A jelen tanulmány alapjául szolgáló vizsgálat részterületét képezi egy olyan átfogóbb kutatásnak, amelynek célja a jogi szaknyelv számítógépes feldolgozhatóságának feltérképezése. A jogi kultúrát az elmúlt évtizedekben számos, a technológia fejlődéséből fakadó hatás formálta és formálja. Egyrészről gyakorlatilag a teljes joganyag és jogi munkavégzés a papírformáról a számítógépes felületre, illetve az online térbe tevődött át. Ezzel együtt megnövekedett és felgyorsult a jogrendszerek és így az e jogrendszerek által alkalmazott szaknyelvek közötti interakció, kiegészülve ugyanakkor a hatékonyság igényével: megjelent az automatizálás, automatikus szövegbevitel iránti igény. Másrészről a globalizáció és a technológiai fejlődés következményeként megnövekedett információmennyiség a társadalmak kvázi "eljogiasodásához" vezet(ett): a jog egyre több élethelyzetre alkalmaz specifikus szabályokat. Ennek fényében növekvő jelentőséggel lép színre az az igény, hogy az állampolgárok minél többet és minél egyszerűbben megértsenek a számukra kötelező magatartási szabályokat megállapító normákból, illetve adott esetben konkrét döntésekből.
E két aspektusból előbbi a számítógépes nyelvészet, míg utóbbi a jogtudomány "problémája". Jelen tanulmány a jogi szövegek közérthetőségét komplex módon kívánja vizsgálni, azonban azzal a céllal, hogy a vizsgálat később hozzájáruljon a jogi szövegek automatikus, számítógépes feldolgozhatóságához. Mindezekre tekintettel interdiszciplináris nézőpontból kívánom megközelíteni a közérthetőség problémáját jogi szövegekben, egyrészről nyelvészeti szempontból, másrészről a jogtudomány, illetve jogi kultúra szempontjából. Többek között arra a kérdésre keresem a választ, hogy a jogi szövegekben a közérthetőség mennyire a "jogi kultúra" által támasztott, kvázi szokáson alapuló törekvés, amelyet a jogrendszer periferikus mezejében - ti. jogi kultúra, mint az az interakciós absztrakt tér, amin keresztül a jogrendszer interferálni tud a rajta kívül álló egyéb társadalmi alrendszerekkel (vö. Friedman 1975) - fellelhető társadalmi igény hívott életre és mennyire a jog társadalomban betöltött funkciójából fakadó követelmény. Hol húzódik a határ a szaknyelvek által megkövetelt magas distinkciós funkció és a "mindenki által megérthető" formaiság között? Az első cím a szükséges elméleti alapokat mutatja be röviden, különös hangsúlyt fektetve a jogrendszer és a társadalom szerves egymásra hatásának dinamikus modelljére.
Ezt követően azokat a restrikciókat veszem sorra, amelyek bármely, a jogi nyelvvel mint szaknyelvvel kapcsolatban felmerülő, annak megváltoztatására irányuló társadalmi igény esetén akadályt jelentenek. A harmadik címben bemutatok néhány eddigi, a jogtudomány területéről érkező javaslatot a látszólag ellentmondó álláspontok, vagyis a közérthetőség iránti igény, és a szaknyelviség sértetlenül hagyásának egyidejű megvalósítására.
Végül hazai és külföldi példákon keresztül mutatom be annak lehetőségeit, hogy egy, a jogi kultúra fogalmi keretébe integrált közérthetőségi igény miként illeszthető be a jogi nyelv szerteágazó és összetett regiszterébe és megkísérlem felvázolni egy, a közérthetőséget és a jogi nyelv szaknyelvi státuszából következő elvárásokat egyaránt figyelembe vevő szoftver szükséges korlátait és alkalmazási területeit.
A jogi kultúra első meghatározását L. M. Friedman adja egyik, mára már klasszikusnak számító munkájában (Friedman 1975). A szerző egy későbbi tanulmányának bevezetőjében a jogi kultúra fogalmának elhelyezéséhez a társadalom és jog szimbiotikus kapcsolatát részletezi, és a jog- valamint társadalomtudósok munkájának bemutatásán keresztül szemlélteti azt az elképzelését, mely szerint a jogi kultúra mindkét tudományterület vizsgálati tárgyát szervesen átszövi. Ahogy fogalmaz: "Munkájuk végzéséhez a jog- és társadalomtudósoknak képesnek kell lenniük működés közben mérni és leírni a jogrendszert. Azon kapcsolat működését kell felderíteniük, amely két irányban is hat: a társadalom irányából a jogrendszerre, és fordított irányban a jogrendszer irányából a társadalomra. Más szavakkal tehát fel kell tárniuk a jog forrásait, azaz hogy a társadalmi igények hogyan fordítódnak le a jog nyelvére, és hogyan alakulnak át azzá, amit jognak nevezünk, és hasonlóképpen, a jog, a jogkövető magatartás, és a jogintézmények ha-
- 20/21 -
tását a társadalomra, amely életre hívta azokat"[1] (Friedman 1994).
