzel, illetve a környezettel szembeni fontos kötelezettségek elmulasztását nemzetközi bűncselekménynek nyilvánítsák.[55]
A sok magasztos deklaráció mögé pillantva szembesülünk a tényleges gyakorlattal, melyből nyilvánvalóvá válik, hogy néhány területtől eltekintve a commonok csak "szegényesen" vannak védve. Konkrétabban: néhány nemzet időlegesen együttműködik, de csak olyankor, ha igen sürgető a feladat vagy a szabály (előírás) betartása számára nem jelent túlzottan nagy kellemetlenséget.
A lényeg: a commonok gazdátlanok, védtelenek a profitorientált kizsákmányolással szemben, és senkinek nem kell elszámolást adnia, ha károsítja vagy szennyezi őket. A fejlődés abba az irányba tendál, hogy a commonok egyre erősebb nyomás alá kerülnek, ahogy az iparosodás "jótéteményei" egyre inkább a harmadik világra tevődnek át és a fejlett országok
- 132/133 -
és az őket követő országok költségtakarékos szemétlerakási lehetőségei elfogynak.
A commonok túlzott használatának egyik oka, hogy nincs egy olyan globális vízi rendőrség (global water police), amely üldözné a vízkárosítókat, nincs egy olyan vádhatóság, amely a bíróság előtt jogosult vádat emelni és a károsodásokért kárpótlást követelni. Ezért megfontolásra érdemesek azok a javaslatok, amelyek a vizek gyámságának, gondnokságának rendszerét tartják létrehozandónak, s ezzel a vizeknek is lennének "törvényes képviselői".[56] Miként a maguk jogait képviselni nem tudó kiskorúaknak egy gyámot, egy jogi képviselőt jelölnek ki, hasonlóan a globális commonoknak is lehetne jogi képvelőt kijelölni pl. az Antarktiszi jégtakaró szószólója stb. Az óceánok ökoszisztémájának védelmére[57] a "tengerek gyámja" lenne illetékes, mely feladatkörhöz megfelelő személyzet és infrastruktúra is társulhatna.[58] A javasolt gyámság sikere nem csak attól függ, hogy legitimálják és intézményesítik a gyámokat a commonok jogi képviselőiként, hanem éppúgy függ azon anyagi jog változásaitól is, amire a gyámok hivatkozni tudnak. A tengereknek nem csak egy szószólóra van szükségük, hanem keményebb standardokra is, ezekről a világközösség kénytelen lesz határozni a commonok védelme érdekében.
A gyámság rendszere pénzbe kerül. Honnan vegyük ezt a pénzt? A politikai vezetők előnyben részesítsék saját országuk terveit és prioritáslistáit a commonok védelmével szemben. A dilemma a következő: ha adunk 100 millió dollárt a tengertalaj tisztítására, akkor ez által csökkentjük a többi nemzetre nehezedő nyomást, akik profitálni fognak a jótéteményünkből, hasonlóan a vizibicikli másik ülésén csücsülőkhöz, akik nem hajtanak, de haladnak. Jelenleg a kooperáció megtagadása és a szűkös együttműködés stratégiája jellemzi a nemzeti politikai eliteket.
Természetesen a "potyautasjelenség" problematikája minden társadalomban felmerül a saját dolgok, mint pl. a nyilvános ügyek, a rendőrség és tűzoltóság kifizetésének, a nyilvános parkok fenntartásának rendezésekor. A különbség a következő: a nemzeti társadalomnak meg van a lehetősége az adók emelésére. Ha tehát a parlamenti többség egy program támogatása mellett dönt, úgy kilátásba helyezheti a szükséges adóterhek megnövelését. A világtársadalomnak azonban nincs meg a lehetősége, hogy kivessen egy "világ-adót" a világszintű jótékonyság érdekében. Néhány "One Wor-ld"-idealista ugyan javasolta egy ilyen adó bevezetését[59], mégsem számít ez járható útnak.[60]
Ugyan találunk olyan nemzetközi szervezeteket (pl. Nemzetközi Atomenergia Ügynökség), melyek ha nem is adót, de hozzájárulást szednek tagjaitól, melyek bizonyos kiadások ellentételezésére alkalmasak. Ezek a bevételek bizonytalanok, mivel nagyban függnek a tagállamok fizetési képességtől és hajlandóságától és a kikényszeríthetőség sem biztosított.
