A politikai magatartás - hasonlatosan a politikai kultúrához - a politikai rendszernek önálló szerkezeti eleme, ún. nem intézményes típusú összetevője.[1] Praktikusan a politikai magatartásokban realizálódik a politikai rendszer valamennyi, intézményes (állami - és társadalmi - politikai szervezetek, írott normák) és nem intézményes (politikai kultúra, politikai eszmék, ideológiák) alkotórésze,[2] ám teoretikusan az elemzés és a tanulmányozás céljaira a politikai magatartás mégis jól elkülöníthető és elkülönítendő. A politikai magatartásnak a politikai kultúrához különösen szoros a kapcsolódása, leegyszerűsített (hétköznapi) megközelítésben a politikai kultúrát nemritkán politikai magatartási módként értelmezik.[3] Azonban egy attitűd több gyakorlati állásfoglalást, azaz viselkedésmódot is eredményezhet, és egy aktuális viselkedés többféle attitűdből is eredhet (nem szólva most a politikai magatartásnak egyes, a politikai kultúrától teljesen független vonatkozásairól, mint például egy amúgy "résztvevői" típusú politikai kultúrával rendelkező egyénnek vis maior miatti távolmaradása a szavazási aktustól), a politikai magatartás ezért megítélésem szerint teljes joggal különböztethető meg önálló rendszerelemeként. Másrészt a politikai szervezetek működése is politikai magatartásokon keresztül realizálódik, de a politikai magatartások csak részben kötődnek szervezetekhez. A politikai folyamatban a nem szervezeti jellegű, kiváltképp tömeges részvételű politikai cselekvéseknek a jelentősége adott esetben különösen nagy lehet. Célszerű ezért a politikai magatartásnak a politikai rendszerben nemcsak szerkezeti, hanem funkcionális különállásáról is beszélni.
Definíciószerűen politikai magatartás alatt az emberek véleményében (verbálisan, szavakban) és gyakorlati tevékenységében (manifeszt cselekvés, tették, vagy nem cselekvés) kifejeződő viszonyát értjük a politikai rendszer más elemeihez.
A politikai magatartásokat többféle szempont szerint csoportosíthatjuk. A kifejeződés megvalósulási formája lehet szóbeli, történhet írásban és a legkülönfélébb konkrét cselekvési módok szerint. A politikai magatartás kutatói számára fontos csoportosítást szempont, hogy az adott politikai megnyilvánulási forma szervezethez kötődik-e, vagy sem, intézmények, formalizált eljárások keretei között történik-e vagy sem, legális-e vagy nem. Fontos a magatartás motívuma szerinti felosztás is. Eszerint megkülönböztethetőek ösztönös és tudatos politikai magatartások. Ösztönösnek tekinthető az a megnyilvánulás, ami pillanatnyi benyomásokon, érzelmeken, indulatokon alapul. Jellemzően eseti, rendszerint nem intézményes keretek közötti. Konkrét jelentkezésében és következményeiben nehezen kiszámítható, a politikai folyamat tervezésébe potenciálisan bekalkulálható ugyan, de számos bizonytalansági tényező forrása, a politikai rendszerre, a politikai folyamatra instabilizáló hatása van. Az ilyen természetű politikai magatartások, megnyilvánulások a politikai rendszerek legitimitási problémáit is kifejezhetik, mi több, delegitim politikai rendszerek esetében ezek eszkalációja a rendszerek bukásához vezethet. A tudatos politikai magatartás akaratlagosan formált, érték- vagy érdekracionalitáson nyugszik. Viszonylag rögzült, tartós, rendszerint intézményes keretek közötti. A politikai folyamatban jól tervezhető, eredményeiben és hatásaiban eléggé kiszámítható, a politikai rendszer működésére általában stabilizáló módon hat.
