Az Európai Unió környezetvédelmi politikájának fejlődésére meghatározó jelentőségű volt az ENSZ 1972-es, Stockholmban megtartott első Környezetvédelmi Konferenciája,[1] amelyet követően a Gazdasági Közösség is egyre nagyobb figyelmet fordított környezetvédelmi kérdésekre. Ennek egyik jeleként 1973-tól kezdődően a Közösség, illetve az Unió keretében négyévenként ún. Akcióprogramok kidolgozására került sor.[2]
- 251/252 -
Az Európai Gazdasági Közösség Első Akcióprogramjának elfogadásakor még az a sajátos helyzet állt fenn, hogy a Közösség valójában egy olyan területre merészkedett, amelyről a gazdasági integrációt létrehozó szerződések nem szóltak. Ennek következtében az 1970-es évek első felében a Bizottság környezetvédelmi kérdések kapcsán a Római Szerződésnek azokra a rendelkezéseire támaszkodott, amelyek előirányozták a Közösség népei "élet- és munkakörülményeinek folyamatos javításá"-t illetve az integráció feladataként rögzítették a "harmonikus fejlődést", a "növekvő stabilitást, az életszínvonal emelését a közös piac létrehozása útján és a tagállamok gazdaságpolitikájának közelítése révén. Ebben az időben - a környezetvédelmet érintő jogalkotásra vonatkozó kifejezett jogi alap hiányában - csak az EC Szerződés 100. cikkére és az EEC Szerződés 235. cikkére lehetett hivatkozni.
Az Európai Közösség környezetvédelmi politikájának jogi alapjait az 1986-os Egységes Európai Akta 130r-130t cikkei teremtették meg, amelyek meghatározták a Közösség környezetvédelmi jogának és politikájának legfontosabb elemeit, valamint rögzítették környezetvédelmi kérdésekben a Közösség de facto hatáskörét.
A Közösség környezetvédelmi politikájának céljait az EC Szerződés 130r cikk (1) bekezdése sorolja fel, s az magában foglalja a környezet minőségének a megőrzését, védelmét és javítását; az emberi egészség védelmét; a természeti erőforrások gondos és ésszerű felhasználását; nemzetközi szinten előmozdítani azoknak az intézkedéseknek a meghozatalát, amelyek hozzájárulnak a regionális és világméretű környezetvédelmi problémák megoldásához. Ugyanezen cikk 2. bekezdése az Unió környezetvédelmi politikáját irányító elvekről szól, amelyek között megtalálható a megelőzés elve, az elővigyázatosság elve, a szennyező fizet elve, továbbá az, hogy a környezetvédelmi szempontoknak az egyéb területeken megvalósuló közösségi politika meghatározásának és alkalmazásának integráns részét kell képezniük.[3]
- 252/253 -
E szabályokból kiindulva ma már igen jelentős mennyiségű az Európai Unió környezetvédelmi joganyaga, amely kiterjed a vizek védelmére, a zajvédelemre, a levegő tisztaságának védelmére, a növény- és az állatvilág védelmére, a legkülönbözőbb hulladékok elhelyezésével összefüggő problémákra, illetve a környezet károsításáért való felelősségi kérdésekre.
A természeti környezetre különös veszélyt magában hordozó tevékenységekre nézve számos nemzetközi dokumentum született, amelyek a különféle tevékenységek - kőolaj tengeren való szállítása, atomerőművek üzemeltetése, vegyi üzemek működése, világűr kutatása stb. - jellegéhez igazodóan szabályozták az egyes tevékenységekkel összefüggésben jelentkező károk rendezésével kapcsolatos felelősségi kérdéseket. E szerződések, EU direktívák stb. ma már a környezeti károkat is érintik, ha nem is egyforma mélységben, s valójában egyáltalán nem egyformán kezelik a környezeti károkkal összefüggő problémákat.
A környezeti károkért való felelősségre vonatkozó egységes rendszer kidolgozásával az Európai Bizottság már évek óta foglalkozik.[4] A munkálatok eredményeképpen született meg a Bizottság által 1993-ban közreadott, a környezeti károk helyrehozatalára vonatkozó ún. zöld könyv (Green Paper on Remedying Environviental Damage). Ez foglalkozik a környezeti károknak a polgári jogi felelősségi szabályok alapján való rendezésével, a környezeti károk fogalmával, az objektív és a vétkességen alapuló felelősség kérdésével, a perlési jog problémájával, a kártérítés és a kártalanítás kérdésével, a biztosítással és más pénzügyi alapok megteremtésével és működtetésével összefüggő kérdésekkel.[5] Nem sokkal a dokumentum elkészültét követően, 1994 áprilisában az Európai Parlament felhívta a Bizottságot, hogy az EC Szerződés 138(b)(2) cikke alapján készítsen el egy direktíva tervezetet a környezeti károkért való polgári jogi felelősségről. E direktíva kidolgozását az tette szükségessé, hogy a tagállamoknak a környezeti károkért való felelősségre vonatkozó szabályai igen csak eltérőek, s az egységes kárfelelősségi szabályok hiánya a tagállamokban gyakorlatilag egyenlőtlen verseny-
- 253/254 -
helyzetet teremtett, hiszen - éppen a környezetvédelmi beruházások hatalmas költségei miatt - a kevésbé szigorú környezetvédelmi szabályokat előíró államok tűntek a legkedvezőbb befektetési terepnek. A zöld könyv nyomdokain készült el az ún. fehér könyv (White Paper on Environmental Liability), amelynek végleges változata 2000. február 9-én kelt.[6]
Az Európai Unió környezetvédelmi erőfeszítésének legújabb eredménye egy 2001-ben közreadott direktíva-tervezet, amely igen jelentős változtatásokat tartalmaz, s mind az EU tagállamok, mind pedig a csatlakozni kívánó államok számára, a meglévő környezetvédelmi politika átgondolását és ujabb jogszabályok megalkotását teszi szükségessé.
A direktíva kidolgozását minden bizonnyal nemcsak az indukálta, hogy az Európai Unió is egyre nagyobb figyelmet fordít a környezet védelmére, hanem az is, hogy a környezeti károkért való nemzetközi felelősségi szabályok létrehozása terén igen lassú az előrehaladás.
