Rovatunkban ezúttal is az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi fontos döntéseit foglaljuk össze.
Az Egyezmény 3. cikke, Élethez való jog
• Makuchyan és Minasyan Azerbajdzsán és Magyarország elleni ügye (Összefoglalta: Kállai Péter)
Az Egyezmény 8. cikke, Magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog
• Breyer Németország elleni ügye (Összefoglalta: Kállai Péter)
• Azerkane Hollandia elleni ügye (Összefoglalta: Nagy Alíz)
Az Egyezmény 1. kiegészítő jk. 3. cikke, Szabad választásokhoz való jog
• Mugemangango Belgium elleni ügye (Összefoglalta: Kállai Péter)
Az Egyezmény 4. kiegészítő jk. 4. cikke, Külföldiek kollektív kiutasításának tilalma.
• N.D. és N.T. Spanyolország elleni ügye (Összefoglalta: Kállai Péter)
Az ügy körülményei. 2004 januárjában az első kérelmező és G. M. egy, a NATO által finanszírozott, a Partnerség a Békéért program keretén belül zajló háromhónapos nyelvtanfolyamon vett részt Budapesten. A programon minden volt szovjet szocialista köztársaságból két-két katona vett részt, köztük ketten az azerbajdzsáni hadseregből. 2004. február 19-én, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában hajnali öt óra tájban az azerbajdzsáni hadsereg egyik tagja, R. S. legalább tizenkét baltacsapással megölte az alvó G. M.-et. Ezután megpróbálta betörni az első kérelmező szobájának ajtaját, azt kiabálva, hogy: "Nyisd ki az ajtót, te örmény! Mindannyiótok torkát átvágjuk!" (Az azerbajdzsáni kormány ez utóbbi mondat elhangzását vitatja.) Az elkövetőt az időközben a helyszínre érkező rendőrség fogta le.
R. S. részletes vallomást tett: elismerte, hogy előre kitervelten ölte meg G. M.-et, annak örmény származása miatt; megbánást nem tanúsított. Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, azzal, hogy legkorábban harminc év elteltével engedhető szabadon. Az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtott be, azt állítva, hogy az eljárás legelején használt orosz nyelvet nem beszéli elég jól, ennek következtében a tettei súlya belátásának képességét kimondó pszichiátriai vizsgálatok elvégzése nem megfelelően folyt. Ekkor már azt állította, hogy a szóban forgó baltát önvédelmi célból vásárolta. Az elsőfokú ítéletet a Budapesti Fellebbviteli Bíróság 2007. február 22-én minden tekintetben helybenhagyta.
R. S. a büntetése letöltését egy magyar börtönben kezdte meg, de Azerbajdzsán már 2006-ban és 2008-ban is kérelmet nyújtott be arra vonatkozóan, hogy R. S. a hazájában tölthesse le a börtönbüntetését. Egy másik ügyben folyamatban lévő büntetőeljárás miatt - amely annak kapcsán zajlott, hogy R. S. erőszakosan viselkedett egy börtönőrrel - ezeket a kérelmeket elutasították, és az ügy lezárásáig, 2012-ig Azerbajdzsán új kérelmet nem is nyújtott be Magyarország felé.
Azerbajdzsán 2012. július 12-én új kérelmet nyújtott be R. S. átszállítására. Az Európa Tanács elítélt személyek átszállításáról szóló egyezményének[2] 6. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján, a magyar hatóságok kérésére, 2012. augusztus 15-én az azeri igazságügyi minisztérium tájékoztatta Magyarországot, hogy a külföldön elítélt fogoly átszállítása esetén az ítélet végrehajtását Azerbajdzsánban a büntetés megváltoztatása nélkül folytatnák. A levél tájékoztatást nyújtott arról is, hogy Azerbajdzsánban egy életfogytiglani börtönbüntetést töltő személyt legkorábban 25 évnyi büntetés letöltése után lehet szabadon engedni. A magyar igazságügyi miniszter 2012. augusztus 17-én beleegyezett R. S. Azerbajdzsánba történő átszállításába, azzal a feltétellel, hogy a büntetés fennmaradó részét ott tölti le.
2012. augusztus 31-én R. S.-t átadták Azerbajdzsánnak. Érkezésekor azonnal szabadon bocsátották, az aznap hozott elnöki kegyelmi határozat alapján. Az elkövetkező napokban őrnaggyá léptették elő, állami lakást és nyolc évnyi fizetést kapott.
A magyar kormány sajtóközleményben rosszallását fejezte ki az elnöki kegyelem kapcsán, és hangsúlyozta, hogy a magyar kormány a nemzetközi jog szabályainak megfelelően járt el. Ezzel szemben az alapvető jogok biztosa 2012. december 7-i jelentése rámutatott arra, hogy R. S. átadását már azelőtt jóváhagyták, hogy az azerbajdzsáni hatóságoktól bármilyen biztosítékot kapott volna Magyarország arra, hogy a kiszabott büntetést nem változtatják meg. Az ombudsman véleménye szerint a magyar hatóságoknak biztosítékokat kellett volna kérniük Azerbajdzsántól arra, hogy Magyarország előzetes tájékoztatása nélkül nem változtatják meg az ítéletet. Ennek elmulasztásával a magyar kormány veszélyeztette a jogállamiság és jogbiztonság követelményét. A biztos hangsúlyozta, hogy a magyar hatóságoknak tisztában kellett lenniük azzal, hogy R. S. az átadáskor kegyelmet kap, és hogy a két ország társadalma alapvetően eltérően értékeli az R. S. által elkövetett cselekményeket.
A kérelmezők szerint Azerbajdzsán megsértette az Egyezmény 2. cikkét azzal, hogy elnöki kegyelemben részesítette azt a személyt, aki megölte a második kérelmező rokonát, és kísérletet tett az első kérelmező megölésére, és akit Magyarországon életfogytig tartó börtönre ítéltek.
- 103/104 -
Tekintettel arra, hogy az áldozatok örmény származása volt a fő indítéka a szóban forgó emberölésnek, illetve emberölési kísérletnek, illetve ezzel a körülménnyel függtek össze Azerbajdzsán intézkedései - az elnöki kegyelem, az elkövető dicsőítése -, a kérelmezők szerint az Egyezmény 14. cikke is sérült a 2. cikkel összefüggésben.
Végül a kérelmezők azt is panaszolták, hogy Magyarország megsértette az Egyezmény 2. cikkét azzal, hogy a börtönbüntetés letöltésének megfelelő garanciája nélkül adta át a fogvatartottat.
A döntés[3] Az azerbajdzsáni kormány mindenekelőtt a hazai jogorvoslatok kimerítésének hiányára hivatkozott, elismerve, hogy a Bíróság korábban már nem hatékony jogorvoslati fórumnak minősítette az alkotmányjogi panaszt, de azt állítva, hogy e döntést meg kellene változtatni. A kérelmezők ezzel szemben előadták, hogy nem álltak rendelkezésre hatékony jogorvoslati lehetőségek, különös tekintettel arra, hogy az állam által elkövetett jogsértésről, egyezménysértésről van szó. A hegyi-karabahi konfliktus mint háttér, illetve az Azerbajdzsán és Örményország közötti viszony minősége releváns tényező, különös tekintettel arra, hogy mind R. S., mind az első kérelmező és G. M. katonatisztek voltak a saját országuk hadseregében.
Az örmény kormány, beavatkozóként, szintén arra hívta fel a figyelmet, hogy a hegyi-karabahi megoldatlan konfliktus miatt az örmény állampolgárok számára nehéz hozzáférni az Azerbajdzsánban igénybe vehető jogorvoslatokhoz.
A Bíróság leszögezi, hogy kizárólag a hatékony jogorvoslati lehetőségeket kell kimeríteni, és a kimerítés hiánya miatt elfogadhatatlanságra hivatkozó kormánynak kell bizonyítania, hogy az általa hivatkozott jogorvoslati eljárás ténylegesen hatékonynak minősíthető. Jelen ügyben a bíróság megállapítja, hogy az azerbajdzsáni jog szerint az elnöki kegyelmi határozat nem egy normatív jogi aktus, hanem az államfő diszkrecionális jogkörébe tartozó döntés. A kormány azt állította, hogy a kérelmezőknek meg kellett volna kísérelnie ügyüket az alkotmánybíróság elé terjeszteni, viszont egyetlen példát sem tudott mondani az effajta eljárások sikerességére. A Bíróság tehát a kormány e kifogását elutasítja.
Az azerbajdzsáni kormány arra is hivatkozott, hogy a kérelmezők nem szenvedtek jelentős joghátrányt. R. S. több mint nyolc évet töltött börtönben. A kérelmezőket a kegyelmi határozat nem sújtotta hátrányokkal. Noha sérelmet szenvedtek, de az nem olyan súlyos, hogy jelentős hátránynak lenne tekinthető. A jelen ügyben nem merültek fel az emberi jogokkal kapcsolatos fontos kérdések; R. S. letartóztatták, eljárás alá vonták, elítélték, és büntetést szabtak ki rá. Nem az a szóban forgó kérdés, hogy Azerbajdzsán elnökének kegyelemgyakorlása politikailag bölcs döntés volt-e. Az azerbajdzsáni törvények szerint legitim volt, humanitárius okokból adta, és az nem ellentétes az átszállítási egyezmény előírásaival.
A Bíróság kifejtette az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdés b) pontjában szereplő "jelentős hátránynyal" kapcsolatban, hogy ennek megítélése a Bíróság feladata a kérelmezők szubjektív érvei és az objektív tények alapján. Ugyanakkor, ha az Egyezményben meghatározott emberi jogok tiszteletben tartása a kérelem érdemének vizsgálatát teszi szükségessé, valamint akkor, ha a hazai bíróságok nem vizsgálták ki az ügyet megfelelően, az ügyet elfogadhatónak kell minősíteni. A Bíróság rámutatott, hogy a jelen ügy tárgya az Egyezmény legalapvetőbb rendelkezése, az élethez való jog, illetve az ügy olyan általános kérdéseket vet fel, melyek befolyásolják az egyezmény betartását, még pontosabban a 2. cikk szerinti eljárási kötelezettségek mértékét. Tekintettel arra, hogy egyetlen hazai bíróság - az azerbajdzsáni vagy a magyarországi - sem vizsgálta a kérelmezők 2. cikk szerinti panaszait, a Bíróság az azerbajdzsáni kormány előzetes kifogásait elutasította.
A kérelmezők azt állították, hogy Azerbajdzsán megsértette az Egyezmény 2. cikke szerinti anyagi jogi kötelezettségeit, mivel G. M. megölését és az első kérelmező ellen irányuló emberölési kísérletét egy azerbajdzsáni katonatiszt követte el, így a tettek az államnak tudhatók be.
A kérelmezők azt is állították, hogy R. S. kegyelemben részesítésének körülményei révén mindkét kormány megsértette a 2. cikk szerinti eljárási kötelezettségeit.
Azerbajdzsán kormánya szerint az első kérelmező tekintetében a 2. cikk nem alkalmazható, hiszen a kérelmező nem halt meg, és nem szenvedett sérülést, őt és az elkövetőt egy bezárt ajtó választotta el egymástól. A kormány emellett azt is hangsúlyozta, hogy a szóban forgó események Azerbajdzsán joghatóságán kívül zajlottak. Azerbajdzsán nem engedélyezte, nem hagyta jóvá és nem védte az elkövetett bűncselekményt. A cselekmény kívül esik a katonák által teljesítendő kötelességek körén. A szóban forgó eset idején R. S. érzelmileg zavart volt, és az örmény katonatisztek mocskolódásának volt kitéve. Bűncselekménnyel reagált, de e bűncselekmény bekövetkeztetét Azerbajdzsán nem láthatta előre.
A kérelmezők szerint a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az látszik, hogy a 2. cikk akkor is alkalmazható, ha a szóban forgó cselekmény nem volt halálos kimenetelű. E rendelkezés alkalmazhatósága az élet veszélyeztetésének mértékétől függ, többek között az
- 104/105 -
alkalmazott erő mértékétől és típusától, valamint a cselekmény indítékától, céljától.
A kérelmezők arra mutattak rá, hogy R. S. első felperes elleni támadását követlenül megelőzte G. M. megölése. R. S.-nek tehát egyértelműen szándékában állt az első kérelmezőt baltával megölte, és ebben csak a zárt ajtó és végül a magyar rendőrség beavatkozása akadályozta meg. Mindkét támadás indítéka ugyanaz volt, nevezetesen az áldozatok örmény származása.
A magyar és az örmény kormány szerint a cikk alkalmazható. Az örmény kormány több releváns esetet is felidézett a Bíróság gyakorlatából, és hangsúlyozta, hogy a kérelmező csak puszta véletlennek köszönhetően élte túl a magyar bíróságok által is emberölési kísérletnek ítélt cselekményt.
A Bíróság több alkalommal hangsúlyozta, hogy az Egyezmény 2. cikke akkor is alkalmazható, ha az a személy, akinek állítólagosan megsértették az élethez való jogát, nem halt meg.[4] Ezért alapvető fontosságú a jelen esetben annak meghatározása, hogy az első kérelmező életét veszélyeztették-e a panaszolt események. Jelen esetben a magyar bíróságok által megállapított tények szerint G. M. megölése után R. S. egy baltával próbálta betörni az első kérelmező szobájának ajtaját, és az életveszélyes fenyegetéseket kiabált. A kollégiumban jelen lévő személyek kihívták a rendőrséget, akik végül megállították R. S.-t, még mielőtt beválthatta volna fenyegetéseit. Noha igaz, hogy az első kérelmezőnek nem keletkezett tényleges testi sérülése, a fent leírt körülmények egyértelműen jelzik, hogy életét súlyos és közvetlen veszély fenyegette. Sőt, a magyar bíróságok elítélték R. S.-t az emberölés előkészítéséért is. Ezen eljárás keretében a magyar hatóságoknak is úgy kellett tekinteniük, hogy az első kérelmező életveszélyes helyzetben volt, annak ellenére, hogy ténylegesen nem sérült meg. A kérelem tehát elfogadható.