Alternatíva lehet a gazdaságilag fejlett országok által finanszírozott vízvédelmi célú pénzalapok létrehozása, bár azok felhasználásával kapcsolatosan fennáll a korrupció veszélye.
Visszatérve a "vízvédelmi világadó" idealista koncepciójára, megállapítható, hogy ez a gyakorlatban nehezen kivitelezhető megoldás , mivel az adó kivetése komoly konfliktusokat generálna az adókból részesülők és nem részesülők között. Realitásközelibb a nemzetközi szervezetek - vagy akár az ENSZ - égisze alatt az egészséges ívóvíz megőrzése érdekében történő világszintű probléma-specifikus intézkedések finanszírozásának előtérbe helyezése.[61]
Akármilyen kezdeményezés is nyer támogatást a politikai aktoroktól, bizonyos, hogy komoly pénzügyi erőforrásokat kell fordítani a commonok megőrzésére és fejlesztésére, s a vízvédelmi pénzek felhasználását nemzetközi kontroll alá kell helyezni, különben eltűnik a nemzeti államok nyomon követhetetlen korrupciós bugyraiban.
A vízvédelmi adó/hozzájárulás igazságos és ideális nagysága rendkívül nehezen becsülhető, s még nehezebb megértetni a nemzetközi politikai közösség egészével, hogy a klímaváltozás vesztese az emberiség egésze lesz.[62]
Azok az államok, amelyek a vízszennyeződést nem érzik "saját bőrükön", nem igazán értik, hogy miért kellene - humanitárius alapú és a biodiverzitás megőrzése érdekében - költséget viselniük egy nyílt tengeren bekövetkező olaj-katasztrófa miatt.
- 133/134 -
Felmerülhet a kérdést: vajon a specializáció-e az alkalmas módszer a rendőrség, az ügyészség és a büntetőbíróság részére, hogy a vízügyi büntetőjog érvényesülésének néhány problémáját megoldják. A specializáció, amennyiben ténylegesen megvalósulna, elsődlegesen nyilvánvalóan a rendőrséghez kapcsolódna. Némi specializációt már észlehető az ügyészi munkában (pl. Németország, Svájc, Norvégia, Hollandia), de kifejezetten a vízügyi deliktumokra szakosodott ügyészi gárda még a jövő vágyai közé sorolható. A specializációnak leginkább ellenálló zóna a büntető bíróság, pedig a nem is olyan távoli jövőben számtalan vízügyi bűncselekmény elbírálásának nehézségével kell majd a bűnügyi praetoroknak szembenézniük.[63]
A rendőrségnél a specializáció két irányban is megvalósítható. Egyrészt a speciális vízügyi bűnüldözéssel foglalkozó rendőri egységek központi szinten tartásával, ahol a kontroltechnológia és a szakértők kisebb költség-haszon aránnyal érhetőek el, mint egy decentralizált rendszerben lennének. Másrészt lehetséges a helyi rendőrség kompetenciájához allokálni vízügyi büntetőügyekben jártas vizsgálókat, s így problémaközelibb a bűnüldözés, de kétségtelenül a jogalkalmazás fragmentálódhat.