Anélkül, hogy e kérdéskör részletesebb vizsgálatába belemennénk, érdemes megemlíteni, hogy noha a Nemzetközi Jogi Bizottság már 1973 óta foglalkozik az államok felelősségére vonatkozó szabályok kodifikálásával, a szerződést elfogadó diplomáciai konferencia összehívására mind ez ideig még nem került sor.[7] Ismertes, hogy az Európa Tanács égisze alatt 1993-ban létrejött a környezetre káros tevékenységekből eredő károkért való polgári jogi felelősségről szóló ún. luganói egyezmény, amely azonban mind ez ideig nem lépett hatályba,[8] s ennek következtében az egyezménynek az államok belső jogára gyakorolt hatása meglehetősen csekély.[9] Végül a felelősségi jogi szabályok el-
- 254/255 -
fogadása terén való lassú előrehaladás jól kimutatható a nukleáris kárfelelősségi szerződésekkel kapcsolatban is, amennyiben a csernobili baleset után több mint másfél évtizeddel még mindig nincs hatályban olyan új nemzetközi szabályozás, amely az ilyen típusú balesetek károsultjai számára a korábbi szabályoknál kedvezőbb helyzetet teremtene.[10]
Mielőtt hozzálátnánk az Európai Unió direktíva-tervezetének részletes vizsgálatához, szeretnénk utalni arra, hogy a szakirodalom szerint a környezeti károkért való felelősség kérdése a felelősségi jog egyik legbonyolultabb területe, amellyel összefüggésben az alábbi négy problémával kell szembe nézni:[11]
- Balesetektől, illetve más hirtelen bekövetkező károktól eltérően, a környezeti károk következtében előálló egészségkárosodások csak bizonyos idő után vagy pedig aránylag hosszú idő múlva jelentkeznek, amikor már nehéz megállapítani, hogy a káros következmény előidézéséhez mennyiben járultak hozzá egyéb tényezők is, így a víz, a levegő, különböző ipari termékek, illetve a táplálkozási lánc. Ezen túlmenően az egészségkárosodások gyakran kapcsolódnak bizonyos olyan rizikófaktorokhoz, mint a helytelen táplálkozás, az alkohol fogyasztása, a dohányzás, stb; mindezek következtében meglehetősen nehéz bizonyos szimptómáknak jogilag értékelhető kárként való meghatározása, illetve az ún. azonosítási probléma megoldása.
- Ha ki is derül valamilyen olyan jogsértés, amelyért való felelősség megállapítására sor kerülhet, illetve amely egészségkárosodást okozhat, még mindig nyitva marad az okozat/szennyeződési összefüggés bizonyítása. Az okok és a szennyezők száma ugyanis óriási, különösen nehéz meghatározni azokat a szempontokat, amelyeknek az absztrakt és a konkrét bizonyítékoknak kizárólagosan vagy részletesen meg kell felelniük.
- Egyes szennyeződések pl. a savas esők esetében a nagy távolság és a kumulatív tényezők potenciális veszélyeket jelentenek, ugyanakkor azonban a lakosság érintett része, illetve a felelősök nem könnyen ha-
- 255/256 -
tározhatók meg. Ilyen esetekben a kár mértéke is nehezen állapítható meg, s valójában a polgári jogban ismert a károkozó és a kárt szenvedett fél képlete nem felel meg a krónikus szennyezések ezen formáinak.
- Végül felmerül az a probléma, hogy egyes szennyeződések valójában a jövő természeti környezetét károsítják. Ezekkel tekintetében a jog ma még nem ismeri el a perlési jogot a természet és a környezet olyan jellegű károsodásáért, amelyek túlmennek a magántulajdon fogalmán, s lehetővé teszik a veszélyeztetett fajok védelmében, vagy az ózonréteg károsodásának megelőzése érdekében való fellépést. A szerző szerint mindezek a tényezők szükségessé teszik a környezetvédelemi jog alapvető reformját.[12]
Visszatérve az Európai Uniónak a jelentős környezeti károkért való felelősségről szóló direktíva-tervezetére, hangsúlyozni kell, ez a dokumentum jelenleg még csak előkészítő fázisában van, így a következőkben egy valójában még csak a tervezet szintjén lévő okmányt vizsgálunk.
A direktíva-tervezet rendelkezéseinek részletes elemzése előtt érdemes összefoglalni a dokumentum bizonyos jellegzetességeit, amelyek jól mutatják, hogy ebben az esetben a jelentős környezeti károkért való felelősség igen csak újszerű szabályozásáról van szó.
A) A direktíva legfőbb jellegzetessége, hogy az egyfelől az ipari-kereskedelmi tevékenységek által okozott jelentős környezeti károkra vonatkozik, másfelől pedig, hogy maradéktalanul tükrözi a környezet védelmének két alapvető tételét, nevezetesen: az elővigyázatosság elvét és a károsodott környezet minél teljesebb helyreállításának elvét.
A környezet károsodásával kapcsolatos elővigyázatosság elve - noha az ma már egy sor nemzetközi szerződésben megtalálható,[13] s - a
- 256/257 -
szakirodalom álláspontja szerint egyértelműen a környezetvédelmi jog része[14] -, számos bizonytalansági tényezőt rejt magában, amelytől maga a tervezet sem mentes. Az elővigyázatosság elvére utal a direktíva, amikor 8. pontjában kimondja, hogy amennyiben a jelentős környezeti kár még nem következett be, azonban annak közvetlen veszélye fennáll, a tagállamok az üzemeltetőtől kérik az intézkedések megtételét, vagy pedig azt maguk teszik meg, s ennek költségeit az üzemeltetőtől behajtják.[15]
A károsodott környezet minél teljesebb helyreállításának elve - amint erről majd még szó lesz - a direktíva-tervezet több rendelkezésében is tükröződik. Az okmány igen részletesen szabályozza a környezet különféle elemei helyreállításának módozatait és ezzel megpróbálja kivédeni azt az igencsak elterjedt gyakorlatot, amely a helyreállítási kötelezettség helyett inkább különféle szankciókat alkalmaz. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy környezetkárosítás esetében a szankciók alkalmazásának alapvető célja nem a bűntető jelleg, hanem a szabályok megtartásának elérése.[16] Mindenképpen elkerülendő ugyanis, hogy a károkozónak jobban megérje a környezetkárosításért kiszabott pénzbüntetés - esetleg ismételt - megfizetése, mint a környezet helyreállítása, illetve a környezet védelmére hivatott intézkedések megtétele.
- 257/258 -
B) Szintén jellegzetessége a direktíva tervezetnek, hogy az minden korábbi hasonló tartalmú okmánynál átfogóbb, s - ellentétben a Bizottság által kiadott a környezeti károkért való felelősségre vonatkozó ún. fehér könyvvel[17] - szinte valamennyi környezetkárosító tevékenységre vonatkozik, egyedül csak a tengerek szennyeződését veszi ki a z okmány hatálya alól. Különösen újdonságnak tekinthető, hogy a tervezet - a korábbi hasonló dokumentumoktól eltérően - még a nukleáris iparral sem tesz kivételt[18] és a nukleáris létesítményekkel kapcsolatban keletkező környezeti károsításokat az egyéb ipari létesítmények által okozott környezeti károkkal együtt szabályozza.[19] Ez azt jelenti, hogy a direktíva valójában nem vesz tudomást a környezeti károk kérdését érintő már létező nemzetközi szerződésekről, ami azzal a hatással járhat, hogy a direktíva összeütközésbe kerülhet több hatályban lévő nemzetközi szerződéssel.[20]
C) A direktíva-tervezet sajátosságaként említhető, hogy ebben az esetben egyetlen dokumentumban kerültek szabályozásra objektív felelősségi és vétkességen alapuló felelősségi esetek. Ez azért tűnik újdonságnak, mert a nemzetközi felelősségi jogban meglehetősen elterjedt az a koncepció, amely éles különbséget tesz a nemzetközi jog által nem tiltott tevékenységekből eredő károkért való felelősség és a vétkességen alapuló felelősségi esetek között.[21] A direktíva-tervezet 20. pontja sze-
- 258/259 -
rint egy külön melléklet fogja szabályozni az objektív felelősségi körbe tartozó területeket, amelyek közül a tervezet csak példálódzó jelleggel említ meg bizonyos tevékenységeket, amelyeket összefüggésbe hoz egyes EU direktívákkal.[22]
D) Szintén újdonsága a direktíva-tervezetnek, hogy az rendelkezik mind az üzemeltető kifejezetten polgári jogi felelősségéről, mind pedig a jelentős környezeti károk megelőzésével és az okozott károkkal kapcsolatosan az államot terhelő megelőzési és helyreállítási kötelezettségekről, amelyek összességükben jóval többet jelentenek, mint a bekövetkezett károkért való kártérítési kötelezettség.
