A jogi személyek büntetőjogi felelősségének problémaköre ma nem csupán a külföldi tudományos élet képviselőinek egyre fokozódó érdeklődését váltja ki, hanem a hazai elméleti és gyakorlati szakembereket is foglalkoztatja. Lényeges különbség azonban az, hogy míg külföldön a vita tárgya már nem elsősorban a felelősség létének szükségessége, hanem a felelősségre vonás feltételeinek, az alkalmazandó szankcióknak a meghatározása, addig hazánkban a "kodifikáljuk vagy sem" kérdés megválaszolása. Az a tény, hogy hazánkban a kérdés egyáltalán felvetődött - ugyanúgy, mint a legtöbb kontinentális államban - alapvetően két körülményre vezethető vissza. Az egyik - ismeretesen - a jogi személyeknek, különösen a gazdálkodó szervezeteknek a modern társadalmakban betöltött szerepével kapcsolatos. E szervezetek életünk mindennapi résztvevőivé váltak pozitív és negatív értelemben egyaránt: vásároljuk termékeiket, igénybe vesszük az általuk nyújtott szolgáltatásokat, de egyidejűleg szenvedő alanyai vagyunk az általuk elkövetett jogsértéseknek is. Tény az is, hogy bizonyos típusú jogsértő cselekményeket egyre inkább tipikusan a jogi személyek keretében követnek el (pl. a környezetvédelem, a korrupció, a banki visszaélések, a versenyjog területén) gyakran oly módon, illetve olyan súlyos következményt okozva, hogy az egyéni felelősség megállapítása lehetetlen, illetve a cselekmény tárgyi súlyához képest nem elegendő. A másik tényező pedig a nemzetközi dokumentumokban,[1] illetve általában a nemzetközi tendenciákban keresendő. Talán nem túlzás azt állítani, hogy - bár igen lassan és természetszerűleg nem a büntetőjog egészére, az összes bűncselekményre kiterjedően - egy egységes, vagy legalábbis messzemenően harmonizált kontinentális büntetőjog felé haladunk. Ha ezt a jelenséget a jogi személyek büntetőjogi felelősségének problémájára vetítjük, látható, hogy Európában lassan többségbe kerülnek a szervezetek büntetőjogi felelősségét intézményesen elismerő államok (Franciaország, Hollandia, Belgium, Finnország, Norvégia, Dánia, Spanyolország, Anglia) azzal, hogy az angolszász államokban ez már régóta nem vitatott kérdés. Ezzel szemben viszont a hazai büntetőjoghoz a jogtörténeti hagyományok, illetve az egyes jogintézmények alapján számos szállal kapcsolható Németországban, illetve a Közép-Kelet Európai országokban továbbra is tartja magát az egyéni felelősségre alapozott koncepció, noha ennek eróziója már ezekben az államokban is tettenérhető. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kérdés eldöntése nem csupán egy elhatározás kérdése: évszázadok óta megszilárdult jogelveknek - ha nem is a feladását, de - jelentős mértékű újragondolását igényelné, tehát igen alapos előkészítő munka után lehet állást foglalni akár a felelősség elutasítása, akár annak elfogadása mellett.
Jelen tanulmány kifejezetten a jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi szankciókra koncentrál és ez alkalommal nem foglalkozik a felelősség dogmatikai kérdéseivel, illetve a szervezetek felelőssége ellen vagy mellette szóló érvekkel. Célja elsősorban az, hogy egy vázlatos képet nyújtson ezek szankciók jellemzőiről és a hazai helyzet rövid áttekintésével összehasonlító alapot nyújtson ahhoz a vitához, amely a jövőben a hazai kodifikációról szólhat.
