Sokszor halljuk és magunk is sokszor mondjuk ki azokat a mondatokat, amelyek így kezdődnek: "Ez a mai fiatalság..."; és általában valamilyen negatív megállapítással folytatódnak. Az az érzésünk támadhat, hogy a mai fiatalságot a társadalom nem tartja kellőképpen érettnek, kompetensnek a különböző problémák sikeres kezeléséhez. Általánosan persze elmondható, hogy a huszonegyedik század elején a fiatalság legfőbb jellemzői nem a következetesség, a mértékletesség vagy a felelősségtudat, mégsem méltányos egész generációra hátrányosan megkülönböztető következtetéseket levonni még a többség viselkedéséből sem. Tény, hogy vannak világnézetbeli, hozzáállásbeli problémák, de hinni kell abban, hogy ezeket a nehézségeket a most felnövő generáció képes kezelni a saját és a későbbi nemzedékek érdekében. A fiatalokkal kapcsolatban általam szimpatikusnak tartott egyik nézet szerint "a legnagyobb bűntett ellenük letörni az egyéniségüket, ... kiskorúsítani őket."[1] A kiskorúsított emberképet felváltó nagykorúsított emberkép kialakítása azonban nem csaphat át szabadosságba és az állampolgárok magukra hagyásába. Meg kell találni az ideális, egyensúlyi helyzetet. Ahogy Bernard Show írja e kettősségről: "Az államférfi ne kezelje az állam gyermekeit úgy, mint a sajátjait. [...] De az állam gyermekeinek összessége nem nő fel soha".[2]
Azt sem kell túlságosan sokat bizonygatni, hogy jelenleg Magyarországon valami nincs rendben. A felelősség és a tisztánlátás szempontjából lehet és kell is vizsgálni, kiknek és milyen folyamatoknak, eseményeknek köszönhető e problémás állapot kialakulása, de a közeljövő legfontosabb feladata más. A problémákra megoldást kell találni, méghozzá itt, Magyarországon.
Sok szülő azért várja el gyermekétől a széles körű és eredményes tanulmányok folytatását (különös tekintettel az idegen nyelvek megfelelő elsajátítására), lehetőleg valamely nagy tekintélynek örvendő egyetemen, hogy a fiatal felnővén elhagyhassa az országot, megpróbálhasson letelepedni a "fejlett és rendezett" nyugaton. Csak arra nem gondolnak sokan, hogy saját hazánkban is szükség volna olyan emberekre, akik képesek az országot járhatóbb útra terelni. Ha a leendő értelmiség nagyobbik hányada külföldre "menekül", Magyarország még hosszú évtizedekig zuhan a gazdasági-politikai válság végtelen mélységeibe. A kérdés: miért nem hisznek abban a fiatalok (és szüleik), hogy Magyarország határain belül is van kiút a jelenlegi állapotból?
Az emberek mindennapjait, gondolkodását, tetteit számos aktor befolyásolja, ezek közül a legfontosabbak a gazdasági és a civil társadalmi tömörülések, a tudomány és a művészetek, a vallások, a médiumok, a politika és egyes politikai eszmék, törekvések. Az aktorok sorából jelen dolgozat a politikát emeli ki, és tekinti a problémamegoldás kiindulópontjának. E tág kategórián belül pedig a hazai politika vizsgálatára kerül sor annak fényében, hogy valamely ország politikája a globalizáció megállíthatatlan folyamatában is különösen erős hatással van az adott ország polgáraira.[3]
A problémák kezeléséhez azonban azt a további tényt kellene elfogadnunk, hogy a Nyugat sem tökéletes. Miért tűnik mégis úgy, hogy valamit jobban csinálnak? Nyugaton is vannak problémák a gazdasági-politikai-igazgatási rendszerrel (gondolhatunk akár a helyenként túlbonyolított francia modellre, az olaszországi botrányokra, az angol tradicionális rendszer egyes problémáira, az Obama-rendszer népszerűségvesztésére az Amerikai Egyesült Államokban stb.), vannak generációs problémák is; vannak ellentétek, tüntetések, egyszóval vannak Nyugaton is problémák. Ezért nem szerencsés Magyarországot más országokkal úgy összehasonlítgatni, hogy a nyugatot tökéletes mintának tekintve mondunk ítéletet hazánk fölött. Van ugyanis valami, amit nem tud senki megváltoztatni, és ami a problémák bölcsőjének tekinthető: a történelem.
A történelemnek a jelen társadalmára, a gazdasági, kulturális, és jogrendszerre, valamint a politikai rendszerre gyakorolt hatását nehéz volna megkérdőjelezni, elég, ha arra az Eörsi Gyula által megfogalmazott tételre gondolunk, amely szerint a (magánjogi) jogrendszer minősége minden államban jelentős mértékben függ például a polgári forradalom minőségétől, szerencsésebb vagy szerencsétlenebb időzítettségétől - és e tétel szerint a magyar rendszer nem ideális módon alakult át 1848 után.[4] A jogrendszernek
- 219/220 -
a politikai rendszerre gyakorolt hatását, és Eörsi elméletének a politikai rendszerre való kiterjeszthetőségét pedig aligha kérdőjelezhetjük meg.
Magyarország problémáira, amelyek történelmünkből erednek - gondolva egészen a legközelebbi múlt (a rendszerváltás, -változás vagy -változtatás[5] óta eltelt két évtized) ballépéseire is -, csak Magyarországon lehet megoldást találni. Ehhez azonban szükség van a politika központi intézményei, illetve a politikusok közreműködésére, példamutatásra, valamiféle belső rendre, ami aztán kihathat azok szűkebb és tágabb környezetére is. Ezt a rendet pedig kizárólag a magyar politikai élet megváltoztatásával lehet megteremteni. Csak ezután lehet stabil felszálló pályára állítani a gazdaságot és rendet teremteni a társadalmi élet minden más területén is. A politikai élet reformjához azonban szükség van és mindig is szükség lesz a politikával különböző mértékben és minőségben foglalkozó emberekre, hiszen az egyének és az általuk alkotott közösségek a politikai kultúra elsődleges hordozói.[6] Az egyének által hordozott politikai kultúra pedig megint csak a történelemben gyökerezik.[7]
Annak a kérdésnek megválaszolásához, hogy miért az egyének felől közelítsük meg a politikai problémák megoldásának kérdését, először Földvári József egyik büntetőjogi elméletét kell kiterjesztenünk a politika területére: elfogadhatjuk annak az állításnak helyességét, miszerint a politika legnagyobb részben a büntetőjogi terminológiában is használt "cselekmények" összessége, vagyis leegyszerűsítve: döntés (pszichikai mozgás), és ebből adódó cselekvés (testi mozgás). Cselekmények elkövetésére pedig kizárólag természetes személy (tehát ember) képes.[8] Mindez azt jelenti, hogy a politikát vizsgálni és reformálni egyaránt a polgárok irányából lehet és kell. (Azt természetesen nem kérdőjelezhetjük meg, hogy a politika működése valamilyen rendszert - politikai alrendszert - képez, és ez is hat más elemekre.)
