2016 őszén látott napvilágot Pókecz Kovács Attila "A principátus közjoga (Kr. e. 27-Kr. u. 284)" című könyve. Az igazgatástörténeti monográfia egy átfogó köztörténeti sorozat második köteteként került az olvasóközönség elé. A sorozat első darabja ("A királyság és köztársaság közjogi intézményei Rómában") 2014 őszén jelent meg,[1] a harmadik rész - a szerző szándéka szerint - a késő császárkor, a dominátus közjogát fogja bemutatni. A tematikusan felépített és jól áttekinthetően tagolt munka a római magánjogot és közjogot egyaránt -szakmai körökben köztudottan - magas szinten művelő szerző munkásságának közjogi témájú részét gazdagíthatja.[2]
A munka - miként az egész sorozat - témaválasztása kiemelten üdvözölhető. Ahogyan arra a szerző a sorozat első kötetében rámutat, a római jog művelői "a közjogi szabályok kialakítása során is mintaadó örökséget hagytak ránk."[3] Az egyetemi oktatásban ugyanakkor, a római magánjog mellett, mégis lényegesen kevesebb figyelmet kapnak a római közjog intézményei. Ahogyan arra a szerző is rámutat: Római Birodalom - mint első európai, birodalom-szintű kormányzati rendszer - elemzése nemcsak a római jog, hanem az egyetemes jogtörténet oktatása szempontjából is perspektivikus lehet, mivel az itt alkalmazott kormányzati elvek és megoldások a középkori államszervezés több kiemelkedő reprezentánsára is hatást gyakoroltak (Bizánci, majd Orosz Birodalom, Németrómai Császárság, Pápai Állam).
Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a római közjog és igazgatás szervezési elvei és intézményesített kormányzati megoldásai nemcsak a történeti államok vonatkozásában bírnak kiemelkedő jelentőséggel: sajátos továbbélésük a modern kormányzati rendszerek és közigazgatás egyes elemeiben is megfigyelhető (pl. a katonaságból, majd a katonaság mintájára szervezett bürokrácia szervezeti elveinek továbbélése az újkori porosz, francia, majd a modern ún. "zárt rendszerű" közszolgálat kialakítása során).
Az arányos szerkezetű és jól áttekinthetően tagolt munka első, rövidebb részében ("A principatus közjogi intézményeinek kialakulása és fejlődése") vázolja a korai császárkor esemény- és politikatörténetét. Második, terjedelmesebb szerkezeti egységében ("A principatus kormányzati rendszere") az intézmények bemutatása kap helyet. A szerkezeti felosztás így, jól elkülöníthető módon, először az intézmények kialakításában meghatározó szerepet játszó történelmi és politikai eseményeket (külső történet), majd az egyes intézményeket mutatja be (belső történet), szerencsésen követve a római jog és a jogtörténet oktatásának tankönyvi hagyományait.
A principátus politikai eseménytörténetét áttekintő első rész, szerencsésnek mondható módon, külön fejezetben tárgyalja a principátus sajátos kormányzati struktúráját kialakító Augustus, és az utána következő kora-császárkori uralkodók korának köztörténetét.
Szerző már a mű Bevezetésében, majd az első rész első fejezetében is ("Augustus és a principatus megalapítása") rámutat arra, hogy az augustusi államrend három alappillére a senatus és a princeps közötti politikai kompromisszum; a hadsereg feletti rendelkezés meglévő közjogi keretek közötti biztosítása a princeps számára; és a korszakonként adott történelmi helyzetnek megfelelő, pragmatikus kormányzati megoldások.
A római államszervezést általánosan meghatározó kormányzási gyakorlat vonatkozásában hangsúlyozottan kell rámutatnunk arra a meghatározó sajátosságra, hogy a rómaiak jellemzően már meglévő intézményi keretek továbbfejlesztésével hoztak létre új igazgatási struktúrákat, a meglévő hivatalok (elsősorban) tartalmi és nem formai átszervezésével alkalmaztak új intézményszervezési megoldásokat.