Ezek a kifejezések az angol behaviour (jelentése: magatartás, viselkedés) szóból származnak. A két szóváltozat közül a behaviorizmus a XX. század első évtizedeiben keletkezett, nagyjából A. F. Benthleytől eredeztethető amerikai politikatudományi irányzat[4] elnevezése (maga a kifejezés eredetileg a pszichológia történetéből ismeretes, voltaképpen a lélektannak, mint új, sikeres tudománynak a politikatudományi alkalmazásáról van szó). Lényege, hogy a behaviorista politikatudomány a politikai szféra működését az inger - válasz (politikai "behatás", például politikai döntés, mint "inger" és az általa kiváltott manifeszt cselekvés, mint "válasz") séma
- 158/159 -
mechanizmusain keresztül közelíti meg és értelmezi. A behavioralizmus ennek a felfogásnak a továbbfejlesztett változata, képviselői a poszt-behavioristák. Kezdetei 1944-ig, P. Lazarsfeldnek abban az évben megjelent tudományos írásáig nyúlnak vissza, amely az első, az (elnökválasztást a választói magatartásokon keresztül megközelítő munka volt. A behavioralisták annak a szemléletváltásnak a képviselői, amikor az eredeti helyett már a körültekintőbb inger - organizmus - válasz sémát alkalmazzák a kutatók,[5] azaz figyelembe veszik, hogy az egyéni tapasztalatok, érzelmek, motivációk (szubjektív tudat) is befolyásolják az inger érzékelését és értelmezését, így a választ is, tehát figyelembe veszik a politológiai értelemben vett politikai kultúrát. Az alcímben szereplő két irányzatnak a fentiek szerinti megkülönböztetése a precíz politológia-történeti megoldás, de ezt a politikatudományi irodalomban nem alkalmazzák következetesen. Általánosságban inkább csak a behaviorizmus kifejezés használatos minden olyan esetben, amikor a politikai elemzések, és kutatások középpontjába a politikai magatartások tanulmányozása kerül.[6] A politika világa ezen aspektusának a feltárása igen szerteágazó területeket ölel fel. Ilyenek a politikai részvétel és a demokráciaértelmezések összefüggéseinek az elméleti kérdései, a politikusoknak (és a szavazóknak) a pszichológiai módszerű, személyiségfüggő tipizálásai, a választói magatartást befolyásoló motívumoknak közgazdaságtani, szociológiai és pszichológiai természetű vizsgálatai, de ide sorolhatjuk a politikai részvétel hagyományos és nem hagyományos intézményeinek és formáinak, illetve ezek részvételi szintje tendenciáinak az elemzését is, stb.... Fenti tárgyköröket jelen keretek között csak hiányosan és vázlatosan van mód érinteni. Elmondható mindazonáltal, hogy a politikai magatartáskutatás a politikatudománynak a második világháborútól kezdve igen elterjedt, és napjainkig meg-megújuló és növekvő intenzitással űzött olyan ágazata, amely a gyakorlati politikai élettel talán a leginkább "testközeli" kapcsolatot mutatja.
Ha a politikai magatartást elsődlegesen manifeszt tevékenységként, cselekvésként (vagy nem cselekvésként) értelmezzük, akkor politikai részvételről beszélhetünk. A részvétel lényege szerint közreműködés a közpolitikai célok megfogalmazásában, azok megismertetésében, elfogadtatásában és végrehajtásában.[7] A résztvevő egyaránt lehet a cselekvő állampolgár, mint választópolgár, esetleg pártaktivista, vagy a politikai elit tagja, mint közvélemény formáló (zsurnaliszta, politológus, politikai szakértő), hivatásos politikus, kormánytag, kormánypárti vagy ellenzéki parlamenti képviselő, pártalkalmazott és pártvezető. Ha mindebből most csupán a választási részvételre összpontosítunk, megállapíthatjuk, hogy a politikaelmélet más kategóriáihoz (hatalom, legitimitás, érdek stb.) hasonlóan e tárgyban is szemléleti sokféleség tapasztalható. Lássunk példákat ennek alátámasztására.
a) A strukturalista - funkcionalista elmélet megközelítésében (pl. T. Parsons, G. Almond, S. Verba) a politikai részvétel lehetőség az állampolgárok és érdekcsoportjaik számára a politikai rendszer működtetésére. Szavazataikért cserébe a politikai rendszer kielégíti a szükségleteiket. Azaz a részvétel természete alapvetően instrumentális, a résztvevők érdekeinek az érvényesítése a célja, valamint technikai jellegű. Amennyiben ugyanis jogszabályi előírások kötelező részvételi minimumot határoznak meg, annak teljesülnie kell, a meghatározott mértéknek az elérése a politikai rendszer működése szempontjából elengedhetetlen. Az almondi politikaelmélet ismert állítása szerint a részvétel mértéke függ attól, hogy az állampolgárok hogyan vélekednek a saját politikai kompetenciájukról (milyen a politikai kultúrájuk). Ugyanakkor, bár Almondéknál a résztvevő típusú politikai kultúra-változat eszményített, de praktikusan a jól működő politikai demokráciákban a civic culture-t, azaz a(z) (állam)polgári kultúrát, mint a résztvevői, alattvalói és parokiális típusok sajátos összetételű keverékét konstatálják. A részvétel mértékét tehát összességében érték-neutrálisán kezelik a demokrácia minősége és a demokratikus politikai rendszer stabilitása szempontjából. Ehhez a felfogáshoz áll közel az a közgazdasági természetű iniciatíva is, miszerint a részvétel mértékét (és ott a döntés tartalmát, azt, hogy kire szavazunk) döntően az határozza meg, hogy attól (és megszavazottunktól) milyen hasznot lehet remélni, vagy az esetleg milyen hátrányokkal (költséggel) fenyeget (A. Downs).[8]
b) A pluralista politikaelmélet képviselői (pl. A. F. Benthley, D. Truman) kiindulási pontja, hogy a választópolgárok érdekcsoportjaikon keresztül érdemi befolyással bírnak a politikai döntésekre. Így a politikai részvételnek Ők is rendszerfenntartó jelentőséget tulajdonítanak, ám a fentiekhez képest másfajta aspektusból. Számukra ugyanis a részvétel mértékének a politikai demokrácia minősége, legitimitása erőssége szempontjából önértéke van. Ennek az irányzatnak a hívei a magas részvételi arányok szükségességét, annak előnyeit "fejlődési", vagy nevelési, "felvilágosító" típusú érveléssel támasztják alá, a részvételben a polgárok morális, társadalmi és politikai tudatosságát látják megnyilvánulni, és általa ezeket vélik előmozdítani. Ezért a nagyarányú részvételt szorgalmazzák, illetve a részvételi arányokból
- 159/160 -
a demokratikus politikai rendszer minősége (stabilitása, legjtimitásfoka) vonatkozásában messzemenő következtetéseket vonnak le. Követőik az ún. rész-vételi (és szubsztantív) demokrácia-típust eszményítik.