A jogi kultúra fogalmát bevezető munkájában Friedman a jogrendszert olyan, a társadalom többi intézményétől a legkevésbé sem szeparált jelenségként írja le, amely jóllehet természetesen rendelkezik önálló belső struktúrával, működésének milyenségére mégis alapvető hatást gyakorol a rajta kívül elhelyezkedő külső társadalmi feltételrendszer is (Friedman 1975).
A kettő egymásra hatását olyan kölcsönhatásként mutatja be, amelyben a fennálló jogrendszerre való reflexióként társadalmi-kulturális igények jelennek meg, amelyek sok esetben beépülnek a jogrendszer további fejlődésébe, és hasonlóképpen, a jogrendszer is hatással van az azt körülvevő társadalmi-kulturális környezetre: formálhatja, alakíthatja azt, nem pusztán a szó regulatív értelmében (amennyiben a jogszabályok fő rendeltetése a világ optimális állapotának leírása, az ide vezető előírások deklarálása), hanem a hagyományos értelemben vett kultúra alapértékeinek formálása által is.
Eszmetörténeti áttekintésében Fekete Balázs a jogi kultúra fogalmát a fent említett két rendszer közötti közvetítés tereként aposztrofálja, kiemelve, hogy "...az autonóm belső struktúrával rendelkező jogrendszer »milyenségét« döntően meghatározzák a társadalmi-kulturális feltételek, azaz az azzal szemben támasztott különféle, koronként változó társadalmi igények..." (Fekete 2017: 42). Interpretációjában Fekete felidézi továbbá a jogi kultúrának már a korai definíciós törekvések során helyet kapó körülhatárolását, mely szerint az egyfajta szűrőként funkcionál. Ez a szűrő szolgál arra, hogy a jogrendszert érő külső hatásokat, illetve az azzal szemben felmerülő társadalmi érdekeket a jog számára is relevánssá alakítsa, tehát számára is értelmezhető (annak intézményi mechanizmusai által kielégíthető) keresletet alakítson ki a különböző, alapvetően nem jogi jellegű érdekszférák irányából érkező elvárásokból (vö. Fekete 2017).[2]
Habár a jogi kultúra fogalmának jelenleg nincs egységesen elfogadott, kizárólagos és egzakt definíciója, mindez nem változtat azon a körülményen, hogy a megalakult koncepció kiváló keretet biztosít azon interdiszciplináris diskurzusok számára, amelyek a jog jelenségét körülvevő tényezőket választják tárgyukként.
Ha elfogadjuk a jogi kultúrának, mint a jogrendszert körülvevő közvetítő szerepű társadalmi "entitásnak" a létezését, akkor logikusan következik, hogy az a joggal kapcsolatban felmerülő társadalmi igények széles spektrumának közvetítésére alkalmas. A jogi kultúra definíciójának plaszticitása implicit módon megengedi (de legalábbis semmiképpen sem zárja ki), hogy alkalmazhassuk a terminust olyan, a jogtudományban hagyományosan kisebb figyelmet élvező területekre, igényekre is, amelyek a jogi nyelv nyelvi megformáltságával kapcsolatban merülhetnek, és merülnek is fel.
Arra, hogy ez a társadalmi igény már jelenleg is adott, globálisan nézve jó példa lehet a főként angol nyelvterületen egészen az 1950-es évektől máig népszerű Plain Language Movement (magyar fordításban leginkább "közérthetően angolul mozgalom", a továbbiakban: PLM). A PLM olyan alulról szerveződő irányzat angol nyelvterületen (főként az Egyesült Államokban és Angliában), amelynek fő célkitűzése a kommunikáció hatékonyságának javítása főként a hivatali ügyintézést érintő területeken, úgymint biztosítási üzletág, törvényhozás, bírósági eljárások, és általánosságban véve minden olyan szaknyelvi közeg (főként, de nem kizárólag állami szervek kommunikációs csatornái), ahol a szaknyelvi szöveg címzettjei nem kizárólagosan az adott szakmában járatos hozzáértők, hanem többségében laikusok (Anderson 1988: 232).
Értelmezésük szerint a közérthető nyelv fő célja a hatékonyság fenntartása. Fontosnak tartják továbbá azon alapvetést, mely szerint "mindenkinek joga van megérteni azt, ami gyakorlati élete során fontos számára". (Heltai-Nagy 1997: 401) Ahhoz, hogy ez elérhetővé váljon, a PLM képviselői az egyszerűbb nyelvhasználat térnyerését sürgetik a hivatali nyelvhasználatban. Az ehhez kapcsolódó és a PLM képviselői által megfogalmazott általános "közérthetőségi kritériumokat" vagy inkább "ajánlásokat" több szintre lehet és érdemes osztani aszerint, hogy az adott elv:
1. a) milyen nyelvi szintet érint (lexikai, szintaktikai, szemantikai, esetleg éppen a dokumentum szerkesztésmódjára/formai megjelenésére vonatkozik-e),
b) valami ajánlása, vagy éppen egy kerülendő jelenség megfogalmazása-e (mint például javaslat a szakzsargon lehetőség szerinti kerülésére, de ajánlás az egyszerű logikai szerkezetek használatára a mondat szintjén),
c) továbbá milyen szövegtípus esetén (bírósági ítélet, kódexjog stb.) alkalmazható.