Szintén a politikának az egyének irányából kiinduló vizsgálatát nevezi meg Thomas Hobbes, mint a politika megismerésének módját. Ahogy Ádám Antal írja: "Felfogása szerint az alkotórészek ismeretéből érthető meg a bonyolultabb test működése. A politikai test megértésének kulcsa ennek alapján az egyes ember természetének megismerése."[9]
Sajnos a napjainkban tevékenykedő politikai elit (jelen szövegkörnyezetben kimondottan a jövedelmüket politikusi tevékenységgel keresőkre, országgyűlési képviselőkre, pártvezetőkre, megyei és városi vezető politikusokra stb. szűkítve) annyira megosztott és néha elvakultan dogmatikus, hogy ki kell mondani: az új politikát csak új nemzedék testesítheti meg. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a jelenlegi politikai elitnek nem kellene tennie a változásért. A jelenlegi elit feladata a terep előkészítése a következő generációk számára, a problémák további elmélyülésének megakadályozása.) A fiatalság jelentős része azonban elzárkózik a politikától, az ugyanis a közvéleményben már nem egyszerűen "úri huncutság", hanem egyfajta kollektív bűncselekmény, amelyből jobb kimaradni. Saját felmérésem mellett tanulmányok[10] is igazolják, hogy a politika elemeinek megítélése a rendszerváltás után nem javult jelentősen a fiatalok körében. A kérdés: miért van mindez így, és mit lehet tenni a változásért? További probléma, hogy működésével a korábban megnevezett aktorok némelyike is növeli a politikai döntéshozók és az érintettek között feszülő távolságot, ahogy ezt Szabó Gábor is kifejti.[11]
Annak ellenére, hogy gyakran hallani a politikával valamilyen módon összefüggésbe hozható bűncselekményekről és egyéb, bűncselekménynek nem minősülő normasértésekről, a politikát nem vonhatjuk e két fogalom alá. Bár létezik a politikai bűncselekmények köre, vannak a politikához vagy a politikai szereplőkhöz kisebb-nagyobb mértékben köthető nem kifejezetten politikai bűncselekmények és normasértések, sőt, a politika egyes folyamatai egészként is lehetnek jogellenesek vagy más normába, például erkölcsbe ütközők; ám a politika (véleményem szerint) legelfogadhatóbb definíciói tárgyuk rendeltetését sohasem jog- vagy társadalomellenes cselekményekben látják. Éppen ellenkezőleg, a jó politika a társadalmat szolgálja - ezzel máris hiányzik a bűncselekmények egyik fontos ismérve, a társadalomra veszélyesség. Az persze már egy másik kérdés, hogy jól működik-e a politika.
Ha elfogadjuk, hogy a politika többé-kevésbé leírható cselekmények sorozata (helyesebben talán összessége), akkor Földvári József elméletéhez visszatérve beláthatjuk, hogy a politikát emberek alakítják (méghozzá egyénenként különböző formában és mértékben), hiszen cselekményeket - és így bűncselekményeket is - csak emberek követhetnek el. Ha tehát a politikával összefüggésbe is hozhatók bűncselekmények és más normasértések, azok elsősorban az elkövető személyéhez kapcsolódnak, nem a politika jelenségéhez.
Persze a politikai közeg, a politikai kultúra és egyes politikai folyamatok befolyásolhatják az emberek normakövető vagy normasértő magatartását, de e jelenségek hátterében ismét egyének állnak, mint
- 220/221 -
a közeg kialakítói, a kultúra legfőbb hordozói (és kialakítói), valamint a folyamatok irányítói. Végső soron tehát valamennyi említett politikai jelenséget visszavezethetjük az emberre, mint a jelenségek forrására. Annál is inkább így van ez, mivel a politika (akár az állam, a hatalom, az uralom, az érdek, az érték, a kommunikáció, vagy más jelenség irányából közelítjük meg fogalmát) feltételezi emberek létét és kapcsolatát (emberek kapcsolata nélkül nincs állam, nincs politikai értelemben vett hatalom és uralom, nincs jog; egyáltalán társadalom és társadalmi jelenségek sincsenek - a politika pedig társadalmi jelenség). Az ember tehát előbb volt, mint a politika, ő alakította ki és tette olyanná, amilyen.
Amennyiben tehát a felnövő fiatal generáció politikához fűződő kapcsolatának vázolt problémáit összegezni kívánjuk, az a már érintett következtetés vonható le: mélyen a politikai kultúrában létezik olyan "legfőbb probléma", amely meghatározza a politikával kapcsolatos további problémákat is. Arról van itt szó, hogy az emberek nem tudják, mi is az a politika, félreismerik azt, és olyan jelenséggel azonosítják, amely - véleményem szerint - egyenesen ellentétes a politika rendeltetésével.[12] Ennek csak egyik szegmense a Raymond Aron által is elemzett policy-politics dichotómia[13] meg nem értése, amelynek egyik oka, hogy a magyar nyelvben mindkét kifejezést politikának fordítják.[14]
Kiindulópontom az, hogy a politika legjobb definíciója máig az "eredeti" arisztotelészi fogalom, amely szerint a politika az állam (városállam) ügyeivel, azaz a közügyekkel való foglalkozás. Úgy vélem, ebből a meghatározásból megfelelő módszerekkel levezethető a legtöbb elismert politikafogalom. Nem véletlenül nevezi Bayer József a politikai gondolkodás története legnagyobb hatású művének[15] Arisztotelész Politikáját. A lényeg, hogy ma sokan nem az állam ügyeit, azok intézését látják a politikában, hanem úgy vélik, a politika az a kaotikus állapot, cselekménysor, ami ma[16] Magyarországon tapasztalható. Véleményem szerint azonban a mostani hazai állapotot, működést nem szabad a politika szóval leírni, ezt csak megfelelő fogalom hiányában tehetjük. Politika ezek szerint Magyarországon jelenleg nincs. Ha valaha volt is, azóta eltorzult, és megszűnt politika lenni.
