A politikai kultúra fogalma fejlődéstörténetében a politikatudomány általánosan elfogadott és igazolt tézisévé vált, hogy a politikai kultúrát nemcsak a politika világára vonatkozó jelenbeli, személyesen megélt események és megszerzett tapasztalatok, hanem - egyéni és nemzeti méretekben egyaránt - a múlt történései, különösen történelmi sorsfordulókká váló megrázó erejű, tragikus, kudarcot hozó, vagy éppen felemelő eseményei is formálják. A politikai kultúra ezért történelmi dimenziójú eleme a politikai rendszernek. Az elődök múltban átélt, politikai relevan-ciájú élményei (háborúk, súlyos szociális kihatású gazdasági válságok, politikai kataklizmák, bukások és diadalok) generációról generációra továbbadva, történelmi tapasztalattá rögzülve válnak a politikai kultúra részévé.[1] A történelmi meghatározottság abban is kifejezésre jut, hogy a politikai rendszer intézményes oldalához képest a politikai kultúra - különösen annak az értékítéletekben testet öltött tudati tartománya - nehezebben változik/változtatható. Az egyes nemzeti politikai kultúrák történelmi meghatározottságának a mértéke a történelmi sorsfordulók gyakoriságával mutat pozitív korrelációt. Így kisebb a jelentősége Észak-Amerikában, mint Európában, azon belül Nyugat-Európában, mint Kelet-Közép-Európában, vagy Magyarországon.
A "rövid", de zivataros XX. században például hazánk - ezt jól tudjuk - a térség történelmi sorsfordulókkal igencsak megvert és megáldott országa volt: elszenvedtünk négy megszállást (de magyar katonaság két ízben - a két világháborúban - idegen földön is harcolt), két területi csonkítást (köztük rövid terület-visszaszerző periódussal), de átéltünk hat államformaváltást és kilenc rendszerváltozást is. Nem indokolatlan ezért a történetiség szempontjának hangsúlyos figyelembevétele a kelet-közép-európai nemzetek politikai kultúrája, jelesül a mai magyar politikai kultúra esetében sem.[2] Teljes egyetértéssel lehet hivatkozni a magyar politikai tudat kutatóinak - nevezetesen középiskolásokra vonatkoztatott - azon meglátására, hogy "a magyarországi állampolgári kultúrára (így a politikai kultúrára is - V. T.) rányomják bélyegüket a történelmi változások."[3]
A politikai kultúra a politikai szocializáció eredménye, egyes módozatai létrejöttében a politikai szocializálós hatásoknak kulcsfontosságú szerepük van. A spontán és intézményes szocializációs változatok közül rendszerint a spontán (indirekt) politikai szocializáció alakítja ki a politikai kultúra tartósabb és meghatározóbb rétegeit. A spontán politikai szocializáció fő letéteményesei és felelősei a politikacsinálók, a politikai aktorok, a pártok és politikusok, azaz maga a politikai folyamat, aminek akarva-akaratlanul a részesei vagyunk. Az intézményes keretek közötti (direkt-szándékolt, akaratlagos) szocializációval kialakított politikai kultúra annak függvényében válhat tartóssá, ha tartalmi elemei a spontán szocializáció által is megerősítést nyernek. A politikai szocializáció fiatal felnőtt korban a leghatékonyabb, bár kisgyermekkortól kezdve végigkíséri életünket. Tudni érdemes, hogy az oktatási rendszereken belüli politikai oktatásnak-nevelésnek (a demokráciatannak például) - ha az nem indoktrináció (azaz nem részesít előnyben egyes demokrácia-értelmezéseket és politikai értékeket másokhoz képest) - nemcsak a demokratikus átmenetek esetében, hanem napjaink tradicionális demokráciáiban is növekvő jelentőséget tulajdonítanak.[4] Kijelenthetjük, hogy a többé-kevésbé még átmeneti, legalábbis "fiatal" politikai demokráciákban - mint Magyarországon és más posztdiktatórikus országokban - az intézményes politikai szocializációnak a politikai kultúra formálásában kiemelkedő jelentősége van.[5]
A "nyugati"("európai") és az "ázsiai" ("keleti") politikai kultúra-képletekhez képest a magyar politikai kultúra összességében olyan történelmi léptékű nemzet-karakterológiai vonásokkal rendelkezik, amelyek a "köztes" jellegzetességeit mutat-
- 115/116 -
ják. Mindezek a huszadik századi magyar politikai intézményrendszerek és politikai folyamatok (így a Horthy-korszak, de kiváltképp a diktatórikus szocialista rezsimek) hatásaival újraerősödtek. Csak felsorolásszerűen következzen itt most néhány jellegzetes magyar politikai kultúra-jellemző, zömmel olyanok, amelyeknek történelmi perspektívájuk van, és a rendszerváltozás utáni magyar politikai kultúrára is jórészt érvényesek:
- passzív rezisztencia, de hajlam az eruptív politikai megnyilvánulásokra, vagy azok tolerálására is;
- "szemlélődő realizmus", a "nil admirari"("sem-min ne csodálkozz") bölcsességén nyugvó politikai távolságtartás, amiből a politikai szélsőségek visszautasításának hajlama származik;
- politikai paternalizmus (atyáskodás) és politikai infantilizmus (gyerekesség), de a politikai vezetőktől valós teljesítmény megkövetelése is;
- igény a kiemelkedő személyekre, messianisz-tikus politikusokra, de a személyi kultusz visszautasítása is;
- a szabályok, állami kötöttségek nehéz tűrésének, és a kijátszásukra való hajlamnak az attitűdje, de fejlett jogérzék, jogféltő szembeszegülés és a szerzett alkotmányos jogokhoz való ragaszkodás is;
- a kurucos-labancos tradíció ("szertelen függetlenségvágy" kontra "reálpolitikai behódolás") és továbbélése a "haza vagy haladás" dilemmájában;[6]
- az ezeréves államiság, az alkotmányos gondolkodás hosszú tradíciójának a tudata, de alacsony közjogi tudatosságú sérelmi (gravaminális) politizálásra való hajlam is;
- a magyar politikai fejlődés gyengén demokratikus, de erősen parlamentáris tradíciója;
- a Kelet-Nyugat közöttiség (a "kompország" mivolt, a "Köztes - Európához" tartozás) tudata;[7]
- az "elárultak/eladtak minket" attitűd, a (külső körülményeknek való) kiszolgáltatottság képzete, de erős csatlakozási, felzárkózási, integrációs igény is; stb...