Mint ismeretes, az államnak a környezeti károkért való felelőssége mind ez ideig a nemzetközi jogban nem nyert általános elfogadást, s - amint erre a szakirodalomban rámutatnak[23] - az államnak a környezeti károkért való felelősségének megállapítása terén minden bizonnyal a legmesszebb a Biztonsági Tanács 687. sz. határozata ment, amelyben a Tanács az iraki-kuwaiti háború nyomán keletkezett környezeti károkért egyértelműen kimondta az iraki állam felelősségét[24]
A környezeti károk kifejezésnek különböző nemzetközi szerződésekben való megjelenése az 1980-as évek közepe óta fordul elő. A korábban létrejött nemzetközi dokumentumok ezt a kifejezést nem használták, s legfeljebb különböző szennyeződésekről, káros hatásokról stb. beszéltek.[25]
- 259/260 -
Az elmúlt másfél évtizedben megkötött vagy létrehozott különböző környezetvédelmi tárgyú nemzetközi szerződések egy része meghatározza a "környezet" fogalmát. Így például a luganói egyezmény 2. cikkének 10. bekezdésében a "környezet" fogalma alatt a biológiai és egyéb természeti erőforrásokat, úgymint a levegőt, a vizet, a talajt, a növény- és az állatvilágot, és ugyanezen faktorok közötti interakciókat érti; valamint a tulajdonban megjelenő kulturális örökséget és a táj jellemző sajátosságait. A "kár" fogalmát pedig úgy határozza meg, mint a természetben bekövetkezett veszteség vagy kár, amennyiben az nem minősül az okmány egyéb szakaszaiban meghatározott kárnak, vagyis egészségkárosodásnak, illetve tulajdonban okozott kárnak; mindazonáltal a környezetet ért károsodásért való kártérítés - kivéve az ebből a károsodásból eredő elmaradt hasznot - a károsodott környezet helyreállítására fordított, vagy fordítandó költségekre korlátozódik. Az 1996-ban kelt a veszélyes és káros anyagoknak tengeren való szállításával kapcsolatos károkért való felelősségről és a kártérítésről szóló egyezmény a "környezet" definícióját nem tartalmazza. A "kár" fogalmát viszont a következőképpen határozza meg: "a veszélyes és káros anyagok által a természet szennyezésével okozott veszteség, vagy kár, azonban a természet károsodásért fizetendő kártérítés - kivéve az elmaradt haszonból eredőeket - a természet ésszerű helyreállítása érdekében végrehajtott vagy majdan végrehajtandó intézkedésekre korlátozódik."
A jelentős környezeti károkért való felelősségről szóló EU direktívatervezet részletesen definiálja a "jelentős környezeti károk" fogalmát, méghozzá igen precízen annak következtében, hogy az okmány több helyütt utal már hatályban lévő különböző EU normákra. A direktívatervezet értelmében jelentős környezeti kárnak minősülnek:
A) a biodiverzitás kedvező megőrzését hátrányosan befolyásoló károk;[26]
B) a vizek tekintetében a Közösség ún. Community Water Framework Directive (WFD) által meghatározott vízminőség a kiindulópont, s jelentősnek tekintendő a károsítás, ha az a vízminőséget a meglévő vízminőségi szintnél kedvezőtlenebb szintűvé változtatja;[27]
- 260/261 -
C) a fentebb említett kategóriák bármelyikéből vagy a talajból, illetve az altalajból származó az emberi egészségre nézve keletkezett súlyos károk.
A tervezet kimondja, hogy az ipari-kereskedelmi tevékenységek által okozott jelentős környezeti károkért a felelősséget elsősorban az ún. operátor vagy üzemeltető viseli, vagyis az a természetes vagy jogi személy, aki az adott tevékenység felett ellenőrzést gyakorol. Abban az esetben, ha a tevékenység engedélyhez kötött, akkor az engedélyest tekintik üzemeltetőnek.
A direktíva-tervezet 6. pontja rögzíti, hogy az üzemeltetőket általános kötelezettség terheli a jelentős környezeti károk közvetlen veszélyének megakadályozása tekintetében.
Ha viszont ilyen károk már bekövetkeztek, akkor az államok kötelesek biztosítani, hogy az üzemeltető eleget tegyen a direktívában megállapított kötelezettségeinek, amely a következőket foglalja magában:
- objektív felelősségi körbe tartozó tevékenységek esetében az üzemeltető köteles felelősségére tekintet nélkül helyreállítási intézkedéseket tenni,
- vétkességi felelősségi esetekben az üzemeltető felróhatóság esetén köteles helyreállítási intézkedések megtételére.
Amennyiben az üzemeltető az előírtaknak nem tesz eleget, az államoknak kell a szükséges intézkedések megtételéről gondoskodniuk és az ezzel kapcsolatos költségeket pedig az üzemeltető köteles megtéríteni.
A direktíva-tervezet egyértelműen túllép a környezeti károkkal foglalkozó nemzetközi dokumentumoknak a polgári jogi felelősségen alapuló szemléletén. Az államok számára ugyanis nemcsak bizonyos szennyezők - legyenek azok egyének, vállalatok, nagy multinacionális társaságok - feletti ellenőrzést, vagy ezek felelősségét szabályozó jogi normák megalkotását és megtartatását írja elő, hanem azt is, hogy meghatározott esetekben a környezeti károkat előidézők helyett valójában maga az állam álljon helyt.