A fentiek közül például Sobota (2014: 21-22), mint a PLM témájában megjelenő tanulmányok általában, csak az a) és b) szerinti (általánosabb csoportosítást) mutatja be. A c) szerinti distinkció jellemző hiánya véleményem szerint főként annak tudható be, hogy az csupán erősen helyzetfüggően értelmezhető, vagyis az adott társadalom, nyelv és konkrét kutatási cél kontextusában, ahol a csoportosítást el akarjuk végezni. Nem adható meg tehát abban a fajta szupranacionálisan is potenciálisan elfogadható formában (azaz adott országra jellemző specifikációk nélkül), amelyben a PLM általános elvei jellemzően megfogalmazódnak.
A PLM ajánlásainak feltételrendszerében a legfontosabb tételek jellemzően olyan témaköröket érintenek, mint a passzív mondatszerkezet lehetőség szerinti kerülése, az átlagos mondathossz rövidítése, vagy éppen a dokumentumok megjelenésének áttekinthető, logikus szerkesztése. A felvetett tételek többsége a gyakorlatban is megvalósítható, és összhangban van a hazai törekvésekkel, amelyek a jogi szövegek közérthetőségének javítását célozzák (pl. Vinnai 2018, 2017), ahhoz azonban,
- 21/22 -
hogy lássuk, mely tételek ültethetőek át ténylegesen a gyakorlatba, számos, a jogi szaknyelvet érintő kérdést is szükséges tisztázni. Ezek közül a továbbiakban a szaknyelvi adekvátság és a közérthetőség kollíziójának következményeit, és az összeütközés feloldási lehetőségeit, egy esetleges közérthetőségi szoftver korlátait, és néhány korábbi nemzetközi és hazai példát mutatok be hasonló törekvésekre.
Ha egy közérthető szaknyelv lehetőségeit vizsgáljuk, fontos leszögezni, mit is értünk egy szöveg (köz)érthetőségén, egyáltalán milyen standardhoz viszonyítjuk azt?
A kérdésre számos válasz adható tudományterülettől és módszertantól függően is. Az igény azon grammatikai elemek vagy konstrukciótípusok megtalálására, amelyek leginkább felelősek a megértéshez szükséges energiabefektetés csökkentéséhez, már egészen korán felmerült (Charow-Charow 1979), részben azonban az aktuálisan vizsgált szövegtípusok széles spektruma, részben pedig a különféle vizsgálati perspektívák miatt máig nem áll rendelkezésre taxatív felsorolás a megértést nehezítő tényezőkről (ilyen "lista" valószínűleg nem is adható meg). Ennek ellenére bizonyos szempontok nagyjából egységesnek mutatkoznak a vonatkozó szakirodalmi felsorolásokban, ezen tényezőket a tanulmány későbbi részeiben ismertetem.
Mindezek mellett is biztosan állítható azonban, hogy a megértés (mint az elme egy folyamata) nem mérhető vagy számszerűsíthető közvetlenül, azonban a növekvő kognitív erőfeszítés kísérőjelenségei igen (például pszicholingvisztikai tesztekkel, vagy a neurolingvisztikában ismert módszerekkel).[3]
Jelen tanulmány keretei között a közérthetőségen a szövegeknek egy olyan kontinuumváltozóként jellemezhető tulajdonságát értem, amely statisztikailag reprezentatív mintán vizsgálva és közeledve a skála "közérthető" végpontja felé az értelmezéshez szükséges kognitív ráfordítás mértékének csökkenését eredményezi, ilyenformán tehát elméletben kísérleti úton mérhető.
Az egyes nyelveken belül a szaknyelvi regiszterek státusza külön tudományterületek vizsgálódásainak színtere, legyen szó akár a jogtudomány érdeklődéséről a jogi szaknyelv iránt vagy a szociolingvisztika és a fordítástudomány érdeklődéséről a szaknyelvek iránt általánosságban.
A jogi szaknyelv azonban mind között különleges helyet foglal el, hiszen egyszerre kell szólnia a jogi szakma művelőihez (sok területen ez elsődleges, és egyben kizárólagos funkciója is), és az absztrakt szaknyelv konkrét realizációjától függően (pl. ítéletek, tanúkihallgatások stb.) a joghoz professzionális szinten nem értő laikusokhoz is.
A befogadó közösség potenciális heterogenitásának is köszönhetően, ahogyan Tóth (2013) is rámutat, a jogi szaknyelv egyszerre kell tehát, hogy megfeleljen egymástól nagyban különböző, gyakran épp ellentétes irányba ható igényeknek.