A magyar politikai kultúra történelmi léptékben nézve egy sajátos (részben befogadó, részben a nyelvi-kommunikációs elzártságból nehezen kinyíló) közösségi rendszerű társadalmi képlet lenyomatát mutatta és mutatja a rendszerváltozás után is.[8] A társadalmi integráció politikai kultúrát befolyásoló másik fontos jellegzetessége paradox módon rímel erre, nevezetesen, hogy a magyar társadalom európai összehasonlításban a 70-es 80-as évek fordulójától a leginkább individualizáltak közé tartozik.[9] A magyar társadalom integráltságának ezek a politikai relevanciájú (a politikai integrációt meghatározó) jellemzői a politikai kultúrába - úgy tűnik, a szűken vett rendszerváltozás időszakára talán mérsékeltebb, a kétezres évekre fokozottabb érvényességgel - az átfogó, nemzeti méretű és a lokális közösségi szolidaritások gyengeségének az elemeit hozták be. Az előbbit kiváltképpen a pártpolitikai sovinizmusok, az utóbbit pedig, főként az egyéni egzisztenciális kiszolgáltatottságok gerjesztik. E két szint közötti - nevezzük ezeket "középszintű", vagy a politikai oldalakhoz, illetve a nagy politikai pártokhoz kötődő - szolidaritásoknak a tendenciái ezekkel éppen fordítottak. Fenti jellemzők előrevetítik továbbá a magyar politikai kultúra történelmi meghatározottságú közösségi-politikai magatartásbeli sajátosságai tartós fennmaradásának a nagy valószínűségét.
A rendszerváltozás utáni magyar politikai kultúra-képlet ebből az intézmény-felépítési és működési (döntési módszerbeli) szempontból a versenymo-dell-típusú politikai kultúra és az arányosítási modell-tí-pusú politikai kultúra kevert változatának tekinthető. Az adminisztratív-bürokratikus módszerek alkalmazására való hajlam (a politikatudomány a diktatórikus szocializmus országainak a politikai kultúráit ebbe a harmadik típusba sorolta),[10] azonban mindig is áthatotta a magyar politikai osztály konfliktuskezelését. Ennek vannak "időtálló-örökzöld" (általános), "túlélő-örökölt" (történeti-politikai), de friss keletű kényszerek szülte jellegzetességei is. A magyar politikai kultúrának ez a sajátossága a korábbi időszakhoz képest a kétezres években még markánsabban teret nyert. Az aktuálisan kormányzó elitrészek a hibák kijavítását, a működési diszfunkciók kiiktatását eredményező, racionálisan hatékony, konszolidált versenyben kiérlelt - azaz a szükséges, politológiai értelemben vett legitimitással, társadalmi elfogadottsággal, támogatottsággal bíró - többségi döntések, vagy konszenzusos együttdöntések helyett többnyire egyoldalú, kierőszakolt, adminisztratív-hatalmi típusú többségi döntéseket hoznak. Az ilyen típusú döntések az egyébként valóban problémásan funkcionáló, megújulást, korrekciót igénylő egyes intézményeket, alrendszereket szétzilálással, (források megvonása útján) működésük ellehetetlenítésével gyökeres, radikális változásra, sokszor egyenesen felszámolásra ítélik. A fentebb vázolt módon született intézményi reformok (már amelyek a kierőszakolt többségi döntéssel egyáltalán eljuthatnak a megvalósításig) azután szükségszerűen - reálisan szemlélve vehetjük szinte bármely területet - a bürokrácia terjeszkedésével és az adminisztrációs kényszerek mértéktelen növekedésével járnak együtt.
- 116/117 -
A politikai kultúra jól ismert almondi típusainak legmeghatározóbb szempontját, a lakosság politikai kompetenciaérzését (és ezzel összefüggésben a társadalom politikai mobilizáltságát) tekintve Almondék becslése a 80-as évek iparosodott autoritárius rendszereire (résztvevői 8%; alattvalói 84%; parokiális 8%)[11] valószínűleg helytálló volt a késő Kádár-rendszer magyar politikai kultúrájára is. Ezen a képen sokat javított a rendszerváltozás 1989/90-es időszaka, de azt követően azután elég gyorsan csaknem "az eredeti szintre való visszaesés" következett be.[12] A rendszerváltozás utáni évek hazai politikai kultúrakutatásainak eredményei szerint azonban a magyar politikai kultúra képlete a 90-es években már nem a "fejletlen", hanem az almond-verbai "civic culture"-nek megfelelő "vegyes" (dominánsan a résztvevői és az alattvalói keverékét mutató) politikai kultúrává vált. Ennek alkotóelemeire általánosságban - a politikai részvétel (relatíve) alacsony szintje miatt - a "résztvevői kultúra", az állampolgári aktivitás (relatív) gyengesége volt a jellemző a 90-es évek végéig. [13]
Jelenlegi politikai kultúránk negatív vonásaként nem ritkán felemlítődik egy sajátos, részben továbbélő, részben az új politikai rendszer keretei között is újraerősített politikai infantilizmus vádja.[14] Ez egyfajta "politikai gyerekességet" jelent, azaz részben a társadalom "kiskorúként" kezelését a politikai elit által, másrészt a társadalomnak a "gondoskodó állammal" szembeni túlzott elvárásait, paternalista igényeit, ami politikai demobilizáltságot, még rosszabb esetben politikai cinizmust szült és meglehetősen alacsony szintű társadalmi-közösségi felelősségtudatot eredményezett - a politikai elit egészében és a társadalomban egyaránt.