Másik kiemelendő - a szakirodalomban ma már általánosan hangsúlyozott - sajátosság a római
- 92/93 -
igazgatás-szervezés praktikus felfogása és pragmatizmusa, amelyet a szerző a felmerülő helyzetekre és problémákra reagálva alakított ki a hatékonyságot és praktikumot leginkább szolgáló igazgatásszervezési megoldásokat. Ez a szemlélet - ahogyan a szerző korábbi, említett munkájában is kimutatta - már a római állam korai időszakát is meghatározó módon jellemzi, a későbbi korokban pedig még inkább kiteljesedik. A szerző a principátus-kori római igazgatás-szervezés említett sajátosságait munkája egészében meggyőzően érzékelteti, majd annak utószavában összefoglaló jelleggel is hangsúlyozza.[4]
Az Octavianust hatalomba vezető polgárháborút röviden taglaló eseménytörténetet követően ("Augustus útja a princepsi hatalomig") kerül sor az új uralkodói szerepfelfogás összetevőit jelentő hatalmi jogosítványok bemutatására és elemzésére. Tudományosan közismert, hogy az "első császárság" államszervezési alapjait megteremtő Octavianus Augustus közjogi szempontból nem volt a birodalom uralkodója. A számára győzelemmel végződött polgárháború után - saját szavai szerint - visszaadta hatalmát a senatusnak és a római népnek.[5] Bár önéletrajzában maga Augustus is a köztársaság visszaállításáról (restitutio rei publicae) ír, nyilvánvaló, hogy ez a politikai lépés nem a városállami igazgatás újjászervezését jelentette, csupán a tradicionális kormányzati szervek egy részének fenntartását. A római állam csak formailag maradt továbbra is a senatus és a római nép állama (SPQR - Senatus populusque Romanus), amelyet - a meglévő keretek fenntartásával - igazgatott a "közjogilag külön nem intézményesített", hanem a köztársasági magistratusok rendszerébe, pontosabban azok fölé helyezett princeps. A városállam köztársasági szerveinek többsége a principátus korában is működött, de a legmagasabb szintű hatalom hordozói immár nem a magistratusok és a senatus, hanem a hadsereg felett rendelkező imperator. Ennek a sajátos politikai berendezkedésnek a célját a szerző jól ragadja meg, amikor azt írja, hogy: "Augustus Kr. e. 23-ra megszilárdította hatalmát, és ezzel a köztársaság visszaállításának látszatát keltő [kiemelés tőlem - KM] folyamatok végére ért".[6]
Az augustusi államrendet tartalmilag elemző alfejezetekben ("A principatus létrehozása"; "Augustus principatusának jellege") részletes elemzések révén jut kifejezésre, hogy a római császári hatalom, és az annak alapján meghatározható közhatalom nem egy egységes fogalom, hanem (tradicionális) közhatalmi jogosítványok összessége, amelyek a hatalom más minőségét és vonatkozását emelik ki. Szerző szemléletesen mutat rá arra is, hogy a princeps valamennyi, magistraturához köthető jogosítványt megkülönböztetett módon, többletjogosítványokkal, sokszor kifejezetten törvénytelenül gyakorolt (értsd: anélkül, hogy az alapjukat jelentő hivatalt ténylegesen is betöltötte volna). Erre látunk példát az - Augustus által be sem tölthető - tribunusi hivatal nélküli tribunusi hatalom, vagy a censori tisztség nélküli censoria potestas esetében. Különösen lényegre törő a szerző tribunicia potestassal összefüggésben tett megállapítása, mely szerint Augustus ilyen jellegű szerepvállalása ténylegesen felette állt a néptribunusi hivatalnak, elszakadt magától a néptribunus személyétől és egy terület határokhoz nem kötődő, univerzális hatalomként funkcionált.[7] Az egész államrend vonatkozásában elmondható, hogy Augustus, mint princeps, nem "beépült" annak struktúrájába, hanem fölötte állt a meghagyott köztársasági magistraturák és az újonnan szervezett hivatalok sajátos és újszerű duális rendszerének.
Szerző saját álláspontjának kifejtése mellett elemzi a kérdéssel foglalkozó szakirodalom megállapításait, igényesen jelenítve meg a kérdéssel összefüggő ellentmondásokat és tudományos nehézségeket. Az augustusi államrendre jellemző intézményi sajátosságok körében kiemelt szerepet kap két fogalom: az imperium és az auctoritas elemzése.