Szaknyelvi jellegéből adódóan a jogi nyelv is törekszik a köznyelvben gyakran előforduló többértelműségek kiküszöbölésére valamennyi nyelvi szinten. A köznyelvben (a kontextus egyértelműsítő hatásának köszönhetően csak akcidentálisan zavaró hatású) lexikai szemantikai többértelműségek (pl. ég - ige/főnév), szintaktikai többértelműségek (visító gyerekeket és anyukákat láttam a parkban) és hatóköri többértelműségek (ebben a teremben mindenki legalább két nyelvet beszél)[4] is gyakran előfordulnak. A helyzetet tovább nehezíti, hogy olyan esetek is előfordulnak, amikor valamely, a köznyelvben szinonim szóalakok a jog szaknyelvében egymástól teljesen eltérő jelentést kapnak, például a kártérítés és kártalanítás szópár esetében (Minya-Vinnai 2018: 15). Ilyen értelemben tehát a szaknyelv nem új (így a köznyelvi regisztertől könnyen megkülönböztethető) terminust vezet be, hanem meglevő lexikai egységeket ruház fel a pontosság érdekében speciális jelentéstartalommal.
A köznyelvet gyakorta átható homályosságok kiküszöbölése elengedhetetlen a szabatos jogi fogalmazás érdekében, így a jogi nyelv sok olyan fordulatot, hagyományos fogalmazásmódot és terminus technicust is alkalmaz, amely az átlag (nem szakmabeli) olvasó számára az értelmezést jelentősen megnehezítheti.
Tóth (2013: 46) a jogi nyelvet rétegekre osztja fel, amelyek rendre:
2. a) a jogi norma nyelve,
b) a jogtudomány, a jogi szakirodalom nyelve,
c) az eljárási nyelv, valamint
d) a jogász és laikus közti kommunikáció nyelve.
A felosztás megerősíti azt a gondolatot, amely a közérthetőségi törekvéseknek is kulcseleme kell, hogy legyen, mely szerint a "teljes jogi szaknyelv" (ahogyan a PLM kapcsán már az 1. c)-ben is felmerült) nem kezelhető oszthatatlan egységként.
Az ellentétes irányú elvárásoknak megfelelni csak olyan, a jogi nyelvre vonatkozó és a közérthetőség érdekében tett javaslatokkal lehet, amelyek egyszerre tartják szem előtt például a határozatszerkesztés tárgyköre esetén a jogi szakmai szempontokat, tartják tiszteletben a határozatok egyediségének megőrzését, de szolgálnak hasznos meglátásokkal az egyszerűsítés lehetőségeire vonatkozóan is.
- 22/23 -
Az eddigiek figyelembevételével adódik a következtetés, hogy bármilyen beavatkozás egy szakma egyéni szociolektusába csakis akkor lehet sikeres, ha annak főbb irányvonalát alapvetően a szakma képviselői határozzák meg, figyelembe véve az ez irányú esetleges igényeket. Amennyiben a közérthetőség iránti igényt a jogi kultúra részének tekintjük, úgy érdemes megvizsgálni, hogy az általa támasztott, a nem jogi érdekszférák irányából érkező kereslet kielégítése hogyan oldható fel, ha feloldható egyáltalán.
Mázor (2019) számba vesz olyan lehetőségeket, amelyek egyfajta párhuzamosítással küszöbölnék ki a változtathatatlanságnak és változásnak, azaz a pontosabb, de emiatt sokszor bonyolultabb és nehezebben érthető fogalmazásnak, és a közérthetőségre való törekvésnek az egyidejű jelenléte esetén fellépő paradoxonát.
Érvelése szerint például a jogi szövegek nyelven belüli fordításának fő akadálya a folyamat közben elkerülhetetlen regiszterváltás. Dobos (2015) munkájából felidézi, hogy a szövegek megértéséhez, értelmezéséhez szükséges kognitív energiabefektetés optimalizálása érdekében és a szakszövegek közvetítőnyelvre való átültetése során szükségképpen pontosan azok az elemek változnának meg, amelyek a szöveg lényegi jelentését hordozzák. Ennek okaként azt emeli ki, hogy a nyelven belüli fordítások esetében a szöveg funkcióváltása, és az ezzel kapcsolatos stílus, valamint regiszterváltása kvázi elkerülhetetlen.
A legnagyobb problémát talán ez utóbbi okozza, hiszen például a köznyelvi szavak újra- és átértelmezése kapcsán nem lenne biztosított tovább az egyes (szak)kifejezések referenciális unicitása, ami már elvi szinten is ellentétes a jogi nyelv törekvéseivel, ezenfelül pedig a szövegben jelen levő normatív tartalom torzulását is könnyen eredményezheti. Mázor érvelése alapján főként ugyanerre vezethető vissza az is, hogy például az ítéletek szövegeiből egyes "lényegi elemek" parafrázisai sem megbízható módon hordoznák ugyanazt a jelentést, mint az alapjukként szolgáló eredeti szövegek. Következtetése szerint tehát a jogi szövegek ilyen módon rétegelt felbontása nem lehetséges.[5]
A számítógépes nyelvészeti megközelítés szempontjából kulcsfontosságú automatizálás kérdését a szerző (főként a korábban felsorolt indokok miatt) csak rendkívül korlátozottan tartja megvalósíthatónak.
A digitalizáció korában a hatékony szövegfeldolgozáshoz célszerű olyan szoftverek létrehozása, amelyek egyes (elő)feldolgozási folyamatokat nagy pontossággal, nagyrészt emberi beavatkozás nélkül is el tudnak végezni. Mindez ideális esetben arra az eredményre vezet, hogy a szövegekkel dolgozó szakemberek már csak a valóban kreativitást igénylő feladatokkal kell, hogy foglalkozzanak, a gyakran monoton, ismétlődő folyamatokat a szoftver képes "önállóan" megoldani.