Az Európai Unióban - hosszú szakirodalmi vita után - mára általános a vélemény, hogy a vízszennyező vállalatokkal szemben akár büntetőjogi jogkövetkezményt is lehet vagy kell alkalmazni, bár az erről szóló vita újra és újra fellángol.[64]
A vízszennyező bűnelkövetők elfogása és sikeres bűnvádi eljárás alá helyezése miatti szolid bűnüldözői sikerek sokat lendítettek a büntetőjogi felelősség jogi személyekre történő kiterjesztése terén. A büntetőjogi felelősség vállalatokra történő kiterjesztésével párhuzamosan a büntetőjog nyilvánvalóan fontos változásokon megy át. A büntetőjog moralizáló funkciója eltűnik. Így idővel a büntetőjogban egyre inkább megjelennek az adminisztratív - Winfried Hassamer szavaival élve az intervenciós - vonások.[65] Ez a vállalatok által elkövetett bűncselekményekre adott hagyományos adminisztratív szankciók (reakciók) és a büntetőjog által biztosított szankciók összehasonlításával mutatható ki. A büntetőjogi és adminisztratív szankciók között egyre érezhető az átfedés, s felmerülhet az a kérdés is, hogy még mindig léteznek-e különbségek a büntető- és közigazgatási jog között.
Az adminisztratív hatóságok és bűnüldöző szervek kapcsolatának leírása során számos különlegesen fontos kérdés merül fel. Közülük a kooperáció elveinek alapvető kérdését kell először megvizsgálnunk. A nyugati típusú demokráciák elfogadják az alapvető elvet, hogy az állami hatóságoknak együtt kell működni, és kölcsönös támogatást kell nyújtaniuk, hogy elérjék a saját céljaikat. A vízügyi büntetőjogi jogérvényesítés (végrehajtás) esetében a kooperáció elsődlegesen a hivatalnokok jelentési kötelezettségét érinti, amennyiben valamilyen bizonyíték van arra, hogy vízügyi bűncselekményt követtek el.[66]
A hagyományos kölcsönös segítség elvén és a minisztériumok közti együttműködésen túlmutató kooperációra és koordinációra Hollandiában és Olaszországban találunk példákat. Hollandiában rendszeres kerekasztal melletti találkozókat tartanak a véleménycserére és az elvek koordinálásának előremozdítására a bíróság, az ügyészség, a rendőrség és a környezeti hatóságok részvételével.[67]
Egy másik kérdés, amely szintén a közigazgatási és büntető-igazságszolgáltatási szervek kapcsolatának témájához tartozik, a túlzott elnézőség ("condoning" ) jelensége: egy hatóság, amelynek joga van végrehajtásra, például úgy dönt, hogy "nem lépteti hatályba", azaz nem alkalmazza az adminisztratív vízügyi törvényt, vagy a probléma egy másik aspektusa: a hatóság olyan döntéseket hoz, amelyek nem kompatibilisek a vízjogban lefektetett célokkal vagy kötelezettségekkel. Az ilyen magatartást tanúsító hivatalnokok esetében felelősségi kérdések is felmerülnek. A korrupciós motivációból elkövetett deliktumok részben ismertek a bűnüldöző hatóság előtt, de a "condoning"
- 134/135 -
magatartás miatt ma még csak néhány országban van lehetőség[68] büntetőeljárást indítani.[69]
Korunk egyik vitathatatlanul legfontosabb célja és feladata: Földünkön a jövőbeli élet alapjainak biztosítása. A technikai civilizációnk okozta krízis leküzdése drasztikus öntudati változásokat igényel. Egyre sürgetőbb a kérdés: vajon alkalmas-e a büntetőjog minderre. A döntő probléma tehát, hogy bízhatunk-e itt is egyoldalúan a büntetőtörvény "erkölcsmegalapozó erejében", vagy az "etikai minimum" elve alapján tesszük fel a kérdést: szükségünk van-e egy: "jövőetikára". Itt színt kell vallani![70]
Günter Stratenwerth az előbbi nézetet képviseli, amikor hangsúlyozza a jövő büntetőjogi eszközökkel történő biztosítását. Lényegében a büntetőjog egyfajta néppedagógia funkciót láthatna el, de ezzel együtt járna az is, hogy a "jogállami sorompók" egy részét felszámolnánk.[71]
Kenji Ueda szerint a következő kérdést kell ezzel a látásmóddal szemben feltennünk: érvényben lehet egy ilyen büntetési fenyegetés ott, ahol nem sikerül egy jövő- illetve ökológiai etikát a nyilvánosság tudatába építeni?