Politikai kultúránk eme jellegzetessége persze nemcsak negatíve (quasi a Prohászka Lajos-féle történelmileg kondicionált bujdosó, finitista jellem jelenkori megnyilvánulásaként) értékelhető. A magyar társadalom politikai kultúráját befolyásoló "karaktervonásoknak" a témához endogén módon közelítők számára a rendszerváltozást követően is volt[15] és lehetséges a későbbiekben is pozitív olvasata. Ilyenek a babitsi "szemlélődő realizmus", a "nihl admirari" bölcs kivárása, a panaszkodás és borúlátás taktikussága, ami politikai mérsékeltségként és távolságtartásként a túlélésre szocializáltságot, végső soron és hosszú távon az átmentést és megmaradást biztosította a magyarságnak a történelem viharai során. Méltán tűnhetett úgy a 90-es évek végén, hogy ezek a nemzeti karaktervonásaink a relatív politikai passzivitás forrásaként nem kis mértékben hozzájárultak a demokratikus átmenet sikeres lezárásához és a fiatal demokrácia nagyjából első évtizedében a szükséges mértékű politikai stabilitás biztosításához is.[16] Mindez - az akkor meghatározó magyar vezető politikai elitrészek politikai kultúrája pozitív vonásaként - a magyar társadalom politikai kultú-rabeli sajátosságainak megfelelő figyelembevételét (összhangot, megfelelést a magyar civic-culture és a magyar politikai elit politikai kultúrája között) és az állampolgári politikai részvételre irányuló tudatos, a fenti cél - a politikai stabilitás - elérését biztosítani hivatott demobilizáló szándékot tételez fel az 1990-es évekre. Másfelől a rendszerváltozás utáni magyar politikai elit politikai kultúrája is felfogható a "génjeiben" kurucosan-labancosan, keletiesen-nyugatiasan, népiesen-urbánusan, nemzetiesen-nemzetellenesen megosztottan viszálykodó, pártoskodó, kamarilla-és sérelmi politizálást folytató, alapvetően negatív politikai kulturális hagyaték szerves folytatásaként. Megítélésem szerint mindkét álláspont - látszólagos ellentmondásosságuk ellenére - egyszerre igaz lehet és igaz is. Azt hiszem azonban, hogy a politikatudománynak a mércét a magyar társadalom, kiváltképp a politikai elit politikai kultúráját tekintve a kétezres évtized végére már illő volna magasabb szintre emelni.
Az életszínvonalban a kilencvenes évek végétől bekövetkező lassú javulás, Magyarország megvalósult európai integrációja, a politikai elit csúcsain a jobb-, majd baloldalon lezajló generációs átrendeződés és professzionalizálódás az új évezred elejére a magyar politikai kultúra vonatkozásában is kedvező változásokkal kecsegtetett. Ténylegesen elmondható, hogy nagyjából a 2002. évi országgyűlési választásoktól kezdve (beleértve bizonyos 2001-es "előkampányo-lási" politikai hadműveleteket) a magyar politikai elit és nyomában a magyar társadalom politikai magatartásában - így politikai kultúrájában is (a politikai kompetenciaérzés szempontjából) - a korábbi periódushoz képest valóban minőségi változások figyelhetők meg. A változások iránya azonban legalábbis ellentmondásos.
Egyfelől növekedett (jelentősen, átlagban 5-10% pont között) a politikai részvétel mértéke a kétezres évek országgyűlési, valamint önkormányzati választásain egyaránt, amit főleg a politikai oldalak társadalmi befolyásának a kiegyenlítődése okozott. Ezeket a fejleményeket önmagukban akár a magyar politikai kultúrában bekövetkezett pozitív, a demok-
- 117/118 -
ratikus, "résztvevő típus" irányába történő elmozdulás jeleiként is értékelhetnénk. Ám ezzel azonnal szembeállítható például a 2003. évi európai uniós csatlakozási népszavazáson felállított 45,62%-os negatív részvételi "Európa-csúcsunk". A részvételi arányok "hektikussága" megítélésem szerint inkább azt bizonyítja, hogy azok alakulását nagyobbrészt a politikai elitrészeknek a politikai haszonszerzés által motivált fokozott mobilizálási, vagy demobilizálási szándékai befolyásolták, semmint a politikai kultúra demokratizálódása.