c) A közvetlen demokrácia hívei (pl. J. J. Rousseau, majd később C. Pateman, B. Barber) szintén a tömeges, nagymértékű politikai részvétel elvét vallják, aminek együtt kell járnia a közvetlen állampolgári politikai döntéshozatallal. Érvelésükben részben kommunitansta jelleg érvényesül, azaz a közjóhoz való közvetlen közösségi hozzájárulás fontosságát tételezik. Másrészt a nagy kiterjedésű modern államokban a lényeges politikai döntések helyi szintekre való telepítésének a tézisét, illetve a folyamatos népszavazásos hatalomgyakorlásnak (döntéshozatalnak) - ilyen értelemben a politika " társadalmiasításának" - az igényét fogalmazzák meg.
d) A konfliktusos elmélet képviselői (pl. R. Dahrendorf, H. D. Lasswell, J. Schumpeter, F. Α. Hayek) úgy vélik, hogy a politikai demokráciákban a formális jogegyenlőségen nyugvó politikai részvétellel a választópolgároknak a hatalom befolyásolására csupán formális lehetősége áll fenn. A demokrácia minősége szempontjából nem a részvétel mennyiségi vonatkozásait kell hangsúlyozni, hanem a részvételi igények és lehetőségek összhangjának a szükségességét. A mértéket nem szabad fetisizálni, esetenként pontosan az alacsony arányok mutathatják azt, hogy a dolgok rendben zajlanak, az emberek elégedettek. A cél ezért csupán az "éppen még megfelelő" szavazatmennyiség elérése lehet. Schumpeterék szerint[9] - mint tudjuk, ők az ún. jogi (és procedurális) demokrácia-típust vallják a magukénak - a modern demokráciákban a polgárok a tényleges döntések meghozatalát választott felelős kormánypolitikusoknak adják át (kormányt hoznak létre), akiknek a tevékenységét választott (közvetett) politikai képviselet ellenőrzi. Az állampolgári politikai részvételre ezért csak alkalmi jelleggel és a választásokra korlátozódóan van szükség.[10]
a) Demográfiai és szociológiai tényezők. Az, hogy a politikai magatartás, ezen belül szűkebben a választási részvétel a választópolgárok különféle demográfiai és szociológiai paramétereivel korrelációban van, a szavazói magatartást kutató tudományágnak, a psephológiának elég markáns állítása (a psephos az ókori athéniak "szavazókövecse", amiről például Arisztotelész is megemlékezik a Szolón által bevezetett esküdtbíróságok említése kapcsán). Miről is van sző? Arról, hogy az egyes személyek részvételi hajlandósága összefüggésben áll a választópolgár egyéni és társadalmi adottságaival, a választás részvételi eredménye kisebb-nagyobb mértékben függ ezektől az "adatoktól". Lássuk (a teljesség és fontossági sorrend igénye nélkül) a leggyakrabban számításba vett és vehető tényezőket:
- nem, életkor, iskolai végzettség, lakóhely;
- családi, baráti, munkahelyi környezet;
- vallási, nemzeti, etnikai és faji hovatartozás;
- a tulajdonlásban, a társadalmi munkamegosztásban és a munkaszervezetben elfoglalt hely (szociális/anyagi helyzet és társadalmi presztízs).[11]
E korrelációk létezése eléggé kézenfekvő, nemigen szorul alapos igazolásra. A rendszerváltozástól folytatott magyarországi választási magatartás kutatások jól ismert megállapítása, hogy nálunk a tipikus résztvevő a középkorú, budapesti, egyetemet végzett férfi,[12] a tipikus távolmaradó meg ennek az ellenkezője. A szociális helyzet, valamint a társadalmi presztízs (a tényleges, vagy annak szubjektív megítélése) és a részvételi arányok közötti talán még szignifikánsabb összefüggés is empirikusan igazolható (lásd az egyes magyarországi régiók, például a nyugati - keleti országrészek választási részvételi adatai közötti eltéréseket, vagy akár azonos településen belül is, az "elit", illetve slum(nyomornegyéd)-szerű településrészeken levő szavazókörök részvételi adatai közötti óriási különbségeket). A társadalmi mikrokörnyezet