A kérelmezők mindenekelőtt azzal érveltek, hogy Azerbajdzsán közvetlenül felelős az emberölésért és az emberölési kísérletért, mivel mindkét bűncselekményt azerbajdzsáni katonatiszt követte el. Másodszor, a kérelmezők azzal érveltek, hogy Azerbajdzsán elfogadta és elismerte ezt a magatartást.
A kérelmezők érvelése szerint bizonyos körülmények fennállta esetén a katonák szolgálaton kívüli magatartása is felróható az államnak, ez tehát megköveteli a Bíróságtól a körülmények összességének, valamint a szóban forgó magatartás jellegének és körülményeinek mérlegelését. A kérelmezők szerint, tekintve, hogy a két azerbajdzsáni katona egy, a NATO által szervezett programon képviselte államát, hivatalos feladataikat teljesítették, tehát a szóban forgó bűncselekmények is hivatalos feladatellátás közben történtek.
A kérelmezők rámutattak: az, hogy az azerbajdzsáni kormány most azt állítja, hogy R. S. akár "átmeneti mentális zavaroktól" szenvedhetett, "kiszolgáltatott helyzetben és orvosi értelemben véve rossz állapotban volt, valamint érzelmileg zavart volt", azt jelenti, hogy Azerbajdzsán elmulasztotta R. S. esetében annak felmérését, hogy alkalmas-e a fegyveres erők kötelékében való munkára. Ha az azerbajdzsáni kormány tudta, hogy R. S. mentális zavaroktól szenvedett, nem zárható ki, hogy ez az állapot már korábban is fennállt, amelyet fel kellett volna mérni, és diagnosztizálni kellett volna a mentális zavart, mielőtt R. S. elindult volna egy három hónapig tartó képzésre, amelyen örmény katonatisztek is részt vesznek.
A kérelmezők utaltak továbbá a Nemzetközi Jogi Bizottságnak az államok nemzetközi jogi felelősségéről szóló végleges szerződéstervezete 11. cikkére, és rámutattak, hogy jogellenes magatartás olyan államnak tulajdonítható, amely elismerte és elfogadta a szóban forgó magatartást sajátjaként. Azonban az ilyen elfogadást nem kell kijelentésbe foglalni, a szóban forgó állam magatartásából is lehet rá következtetni, és amennyiben az ilyen elismerés egyértelmű és feltétel nélküli, akkor indokolt a 11. cikket visszamenőlegesen is alkalmazni.
Az R. S. által elkövetett bűncselekmények támogatását és helyeslését tagadó nyilatkozatok, melyekre az azerbajdzsáni kormány hivatkozik, nem teszi semmissé azokat a bizonyítékokat, amelyek szerint R. S.-t nem csak az azerbajdzsáni társadalom, hanem az azerbajdzsáni hatóságok is hősként magasztalták és ünnepelték. A kérelmezők rámutattak, hogy R. S.-t magas rangú azerbajdzsáni kormánytisztviselők, politikai pártok tagjai és a civil társadalom képviselői is dicsőítették. Az azerbajdzsáni elnök weboldalán külön aloldalt hoztak létre R. S. dicsőítésére, ahol az állampolgárok üzeneteit jelenítették meg, és R.S-t úgy mutatták be, mint egy hőst, aki szobrot érdemel.
Az a tény, hogy R. S. Azerbajdzsánban hősként üdvözölték, közismert volt, a jelenséget a nemzetközi média is bemutatta. Azerbajdzsánba való visszatérése után előléptették őrnaggyá, lakást biztosítottak számára, és kapott annyi pénzt, amennyi a fizetése lett volna a magyarországi letartóztatása óta. Ezt az Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság is megerősítette Azerbajdzsánról szóló, 2016. júniusi jelentésében. Mindezek alapján tehát egyértelmű, hogy Azerbajdzsán igazságtalanul elítélt személynek tekintette R. S.-t.
Azerbajdzsán kormánya visszautasította, hogy felelős lenne R. S. tettért. R. S. ugyan hivatalos felada-
- 105/106 -
tainak ellátása kapcsán tartózkodott Budapesten, de bűncselekményének jellege olyannyira visszaélésszerű, és annyira távol esett hivatalos státusától, hogy azért nem tulajdonítható Azerbajdzsánnak felelősség.
Az azerbajdzsáni kormány határozottan tagadta a kérelmezők állítását, miszerint Azerbajdzsán R. S. magatartásával azonosult, elfogadta azt. Éppen ellenkezőleg, világossá tette, hogy nem helyesli a bűncselekményt, csak az eljárás szabálytalanságai és a büntetés hossza miatt fejezte ki aggodalmait. Az azerbajdzsáni kormány idézetekkel alátámasztva tagadta, hogy R. S. cselekedeteit hivatalos szinten helyeselték volna, vagy igazolhatónak tartanák, és azt állította, hogy nem dicsőítik, és nem tekintik hősnek R. S-t.
A kormány azzal érvelt, hogy R. S.-t az örmény katonák verbálisan bántalmazták Budapesten, akin ettől - múltbéli súlyos tapasztalatai folytán - elkeseredettség lett úrrá. Semmi sem utalt arra korábban, hogy olyan mentális állapotban van, illetve olyan mentális betegségben szenved, ami miatt kivizsgálásra szorult volna Budapestre való utazása előtt.
A Bíróság kifejtette, hogy az Egyezmény 2. cikke nem csak az állam képviselői által alkalmazott erőszak folytán bekövetkező halálesetekre vonatkozik, ugyanis az első bekezdés első mondatában a cikk az államok pozitív kötelezettségét írja elő arra, hogy megfelelő lépéseket tegyenek a joghatóságuk alatt állók életének védelme érdekében. Ez a kötelezettség mindenekelőtt a hatékony megelőzést biztosító jogszabályi és közigazgatási keretek kialakítására vonatkozik.
Jelen ügyben a Bíróság leszögezte, hogy R. S., bár a bűncselekmény elkövetésekor az azerbajdzsáni katonai erők tagja volt, nem a hivatalos feladatai ellátása során ölte meg a második kérelmező rokonát, illetve tett próbát az első kérelmező megölésére. Nem valamiféle tervezett katonai művelet vagy spontán katonai akció során cselekedett. Éppen ellenkezőleg, cselekményét R. S. saját elhatározásból követte el, éjjel, a NATO által finanszírozott tanfolyami órákon kívül. A program örmény résztvevői korábban állítólag gúnyolódtak vele, és provokálták. Semmi sem utal arra, hogy R. S. a felettesei parancsai alapján cselekedett volna, ilyen messzemenő következtetések levonásához nem áll rendelkezésre bizonyíték.
A Bíróság azt is leszögezi, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottságnak az államok felelősségére vonatkozó dokumentuma nagyon magas küszöböt állapít meg az állam felelősségének megállapításához olyan cselekmények esetén, melyek elkövetése nem tulajdonítható az államnak. A kérelmezők által hivatkozott elismerés és elfogadás lehet ugyan szóbeli vagy magatartásbeli is, de mindenképpen kellően világosnak és egyértelműnek kell lennie ahhoz, hogy az adott cselekmény kapcsán az állam felelősségét utólag meg lehessen állapítani.
Jelen ügyben tehát annak megállapításához, hogy Azerbajdzsán megsértette-e az Egyezmény 2. cikkében foglalt tartalmi követelményeket, azt kell bizonyítani, hogy az azerbajdzsáni hatóságok nem csak "jóváhagyták" és "támogatták" a szóban forgó bűncselekményeket, hanem azokat az állam egyértelműen, világosan, ebben az értelemben sajátjaként ismerte és fogadta el - ezzel közvetlenül magára véve a felelősséget G. M. megöléséért és az első kérelmezővel szembeni emberölési kísérletért.
A Bíróság felidézte az ügy körülményeit: azt, hogy Azerbajdzsán elnöki kegyelemben részesítette R. S.-t, akit érkezésekor szabadon bocsátottak, lakást biztosítottak számára, nyolcévnyi fizetést és előléptetést is kapott.
Ezen intézkedések egyenként és együttesen mind R. S. cselekedeteinek utólagos "elfogadását" és "támogatását" jelentik a különböző intézmények, illetve az állam képviselői által, összhangban a társadalom egészének érzéseivel. Különösen a nyolcévnyi fizetés kiutalása és az előléptetés utal arra, hogy R. S. tetteinek kifejezett és egyértelmű helyeslése mellett katonai szolgálatának elismeréséről is szó van.
Ebben az összefüggésben a Bíróság a kérelmezők által benyújtott, különböző közszereplők által tett, különösen nyugtalanító állásfoglalásokat is figyelembe vette. A kérelmezők azzal érveltek, hogy az ilyen dicsőítő kijelentések - ideértve az Azerbajdzsán elnökének honlapján közzétett, összegyűjtött üzeneteket - az R. S. által elkövetett bűncselekmények "elismerését" és "elfogadását" jelentik. A Bíróság egyetért azzal, hogy a szóban forgó megszólalások nagy mennyisége különösen nyugtalanító, hiszen R. S.-t nemzeti hősnek állítják be az általa elkövetett szörnyű bűncselekmények elkövetéséért.
Összegezve, a Bíróság egyértelműnek tartja, hogy az azerbajdzsáni kormány intézkedéseit egészében nézve úgy kell tekinteni, hogy Azerbajdzsán egyértelművé tette R. S. magatartásának "jóváhagyását" és "támogatását".
Ezután vizsgálja a Bíróság azt a kérdést, hogy a szóban forgó cselekmények a jóváhagyáson és támogatáson túl azok "elismerését" és "elfogadását" is jelentik-e a Nemzetközi Jogi Bizottságnak az államok nemzetközi jogi felelősségéről szóló végleges szerződéstervezete alapján.
A Bíróság úgy látja, hogy az állam különböző intézményei, illetve legmagasabb rangú tisztviselői minden kétséget kizáróan jóváhagyták és támogatták az R. S. által elkövetett bűncselekményeket.
- 106/107 -
A szerződéstervezet 11. cikkében meghatározott nagyon magas küszöböt alkalmazva azonban a Bíróság csak arra a következtetésre juthat, hogy a kérelmezők nem bizonyították meggyőzően, hogy Azerbajdzsán egyértelműen elismerte és elfogadta volna R. S. cselekedeteit sajátjaként, és így vállalná a felelősséget G. M. megöléséért és az első kérelmezővel szembeni emberölési kísérletért.
Végül a Bíróság - elismerve, hogy szigorú szakmai előírások vonatkozhatnak a fegyveres erők tagjaira - a jelen ügy körülményeire tekintettel nem állapította meg, hogy Azerbajdzsánnak felelőssége lenne abban, hogy nem állapított meg szigorúbb előírásokat, nem mérte fel R. S. mentális állapotát, mivel a szóban forgó bűncselekmények visszaélésszerűek és távol esnek R. S. hivatalos, katonatiszti státuszától. Továbbá a bűncselekmény dokumentumaiban semmi nem utal arra, hogy Azerbajdzsáni eljárása ne lett volna megfelelő a fegyveres erők tagjainak felvételét és a szakmai előírások betartásának ellenőrzését illetően.
Összességében tehát a Bíróság nem állapítja meg a 2. cikk anyagi jogi oldalának sérelmét.
A kérelmezők azt is állították, hogy Azerbajdzsán megsértette az Egyezmény 2. cikke szerinti eljárási kötelezettségeit. Az ügy e vonatkozása elsősorban az állam azon kötelezettségével van összefüggésben, hogy megfelelő mechanizmusokkal társított, hatékony büntetőjogi rendelkezéseket fogadjon el és érvényesítsen az élethez való jog megsértésének büntetésére. A kérelmezők hangsúlyozták, hogy az elrettentés, valamint a bűncselekmények megelőzése és a bűnüldözés kérdése elválaszthatatlanul kapcsolódik a büntetés kérdéséhez. Ezek mind relevánsak az ügyben, és az azerbajdzsáni hatóságok nem cselekedtek megfelelő módon annak biztosítása érdekében, hogy mások "elriasztódjanak" a hasonló bűncselekmények elkövetésétől, és így az ügy hatásait tovább erősítették, nem szolgáltattak igazságot.
A Bíróság hasonló körülmények között azt követeli meg a nemzeti hatóságoktól, hogy kellő alapossággal, objektíven és feddhetetlenül viselkedjenek, és olyan módon járjanak el, hogy élvezzék az érintettek közeli hozzátartozóinak és a közvéleménynek a bizalmát. Jelen ügyben, tekintve, hogy az állam egy képviselőjéről van szó, ezek a követelmények még fokozottabban vannak jelen. A kérelmezők olyan nemzetközi példákat hoztak fel, melyek alapján bizonyos körülmények esetén az egyéni vagy közkegyelmek az igazságszolgáltatás tagadásának egy formáját jelenthetik.
Azerbajdzsán közvetlenül támadta a magyar bíróságok ténybeli megállapításait, állítólagos eljárási szabálytalanságokra hivatkoztak, illetve azokat a megállapításokat is kétségbe vonták, amelyek R. S. mentális állapotára vonatkoztak a bűncselekmény elkövetésekor. Ezeket a kifogásokat használták érvként a kegyelem gyakorlásához. A kérelmezők azt állították, hogy a kegyelem gyakorlásának alapja az azerbajdzsáni hatóságok szkepticizmusa vagy legalábbis ambivalenciája a magyar bíróság által hozott döntést illetően. Egyértelmű, hogy az Örményországgal zajló hegyi-karabahi konfliktus miatti politikai okok vezettek a kegyelemhez, miközben az ilyen körülményeknek nem szabadna semmilyen hatással lenniük a nemzeti büntetőeljárásokban hozott ítéletekre.