Arthur Kaufmann szerint ilyen kérdésben nagyon szkeptikusan kell fogadni az egyetértő állásfoglalást, mivel a jog egy ilyen etikát soha nem helyettesíthet.[72] Amennyiben a büntetést olyanokra rójuk ki, akiknek a tudatában ez a fajta etika még nem él, akkor a laikus és jogásztársadalom között áthidalhatatlan szakadék keletkezik és annak társadalmi következménye beláthatatlan.
A jövő generációkkal szembeni szolidáris felelősségvállaló magatartás az alábbi imperatívában foglalható össze: "cselekedj úgy, hogy cselekedeteid hatása tartósan elviselhető legyen a Földön az emberi élet számára" vagy másképpen megfogalmazva: "cselekedj úgy, hogy cselekedeteid következményei ne pusztítsák el, veszélyeztessék vagy csökkentsék az emberi élet és környezet lehetőségeit".[73]
Néhány teoretikus mindezt kiegészítené a korrektség és a tolerancia elvével. Ezeket az elveket könnyű hangoztatni, de nehéz cselekedni. Az bizonyos, hogy a morális öntudat paradigmaváltását nem lehet kikerülni.[74]
Ueda szerint az új felelősségi etika nem lehet más, mint egy diskurzusetika, melynek tárgya nem a felebaráti szeretet, hanem inkább a "legtávolabbi" szeretete, mivel a modern társadalom új rizikói időben nincsenek bekorlátozva. E diskurzusetika "argumentáció-közösségét" azért is be kell vonni a globális vitába, mivel a vízszennyezés modern stílusa nem áll meg az államhatároknál.
Természetesen mindez komoly jogdogmatikai kihívást is jelent, hiszen ebben a kontextusban felmerül a környezeti elemek - köztük a víz - önmagáért védelmet érdemlősége, illetve a vizek jogalanykénti kezelése.
Az emberi önzés miatt valószínűleg nem lesz könnyű dolog ezt a gyakorlatba átültetni. A jogtudomány, elsősorban a büntetéstani dogmatika valóban határokat tud csak mutatni, nem pedig az utat.[75]
Amennyiben a víz büntetőjogi védelmével kapcsolatos elképzeléseket nem tudjuk átültetni a napi gyakorlat szintjére, akkor a jogtudomány csak üres, lar't pour l'art szlogenek szintjén marad. A hatékony vízügyi büntetőjog szükségességnek belátása önmagában már nem elég. Dönteni és cselekedni kell. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a 20765/3/2018 FEKUTSTRAT "Felsőoktatási Intézményi Kiválósági Program" című projekt 3/1. tématerületére "Innovációval a fenntartható, egészséges életért és környezetért" támogatásával készült
[1] Albrecht, Hans-Jörg: Environmental Criminal Laws and Environmental Crimes in Europe - Problems and Prospects. European Journal of Crime, Criminal Laew and Criminal Justice 1994.2.sz. 168-170.o.
[2] Wasmuth, Johannes - Koch, Matthias: Rechtfertigende Wirkung der behördelichen Duldung im Umweltstrafrecht. Neue Juristische Wochenschrift 1991. 39.sz. 2434-2441.o.
[3] Márkus Ferenc: Az emberi környezet büntetőjogi védelme. In: Trócsányi László (szerk.): Környezetvédelem és jog. Akadémiai Kiadó, Budapest 1981. 180-201.o.
[4] Vigh József: Környezetvédelem a neopozitivitsa kriminológia szemszögéből. Rendészeti Szemle 1919. 12. sz.14-20.o.
[5] Tamás András: Büntetőjogi felelősség a környezetvédelmi törvények megszegéséért. In: Kilényi Géza - Tamás András (szerk.): A környezetvédelmi jogi szabályozás fejlesztésének egyes kérdései. MTA Dunántúli Tudományos Intézet - Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Hivatal, Pécs 1980. 103-112.o.