- 230/231 -
"A jogi személynek nincs lelke, amit meg lehetne átkozni és nincs teste, amit ütni lehetne."[2] Coffee ma már klasszikusnak számító megállapítása egészen a '90-es évek elejéig hatással volt a szervezetekkel szemben alkalmazható szankciórendszer jellegére. Ez a hatás elsősorban abban mutatkozott meg, hogy szinte kizárólag csak a pénzbüntetést tekintették az egyetlen megfelelő szankciónak azon az alapon, hogy a büntetőjogi szankciók zöme kifejezetten az emberhez, a természetes személyhez szól, rá kíván hatást gyakorolni. A dolog természetéből adódóan bizonyos, a legtöbb jogrendszerben dominánsnak mondható jogkövetkezmények alkalmazása eleve kizárt pl. szabadságvesztés, közérdekű munka.
Az utóbbi években azonban jelentős változások következtek be, amelynek eredményeként ma már a szankciók meglehetősen széles spektruma áll rendelkezésre. Az új szankciók lényege, hogy nem csupán a már elkövetett bűncselekményre történő utólagos reakciót testesítenek meg, hanem ezek kialakítása, feltételeinek meghatározása az ún. proaktív cél jegyében történik.[3] Vagyis gyakran közvetlenül arra irányulnak, hogy megelőzzék a jövőbeni jogsértő magatartásokat, illetve a minimumra szorítsák azok kockázatát. E szankciók többféleképpen csoportosíthatók, kézenfekvő megoldásnak mutatkozik elsőként a vagyoni hátrányt tartalmazó jogkövetkezmények megkülönböztetése.
1.1. A biztosíték meghatározott pénzösszegnek a bíróság előtt történő letételét jelenti, némely esetben bizonyos feltételek előírásával egyidejűleg. A feltételek teljesítése vagy újabb jogsértés esetén az elkövető elveszíti a letett összeget és újabb - most már súlyosabb - büntetéssel, tipikusan pénzbüntetéssel sújtják. Alapvetően tehát nem hagyományos értelemben vett büntetőjogi szankcióról van szó és alkalmazásának inkább olyan jogrendszerekben van értelme, ahol a közigazgatási- és a büntetőjog nem válik el élesen egymástól. Például Olaszországban bizonyos cselekményeknek csak az ismételt elkövetése valósít meg bűncselekményt, így az első alkalommal történő elkövetés esetén a biztosíték megfelelő szankció lehet az intő-figyelmeztető jellege révén.[4]
1.2. Az elkobzás (gazdagodás elvonása) széles körben elterjedt jogkövetkezménynek tekinthető, olyan országokban is találkozunk alkalmazásának lehetőségével, ahol formailag a jogi személy nem követhet el bűncselekményt, pl. Ausztriában. Hollandiában az elkobzás jogintézménye 1993-ban került be a Btk.-ba. A vonatkozó rendelkezések szerint[5] nem csupán az a profit kobozható el, amely bizonyítottan a szóban forgó bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett, hanem az a haszon is, amely feltételezhetően hasonló vagy esetleg teljesen más bűncselekményből származik. Ebből következik, hogy az elkövetőnek kell bizonyítania, hogy a profitot jogszerűen szerezte (a bizonyítási teher megfordulása). Az elkobzás célja tehát az, hogy elvonja a jogi személytől a jogellenes cselekmény "gyümölcsét", az illegális eszközökkel szerzett profitot, másrészt elkobzás alá eshet a bűncselekmény elkövetése során használt eszköz, a cselekmény eredménye is, hiszen bizonyos dolgok -fegyver, kábítószer - elkobzásának mellőzése a közbiztonságra is súlyos veszélyekkel járhat. Az illegálisan szerzett profit elkobzása nyilvánvalóan nem sérti a jogi személy tulajdoni jogait, hiszen a jogszerűen szerzett vagyona érintetlen marad, így nem tekinthető olyan szankciónak, amely vétlen személyeket, pl. részvényeseket sújtana. Ami problémát okozhat, az az elkobzandó haszon összege, nevezetesen hogy a tiszta hasznot (nyereséget) kell-e figyelembe venni, avagy a bűnös tevékenységből származó jövedelmet; e kérdésben esetlegesen szakértő igénybevétele is szükséges lehet. Az elkobzási eljárás elkülöníthető a közvetlenül cselekvő természetes személlyel szembeni eljárástól, de célszerűségi szempontok a két eljárás egységben történő eljárását indokolják.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