A tanulmány eddigi részeiben bemutattam több olyan komoly nehézséget, amelyek sok tekintetben megnehezítik, néhol lehetetlenné is teszik egy jogi szöveg átalakítását anélkül, hogy a benne foglalt eredeti normatív tartalom sérülésének, elvesztésének veszélye ne állna fenn. Ha a feladat az ember számára is komoly kihívás, alappal merülhet fel a kérdés, pontosan hol, és hogyan oldható meg a számítógépes nyelvészet eszköztárával?
A 2.1. részben már említésre került, e helyütt azonban fontos ismét figyelmet fordítani az érintettek, azaz a jogásztársadalom szerepére annak meghatározásában, hogy milyen változtatásokat tartana elfogadhatónak és befogadhatónak a közérthetőség javítása érdekében.
A jogi nyelvvel foglalkozó tanulmányokban (különösen, ha a közérthetőség képezi azok fókuszpontját) gyakran idézik a Kúria elnöke által 2013. január 17-én a bíróságok szervezetéről és igazságszolgáltatásról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 29. § (1) bekezdése alapján a "Határozatszerkesztés" tárgykör vizsgálatára létrehozott joggyakorlat-elemző munkacsoport összefoglaló véleményét (Orosz 2014).
A nyelvészeti munkacsoport javaslatai hasonló kategóriák szerint oszlanak meg, mint korábban a PLM kapcsán ismertetett ajánlások. Számítógépes nyelvészeti megvalósítás szempontjából a "nyelvi egyszerűsítés, egységesítés lehetőségei" részben tárgyaltak a legjelentősebbek.
A munkacsoport informatikai szegmense a határozatszerkesztés gépi támogatási lehetőségeit vizsgálta tüzetesebben. Az implementációs lehetőségek kapcsán főbb megállapításaik egy része a különböző közigazgatási rendszerek közötti integritás javítását érinti, egy nagyobb csoport pedig a kötött szövegváltozatok sokszor ismétlődő, de alapvetően sablonszerű elemeinek gyorsított beillesztésére koncentrált. Ez utóbbihoz sorolják például a per tárgyának listából választhatóságát, vagy a jogszabályhelyek megjelölése után a vonatkozó szövegrészlet automatikus beilleszthetőségét.
A szenzitív adatok gyorsabb anonimizálhatósága mentén utalást tesznek olyan számítógépes nyelvészeti eredmények alkalmazására, mint például a névelem felismerési algoritmusok használata, amelyek a személynevek, pénzösszegek, személyi azonosításra szolgáló adatok automatikus megjelölését tennék lehetővé a dokumentumon belül. Ezenfelül elszórtan találhatók még utalások más megoldásokra (bekezdések közötti "egykattintásos" hivatkozási rendszer felépítése stb.), de a főbb restrikciókat a felsorolt elemek jelentik (Orosz 2014, 4-es számú melléklet).
Az informatikai munkacsoport összefoglalójában megemlíti továbbá, hogy az ajánlásaik alapján megalkotható
- 23/24 -
rendszer egyfajta intelligens szövegszerkesztő funkcióját tölthetné be, amelyet a külföldi gyakorlatban már több területen is alkalmaznak.[6] A szintén az összefoglaló vélemény mellékleteként elérhető, Stíluskönyv néven ismertté vált dokumentum azonban ennél nyelvészeti szempontból messzebb menő javaslatokat is tartalmaz. Mivel a munkacsoportok szeparáltan vizsgálták az informatikai és nyelvészeti javaslatokat, így a kettő határterületét képező korpusznyelvészeti elemzés ekkoriban nem készült el. Ennek következtében a nyelvészeti, illetve a szöveg szintaktikai, lexikai jellemzőire vonatkozó javaslatok implementálhatóságának felmérésére sem került sor.
A jogi szövegekkel kapcsolatos számítógépes nyelvészeti munka az eddigiek fényében csakis megfelelő óvatossággal, és a javaslatoknak a szaknyelv képviselői általi legitimációjával lehetséges eredményesen.
Éppen ezért kutatásom jelen fázisában, illetve jelen tanulmány keretei között egyelőre kizárólag a joggyakorlat-elemző munkacsoport javaslataira térek ki, felvázolva a szoftveres megvalósítás hatókörébe bevonható lehetséges dokumentumtípusokat is. Ezeket a javaslatokat tekintem olyan középútnak, amelyek egyszerre tesznek eleget annak a szélesebb társadalmi igénynek, mely a közérthetőség érdekében a lehetséges maximális erőfeszítések szükségességét követeli meg, és annak is, amely viszont a jogi nyelv főként szaknyelvi jellegéből, és a nyelvváltozatok közötti viszonylagos autonóm státuszából kiindulva csakis minimális változtatások alanyának tekinti azt mindössze néhány kitüntetett területen, illetve szövegtípusban.