Ezt a helyzetet leginkább a közigazgatástanban jelentkező, de tárgya folytán a politikához is szorosan kapcsolódó bürokrácia-bürokratizmus problémához hasonlíthatjuk.[17] A mai magyarországi "nem politikát" úgy nevezzük tévesen politikának, mint a bürokratizmust bürokráciának.[18] E példa megemlítése azért is tűnik helytállónak, mert a bürokrácia szorosan kapcsolódik a politikához például Max Webernél,[19] Pokol Béla pedig a politikai demokrácia egyik nagy problémájának a politika túlbürokratizálását tartja.[20]
Az emberek tehát elfordulnak a politikától, mert félreismerik azt. Ezen úgy kell változtatnunk, hogy a fiatalokkal megértetjük, mi is valójában a politika, a legnemesebb társadalmi aktivitás, amelynek tudománya a legnemesebb társadalomtudomány.[21] Ha ez sikerül, a mai fiatalok már nem fogják gyermekeiket elszigetelni a politikától, így idővel (bár ez kétségtelenül évtizedeket jelent) az egész társadalom megismeri a politika valódi arcát, ez az ismeret beépül a politikai kultúrába, és alkalmas lehet arra, hogy a "nem politikát" politikává alakítsa át.
A politikai kultúrát tehát a politikához való hozzáállás milyensége idővel nagymértékben megváltoztathatná, de ennek a változásnak egyszerre két színtéren, a politikai intézményrendszeren belül és azon kívül is, tehát a politikai elit (jelen dolgozatban kimondottan a jövedelmüket politikusi tevékenységgel keresők, országgyűlési képviselők, pártvezetők, megyei és városi vezető politikusok stb.) körében és a politikával csak távolabbi kapcsolatban álló állampolgárok körében egyaránt le kell zajlania. A helyzet nehézsége, hogy a két átalakulás külön-külön valószínűleg nem is tudna (releváns méretekben) végbemenni. A fizika törvényeinek analógiájára az átalakulásban megkésettebb szektor ugyanannyira visszafogná a folyamatban előrébb járó szektort, mint amennyire ez utóbbi húzná maga után az előbbit. Bár úgy tűnik, az úgynevezett politikai elit (a korábban meghatározott értelemben - itt pedig a politikai intézményrendszeren belüli szektor) és a civil társadalom (mindenki, aki nem vesz részt a politikai irányításban, vagy nem politikusként teszi azt, hanem például gazdasági vezetőként - jelen bekezdésben a politikai intézményrendszeren kívüli szektor, melynek tagjaira igaznak fogadom el Jerzy Szacki kritériumait: önálló gondolkodás, civil kurázsi, önkéntes együttműködés, spontaneitás, tolerancia, pluralizmus stb.[22]) között hatalmas szakadék húzódik, a két fél egyaránt a társadalom szerves része. Az igazgatás fogalma felől közelítve meg a kérdést - hiszen igazgatás nélkül nincs szervezet[23] -, bár a két szféra közötti szakadék meglétét továbbra sem tagadjuk, meg kell említenünk, hogy
- 221/222 -
az igazgatás alanya az állami igazgatás[24] esetén is része az igazgatás tárgyának, tehát a nép hatalmát és akaratát képviselő személyek maguk is a nép körébe tartoznak.[25] Ha ez nem volna így, a társadalom és vele az állam szervezete megbomlana. A látszólagos kettészakadás mögött így meghúzódik az egységesség követelménye, a politikai elit a társadalom része marad, csak azon belül különül el, és tart némi távolságot a társadalom civil szférájától (e távolságot a két csoport különböző szempontok alapján és gyakran ellentétes előjellel hol csökkenteni, hol növelni szándékozik). A politikai rendszert ezért (is) csak együttes erővel tudják működtetni, miközben a köztük lévő kapcsolat (és így az említett távolság) jelentős mértékben befolyásolhatja a rendszer működésének minőségét, stabilitását és mindenekelőtt konszolidáltságát. Ezt az egységesülést azonban némileg hátráltatja a döntések és a felelősség kapcsolatát megbontó (nemzeti és nemzetközi szinten is jelentkező) technokratizálódás.[26]
A kettős átalakulás két szálán egymást gerjesztő folyamatok helyezkednek el. A politikai intézményrendszer működésének belülről történő átalakulása önmagában nem elegendő, mert ha a rendszeren kívüli (civil) elemek nem értik, és nem tudják értékelni, minősíteni a belső változást, ugyanúgy elzárkóznak a politikától mint korábban. Ez pedig megszüntetheti a társadalom részéről a politikai elitre kifejtett erkölcsi nyomást, és a politikai elitet semmi nem fogja a helyzet megváltoztatására ösztönözni, hiszen - mint a világ megannyi pontján tapasztalhatjuk -, amíg nem szorít eléggé a cipő, addig lehet hordani. A politikai elitnek a társadalmon belüli - már vázolt - viszonylagos elkülönülése pedig éppen ahhoz elegendő, hogy a politikai elit tagjainál bizonyos előnyök jelentkezése kizárja azt az ellenállást saját tetteikkel szemben, amelyet egyébként a társadalom tagjaiként (mint igazgatottak) éreznének.
Természetesen önmagában a külső elemek hozzáállásának megváltozása sem elegendő, hiszen a politikai élet fő alakítói mégiscsak az intézményrendszeren belül helyezkednek el. Ráadásul, ha a belső átalakulás nem megy végbe, a külső elemek továbbra is úgy gondolják, hogy jobb nem részt venni a politikai folyamatok alakításában. Ez a jelenség egyrészről negatívum, hiszen képes megállítani vagy legalábbis lelassítani a szükséges átalakulást, ugyanakkor pozitívum is, mert bizonyos mértékig meggátolja, hogy a civil társadalom politikai elégedetlensége egy kormányzati ciklusban szüntelen ellenálláshoz vezessen.
Az elsődleges feladat tehát az, hogy a politikát, ami nagyban képes befolyásolni mindennapi életünket, megértessük az emberekkel. Ezt kell követnie a belső és külső hozzáállás megváltozásának, méghozzá úgy, hogy a belső átalakulásnak kell először megkezdődnie, ugyanis ez sokkal nagyobb mértékű átalakulást indukálhat a külső tényezők hozzáállásában, mint a külső hozzáállás változása a politikai elit döntéseiben, tetteiben. Fontos azonban, hogy a külső hozzáállás változása is minél előbb kezdetét vegye.