egyénre ható ereje és az egyén részvételét befolyásoló motívuma is tagadhatatlan (mondjuk egy markáns családtag azonosulásra, vagy éppen szembeszegülésre késztető "mintája"). Egyes választási alkalmakkor (különösen, ha a szavazás témájából adódik a különleges érintettség, például egy abortusz engedélyezése tárgyában megtartott népszavazás esetében a vallásosak/nem vallásosak számára) a vallási, nemzeti, etnikai vagy faji hovatartozás is döntő részvételi motívummá válhat. Helyi választások esetében jellegzetesen többnyire inkább a mikro-, országosak esetében viszont a makro-szociológiai jellegű tényezők a meghatározóbbak. Általában az is elmondható, hogy adott részvételi aktus során bármelyik tényező, a választópolgár bármilyen irányú érintettsége döntő fontosságúvá válhat és válik is, de hogy ez történetesen melyik lesz (több is lehet egyszerre, természetesen), az már inkább az egyént érő külső ráhatásoknak, a politikai elit által történő "megszólításoknak" a következménye.
b) Szubjektív strukturális tényezők. A fenti demográfiai - szociológiai, strukturális jellegű motívumegyüttes az egyén szempontjából teljes mértékben objektív (nem, életkor, szülői háttér, származási hely),
- 160/161 -
illetve többé, vagy kevésbé objektívnek tekinthető (vallási hovatartozás, nemzetiség, szociális helyzet, iskolai végzettség, lakóhely). Szintén strukturális jellegű, azonban az előzőektől eltérően már szubjektív, illetve jórészt szubjektívnek tekinthető részvételt befolyásoló tényező az egyén valamely politikai párttal (politikussal) való azonosulásának a mértéke (tartós, szilárd politikai irányzathoz, oldalhoz kötődés és pártválasztás). A legerőteljesebben részvételre ösztönző szubjektív motívum a választópolgár számára valószínűleg a politikához való szervezeti kötődés, a politikai párttagság vállalása lehet. A politikai magatartás (részvételi) aktivitási szintjeit nagyjából az alábbi evolúciós sorral lehet meghatározni:
- alkalmi részvétel a választásokon;
- rendszeres részvétel a választásokon (de "vándorszavazás");
- tudatos, tartós és szilárd pártválasztás (ez a "ha esik, ha fuj" esete);
- párttagság vállalása (passzív formában);
- aktív párttagság;
- hivatásos politikus.
c) Politikai tiltakozások. Ehelyütt látszik célszerűnek röviden kitérni a politikai részvétel azon formáira, amelyek nagyobbrészt nem támogató jellegűek (mint mondjuk a különböző választási aktusok), hanem ellenkezőleg, a politikai protestálás megnyilvánulásai. A részvétel szociológiai, és személyes érintettségben rejlő motívuma ekkor különösen erős a tiltakozó egyén(ek) szempontjából. Normálisan működő politikai demokráciákban ezek a módozatok jóllehet megszokottak (és alkalmazottak is), de egyes változataik a politikai folyamatban mégis inkább szélsőséges, extrém megoldásnak számítanak. Alkalmazásuk gyakoriságát, illetve társadalmi elfogadottságuk mértékét a részvételi demokrácia-típus hívei kifejezetten demokrácia minőségi mutatónak tekintik. Legitimitás-mércének a politikai demokráciákban mindazonáltal kiváltképpen a polgári engedetlenséghez való viszony számít - a jogi demokrácia-típust magukénak vallók felfogása szerint is. A demokratikus jelzőre igényt tartó államhatalom számára ennek tolerálása valóban nélkülözhetetlen. A polgári engedetlenség olyan törvényellenes és hatóságilag sem engedélyezett cselekedet, amely erőszakmentes és lelkiismereti okokból fakadó, eredményességét (és persze a hatóságok tolerancia-hajlandóságát) erősen befolyásolja a tömegessége és nyilvánosságának a volumene. Tegyük hozzá, hogy egy ilyen akció hitelességét (és "műfaji" hovatartozását) a politikai élet tényezőitől (pártoktól, politikusoktól) való függetlensége adja meg.