A direktíva-tervezet tehát az államok kötelezettségévé teszi, hogy biztosítsák a környezeti károk bekövetkeztének megelőzését, illetve a károsodott környezet helyreállítását. A javaslat értelmében az államokra hárul a károsodott környezet helyreállításának kötelezettsége, ha a jelentős környezeti károk bekövetkeztéért felelős nem állapítható
- 261/262 -
meg, vagy pedig a felelőst azonosították, azonban az nem rendelkezik megfelelő anyagi eszközökkel a munkálatok egészének vagy annak egy részének elvégzésére; vagy pedig ha senki nem felelős a jelentős környezeti károkért (direktíva-tervezet 10. pont). Ezzel a rendelkezéssel a direktíva lényegében megoldja azt a problémát, amelyet az irodalomban gyakran felvetnek, nevezetesen, hogy környezeti károk esetében nem tisztázott az, hogy a károsultak kihez fordulhatnak, ha különféle okok miatt magánjogi kártérítési keresetre nincs lehetőségük.[28]
Az államoknak az esetek egy részében meg kell előlegezniük bizonyos költségeket, amelyeknek megtérítését később az üzemeltetőtől kérhetik, így pl. ha az üzemeltető nem tesz eleget bizonyos helyreállítási kötelezettségére vonatkozó felhívásnak (direktíva-tervezet 7. pont). Vannak azonban olyan esetek, amikor vagy a károkozó nem azonosítható, vagy pedig azonosítható ugyan, de nem rendelkezik a szükséges anyagi eszközökkel, továbbá, ha a kárért valójában senki sem felelős. Ilyen esetekben - hangsúlyozza a tervezet - teljes egészében az államok döntésétől függ, hogy a direktíva által elérni kívánt célokhoz az anyagi eszközöket miképpen teremtik elő, tehát különböző pénzügyi alapokat létesítenek, megállapítják további személyek felelősségét stb. Az okmány 18. cikkében külön kimondja, hogy nem írnak elő semmiféle kötelező biztosítást, azonban a tagállamok erről rendelkezhetnek.
Anélkül, hogy e kérdéskör részletesebb vizsgálatába belemennénk szeretnénk megjegyezni, hogy a környezeti károkért való kártérítések anyagi fedezetéül általában kétféle megoldást alkalmaznak; mégpedig vagy ún. kompenzációs alapokat hoznak létre, amelyek lehetnek állami pénzalapok, az ipar általi befizetésekből keletkező pénzalapok, illetve bankgarancia; vagy pedig felelősségbiztosítás útján teremtik elő a szükséges pénzösszegeket. Mind a két megoldásnak kétségtelen vannak előnyei és hátrányai is, mind az esetleges károsultak, mind pedig az ipar szempontjából.[29] Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy biztosítás útján a kártérítési összegeknek mindenképpen csak egy része teremthető elő, s az összeg másik részéről mindenképpen az államoknak kell gondoskodniuk. Ipari balesetekkel kapcsolatos felelősségbiztosítást ugyanis a biztosítók általában csak meghatározott összeg erejéig vállalnak, a
- 262/263 -
direktíva viszont a felelősség felső határáról nem beszél. A biztosítási összegen felüli rész tehát valamilyen más forrásból fedezendő. Külön kérdés, hogy a direktívában található meglehetősen hosszú elévülési időre tekintettel (30 év) a biztosítók valamely jelentős környezeti kárt előidéző káreseménytől számított ilyen hosszú ideig vállalnak-e kockázatot.[30] Esetleg tehát egy olyan időpontig, amikor már rég nem működik a biztosított létesítmény, vagy a biztosító már csak esetleg csökkentett összegű biztosítási díjat szed. Minden valószínűség szerint tehát a direktíva alapján az államok élni fognak a kötelező felelősségbiztosítások adta lehetőséggel, ugyanakkor azonban - mint már említettük - a korlátlan felelősség és a hosszú elévülési idő miatt a jelentős környezeti károkért való kárfelelősség kizárólag biztosítás útján nem oldható meg.[31]
Minden esetre a direktívának a gyakorlatban való alkalmazása - figyelemmel a benne foglaltak igen jelentős anyagi kihatásaira - nem csekély gondot fog okozni a tagállamoknak. A direktíva-tervezet - az ilyen jellegű jogi dokumentumok jellegének megfelelően[32] - az államokra bízza, miképpen felelnek meg az abban foglaltaknak. Egyértelmű azonban, hogy a direktíva-tervezet alapján az államokra olyan költségek is hárulnak majd, amelyek - úgy tűnik - semmiféle más forrásból nem fedezhetők, vagyis ezek mindenképpen közpénzekből fizetendők.
A direktíva 30 éves elévülési időről szól, ami jóval meghaladja a szokásost,[33] s csak egyes, a legutóbbi időkben létrejött nemzetközi szerződések rendelkeznek ilyen hosszú elévülési időről, így pl. a luganói egyezmény,[34] valamint az 1963. évi a nukleáris kárkért való polgári jogi fele-
- 263/264 -
lősségről szóló bécsi egyezményt módosító 1997-es jegyzőkönyv. Figyelemmel az ilyen hosszú elévülési időből eredő kötelezettségek anyagi konzekvenciáira, egyáltalán nem biztos, hogy ezek a rendelkezések általános elfogadtatásra találnak.
A kimentési okok tekintetében a direktíva szabályai azonosak a más hasonló tárgyú nemzetközi dokumentumokban található kimentési okokkal. Mindenesetre az üzemeltető esetében a kimentési okok meglehetősen korlátozottak. Így a felelősség alól csak akkor mentesül, ha a jelentős környezeti kár teljes egészében fegyveres konfliktus, vagy erőhatalom következménye, illetve harmadik személy károkozásra irányuló szándékos cselekményének következménye, feltéve, hogy ez a cselekmény sikeres volt annak ellenére, hogy a szükséges biztonsági intézkedéseket megtették; végül ha az üzemeltető eleget tett a közhatalmi szervek kötelező utasításainak. Meg kell jegyezzük, hogy a 2002. szeptember 11-i eseményekre tekintettel felvetődik az a kérdés, hogy a terrorista akciók mennyiben tekinthetők kimentési oknak; a biztosítók részéről ugyanis elhangzottak olyan álláspontok, hogy nézetük szerint a terrorista akciók valójában az állam ellen viselt háborúnak minősülnek, s erre tekintettel a fegyveres konfliktusokkal kapcsolatos kizárási klauzulák alá esnek.
A környezet szennyeződésének megóvása érdekében ún. jogosult csoportok (qualified entities) - egyesületek, társaságok - fellépésének lehetőségéről már a luganói egyezmény is rendelkezik, s az ilyen csoportok számára ezt abban az esetben biztosítják, ha alapító okirataikban céljaik között szerepel a környezet védelme.[35] A jogosult csoportok vonatkozásában a direktíva-tervezet tovább lép a luganói egyezményben foglaltakon, miután egyfelől rögzíti - meglehetősen részletesen - ezeknek a csoportoknak a jogait, s azt, hogy a hatóságokat milyen kötelezettségek terhelik a jogosult csoportok fellépése esetén; másfelől pedig pontosítja, hogy mely csoportok jöhetnek számításba. A környezet védelme terén működő jogosult csoportok számára a tervezet biztosítja, hogy a jelentős környezeti kárt okozó eseményekkel kapcsolatban a direktíva végrehajtásért felelős nemzeti hatóságoknál észrevételeket tehessenek és joguk van intézkedések megtételét kérni. A hatáskörrel rendelkező hatóságok kötelesek ezeket a kéréseket és megjegy-
- 264/265 -
zéseket figyelembe venni, s a bejelentést tevő csoportot négy hónapon belül értesíteniük kell a megjegyzéssel és az intézkedésre vonatkozó kérelemmel kapcsolatos döntésükről. A fentebb említett csoportoknak arra is joguk van, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságnak a megjegyzéssel és az intézkedés megtételével kapcsolatos válaszának felülvizsgálása érdekében bírói eljárást kezdeményezzenek.[36]
A direktíva-tervezet által említett "qualified entities" alatt valójában civil szervezetek, különféle egyesületek, társaságok, stb. értendők. A jogosult szervezetek meghatározása tekintetében kétségtelen, hogy a tervezet megkísérel egyfajta definíciót adni, mindemellett azonban az államok belső joga az irányadó a tekintetben, hogy civil szervezetek, egyesületek, társaságok milyen feltételek (pl. a tagság létszáma stb.) mellett kerülhetnek bejegyzésre.