A jogi nyelv nyelvészeti szempontú tanulmányozása kapcsán megemlítendő, hogy annak szintaktikai felépítését, lexikai és stiláris jellegzetességeit is számos kutatás vizsgálta már korábban[7], ezek közül azonban korpusznyelvészeti szempontból talán a legjelentősebb az a 2018-ban lezárult projekt, amelynek során jogászok, nyelvészek és informatikusok együttműködésével létrejött a Miskolc Jogi Korpusz (a továbbiakban: MJK), amelyet Vincze (2018) bővebben is bemutat. Ennek felosztása nagyban rokonítható a Tóth (2013) által bemutatott szövegtipizálással. A korpuszt írott és beszélt nyelvi szövegek alkotják, amelyek főbb csoportjai a következőképpen kerültek meghatározásra:
3. a) öt törvény teljes szövege[8], valamint egyéb törvényekből és jogszabályokból véletlenszerűen kiválasztott dokumentumok,
b) bírósági és törvényszéki ítéletek szövegei,
c) jogszabályok miniszteri indoklásai, másrészt jogi egyetemeken használt tankönyvek szövegei (metanyelv),
d) hozzászólások és kérdések jogi tematikájú internetes fórumokról,
e) valamint bírósági tárgyalások és rendőrségi kihallgatások szöveges átiratai.
A 3.-ban szereplő tagolás is jól mutatja, hogy a jogi nyelv korántsem egységes; számos különböző rétegre osztható. Annak megválaszolásához, hogy egy közérthetőségi szoftver milyen dokumentumtípusokra nézve lehet releváns, több tényező együttes figyelembevétele is szükséges. Ilyen például, hogy beszélt nyelvi szövegek valós idejű feldolgozása radikálisan eltérő szemléletmódot és megvalósítást igényel, mint bármilyen írott szöveg feldolgozása. Mivel azonban a jelen kutatás célját alapvetően írott szövegek tanulmányozása adja, így a beszélt nyelvi szövegtípusokkal a későbbiekben nem foglalkozom részletesen.
Annak eldöntése, hogy a fent jelzett írásos szövegtípusok közül melyek lehetnek alkalmasak egy, a nyelvi egyszerűsítést segítő szoftver bemeneteként, önmagában is több tényezőtől függ. Fontos kérdés például az adott szövegtípus címzettjeinek köre. Amennyiben a szöveggel kapcsolatban nem, vagy csak elenyésző mértékben lehet számítani a laikus közösség érdeklődésére, vagy annak kifejezett célja éppen csak a joghoz értők megszólítása, akkor természeténél fogva nem tartozik bele. Metanyelvi szövegek esetében (jogi fórumok szövegei), mivel azok sokkal közelebb állnak a köznyelvhez, továbbá nem képezik hivatalos kommunikációs csatorna részét az állam és a társadalom között, így bevonásuk a kutatás területébe nem indokolt.
Hasonló okokból a legvalószínűbb tartomány egy esetleges közérthetőségi szoftver alkalmazási területére a bírósági ítéletek szövegei lehetnek, elvégre ezek nyújtják a leggyakoribb és legfontosabb érintkezési területet a joghoz értők és nem értők között.
Ezenfelül érdemes még számításba venni a törvények, jogszabályok szövegeit, mint lehetséges tartományokat, azonban ezek esetében számos további komplikáció adódik. Ennek legfőbb oka, hogy a jogszabályok szövegeit hagyományosan olyan kategóriának tekintjük, amelynek címzettjei inkább a joghoz értők. Ezzel párhuzamosan, mivel a jogalkalmazásban kulcsszerepük van, esetükben
- 24/25 -
a közérthetőségre törekvést felülírja az egyértelműségre, és szaknyelvi standardoknak való megfelelésre törekvés. Az ezekben foglalt rendelkezések betartása azonban ettől függetlenül mindenkire nézve kötelező érvényű, ebből azonban következhet, hogy ezek megismerése és megértése is mindenki számára elérhető legyen.
A már megvalósult gyakorlati kutatások azt mutatják, hogy közép- és hosszú távon az olyan csatornák lehetnek a legalkalmasabbak a közérthetőségi törekvések pozitív hatásainak maximalizálására, amelyek rendeltetésükből adódóan az állam és a joghoz nem értő laikus kommunikációs csatornáiként lettek kialakítva.[9]
Ezen pozitív hatások összegzését például Giesen-Winkler (2019) végzi el egy korábbi német nyelvterületen végzett kutatás (Fisch-Margies 2014) kapcsán, amelyben a Német Nyugdíjbiztosítási Szövetség határozatainak nyelvi átdolgozását hozza példaként. Ahogyan rávilágít, a PLM kapcsán is kiemelt kommunikációs hatékonyság, a félreértések csökkentése már középtávon is statisztikailag mérhető eredményeket képes felmutatni.[10]
Szintén a német nyelvterületről érdemes még megemlíteni Neumann (2009) kutatását, amelyben a szerző arra tett kísérletet, hogy német bírósági döntések és a döntéseket ismertető újságcikkek "érthetőségét" vesse össze. Az eredmények kiértékeléséhez pszicholingvisztikai módszereket (a szövegek feldolgozásához szükséges idő mérése, a megértést ellenőrző kérdések stb.) használt, és az egyik legfontosabb következtetés, amelyre jutott, hogy a megértés elősegítéséhez nem elengedhetetlenül szükséges azok agresszív mértékű átalakítása, elegendő lehet néhány kisebb módosítás.