Mint folyamat, a szükséges belső átalakulás bizonyos lépések összességeként (szándékosan nem sorozatról beszélünk) kell, hogy megjelenjen. E lépések taxatív felsorolása és sorba rendezése nem könnyű feladat; azok között átfedés lehet, így éles elhatárolásuk -véleményem szerint - indokolatlan. Az ésszerűség mégis megkívánja, hogy a leglényegesebb elemeket megnevezzük, és ezeket valamiféle logikai rendbe is soroljuk.
A belső átalakulás első lépése lehet a politikai gondolkodás megváltozása. A politizálás célja nem a személyes tekintély és hatalom növelése, hanem az ország, az állampolgárok érdekeinek felismerése és képviselete. Mint már korábban szó volt róla, ez nem jelenti a hatalomért folytatott harc megszűnését, csak azt, hogy a politikai szereplők kizárólag olyan hatalom megszerzésére törekednek, amelyet az alkotmányos demokrácia keretei (főként az Alkotmány) nekik szánnak, és ezt a hatalmat ugyanezen keretek által meghatározott módon gyakorolják.[27] E lépés fontosságát támasztja alá Bayer József megállapítása, miszerint már Arisztotelész leszögezi, hogy "a politikusi okosság semmi az erkölcsi erények nélkül".[28]
A második fontos lépés a politikai ellenségkép eltűnése. Anélkül, hogy bal- és jobboldal vagy kormány és ellenzék eltűnne, a politikai személyek, csoportok, intézmények közti ellenségeskedésnek véget kell vetni. Ésszerű, nyitott kormányzásra és konstruktív ellenzékiségre van szükség; arra, hogy az ellenzék képes legyen támogatni a kormány ígéretes kezdeményezéseit, és a kormány is bevegye programjába az ellenzék megvalósításra érdemes indítványait. Biztosítani kell a politikai eliten belüli csoportok közötti kommunikációt. E kommunikáció hiányát (is) nevezte Agárdi Péter a rendszerváltozás utáni politikai kultúra mélypontjának[29] 2001-ben, és a helyzet azóta is látványosan romlott.
Harmadszor: a politika világából ki kell iktatni a mindenáron ellentmondani akarást és azt az elnyomónak, antidemokratikusnak beállított politikai ellenfelekkel szemben mindenáron megjelenő dacos ellenszegülést, amelyet az irodalomtudományban Ady Endre kapcsán "mégis-morálnak" nevezünk,[30] a kizárólagosság hangsúlyozását, a nyilvánvalóan megvalósíthatatlan elemeket tartalmazó felülígér-
- 222/223 -
getési versenyt és a nyilvános lejáratás módszerét. Itt is szükséges leszögezni, hogy a tisztességes és alkotmányos elveket követő verseny a politikában megengedett, mi több, szükséges. Ahogy a magánigazgatásból kiindulva a New Public Management irányzata szerint a közigazgatásban meg kell teremteni a piaci vagy legalább kvázi-piaci környezetet, a versenyt,[31] ugyanúgy a közigazgatással szorosan összefüggő politika működését is hatékonyabbá teheti a verseny, amelynek itt is lehetnek piaci - például gazdaságossági - indíttatásai. A határ természetesen a tisztességesség, a gazdasági szempontoknak is a közérdeket, az állam, a nép gazdasági érdekeit kell szolgálniuk, nem a politikai elit saját érdekeit.
Negyedszer: a politikai rendszer stabilitását veszélyeztető jelenségek ellen minden politikai oldalnak (legyen az országban kettő, három vagy bármennyi politikai oldal) együttesen, határozottan, de csak a szükséges mértékben és a megfelelő eszközökkel kell fellépnie.
Ötödször: a politikai elitnek törekednie kell arra, hogy a társadalom minél pontosabb képet kapjon a politika folyamatairól, az eredményekről, a tervezett lépésekről; valamint arra, hogy megfelelő eszközökkel a civil társadalom minél szélesebb rétegeinek támogatását elnyerje. Ez a politikai eliten kívülre irányuló kommunikáció, a publicitás kérdése, melyben kiemelkedő szerepe lehet a médiának.[32] Szükség van továbbá a már említett technokratizálódás káros következményeinek enyhítésére.[33]
Egyre több helyen hallhatjuk, olvashatjuk azt az évtizedekkel ezelőtt megjelent véleményt, miszerint a média az úgynevezett "negyedik hatalmi ág". Ez a megállapítás, bár - véleményem szerint - erkölcsileg és alkotmányjogilag sem helytálló, jól kifejezi a médiának a társadalom életében betöltött szerepét, azt a jelentőséget, amely miatt a politika kapcsán is beszélni kell a médiáról. Helyesebb azonban azt mondani: a média hatalmi tényező.
Erkölcsileg helytelen a médiát közhatalmi ágként definiálni, mivel a média feladata a világban zajló események tényszerű, valósághű közvetítése, és eszerint a médiának nem állhat hatalmában az emberek manipulálása (ez ugyanis hatalommal való visszaélés, és mint ilyen, erkölcsellenes magatartás), semmilyen formában sem. Tény ugyanakkor, hogy a média sem képes a világban zajlódó és az adott kérdésben releváns valamennyi esemény, jelenség vagy információ megismerésére és közvetítésére. Így már önmagában annak eldöntése, hogy a média miről számol be, és miről nem, egyfajta szubjektív értékítélet, és legalábbis közvetve (akaratlanul) manipuláció. Probléma továbbá, hogy a média - gazdasági szempontokból is - az abnormális és atipikus jelenségek bemutatását preferálja.[34] (A média nyilvánvaló magángazdasági jellegű érdekei is éppen amiatt nem mondanak ellent a politikában megjelenő verseny szükségességéről fentebb elmondottaknak, mivel a médiát nem tekinthetjük államhatalmi ágnak.)
Alkotmányjogi szempontból - úgy vélem - még nyilvánvalóbb, hogy a média nem tekinthető közhatalmi ágnak, ugyanis a Magyar Köztársaság Alkotmánya[35] erre nem utal, és a média nem alkalmazhat közhatalmi kényszert.
