https://doi.org/10.59851/mj.73.02.8
Az Alkotmánybíróság normakontrollra irányuló alkotmányjogi panaszeljárásban úgy foglalt állást, hogy az erőszakos többszörös visszaesőkre - a törvényi feltételek mellett - kötelezően alkalmazandó életfogytig tartó szabadságvesztés nem valósítja meg sem a személyi szabadsághoz való jog, sem a tisztességes eljáráshoz való jog aránytalan korlátozását.
A határozat száma: 1001/2026. (I. 26.) AB határozat
Kulcsszavak: erőszakos többszörös visszaeső; életfogytig tartó szabadságvesztés; "három csapás"; kógens büntetéskiszabás; személyi szabadsághoz való jog; tisztességes eljáráshoz való jog
In constitutional complaint proceedings, the Constitutional Court held that the mandatory imposition of life imprisonment on violent multiple recidivists - subject to the statutory conditions - does not constitute a disproportionate restriction of either the right to personal liberty or the right to a fair trial.
Keywords: multiple violent recidivist; life imprisonment; "three strikes"; mandatory sentencing; right to personal freedom; right to a fair trial
Az eljárás alapjául szolgáló ügy terheltjét a Pécsi Ítélőtábla - 2021 februárjában - többszörösen minősülő rablás [Btk. 365. § (1) bekezdés a) pont, (3) bekezdés b), c) és e) pont, (4) bekezdés b) pont] bűntette miatt - halmazatban más bűncselekmények mellett - mint erőszakos többszörös visszaesőt jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte azzal, hogy a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját 25 évben határozta meg.A támadott rendelkezés szerint, ha az erőszakos többszörös visszaesővel szemben a kétszeresére emelt büntetési tétel felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.
A normakontrollra irányuló alkotmányjogi panasz szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés bírói mérlegelést nélkülöző, törvény által kötelező kiszabása sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés]. Ennek indoka, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezés kizárja a jogalkalmazói mérlegelés lehetőségét, és ezzel a bíróság döntési lehetőségét teljes egészében elvonja, ezáltal pedig lehetetlenné teszi az egyéniesített büntetéskiszabást.
Az indítványozó továbbá az Alaptörvény személyi szabadságot garantáló IV. cikkének sérelmét is felvetette. Hivatkozott arra, hogy esetében úgy kellett az eljáró bíróságoknak őt kötelezően életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnie, hogy önmagában a terhére rótt három cselekményének egyike sem büntethető életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Ezzel szemben, aki többszörösen minősülő emberölést követ el, annak esetében csupán lehetőség az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása. Ezért a sérelmezett rendelkezés elvonja annak a lehetőségét, hogy a bíróság a büntetés kiszabásakor a cselekmény súlyának szem előtt tartásával értékelhesse a cselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességét, s így az indítványozó szabadsághoz való jogát a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan korlátozza.[1]
Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt befogadta, és a vizsgálata tárgyát képező alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést így fogalmazta meg: a Btk. 90. § (2) bekezdés második mondata - amely az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés kiszabását írja elő, ha az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó bűncselekmény büntetési tételének felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető - összhangban áll-e az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdéséből és XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményekkel.[2]
Az AB határozat hosszan és alaposan érvel (közel 25 oldal terjedelmű az érvelés érdemi része), részletesen áttekinti az erőszakos többszörös visszaesésre vonatkozó Btk.-beli szabályozás történetét és a hatályos szabályokat;[3] mindezek összefüggéseit az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályozással; elhatárolja az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó "három csapás" szabályozást az ún. "halmazati három csapástól" [utóbbi jogintézményt az Alkotmánybíróság a 23/2014. (VII. 15.) AB határozattal megsemmisítette].
A büntetőjogi dogmatikai elemzés után kifejti a személyi szabadsághoz való jogot garantáló IV. cikk alkotmányos tartalmát;[4] a XXVIII. cikk (1) bekezdésében ga-
- 128/129 -
rantált tisztességes eljáráshoz fűződő jog alkotmányos tartalmát,[5] elhatárolva azt a 26. cikkben biztosított bírói függetlenségre vonatkozó intézményes garanciarendszertől.[6] Szintén hosszan elemzi a büntetéskiszabási rendszer relatíve határozott karakterét, a jogalkotó és a bíróság közötti feladatmegosztás jellemzőit a büntetéskiszabás során, különös tekintettel a bírói mérlegelés kereteire és a kógens szankcióalkalmazás lehetőségére.