A magyarországi kutatás a 90-es évek Magyarországán az alábbi politikai tiltakozási formákat határozta meg (a felsorolás egyúttal az elfogadottság sorrendjét is jelenti):
- népszavazási aláírásgyűjtés;
- tiltakozó petíciók aláírása;
- általános sztrájk;
- utcai tüntetés;
- tiltakozás nemzetközi szervezetek épületei előtt;
- a kormány beperlése;
- röpcédulák terjesztése;
- a törvény be nem tartása;
- a forgalom elzárása;
- gyárfoglalás.[13]
Az amerikai politikatudománynak főleg a L. W. Milbrath nevével fémjelzett chicagói politikai pszichológiai irányzata helyezett (Európából nézve túlságosan is nagy) hangsúlyt az alcímben nevezett témakörre és tulajdonított megkülönböztetett jelentőséget a személyiségjegyeknek a választópolgár politikai részvétele szempontjából.[14] A téma exponálására használatos iskolapéldájuk a következő: János és Péter teljesen azonos strukturális sajátosságokkal rendelkező állampolgárok. Ennek ellenére Jánosnak erős a részvételi hajlandósága (ő a politikailag aktív "gladiátor" típusa), ezzel szemben Péter távol marad, sőt menekül a politikától (politikailag passzív), még a választásokon sem vesz részt.[15] Ennek vajon mi lehet az oka? Nos, ezt a dilemmát látják feloldhatónak a pszichológia segítségével, a személyiségjegyek különbözőségére hivatkozva. A politikai részvételt befolyásoló, lelki sajátosságokban rejlő legfontosabb okok valószínűleg a következők.
- A személyiség extrovertált, vagy introvertált alkata - a részvétel korrelációja a kifelé fordulóval pozitív.
- A személyiség ereje (önbizalom, kompetenciaérzés, saját erőbe vetett hit) - pozitív korreláció.
- A kognitív kíváncsiság hajlamának ereje (általában a világ intellektuális szemléletére való törekvés) -pozitív korreláció.
- A személyes elkötelezettség mértéke (cselekvésre késztetettség, különböző élethelyzetekben) - pozitív korreláció.
- A sikerélmény motívumának az ereje (sikerorientáltság) - általában pozitív korreláció, de néha negatív is lehet, például, ha nincs "biztos befutó".
- Belső lelki feszültség és hajlam az agresszivitásra -kis mértéke esetében pozitív, nagy mértéke esetében negatív a korreláció.
- Anomia (elszigeteltség, társadalmi beilleszkedési zavar, státusz-inkonzisztencia, azaz állás, foglalkozás meg nem felelés, a társadalmi státusszal való elégedetlenség) - megléte a részvétellel negatív korrelációban van.[16]
- 161/162 -
a) A nemzeti politikai kultúrában domináns demokrácia-felfogás. A politikai részvételt befolyásoló, egyénen kívülálló tényezők köréből említsük elsőként azt a szempontot, hogy történelmileg az adott ország (térség) politikai kultúrájában melyik demokrácia-felfogás eresztett mélyebb gyökeret. Az Egyesült Államokban a procedurális változat a domináns, ahol a választási részvétel célja az elnök felhatalmazása, emiatt az amerikai választópolgár kevésbé vár a részvételtől közvetlen egzisztenciális hasznokat.[17] A kontinentális Európában a helyzet fordított. Elterjedtebb lévén a szubsztantiv demokrácia-felfogás, a közvetlen egzisztenciális haszon elvárása sokkal nagyobb. Legáltalánosabban ebben keresendő a két térség adatai közötti jelentős eltérés oka.[18] Ismeretes, hogy az Egyesült Államokban az elnökválasztásokon (a második világháború utáni időszakban) a részvételi eredmények átlaga a választásra jogosult korú lakosságon belül 50-55% közötti. Ezzel az eredménnyel, az Egyesült Államok jóval alulmúlja a tradicionális európai politikai demokráciák (az utóbbi másfél évtizedben egyébként általában lefelé tendáló, de országonként és egy országon belül is alkalmanként igen hektikus) 75-80% közötti átlagát. A rendszerváltozás utáni posztkommunista országokban - így Magyarországon is - különösen erős a tartalmi-típusú demokrácia-értelmezés. Térségünk, azon belül országunk részvételi (relatív) gyengeségeinek alapvetően ez,[19] illetve a mindenkori hatalommal szembeni (azaz a rendszerváltozás utáni időszakban is megnyilvánuló, a mai magyar civic culture-t is jellemző) nagyfokú kiszolgáltatottság-érzés a forrása.[20]
b) Jogi szabályozás és választási rendszer. A politikai demokráciákban rendszerint önkéntes a választásokon való részvétel, de kivételt is találunk, például Görögországot, ahol a meg nem jelenőket jelentős pénzösszegekkel sújthatják. A kötelezővé tétel célja a magasabb részvételi arány biztosítása (és ezzel nagyobb politikai stabilitás elérése) volt. Vitatott ugyanakkor, hogy ez a jogintézmény milyen mértékben képes ezt a célját elérni, egyáltalán, mennyire demokratikus, mint eszköz. (Bár történetesen Görögországban talán inkább teljesítette a várakozásokat, mint nem. A két legutóbbi parlamenti választáson 2000-ben 75%, 2004-ben 76,5%-os részvételi eredmények születtek, a két legutóbbi európai parlamenti választáson 1999-ben 95%, 2004-ben 62,8% volt az eredmény. Különösen ez utóbbiak számítanak relatíve és abszolút mértékben is magasaknak. Másrészt a 90-es évek elejétől kezdve a görög politikai élet és kormányzati rendszer viszonylag stabilnak mondható, ugyanakkor Görögország a korábbi Európai Unió - tizenötök - legkevésbé sikeres tagjának számít.)