A média hatalmi ágként való definiálásának elvetése ellenére azonban nyilvánvaló, hogy a média a politikai ügyekben is releváns tényező. A már említett értékválasztás, a közvetítés jellege, stílusa, kicsengése, esetleges nyílt értékelése, és a hallgatás is igen komoly befolyásoló erővel bír a civil társadalom körében. Fontos lenne ugyanakkor, hogy a média független tudjon maradni az egyes politikai oldalaktól, irányzatoktól, pártoktól, mert csak így képes a rendeltetésének megfelelően működni. (Az a nyilvánvaló helyzet pedig, hogy a média komoly politikai befolyás alatt áll, és Pokol Béla szavaival élve "a politika is túlmediatizálódik"[36] - pártokhoz nyilvánvalóan közel álló sajtótermékek, az állami televízió mindenkori "magától értetődő" befolyásoltsága stb. -, szintén azt a véleményt erősíti, amely szerint a média nem válhat "negyedik hatalmi ággá", hiszen ez az állami hatalommegosztás alkotmányos elvét sértené.)
A belső átalakulásnak két nagyon fontos hatása lehet. Az egyik a már említett, a külső hozzáállás megváltozását indikáló hatás. A másik az a magától értetődő hatás, hogy a magyar politikai elit képes lehetne megoldást találni a gazdasági-társadalmi-politikai problémákra. Szolidárisabb politikai elit mellett a különböző politikai szereplők nagyobb figyelmet fordíthatnának a feladataikra, és kevesebb anyagi tőkét a belpolitikai civódásokra, a hatalom megszerzésére. Példát mutathatnának saját politikai utódjaiknak, a gazdasági és szolgáltató szférában tevékenykedőknek, az egész társadalomnak.
Összességében tehát a politikai rendszer működése hatékonyabbá válhatna, és a társadalom részéről nagyobb támogatottságot élvezhetne a politikai elit. E tényezők pedig képesek lehetnek folyamatosan gerjeszteni egymást, és minőségében megváltoztatni a magyarországi politikai kultúrát. A politikai kultúra ezek után visszahat a politikai rendszerre, melynek minőségi változása az egész társadalmi rendszer működését pozitív irányba befolyásolja, hiszen előbbi az utóbbi egyik nagy alrendszere.[37]
- 223/224 -
Akárcsak a belső átalakulásnál, a külső átalakulásnál is a politikai gondolkodás megváltozása az első és legfontosabb pont. Törekedni kell a politika megismerésére és a politikai rendszer működésének támogatására. Ez fontos feltétele a politikai elit rekrutációjának is, amely egyébként a politikai pártok egyik legfontosabb (a politikai pártoknak más társadalmi szervezetektől történő elhatárolásánál is jelentős) funkciója. Itt tehát a külső és belső átalakulás egyik kapcsolódási pontjával találkozunk. A külső átalakulás előfeltétele a sikeres rekrutációnak, hiszen a politikával hivatásszerűen az a személy akar és tud igazán foglalkozni, akit a politika érdekel, vonz, nem rémít el. Az, hogy a politikai elit rekrutációja a fennálló, és korábban már vázolt állapotok, így elsősorban a politika mai magyarországi általános megítélése ellenére folyamatos, és nagyobb zavaroktól mentes, nem mond ellent a bekezdés korábbi részében elmondottaknak. Úgy vélem ugyanis, hogy manapság sok esetben nem a politika mint a legnemesebb társadalmi aktivitás iránti érdeklődés, az állam, a nép ügyeiben, ezek érdekében való eljárás mint nemes közszolgálat vonzza a politikai pályára indulókat, hanem a mai magyarországi politika (amelyet korábban már "nem politika" névvel illettem) által biztosított egyes vagyoni és egyéb lehetőségek. (E lehetőségek társadalmi megítélése nem könnyű, feltehetőleg a jogszerű és jogellenes, mint fehér és fekete mező határán elhelyezkedő keskeny szürke sávba esnek - akárcsak a joggal való visszaélés -, időnként azonban egyértelműen átcsúsznak a fekete (a jogellenes) tartományba.[38])
Másodszor: mivel a politika a mindennapi életre is nagy befolyással bír, a civil társadalomnak az Alkotmány által biztosított minden formában részt kell vennie a politikai rendszer működtetésében, stabilizációjában. Bár a politikai részvétel (értve itt ezalatt az állampolgári részvételt, tehát a közvetlen hatalomgyakorlást, a választásokon, népszavazásokon való részvételt[39]) alkotmányos jog, nem pedig alkotmányos kötelezettség,[40] a társadalom tagjaként az állampolgár felelősséggel tartozik azért a közösségért, amelynek tagja, a politikai részvétel tehát, különösen, ha a belső átalakulás folytán a politika már "megtisztult", erkölcsi kötelezettség. Felmerülhet persze a politikai részvétel jogi kötelezettséggé tételének kérdése is, ahogy arra Görögország szolgál példaként, ám a választási részvételi arányok idővel - legalábbis részben - ott is megdöntötték a szóban forgó norma kötelező erejét. Bár a részvételi arányok Görögországban relatíve magasak, a 100%-tól ott is igencsak messze járnak. Feltételezhető továbbá, hogy a magyarországi "politika" jelenlegi megítélése mellett egy ilyen, a politikai részvételt kötelezővé tevő rendelkezés igen komoly ellenérzést váltana ki az emberekben, hiszen a távolmaradás is egyfajta véleménynyilvánítás, melyhez az állampolgárnak éppúgy joga van, mint a részvételhez.
A politikai részvétel úgynevezett konfliktusos elméletével[41] szöges ellentétben mégis úgy vélem, az ideális részvételi arány a lehető legmagasabb részvételi arány. Ahogy azonban a fent említett görög példa is mutatja, ezt a magas részvételi arányt nem lehet jogszabályi szigorral elérni, a részvételnek meggyőződésből kell fakadnia, ezt pedig a politikai kultúra fokozatos megváltozásával (véleményem szerint fejlődésével) kell és lehet elérni.
Harmadszor: ha a politikai rendszer működése nem megfelelő, a civil társadalomnak is meg kell tennie mindent a helyzet megváltoztatásáért, de csakis a megfelelő alkotmányos keretek között, a jogos védelem[42] alapelvét szem előtt tartva, tehát aránytalan kár okozása nélkül, és kizárólag a probléma elhárításáig.
Itt merülhet fel a politikai részvétel egyik rendkívüli formájának, a polgári engedetlenségnek a kérdése, amelyre szintén vonatkoznak az előbb elmondottak. Továbbá, mivel a polgári engedetlenség jogellenes magatartást foglal magában, alkalmazása nem válhat általános gyakorlattá, reflexszé, és legalább ennyire fontos kitétel, hogy nem valósíthat meg joggal való visszaélést[43] sem. Az erőszakmentesség és a lelkiismereti alap azonban ellensúlyozzák a jogellenességet oly mértékben, hogy a polgári engedetlenségként megjelenő ellenállás ezáltal társadalmilag elfogadhatóvá (mi több, esetenként egyenesen szükségessé) válik.