Ha a politikai kultúra megnyilvánulásának más formáira tekintünk, a változások szintén szembetűnők, és az irányuk itt már több mint ellentmondásos. A politikai (választási) kampányok és kommunikáció "európaibbá" válása a korszerű technikák (az internet, mobiltelefon) lehetőségeinek fokozottabb kihasználásával, de az utcai, nyíltan vállalt politikai véleménynyilvánítás és fellépés révén is - gondoljunk mindkét politikai oldal nagy tömegeket megmozgató, látványos és egyébként békés 2006-os budapesti választási tömegrendezvényeire - ezen aktivitási formák és megnyilvánulások kétségtelenül a politikai kultúra-mérleg pozitív serpenyőjébe helyezhetők. A 2002-es kormányzati ciklus kezdetétől az utcai politikai tiltakozó demonstrációk számbeli növekedése, intenzitásának a fokozódása is konstatálható. A politikai magatartás effajta módosulását is lehet esetleg örömmel üdvözölni, mint a magyar politikai kultúra "európaizálódásának", a politikai szabadságjogokkal való élés elmélyülésének, egyszóval a politikai demokrácia minőségében bekövetkező javulásnak a mutatóját. Másfelől a negatív serpenyőben ott állnak a "negatív kampány", az alpári stílus, a gátlástalan ígéretlicit, a megtévesztések és elhallgatások, ügyeskedések és ügyetlenségek, a demonstrációk erőfitogtató, megfélemlítő hatásai, stb. A fenti álláspontot ezek, de főleg a politikai "tiltakozási formákban" és "kezelési" módjukban 2006 őszén/ őszétől bekövetkező fejlemények teljesen ellehetetlenítették
A kétezres évek magyar politikai kultúrája értékelése szempontjából 2006. szeptember 18-a nagyjából olyan fajsúlyú negatív esemény időpontja, mint a jelenkori nemzetközi politikában 2001. szeptember 11-e. Kétségtelenül vízválasztó az elhíresült "öszödi beszéd" (maga a beszéd, meghökkentő formája, és megdöbbentő tartalma miatt) és a nyilvánosságra hozatala nyomán kibontakozó politikai vihar, a TV-székház "ostromával" megindítva. Az utcai politikai indíttatású erőszak ilyen mértékű megnyilvánulására Magyarországon utoljára 1956 októberének lázas napjaiban került sor. A rendszerváltozástól datált magyar politikai kultúra egyik standard pozitív eleme, a magyar politikai tiltakozás-kultúra erőszak-mentességének a toposza dőlt meg ekkor és jelentősen erodálódott a rendszerváltó elődök által oly nehezen összekapart politikai tekintélynek és a politikai elitbe vetett bizalomnak a maradéka is. Dőreség volna mindezt az "európaizálódás" további pozitív hozadékaként elkönyvelni. Szeptember 18-át aztán "megfejelte" a vezető magyar politikai elitrészek irányító kivitelezésében az 50. évforduló október 23. szellemiségéhez méltatlan, történelmietlenül aktuálpolitizáló, politikai és szakma-politikai baklövésekben, indokolt és indokolatlan erőszakban, öncélú agresszivitásban és lapításban sajnálatosan gazdag, meglehetősen siralmas rész- és végeredményű "nemzeti ünnepi" tragikomédiája. Ez az időszak jelentette a rendszerváltozás utáni magyar politikai kultúra mélypontját. Hozzá kívánom fűzni, hogy a magam részéről - enyhébb kiadásban - a tárgykör (a kétezres évek magyar politikai elitje politikai kultúrájának negatív változása) állatorvosi lovának tekintettem és hasonló következtetéseket voltam kénytelen levonni a kétezres évek vezető magyar politikai elitrészei politikai kultúrájának állapotáról már a 2005. június 6-7-i parlamenti köztársasági elnökválasztás kapcsán is, annak szintén az összes előzményeit, lefolyását, és részben rövidebb és hosz-szabb távú következményeit is beleértve.[17]
Ezt a gondolatmenetet összegezve úgy látom, hogy a 90-es évekhez képest nagyobb mértékű, jellegében erőszakosabbá, agresszívabbá, szélsőségesebbé, egyúttal hektikusabbá váló politikai részvétel a 90-es évek végén, kétezres évek elején csúcsokra került új, vezető politikai elitrészek által tudatosan generált volt, és nagyobbrészt az ő eltévesztett (a magyar civic culture sajátosságaival nem számoló) politikai kultúrabeli irányvonal-váltásukra vezethető vissza. Félő, hogy az inkriminált változás hátterében - sokszor sajnos nagyon is az előterében - elsődlegesen ezeknek a vezető politikai tényezőknek a kilencvenes évekbeli állapotokhoz képest megnőtt hatalmi ambíciói, túlfokozott hatalom-orientációs törekvései húzódnak meg, s ez a személyeskedő, öncélú, egészségtelenül "heroizált" perszonalizálódás a kétezres évek magyar politikai közéletét jelentősen megterheli. Mindez a rendszerváltozás utáni magyar civic-culture állapotában összességében negatív hatású következményekkel, a társadalom politikai kompetenciaérzésének és közéleti elkötelezettségének csökkenésével, a demokratikus politikai rendszer politikai legitimitásának gyengülésével, a demokrácia-hiátusok növekedésével járt.
A rendszer-legitimitásnak érdemes egy további szempontjára is kitérni. A rendszerváltozás utáni magyar politikai kultúra fontos jellegzetessége ugyanis, hogy noha a létrehozott demokratikus politikai rendszert és piacgazdaságot a társadalom túlnyomó többsége elfogadja és a "létezett szocializ-
- 118/119 -
mus" "lecserélésével" egyetért, de a megvalósított politikai és gazdasági gyakorlattal szemben kezdettől fogva rendkívül nagymértékű az elégedetlenség. A négyévenkénti proteszt-szavazatok nyomán bekövetkező kormánycserék - egy sajátos "politikai váltógazdaság" - ezt jól kifejezték, egészen a 2006. évi választásokig.[18] Ez a jellegzetesség fejeződik ki a rendszerváltozástól napjainkig időről időre elkészített felmérések azon standard adatsorában is, hogy az aktuális politikai irányvonalat közvetlenül formáló intézmények (a pártok, a mindenkori parlament és kormány) a legnépszerűtlenebbek, és a kevésbé "átpolitizált" intézmények (alkotmánybíróság, köztársasági elnök) rendre a legelfogadottabbak.[19] E sajátosságok oka kétségtelenül az a tény, hogy a rendszerváltozás sokak számára nem hozta meg a várt szociális felemelkedést, mi több, az a lakosság jelentős része (a többsége) számára a 90-es évek végéig, majd 2006 második felétől ismételten az életszínvonal drasztikus visszaesését eredményezte. Márpedig a magyar társadalom politikai tudatában, a tartalmi értelemben vett demokráciafelfogás (a demokrácia és a jólét összekapcsolása) jóval erőteljesebb, mint a procedurális (formális-jogi) demokrácia-elképzelés. E tényezők adják a már említett politikai legitimitás-problémáknak, a politikai legitimitás viszonylagos gyengeségének (mint a mai magyar politikai kultúra egyik fontos jellegzetességének) újabb forrását.[20] Rá kell mutatnunk arra is, hogy a "szociális kártya" kijátszása és a felelőtlen "jóléti" ígéretlicit eldurvulása a 2002. évi országgyűlési választások előtti, 2001-ben már elindult kampányhadjárattól vette kezdetét és a 90-es évek vezető politikai elitrészei politikai kultúrájának nem képezte a részét. A politikai rendszer 2006 őszétől megnőtt legitimitás-deficitje és a lakosság életszínvonalának akkortól kezdődő visszaesése között szinte matematikai arányosság áll fenn.