Az imperator titulus, amelyet a principátus valamennyi "uralkodója" felvett, közjogilag tisztázatlan maradt. Az új minőségű imperium, amely gyakorlatilag a hadsereg feletti rendelkezés "hallgatólagos" elismerését jelentette, úgy épült be a köztársasági magistraturák formai kereti közé, hogy a császári provinciákhoz kapcsolódó, megkülönböztetett minőségű helytartói hatalom (imperium proconsulare) magában foglalta az adott terület hadseregei (pontosabban: a legiók) feletti rendelkezést is. Az első három évszázad császárai így formailag nem voltak a hadsereg parancsnokai, legfontosabb jogosítványukat egy "közjogi kerülőúton", az imperium proconsulare révén gyakorolták. Megítélésünk szerint a hadsereg-parancsnokság és a tartományok feletti felügyelet mellett csak másodlagos jelentőséggel bírt a köztársasági tisztségek esetleges betöltése, és azok alapján gyakorolható hivatali hatalom. Ennek megfelelően úgy véljük, hogy a hadsereg feletti rendelkezést biztosító jogosítványok jelentősége az elemzések során talán terjedelmesebben is kifejezésre juthatott volna.
Különösen kiemelendő az augustusi hatalomfelfogás belső minőségét és elvi alapjait megadó auctoritas elemzése a vonatkozó szakirodalom
- 93/94 -
alapján.[8] A korai császárság Rómában nem épített ki egy kifejezett uralkodókultuszt, ehelyett a köztársaság tisztviselőit és hadvezéreit övező, tiszteletet kifejező szimbólumoknak (numen, triumphus, pater patriae stb.) a princeps személye köré való koncentrálása valósult meg.[9] A kiemelkedő képességű magánszemélyek intézmények fölé emelése összhangban állt a római gondolkodással, amely szerint a tisztségviselés, az állami intézmények működtetése magasrendű, kedvező esetben a legnagyobb tiszteletet megérdemlő tevékenység. A nagyra hivatott államférfiak rendelkeznek ugyanis azzal a numennel, pontosabban numinózus erővel, és tekintéllyel (auctoritas), amely képes tartalommal megtölteni az "egyszerű" hivatali hatalmat jelentő imperiumot vagy a potestast. Már Cicerónál megjelenik a legjobb polgár, princeps civitatis vagy moderator rei publicae, aki azonban nem a köztársasági keretek közötti monarcha, vagy éppen egy hatalmát burkoltan gyakorló hadúr, hanem a res publica értékeinek, intézményeinek helyreállítója, a válságban lévő államrend megmentését hozó concordia és szintézis gyakorlati, politikai megteremtője. Az augustusi auctoritas az említett eszménykép sajátos realizálásának tűnhetett.
A principátus elvi alapjainak bemutatását követő alfejezetben ("A római állam igazgatása Augustus idején") a hagyományos intézmények bemutatására kerül sor, amely követi a köztársasági államszervezet berendezkedését: először a tradicionális szervek szerepének megváltozása (magistratusok, senatus, népgyűlések) kerül tárgyalásra, majd a császár személyéhez köthető, új tisztségeket (praefectus praetoriók) és a két intézményrendszert sajátosan ötvöző Róma város igazgatását ismerhetjük meg. A tartományi igazgatás szerepének és jelentőségének tárgyalása - sajnálatos módon - háttérbe szorul, ugyanakkor a principátus egész története során kiemelkedő jelentőségű helytartói hatalom (a következő évszázadok során az egyes tartományok kormányzásának megszerzése szinte a császárság "előszobáját" jelentette) a munka más részeiben részletes kifejtésre kerül. Az egyes kormányzati egységek politikai realitásoknak megfelelő sorrendben történő tárgyalása talán jobban kifejezte volna a hagyományos intézmények szerepének végérvényes megváltozását, valamint az újraszervezett erőviszonyokat és hatalmi súlypontokat.
Az első rész második fejezetében ("A principatustól a dominatusig (Kr.e. 27 - Kr. u. 284)") a szerző a korai császárkor köztörténetét tekinti át. A munka e részének kiemelendő érdeme, hogy a külső történet eseményeit is kifejezetten intézménytörténeti szemszögből közelíti meg, a közjogi és hatalompolitikai szempontból lényeges elemeket emelve ki a történelmi események ismertetése során.