A javaslat értelmében "jogosult csoport"-nak minősül minden olyan testület, szervezet, egyesület, amely a belső jogok által meghatározott kritériumok szerint érdekelt a jelentős környezeti károk helyrehozatalában. Azok a testületek és szervezetek, amelyeknek célja - a nyilvántartási okirataik szerint - a természet védelme, ilyen jogosult csoportnak minősülnek. E tekintetben a tervezet jelentősen eltér a luganói egyezménytől, amely lehetővé tette, hogy az államok belső jogukban kiköthessék, melyek azok az esetek, melyek vonatkozásában a jogosult csoportok részéről a környezetkárosítás megelőzésére, illetve a környezet helyreállítására vonatkozó kérelemről nem lehet szó,[37] a direktíva értelmében viszont ilyen kizárás nem lehetséges - legalábbis a tervezet ilyenről nem tesz említést. Hasonlóképpen nem található utalás egy olyan kizárási klauzulára - amilyent viszont a luganói egyezmény tartalmaz - nevezetesen, hogy az államok az okmány aláírásakor, ratifikálásakor fenntartás útján kizárhatják az érdekcsoportok fellépésére vonatkozó cikket.[38]
A jogosult csoportok fellépési lehetőségének kiszélesítése mindenképpen a környezet megóvása érdekében tett jelentős lépésnek tekinthető. Ugyanakkor azonban - legalábbis a direktíva-tervezet jelenlegi megfogalmazásában - ez is számos bizonytalansági tényezőt rejt magában, amelyeket minden bizonnyal a direktívában foglaltakat lebontó belső jogi rendelkezésekben kell majd pontosítani.[39]
- 265/266 -
A károsodott környezet helyreállításával kapcsolatos kötelezettségek szabályozása terén is igen szigorú szabályokat tartalmaz a direktíva-tervezet, s úgy tűnik e téren is igyekszik túllépni a luganói egyezményben foglaltakon. A luganói egyezmény 2. cikkének 7. bekezdése ugyanis azt mondja, hogy a természet károsodásáért kártérítés kapható, s ennek mértékét a környezet helyreállítására fordított, vagy majdan fordítandó összegben állapítja meg. Egyes szerzők szerint ez a rendelkezés csak feltételezi, hogy a kártérítés összegét a környezet helyreállítására használják fel. A luganói egyezmény 2. cikkének 8. bekezdésében található a környezet "ésszerű helyreállításának" mértékére utaló kitétel - amelyet azóta más nemzetközi szerződések is átvettek, így például az 1963. évi a nukleáris károkért való polgári jogi felelősségről szóló bécsi egyezményt módosító 1997-es jegyzőkönyv - egyfajta bizonytalanságot hordoz magában, s igen csak eltérő értelmezésre ad lehetőséget a tekintetben, hogy valójában mi tekinthető ésszerű intézkedésnek.[40]
A direktíva-tervezet 21. pontja értelmében egy külön melléklet fog szólni a környezet helyreállításáról, a helyreállítás módozatainak meghatározásáról, az alkalmazandó helyrehozatali módozatok kiválasztásáról.
A helyreállítás céljaival kapcsolatban a tervezet 21.1 pontja leszögezi, hogy a biodiverzitást ért károk és a vizek szennyeződése esetében a helyreállítás a károsodott élőlények visszatelepítése, magát a vizeket ért károsodás esetében a szennyezés, előtti állapot visszaállítása; mindez azt is célozza - hangsúlyozza az okmány -, hogy az emberi egészségre leselkedő súlyos veszélyek eltűnjenek.
A szennyezett talaj és altalaj esetében a helyreállítás akkor tekinthető megoldottnak, ha biztosítják, hogy az emberi egészséget fenyegető súlyos károsodás, illetve az ilyen károsodások komoly veszélye megszűnik; természetesen ezt a célt befolyásolja a terület pillanatnyi hasznosítása, illetve nyilvánvalóan az érintett területek jövőbeli hasznosítása.
Mindezek mellett az ún. "átmeneti károkat", vagyis pl. a kár bekövetkezte és a környezet helyreállítása közötti időszakban felmerülő károkat is meg kell téríteni.
- 266/267 -
A hatáskörrel rendelkező hatóságnak figyelembe kell venni a különböző helyreállítási lehetőségeket, amelyek az okmány szerint a következők lehetnek:
- természetes helyreállítás, ami azt jelenti, hogy a károsodott erőforrásnak a kiindulási szintre való visszakerüléséhez közvetlen emberi beavatkozásra nem kerül sor;
- közvetlen beavatkozás annak érdekében, hogy a károsodott erőforrás minél hamarabb visszakerüljön a kiindulási szintre;
- kártérítés a természeti erőforrásokban és az azokhoz kapcsolódó szolgáltatásokban bekövetkezett ideiglenes károkért.
A tervezet leszögezi, hogy a hatóságoknak - a lehetőségekhez képest - előnyben kell részesíteniük a károsodott természeti erőforrásoknak azonosakkal, és/vagy ugyanolyan szolgáltatási típusokkal és minőségűekkel való helyreállítását. Azokban a ritka esetekben, amikor ez nem lehetséges, a természetkárosító magatartás figyelembe vételével kell különböző pénzügyi technikákkal átszámításokat végezni.