A kérelmezők szerint az azerbajdzsáni kormány nyilvánvalóan nem tett eleget az Egyezmény 2. cikke szerinti pozitív kötelezettségeinek, amikor lerontotta a magyar bíróság ítéletét, és a büntető igazságszolgáltatási eljáráson kívül eső politikai okokból cselekedett. Az élet védelme és az életveszélyes bűncselekmények büntetlenségének megakadályozása érdekében az azerbajdzsáni hatóságok kötelesek lettek volna tiszteletben tartani a magyar bíróság döntését. Az elnöki kegyelem jogkörének gyakorlása tehát a súlyos bűncselekmény következményeinek enyhítésére irányult, ahelyett, hogy az állam megmutatta volna, hogy az ilyen cselekedet semmilyen körülmények között nem tolerálhatóak. Előléptetés és juttatások helyett el kellett volna bocsátani a katonaságtól. A kegyelem állítólagos "humanitárius" okait semmi nem támasztotta alá.
A kérelmezők szerint tehát "nyilvánvaló aránytalanság" van a kérdéses cselekmény súlya és a végrehajtott büntetés között, ami megfosztja a büntetőeljárást minden korrekciós jellegétől, és így az Egyezmény 2. cikkének eljárási sérelme fennáll. Ezt az értelemzést erősíti az is, hogy Azerbajdzsán a szabadon engedéssel az átszállításról szóló egyezményt is megsértette, hiszen a szerint az átszállítás célja az, hogy az elítélt a hazájában töltse le a büntetését.
A kérelmezők azt is kiemelték, hogy az átszállítási egyezmény aláírásakor Azerbajdzsán azt a nyilatkozatot tette, hogy az országból átszállított személyek büntetése csak az ország jóváhagyásával módosítható. Logikusan - szerintük - ebből annak kellene következnie, hogy Azerbajdzsán sem módosít egyoldalúan a büntetések mértékén.
Azerbajdzsán azt hangsúlyozta, hogy ebben az esetben nem egy, a saját joghatóság alatt elítélt személy kapott kegyelmet, hanem az állam kegyelmet adott egy saját állampolgárának, akit vitatható körülmények között ítéltek el egy másik országban. Azerbajdzsán szerint releváns, hogy R. S. a saját országában a lakóhelyét elhagyni kényszerült személy volt, mert a terület jelenleg örmény megszállás alatt áll. 15 évesen kellett elhagynia otthonát, és az ör-
- 107/108 -
mény-azeri konfliktus kapcsán elvesztette közeli hozzátartozóit. Ezek a körülmények az emberölést nem igazolják ugyan, mindazonáltal, a büntetőeljárás során nem fordítottak kellő figyelmet R. S. élettörténetére és lelkiállapotára. Az eljárással kapcsolatban már említett aggályok felvetésével Azerbajdzsán nem a magyar bíróság döntését támadta meg, csak a kegyelemgyakorlás körülményeit magyarázza. Ennek megfelelően az elnöki kegyelmet R. S. humanitárius okokból, élettörténetére, helyzetére és mentális állapotára tekintettel kapta meg.
Azerbajdzsán azt állította, hogy az átszállításról szóló egyezménnyel összhangban cselekedtek, és különös lenne, ha az egyik európai egyezmény betartása a másik egyezmény megsértésének minősülne.
Az azerbajdzsáni kormány azzal érvelt, hogy az átszállításról szóló egyezmény 2. cikkében foglalt általános elvet, miszerint az "elítélt személy a kiszabott büntetés letöltése céljából" szállítható át, az átszállításról szóló egyezmény más anyagi jogi rendelkezései nem támasztják alá. Az átszállítási egyezmény 9. cikkére hivatkozva az azerbajdzsáni kormány úgy érvelt, hogy nem lehet kérdés, hogy Azerbajdzsánnak joga van a megfelelő határozatok meghozatalára a büntetés végrehajtása kapcsán. Ezt erősíti a 12. cikk szövege, amelyből az következik, hogy a végrehajtó állam teljes hatáskörrel rendelkezik a kegyelem gyakorlása vagy a büntetés végrehajtása tekintetében.
Az azerbajdzsáni kormány utalt az Európai Parlamentnek arra a következtetésére, hogy noha a kegyelem megsértette az egyezmény szellemét, valójában eleget tett az egyezmény betű szerinti értelmezésének. Azerbajdzsán arra is kitért, hogy az átszállítási egyezmény aláírásakor tett, előbb említett nyilatkozat vagy fenntartás nem az Azerbajdzsán által átvett, hanem az átadott elítéltekre vonatkozik, és az nem kölcsönös, hiszen Magyarország nem tett hasonló nyilatkozatot, és így nem kellett Magyarország hozzájárulását kérni az elnöki kegyelmi határozathoz.
A beavatkozó örmény kormány azzal érvelt, hogy az azerbajdzsáni R. S.-nek megadott elnöki kegyelem akadályozta a magyar bíróságok által kiszabott büntetés végrehajtását, illetve az igazságszolgáltatást. Az örmény kormány szerint az átszállítási egyezmény célja az, hogy lehetőséget biztosítson a szabadságuktól megfosztott személyeknek arra, hogy büntetésüket szülőföldjükön töltsék le, társadalmi rehabilitációjuk megkönnyítése érdekében. Örményország rámutatott, hogy a 2022 (2014) számú határozatában a Parlamenti Közgyűlés az átszállítási egyezmény 12. cikkének azerbajdzsáni alkalmazását R. S. esetében "a nemzetközi kapcsolatokban a jóhiszemű kapcsolatok és a jogállamiságnak a megsértéseként" értékelte. Ez az állásfoglalás hangsúlyozta továbbá az átszállítási egyezmény jóhiszemű alkalmazásának fontosságát olyan esetekben, amelyek politikai vagy diplomáciai következményekkel járhatnak.
Örményország szerint Azerbajdzsán biztosítékot adott az illetékes magyar hatóságoknak, kijelentve, hogy a Magyarország által kiszabott büntetést folytatják, nem pedig módosítják; így kötelesek lettek volna garantálni, hogy R. S. letölti a rá kiszabott büntetést. Az örmény kormány azzal érvelt, hogy Azerbajdzsán félrevezető és hamis biztosítékokat adott, megsértve az átszállításról szóló egyezmény szerinti nemzetközi normákat és kötelezettségeket.
A Bíróság korában már számos alkalommal összefoglalta az Egyezmény 2. cikkével kapcsolatban a hatékony nyomozásra vonatkozó elveket. Ezeknek megfelelően a vizsgálat lefolytatásáért felelős személyeknek függetlennek kell lenniük a szóban forgó eseményekben részt vevőktől; a vizsgálatnak "megfelelőnek" kell lennie; következtetéseinek az összes releváns elem alapos, objektív és pártatlan elemzésén kell alapulnia; kellően hozzáférhetőnek kell lennie az áldozat családja és a nyilvánosság ellenőrzése számára, valamint a nyomozást azonnal, illetve észszerű határidőn belül kell végrehajtani. A "megfelelőség" érdekében a vizsgálatnak képesnek kell lennie annak megállapítására, hogy a felhasznált erő a körülmények között indokolt volt-e, illetve arra, hogy a felelősöket azonosítani és adott esetben büntetni lehessen.
Ezek a követelmények a nyomozati szakaszt követően is, az eljárás során végig fennállnak. Noha nincs olyan kötelezettség, hogy minden büntetőeljárás elítéléssel vagy egy bizonyos fajta ítélettel záruljon, az életet veszélyeztető vagy a testi és szellemi épséget súlyosan sértő támadásokat nem lehet büntetés nélkül hagyni.
A Bíróság azt is kimondta már, hogy ha olyan személyt ítélnek el az Egyezmény 2. vagy 3. cikkét sértő bűncselekmény kapcsán, aki bizonyos értelemben az államot képviseli, akkor ha ezt követően amnesztiára vagy egyéni kegyelemre kerül sor, akkor nyilvánvalóan nem lehet azt mondani, hogy a büntetés megfelelő volt. Éppen ellenkezőleg: az államoknak a szokásos bűnelkövetőkhöz képest szigorúbbnak kell lenniük, amikor a saját képviselőiket súlyos, életet veszélyeztető bűncselekmények elkövetésért büntetik, mivel nem csak az egyéni büntetőjogi felelősségről van szó, hanem az állam azon kötelezettségéről is, hogy a hivatalviselésből fakadó büntetlenség látszatát felszámolja.
A Bíróság megállapítja, hogy az eljárási követelményeknek nagyrészt Magyarországnak kellett megfelelnie. A Bíróságnak azt kell jelen ügyben megvizsgálnia, hogy R. S. Azerbajdzsánba való átszállítását
- 108/109 -
követően az azerbajdzsáni hatóságok lépései összhangban voltak-e, illetve mennyire voltak összhangban a fent említett alapelvekkel.
A Bíróság mindenekelőtt megjegyzi, hogy az egyéni kegyelem vagy az amnesztia (közkegyelem) elsősorban a tagállamok nemzeti hatáskörébe tartozó kérdés, és elvben nem ellentétesek a nemzetközi joggal az ilyen megoldások, kivéve, ha az alapvető emberi jogok súlyos megsértésének minősülő cselekményekről van szó. Az átszállítási egyezmény 12. cikke értelmében az amnesztiát vagy az egyéni kegyelmet az ítéletet meghozó és az ítéletet végrehajtó állam is elrendelheti.
A Bíróság ezzel összefüggésben hangsúlyozza, hogy nem rendelkezik hatáskörrel annak ellenőrzésére, hogy a Szerződő Felek az Emberi Jogok Európai Egyezményén és annak jegyzőkönyvein kívül más egyezményeknek, szerződéseknek, dokumentumoknak megfelelnek-e, és nem rendelkezik joghatósággal ezek rendelkezéseinek értelmezésére - még akkor sem, ha más nemzetközi szerződések is inspirációs forrást jelenthetnek számára. Ez nem akadályozza ugyanakkor meg a Bíróságot az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének a kegyelemről és az átszállítási egyezményről szóló következtetésének figyelembevételében. E szerint utóbbinak nem célja az elítéltek hazatérés utáni azonnali szabadon bocsájtása. Az átszállítási egyezmény valódi célja - a preambuluma szerint - az igazságosság és az elítélt személyek társadalmi rehabilitációjának előmozdítása.
A jelen ügyre vonatkozóan a Bíróság úgy ítéli meg, hogy attól a ponttól kezdve, hogy Azerbajdzsán vállalta a felelősséget R. S. börtönbüntetésének végrehajtásáért - vagyis az átszállítás pillanatától -, azért volt felelős, hogy megfelelően reagáljon egy nagyon súlyos, etnikai elfogultság által motivált bűncselekményre, amiért az állampolgárát egy másik országban elítélték. A Bíróság véleménye szerint a két ország közötti rendkívül feszült politikai helyzetre tekintettel a hatóságoknak még óvatosabbnak kellett volna lenniük, hiszen a jelen ügyben a bűncselekmények áldozatai örmény származásúak voltak. Ehelyett R. S.-t azonnal szabadon engedték, hivatkozva "R. S. élettörténetével, helyzetével és mentális állapotával kapcsolatos humanitárius aggodalmakra". Megkérdőjelezték továbbá a vele szemben Magyarországon folytatott büntetőeljárás méltányosságát.
A Bíróság számára ezen érvek egyike sem meggyőző.
Először is, R. S. védőügyvédjének állításán kívül semmi nem támasztja alá, hogy a Magyarországon folytatott eljárás megkérdőjelezhető lenne. Két bíróság hozott részletes indoklásokkal ellátott ítéletet, és R. S. arra vonatkozó panaszát is kivizsgálták, mely szerint nem érti az orosz nyelvet. És noha bebizonyosodott, hogy R. S. jól beszél és ért oroszul, anyanyelvi tolmácsolást biztosítottak számára, és a dokumentumokat is lefordították számára. Ugyanakkor, ha az eljárás mégis tisztességtelenül zajlott volna, akkor R. S. az Egyezmény 6. cikkére hivatkozó kérelmet nyújthatott volna be, ezt azonban nem tette meg.
Az azerbajdzsáni kormány által hivatkozott további okok, mint például R. S. személyes élettörténete és mentális gondjai, bármennyire is érthetők, aligha elegendők annak igazolásához, hogy az azerbajdzsáni hatóságok nem teljesítik az állampolgáruk által külföldön elkövetett súlyos gyűlölet-bűncselekmény miatt kiszabott büntetést. A Bíróság szerint kellőképpen megvizsgálták R. S. mentális képességeit a magyarországi eljárás során, és megállapítást nyert, hogy képes volt megérteni cselekedeteinek súlyát és következményeit akkor, amikor a bűncselekményeket elkövette. Ráadásul Azerbajdzsánban később R. S. magasabb katonai rendfokozatba léptették elő, ami egyértelműen azt jelenti, hogy alkalmasnak ítélték a katonai szolgálat folytatására, tehát nem szenvedhetett súlyos mentális zavartól.
A kegyelmi határozaton túl különösen megütközést keltő, hogy R. S. számos juttatást és előnyt kapott. Azerbajdzsán ezekre nem adott magyarázatot, és az egyértelmű, hogy legalább az elmaradt fizetés kiutalása jogellenes volt, hiszen az azerbajdzsáni büntető törvénykönyv ezt csak akkor teszi lehetővé, ha az egyént felmentették, vagy jogellenesen ítélték el.
Mindezeket tekintetbe véve tehát Azerbajdzsán döntései valójában büntetlenségéhez vezetnek az R. S. által örmény áldozatok ellen elkövetett bűncselekmények vonatkozásában. Ez pedig nem egyeztethető össze Azerbajdzsán 2. cikk szerinti azon kötelezettségével, hogy hatékonyan megakadályozza az egyének elleni bűncselekmények elkövetését. Azerbajdzsán tehát megsértette az Egyezmény 2. cikkéből fakadó eljárási kötelezettségeit.