Véleményünk szerint a principátus utolsó évszázadát (Septimius Severus uralkodásától kezdődő szakaszát), de legalábbis a "katonai anarchia" időszakát akár külön fejezetben is érdemes lett volna tárgyalni. A jelzett korszakban a principátus augustusi rendszere és igazgatásszervezési elvei alapjaiban változtak meg, ennek megfelelően a jelzett kor egy különálló kormányzattörténeti korszaknak tekinthető (még ha átmeneti jellegűnek is). Septimius Severus hatalomra kerülése a dunamenti hadseregek politikai vezető szerepét érvényesítette, amely egy évszázadon keresztül fenn is maradt. A "pannonok évszázadában"[10] az említett földrajzi területek és az ott állomásozó hadsereg hatalmi túlsúlya - amellett, hogy megbontotta a princeps-senatus-hadsereg hármasának augustusi egyensúlyát - sajátos identitásváltozást is előidézett annyiban, hogy a dunai katonai körök és tartományok érdekei meghatározó jelentőségűre emelkedtek a birodalmi politikában.
Az "illír katonacsászárok" kora a kormányzás intézményrendszerét is alapjaiban változtatta meg. A tartományi kormányzatokkal összekapcsolt és a szenátorok vezető szerepén alapuló katonai igazgatás átszerveződött: Gallienus (260-268) már minden tartomány élére lovagrendű (tehát nem senatori és nem is senatusi, hanem császári) tisztviselőt állított, a katonai parancsnokságokat pedig a provinciáktól különválasztva szervezte meg (azok vezető helyeire is lovagrendűeket állítva). Hasonló következtetésre juthatunk a civil igazgatás tisztségei esetében is, elég csak a császári tisztviselők: a praefectusok és különösen a procuratorok számának és szerepének megnövekedésére utalnunk. Megítélésünk szerint az illír katonacsászárok kora hasonló szerepet játszott a római köztörténetben, mint a köztársaság Sulla reformjaitól számítható utolsó évtizedei. Új struktúraként megalapoztak egy ké-sőbbi,"rendszerszerűen új" berendezkedést (ebben az esetben a dominatus rendszerét), amely több vonatkozásban is merített az átmeneti korszak szervezeti újításaiból.
A munka második része ("A principatus központi kormányzata") a korai-császárkor meghatározó intézményeit mutatja be, az egyes szervek és tisztségek részletes ismertetését adva. Szerencsés döntésnek tartjuk a központi igazgatás két fejezetben történő tárgyalását. Az említett szerkezeti elrende-
- 94/95 -
zéssel jól érzékeltethetőek a tradicionális ("A principatus központi kormányzata") és az újonnan létrehozott, császári hivatalok ("A igazgatás központi rendszere a principatus időszakában") közötti szervezési és felépítési különbségek.
Az első fejezet ("A principatus központi kormányzata") a tradicionális hatalmi jogosítványok és intézmények bemutatását tartalmazza, ahol külön alfejezetekben kerülnek ismételt tárgyalásra az új típusú császári hatalom részjogosítványai (az imperium proconsulare, a tribunicia potestas, és a princepsi auctoritas). Az ismétlést ebben az esetben indokoltnak tartjuk, tekintetbe véve, hogy az említett hatalmi jogosítványok a közjogilag el nem ismert, ezért - a szerző találó szóhasználatával -szokásjogi úton kialakított császári hatalom hivatali jogosítványait és hatásköreit is jelentették.
A fejezet részletesen tárgyalja a korai császárkor újonnan megszervezett és jellegzetes intézményeit: az uralkodóhoz kötődő méltóságviselőket és hivatalokat. Először a császári környezet és udvartartás, majd a tanácsadó testületek, végül az írásbeli ügyosztályok bemutatása kerül sorra. Az említett alfejezetek hosszabb terjedelme különösen azért üdvözölhető, mert az itt bemutatott tisztségek és hivatalok élnek tovább a császárkor következő korszakában, a dominátus államszervezeti rendjében. A késő-császárkor adminisztrációja elsősorban ezeket az intézményeket fejleszti tovább a folyamatosan leépített tradicionális vagy köztársasági magisztratúrákkal szemben.[11] Hasonló okból indokolt a császári testőrparancsnokként rendszeresített, majd a birodalmi igazgatás legmagasabb tisztviselőjévé váló praefectus praetoriók hivatalának részletes tárgyalása.