[6] Prugberger Tamás: A globalizáció és a környezetvédelem neuralgikus kérdései a jogalkotás, a jogkövetés és a jogalkalmazás síkján. Jogelméleti Szemle 2001. 1. sz. (http://jesz.ajk.elte.hu/prugberger5.html 2019. január. 5-i állapot)
[7] Kőhalmi László: A környezet és a természet büntetőjogi védelmének néhány jogdogmatikai és jogpolitikai problémája. Belügyi Szemle 2004. 7-8. sz. 191-192.o. Az alábbiakban több gondolat a vízjogra vonatkozóan aktualizálásra kerül ebből a műből.
[8] Péter Judit: Fenntartható fogyasztás. Európai Tükör 2002.
- 135/136 -
3. sz. 20-25.o.
[9] Bándi Gyula: Környezetvédelem és jog.... Iustum Aequum Salutare 2006.1-2.sz. 7-11.o.
[10] Zoltán Ödön: A környezetvédelemről és szabályozásáról. Magyar Jog 1994. 6. sz. 206.o.
[11] Kösters, Winfried: Unternehmerisches Umweltverhalten in Abhängigkeit von externen Einflüssen. Aus Politik und Zeitgeschichte 1996. 7.sz. 31.o.
[12] Szilágyi János Ede: Vízszemléletű kormányzás - vízpolitika - vízjog. Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc 2018. 53-103.o.
[13] Prugberger Tamás: A globalizáció és a környezetvédelem neuralgikus kérdései a jogalkotás, a jogkövetés és a jogalkalmazás síkján. Jogelméleti Szemle 2001.1. sz. http://jesz.ajk.elte.hu/prugberger5.html (2019. január. 5-i állapot szerint)
[14] Sajó András: Környezetvédelmi jogunk továbbfejlesztéséről. Jogtudományi Közlöny 1985.5. sz. 217.o.
[15] Zoltán Ödön: A környezetvédelemről és szabályozásáról. Magyar Jog 1994.6. 208. o.
[16] Márkus i.m. 1981. 182.o.
[17] Márkus i.m. 1981. 183.o.
[18] Ferencz Zoltán: A környezetkárosító magatartások büntetőjogi szankciói. In: A környezetvédelmi jogszabályok szankciórendszere különös tekintettel a nehézipari tevékenységre. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Munkaközössége. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Pécs 1978. 69.o.
[19] Hohmann, Olaf: Von den Konsequenzen einer personalen Rechtsgutsbestimmung im Umweltstrafrecht. Goltdammers Archiv für Strafrecht 1992. 1.sz. 76-87.o.; Kloepfer, Michael: Umweltstarfrecht. C.H. Beck'sche Verlagbuchhandlung. München, 1995. 11-14.o.
[20] Kuhlen, Lothar: Umweltstrafrecht - auf dem Suche nahc einer neuen Dogmatik. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 1993. 4.sz. 701-702.o.; Kuhlen, Lothar: Környezetvédelmi büntetőjog - új dogmatika keresése közben. In: Pusztai László (szerk.:) II. Német-Magyar Büntetőjogi és Kriminológiai Kollokvium. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó - Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet. Budapest 1994. 197.o.
[21] Tamás i.m. 1980. 103.o.
[22] Zoltán Ödön: Kártérítési felelősség a környezet védelmében. Akadémiai Kiadó. Budapest 1985. 29.o.
[23] Radecki, Wojcieh: A környezeti bűncselekmények tipizálásának problematikája. Magyar Jog 1981.1.sz. 81.o.
[24] Fodor László: Hosszútávú környezeti kockázatok egy konferencia tükrében. Jogtudományi Közlöny 1998.1. sz. 35.o.
[25] Tamás i.m. 1980. 103.o.
[26] Samsom, Erich: Kausalitäts-und Zurechnungsprobleme im Umweltstrafrecht. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 1987. 4. sz. 620-626.o.
[27] Behrendt, Hans-Joachim: Überlegung zur Figur des Kronzeugen im Umweltstarfrecht. Goltdammers Archiv für Strafrecht 1991. 8.sz. 337-360.o.