A kérelmezők azt is panaszolták, hogy Magyarország megsértette az Egyezmény 2. cikkét azáltal, hogy teljesítette az átszállításra vonatkozó kérelmet anélkül, hogy megfelelő, kötelező érvényű biztosítékot kapott volna arról, hogy R. S. a börtönbüntetését le fogja tölteni. A kérelmezők szerint a magyar hatóságok tudták vagy tudniuk kellett volna, hogy R. S.-t szabadon fogják bocsátani, hiszen tisztában voltak az ügy politikai természetével. A beavatkozó örmény kormány úgy vélte, hogy a magyar hatóságok nem mutattak kellő gondosságot az átszállítási kérelem felülvizsgálatakor és a kockázati tényezők értékelésekor. Örményország arra is rámutatott, hogy egy jelentésében az alapvető jogok magyarországi biztosa is arra a következtetésre jutott, hogy a ma-
- 109/110 -
gyar kormánynak tisztában kellett lennie az átszállítás következményeivel, illetve azzal, hogy az azerbajdzsáni közvélemény a szóban forgó bűncselekményt hazafias tettnek tekinti. Fontos az is, hogy Azerbajdzsán semmiféle hivatalos formában nem vállalt kötelezettséget arra, hogy nem ad kegyelmet R. S.-nek.
A Bíróság e tekintetben arra jut, hogy noha Magyarország a szóban forgó kérelem nyomán azonnal, bármiféle biztosíték nélkül átadta R. S.-t, nem igazán tehettek többet, mint hogy tiszteletben tartották az átszállítási egyezmény eljárási szabályait és szellemét, valamint éltek azzal a feltételezéssel, hogy az Európa Tanács másik tagállama jóhiszeműen jár majd el.
Ennek megfelelően a jelen ügy sajátos körülményei között a Bíróság nem vonhatja le azt a következtetést, hogy a magyar hatóságok nem teljesítették az Egyezmény 2. cikk szerinti eljárási kötelezettségeiket.
Tekintettel arra, hogy a kérelmezők meggyőző bizonyítékokat mutattak be arra nézve, hogy Azerbajdzsán szóban forgó döntései összefüggésben állnak R. S. áldozatainak örmény származásával, és ezeket Azerbajdzsán sem tudta cáfolni, a Bíróság az Egyezmény 2. cikkével összefüggésben a 14. cikk sérelmét is kimondta.
A döntéshez Pinto De Albuqerque bíró fűzött részben eltérő véleményt. Érvelése szerint Azerbajdzsán a döntéseivel igenis magára vállalta R. S. cselekedeteit, ezzel tehát az Egyezmény 2. cikkének anyagi részét is megsértette. Magyarország pedig, azzal, hogy tudatosan nem vette figyelembe azokat a körülményeket és jeleket, melyek egyértelműen azt mutatták, hogy R. S.-t szabadon fogják bocsátani, megsértette a 2. cikkből következő eljárási kötelezettségeket.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. A kérelmezők Patrick Breyer és Jonas Breyer, akik részt vettek egy szabadságjogokért kiálló civil szervezet munkájában, amely a telekommunikációs adatok általános tárolása ellen szólalt fel. Ezzel összefüggésben nyilvános tiltakozásokat szerveztek, és cikkekben kritizálták az állami felügyeletet. Az első kérelmező Schleswig-Holsteini tartomány parlamentjének képviselője.
2004 júniusától az Európai Unió releváns irányelveinek megfelelően Németországban úgy módosították a távközlési törvényt, hogy a mobiltelefon-szolgáltatók kötelessé váltak minden ügyfelük néhány személyes adatának regisztrálására. Azelőtt előre fizetett SIM-kártyák (feltöltőkártyás szolgáltatás) esetében a szolgáltatók nem tároltak személyes adatokat.
2005. július 13-án a felperesek alkotmányjogi panaszt nyújtottak be többek között a távközlési törvény 111., 112. és 113. szakaszával szemben. E cikkek a telefonszámokhoz tartozó előfizetők nevének, címének, születési dátumának, valamint a szerződés hatálybalépése időpontjának tárolását teszik kötelezővé, illetve az ezen adatokhoz való hozzáférést szabályozzák. A kérelmezők szerint a szakaszok megsértik a levelezés, a postai küldemények és a telekommunikáció titkosságát, és így a magánélethez való jogot, valamint sértik az információs önrendelkezéshez való jogot.
A kérelmezők alkotmányjogi panaszának releváns részeit illetően a szövetségi alkotmánybíróság először úgy ítélte meg, hogy a megtámadott rendelkezések beavatkozásnak tekinthetők az információs önrendelkezési jogba, azokat azonban - az információk lekéréséhez kötődő különböző követelmények meghatározása mellett - arányosnak, alkotmányosnak ítélték.
A kérelmezők azt kifogásolták, hogy az előre fizetett SIM-kártyák (feltöltőkártyás szolgáltatás) használóinak bizonyos személyes adatait tárolják a távközlési szolgáltatók a távközlési törvény 111. szakaszában található rendelkezés értelmében. A magánélet és a levelezés tiszteletben tartásának az Egyezmény 8. cikkében foglalt jog, valamint az Egyezmény 10. cikkében biztosított véleménynyilvánítási szabadság sérelmére hivatkoztak.
Tekintettel arra, hogy beadványukban a kérelmezők csak a törvény 111. szakaszával - az adatok tárolásával kapcsolatos szakasszal - kapcsolatban panaszoltak jogsérelmet, a Bíróság úgy döntött, hogy jelen ügyben nem arról kell döntenie, hogy az Egyezmény 10. cikke garantál-e, illetve milyen mértékben garantál a távközlési szolgáltatások használóinak jogot a névtelenséghez. A Bíróság tehát úgy döntött, hogy a kérelmezők panaszait kizárólag a magánélet tiszteletben tartásának jogát garantáló 8. cikk alapján vizsgálja.
A döntés.[6] A kérelmezők érvelése szerint a távközlési törvény 111. szakasza sérti a magánélethez való jogukat, mivel arra kényszerítik őket, hogy megadják személyes adataikat, melyeket azután a vállalatok tárolni fognak. Szerintük ez a jogba történő beavatkozás nem indokolt, és leginkább azért nem, mert aránytalan és egy demokratikus társadalomban nem szükséges korlátozást jelent. Először is, a rendelke-
- 110/111 -
zés nem megfelelő eszköz a kitűzött cél elérésére, mivel az azonosítás - hamis név megadásával, továbbá lopott, használt vagy külföldi SIM-kártyák használatával - könnyen megkerülhető. A rendelkezésre nincs szükség sem, mivel a gyanús mobiltelefon-használók azonosítása más intézkedésekkel könnyen megoldható volt.
A kérelmezők szerint a jogsérelem kifejezetten súlyos, hiszen az összes felhasználó személyes adatának tárolásáról van szó. A rendelkezés nem jelöl meg semmiféle előzetes feltételt, mindenkinek tárolják a személyes adatait, aki távközlési szolgáltatást használ. Az érintett emberek túlnyomó többsége ártatlan, illetve nem jelent veszélyt, kockázatot a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra. Továbbá, a rendelkezés nem tett különbséget a "normális" kommunikáció és az Egyezmény által (is) különösen védett kommunikáció, például ügyvéd és ügyfele, vagy orvos és beteg közötti kommunikáció között. Ezenkívül az tárolás növeli az adatokkal való visszaélés és az adatok kiszivárgásának, így a személyazonossággal való visszaélésnek a kockázatát is.
A kormány elismerte, hogy a törvény 111. szakasza beavatkozást jelent a magánélet szabadságába, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a szolgáltatók nem a kommunikáció során keletkező, úgynevezett forgalmi adatok tárolására vannak kötelezve, hanem kizárólag az előfizetői adatok tárolására.
A kormány szerint ez a korlátozott beavatkozás a közbiztonság fenntartása, rendbontás vagy bűncselekmények megelőzése, valamint mások jogainak és szabadságainak védelme legitim céljait követi, és erre alkalmas is, mivel lehetőséges biztosít a biztonsági ügynökségeknek arra, hogy a feltöltőkártyás mobiltelefonok számát összekössék konkrét személyekkel. Ez a megoldás hozzájárul a bűnüldözés hatékonyságához. A rendelkezés kijátszásának lehetőségeit a 2016. évi törvénymódosítás tovább korlátozta.
A kormány szerint a vitatott rendelkezés megfelel a személyes adatok védelmére vonatkozó, a Bíróság által korábban[7] megállapított követelményeknek. A tárolandó adatokat körét a rendelkezés az azonosításhoz feltétlenül szükségesre korlátozta, és az adattárolás maximális időtartamát is egyértelműen meghatározta. A vitatott rendelkezés a távközlési törvény 112. és 113. - visszakeresésre vonatkozó - rendelkezéseivel együtt hatékony garanciát jelent a visszaélésekkel szemben.
A kormány elismerte, hogy a távközlési törvény 111. szakasza sérti a kérelmezők magánélethez való jogát. Arra kötelezte a szolgáltatókat, hogy tárolják a szolgáltatások használóinak személyes adatait. A kormány hangsúlyozta, hogy nem tároltak úgynevezett forgalmi adatokat - vagyis a kommunikációs folyamat során keletkezett adatokat -, csak a fent felsorolt előfizetői információkat. Ezenkívül a 111. cikket a távközlési törvény 112. és 113. szakaszával, valamint a tárolt adatokhoz való hozzáférést szabályozó további korlátozó rendelkezésekkel összefüggésben kell olvasni, tekintve, hogy az előfizetői adatokat visszakereső hatóságoknak törvényi alapjuk van a hozzáféréshez.
A kormány hangsúlyozta, hogy azt is figyelembe kell venni, hogy a tagállamok számára biztosított mérlegelési mozgástér viszonylag széles. Nemcsak azért, mert a német hatóságoknak egyensúlyt kellett teremteniük az Egyezmény által védett, egymással versengő jogok és kötelezettségek között, hanem azért is, mert nem volt európai konszenzus az előfizetői adatok tárolásának kötelezettségével kapcsolatban. Összességében tehát a nagyon minimális adatkészlet több eljárási biztosítékkal védett tárolása arányos a közbiztonság fenntartásának, valamint a rendbontások és a bűncselekmények megelőzésének célját tekintve.
Beavatkozóként a Privacy International és az ARTICLE 19 civil szervezetek az anonimitás, az anonim beszéd, valamint a magánélethez és véleménynyilvánításhoz való jog demokratikus társadalmakban betöltött jelentőségét emelték ki. Felidézték, hogy ezt egyre inkább felismerték a nemzeti bíróságok és a nemzetközi szervezetek is, mint például az ENSZ és az Európa Tanács, illetve a Bíróság maga is megerősítette az anonimitás fontosságát a Delfi AS Észtország elleni ügyében hozott ítéletében.[8]
A Bíróság felidézte, hogy noha a személyes adatok tárolása, feldolgozása és felhasználása kérdése tekintetében az Egyezmény 8. cikkében védett magánélethez való jogba való beavatkozások széles körét megvizsgálta már, egyik korábbi esetben sem a jelen ügyben szóban forgó adatkészletről volt szó. Ugyanakkor a Roman Zakharov Oroszország elleni ügyében tárgyalt titkos megfigyelési rendszernek része volt egy, a távközlési törvény 111. szakaszához hasonló kötelezettség: olyan adatbázisok létrehozására, amelyek a természetes személy előfizetőről információkat (keresztnév, családnév, lakcím, útlevélszám) tartalmaznak. Tekintettel viszont az orosz hatóságok további lehetőségeire a távközlés útján zajló kommunikáció lehallgatására, az előfizetői információk tárolásának és az adatbázishoz való hozzáférés biztosításának kötelezettsége abban az ügyben nem volt döntő a Bíróság számára az Egyezmény 8. cikkének sérelme megállapításában.
A Bíróság elismerte, hogy amikor a részes államoknak a nemzetbiztonsági célból használt titkos megfigyelési eszközök és az állampolgárok magánélethez való jogának biztosítása között kell egyen-
- 111/112 -
súlyt teremteniük, széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek arra, hogy az állam biztonságának legitim céljához a megfelelő eszközt válasszák. Ez a mozgástér azonban európai felülvizsgálat tárgyát képezheti, mind a jogalkotás, mind az alkalmazáshoz kapcsolódó döntések esetében.
A Bíróság megállapította, hogy a felek nem vitatták, hogy a szóban forgó jogszabály beavatkozást jelent az Egyezmény 8. cikke által védett magánélethez való jogba. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy - tekintettel arra, hogy célját illetően a kormány érvelését elfogadja -, a fő kérdés jelen ügyben az, hogy az intézkedés szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban, és arányos volt-e.
A beavatkozás akkor tekinthető "szükségesnek egy demokratikus társadalomban" egy legitim cél elérése érdekében, ha az megfelel egy "sürgető társadalmi igénynek", és ha arányos a kitűzött legitim céllal. A Bíróság megállapítja, hogy a bűnözés, különösen a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni küzdelem a mai európai társadalmak egyik legjelentősebb kihívása, a közbiztonság fenntartása és az állampolgárok védelme "sürgető társadalmi szükségletet" jelent. A Bíróság azt is elismeri, hogy a távközlés modern eszközei és a kommunikációs magatartás változtatása megköveteli a bűnüldözési és nemzetbiztonsági ügynökségek vizsgálati eszközeinek alkalmazkodását.
A Bíróság elismeri, hogy a mobiltelefon-előfizetők előzetes regisztrációja jelentősen leegyszerűsíti és felgyorsítja a bűnüldöző szervek nyomozati munkáját, és ezáltal hozzájárulhat a hatékony bűnüldözéshez, illetve és a rendbontások, bűncselekmények megelőzéséhez.
Azt is hangsúlyozza, hogy a jogi kötelezettségek kijátszásának lehetősége nem jelenti automatikusan a jogi rendelkezések általános hasznosságának és hatékonyságának megkérdőjelezését. Figyelembe véve az államok széles mérlegelési mozgásterét, a Bíróság elismeri, hogy a távközlési törvény 111. szakasza szerinti előfizetői információk tárolására vonatkozó kötelezettség általában megfelelő válasz a kommunikációs magatartás és a távközlés eszközeinek változásaira. A kérdés tehát az, hogy a beavatkozás arányos volt-e, és megfelelő egyensúlyt teremtett-e a versengő köz- és magánérdek között.