A principátus pénzügyeinek bemutatása a császárkori igazgatásfinanszírozás rövid összefoglalását adja. A Római Birodalom államfinanszírozási rendszerében - ahogyan a többi történelmi állam esetében is - funkcionálisan nem különült egy egymástól az uralkodó magánvagyona és az állami vagyon (rendszerint intézményesen sem). Az uralkodói vagyonból is közfeladatokat finanszíroztak, és a közvagyon felett is az uralkodói akarat rendelkezett. Másik - történeti távlatban ugyancsak jellemzőnek mondható - sajátosság, hogy az adóbevételek és más állami jövedelmek mai értelemben vett központosítása nem valósult meg. Az egyes tartományokban beszedett adókat elköltötték a helyi közfeladatok (bürokrácia, katonaság, építkezések) finanszírozására. A hadsereg működtetését fedező, Augustus által felállított aerarium militare például nem részesedett a tartományokból származó bevételekből, mindössze a római polgárok által fizetett, újonnan rendszeresített adók folytak be a pénztárba. Augustus többször is személyes vagyonából fedezte a katonai pénztár költségeit (ötvenévnyi uralkodása alatt legalább négyszer "segítette ki" a katonai pénztárat mintegy 1400 millió sestertius étékben). A birodalom legrégebbi pénztára, az aerarium populi, az ősi aerarium Saturni utódja a principátus idején is a szenátus ellenőrzése alatt állt, de annak vezetőit a császár jelölte ki.
A központosítás említett hiányát mutatja, hogy a fiscus pénztárai Augustus idején még csak a provinciák szintjén szerveződtek meg. Ebben a formájukban tartományi pénztárként funkcionáltak, amelyek összegyűjtötték az adott területről beszedhető bevételeket és azt helyben el is költötték a felmerülő költségek rendezésére. Csak Tiberius (14-37) idején találkozunk a tartományi kincstárakat koordináló a rationibus nevű központi tisztviselővel, majd Claudius (41-54) szervez köré egy külön hivatalt, amely ebben a formájában a pénzügyi igazgatás legfontosabb területeit is igazgatása alá vonja.
A kincstárhoz hasonlóan az állami földbirtokok (ager publicus) és az uralkodói magánbirtokok (patrimonium Caesaris) Augustus idején még (formailag) szét voltak választva. Vespasianus (69-79) a két birtoktípust összevonta és egy hatalmas birtoktestet hozott létre res privata principis néven. Septimius Severus (193-211) ismét szétválasztotta a rendelkezésére álló földbirtokokat, de az ekkor létrejött patrimonium privatum és a res privata is közvagyonnak minősült, ugyanis - függetlenül attól, hogy formálisan mennyire kötődtek az uralkodó személyéhez - a fiscus tisztviselői, procuratorok irányították, vagyis császári felügyelet alatt álltak. A res privata jellegét tekintve tehát nem az uralkodói "magánbirtokokat" fogta össze, hanem az Antoniusoktól megörökölt és a különböző jogcímeken elkobzott földeket, míg a patrimonium privatum a korábbi a res privata principis birtokállományát tömörítette.
A második rész harmadik fejezete ("Róma városának igazgatása") ugyancsak indokolt módon részletezi a főváros igazgatását és tisztviselőit. Ebben a kormányzati egységben különösen jól tanulmányozható a régi magisztratúrák és tisztségek, továbbá az újonnan rendszeresített császári hivatalok (praefectus urbi, praefectus annonae, praefectus vigilium) egymás mellett élése és sajátos egymásra hatása is. Utóbbira csak példálózó jelleggel említhetjük az újonnan létrehozott curatori tisztségeket, amelyek (követve a köztársasági hagyományokat) csoportos hivatalviselés keretében látták el
- 95/96 -
(a régi városi tisztviselőktől és collegiumoktól átvett) feladatukat, betöltőik pedig a senatorok közül lettek kiválasztva. Új elemként figyelhető meg ugyanakkor az ő esetükben is, hogy a császár nevezte ki őket és javadalmazásra voltak jogosultak.[12]
A könyv utolsó szerkezeti egysége, a negyedik fejezet ("Itália és a provinciák igazgatása") a birodalom területi igazgatásának intézményeit mutatja be. A szerző az Italia igazgatását taglaló hosszabb, több alfejezetben tárgyaló részt követően tér rá az egyes tartományok kormányzatának bemutatására. Az egyes alfejezetek igazodnak a Római Birodalom területigazgatási egységeinek szakirodalmi tipológiájához.