A jogi szabályozás önkéntes/kötelező aspektusának egy másik területe lehet a választópolgárok választói névjegyzékbe történő felvételének a módja. Európában általános megoldás a hatósági (állami) regisztráció. Ott azonban, ahol önkéntes regisztráció történik, mint az Egyesült Államokban, az egyébiránt választásra jogosult lakosság körében (emiatt is) relatíve alacsonyak a részvételi százalékok. A választások itteni, Európához képest nagyobb gyakorisága (ez egyébként az európai "kakukktojás" Svájcra is igaz) úgyszintén a magasabb részvételi arány ellen hat,[21] amint a technikai lebonyolítás azon jogszabályi sajátossága is, hogy a választások napja Európában általában munkaszüneti nap, az Egyesült Államokban viszont soha.[22]
Abban a kérdésben, hogy a választási rendszerek többségelvű, vagy arányos (esetleg kombinált) módszerei a kedvezőbbek-e a magasabb részvétel számára, oly vegyes a kép, hogy ennek eldöntésére ehelyütt nemigen vállalkozhatunk. (Kommentár nélkül azért mégis lássunk néhány jellegzetes példát. A két - e pillanatig - legutolsó parlamenti választás részvételi adatai a többségi elvű Nagy-Britanniában 2001-ben 59,4%, 2005-ben 61,3%, az arányos szisztémájú Svájcban, 1999-ben 41,1%, 2003-ban 42,0%, de Hollandiában 2002-ben 72,2%, és 2003-ban 79,9%, vagy Luxemburgban 1999-ben 86,5%, 2005-ben 91,7%-os eredmények születtek. Tegyük hozzá, hogy Luxemburgban az országos, helyi és európai parlamenti választásokat egyszerre, egy időpontban tartják, ami rávilágíthat egy további, a részvételi arányokat befolyásoló jogiintézményi természetű szempontra).[23]
c) A kormányzati rendszer, a területi politikai szerveződés és közigazgatási rendszer hatalmi súlyozottsága. A részvételi arányt jelentősen befolyásolja, hogy az adott politikai rendszerben melyik hatalmi tényezőnek, illetve döntéshozatali-igazgatási szintnek van a legnagyobb alkotmányos hatalmi-politikai súlya, illetve melyik mennyire fontos a választópolgárok politikai értékrendjében. Nevezetesen a nagy kiterjedésű észak-amerikai prezidenciális kormányzati rendszerű szövetségi államban az állampolgár a helyi ügyekben tradicionálisan lényegesen nagyobb aktivitást mutat, mint szövetségi szinten. Ezzel szemben az európai parlamentáris kormányzatú államokban a részvételi mértékek sorrendje a nemzeti parlamenti (a fél-elnöki kormányzati rendszerű Franciaországban az államfői, ezt követően a nemzetgyűlési) választásokkal kezdődik, utánuk következnek a helyi önkormányzati (a föderatív államokban előbb a tartományi, majd a helyi önkormányzati) választások, végül a legalacsonyabbak az európai parlamenti választások részvételei. Nem szorul talán különösebb
- 162/163 -
indoklásra, hogy ennek is döntően történelmi eredetű okai vannak. Magyarországon a sorrend (átlagok) adatai az európai gyakorlatnak megfelelő képet mutatják:
- országgyűlési választások első fordulói (1990; 1994; 1998; 2002): 65,20%;
- önkormányzati választások (1990-ben első forduló; 1994; 1998; 2002): 45,10%;
- népszavazások (1989; 1990; 1997; 2003; 2004): 40,87%;
- EU parlamenti választás (2004): 38,50%.