Jelen összefoglalóban az érvelésnek egy olyan elemére hívjuk fel a figyelmet, ami az egész indokolás felépítését meghatározza, és azon végig is húzódik. Az AB határozat központi tétele, hogy a támadott Btk. 90. § (2) bekezdés második mondata szerinti rendelkezésből - önmagában - nem következik a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélés mérlegelés nélküli kiszabásának kötelezettsége.[7] Ahogy ezt a kérdést a Kúria 3/2020. BJE határozata már helyesen értelmezte: olyan bűncselekmény miatt történő elítélés esetén, amely a Btk. 44. § (1) bekezdésében meghatározott törvényi katalógusban nem szerepel, életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén nincs lehetőség a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének ítéleti kizárására. Akkor sem, ha az elítélés erőszakos többszörös visszaesőként történik [Btk. 90. § (2) bekezdés, valamint Btk. 44. § (1) és (2) bekezdés a) pont].[8]
Ki kell emelni, hogy a jogerős ítélet az elítélt számára az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása mellett a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét biztosította. Ehhez képest a határozat hosszan értekezik a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés és az "egyszerű" életfogytig tartó szabadságvesztés különbségéről, ezeket gyakorlatilag külön büntetési nemként kezeli.[9] Majd ehhez képest a következőket állapítja meg: "[...] nyilvánvalóan nem a IV. cikk (2) bekezdése ellenében álló
- sem az, ha az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása a perbíró belátásától függő lehetőség, és annak kapcsán a feltételes szabadság a perbíró belátásától függő lehetőség,
- sem az, ha az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása a perbíró belátásától függő lehetőség, viszont annak kapcsán a feltételes szabadság lehetősége - törvény erejénél fogva - kizárt,
- sem az, ha az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása - törvény erejénél fogva - kötelező, viszont annak kapcsán a feltételes szabadság lehetősége a perbíró belátásától függ.
Kétségtelen azonban, hogy látszólag a IV. cikk (2) bekezdése ellenében álló, ha az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása törvény erejénél fogva, eleve kötelező, és annak kapcsán a feltételes szabadság lehetősége is törvény erejénél fogva, eleve kizárt."[10]
Később - alapvetően helyes érveléssel - értelmezi és elhelyezi a visszaesőkre irányadó büntetéskiszabási szabályokat az alkotmányos keretrendszerben,[11] rögzítve, hogy a törvényhozónak alkotmányos szabadságában áll az ismételtség okán súlyosabb büntetést kilátásba helyezni. Majd sommásan kimondja: "a szabályozás eleget tesz az arányosságnak, mivel - a tettbüntetőjog alapján állva - az erőszakos többszörös visszaeső esetében olyan elítéléseknek tulajdonít az ismételtség okán büntetésfokozásra alapot adó jelentőséget, amelyek tárgya, az adott bűncselekmények tárgyi súlya folytán kétségtelen erre alkalmas. Ehhez képest az indítvánnyal támadott szabályozás esetében a bűncselekmények természetéhez és súlyához igazodó büntetési rendszer és a büntetéskiszabás normatív előírásai együttesen összhangban állnak a büntetés alkotmányos rendeltetésével, ami a szankcióval történő arányos és megérdemelt viszonzás."[12]
Az AB határozat érvelési rendszerének két meghatározó eleme van:
- egyrészt a bírói mérlegelés korlátozásának, kizártságának extrém szűk felfogása (azaz annak megszorítása, hogy mi jelenti egyáltalán a bírói mérlegelés kizárását);
- másrészt ebből kiindulva az arányos alapjog-korlátozás alkotmányos dilemmájának a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre szűkítése (a kérdés feltevésével, ám annak megválaszolása nélkül).
Ahogy a korábban idézett [68]-[69] bekezdésekből kitűnik, a határozat érvrendszere abból a premisszából építkezik, hogy a bírói mérlegelés egészen addig nem kizárt, amíg az életfogytig tartó szabadságvesztés egyébként kötelező kiszabása mellett a bírónak lehetősége van a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét az ítéletben biztosítani. A határozat szerint az nem korlátozza a bírói mérlegelést, hogy a bírónak egyébként nincsen lehetősége a határozott tartamú szabadságvesztés és - a szankciórendszer legsúlyosabb büntetése - az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása között választani. Még olyan - az alapul fekvő ügyben is releváns - bűncselekmény esetén sem, amely egyébként életfogytig tartó szabadságvesztéssel nem is büntethető.[13]
- 129/130 -
Ahogy különvéleményében Czine Ágnes felhívja rá a figyelmet: a bíróságnak a büntetés kiszabása körében valójában nincs mérlegelési joga, mert "[a Btk. 90. § (2) bekezdése] a legsúlyosabb kiszabható büntetési nem legsúlyosabb formáját rendeli a bíróság számára kötelezően alkalmazni. A szankció meghatározásával összefüggő ezen korlátozás tehát a Btk. egyéb rendelkezéseihez mérten is kivételes."[14]
A [68]-[69] bekezdés további jellemzője, hogy egyszerű kijelentés szintjén megállapítja, hogy az Alaptörvény IV. cikkét a támadott Btk.-szabály "nyilvánvalóan" nem sérti, ehhez képest "kétségtelen", hogy a személyi szabadsághoz való jog alaptörvény-ellenes korlátozásának lehetősége "látszólag" csak a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnél merülhet fel. Ezek olyan érvelési premisszák, amelyek a későbbiekben sem kapnak érdemi megerősítést. A fent idézett [177]-[178] bekezdések is a puszta megállapítás szintjén jelentik ki, hogy a kifogásolt szabályozás arányos jogkorlátozásnak tekinthető.