A direktívában foglaltakkal kapcsolatban természetesen egy sor kérdés merül fel, amelyeket az alábbiakban csak vázlatosan érintünk:
- A tervezet egyfajta kiforratlanságára utal az, hogy az okmányban egyetlen szó sem található a res communis omnium usus térségekben bekövetkező károkról. Ugyanis nem egészen világos, hogy az az okmány csak az államok szuverenitása alá tartozó térségekben jelentkező károkra vonatkozik, vagy pedig az egyéb térségekben keletkezőkre is, így a nyílt tengeren, a kizárólagos gazdasági övezetben bekövetkezőkre. A tervezet alkotói lehetséges, hogy ezekre a kérdésekre azért nem tértek ki, mert a tengeri olajszennyeződésekért való kártérítésre vonatkozó megállapodások által érintett eseteket eleve kivonják a direktíva hatálya alól.[41] Ez azonban nem ad választ a fenti kérdésre, nevezetesen, hogy mi a helyzet az államok területi felségjogán kívüli térségekben bekövetkező károk esetében, miután a tengerek természeti környezetében nemcsak olajszennyeződések okozhatnak kárt. Mindenesetre az államok területi szuverenitásán kívüli térségekben keletkező károk vonatkozásában felvetődik a kérdés, ki jogosult és mely fórumok előtt az ilyen károkkal kapcsolatos veszélyek megelőzése érdekében fellépni, mely
- 267/268 -
állam kötelessége a direktívában előírt intézkedések megtétele. Az emberiség közös örökségében, illetve a res communis omnium usus térségekben bekövetkező természetkárosodásokkal kapcsolatban egyesek a szakirodalomban a Nemzetközi Bíróságnak a csendes-óceáni francia nukleáris kísérletek ügyében hozott döntése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ezek esetében a két állam közötti perekről nem lehet szó, s marad a diplomáciai úton való tiltakozás, a retorzió, illetve a nemzetközi ellenőrzési szervekhez való fordulás lehetősége.[42]
- A direktívában rögzített felelősségi rendszernek nincs visszaható hatálya. Vita esetén azonban az üzemeltetőnek kell bizonyítania, hogy a kár az új rendszer hatályba lépése előtt keletkezett. Ismerve az ilyen időbeli megkötésekkel kapcsolatos sokféle gyakorlati problémát, tehát pl. mi a helyzet akkor, ha a kár bizonyos elemei már korábbi eredetűek, de valójában magának a kárnak a bekövetkezte a rendszer hatályba lépése után történt, a gyakorlatban ez számos vita forrása lesz.
- A viszonosság problémája, úgy tűnik az egyik olyan kérdés, amelyre nézve a direktíva-tervezet nem tartalmaz rendelkezést. A legtöbb magas kárfelelősségről szóló egyezmény a belföldi és a külföldi károsultak között elvileg tiltja a diszkriminációt. Ugyanakkor azonban megfigyelhető egy olyan tendencia is, amely egyes nemzetközi okmányok által meghatározott kárfelelősségi összeg felett közpénzekből rendelkezésre álló összegből külföldi károsultak számára csak akkor biztosít kártérítést, ha a károsult államával fennáll a viszonosság. Vagyis, a külföldi károsultak kártérítési igényeit egy bizonyos összeg felett a rendelkezésre álló közpénzekből csak akkor hajlandóak kielégíteni, ha a külföldi károsult állama is hasonló magas kárfelelősségi összeget biztosít a másik állam károsultjainak.
- A határokon átnyúló felelősségi esetekről a dokumentum külön nem szól, holott értelemszerűen azokra is kell, hogy vonatkozzon, annál is inkább, mert éppen a jelentős környezeti károk azok, amelyeknél a határokon átnyúló káros hatások bekövetkeztének valószínűsége igen nagy, s amelyek esetében a nemzetközi összefogás elengedhetetlenül szükséges.
- Felmerül az a kérdés is, hogy a megelőző intézkedésekről ki dönthet, továbbá, hogy a bekövetkezett eseménnyel kapcsolatos információk közreadásával összefüggő döntési folyamatnak kik legyenek a részvevői.
- 268/269 -
- Külön kérdés az, hogy a direktíva-tervezet vonatkozik-e a természeti erőforrások csökkenéseként jelentkező környezeti károkra is. A természeti erőforrások csökkenése (depilation of natural resources) mint önálló környezeti kár és kártérítésre jogosító károsodás a Biztonsági Tanácsnak az iraki-kuwaiti háborúval kapcsolatos 678. sz. határozatában jelent meg először, kimondva, hogy Irak felelős és köteles kártérítést fizetni a természeti erőforrásokban bekövetkezett károkért. Az iraki-kuwaiti háború környezeti kárai kapcsán a "természeti erőforrások csökkenése" alatt egyértelműen a még kitermeletlen kőolaj- és gázkészletekben keletkezett károkra utaltak, amelyeket egyebek mellett a heteken át égő olajkutak okoztak. A természeti erőforrások csökkenése együtt járhat más környezeti károkkal is, ugyanakkor azonban - a szakirodalom álláspontja szerint - azzal, hogy a Biztonsági Tanács ezeket mint önálló kártérítésre jogosító természeti károsodásokat külön is kiemelte, arra utal, hogy itt valójában két különböző koncepcióról van szó.[43] Egyébként más természeti erőforrások csökkenése is előfordulhat, erre utal az ENSZ főtitkárának 1991-ben kelt, Kuwait iraki lerohanásából eredő károkról szóló jelentése, amely említést tesz különböző természeti erőforrásokban bekövetkezett degradálásról, így a növényzet és a fák megsemmisüléséről, a vadállomány elpusztulásáról, a talaj és a földalatti vízkészletek szennyeződéséről, különböző hal és rákfajták károsodásáról.[44] Az Európai Unió direktíva-tervezete a természeti erőforrások csökkenését, mint önálló természetkárosodást nem említi, ugyanakkor azonban a természeti erőforrásoknak olyan jellegű csökkenésére, mint amelyről a főtitkári jelentés is szól, a majdani direktíva is egyértelműen vonatkozni fog.
Az Európai Uniónak a jelentős környezeti károkért való felelősségről szóló direktíva-tervezete egyértelműen illeszkedik az Uniónak az elmúlt két évtized alatt kialakított környezetvédelmi politikájához. Ugyanakkor azonban az kifejez egyfajta "elégedetlenséget" az eddigi szabályozási eredményekkel kapcsolatban, nevezetesen, hogy az elmúlt évtizedben létrejött, a kérdéskörrel foglalkozó legjelentősebb nemzetközi szerző-
- 269/270 -
dések szabályai nem mindenben felelnek meg a 21. századi környezetvédelmi elvárásoknak, illetve legtöbbjük mind ez idáig nem lépett hatályba. Kicsit úgy tűnik, hogy a környezetvédelmi károkért való felelősség ügyét lényegében az Unió a "kezébe vette", s valójában olyan jogi keretek között kívánja a jelentős környezeti károkért való felelősségre vonatkozó normákat megállapítani, amelyek alól - legalábbis az Unió tagjai és a csatlakozni kívánó államok - nem bújhatnak ki.
***
By Vanda Lamm
The article starts with a short survey on the development of the environmental policy of the European Union. The major part of the essay is devoted to the directive under elaboration on liability for significant environmental damages. The author analyses the special characteristics of the directive and compares it with other international documents on liability for environmental damages. She emphasises that the directive reflects the two of the key principles of modern environmental law i.e. the precautionary principle and the restatement of the damaged environment. As the novelties of the directive she points out to the introduction of state liability for some environmental damages, the role accorded to qualified entities in the prevention of significant environmental damages and the rather long prescription period. As a conclusion the author states that the directive under elaboration is a very important step toward the introduction of uniform rules on mitigation of the consequences of environmental damages, on the restoration of the damaged environment and on the compensation for environmental damages, however, its implementation would cause some difficulties in practice both to the EU member States and the candidate States.■
- 270 -
JEGYZETEK
*Készült az AKP 2000-54 1,3 projekt keretében.