[28] Obert Ferenc: Környezetvédelem és környezeti bűnözés Magyarországon. Belügyi Szemle 2000.12.sz. 27.o
[29] Albrecht, Hans-Jörg: Probleme der Implementierung des Umweltstrafrechts. Monatschrift für Kriminoligie 1983. 5.sz. 278.o. ; Lamm Vanda: A jelentős környezeti károkért való felelősség legújabb szabályozása az Európai Unió jogában. Állam- és Jogtudomány 2001. 3-4.sz. 255.o.
[30] Albrecht i.m. 1994. 174.o.
[31] Ehelyütt nincs lehetőség vizsgálni, de minden bizonnyal komoly kihívást jelent majd a rendvédelmi szerveknek a vízbázisok terrortámadások elleni védelme. Lásd még Tóth Dávid: A terrorizmus típusai és a kiberterrorizmus. In: Rab Virág (szerk.): XII. Országos Grastyán Konferencia előadásai. PTE Grastyán Endre Szakkollégium, Pécs 2014. 286-296.o.
[32] Márkus i.m. 1981. 189.o.
[33] Érdemes felhívni a figyelmet az eltérő szakértői véleményekből akadó perjogi problémákra is.
[34] Szép Tibor - Nagy Zsolt: A Tisza egy évvel a cián-és nehézfémszennyezés után a tiszai madár monitoring vizsgálatok alapján. Madártávlat 2001.5. sz. 7-8.o.
[35] Rées, Helena Du: Can Criminal Law Protect the Environment? Journal of Scandinavian Studies in Criminology and Crime Prevention 2001. 2.sz. 109.o.
[36] Sántha Ferenc: A jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi jogkövetkezmények. Jogtudományi Közlöny 2000.6. sz. 232.o.
[37] Hecker, Bernd: Die Strafbarkeit grenzüberstreitender Luftverunreinigungen im deutschen und europäischen Umweltstrafrecht. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 2003. 4. sz.. 880-881.o.; Albrecht, Hans-Jörg - Heine, Günter - Meinberg, Volker: Umweltschutz durch Strafrecht? Empirische und rechtsvergleichende Untersuhungsvorhaben zum Umweltstrafrecht und zur Umweltkriminalität. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 1984. 4. sz. 752-773.o.
Ehhez lásd még: Hecker i.m. 2003. 880-905.o.
[38] Kolvenbach, Walter: Internationale Umwelthaftung - eine neue Gefahr für Multinationale Unternehmen? Deutsche Zeitschrift für Wirtschafts-und Insolvenzrecht 1992. 8.sz. 328-329.o.
[39] Lásd még: Bartolome, Stefan: Strafrechtliche Aspekte des «Plutoniumtourismus». Juristische Arbeitsblätter 1996. 8/9.sz. 730-736.o.
[40] Krusche, Matthias: Verschärfung des Umweltrechts -Konsequenzen für die Unternehmen. Juristische Rundschau 1989. 12. sz. 489-491.o.; Ueda, Kenji: Umweltschutz durch Strafrecht - was bleibt? In: Kühne, Hans-Heiner - Miyazawa, Koichi (szerk.): Neue Strafrechtsentwicklungen im deutsch-japanischen Vergleich Ius Criminale Schriftenreihe zum europäischen Strafrecht. Band 2. Carl Heymanns Verlag KG-Köln-Berlin-Bonn-München 1995. 145.o.
[41] Visegrády Antal: Jog és állambölcselet. Dialóg-Campus Kiadó. Budapest-Pécs 2003. 165.o.; Szilovics Csaba: Csalás és jogkövetés az adójogban. Gondolat Kiadó. Budapest, 2003. Figyelemre méltó kutatásokat végzett Szilovics Csaba az adójogi normák jogkövetése tárgyában, s az itt szerzett eredmények hasznosíthatók a vízügyi büntetőjogban is.
[42] Kajtár István - Visegrády Antal: Jogtörténeti és jogelméleti kutatások a jog hatékonyságához. Jogtudományi Közlöny 1988.9. sz. 501-502.o.