Előremutató példák az angol nyelvterületen is fellelhetők (pl. Mouritsen 2017), habár az angolszász jogrendszer eltérő hagyományai és az ott végzett korpusznyelvészeti kutatások eltérő módszertana és célkitűzései[11] miatt ezek eredményei sok esetben csak feltételesen értelmezhetők a kontinentális jogrendszer dokumentumainak vizsgálata során.
A fenti nemzetközi példák legfontosabb tanulsága a jelen kutatás szempontjából, hogy a szövegekbe való beavatkozás minimális szinten tartása mellett is lehetséges hatékony eredményeket elérni.
Ha tehát a közérthetőség kérdését a jogi kultúra részeként tekintjük, amely ugyanúgy igényként fogalmazódik meg a jogrendszert körülvevő térben, mint Friedman elmélete szerint a társadalmi csoportok egyéb elvárásai, az számos kérdést és problémát is felvethet.
Amennyiben arra keressük a választ, hogyan lehetséges a közérthetőségi törekvéseket hatékonyan összehangolni a kodifikált jogi nyelv bizonyos szempontból szükséges változatlanságával, a nyitott kérdések mellett néhány válasz is rendelkezésünkre áll. A jogrendszer és a joghoz nem értők leginkább direkt érintkezésére az eljárások szóbeli/írásbeli közléseiben, valamint a konkrét ügyekben meghozott határozatokban, ítéletekben lehet számítani. Ezek tehát azok a pontok, amelyeket feltétlenül érdemes mérlegelni egy esetleges közérthetőségi szoftver alkalmazási területeként.
A jogszabályok szövegeinek területe, amellett, hogy ezzel kapcsolatban több a nyitott, mint a megválaszolt kérdés, szintén érdekes tanulságokkal szolgálhat. A szükséges minimális, de a megértést már segítő változtatások konkrét kijelölése a szerző ez irányú kutatásainak következő fázisát jelenti, így arra a jelen írásban nem került sor, tekintettel arra, hogy ezzel kapcsolatban további vizsgálódások szükségesek.
Byrd, Dani - Toben, H. Mintz (2010): Discovering speech, words, and mind. Chichester, West Sussex: Wiley-Blackwell.
Charrow, Robert P. - Charrow, Veda R. (1979): Making legal language understandable: A psycholinguistic study of jury instructions. Columbia Law Review Vol. 79 No. 7, 1306-1374.
Cotterrell, Roger (2006): The Concept of Legal Culture. In: Roger Cotterrell: Law, Culture and Society. Legal Ideas in the Mirror of Social Theory. Burlington: Ashgate
Dobos Csilla (2015): Nyelven belüli fordítás és tisztességes jogi eljárás In: Szabó Miklós (szerk.) A jog nyelvi dimenziója. Miskolc: Bíbor Kiadó, 215-226.
Fekete Balázs (2017): A kortárs 'jogi kultúra' fogalom eredete: Lawrence M. Friedman a jogi kultúráról. In: Iustum Aequum Salutare 13. évf. 1. sz. 37-53.
Fisch, Rudolf - Margies, Burkhard (Hrsg.) (2014): Bessere Verwaltungssprache Grundlagen, Empirie, Handlungmöglichkeiten. Berlin: Duncker & Humblot.
Friedman, Lawrence M. (1975): The Legal System. A Social Science Perspective. New York: Russel Sage Foundation
Friedman, Lawrence M. (1994): Is there a Modern Legal Culture? Ratio Juris, Vol. 7, No. 2. 117-148. (A cikkben szereplő fordítás a szerző sajátja.)
Giesen-Winkler, Ursula (2019): Új közigazgatási nyelvezet: nemcsak érthető, de még a jogbiztonság követelményeinek is megfelel. Magyar Jogi Nyelv, 3. évf. 1. sz. 42-43.
Gyuris Beáta - Maleczki Márta - Varasdi Károly (2008): Formális szemantika. Szeged: JATEPress
Heltai Pál - Nagy Róbert (1997): Nyelvművelés Angliában és Amerikában: A Plain English Campaign. Magyar Nyelvőr 121. évf. 4. sz. 396-409.
- 25/26 -
Leith, Philip (2010): The rise and fall of the legal expert system. European Journal of Law and Technology. Vol. 1. No. 1.
Mázor Róbert (2019): Kinek szól az ítélet? Magyar Jogi Nyelv 3. évf. 1. sz. 25-30.
Minya Károly - Vinnai Edina (2018): Hogyan írjunk érthetően? Kilendülés a jogi szaknyelv komfortzónájából. Magyar Jogi Nyelv, 2. évf. 1. sz. 13-18.
Mouritsen, Stephen (2017): Corpus Linguistics in Legal Interpretation - An Evolving Interpretative Framework. International Journal of Language & Law (JLL), Vol. 6. 67-89.
Nelken, David (1995): Disclosing/Invoking Legal Culture: An Introduction. Social and Legal Studies, Vol. 4. No. 4. 435-452.