Noha a rendszerváltozás utáni magyar politikai elit és nyomában a magyar társadalom nagy többsége a kialakított alkotmányos rendet és politikai intézményrendszert - a fenti sajátosságokkal együtt és azok dacára - alapvetően, sőt részleteiben is elfogadta, a magyar politikai kultúra ebben a vonatkozásban is egyre heterogénebbnek tekinthető. Pontosabban a rendszerváltozás időszakának és a kilencvenes évek legelejének viszonylagos homogenitását (amit az akkori vezető politikai elitrészek által kialakított politikai minimál-konszenzus táplált) egyre inkább a heterogenitás (a minimál-konszenzus felbomlása) váltotta fel. A kétezres évek elejétől (2001-2002-től) 2006-2008-ra pedig a magyar politikai kultúrát már kifejezetten az alkotmányos-intézményi heterogenitás, a kezdeti minimál-konszenzus elporladása és egy új minimál-konszenzus hiánya dominálja.[21]
Ennek következtében a politikai rendszer intézményi megoldatlanságai felhalmozódtak és évek óta a közérdek és a valós nemzeti érdek jelentős csorbulását, sérelmét eredményezik. Azt mondhatnánk, hogy a politikai eliten belül a rendszerváltozástól kezdve fennálló éles, de behatárolt, jobbára önkorlátozott hatalmi-politikai megosztottság az említett időponttól máig (2008) terjedően addig soha nem látható méreteket és formákat öltött, korlátlanná vált, és a politikai kultúra heterogenitásából adódó strukturális jellegű társadalmi megosztottsággá változott. Új vonása ugyanis a kétezres évek magyar politikai kultúrájának, hogy a renovált vezető politikai elitrészek a mély megosztottságukat nagymértékben extrapolálták a szűken vett politikai szférán túli társadalmi területekre (például munkahelyi, baráti, családi közösségekre). Úgy gondolom, hogy a magyar politikai kultúra kétezres évekbeli legfontosabb sajátossága (a homogenitás-heterogenitás vonatkozásában) mégsem ez, hanem - a nagymértékű alulteljesítés miatt - a vezető politikai elitrészek politikai kultúrája és a magyar civic culture közötti szakadás, meg nem felelés.[22] Ennek egyenes következménye lett a magyar "politikai társadalom" mérsékelt zömének - mintegy a radikálisok aktivizálódása ellenpontozásaként -2006 végétől mért rekordméretű politikai apátiája, politika- és politikus ellenessége, és a (kiváltképp kormányoldali) közéleti szereplők népszerűtlenségi csúcsai - a különböző közvélemény-kutató intézetek által egybehangzóan kimutatva.
A magyar politikai kultúra több szempontból is a fragmentált eset történelmi dimenziójú európai példájának tekinthető. A fragmentáltság gazdasági-szociális gyökerei eredendően a feudális viszonyok felemás felszámolására, a feudális eredetű nagybirtok- és társadalomszerkezet prolongálására vezethetők visz-sza. A XIX. század utolsó harmadától felgyorsult ka-
- 119/120 -
pitalizálódás nyomán kialakult, és a két világháború között lényegesen nem módosult társadalmi képlet a "torlódott", de már a középosztályosodás jegyeit is magán hordó fragmentált szerkezet ismérveit mutatta. Ezt a "torlódott társadalmat" homogenizálta azután a rákosista totalitárius diktatúra, majd az ún. második gazdaság kispolgárosodása eredményeként mérsékelten újrarétegezte a kádári autoriter diktatúra államszocializmusa. A rendszerváltozás utáni időszakban a szociális egyenlőtlenségek jelentősen növekedtek, a kádár-korszak "állapotos piskóta" társadalmi életszínvonal-képlete nem a jóléti társadalmak kiegyensúlyozott "esőcsepp" modellje, hanem inkább a harmadik világ lefelé kinyíló, felfelé bezáruló "sokdudoros" fragmentált képlete irányába mozdult el.
A magyar politikai kultúra lijpharti értelmű funkcionális fragmentáltsága is kimutatható, aminek egyik forrása a magyar társadalom vallási megosztottsága (eredendően katolikus többséggel, protestáns kisebbséggel, majd utóbb a vallásos és nem vallásos társadalomrészek különbségével). A "létezett szocializmus" vallásellenes-homogenizáló időszaka után, a rendszerváltozással ez a törésvonal - legalábbis a politikai elitrészek konfrontációjában - ismét elég markánsan kifejeződik. A Trianon előtti időszakig a funkcionális fragmentáltság az etnikai megosztottságban is megmutatkozott. Lényeges momentum ugyanakkor, hogy a Trianon-sokk, a nemzetrészek leszakítása egy sajátos, nemzeti alapú homogenitás-elemet vitt a magyar politikai kultúrába. Ez a homogenitás-elem elfojtva ugyan, de a diktatórikus szocializmus időszakában is továbbélt, illetve a rendszerváltozás után - immár ismét nyíltan - részévé vált a magyar civic culture-nek is. Ugyanakkor jól látható az ún. "nemzeti kérdésnek" már a rendszerváltó magyar politikai elit általi konfrontatív "kezelése" és az új vezető elitrészeknek a kétezres években e tárgyban is megnyilvánuló különösen éles konfliktusa. Ezek a diszkrepanciák szintén részét képezik a magyar civic culture és a magyar vezető politikai elitrészek politikai kultúrája közötti, többször említett szakadásnak.