[43] Albrecht i.m. 1983. 278.o.
[44] Ehhez lásd még: Király Miklós: Gondolatok a természeti környezet büntetőjogi védelméről. Magyar Jog 1987.5. sz. 426-431.o.
[45] Király i.m. 1987. 426.o.
[46] Fodor László: A hatékonyság kérdése és a végrehajtási deficit jelensége a környezetvédelmi szabályozásban. In: Fodor László (szerk.): A környezetvédelmi szabályozás elmélete és gyakorlata - A környezetvédelmi jog és igazgatás hatékonyságának aktuális kérdései. Debreceni Konferenciák III. Debreceni Egyetem. Debrecen 2005. 31.o.
[47] Fodor i.m. 2005. 33-34.o.
[48] lásd még: Hall, Uwe: Das programmierte Vollzugsdefizit: Hintergründe zur aktuellen De-Regulierungsdebatte. Ze-
- 136/137 -
itschrift für Umweltrecht 6/1993.6. sz. 250-251.o.
[49] Ezt nevezi a szakirodalom ellenőrzési deficitnek. Lásd: Fodor i.m. 2005. 33-34.o. Fodor László továbbá hiányolja, hogy kevés a környezetjogban jártas szakember. Véleményem szerint nagy szükség mutatkozik arra, hogy a jogászképzésben - és továbbképzésben - kellő súlyt és szerepet kapjon a vízjog oktatása.
[50] Tanulságos megállapítások olvashatók az alábbi közleményekben: Kube, Edwin: Zur "Rentabilität" der Umweltdelikten. Acta Universitatis Lodziensis FOLIA IURIDICA 1988. 39.sz. 173-199.o.; Brack, Duncan: Combatting international environmental crime. Global Environmental Change 2002.12.sz. 143-147.o.
[51] Teszár László: Környezetvédelem és környezetvédelmi büntetőjog. Ügyészek Lapja 2000.4.sz. 44.o.
[52] Sokan azon a véleményen vannak, hogy a nyersanyagban gazdag Antarktisz is ilyen területnek számít, aminek földtömege bolygónk földtömegének tíz százalékát képezi.
[53] Stone, D. Christopher: Die Zukunft des Internationalen Umweltrechts. Zwei Vorschläge. In: Baumesiter, Hubertus (szerk.): Wege zum Ökologischen rechtsstaat. Umweltschutz ohne Öko-Diktatur. Schriften des Instituts für Umweltrecht bremen. Ebenhard Blottner Verlag. Taunusstein 1994. 19.o.
[54] Stone i.m. 1994. 19-20.o.
[55] A Londoni Egyezmény (Convention on the Prevention of Marine Pollution by Dumping of Wastes and Other Matter) pl. megszűntette a nyílt tengeren történő szemétlerakást, de a szemételtávolítás bizonyos formáit, többek között a radioaktív szemét elsüllyesztését, jelentősen mérsékelte. Lásd még: http:// www.imo.org/home.asp?topic_id=1488 (2019. január. 5-i állapot szerint)
[56] Stone i.m. 1994. 20-22.o.