[1] A Stockholmi Deklarációval kapcsolatban ld. SOHN, L. B.: The Stockholm Declaration on Human Environment. Harvard Law Journal, 1973.
[2] Az Európai Bizottság Első Környezetvédelmi Akcióprogramját 1973-ban fogalmazta meg, amely négy évre szólóan meghatározta a Közösség környezetvédelmi politikájának kereteit, valamint a környezetvédelmet érintő jogalkotásra vonatkozó javaslatokat. Ezt követte a Második Akcióprogram, amely főleg a szennyezések ellenőrzésével foglalkozott. A Harmadik (1982-1986), és a Negyedik (1987-1992) Akcióprogram ezeket továbbfejlesztette azzal, hogy inkább a megelőzési stratégiára és a hosszú távú tervezésre helyezte a hangsúlyt. Az Ötödik Akcióprogram (1992-2000), amely a "Fejlődés felé: az Európai Közösség politikai- és akcióprogramja a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés irányba" címet viseli, eltér az előző programoktól, s alapvetően egyes jelentős szennyeződéseket előidéző tevékenységekre, így kiemelten az iparra, az energiatermelésre, a közlekedésre, a mezőgazdaságra és a turizmusra koncentrál. A Hatodik Akcióprogram a 2001-2010 közötti éveket öleli fel, s meghatározza a 21. század első évtizedére a Közösség környezetvédelmi prioritásait. Négy ilyen területet emel ki, mégpedig; a klímaváltozást, a környezet- és az egészségvédelmet, valamint a természeti erőforrásokkal és a vizekkel való gazdálkodást. Ld. Environment 2010; Our future, our choice. The sixth EU environment action programme 2001-2010.
[3] A 130r cikk (1)-(2) bekezdése a következőképpen szól:
"1. A Közösség környezetvédelmi politikájának célja
- a környezet megóvása, védelme és minőségének javítása,
- az emberi egészség védelméhez való hozzájárulás,
- a természetes erőforrások megfontolt és racionális felhasználásának biztosítása.
2. A Közösségnek a környezetvédelmi politika területén kifejtett tevékenysége azon az alapelven nyugszik, hogy a környezetkárosítást meg kell előzni és lehetőség szerint ennek eredetét, valamint előidéző okát meg kell szüntetni. A környezetvédelem követelményei a Közösség más irányú politikáinak is részét képezik."
[4] Ld. BRÜGGEMEIER, G.: Enterprise Liability for Environmental Damage: German and European Law. In: Environmental Law and Ecological Responsibility (ed.: Gunther Teubner, Lindsay Farmer, Declan Murphy). John Wiley & Sons. Chichester-New York-Brisbane-Toronto, Singapore, 1994. 85.
[5] Vö. POOSTCHI, B.: Follow-Up to the 1993 Green paper on Environmental Liability. Review of European Community and International Environmental Law, Vol. 5. 1996. 328. Issue 4.
[6] Ld. COM (2000) 66 Final. A fehér könyv tovább finomítja a zöld könyvben megfogalmazott tételeket, s minden korábbi dokumentumnál erőteljesebben hangsúlyozza a szennyező fizet elvének fontosságát, s azt, hogy a környezeti károkért való felelősség egységes szabályozására a legalkalmasabb eszköz egy direktíva elfogadása.
[7] 2001 őszére a Bizottság tervezete elkészült, az ENSZ Közgyűlés VI. (Jogi) Bizottsága azonban elhalasztotta a diplomáciai konferencia összehívását.
[8] Az egyezményt 9 állam írta alá, s - tudomásunk szerint - egyetlen állam sem ratifikálta. A szerződés hatálybalépéséhez egyébként 3 állam ratifikációja szükséges.
[9] A luganói egyezmény egy átfogó felelősségi rendszert hoz létre, legfőbb jellegzetessége, hogy a szerződés által érintett környezeti károkért való felelősséget vétkességre tekintet nélkül állapítja meg, s a környezeti károk fogalmának meglehetősen széles definícióját adja. Az egyezmény lehetővé teszi bizonyos, a környezetvédelem terén működő nem kormányközi nemzetközi szervezetek számára meghatározott esetekben a környezet védelme érdekében való fellépést is, előírja továbbá a szerződő államok számára, hogy a környezeti károk megtérítéséhez pénzügyi alapokat biztosítsanak.
[10] A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség égisze alatt 1997-ben került sor a nukleáris károkért való polgári jogi felelősségről szóló 1963. évi bécsi egyezményt módosító jegyzőkönyv aláírására, valamint a további kárfelelősségi alapokról szóló egyezmény kidolgozására, e két szerződés azonban mind ez idáig még nem lépett hatályba.
[11] Vö. BRÜGGEMEIER: i. m.. 85.
[12] BRÜGGEMEIER: i. m. 82.
[13] Az elvvel kapcsolatban ld. The Precautionary Principle and International Law (eds.: David Freestone-Ellen Hey). Kluwer Law International, Tha Hague-London-Boston, 1996. 274.
Az elv megtalálható a hulladékanyagoknak a tengerekben való elhelyezésének tilalmáról szóló 1972-es londoni egyezményben, a nagy távolságokra eljutó határokon átterjedő levegőszennyeződésről szóló 1979. évi genfi egyezményben (közzétéve 1984. 8. szám alatt), az 1982. évi Montego Bay-i tengerjogi egyezményben, az ózonréteg védelméről szóló 1985. évi bécsi egyezményben [kihirdetve: 31/1990. (II. 16.) MT rend.], valamit az ehhez kapcsolódó 1987-es Montreal-i jegyzőkönyvben, a Csendes-óceán déli térsége természeti kincseinek és környezetének védelméről szóló Nouméa-i egyezményben, a veszélyes hulladékok importját tiltó 1991-es Bamako-i egyezményben, a Balti tenger térségének védelméről szóló 1992-es Helsinki egyezményben, a tengeri térség védelméről szóló 1992. évi Észak-Atlanti egyezményben, az 1992-es éghajlatváltozási keretegyezményben, és a szintén 1992-es a biológiai sokféleségről szóló egyezményben, a Rio-i környezetvédelmi világkonferencia 15. elvében, a Duna használatában való együttműködésről szóló 1994-es egyezményben, az 1992-es a határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelméről szóló Helsinki egyezményben.
[14] Vö. DUPUY, P.-M.: Ou-est le droit international de l'environnement à la fin di siècle? Revue Général de Droit International Public. 1997. No. 881. p.