A külső átalakulással mindenekelőtt csökkenteni lehet a társadalmi feszültséget. A másik nagyon fontos hatása, hogy gerjesztheti a kellő belső átalakulást, és képessé válik kontroll alatt tartani azt. A politikai életben való aktív részvétel növeli a civil társadalom tagjainak kompetenciaérzését, és segít nekik megismerkedni lehetőségeikkel. A támogatás biztosításával az állampolgárok nagyarányú részvétele növeli a közigazgatásban tevékenykedők szükséges önbizalmát, legitimációs hatása van és bizalmat ébreszt a politikai elitben a civil szféra irányában is.
A külső átalakulásnak ezenkívül nagyon fontos szerepe van a felnövekvő generációk nevelésében, hiszen konszolidáltabb politikai viszonyok között szocializálódó nemzedék már képes lehet ösztönösen is azt az utat járni, amelyet elődeiknek még tanulással kell magukévá tenniük. Mindezek mellett a külső átalakulás által követett és igazolt belső átalakulás
- 224/225 -
együttes sikere a magyar társadalom nemzetközi elismertségét is növelheti. Ez különösen fontos abból a szempontból, hogy Magyarország helyzete megerősödjön a különböző nemzetközi szervezetekben és együttműködésekben, így mindenekelőtt az Európai Unióban, és mielőbb csatlakozhassunk az eurózónához.
Az előbbi fejezetekben már szó esett arról, hogy a politika olyan társadalmi megnyilvánulás, amelyet egyetlen ember sem zárhat ki az életéből. Mi több, véleményem szerint az embernek törekednie kell a politika lehető legteljesebb megismerésére és a politikában való aktív részvételre. Ehhez képest "politikai inaktívnak" tekinthető a választópolgárok több mint 25%-a (akik nem vesznek részt rendszeresen a választásokon), továbbá "politikai névtelenek" tömegeiről hallani (a választópolgárok mintegy 20%-a), és a választások, népszavazások részvételi arányai is kiábrándítóak - akkor is, ha a sokat emlegetett és gyakran utánozni próbált Nyugat-Európában (sőt a már említett Görögországban) sem találkozunk 90-100%-os részvételekkel.
Tény, hogy mind az országgyűlési, mind az önkormányzati választások részvételi arányai növekvő tendenciát mutatnak (kisebb kiugrásokkal - mint az 1998-as országgyűlési választások első fordulójának 56,26%-os részvételi aránya), és ebből talán arra is következtethetünk, hogy egyre nagyobb arányban jelennek meg az urnáknál az első alkalommal szavazók, ugyanakkor a választástól távolmaradók száma rendre meghaladja a kettőmillió főt. Az EU-népszavazás (2003) és az Európai Parlamenti választások (2004) részvételi aránya egyaránt 50% alatt maradt (igaz, az EP-választások részvételi arányai Európa-szerte folyamatos csökkenést mutatnak); a népszavazások közül pedig az 1989. novemberi népszavazás 58,04%-os részvétele a legmagasabb, ezenkívül is csak a 2008. márciusi népszavazás részvételi aránya haladta meg az 50%-ot (50,42%). 1990 júliusában a köztársasági elnök megválasztásának módjáról szóló népszavazáson például a szavazásra jogosultak 13,98%-a jelent meg. Az a tény is kétségbeejtő (vagy legalábbis elgondolkodtató), hogy az érvénytelen szavazatok aránya rendre meghaladja a 0,5%-ot, de arra is volt példa, hogy ez az arány meghaladta az 5,6%-ot (1989-ben - akkor ez több mint 250 000 érvénytelen szavazatot jelentett).[44]
A fenti adatok alapján - különösen, ha nemzetközi összehasonlításokat végzünk[45] - azt mondhatjuk ugyan, hogy a helyzet nálunk sem rosszabb mint Nyugat-Európa országaiban, úgy vélem azonban, hogy olyan politikai rendszer mellett, ahol az állampolgároknak igazából négyévente van lehetőségük közvetlenül részt venni a döntéshozatalban, joggal látunk problémát abban, hogy a választók tömegei még ilyenkor is távol maradnak a politikától. Erre a problémára pedig nem lehet mentség az, hogy e folyamat Magyarország határain kívül is jellemző.
A választásokon és népszavazásokon tanúsított passzivitás tehát azért nagy probléma, mert ezek az adatok arra világítanak rá, hogy amikor a civil társadalomnak lehetősége nyílik véleménye kinyilvánítására és a politikai-társadalmi-gazdasági folyamatok befolyásolására, csaknem minden harmadik ember tétlen marad. Ezt persze fel lehet fogni véleménynyilvánításként (akár negatív véleményként, akár az elégedettség jeleként), de a magyar politika története bebizonyította már, hogy a passzív agresszivitás (erőszakmentes, passzív ellenállás) nem képes eredményeket felmutatni. A néma tiltakozást az, aki ellen szól, könnyen beletörődésnek, megadásnak festheti le mások előtt, és az ellene irányuló magatartást használhatja fel pozíciójának megszilárdítására. (Le kell ugyanakkor szögezni, hogy a passzív agresszivitás (mint passzív ellenállás) elvetése nem a forradalmiaskodás óhaját jelenti, hanem a demokratikus részvétel megvalósulását.)
Sajnos arra is láttunk példát bal- és jobboldalról egyaránt, hogy a politikai rendszer belső szereplői egy-egy népszavazás alkalmával inaktivitásra szólították fel a civil társadalmat. Úgy gondolom, modern demokráciában ez a magatartás bármely párt részéről elfogadhatatlan. A passzivitás pedig időnként frusztrációba csap át, és ilyenkor a tömegek az utcára vonulnak. Ezzel önmagában nem is volna probléma, ha az ilyen megmozdulások megmaradnának békés keretek között, vagy legalább a polgári engedetlenség keretei között. Magyarországon azonban az elmúlt években ilyen jellegű önmérsékletet nem minden vitás esetben tapasztalhattunk.