A beavatkozás mértékére tekintettel a Bíróság - egyetértve a Német Szövetségi Alkotmánybíróság döntésével - megállapítja, hogy csak korlátozott adatsor tárolására vonatkozik törvényi kötelezettség. Az adatok ezen köre nem terjed ki rendkívül személyes információkra, nem teszi lehetővé személyiségprofilok létrehozását vagy a mobiltelefon-előfizetők mozgásának nyomon követését.
Összefoglalva, a Bíróság arra a következtetésre jut, hogy a beavatkozás ugyan nem elhanyagolható, de meglehetősen korlátozott mértékű.
Ami a beavatkozással szembeni garanciákat illeti, az adatok tárolásának időtartama a szerződéses jogviszony végét követő naptári év vége, ami nem tűnik túlzónak, tekintettel arra, hogy a bűncselekmények nyomozása eltarthat egy ideig, és meghaladhatja a szerződéses jogviszony végét. A tárolt adatok az előfizető személyazonosságának azonosításához szükséges információkra korlátozódnak. A Bíróság leszögezi, hogy az adatok tárolásával kapcsolatos technikai-biztonsági probléma nem merült fel a kérelmezők részéről.
A távközlési törvény 112. szakaszát illetően a Bíróság egyetért a Szövetségi Alkotmánybírósággal abban, hogy ez a rendelkezés nagyon leegyszerűsített adatgyűjtési lehetőséget biztosít a hatóságok számára. A központosított és automatizált eljárás lehetővé teszi a hozzáférésnek egy olyan formáját, amely nagyrészt kiküszöböli az adatgyűjtés gyakorlati nehézségeit, és az adatok bármikor késedelem nélkül a hatóságok rendelkezésére állnak. Korlátozó tényező azonban, hogy a távközlési törvény 112. szakaszában pontosan fel vannak sorolva azok a hatóságok, amelyek hozzáférést kérhetnek. Annak ellenére, hogy a lista hosszúnak tűnik, a felsorolt hatóságok midegyike bűnüldözéssel vagy a nemzetbiztonság védelmével foglalkozik.
A törvény 113. szakasza szerinti információ-visszakeresés nem olyan egyszerűsített, mint a 112. szakasz szerinti, mivel a hatóságoknak az információkat írásban kell kérelmezniük. E cikk vonatkozásában a kérelemre jogosult hatóságok nincsenek kifejezetten felsorolva; azokat az általuk végzett feladatokra történő hivatkozás alapján azonosítják. A Bíróság leszögezi, hogy ez kevésbé specifikus ugyan, de a rendelkezés szövege elég részletes ahhoz, hogy egyértelműen előre jelezze, mely hatóságok jogosultak információkérésre. E tekintetben a Szövetségi Alkotmánybíróság megállapította, hogy a lekérhető adatok korlátozott mivolta, valamint ezeknek az adatoknak a hírszerző szolgálatok sajátos feladatainak végrehajtásában betöltött jelentős szerepe miatt e rendelkezés alkotmányosan nem kifogásolható. A Bíróság mindkét szakaszt illetően megjegyzi, hogy a túlzott vagy visszaélésszerű információigénylésekkel szemben védelmet jelent, hogy a megkereső hatóságnak további jogalapra van szüksége az adatok lekéréséhez.
A Bíróság azt is megállapította, hogy az illetékes adatvédelmi hatóságok általi felügyelet biztosítja a független hatóság általi felülvizsgálatot. Sőt, mivel bárki, aki úgy véli, hogy jogait megsértették, kifogást nyújthat be, ezért az, hogy az adatok lekérésé-
- 112/113 -
ről az előfizetőt nem értesítik - az adatszolgáltatás titokban zajlik -, nem vet fel az Egyezményhez kapcsolódó kérdést.
A Bíróság tehát úgy ítélte meg, hogy Németország nem lépte túl a részes államok számára rendelkezésre álló, széles mérlegelési mozgásteret: a beavatkozásnak legitim célja volt, a kérelmezők személyes adatait az érintett szolgáltatók a távközlési törvényben előírtak szerint tárolták, így a beavatkozás arányos és demokratikus társadalomban szükséges volt.
Ennek megfelelően az Egyezmény 8. cikkét nem sértették meg.
A döntéshez Ranzoni bíró fűzött különvéleményt. Véleménye szerint a többségi döntés nem értékelte megfelelően a jogba történő beavatkozás mértékét, és bizonyos releváns szempontokat elhanyagolva jutott arra a következtetésre, hogy az korlátozott volt, és e vélt korlátozottságot túlhangsúlyozva indokolatlanul csökkentette a szükséges biztosítékok, garanciák szintjét. Ranzoni bíró szerint a szóban forgó biztosítékok nem elegendőek, ennek értelmében a kérelmezők 8. cikk szerinti jogaiba történő beavatkozás nem volt arányos a törvényben kitűzött célokkal, különösen azért nem, mert a jogszabályok nem korlátozták az információszerzést a terrorizmus vagy más súlyos bűncselekményekkel szembeni intézkedésekre vagy nemzetbiztonsági kérdésekre. A beavatkozás nem szolgált semmilyen "sürgető társadalmi szükségletet", következésképpen nem volt szükséges egy demokratikus társadalomban.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. A kérelmező Hollandiában született, marokkói állampolgár. Szocializációja Hollandiához köti, szülei és hét testvére szintén Hollandiában él, itt járt iskolába, itt dolgozott. Családtagjai közül többen rendelkeznek holland állampolgársággal, mások tartózkodási engedéllyel. A kérelmező családegyesítés révén rendelkezik születésétől fogva ideiglenes, folyamatosan megújításra szoruló tartózkodási engedéllyel. Legutóbb meghosszabbított engedélye 2014 decemberéig volt érvényben, azonban 2013-ban a védelmi és igazságügyi miniszterhelyettes megvonta tőle az engedélyt, és tíz évre kitiltotta az ország területéről. A döntés indoklása szerint a kérelmező veszélyt jelent a közrendre és közbiztonságra, figyelemmel a korábban sorozatosan elkövetett bűncselekményeire.
A kérelmezőt 2006-ot követően többször elítélte a fiatalkorúak bírósága kisebb-nagyobb bűncselekményekért, mint például tűzijáték illegális használata, utcai rablás, betörés. Fiatalkorúak börtönében letöltendő büntetésen kívül többször közérdekű munkára ítélték. A kérelmező édesapja ellen is követett el erőszakos bűncselekményeket, melyekért szintén fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre ítélték.
18 éves korát betöltve a kérelmező fegyveres rablás miatt került börtönbe, ahonnan pszichiáter javaslatára egy törvényszéki pszichiátriai intézetbe utalták; enyhe értelmi fogyatékosságot és magatartászavart állapítottak meg nála. A kilenc hónapnyi kezelés helyett nyolc hónapot töltött az intézményben, ugyanis nem volt együttműködő, így visszakerült a börtönbe.
Eközben vonta vissza a miniszterhelyettes a tartózkodási engedélyét, és utasította ki az országból, megállapítva, hogy 2006-os első javítóintézetbeli elhelyzése és a mostani börtönbüntetés között eltelt 6-7 évből összesen 41 hónapot töltött őrizetben. A miniszterhelyettes a Bíróság korábbi gyakorlatára alapozva elismerte ugyan, hogy a kérelmezőnek az Egyezmény 8. cikke szerinti, magán- és családi élethez való joga így sérül, azonban azt állapította meg, hogy a közrend fenntartásának és a további bűncselekmények megelőzésének célja háttérbe szorítja a kérelmező személyes érdekeit.
A Bíróság által hivatkozott esetek[10] annyiban térnek el a jelen esettől, hogy a tartózkodási engedély megvonásával érintett személyek egyike sem a szóban forgó ország területén született. Jelen esetben a miniszterhelyettes a magán- és családi élet körülményeinek vizsgálatakor azonban figyelembe vette ezt a körülményt is a kérelmező tekintetében. További tényezőként vette számba, hogy a kérelmező már nagykorú, és ugyan még a családjával él, de már kifejezésre juttatta, hogy szeretne függetlenedni. Továbbá lett volna lehetősége arra, hogy elzárása alatti magatartásával bizonyítsa, hogy változtatni szeretne korábbi hozzáállásán, amit viszont elmulasztott.
A kérelmező marokkói állampolgár, így az eljárás során ebben az országban való letelepedésének lehetőségét tárgyalták. Az eljárás során megállapították, hogy nincs akadálya a Marokkóba való költözésének, ahol egyrészt a családja látogathatná (a kérelmező nem térhet vissza még rövid időre sem Hollandiába), támogathatná anyagilag, és távoli rokonai is vannak az ország területén. Azt nem tartották hátránynak, hogy a kérelmező nem beszéli a nyelvet folyékonyan (csak egy bizonyos regionális tájszólást ismer töredékesen), vagy azt, hogy a Marokkóban élő rokonokkal nem ápol jó viszonyt a család.
A kérelmező fellebbezésében kifejtette, hogy véleménye szerint a körülmények vizsgálata nem volt elég alapos, illetve aránytalan a kitiltás az általa el-
- 113/114 -
követett bűncselekmények súlyához képest. Kérelmében jelezte azt is, hogy marokkói letelepedése nehézségekbe ütközne, hiszen nem rendelkezik kapcsolatokkal, nem ismeri az arab nyelvet és kultúrát. Továbbá hivatkozott arra is, hogy enyhe mentális fogyatékossággal él. A családi körülményeit is árnyalta a kérelmező. Közeli kapcsolatban van a családjával, sosem élt tőlük távol. Továbbá, a szülei nem tudnák meglátogatni Marokkóban, hiszen fiatalabb testvéreiről kell gondoskodniuk Hollandiában. A másodszori fellebbezés során a kérelmező jelezte, hogy önként jelentkezik a korábbi pszichiátriai kezelés befejezésére, illetve kérelmezte, hogy tartózkodási engedélyét ne csupán 2005-től, hanem születésétől kezdve vegyék figyelembe. (2005-ben, amikor még gyermek volt, egy rövidebb időszakra nem volt tartózkodási engedélye, a szülei által elkövetett adminisztratív hiba folytán.)
A kiutasítást követően, de még az eljárás során a kérelmező többször követett el bűncselekményt, így többek között elfogták fegyver birtoklása és hivatalos személy elleni erőszak miatt is, míg végül idegenrendészeti őrizetbe került. A hatóságok marokkói dokumentumokat kértek számára a konzulátuson, ezeket az ügye lezárásáig még nem bocsátottak ki.
A döntés.[11] A hazai jogorvoslati lehetőségeket kimerítése után a kérelmező a Bírósághoz fordult az Egyezmény 8. cikkének sérelmére hivatkozva.
A kérelmező hangsúlyozta a hazai eljárások során már ismertetett érveit a családi kapcsolatai mélységét, szubsztantivitását tekintve. Arra hivatkozott, hogy egy korábbi autóbaleset következtében meglehetősen összetartó a családja. A kérelmező közölte azt is, hogy 2018 óta partnerkapcsolata van egy holland állampolgárral.
Felhívta a figyelmet arra, hogy ha a korábban említett - egy hónapnyi megszakítást eredményező - adminisztratív hiba nincsen, akkor már állandó tartózkodási engedélye lenne, és kérelmezhette volna a holland állampolgárságot. A bűncselekményeivel kapcsolatban azt mondta, hogy azok elkövetésére az vitte, hogy rossz társaságba keveredett, de a 2018 óta tartó partnerkapcsolata segíteni fogja a "jó útra térésben és a jó úton maradásban". A marokkói körülményekkel kapcsolatban megerősítette a fentieket, miszerint nem rendelkezik érdemi kapcsolatokkal, sem nyelvismerettel. Továbbá rámutatott, hogy a marokkói hatóságok együttműködése sem töretlen az utazáshoz szükséges papírjai kiállítását tekintve.
Összességében a kiutasítást aránytalan, a családi és magánéletének alakításába beavatkozó intézkedésnek értékelte.
A holland törvényeket a kérelmezőre vonatkozó bírósági eljárások közben módosították annak érdekében, hogy azok összhangban legyenek az Egyezmény 8. cikkével. Így a családi kapcsolat a már nem fiatalkorú, de még fiatal felnőttek esetében is értelmezhető akkor, ha a fiatal felnőtt még függ a családjától, tehát akkor, ha még nem alapított saját családot, illetve nincs saját jövedelme.
A kormányzat mindeközben továbbra is kiállt az álláspontja mellett, miszerint a felnőtt kérelmező és családja közötti viszony nem több átlagos érzelmi kapcsolatnál, továbbá nem találták bizonyítható nyomát az említett partnerkapcsolatnak. Így ugyan elismerték a családi és a magánélet sérelmét, de azt igazolhatónak tartották mindezt a közrend védelme érdekében. A kérelmező enyhe mentális fogyatékosságát sem látják a magánélet önálló alakítását akadályozó tényezőnek. Fontos körülményként említhető meg, hogy a kérelmező az eljárás idején is követett el - ráadásul egyre súlyosabb - bűncselekményeket. Az eljárás során kiderült az is, hogy a kérelmező családja rendelkezik egy marokkói ingatlannal, mely az otthonául szolgálhatna. Ugyanakkor a kérelmező azt állította, hogy ez az épület nincs megfelelő állapotban. Ami a marokkói útiokmányokat illeti, a holland hatóságok szerint nem a marokkói konzulátus, hanem a kérelmező hátráltatta az útlevele kibocsátását.
A Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező életének körülményei megfelelnek a családi élet fogalmának. Kimondja, hogy a holland törvények megfelelnek a jelenlegi bírósági gyakorlat szerinti elvárásoknak, és nem várja el annak bizonyítását, hogy mennyire szoros a kérelmező és családja közötti kapcsolat. Elégséges a tény, hogy a fiatal felnőtt továbbra is egy háztartásban él a szüleivel. A holland állampolgárral való kapcsolatáról megállapítja a Bíróság, hogy a magánélet védelme alá esik. Így a kiutasítás valóban beavatkozásnak minősül az Egyezmény 8. cikkében megfogalmazott jogokba.
A Bíróság megismétli, hogy egy adott állam - nemzetközi kötelességeivel összhangban - saját maga dönthet az idegenek belépéséről és az ország területén tartózkodásáról. A kiutasítás beavatkozást jelenthet ugyanakkor az Egyezmény 8. cikkében foglalt jogokba, ebben az esetben az államnak meg kell felelnie a 8. cikk 2. bekezdésében foglalt feltételeknek. Ezek a feltételek azt írják elő, hogy a kiutasítást a jogszabályokban meghatározott módon, legitim célnak megfelelően és a demokratikus társadalmi berendezkedés fenntartásához szükséges eszközként kell alkalmazni. A bíróság az előbbi két feltétel teljesülését megállapítja.
A demokratikus társadalmi berendezkedés fenntartásához való szükségesség vizsgálatában kimondja,[12] hogy a következő tényezők veendők számba: "az elkövetett bűncselekmény komolysága; az azóta el-
- 114/115 -
telt idő és a kérelmező magatartása ebben az időben; a tartózkodási idő hossza; a letelepedési és célállammal való szociális, kulturális és családi kapcsolata; valamint a kiutasítás időtartama."
A Bíróság megerősíti továbbá, hogy az adott állam bizonyos mérlegelési jogkörrel rendelkezik ugyan, de ez a mozgástér európai szintű felülvizsgálat tárgyát képezheti. Abból kifolyólag, hogy a kérelmező által elkövetett bűncselekmények erőszakos tartalmúak voltak, a Bíróság megállapítja, hogy valóban felmerül a közrend és közbiztonság veszélyeztetésének kérdése. A Bíróság véleménye szerint a kérelmező magaviselete az eljárás utolsó szakaszában, valamint az a tény, hogy késznek mondta magát az intézeti kezelés befejezésére, nem ellensúlyozza esetében az elkövetett bűncselekmények súlyosságát. A Bíróság figyelembe vette továbbá azt is, hogy ugyanebben az időszakban további súlyos bűncselekményeket (fegyverbirtoklás) követett el a kérelmező, tehát 2006-tól kezdve szinte folyamatosan bűncselekményeket követett el, amikor éppen nem volt elzárva.
A Bíróság megállapítja, hogy nem kétséges a kérelmező esetében a Hollandiához fűződő szoros kapcsolat. A Marokkóhoz fűződő kapcsolat távoli voltát elismeri, de nem látja bizonyítottnak, hogy "lehetetlen, vagy kivételesen nehéz" lenne a kérelmező számára a letelepedés. Sem az enyhe értelmi fogyatékosságot, sem a nyelvismeret hiányát nem látja nehézségnek, hiszen előbbi nem látszik hátráltatni a kérelmezőt a hétköznapokban való boldogulásban, utóbbi pedig csupán részben igaz. Azt az érvelést sem fogadja el a Bíróság, hogy a kérelmezőt a családja nem fogja tudni látogatni, továbbá rámutat, hogy telefonon és interneten is fognak tudni kapcsolatot tartani. A kiutasítás tíz évre szóló tartamát is elfogadhatónak találja.
Mindent egybevetve tehát a Bíróság arányos intézkedésnek, illetve a demokratikus társadalmi berendezkedés fenntartásához szükségesnek találja a kérelmező kiutasítását. Így nem állapítja meg a 8. cikk sérelmét.
Nagy Alíz
Az ügy körülményei. A kérelem benyújtásának idején a felperes a Belga Munkáspárt (Parti du travail de Belgique, PTB) Hainaut tartományi elnöke volt.
2014. május 25-én a vallon régió parlamenti választásán a PTB-GO! listavezető jelöltje volt a charleroi-i választókerületben. A kérelmező előadta, hogy ugyan 16 554 szavazattal elérte az 5%-os küszöböt, de a rendszer sajátosságából adódóan - a mandátumszerzéshez fel nem használt szavazatok tartományon belüli, kapcsolódó listák közötti átadásához és felhasználásához kapcsolódó szabályok értelmében - ahhoz, hogy mandátumot szerezzen a listája, illetve listavezetőként ő maga, még 14 szavazatra lett volna szükség ebben a választókerületben.
Közben viszont több mint 21 000 szavazólapot nyilvánítottak üresnek, elrontottnak vagy nem egyértelműnek a charleroi-i választókerületben. A kérelmező a szavazatok újraszámlálását kezdeményezte, de Charleroi választókerületi választási bizottsága és Hainaut tartomány központi választási bizottsága hatáskör hiányában a vallon parlamenthez küldte a kérelmezőt.
A kérelmező 2014. június 6-án panaszt nyújtott be a vallon parlamenthez, és kérte az érvénytelennek nyilvánított 21 385 szavazólap felülvizsgálatát, valamint a tévesen érvénytelennek nyilvánított szavazólapok által érvényesen leadott szavazatok beszámítását. Kérelmének alátámasztására azt hozta fel, hogy a választókerületben számos probléma merült fel a szavazatok összeszámlálása során, ami befolyásolhatta a választások eredményét, és tekintettel arra, hogy milyen kevés szavazat hiányzott számára a mandátumszerzéshez, a szabálytalanságokon legalább egy, de akár két mandátum is múlhatott a PTB-HO! listája vonatkozásában.
A kérelmező említette, hogy néhány tanú a szavazatszámlálók kimerültségéről számolt be. A szavazatszámláló bizottság több tagja több mint 12 óráig szünet nélkül végezte a feladatát, és a körülmények sem voltak megfelelőek; néhány szavazatszámláló helyszínt csak a választás napján, sietve létesítettek. A szavazatszámláló bizottság tagjai és elnökei nem voltak elég felkészültek, néhány szavazólapot csak a választás után, napokkal később találtak meg, és nem lehet tudni, hogy ezeket végül beszámították-e vagy sem. Az is hibákhoz vezethetett, hogy túl nagy volt a szavazólap a bepipálandó kis négyzet méretéhez képest, illetve a választóknak kiosztott, pirosan fogó ceruzák, ha nem nyomták rá eléggé a papírra, akkor nem hagytak kellően egyértelmű nyomot a rózsaszín szavazólapon. Több tanú arról is beszámolt, hogy a hatályos törvényekkel ellentétben olyan szavazólapokat is elrontottnak nyilvánítottak, melyeken valamilyen - a szavazatot leadó azonosítására nem alkalmas - rajz vagy szimbólum volt. A kérelmező az állításainak alátámasztására tanúk beszámolóit nyújtotta be, továbbá újságcikkeket.
- 115/116 -
A kérelmező panaszát megvizsgálta a vallon parlament mandátumvizsgáló bizottsága, amelynek tagjait a vonatkozó törvénynek megfelelően a parlament tagjai közül sorsolással választják ki. A kérelmező parlamenthez benyújtott panaszát a héttagú bizottság négy tagja vizsgálta. Egyikük nem tudott részt venni az ülésen, kettejük esetében viszont nincs hivatalos feljegyzés arra vonatkozóan, hogy miért nem vettek részt a döntésben. A kormány állítása szerint a két tag abból a választókerületből nyert mandátumot, ahol a kérelmező is indult, és maguk döntöttek úgy, hogy nem vesznek részt az eljárásban.
A mandátumvizsgáló bizottság a kérelmet megalapozottnak találta, az érintett választókerületre jutó új mandátumok kiosztásának felfüggesztését, valamint az érvénytelennek nyilvánított szavazatok belügyminisztérium által felügyelt vizsgálatát javasolta a parlamentnek. A vallon parlament ezzel szemben 43 igen és 28 nem szavazattal a panaszt befogadhatónak, de megalapozatlannak nyilvánította. (Ezután a parlament a megválasztott képviselők mandátumának jóváhagyására irányuló indítványról szavazott, azt 43 igen szavazattal, 28 nem és 4 tartózkodás mellett fogadták el.)
A parlamenti vitában az elutasítás mellett olyan érvek hangoztak el, miszerint a kérelmező panaszai bármelyik választás, bármelyik választókerület kapcsán megfogalmazhatók lennének, bármennyire sajnálatos is ez. Ugyanakkor az elutasítás azon is alapult, hogy a szabálytalanságokat a kérelmező nem bizonyította, a felhozott újságcikkek nem jelentenek elegendő bizonyítékot. A parlament azt is megállapította, hogy az érvénytelennek nyilvánított szavazólapok száma alacsonyabb volt, mint a 2009-es választáson, így ez önmagában nem jelenthet megalapozott gyanút.
A kérelmező állítása szerint a vallon parlament azzal, hogy elutasította a charleroi-i választókerületben érvénytelennek nyilvánított szavazólapok újraszámlálását, és ennek eldöntése során mind döntőbíróként, mind (a választókerületből parlamentbe jutó tagok révén) részes félként érintett volt az eljárásban, megsértette az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 3. cikkében rögzített szabad választásokon való részvételhez való jogát.
A döntés.[14] A kérelmező előadta, hogy az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 3. cikke szerint Belgiumnak pozitív kötelezettsége van szabad választások tartására. A választásokon való indulás joga akkor lenne hatékonyan és ténylegesen biztosítva, ha a garanciái a választási eljárás folyamán végig érvényesülnének, és különösen akkor, ha a választási eljárással kapcsolatos sérelmeket egy megfelelő szerv hatékonyan kivizsgálná. A szóban forgó esetben azonban a vallon parlament nem volt pártatlan az eljárás során.
A kérelmező szerint 14 további szavazattal pártja még egy mandátumot nyerhetett volna, ő maga pedig parlamenti képviselő lehetett volna. A választási eljárás során bekövetkezett szabálytalanságoknak tudható be ennek a 14 szavazatnak a hiánya; azzal, hogy a szavazólapokat nem számolták újra, a választói akarat kifejeződése vált bizonytalanná, amit a mandátumvizsgáló bizottság megállapításai is alátámasztanak. Még a parlament is elismerte, hogy a szavazatok újraszámolásának hatása lett volna a választási eredményre.
Előadta, hivatkozva többek között a Velencei Bizottság véleményére, hogy azzal, hogy kizárólag a mandátumvizsgáló bizottsághoz fordulhatott, amelynek véleményezési joga van a parlament felé - így ügyében az egyetlen döntéshozó szerv az a vallon parlament, amelynek tagjai között olyan képviselők is vannak, akiknek megválasztása megkérdőjeleződik, ha a panaszt megalapozottnak nyilvánítják -, sérültek az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvében foglalt 3. cikkel kapcsolatos jogai. A bíráló szerv semmiféleképpen sem tekinthető pártatlannak, semmiféle eljárási garanciát nem biztosított az eljárás, nem volt további fellebbezési lehetőség, a parlament mérlegelési jogköre nem volt kellően körülhatárolt, és nyilvános meghallgatásra sem került sor.
A kérelmező kiemelte, hogy éppen az a körülmény, hogy Belgiumban a demokratikus berendezkedés hagyománya régre nyúlik vissza, megköveteli, hogy a rendszert finomítsák annak érdekében, hogy minden választás teljes mértékben összhangban legyen ezzel a hagyománnyal, érvényesítve a hatalmi ágak szétválasztásának elvét.
A kormány szerint a mandátumvizsgálat belga rendszerének előnye, hogy egyetlen, azonosítható jogorvoslati fórum köré épül, és így erősíti a jogbiztonságot. Ez a rendszer a belga alkotmányos örökség része, és hatalommegosztás alkotmányos elvén alapul. Az, hogy jelen esetben a parlament döntőbírónak és részes félnek is tekinthető egyszerre, csupán negatív mellékhatása a rendszer erényének, nevezetesen a törvényhozásnak a végrehajtástól és a bírói hatalomtól való elkülönítésének. Ez a megoldás tehát éppen a demokratikus építmény egyik alapelvének az alkalmazásából következik.
Beavatkozóként a Velencei Bizottság, hivatkozva a választási jó gyakorlatokról szóló kódexének vonatkozó iránymutatásaira, arra hívta fel a figyelmet, hogy ilyen esetekben, ha a parlament jelenik meg döntéshozóként, a döntéshozó testület összetételének és a választási szabályoknak a lehető legszűkebb te-
- 116/117 -
ret szabad csak engedniük a pártalapon meghozott döntéseknek. Tehát a közvetlen ellenfeleket ki kell zárni az ilyen ügyek eldöntéséből, és a döntéshez szükséges többség megállapítására vonatkozó szabályoknak meg kell felelniük az igazságos képviselet elvének. Az eljárásnak egyszerűnek, formai követelményektől mentesnek és a kontradiktórius eljárás elvének megfelelőnek kell lennie. Rövid határidőkre, nyilvános meghallgatásra, valamint nyilvánosan kihirdetett, indokolással ellátott döntésekre van szükség.
Beavatkozó félként Dánia kormánya kijelentette, hogy Dánia saját hasonló rendszere éppen az uralkodóval szembeni függetlenség elvét kívánja biztosítani. A Bíróságnak tehát annak eldöntésekor, hogy egy választási rendszer elegendő biztosítékot tartalmaz-e az önkénnyel szemben, átfogóan kell értékelnie az összes releváns tényezőt, ideértve az állam sajátos alkotmányos körülményeit és demokratikus hagyományait is; nem támaszkodhat kizárólag arra a tényre, hogy a választási eredmények megállapításakor, a mandátumvizsgálatkor nincs jelen a bírói jogorvoslat lehetősége. Önmagában a parlament tagjai megbízólevelének érvényesítésére vonatkozó határozatok esetében a bírósági felülvizsgálat lehetőségének hiánya nem jelentheti az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 3. cikkének (önmagában vagy az Egyezmény 13. cikkével összefüggésben megállapított) sérelmét.