Itália területén nem szerveztek provinciát (csak regiókat alakítottak ki). Tudományosan közismert, hogy a principátus korának tartományi igazgatási rendszere egyszintű volt, annak alapvető egysége a köztársaság korában intézményesített provincia maradt. A provinciákon belül Augustus uralkodásától kezdve megkülönböztették a senatusi és a császári igazgatás alatt álló tartományokat. A senatusi provincia területén nem állomásoztak légiók (provincia inermis), kormányzójuk egy senatus által kijelölt proconsul volt. A kiemelt tartományok élén consulságot viselt kormányzó (consularis), vagy korábban praetori hivatalt betöltött helytartó (praetorius) állt. A császári provinciák katonai jellegüket tekintve lehettek légióval rendelkező és légióval nem rendelkező tartományok. Előbbiek élén a terület katonai egységeit is irányító legatus Augusti pro praetore parancsnokolt, aki rendszerint consularis rangú senator volt. A légióval nem rendelkező császári provinciák élén vagy szenátori rendű, rendszerint praetorius, helytartó, vagy egy lovagrendű procurator állt.
Külön alfejezetben nyer kifejtést a tartományi igazgatás rendszerén tulajdonképpen kívül álló Egyiptom, amely Augustus magánbirtokának számított, így speciális, máshol nem rendszeresített tisztviselők és intézmények irányították. A különleges jogállásra lehet Egyiptom volt pl. az egyetlen légióval rendelkező provincia, melynek kormányzója mindig lovagrendű volt. A praefectus augustalis hatáskörébe tartozó légiókat az előbbieknek megfelelően nem szenátori legatus legionis, hanem lovagrendű praefectus legionis vezette.
Pókecz Kovács Attila "A principátus közjoga (Kr. e. 27 - Kr. u. 284) " című munkája monografikus szakkönyvként és a római köztörténetet bemutató egyetemi jegyzetként is kimagasló színvonalú és igényesen összeállított, nagy ívű tudományos munka. Arányos, jól felépített szerkezetének, pontos fogalomhasználatának és közérthető nyelvezetének köszönhetően jól áttekinthető. Meggyőződésünk, hogy a könyvet nemcsak a jogtörténet, hanem az egyetemes történelem stúdiumainak keretei között is haszonnal forgathatják, mivel a bemutatott mű - mint egy kifejezetten kormányzati rendszert taglaló, tematikus monográfia - a római történelemmel foglalkozó egyetemi kézikönyvek és jegyzetek sorában is hiánypótlónak tekinthető. ■
JEGYZETEK
* Pókecz Kovács Attila: A principátus közjoga: (Kr.e. 27 - Kr. u. 284), Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2016. 155 o.
[1] Pókecz Kovács Attila: A királyság és köztársaság közjogi intézményei Rómában, Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2014. 162 o.
[2] Szerző Dr. Pókecz Kovács Attila egyetemi docens, a Pécsi Tudományegyetem Római Jogi Tanszékének oktatója. Tanulmányait részben Párizsban és Toulouse-ban végezte. Kutatási területei: a római magánjog és a közjog intézményei, az EU magánjoga, a francia magánjogtörténet.
[3] Pókecz: A királyság és köztársaság közjogi intézményei (id.), 8. o.
[4] Pókecz: A principátus közjoga (id.), 133-134. o.
[5] "[R]em publicam ex mea potestate in senatus populique Romani arbitrium transtuli". Ld. Aug. Res gestae 6, 12.
[6] Pókecz: A principátus közjoga (id.), 19. o.
[7] Pókecz: A principátus közjoga (id.), 20. o.
[8] Pókecz: A principátus közjoga (id.), 18-19. o.
[9] Az "augustusi császár" lényegiségének két világ közötti átmeneti jellegét jól mutatja a numen Augusti és a genius Augusti fogalompárjának összevetése. A princeps rendelkezik geniusszal és numennel is, de nem válik életében sem numenné, sem geniusszá. A római felfogás tehát csak isteni tulajdonságok "engedélyez", isteni lényegiséget nem.
[10] Vö. Fitz Jenő: A pannonok évszázada. Budapest 1982
[11] A kérdéshez ld. még a központi császári adminisztráció megszervezése szempontjából alapvető jelentőségű Claudius császár (41-54) igazgatási reformjait összegző tanulmányát: Pókecz Kovács Attila: A római közigazgatás Claudius uralkodása idején (Kr. u. 41-54.). JURA 2015. 1. sz. 100-111. o.
[12] A témához kapcsolódóan a szerzőtől ld.: Pókecz Kovács Attila: Róma városának közigazgatása a principatus korában. JURA 2015. 2. sz. 100-108. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, PhD, ELTE ÁJK, Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