Az aktív politizálásnak a legitimáció szempontjából is fontos szerepe van. A legitimitás mérése a passzivitás magas foka mellett nehéz, különösen, mivel a passzivitás oka is rengeteg tényező lehet. Egyszerűen bizonyítható matematikai tény, hogy a leginkább reprezentatív mérés akkor végezhető, ha a vizsgálatban minden lehetséges alany részt vesz, tehát a választás eredménye akkor tükrözi leginkább a nép akaratát, ha minden jogosult elment szavazni. A fenti elmélettel szemben felvethető kritikaként az, hogy adott esetben a választópolgár egyik választható lehetőséget sem tartja megfelelőnek. Ez a kritika a magyar "politika" mai állapotában ugyan még valószínűleg helytálló, úgy vélem azonban, hogy az említett belső és külső politikai átalakulás megtörténte után a politika képes lehet választ adni
- 225/226 -
az állampolgároknak azokra a kérdéseire, amelyek alapján a választó meghozza döntését a választás során. Ebben az esetben pedig már - ahogy arról korábban szó esett - az állampolgár erkölcsi kötelességének tekinthetjük a társadalommal szemben, hogy megjelenjen a választásokon.
Az eddig elmondottak alapján egy további kikötés megtétele szükséges. Elengedhetetlen a kiskorúsított emberkép felváltása a nagykorúsított emberképpel. Ez egyben azt is jelenti, hogy a választópolgárt racionális döntés meghozatalára képes alanynak kell tekintenünk, aki a döntéséhez szükséges információkhoz hozzájuthat, képes azokat értékelni, és érékelésének megfelelően döntést hozni. El kell tehát vetnünk azt az egyes jogszociológusok által hangoztatott nézetet, miszerint a választás során a "választópolgár részéről racionális magatartás" (helyesebben állapot) a tájékozatlanság.[46] (Ugyanezen kritika érvényes a politikai döntés résztvevőire, tehát az országgyűlési képviselőkre is, akiknél egyes szociológusok szerint szintén racionális magatartás - vagy állapot - a tudatlanság.)
Összegzésként még egyszer hangsúlyozom, hogy az említett problémákat a magyar társadalomnak (a civil társadalomnak és a politikai elitnek együttesen) kell megoldania, méghozzá haladéktalanul. Ehhez, mint már korábban említettem, elsőként arra volna szükség, hogy a fiatalság politikai szocializációját elősegítsük a megfelelő (intézményes és nem intézményes) eszközökkel, hogy aztán a teljes magyarországi politikai kultúra átalakulhasson.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a feladat az új generációkra vár, és hinnünk kell abban, hogy ezek a generációk képesek is lesznek orvosolni a felmerült problémákat, ha az ifjúság megtanul őszintén, nyitott szemmel és tabuk nélkül együtt élni a politikával, és képes lesz levetkőzni magáról a kiskorúsított emberképét. "Az elmúlt évtized során ugyanis szép csöndben felnőtté vált egy egész olyan korosztály, amelynek már nem volt félnivalója; (...) Talán ez lesz az első olyan korosztály, amely mentes lesz az infantilis, a hatalmi hierarchia belső titkainak ki-ismerésében reménykedő, kiskorú attitűdöktől, és képes lesz saját ügyeinek egyenrangú, partnerszerű intézésére."[47]
Amennyiben ez a megállapítás igaz a miénket megelőző korosztályra, úgy jó esélyünk lehet arra, hogy megfelelő körülmények esetén igaz legyen a mi generációnkra és egyben minden későbbi generációra is. És ezek a generációk hozhatják magukkal az említett, bizonyosan szükséges változásokat.
Agárdi Péter: Kultúra, média és hatalom 2001-ben, avagy az ország négy részre szakadása. In: Magyarország Politikai Évkönyve 2001. 468-479. o.
Aron, Raymond: Demokrácia és totalitarizmus. (Ford. Kende Péter) L'Harmattan Kiadó, Budapest 2005
Ádám Antal: Bevezetés a közjogtanba. Kari jegyzet. JPTE-ÁJK, Pécs 1999
Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest 2005. 49-59. o.
Bihari Mihály: Politikai stílus és politikai kultúra Magyarországon a 90-es évek elején. In: Magyarország Politikai Évkönyve 1993. 58-73. o.
Bruszt László - Simon János: A "választások éve" a közvélemény-kutatások tükrében. In: Magyarország Politikai Évkönyve 1991. 607-632. o.
Földvári József: Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris Kiadó, Budapest 2006
Gazsó Tibor - Szabó Andrea: Társadalmi közérzet, politikához való viszony. In: Szabó Andrea (Szerk.): Bauer Béla, Laki László: Ifjúság 2000 - Tanulmányok I. Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Budapest 2002
Góralczyk, Bogdan: Az új rendszer építése. In: Magyarország évtizedkönyve 1988-1998. II. kötet, 942-955. o.
Hawkesworth, Mary: A politika lényeges definíciói. In: Kovács László Imre (Szerk.), (ford. Fábián György): Politológiai szöveggyűjtemény. JATEPress, Szeged 1995
Husz Dóra: Intézmények presztízse 1989 és 1998 között. In: Magyarország évtizedkönyve 1988-1998. II. kötet, 822-829. o.
Ivancsics Imre - Fábián Adrián: Bevezetés a közigazgatástanba. Egyetemi jegyzet, PTE-ÁJK, Pécs 2004
Jüttner Ádám: Politikusok lázgörbéi. In: Magyarország évtizedkönyve 1988-1998. II. kötet, 830-835. o.
Kecskés László: A polgári jog fejlődése a kontinentális Európa nagy jogrendszereiben. HVG ORAC, Budapest 2009. 27-34. o.
Kéri László: A politikai kultúra alakulása az elmúlt évtizedben. In: Magyarország évtizedkönyve 1988-1998. I. kötet, 515-526. o.
Körösényi András - Tóth Csaba - Török Gábor: A magyar politikai rendszer. Harmadik átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 17-25. o.
Maczonkai Mihály: Jogszociológia. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2005
Muhi Béla: Ifjú géniuszok. A tehetséggondozás elmélete és gyakorlata. www.kutdiak.hu
Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2009
Pokol Béla: A politikai demokrácia problémái. In: Magyarország Politikai Évkönyve 1998. 78-89. o.
Show, Bernard: Politikai ábécé. (Ford. Gombos László) Palatinus Könyvek Kft., 2000
Szabó Csaba: A rendszerváltás utáni kormányok közmegítélése. In: Magyarország évtizedkönyve 1988-1998. II. kötet, 814-821. o.
Szabó Gábor: Szétszakadó világunk. A globalizáció emberi jogi kockázatai. Publikon Kiadó, Pécs 2010
Szabó Ildikó - Örkény Antal: Magyar középiskolások politikai világképe és euroregionális tudata. In: Simon János (Szerk.): Ezredvégi értelmezések - demokráciáról, politikáról, bal- és jobboldalról. Villányi úti könyvek, Politikatudományi sorozat, 2001. II. kötet, 366-404. o.