[57] Joint Group of Experts of the Scienific Aspects of Marine Pollution http://www.marine.gov.uk/gesamp.htm (2010. március 5-i állapot szerint)
[58] Stone i.m. 1994. 24-26.o. Először is, volna egy felügyeleti kötelessége (ún. monitoring function). A tengeri viszonyokat a már létező egyezségek betartásának szemszögéből kellene vizsgálnia - és nem csak a "tisztán természettudományi" tények szemszögéből. Számos egyezménynek az a gyenge pontja, hogy az "önfelügyeletre" alapoz. Másodszor, a gyám egy (kvázi) legiszlatív funkciót is ellátna, de nem mint klasszikus értelemben vett jogalkotó, hanem a globális, a politikát meghatározó szervezetek komplex hálózatának részeként. A felügyeleti funkciójának részeként felderítene olyan problémákat, melyek a már érvényben levő egyezmények következtében merültek fel, és ezek alapján új, multinacionális egyezmények javaslatait vetné fel és hozná létre. Továbbá felléphetne az egyes államok jogalkotó és adminisztratív intézményeinél, melyek a tengerek mindenkori érdekeit érintő intézkedések tervezésére jogosultak: itt önmérsékletre szólíthatna fel és a "kliensei" nevében alternatívákat javasolhatna. Harmadszor, fel kellene jogosítani, hogy tanácsadóként (interventor-consul) felléphessen egy többszörösen bilaterális vagy multilaterális vitában a jogilag nem reprezentált "áldozatért". Negyedszer, a gyámot nemzetközi egyezmények révén fel lehetne ruházni azzal a joggal, hogy megfelelő szituációkban jogi és diplomáciai iniciatívákat terjesszen elő a tengeri ökoszisztéma érdekében; vagyis egyfajta kereseti joggal (actio popularis), amely legalább azokban az esetekben helyet kapna, melyekben a tenger, ha egy szuverén állam volna, a nemzetközi jog értelmében lehetőséget kapna a kártérítésre.
[59] Stone i.m. 1994. 29.o.
[60] Stone i.m. 1994. 30.o.
[61] Meg kell említeni az egykori indiai miniszterelnök, Radzsiv Gandhi és Gro Harlem Brundtland, az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Világbizottsága ex-elnökének kísérleteit, melyek a GDP illetve a GNP bizonyos százalékát kötelezően környezetvédelmi célra fordíttatták volna, de ezek a kezdeményezések nem tudtak érdemi előrelépést felmutatni és nem nyerte el a nemzetközi politikai közösség cselekvésekben is megnyilvánuló szimpátiáját.
[62] Stone i.m. 1994. 29-32.o.
[63] Albrecht i.m. 1994. 176.o.
[64] Albrecht i.m. 1994. 177.o.
[65] Lásd még: Hassamer, Winfried: Produktverantwortung im modernen Strafrecht. 2.Auflage. Müller Verlag, Heidelber 1996.; Puschke, Jens: Interventionsstrafrecht Rechtsstaatliche Probleme eines neuartigen Vorfeldstrafrechts. In: Lange, Hans-Jürgen - Wendekamm, Michaela (szerk.): Die Verwaltung der Sicherheit - Theorie und Praxis der Öffentlichen Sicherheitsverwaltung. Springer VS, Wiesbaden 2018. 215-230.o.
[66] A hatósági feljelentési kötelezettség perfektuálódása természetesen számtalan eltérő variánst mutat.
[67] Albrecht i.m. 1994. 178-179.o.
[68] Albrecht, Hans-Jörg: Survey on Cooperation and Communication Between Authorities in the Field of Controlling Harm to the Environment. In: Albrecht, Hans-Jörg - Seppä, L (szerk.): Criminal Law and the Environment. Helsinki 1992. 228.o.
[69] Albrecht i.m. 1994. 179.o. Például Olaszországban erre már hosszú idő óta lehetőség van, míg Franciaországban fegyelmi eljárás indítható a tisztviselővel szemben.
[70] Ueda i.m.1995. 143-149.o.
[71] Stratenwerth, Günter. Zukunftssicherung mit den Mitteln des Strafrchts? Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 1993. 4.sz. 695.o.
[72] Kaufmann, Arthur: Gibt es Rechte der Naut? In: Seebode, Manfred (szerk.): Festschrift für Günter Spendel zum 70. Geburtstag am 11. Juli 1992. Walter de Gruyter, Berlin-New York 1992. 59-73.o.
[73] Ueda i.m. 1994. 148.o.
[74] Ehhez még lásd: Jonas, Hans: Das Prinzip Verantwortung -Versuch einer Ethik für die technologische Zivilisation. Insel Verlag, Frankfurt am Main 1979.
[75] Ueda i.m. 1994. 149.o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos tanácsadó, PTE Szentágothai János Kutatóközpont.
Visszaugrás