d) Aktuálpolitikai tényezők, a politikai elit szándékai és teljesítménye. Adott esetben meghatározó szemponttá válhat a választási részvétel vonatkozásában a tét nagysága, pro forma értelemben véve. Ha nagyon éles a verseny és kiegyensúlyozottak a politikai erőviszonyok, mindig nagyobb a tét. Ilyenkor különösen intenzív a kampány, így erőteljesebben mobilizált a választópolgár is (lásd a 2002. évi magyarországi országgyűlési választás relatíve magas részvételi eredményét - második forduló: 73,5%). Előre lejutott kimenetelűnek tartott esetekben fordított a helyzet. Különösen, ha a politikai elit öncélúan, sok hibával tarkított és alacsony intenzitású kampányt folytat (lásd a 2003. évi hazai Európai Uniós csatlakozási népszavazás nemzetközi összehasonlításban lehangolóan alacsony részvételi eredményét - 45,6%, amivel ebben a műfajban az európai integráció egész történetét tekintve (!) sikerült negatív Európa-rekordot felállítanunk).[24] Szintén részvételt csökkentő hatása lehet annak, ha egyébiránt fontos kérdéseket rosszul (és - általában szándékosan - alkalmatlan időpontban) tesznek fel, ráadásul, ha a politikai elit oldalai ilyen esetben szűken önérdékűen (és durván) konfrontálódnak és/vagy nem mozgósítanak (lásd a kettős állampolgárság és a privatizáció kérdésében Magyarországon megtartott népszavazás körülményeit és alacsony részvételi eredményét - 37,4%). Az eddigi abszolút hazai negatív részvételi rekordot hozó (13,9%), a köztársasági elnök megválasztásának módjáról szóló, 1990 nyarán (július 29-én!) megtartott népszavazást is voltaképpen a politikai tényezők zömének ellenérdekeltsége fullasztotta közönybe.[25]
(Megjegyzendő még, hogy a magyarországi választási szisztéma alacsony részvételnél a kis pártok számára relatíve kedvezőbb - mint az SZDSZ és az MDF számára a 2004. évi európai parlamenti választásokon -, illetve magas részvételkor kedvezőtlenebb - például a MIÉP számára a 2002. évi országgyűlési választások alkalmával - eredményeket hoz!)
Zárjuk témánkat e legutóbbi szempontsor politológiai gyorsmérlegével: egy választás részvételi eredményét a politikai elitek kampánytevékenységének intenzitása és minősége pro és kontra egyaránt nagymértékben befolyásolni képes, és megfordítva, a politikai elitrészeknek a politikai hasznok maximalizálására irányuló céljai a választási részvételek növelése, de csökkentése árán is biztosíthatók. ■
JEGYZETEK
[1] A politikai kultúra és a politikai magatartás összefüggéséről lásd bővebben Varga Tamás: A politikai kultúra elméleti kérdései a magyar politikatudományban. In: Ezredvégi értelmezések. Első kötet (szerk. Simon János) Villányi úti könyvek 23. Budapest 2001. 177-179. o.
[2] Vö. Kulcsár Kálmán: Politikai és jogszociológia, Kossuth Kiadó, Budapest 1987. 263. o.
[3] A politikai kultúra ún. antropológiai-szociológiai, politológiai és zsurnalisztikai értelmezési módjairól lásd részletesebben Varga Tamás: A politikai rendszer szoftvere, a politikai kultúra. In: Közjogi intézmények a XXI. században. Jogfilozófiai és politikatudományi szekció, (szerk. Andrássy György és Visegrády Antal). PTE ÁJK, Pécs 2004. 259-263. o.
[4] Vö. Paczolay Péter-Szabó Máté: A politikatudomány kialakulása. Korona Kiadó, Budapest 1996
[5] Vö. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Osiris Kiadó, Budapest 2004. 72-73. o.
[6] Paczolay Péter-Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története, Kossuth, Budapest 1984. c. munkájukban a behaviorizmust (behaviourizmust) az 1960-as évekig viszik, utána "poszt-behaviorista" korszakról beszélnek.
Újabb munkákban egy köteten belül is (!) találhatunk eltérő álláspontokat. Például: Ágh Attila "A politikatudomány főbb fejlődési irányai" című anyagrészében (In: Politika és politikatudomány, szerk. Gallai Sándor-Török Gábor, Aula Kiadó, Budapest 2003. 77. o.) behavioralista (behaviouralista) politikatudományi irányzatról beszél, az irányzat kezdeteit a II. világháború időszakához és Lazarsfeld munkásságához (1944) köti. Ugyanitt Tóth Csaba-Török Gábor "Elméletek a politikatudományban" c. fejezetükben (i. m. 50-52. o.) a behaviouralizmus indulását "a második világháború előtti időszakra" teszik.