Ilyen keretrendszerben az AB határozat a releváns alapjogi kérdés érdemére nézve érvelést nem tartalmaz, mivel a személyi szabadsághoz fűződő alapjognak az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerinti szükségességi-arányossági tesztjét nem végzi el. Az alapjogi teszt hiányára nemcsak a különvéleményt jegyző Czine Ágnes hívja fel a figyelmet,[15] hanem a párhuzamos véleményt jegyző Hörcherné Marosi Ildikó is: "szükségesnek tartottam volna az indítványozó által hivatkozott két alaptörvényi rendelkezés [Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdés és XXVIII. cikk (1) bekezdés] világosabb, az alkotmányjogi dogmatikához illeszkedő elhatárolását az elbírálás során. Ez nem csupán a két rendelkezés védelmi körének különbsége miatt, hanem annak okán is elengedhetetlennek mutatkozott volna, hogy a IV. cikk (1) bekezdésének esetleges sérelmét - amint arra a többségi indokolás is utal - az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglalt alapjogi teszt alkalmazásával kellett volna megmérni. Ennek az alkotmányjogi dogmatikai megfontolásnak az indokolásbeli kibontásával - véleményem szerint - a többségi indokolás adós maradt: nincsenek érvek arra nézve, hogy a támadott norma [Btk. 90. § (2) bekezdése második mondat első és második fordulata] okoz-e az alapjogban korlátozást, és ha igen, annak mi az alkotmányosan elfogadható szükségessége, esetleg az Alaptörvény keretein belül értelmezhető arányossága."[16]
A határozatnak az - a több évtizedes AB gyakorlatra épülő - alapkiindulása, hogy a relatíve határozott büntetőjogi szankciórendszerben egyes kógens büntetéskiszabási szabályok előírása, továbbá a bűnismétlők különböző típusainak súlyosabb büntetése nem alkotmányellenes, teljes mértékben helytálló.[17] Az azonban aligha fogadható el, hogy a létező legsúlyosabb büntetés kötelező előírását úgy tekintsük, mint amely nem bontja meg a jogalkotó és a büntetőbíróság közötti, a büntetéskiszabás terén fennálló alkotmányos feladatmegosztás egyensúlyát. (Ennek az egyensúlyi helyzetnek a fontosságára hívja fel a figyelmet Czine Ágnes különvéleménye is.[18])
Az alapjogi teszt elmaradása, azaz a szükségességi-arányossági teszt érdemi lefolytatásának hiánya azért is kirívó, mert a Btk. 90. § (2) bekezdése olyan büntetés - az életfogytig tartó szabadságvesztés - mérlegelés nélküli kiszabására kötelezi a bíróságot, amelyről az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) megállapította, hogy mellette a 30-40 éves feltételes szabadsági minimumok meghatározása egyezménysértő [Bancsók and László Magyar (no.2) v. Hungary, application nos 52374/15, 53364/15].[19] Az életfogytig tartó szabadságvesztés ilyenkor a kínzás, kegyetlen büntetés tilalmát sérti (Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikk; Alaptörvény III. cikk). A konkrét ügyben ugyan a törvényi minimumban, 25 évben határozta meg a jogerős ítélet a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, ez azonban nem változtat azon, hogy a Btk. 90. § (2) bekezdése és 43. § (1) bekezdése alapján egyezménysértő tartamú büntetés szabható ki - ráadásul olyan bűncselekményekre is, amelyek egyébként nem büntethetők életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Ehhez a Btk. 90. § (2) bekezdése "nyitja meg a kaput".
Az elítélt az Alaptörvény III. cikkének sérelmére ugyan nem hivatkozott, és a Btk. 43-44. §-át sem támadta (a 44. §-t nem is támadhatta volna), de a IV. cikk érdemben elmaradt szükségességi-arányossági vizsgálatának keretében e szempontok is vizsgálandók lehettek volna.