[15] Meg kell jegyezzük, hogy a direktíva megfogalmazása nem világos a tekintetben, hogy közvetlen veszélyeztetettség esetén az államok döntésétől függ, hogy ők maguk intézkednek-e, vagy pedig erre az üzemeltetőt felszólítják, illetve először fel kell felszólítani az üzemeltetőt, s ha az elmulasztja az intézkedést, akkor kerül sor az állami intézkedésre. A következő mondat ugyanis arra vonatkozik, hogy ha az üzemeltető nem tesz eleget a felszólításnak, akkor az államok maguk teszik meg a szükséges intézkedéseket és a költségeket az üzemeltetőtől behajtják.
[16] GRAD, E: Environmental Law. Matthew Bender & Company, New York-San Francisco, 1985. 11.
[17] Ld. COM (2000) 66 final. 19 February.
[18] Ld. ezzel kapcsolatban pl. az 1989-ben kelt és 1991-ben módosított a hulladékanyagok által okozott károkért való polgári jogi felelősségről szóló direktívára vonatkozó javaslatot, amely nem vonatkozott a nukleáris hulladékanyagokra, valamint speciális szabályozás alá tartozó más hulladékanyagokra. Vö. BRÜGGEMEIER: i. m. 85.
[19] A luganói egyezmény 4. cikkének 2. bekezdésében a nukleáris károkat kiveszi az okmány hatálya alól. Anélkül, hogy ennek a kérdésnek részletesebb elemzésébe belemennénk, szeretnénk megjegyezni, minden valószínűség szerint a direktíva-tervezet azért nem tesz kivételt a nukleáris iparral, mert a nukleáris károkért való felelősségi rendszert modernizáló és egyértelműen a károsultak érdekeit szem előtt tartó legújabb nemzetközi szerződések, így mindenekelőtt az 1963-as bécsi egyezményt módosító 1997-es jegyzőkönyv, valamint a szintén 1997-ben kelt, a további kárfelelősségi alapról szó nemzetközi szerződés mindezidáig még nem lépett életbe, s így a hatályos nemzetközi szabályozás valójában még ma is ugyanott tart, mint több mint másfél évtizeddel ezelőtt, a csernobili baleset ideién.
[20] Különösen vonatkozik ez az előző lábjegyzetben említett bécsi egyezményekre, valamint a szintén a nukleáris károkért való felelősséget szabályozó 1960. évi párizsi egyezményre.
[21] Az állam felelősségének kodifikálásakor a Nemzetközi Jogi Bizottság is ebből a megközelítésből indult ki. Egyesek szerint a Bizottságnak szüksége volt egy olyan elméleti alapra, ezt képezte a "rizikóért való felelősség", amely lehetővé teszi az objektív felelősség kimondását bizonyos jogszerű, de a megfelelő gondosság mellett is a környezetre veszélyt jelentő tevékenységek esetében, s így folytathatók legyenek ezek a káros, de társadalmilag szükséges tevékenységek. Vö. BIRNIE, E-BOYLE, A.: International Law and the Environment. 2nd edition. Oxford University Press. Oxford, 2002. 182.
[22] Ilyenként utal a dokumentum pl. "A szennyezés integrált csökkentése és megelőzése" c. EU direktíva alá tartozó tevékenységekre, valamint az Euratom 96/29. direktívára.
[23] BIRNIE-BOYLE: i. m. 178-179.
[24] Külön kérdés az, hogy ebből a határozatból az államnak a környezeti károkért való felelősségével kapcsolatban milyen általános következtetések vonhatók le, hiszen ebben az esetben egyértelműen az egyik legsúlyosabb nemzetközi jogsértés, az agresszió nyomán keletkező környezeti károkról volt szó.
[25] Vö.: Liability for Environmental Damage and the Report of the UNEP Working Group of Experts. Introductory Article by the Rapporteur Mr. Philippe Sands. In: Compensation for Environmental Damage (ed.: Alexandre Timoshenko). UNEP, Nairobi, 1998. 5.
[26] A biodiverzitás megőrzésére nézve vannak bizonyos közösségi jogszabályok; ilyen a habitats direktíva, a vadmadarakról szóló direktíva I. melléklete. A környezeti kár fogalmának kiszélesítésére utal az, hogy a tervezett direktíva értelmében nem tekinthetők elfogadható kivételnek a habitats direktíva 6. cikkének 3. és 4. bekezdéseiben említett károk.
[27] A vizek tekintetében is szigorít a direktíva-tervezet, miután a WFD 4. cikkének 7. bekezdése által érintett kárt nem fogadja el kivételnek.
[28] Vö. BRÜGGEMEIER: i. m. 86.
[29] FAURE, M. G. and HARTLIEF, T.: Compensation Funds versus Liability and Insurance for Remedying Envronmental Damage. Review of European Community and International Environmental Law, Volume 5. 1996. Issue 4. 321-327.
[30] A jelenlegi gyakorlat szerint a nukleáris létesítmények esetében a biztosítók 10 évnél hosszabb időre nem vállalnak felelősségbiztosítást.
[31] Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a 2001. szeptember 11-i tragikus események - amelyek miatt a biztosítóknak soha nem látott nagyságú összegeket kellett kifizetniük - a terrorista akciók nyomán esetlegesen bekövetkező károkkal kapcsolatos kártérítés és biztosítás kérdéskörének az átgondolását tették szükségessé.
[32] A direktívák jogi jellegével kapcsolatban ld. de BÚRCA, P. C.-G.: EC Law, Text, Cases & Materials. Clarendon Press, Oxford. 1995. 99-101. és 175-176.
[33] Így például a tengerek olajszennyeződéséért való polgári jogi felelősségről szóló 1992. évi londoni egyezmény VIII. cikkében 6 éves elévülési időről rendelkezik.
[34] Ld. a luganói egyezmény 17. cikkének 2. bekezdését.
[35] Vö. a luganói egyezmény 18. cikkének 1. bekezdésével.
[36] Vö. a direktíva 16. és 17. pontjával.
[37] Vö. a luganói egyezmény 18. cikkének 2. bekezdésével.
[38] Ld. a luganói egyezmény 35. cikke 1. bek. c. pontját.
[39] Ilyenként említhető pl. a direktíva 19. pontja, amely leszögezi, a hatáskörrel rendelkező hatóságok bírói eljárást kezdeményezhetnek, hogy bírói intézkedések történjenek annak érdekében, hogy biztosítsák a megelőzéshez, illetve a helyreállításhoz szükséges pénzalapokat, abban az esetben, ha komoly veszélye van annak, hogy azt a környezet károsodásért felelős fél eltünteti.
[40] POOSTCHI: i. m. 332.
[41] Vö. a direktíva-tervezet 20. pontjával.
[42] Vö. BIRNIE-BOYLE: i. m. 191.
[43] BUNDY, R. R.: The Definition and Valuation of Depletion of Natural Resources. In.: Liability and Compensation for Environmental Damage, i. m.
[44] Uo. 65.
Lábjegyzetek:
[1] Lamm Vanda, igazgató, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest; tanszékvezető egyetemi tanár, Széchenyi István Egyetem, Győr. E-mail: lamm@jog.mta.hu
Visszaugrás