A "torlódottság" a magyar társadalomban a politikai és történelmi tudat szintjén is megragadható. Minden nemzet politikai kultúrájának - így a magyar politikai kultúrának is - a mélyrétegeit diakron típusú, de szinkron módon is érvényesülő, személyes és személytelen "üzenetekből" összegyúrt, sokféle szocializációs csatornán keresztül a tudatunkba beépült történelmi ismeretanyag által meghatározott politikai értékrendszer alkotja. Az egyénenkénti különbözésektől eltekintve valamely nemzet történelmi tudatát döntő módon azok a történelmi standardok határozzák meg, amelyeket hosszabb korszakok történetírása lefektetett és iskolarendszere átadott, azaz az intézményes politikai szocializáció. Méltán kívánkozik ide a neves történész időtálló meglátása, miszerint "a történetírás, a történeti művek olvasása, illetve a történelem tanítása és tanulása. az állampolgárrá válás iskolája."[23]
A rendszerváltozás utáni magyar társadalom, a XX-XXI. század fordulóján élő generációk történelmi tudatát legalább három egymás mellett létező, illetve esetleg egyénileg, de társadalmi méretekben is kisebb-nagyobb mértékben keveredő, egymásra torlódott, egymást kisebb részben átfedő, nagyobbrészt tagadó "lenyomat" formálja. A legidősebbek történelmi emlékezetében még fellelhető - illetve részben reinkarnálódottan másokéban is - és hat a Horthy-korszak szellemtörténeti felfogása és hivatalos keresztény-nemzeti szemlélete. Az idősebb és érettebb derékhadra talán még a Rákosi-, de különösen a Kádár-korszak kezdetben durván vulgáris, majd árnyaltabb, kevésbé sematikusan marxista, de zömmel "osztályszempontú" hivatalos kliséi vannak a legnagyobb befolyással. Egy harmadik réteg a fiatalabb derékhad, kiváltképpen a rendszerváltozás utáni időszakban felnövő legfiatalabb generáció történelmi látásmódját alakítja meghatározó módon, s erre leginkább egy útkereső történelmi eklekticizmus ideologikus törekvései nyomják rá a bélyegüket. A rendszerváltozás utáni közoktatásunk történelemtanítása ezt közvetíti, ezt adja tovább. Ezt az eklekticizmust fő vonulatként két egymás mellett létező és nagyjából az ezredfordulóig egymást szerencsésen kiegészítő, egymás mellett megférő, bár egymást kritizáló, versengő, de a másikat megsemmisíteni nem óhajtó interpretáció határozta meg. Az egyiket talán egyfajta szemérmesen nemzeti színű "mesélő konzervativizmusnak", a másikat pedig egy retrospektív, objektivista-dokumentarista, bal-liberális történelmi narratívának tekinthetjük. A kilencvenes évek végétől azonban, az aktuális kormányzati ciklus "színének" függvényében hol az egyik, hol a másik többé vagy kevésbé "elvártan" erősebbé vált.
A fentiekben említett egyik "elvárás" oktatáspolitikai szélsőségeként egy szakma-pedagógiailag problémás túlburjánzó hiperfaktualitást, a másik végleteként
- 120/121 -
pedig, egy szakmailag nehezen tartható, a korhoz kötött eseménytörténeti tényszerűségre kevés figyelmet szentelő, kompetenciaközpontúságnak álcázott, egyfajta visszavetített "qasi-szociologizálást" érzékelhetünk. Az első típusú "túlkapásra" példa lehet a korábbi egyetemi történelem felvételi rendszer öncélúan adathalmozó írásbeli felvételi dolgozatainak az anyaga (ez a hiba talán kevésbé volt politikai ciklusfüggő), a másodikra meg az új típusú "kompetenciaközpontú" történelem érettségi követelményrendszere. A történelem érettségi korszerűsítésének (reformjának) egyik központi elemét például az jelentette, hogy a szóbeli (közép- és emelt szintű) érettségik a történelem tantárgy tananyagát nem a tanítás / tanulás során alkalmazott történelmi korszakok, illetve a magyar és egyetemes történelem kronologikus felosztású témaköreinek a standardjai szerint kérik számon, hanem hat darab tematikus egységbe rendezett, évről évre változó beltartalmú és számú résztémák "tematikus logikája" alapján.
Maguk a tematikus egységek láthatóan nagyjából megfelelnek a modern történettudomány legfontosabb részterületeinek és elméletileg az a törekvés is dicséretes, ha a középiskolai történelem tanulmányok anyagát a kimenetnél nagyjából egy, a felsőoktatás társadalomtudományi differenciáltságának megfelelő bemenet komplex nézőpontjából lennének képesek átlátni a középiskolákból kikerülő fiatalok.
(A hat tematikus egység:
1) Gazdaság, gazdaságpolitika, anyagi kultúra
2) Népesség, település, életmód
3) Egyén, közösség, társadalom
4) A modern demokráciák működése
5) Politikai intézmények, eszmék, ideológiák,
6)Nemzetközi konfliktusok és együttműködés.)