- 130/131 -
A szükségességi-arányossági teszt körében nem ultra petitum vizsgálatról lett volna szó, hiszen az alkotmányjogi panasz nem az ítéletet támadta, hanem a Btk. 90. § (2) bekezdésének normakontrolljára irányult. A normakontroll pedig az adott norma alkalmazási körének teljességét kell, hogy vizsgálat alá vonja, az nem szűkíthető a norma jelentéstartományának a panaszosra alkalmazott szeletére (itt például a 25 évben meghatározott feltételes szabadsági minimumra). Mindezek alapján bizonyos, hogy a Btk. 90. § (2) bekezdésének van olyan alkalmazási köre, amely nem állná ki az arányossági vizsgálatot. ■
JEGYZETEK
[1] Indokolás [9]-[10].
[2] Indokolás [19].
[3] A gyakorlati relevancia érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy 2019-ben és 2021-ben összesen 2-2 fő erőszakos többszörös visszaesőt ítéltek a bíróságok életfogytig tartó szabadságvesztésre. Lásd Pápai-Tarr Ágnes: Gondolatok az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának tapasztalatairól. Jog-Állam-Politika, 2024. (1), 15.; az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó szabályozási kérdésekhez lásd: uo. 9-10. DOI. https://doi.org/10.58528/JAP.2024.16-1.3
[4] Indokolás [138]-[143].
[5] Indokolás [144]-[147].
[6] Indokolás [148]-tól.
[7] Indokolás [21].
[8] A BJE határozattal, a Btk. által felvetett értelmezési problémákkal, és az erőszakos többszörös visszaesőkre kötelezően alkalmazandó tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányosságának kérdésével foglalkozik Dávid Lilla: A kötelező tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés értelmezése a Kúria 3/2020. számú büntető jogegységi határozata kapcsán. Magyar Jog, 2021. (11), 671-681.
[9] Indokolás [47]-[62].
[10] Indokolás [68]-[69].
[11] Indokolás [174]-[175].
[12] Indokolás [177]-[178].
[13] Itt érdemes felidézni Kónya István álláspontját, aki nem sokkal a három csapás jogintézményének bevezetése után éppen azt az árnyaltabb megközelítést szorgalmazta, hogy a kógencia helyett e bűncselekményi körnél mérlegelés alapján lenne elfogadható az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása az erőszakos többszörös visszaesővel szemben. "Lehet olyan jogalkotói megoldás is, amely valamilyen kivételes (a jogalkotó által előre nem látható), de az életjelenségek kiszámíthatatlan sokasága és differenciáltsága folytán a bíró által megítélendő esetre a [kógens] főszabály alól kivételt engedne." [Kónya István: A három csapás bírói szemmel. Magyar Jog, 2011. (3), 133.] Az idézet egyébként kiválóan rámutat a büntetéskiszabási feladatmegosztás és a bírói mérlegelés természetére és jelentőségére is.
[14] Indokolás [237].
[15] Indoklás [219], [222].
[16] Indokolás [189]-[190]. A párhuzamos indokoláshoz Schanda Balázs és Varga Réka is csatlakoztak.
[17] Annak a generális kimondása pedig már nem az Alkotmánybíróság feladata, hogy a kógens szankciós szabályok és az abszolúte határozott szankciók folyamatos gyarapodása a Btk.-ban egyébként milyen más okokból problémás. Itt a lapszélen azonban érdemes ezekre is felhívni a figyelmet. Részletesen Ambrus István: Abszolút határozott szankciók a 2012-es Btk. tükrében, nemzetközi kitekintéssel. In: Menyhárd Attila - Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara. A jubileumi év konferenciasorozatának tanulmányai. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2018. II. kötet, 1407-1420.; Ambrus István: Együttalkalmazási tilalmak, valamint valódi és látszólagos kógencia a büntetőjog szankciórendszerében. Belügyi Szemle, 2018. (6), 88-107. DOI: https://doi.org/10.38146/BSZ.2018.6.6
[18] Indokolás [225].
[19] Az EJEB a 25 tartja évet olyan reális időtartamnak, amely alkalmas a feltételes szabadságra bocsátás tényleges lehetőségének, a büntetés de facto csökkenthetőségének a garantálására. A magyar Btk. alapján meghatározható 30-40 éves minimális tartamok kívül esnek a kriminálpolitika szélesre szabott mérlegelési szabadságának körén. Részletes joggyakorlati áttekintéssel Kadlót Erzsébet - Karsai Dániel: A fizikai integritás védelmi szintje Magyarországon - 3. cikkel kapcsolatos magyar ügyek Strasbourgban. Állam- és Jogtudomány, 2017. (4), 56-63.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