Neumann, Stella (2009): Improving the Comprehensibility of German Court Decisions. In: Grewendorf, Günter - Rathert, Monika. (eds.): Formal Linguistics and Law. Berlin: Mouton de Gruyter, 55-80.
Orosz Árpád (2014): A "határozatszerkesztés" vizsgálatának tárgykörében felállított joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye. Glossa Iuridica, 1. évf. 2. sz. 165-180.
Rupali, Sunil Wagh (2013): Knowledge Discovery from Legal Documents Dataset using Text Mining Techniques. International Journal of Computer Applications, Vol. 66. No. 23, 32-34.
Sobota, Anna (2014): The plain language movement and modern legal drafting. Comparative Legilinguistics: international journal for legal communication. Vol. 20. 19-30.
Susskind, Richard (1988): Government Apllications of Expert Systems in Law. In: Duffin, Paul H. (eds.): Knowledge Based Systems Applications in Administrative Government. Chichester, UK: Ellis Horwood. 59-75.
Tóth Judit (2013): Jogalkotástan. (Egyetemi jegyzet) Szeged: SZTE-ÁJTK.
Vincze Veronika (2018): A Miskolc Jogi Korpusz nyelvi jellemzői. In: Szabó Miklós - Vinnai Edina (szerk.): A törvény szavai. Miskolc: Bíbor Kiadó.
Vinnai Edina (2017): Harc a szavakért - közérthetőség a jogban. Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények 12. évf. 1. sz. 42-53.
Vinnai Edina (2018): "Megértette a figyelmeztetést?" A figyelmeztetések és tájékoztatások közlése a büntetőeljárásokban. In: Szabó Miklós - Vinnai Edina (szerk.) A törvény szavai. Miskolc: Bíbor Kiadó, 281-295. ■
JEGYZETEK
[1] A szerző fordítása.
[2] A jogrendszer és a társadalom közötti interferencia terének bővebb leírását pl. Nelken (1995) és Cotterrell (2006) ismerteti teljes részletességgel.
[3] Például agyi aktivitás mérése fMRI, EEG stb. berendezésekkel, szemmozgáskövetéses tesztek stb. (vö. Byrd-Mintz 2010)
[4] A kiemelt mondat többértelműségét például a természetes nyelvi kvantorok (pl. minden, illetve van olyan, hogy) alulspecifikáltsága okozza. A mondat kétféle jelentése közül (mindenki ugyanazt a két nyelvet beszéli, vagy akár mindenki különböző kettőt) a kontextus ismerete nélkül a helyes interpretáció kiválasztása nem is lehetséges minden kétséget kizáróan. Az ehhez hasonló jelenségekkel behatóbban foglalkozik a nyelvtudomány több ága is, ezek közül a formális szemantika a jelenségek matematikai pontosságú magyarázatára is kísérletet tesz. (Bővebben lásd például: Gyuris-Maleczki-Varasdi 2008: 187-201.)
[5] A szerző ennek kapcsán főként a bírósági ítéleteket hozza példaként, amelyek Tóth (2013) felosztásában a laikus és jogász közti kommunikációhoz közelítő, de még szigorúan az eljárási nyelvbe tartozó kategóriát képviselnek, állításai azonban könnyen vonatkoztathatók általánosítva az imént említett felosztás többi tagjára is.
[6] Ezek egy korai leírását adja például az online jogi szövegek kereshetőségének javítását célzó törekvéseknek Susskind (1988). Az ún. szakértői rendszerek hosszú utat jártak be az angolszász területen, bár a kezdeti sikerek után számos bírálat is megfogalmazódott ezekkel szemben. (vö. Leith 2010) Az elmúlt évtizedben főként a gépi tanulásra alapozott rendszerek kerültek előtérbe, ezeken belül népszerűek például a szövegbányászatra alapozó megoldások. (Rupali 2013)
[7] Pl. a "Nyelvi átfordítás és ténykonstitúció a jogi tényállás megállapításának folyamatában" című FKFP, valamint "A tisztességes eljárás nyelvi aspektusai. A jogi nyelv hatása a joghoz való hozzáférés érvényesülésére" című OTKA-kutatások a 2000-es évek elejétől egészen napjainkig.
[8] 1952. évi III. törvény a polgári perrendtartásról; 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról; 2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól; 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről; 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről.
[9] A 3. felsorolás alapján tipizált jogi szövegek esetében tehát főként az ítéletek szövegei, tárgyalási és tanúkihallgatási kommunikációs helyzetek anyaga.
[10] A konkrét példa esetében például az ellenmondások csökkentésével ügyfélszolgálati területek ügykezelése során, vagy a beérkező megkeresések számának csökkenése által.
[11] Például az angolszász jogrendszerben a precedensek keresése során az adott ügyhöz analogikusan kapcsolódó "érvek" megtalálása sok esetben fontosabb feladat, mint a tényleges jogszabályok vizsgálata, ennek megfelelően az ottani nyelvészeti kutatások fő fókusza is máshol helyezkedik el.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Szegedi Tudományegyetem, Nyelvtudományi Doktori Iskola.
Visszaugrás