Csakhogy a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tárgy tanítási logikája (és a történelmi diszciplína kronologikus rendezőelve) nem egyeztethető össze a "kimenet" említett logikájával, effajta differenciált, mégis szintetizáló, komplex tudásra az érettségizők zöme nem felkészített, nem alkalmas.[24] Ezt az illuzórikus igényt a jelenlegi közoktatási rendszer nem képes kielégíteni, és megítélésem szerint ez nem is lehet a feladata. Mondhatnánk előállt a "sokat markol, keveset fog" tipikus esete. A nagy ívű elvárás teljesülése helyett többnyire zűrzavar, tájékozatlanság, tudatlanság uralkodik, és - végső soron - a régi szisztémával még úgy-ahogy biztosítható "történelmi affinitás" (ha úgy tetszik "történelmi kompetencia - érzés/tudat") korábbi színvonala is elérhetetlennek bizonyul. Nem véletlen, hogy az igényesebb "emelt szintet" a 2005-2007 közötti évek tanúsága szerint az érettségizett középiskolásoknak kevesebb, mint 10%-a választotta, mint ahogy az sem, hogy a felsőoktatási intézmények közül még ott sem követelik meg történelemből az "emelt szintet" "bemenetként", ahol a bolognai kettős struktúrát - legalábbis ez idáig - nem volt kötelező bevezetni (azaz a jogászképzésben). Az "emelt szint" előírása mellesleg közismerten a felsőoktatás szinte egyetlen területén sem valósult meg (az alapvető piaci ellenérdekeltségek érthető okán), ami az egyetemi képzés színvonalának generális csökkenéséhez, legalábbis szinte lehetetlen fenntarthatóságához vezetett. Ez gyakorlatilag a "kétszintű" érettségi reform-formula használhatatlanságát, egyben feles-legességét demonstrálja. A tényszerűség kedvéért azt is el kell ismerni ugyanakkor, hogy e reform melléktermékeként számos igen jól használható, és oktatás-módszertanilag kitűnő tananyag született, amelyeket - a jelzett oktatáspolitikai és intézményi problémák kiiktatása után - sokkal jobb és hatékonyabb szervezőmunkával a történelemoktatásban egy kívánatos politikai szocializáció szolgálatába kellene és lehetne állítani.
Maradt tehát a kiskapu. A "házon belül" lebonyolítható, vitatható objektivitású "középszint", ami a standard mércék szerinti felkészületlen hallgatók tömegét zúdítja a felsőoktatásra, ahol - egyelőre legalábbis - nem elég a "kompetencia". A tematikus elrendezésű történelem érettségi-követelményrendszer az egyetemi társadalomtudományi szakoktatás szempontjából is "idő előttinek", idealisztikusnak, mi több utópisztikusnak bizonyult. Ugyanakkor a lexikális történelmi ismerethiány komoly méreteket kezd ölteni, és a kétezres évek közepétől igencsak megnehezíti a történelmi megalapozottságot kívánó felsőoktatási társadalomtudományi képzésekben a hallgatóság egyre növekvő arányával a szakmai nyelven történő kommunikációt.
Messzemenően egyet tudok érteni a már idézett Romsics Ignáccal, aki szerint "a múlt tanulmányozása és történelmi tudásunk fejlesztése egészséges szkepszisre és önálló véleményalkotásra nevel bennünket, s ezáltal megnehezíti, hogy manipuláljanak bennünket, és bármiféle ideológia rabjaivá váljunk".[25] A történelem oktatás-politika jelenlegi törekvései megítélésem szerint sajnos mindehhez nem járulnak hozzá, sőt ellenkezőleg, félő, hogy a politikai kultúrát meghatározó politikai szocializációnak ez a fontos politikai tudatformáló tényezője a párt-hatalompolitikai csatározások eszközévé silányult, a politikai elit politikai kultúrájában a kétezres években bekövetkező negatív fordulatnak az áldozatává vált.
A politikai elitrészek között a múlt kisajátítására való törekvés, egyfajta "heroizálás" és "deheroizálás" már a rendszerváltozást követő évtizednek jellemzője volt, de úgy tűnik, a kétezres évek vezető politikai elitrészei ebben a vonatkozásban is felrúgták a korábbi határokat, feladták a "kinek-kinek a magáét" elvet és
- 121/122 -
kizárólagosságra törekednek. Nemzeti szimbólumok, történelmi személyiségek, vagy a nemzeti ünnepek (különösen 1956) szinte rutinszerűen az aktuál politika mocsarában sározódnak. És ezt azért is lehet viszonylag könnyen "elkövetni", mert rendkívül hiányosak a kétezres évek közepén felnövő korosztályok történelmi ismeretei, ők emiatt különösen kiszolgáltatottak a Romsics által említett manipula-tív törekvéseknek. A személyes "élményeken" túl a közelmúltban végzett több felmérés is tanúsíthatja azt az ismerethiányt (és nem a "történelmi kompetencia" hiányáról beszélek!), ami a politikai kompetenciaérzésnek (politikai kultúrának) a politikai demokrácia stabilitása, sőt a demokratikus politikai rendszer legitimitása szempontjából kockázatos hanyatlásához vezetett/ vezethet. A Múlt-Kor internetes portálján hozzáférhető adatok (a Történelemtanárok Egyesülete, illetve a Szocio-Gráf 2005-ös őszi felmérése) szerint[26] például a közoktatásból kikerültek 20%-a a történelemoktatás keretei között semmit sem tanult 1956-ról, és 1956 minden tizedik diák szerint került csak be a "három legnagyobb nemzeti tett" közé, miközben sokan Kossuthot és Petőfit is az 1956-os forradalmárok közé sorolták. A fiatalok "védtelenségét" az is jól mutathatja, hogy 501 középiskola közel 30 ezer diákja körében Adolf Hitler a 2003-as 6. helyezésről 2005-re az 5. helyre rukkolhatott "a legnépszerűbb történelmi személyiségek" húszas listáján. Vigasztaló, hogy azért az első e tárgyat firtató hazai közvélemény-kutatások kezdeteitől (1947) dokumentálhatóan[27]máig a legnépszerűbb Mátyás király maradt. (Felvételi Információs Szolgálat - FISZ - felmérése.)
A rendszerváltozással a tudományos szabadság talaján megújult a történelemszemlélet, különösen a fiatal társadalomtudós-történész generációk jóvoltából. A hagyományos és modern történetkutatási és írási műfajok és ágazatok is megújultak, illetve jelentős eredményeket mondhatnak a magukénak. Léteznek már olyan tudományosan megalapozott standardok, amelyek egy megfelelő módon organikus, mégis modern, fő sodrában egybeeső, a sokszínűség egységét mutató magyar történelemszemlélet (történelmi és politikai tudat) kialakítására lennének alkalmasak. Szögezzük le: megfelelő oktatáspolitikai gyakorlat alkalmazásával. Sajnos az új évezred első évtizedének vége felé inkább az látható, hogy a történettudomány világát is veszélyezteti a végletes politikai megosztottság, különösen az aktuál-politika számára legnagyobb haszonnal kecsegtető területeken (lásd például az "ügynök"-ügyet, vagy az 1956-os örökség feldolgozását). A direkt politizálásnak, hatalmi harcoknak le kellene húzódni ezekről a területekről, a politikai élet főszereplőinek önkorlátozó tabukereteket, másképpen szólva betartandó minimál-konszenzust kellene kialakítani a történelem leginkább politikaérzékeny kérdéseire és politikai szocializációs szerepére vonatkozóan is.