Varga Tamás: A politikai rendszer szoftvere, a politikai kultúra. In: Közjogi intézmények a XXI. században, Jogfilozófiai és politikatudományi szekció. (Szerk. Andrássy György, Visegrády Antal) PTE-ÁJK, Pécs 2004. 248-270. o.
Varga Tamás: Demokráciadeficit a magyar politikai elitben. In: Jóri János emlékkönyv (Szerk. Andrássy György) PTE-ÁJK, Pécs 2008. 143-163. o.
- 226/227 -
Varga Tamás: Magyar politikai kultúra és történelmi-politikai tudat a kétezres években. Jura 2008. 2. sz. 115-123. o.
Varga Tamás - Horváth Csaba - Szabó Gábor: Politikaelmélet joghallgatók számára - oktatási anyag - kézirat, Pécs, 2007. 8-29., 30-45., 67-88., 109-134., 197-213., 214-227. o.
Varga Tamás: Politikai magatartás és részvétel, Jura 2006. 1. sz. 158-164. o. ■
JEGYZETEK
[1] Muhi: i. m.
[2] Shaw: i. m. 108. o.
[3] A globalizáció kérdéseiről bővebben ld. Szabó G.
[4] Kecskés: i. m.
[5] Varga: Demokráciadeficit... 143-163. o.
[6] Varga: Magyar politikai kultúra... 115-123. o.
[7] Körösényi - Tóth - Török: i. m. 17-25. o
[8] Földvári: i. m. 98-101., 113-114. o.
[9] Ádám: i. m. 22. o.
[10] Bruszt - Simon, Gazsó - Szabó, Husz, Jüttner, Szabó Cs., Szabó - Örkény
[11] Szabó G.: i. m. 107. o.
[12] Ezt a véleményt támasztja alá egy, általam egy vidéki városi gimnázium 11-12. évfolyamos tanulóinak körében 2009 decemberében végzett kérdőíves felmérés is, melyben 177 diák politikával, politikatudománnyal és más társadalomtudományokkal kapcsolatos véleménye, ismeretei képezték vizsgálat tárgyát. E kérdőíven a válaszadók arra a kérdésre, hogy mi az első szó, ami a politika kapcsán eszükbe jut, a következő válaszokat adták: korrupció - 13,25%, hazugság - 13,85%, egyéb egyértelműen negatív minősítés, például botrány, csalás - 30,12%.
[13] Aron: i. m. 17-20. o.
[14] Varga - Horváth - Szabó: i. m. 25-27. o.
[15] Bayer: i.m. 51. o.
[16] A "mai" politikai helyzetet a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedre kiterjesztve kell értelmezni.
[17] Ivancsics - Fábián: i. m. 93-98. o.
[18] Max Weber szerint a bürokrácia a legális uralom ideáltípusa. A bürokrácia (mára eltorzult) működését nevezzük bürokratizmusnak, melyet a köznyelv tévesen illet a bürokrácia megnevezéssel. A szerző úgy véli, ma Magyarországon nincs politika, csak annak eltorzult változata ("nem politika"), melyet így tévesen nevezünk politikának.
[19] Max Weber, aki a politika lényegét az uralomban látta, a legitim uralom három típusa közül a legális uralom hierarchikus formájaként határozza meg a bürokráciát, amely szerinte nem kizárólag a közigazgatásban alkalmazható fogalom. Ld. Ivancsics - Fábián: i. m. 93. o.
[20] Pokol: i. m.
[21] Az orvostudományt teljes egészében a természettudományok közé sorolva úgy vélem, a politikatudomány a legnemesebb társadalomtudomány, mivel tárgya (a politika) a legátfogóbban szabályozza a társadalom irányítását és működését.
[22] Góralczyk: i. m. 952-953. o.
[23] Ivancsics - Fábián: i. m. 23. o.
[24] Ivancsics - Fábián: i. m. 22. o.
[25] Ez a következőkben jelenik meg: A nép képviselőit a maga soraiból választja; bár a nép képviselői különleges jogállású személyek, alapvetően rájuk is vonatkozik a politikai döntések hatálya; A nép képviselői mandátumuk megszűnése után is az igazgatottak közé tartoznak.
[26] Szabó G.: i. m. 111. o.
[27] Petrétei: i. m. 381-411. o.
[28] Bayer: i. m. 51. o.
[29] Agárdi: i. m.
[30] Király István: Ady Endre I-II. Budapest 1970. 195-198. o.
[31] Bár az NPM (New Public Management) = Új Társadalomirányítás mára gyakorlatilag megbukott, az irányzat versennyel kapcsolatos felfogását a szerző továbbra is alkalmazandónak tartja. - Az NPM említett elméletéről bővebben ld. Ivancsics - Fábián: i. m. 2004. 64. o.
[32] Petrétei: i. m. 43-46. o.
[33] Szabó G.: i. m. 111. o.
[34] Petrétei: i. m. 45. o.
[35] Ld. A Magyar Köztársaság Alkotmánya: 1949. évi XX. törvény I. fejezete (Általános rendelkezések)
[36] Pokol
[37] Ld. például: T. Parsons és N. Luhmann vonatkozó elméletei. Maczonkai: i. m. 124-132. o.; Varga - Horváth - Szabó: i. m. 30-45. o.
[38] Az elmélet kidolgozásában fontos szerepe van Kecskés Lászlónak. Lényege, hogy a jogszerű és jogszerűtlen magatartások határán létezik egy szűk átmeneti kategória. Ebbe a kategóriába tartozik Kecskés László szerint például a joggal való visszaélés. Jelen dolgozatban az elmélet a jóval szigorúbb büntetőjog területét is érinti.
[39] Varga: i. m. 2006. 158-164. o.
[40] Ld. A Magyar Köztársaság Alkotmánya: 1949. évi XX. törvény XII. fejezet (Alapvető jogok és kötelességek)
[41] Varga: i. m. 2006. 158-164. o.
[42] 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről 29-29/A. §
[43] 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről 5. § (1)-(2)
[44] Adatok: VoksCentrum (www.vokscentrum.hu)
[45] Az EP-választások részvételi adatait összehasonlításként ld. http://www.europarl.europa.eu/parliament/archive/staticDisplay.do?language=HU&id=211
[46] Maczonkai: i. m. 138. o.
[47] Kéri: i. m. 515-526. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató.
Visszaugrás