A Bíróság kiemelte, hogy a demokrácia az "európai közrend" alapvető eleme. Az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 3. cikkében garantált jogok alapvető fontosságúak a hatékony és valódi, a jogállamiság elve által irányított demokrácia alapjainak megteremtése és fenntartása szempontjából, és így az Egyezmény rendszerében is alapvető fontosságúak. Ez a cikk nem a be nem avatkozás követelményét írja elő az államok részére - mint a polgári és politikai jogokra vonatkozó rendelkezések többsége -, hanem azt, hogy az állam pozitív intézkedéseket tegyen a törvényhozó testület demokratikus megválasztása érdekében, a pluralizmus végső szavatolójaként. A módot illetően a cikk csak "szabad" választásokat ír elő "ésszerű időközönként", "titkos szavazással" és olyan körülmények között, melyek "biztosítják a nép véleményének kifejezését", tehát nem írja elő egy kifejezett panaszeljárási rendszer létrehozását.
A cikk magába foglal viszont bizonyos eljárási jellegű pozitív kötelezettségeket, különös tekintettel a választáshoz kapcsolódó jogokat érintő ügyekben az egyedi panaszok és fellebbezések hatékony vizsgálatára szolgáló hazai rendszer működtetésére vonatkozóan. Egy ilyen rendszer megléte a szabad és tisztességes választások egyik alapvető garanciája, fontos biztosíték az önkényességgel szemben.
A Bíróság szerint ahhoz, hogy a panaszok kivizsgálása hatékony legyen, a választási eredményekkel szembeni kifogásokkal kapcsolatos döntéshozatali folyamatnak kellően pártatlannak kell lennie. Az érintett testület mérlegelési jogköre nem lehet túlzott, a mozgásterét a hazai jogszabályoknak kellő pontossággal kell körülírniuk. Az eljárásnak garantálnia kell, hogy tisztességes, objektív és megfelelően indokolt döntés szülessen.
A szubszidiaritás elvének megfelelően a Bíróságnak nem dolga a nemzeti hatóságok helyébe lépve döntést hozni, vagy megállapítani, hogy a választási eljárás folyamán megsértették-e a nemzeti jogot. A feladata annak eldöntése, hogy betartották-e az Egyezményben, jelen esetben annak Első Kiegészítő Jegyzőkönyve 3. cikkében előírt követelményeket, vagyis, hogy az állam általában betartotta-e kötelezettségét a szabad és tisztességes, az egyéni választójog hatékony gyakorlását biztosító választások megtartására. A választási folyamatban esetlegesen előforduló hibák vagy szabálytalanságok önmagukban nem jelentenék az Egyezmény sérelmét, ha egyébként betartják az egyenlőség, az átláthatóság, a pártatlanság és a függetlenség általános elveit a választások szervezésében és lebonyolításában. A szabad választások elve akkor sérülne, ha bizonyíték lenne olyan eljárási szabálysértésekre, amelyek meghiúsíthatják az emberek véleményének szabad kifejezését, és ha az erre vonatkozó panaszokat nem vizsgálnák ki megfelelő hatékonysággal.
A parlamenti autonómia alapelveit a Bíróság a Karácsony és mások Magyarország elleni ügyében[15] fejtette ki, melyben az Egyezmény 10. cikke alá tartozó fegyelmi eljárásokat vizsgálta. Ezeket az alapelveket a következőképpen lehet összefoglalni. A parlament a demokratikus társadalmakban egyedülálló fóruma a vitáknak, ami alapvető fontosságú szerep. Szoros összefüggés van a hatékony politikai demokrácia és a parlament hatékony működése között. A Parlament belső működésére vonatkozó szabályok a parlament belső autonómiájának elsődleges megnyilvánulásai. A parlement jogosult más hatalmi ágak kizárásával - az alkotmányos kereteken belül - maga szabályozni a saját belügyeit, például testületeinek összetételét. Elvben a nemzeti parlamentek belső működésére vonatkozó szabályok, a parlamenti autonómia részeként, a szerződő államok mérlegelési mozgástéréhez tartoznak. Ugyanakkor az államnak e tekintetben vett mérlegelési mozgásterét számos tényező határozza meg. Ahogyan azt a Bíróság az Egyezmény 10. cikke alapján kifejtette, a mérlegelé-
- 117/118 -
si mozgástér nem korlátlan, hanem összeegyeztethetőnek kell lennie az Egyezmény preambulumában rögzített "hatékony politikai demokrácia" és a "jogállamiság" fogalmakkal.
A Bíróság leszögezi, hogy a parlamenti mandátumok kiosztása közvetlen hatással van a választási eredményekre, vagyis kulcsfontosságú momentum. Az állam mérlegelési mozgástere ezen a területen továbbra is széles, de nem zárhatja ki a bíróság felülvizsgálatát arra vonatkozóan, hogy egy adott döntés önkényes-e. Fontos látni, hogy a kérelmező nem az eredmények törlését és új választások megtartását, hanem a szavazólapok újraszámlálását kérte. Az újraszámlálás, amennyiben felmerül, hogy a szavazatszámlálás vagy a választással kapcsolatos dokumentumok szabálytalanságai befolyásolhatják az eredményt, fontos biztosíték a teljes választási folyamat tisztességessége és sikere szempontjából.
A Bíróságnak tehát azt kell megvizsgálnia, hogy a kérelmező panaszai megalapozottak voltak-e, és hogy az állam hatékonyan kivizsgálta-e ezeket a panaszokat.
A Bíróság megállapítja, hogy maga a mandátumvizsgáló bizottság mondta ki, hogy a kérelmező panaszai megalapozottak, és hogy a szavazatok újraszámlálása megváltoztathatja a választási eredményt, ezáltal a parlament összetételét. Semmiképpen sem zárható ki, hogy az újraszámlálás következtében a kérelmező mandátumhoz jutott volna. Ez nem jelenti azt, hogy az államnak kötelessége lett volna a szavazatokat újraszámlálni, hiszen a Bíróság feladata nem az, hogy pontosan megállapítsa, mit kellene tenniük a hatóságoknak. Azt jelenti mindössze, hogy a kérelmező panasza megalapozottnak látszik, és a kérdés innentől kezdve az, hogy a kérelmező választáson való részvételhez joga hatékonyan érvényesült-e, tehát a kellően megalapozott és érveléssel alátámasztott állításait hatékonyan, az alábbi követelményeknek megfelelően vizsgálták-e ki.
A Bíróság mindenekelőtt leszögezi, hogy ez az eset eltér a képviselők mentelmi jogával, annak felfüggesztésével vagy a parlamenti fegyelemmel kapcsolatos döntésekről, melyek szintén a parlamenti autonómia részét képezik. Jelen esetben éppen a parlament összetételével kapcsolatos kérdésről, a törvényhozó testület felállításáról van szó. Ezt is figyelembe véve a Bíróság három tényezőt értékel: a döntéshozó testület pártatlanságával kapcsolatos garanciákat, a döntéshozó testület mérlegelési jogkörének mértékét és jogi meghatározottságát, valamint azt, hogy az eljárás garantálja-e a tisztességes, objektív és kellően indokolt döntések meghozatalát.
A Bíróság megítélése szerint jelen esetben a vallon parlamentben tisztán pártpolitikai alapon, sima többségi szavazással olyan többségi döntés születhetett, amelynek kapcsán nem garantálták a pártatlanságot.
A Bíróság úgy találja, hogy a vallon parlament mérlegelési jogkörének mértéke nem volt törvényileg kellően körülhatárolva. A kérelmező által benyújtott panaszok elbírálása során alkalmazandó kritériumokat a jogszabályok nem határozták meg kellő világossággal. Nem határozták meg, hogy milyen esetekben kell újraszámlálást elrendelni vagy a választást érvénytelennek nyilvánítani.
Ami a tisztességes eljárás követelményeit illeti, a Bíróság megállapítja, hogy sem az alkotmány, sem törvény, sem a vallon parlament szabályai nem határozták meg a tisztességes eljárás olyan követelményeit, mint a kontradiktórius eljárás elve vagy a nyilvános meghallgatáshoz való jog. Ugyanakkor a kérelmezőt és jogi képviselőjét meghallgatták, és a parlament döntése tartalmazott indokolást, melyet a kérelmezővel is közöltek. Mindazonáltal a Bíróság megállapítása szerint ezek a biztosítékok nem voltak megfelelőek; a döntés egyedi, diszkrecionális döntési jogkörön alapult, amely nem volt előre látható. A létező garanciák többségét csak a döntéshozatali jogkörrel nem rendelkező mandátumvizsgáló bizottság előtti eljárásban biztosították, amely eljárásnak a parlamenti döntésre a jelen ügyben nem volt hatása. Igaz, hogy a parlamenti döntést ellátták indokolással, de azt nem magyarázták meg, hogy miért tér el a mandátumvizsgáló bizottság megállapításaitól, illetve azon véleményétől, hogy a szavazatokat újra kellene számlálni.
Mindezek alapján tehát az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 3. cikkét megsértették. A fenti megállapítások ahhoz is elegendőek, hogy a Bíróság az Egyezmény 13 cikkének (az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 3. cikkével kapcsolatban történt) megsértését is megállapítsa.
A Bíróság megjegyzi, hogy 2017-ben - jóval a jelen ügyben szóban forgó események után - módosították a vallon parlament eljárási szabályzatát, illetve 2018. április 25-én elfogadták a vallon parlament megválasztásával kapcsolatos panaszok elbírálási eljárásának megállapításáról szóló rendeleteket, amelyek számos eljárási biztosítékot írnak elő.
Kállai Péter
- 118/119 -
Az ügy körülményei. Az ügy két kérelmezője a marokkói Mount Gurugu menekülttáborban tartózkodott Melilla közelében, amely egy Spanyolországhoz tartozó város az afrikai kontinensen. Melilla így tehát a schengeni övezet határát is jelenti, és gyakori célpontja illegális határátlépési kísérleteknek. A spanyol hatóságok ezért magas, három egymást követő kerítésből álló fizikai határt alakítottak ki intenzív határőrizettel, állandó kamerás megfigyelőrendszerrel és négy belépési ponttal.
2014. augusztus 13-án, embercsempész-hálózat segítségével nagyobb határátlépési kísérletre került sor, körülbelül hatszáz ember részvételével. A spanyol hatóságok fellépésének eredményeként csak mintegy hetvenöt ember jutott el az utolsó kerítésig. A hatóságok lesegítették őket a kerítés tetejéről, és visszakísérték őket a marokkói oldalra. A kérelmezők, elmondásuk szerint, több órát töltöttek ennek a kerítésnek a tetején, mielőtt a spanyol hatóságok létrái segítségével le tudtak mászni. Megbilincselve átadták őket a marokkói hatóságoknak. Elmondásuk szerint nem azonosították őket, és nem volt lehetőségük kifejteni személyes körülményeiket; sem ügyvéd, sem tolmács segítségét nem vehették igénybe. Egy rendőrőrsre kísérték őket, ahol hiába kértek, nem kaptak orvosi ellátást, majd a határtól mintegy háromszáz kilométerre fekvő marokkói városba, Fezbe szállítottak őket.
A kérelmezők később, hasonló tömeges átkelési kísérletek alkalmával, külön-külön bejutottak Spanyolország területére. Az első kérelmezővel szembeni kiutasítási határozatot fellebbezések, valamint a nemzetközi védelem iránti kérelmének elutasítása után 2015. március 31-én hajtották végre; repülővel küldték vissza Maliba. Az első kérelmező beszámolója szerint Maliba való visszatérése óta nagyon bizonytalan körülmények között él, és nincs állandó lakcíme. A második kérelmezővel szembeni kiutasítási határozat 2015. július 11-én emelkedett jogerőre, azonban a bevándorlási őrizet 60 napnyi maximális időtartamának lejártát követően szabadon bocsájtották. Azóta minden valószínűség szerint jogellenesen tartózkodik Spanyolországban, és nincs állandó lakcíme, a jogi képviselőjének Bíróság előtti nyilatkozata szerint.
A kérelmezők a Marokkóba történő visszakísérést megelőző határátlépési kísérlet kapcsán az Egyezmény 3. és 13. cikkének külön-külön és együttes sérelmét, illetve a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkének sérelmét, valamint ezzel összefüggésben is a 13. cikk sérelmét panaszolták. Állításuk szerint az azonnali visszakísérés Marokkóba kollektív kiutasításnak minősül, amivel kapcsolatban nem állt rendelkezésre hatékony jogorvoslat, illetve Marokkóban bántalmazás veszélyének voltak kitéve. Azt állították, hogy nem volt lehetőségük azonosítani magukat, nem volt lehetőségük egyéni körülményeiket kifejteni, és nem volt lehetőségük felfüggesztő hatályú, tehát hatékony jogorvoslattal élni a kiutasítással szemben.
A spanyol kormány előzetes kifogásában azzal érvelt, hogy azzal, hogy néhány hónappal később a kérelmezőknek sikerült bejutniuk Spanyolország területére, és így egy minden garanciát biztosító kiutasítási eljárás alanyai voltak, elveszítették áldozati státuszukat. A kormány azzal is érvelt, hogy a kérelmezők nem vettek igénybe minden szóba jöhető jogi lehetőséget - munkavállaláshoz kapcsolódó beutazási vízumot kérhettek volna származási országukban, menedékkérelmet adhattak volna be bármelyik spanyol konzulátuson -, illetve közigazgatási bíróságon sem támadták meg a kiutasítási határozatokat.
A kérelmezők hangsúlyozták, hogy nem volt olyan mechanizmus, ami lehetővé tette volna, hogy jogszerűen lépjenek Spanyolország területére, mivel a Beni Ansar (Beni Enzar) hivatalos határátkelőhelyre a szubszaharai Afrika területéről érkező bevándorlók nem tudtak eljutni, a beavatkozó szervezetek elmondása szerint azért, mert ebben a marokkói hatóságok akadályozták őket. A kérelmezők hangsúlyozták, hogy kérelmeik a 2014. augusztus 13-i kiutasításokra vonatkoznak, így azt követő, a kormány által hivatkozott egyéb eljárásokra nem vonatoznak. Hangsúlyozták, hogy csak azokat a hazai jogorvoslati eljárásokat kell kimeríteni, melyeknek van kiutasítást felfüggesztő hatása, tehát amelyek hatékonynak tekinthetők.