[7] Bogdanor, Vernon (szerk.): Politikatudományi enciklopédia. Osiris Kiadó, Budapest 2001. 535. o.
[8] Carmines, Edward G.-Huckfeldt, Robert: Politikai viselkedés: áttekintés. In: A politikatudomány új kézikönyve (szerk. Goodin, Robert E.-Klingemann, Hans-Dieter) Osiris Kiadó, Budapest 2003. 227-228. o.
[9] Rejai, Musztafa: Demokrácia. Jelenkori elméletek. In: Politológiai Szöveggyűjtemény (szerk. Kovács László Imre) JATEPress, Szeged 1995. 80. o.
[10] Az előző bekezdéseket vö. Held, David: Models of Democracy, Cambridge: Polity Press, 1991. 8. fejezet. In: Politológiai Szöveggyűjtemény, (szerk. Kovács László Imre) JATEPress, Szeged 1995. 87-94. o.
[11] Vö. Kulcsár Kálmán: i. m. 264. o.
[12] Simon János: A "nem-szavazók" választása. In: Magyarország politikai évkönyve 1991, (szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László), Ökonómia Alapítvány -Ecomix RT, Budapest 1991. 121. o.
[13] Szirony Zsolt-Tóth Antal: A különböző tiltakozási formák iránt tanúsított elfogadási, illetve részvételi hajlandóság változásának trendjei. In: Magyarország politikai évkönyve 1998 (szerk Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László), Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest 1998. 754. o.
[14] Milbrath, L. W.: Political Participation: How and Why Do People Get Involved in Politics? Chicago 1965.
[15] Lányi Gusztáv: Politikai pszichológia c. tanulmányában (ln: A politikatudomány arcai, szerk. A. Gergely András, Bayer József, Kulcsár Kálmán, Akadémiai Kiadó, Budapest 1999. 557-599. o.) szakszerű különbséget tesz "a pszichológia nélküli politikai "lélekbúvárkodás" és a modern politikai pszichológia között, amelyet sokoldalúan mutat be. Az előbbi műfajhoz sorolja Lengyel László szellemes politikai jellemrajzait: Antall József "oroszlán", Für Lajos "medve bátyó", Lezsák Sándor "hiúz és vakond", Csurka István "terembura", Orbán Viktor "tigris", Kis János "odúlakó", Göncz Árpád "nagyapó", Horn Gyula "róka". In: Lengyel László: Magyar alakok. 2000 és Pénzügykutató, Budapest 1994. (Lányi Gusztáv i. m. 575-576. o.)
- 163/164 -
[16] Vö. Wiatr, Jerzy J.: A politikai viszonyok szociológiája, Kossuth, 1980. 277-278. o.
[17] Vö. Ranney, Austin: Politics in the United States (In: Comparative Politics Today. General editors: Almond, Gabriel Α. - Powell, G. Bringham. Harper Collins Publishers, New York 1992.) 570 p.
[18] Fontos további szempont a részvételek közötti különbségre az európai és az USA-beli politikai pártok természetében - tágabban értelmezve az európai (pártközpontú) és az USA-beli lobbysta-típusú érdekartikulációs (politikai) folyamat jellegében - keresendő. Vö. Janda, Kenneth-Berry, Jeffrey M.-Goldman, Jerry: Az amerikai demokrácia, Osiris Kiadó, Budapest 1996. 185-186. o.
[19] Vö. Körösényi András: A magyar politikai rendszer, Osiris Kiadó, Budapest 1998. 31. o.
[20] Vö. Simon János: Politikai kultúra Magyarországon a "melankolikus forradalom" alatt és után (1989-1992). In: Törésvonalak és értékválasztások (szerk.: Balogh István). MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest 1994. 184. o.
[21] Ranney, Austin i.m. 575. p.
[22] Janda, Kenneth-Berry, Jeffrey M.-Goldman, Jerry i. m. 185. o.
[23] A nem magyar részvételi adatok forrása: Wolfram Nordsieck, Germany 1997-2006. (http://www.parties-and-elections.de)
[24] Kritikusan elemzi Arató Krisztina: EU - népszavazás Magyarországon c. tanulmányában. In: Magyarország Politikai Evkönyve 2004 (szerk. Sándor Péter, Vas László, Sándor Ágnes, Tolnai Ágnes), Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, Budapest 2004
[25] A magyar választási részvételi adatok forrása: http://www.valasztas.hu (az Országos Választási Iroda honlapja).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos munkatárs.
Visszaugrás