A történelmi-politikai tudat formálása és az intézményes politikai szocializáció szempontjából ez most a legégetőbb feladat, mert végső soron ezen múlik, hogy történelmi léptékben mérve, egyszer és mindenkorra kitörhessünk a "zsákutcás magyar történelem" csapdájából, hogy megfordíthassunk most is fenyegető, negatív tendenciákat, hogy az a bizonyos borúlátó mentalitásunk végre a babitsi értelmezés szerinti "nekifutó lejtő" módjára működjék.
"A költők és nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet... Ez a pesszimizmus nem a csüggedés ingoványa. Ez inkább az élet feszítő rugója, a nekifutó lejtő."[28] ■
JEGYZETEK
[1] Varga Tamás: A politikai kultúra elméleti kérdései a magyar politikatudományban. In: Ezredvégi értelmezések. Első kötet (Szerk. Simon János) Villányi úti könyvek 23. Budapest 2001. 193-194. o.
[2] Varga Tamás: A politikai kultúra a politológiában és a mai Magyarországon. In: Emlékkönyv Fülöp Miklós születésének ötvenedik évfordulójára (Szerk. Andrássy György, Nemessányi Zoltán, Varga Tamás), Pécs 2006. 258. o.
[3] Szabó Ildikó-Örkény Antal: Magyar középiskolások politikai világképe és euroregionális tudata. In: Ezredvégi értelmezések. Második kötet (Szerk. Simon János) Villányi úti könyvek 23. Budapest 2001. 366. o.
[4] Vö. Vernon Bogdanor (Szerk.): Politikatudományi enciklopédia. Osiris Kiadó, Budapest 2001. 519-520. o.
[5] Varga Tamás: A politikai rendszer szoftvere, a politikai kultúra. In: Közjogi intézmények a XXI. században (Szerk. Andrássy György és Visegrády Antal) Pécs 2004. 262. o.
[6] Varga Tamás: Néhány észrevétel a politikai kultúra fogalma és a mai magyar politikai kultúra felfogása kérdéséhez. In: Konfliktus, konszenzus, kooperáció (Szerk. Horváth Csaba), Pécs 1996-1997. 135. o.
[7] Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 13-14. o.
[8] Varga Tamás: A politikai kultúra a politológiában... 264-265. o.
[9] Körösényi András: i. m. 23. o.
[10] Varga Tamás: i. m. 265. o.
[11] Almond. G. A.-Powell, G. B.: Comparatíve Politics Tuday: A World View. Harper Collins Publishers, New York 1992. 40. o.
[12] Kurtán Sándor: Politikai kultúra. In: Politika és politikatudomány (Szerk. Gallai Sándor-Török Gábor), Aula Kiadó 2003. 154. o.
[13] Körösényi András: i. m. 36-37. o.
[14] Vö. pl. Kéri László: A politikai kultúra alakulása az elmúlt évtizedben. In: Magyarország évtizedkönyve 1988-1998. I. kötet (Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László) Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1998. 515-516. o.
- 122/123 -
[15] Bihari Mihály: Politikai stílus és politikai kultúra Magyarországos a 90-es évek elején. In: Magyarország politikai évkönyve 1993. (Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László) Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1993. 60. o.
[16] Körösényi András i. m. 36. o.
[17] http://pecs.index.hu/index.php?id=5325&[term=Dr.%Varga%20Tamás
[18] Megjegyzendő, hogy éppen a szabályt erősítő 2006-os kivétel volt az a hatalommegtartás, aminek a "sajátosságai" a politikai kultúra korábban vázolt 2006 őszi mélypontját részben, közvetlenül mindenképpen előidézték.
[19] Vö. pl. Kurtán Sándor i. m. 155. o.
[20] Bayer József: A politikai legitimitás. Napvilág Kiadó, Budapest 1997. 274-289. o. Bayer József: A politikatudomány alapjai. Napvilág Kiadó, Budapest 1999. 406. o.
[21] Ennek a kétezres évek második felére-végére eszkalációig jutott problémának a korábbi szóvá tételeit lásd Varga Tamás: A politikai rendszer szoftvere... 264-266. o. és Varga Tamás: A politikai kultúra a politológiában... 270-273. o.
[22] A magyar politikai kultúrában a pártok politikai elitje és a társadalom között meghúzódó törésvonalat, a rendszerváltozást követően Bihari Mihály már nyomatékosan hangsúlyozta. Vö. Bihari Mihály i. m. 60. o.
[23] Romsics Ignác: A történetíró dilemmája: megismerjük, vagy csináljuk-e a történelmet? Előadás a Mindentudás Egyetemén. 2002. október 7. http://www.mindentudas.hu/romsics/20040729romsics.html 20. o.
[24] Kiváltképpen azért, mert az új szisztéma mottójává az oktatáspolitikai propagandában - különösen 2002-2006 között - ostoba "adatmagolássá" degradált tényismeret szükségtelenségének hipokrita hangoztatása vált.
[25] Romsics Ignác: i. m. 20. o.
[26] www.mult-kor.hu?article=10052 www.mult-kor.hu?article=12660 www.mult-kor.hu?article=14480
[27] Szabó Ildikó-Örkény Antal: Magyar középiskolások politikai érzelmei és ismeretei. Politikatudományi Szemle 1997. 3. sz. 67. o.
[28] Babits Mihály: A magyar jellemről. Magvető Kiadó, Budapest 1981. 70. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos munkatárs.
Visszaugrás