A Bíróság a kormány előzetes kifogásait elutasította, mivel azok nem relevánsak az ügy tárgya szempontjából. Azok vagy az illegális határátlépés alternatíváira, vagy a kérelemhez nem kapcsolódó eseményekre, ügyekre vonatkoznak.
A Bíróság kamarai döntésében megállapította az Egyezmény 13. cikkének, illetve a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkének sérelmét.[17] A kamarai döntés szerint, mivel korábbi döntéseinek megfelelően a nyílt tengeren történő beavatkozás a Negyedik Jegyzőkönyv 4. cikkének hatálya alá tartozik, ugyanez érvényes a Spanyolország területére történő belépés megtagadására vonatkozóan. A kamara szerint tehát jelen ügyben is kiutasításról van szó. A kiuta-
- 119/120 -
sítás továbbá "kollektívnek" tekinthető abban az értelemben, hogy a kitoloncolási intézkedésekre mindenféle eljárás lefolytatása - a kérelmezők egyedi körülményeinek figyelembevétele, adminisztratív intézkedések és különösen bírósági határozat - nélkül került sor.
A döntés.[18] A Nagykamarához intézett beadványában a kormány amellett érvelt, hogy a kamarai döntés tágította a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkének alkalmazhatósági körét, az jelen ügyben nem alkalmazható, hiszen a 4. cikk az állam területére békés úton érkező külföldiekre vonatkozik. A kormány álláspontja szerint továbbá a szóban forgó cikk alkalmazásához az szükséges, hogy a kérelmezők veszélyben legyenek (akár származási országukban, akár azért, mert a nyílt tengeren érkeznek), és ne legyenek képesek az állam területére való törvényes beutazásra, illetve menedékkérelem benyújtására.
A kormány azt is hangsúlyozta, hogy a visszaküldés tilalma csak azokra a személyekre alkalmazható, akik veszélyben vannak, vagy a nemzetközi jog által elismert kockázatnak vannak kitéve. A kérelmezők azonban nem voltak ilyen kockázatoknak kitéve Marokkóban, amint azt a Bíróság is megerősítette az Egyezmény 3. cikk szerinti panaszt elfogadhatatlannak nyilvánító határozatában. Sőt, miután végül mégis sikerült bejutniuk Spanyolországba, vagy késve (N. D.), vagy egyáltalán nem (N. T.) nyújtottak be menedékkérelmet. A kormány véleménye szerint ezért nem lehet őket menedékkérőknek tekinteni.
A kormány hangsúlyozta, hogy a kérelmezők Marokkóban, a konzulátuson is nyújthattak volna be kérelmet, valamint megemlítette, hogy a már említett határátkelőnél, Beni Ansarnál 2014 utolsó négy hónapjában 404 kérelmet nyújtottak be. A kormány álláspontja szerint a kérelmezők ehelyett döntöttek a határkerítések illegális megrohamozásában való részvétel mellett. 2014-ben a migrációs nyomás különösen intenzív volt, mivel a megszaporodtak a csempészhálózatok, melyek többször is nagyszabású, erőszakos támadásokat szerveztek a kerítés mentén, hogy a bevándorlók Melilla - ezáltal Spanyolország - területére léphessenek.
A kormány véleménye szerint a kérelmezők által követelt, a határ bármely pontján ellenőrzés nélküli belépés joga ellentétes az Egyezmény rendszerével, és fenyegetést jelent az emberi jogok gyakorlására mind a tagállamok állampolgárai, mind a bevándorlók számára, és annak biztosítása az embercsempészettel foglalkozó bűnszervezeteket segítené. A kormány azzal érvelt, hogy a Bíróságnak az ilyen jogellenes magatartást legitimáló döntése nemkívánatos "húzóhatást", illetve migrációs válságot eredményezne, ami pusztító következményekkel járna az emberi jogok védelme szempontjából.
A kormány kiemelte, hogy a jelen ügy tényállása semmiképpen sem "külföldiek kollektív kiutasítása", mivel ahhoz, hogy a kérdés a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkének hatálya alá tartozzon, egy, az állam területén tartózkodó személyt kell kiutasítani. Jelen esetben azonban nem erről van szó, hanem a spanyol állam területére történő illegális belépés megakadályozásáról.
A kérelmezők - egyebek mellett - azt emelték ki a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv előkészítő dokumentumaira ('travaux préparatoires') hivatkozva, hogy az annak 4. cikke által biztosított védelem tekintetében nem lehet különbséget tenni menekültek és nem menekültek, illetve reguláris vagy nem reguláris bevándorlók között. Véleményük szerint a Bíróság eddigi joggyakorlatából is ez következik. A nemzetközi jog szerint a külföldiek kollektív kiutasításának tilalma nincs összefüggésben a menekültstátusszal, illetve azzal a szándékkal vagy képességgel, hogy menedéket kérjenek az érintett országban, illetve egy tranzitországban.
A Nagykamara szerint annak eldöntése érdekében, hogy a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikke alkalmazható-e, a Bíróságnak azt kell eldöntenie, hogy a spanyol hatóságok "kiutasításnak" vetették-e alá a kérelmezőket. Ez az első eset, amikor az a kérdés, hogy alkalmazható-e a cikk egy jogosulatlan, tömeges határátlépés kapcsán, külföldiek szárazföldi határról történő azonnali és kényszerítő visszafordítása esetén.
A Nagykamara leszögezi, hogy a részes államoknak jogukban áll a külföldiek belépését, tartózkodását és kiutasítását is ellenőrzés alatt tartani, és jogukban áll saját bevándorlási politikájuk kialakítására, potenciálisan bilaterális együttműködések keretében, betartva az EU-tagságukból fakadó kötelezettségeket. A Bíróság elismeri, hogy a migrációs nyomás nehéz helyzetbe hozza az államokat, miközben hozzá kell járulniuk az illegális bevándorlás és az emberkereskedelem elleni küzdelemhez is. Mindazonáltal a Bíróság hangsúlyozta, hogy azok a problémák, amelyekkel az államok a migrációs nyomás kezelése vagy a menedékkérők befogadása során szembesülnek, nem igazolhatják az Egyezménnyel vagy az ahhoz csatolt jegyzőkönyvekkel összeegyeztethetetlen gyakorlatok alkalmazását.
Ezzel összefüggésben nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Egyezmény célja nem elméletben létező vagy illuzórikus jogok, hanem gyakorlati és hatékonyan érvényesülő jogok garantálása. A Bíróság emellett, az UNHCR-hez hasonlóan, hangsúlyozza a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkének a
- 120/121 -
Nagykamara által meghatározott hatálya, valamint a Genfi Egyezmény és a visszaküldés tilalma elvének kapcsolatát. A határellenőrzésre vonatkozó nemzeti szabályok tehát nem iktathatják ki, vagy tehetik hatástalanná az Egyezmény és az ahhoz csatolt jegyzőkönyvek, különösen az Egyezmény 3. cikke és a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikke által garantált jogokat.
A Bíróság a tekintetben, hogy kiutasításról van-e jelen ügyben szó, megjegyzi, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottságnak a külföldiek kiutasításáról szóló szerződéstervezetének 2. cikke szerint a "kiutasítás" hivatalos cselekmény, vagy "olyan, az államnak tulajdonítható magatartás, amellyel egy külföldit arra kényszerítenek, hogy elhagyja az állam területét", hangsúlyozva, hogy ez "nem foglalja magában a másik államnak történő kiadatást vagy az idegen beutazásának tilalmát". A "beengedés tilalmának" ('non-admission') fogalmát illetően a szerződéstervezet 2. cikkéhez fűzött kommentár kimondja, hogy ez olyan esetekre utal, amikor egy külföldinek megtagadják a beutazást, viszont bizonyos jogrendszerekben a visszaküldést ('refoulement') néha a "be nem engedés" helyett használják. Meg kell jegyezni, hogy egy, a külföldiek kiutasításáról szóló szerződéstervezet kapcsán készült jelentés megállapította, hogy a "kiutasítás", a "határhoz kísérés" és a "visszaküldés" kifejezéseket váltakozóan, különösebb különbségtétel, szemantikai szigor nélkül használták. A tervezet 6. cikkének b) pontja szerint az állam semmiféle módon nem utasíthatja ki vagy küldheti vissza a menekültet egy olyan államba vagy olyan terület határára, ahol az illető élete vagy szabadsága veszélynek, fenyegetésnek van kitéve. Ebben a tekintetben alapvető fontosságú megállapítani, hogy a visszaküldés tilalma magában foglalja a menedékkérők védelmét mind a határon történő be nem engedés, mind az elutasítás eseteiben, amint azt az UNHCR a kamarai eljárásban tett észrevételeiben is leszögezte.
A Bíróság a maga részéről mindeddig nem tett különbséget a külföldiek nem befogadása és kiutasítása között, különösen nem bevándorlók vagy menedékkérők esetében, amikor azok olyan állam joghatósága alá tartoznak, amely erőszakkal távolítja el őket a területéről. Az a megközelítés, amely különbséget tenne a két fogalom között, különösen a kapcsolódó védelem tekintetében, az önkény súlyos kockázatával járna, amennyiben az Egyezmény alapján védelemre jogosult személyeket pusztán formális megfontolások alapján megfosztanák a védelemtől, például azzal az indokkal, hogy mivel nem lépték át törvényesen az állam határát, nem terjeszthetnek elő érvényes védelmi igényt az Egyezmény alapján.
Ezek az okok arra késztették a Bíróságot, hogy a "kiutasítás" kifejezést a jelenleg is használt általános értelemben használja. Egy külföldinek az állam területéről bármilyen kényszerű kitoloncolására vonatkozik ("egy helyről való elküldés"), tekintet nélkül az illető tartózkodásának jogszerűségére, az állam területén töltött idő hosszára, a helyre, ahol tartózkodik vagy ahol elfogták, bevándorló vagy menedékkérő státuszára, illetve határátlépő magatartásának jellegére.
Ebben az értelemben tehát a kérelmezőket kiutasították; a fő kérdéssé így az válik, hogy a kiutasítás kollektívnak tekinthető-e az Egyezmény Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyvének 4. cikke alapján.
A Bíróság rámutat, hogy a cikkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlata szerint a kiutasítást kollektívnak kell tekinteni, ha azzal külföldiek egy csoportját az ország elhagyására kényszerítenek, "kivéve, ha ilyen intézkedést a csoport minden egyes tagja egyedi esetének észszerű és objektív vizsgálata alapján rendelik el". A kollektivitás megítélésében sem az érintett személyek száma, sem a csoport valamilyen tulajdonság szerinti összetartozásának kérdése nem releváns tényező.
A Bíróság tudomásul veszi a spanyol kormány érvelését, miszerint a kérelmezők "vétkes magatartást" tanúsítottak a Spanyolországba történő beutazáshoz kapcsolódó jogi eljárások megkerülésével. Felmerül a kérdés, hogy valóban léteztek-e ilyen eljárások; lett volna-e lehetőség szabályos belépésre vagy hivatalos eljárás lefolytatására, melyben a kérelmezők előadhatták volna egyéni körülményeiket, és ha igen, akkor a kérelmezők éltek-e ezekkel.
A Nagykamara kiemelte, hogy a kérelmezők maguk sem állították, hogy jogszerűen próbáltak volna Spanyolország területére jutni. A meghallgatáson előadták, hogy a marokkói hatóságok nem engedték őket a Beni Ansar határátkelő közelébe, ezt azonban a Bíróság nem tartotta hitelesnek, mivel az írásbeli szakaszban a kérelmezők ezt nem állítottak, de ha így is lett volna, azért a spanyol hatóságok nem vonhatók felelősségre.
A Nagykamara úgy találta, hogy a kérelmezők nem bizonyították megfelelően, hogy léteztek olyan kényszerítő okok, melyek a nadori konzulátuson történő menedékkérelem jogszerű benyújtását akadályozták volna, vagy amelyek a saját államukban vagy valamelyik tranzitállamban a konzulátuson történő kérelem benyújtását akadályozták volna.
Azzal, hogy a kérelmezők mindehelyett jogellenesen, csapatosan kíséreltek meg Spanyolországba jutni, valóban nem részesültek egyedi, saját körülményeiket tekintetbe vevő elbírálásban, ez viszont saját magatartásuk következménye.
- 121/122 -
Mindezekre tekintettel tehát sem a Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 4. cikkét, sem az Egyezmény 13. cikkét nem sértették meg.
Kállai Péter ■
JEGYZETEK
[1] 17247/13. számú kérelem.
[2] Az Egyezmény magyar nyelvű szövege: 1994. évi XX. törvény a Strasbourgban, 1983. március 23-án kelt, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény kihirdetéséről.
[3] A Bíróság 2020. május 26-án kelt ítélete.
[4] A Bíróság elsősorban a Makaratzis Görögország elleni ügyének (50385/99. számú kérelem, a Bíróság 2004. december 20-án kelt ítélete) 55. bekezdését, valamint a Fergec Horvátország elleni ügyet (68516/14. számú kérelem, a Bíróság 2017. május 9-án kelt ítélete), továbbá az ezekben hivatkozott eseteket idézte fel.
[5] 50001/12. számú kérelem.
[6] A Bíróság 2020. január 30-án kelt ítélete.
[7] S. és Marper Egyesült Királyság elleni ügye, 30562/04. és 30566/04. számú kérelmek, a Nagykamara 2008. december 4-én kelt ítélete.
[8] 64569/09. számú kérelem a Bíróság 2015. június 16-án kelt ítélete. Összefoglalta Kóczián Sándor, Fundamentum 2015/2-3, 129-136, http://fundamentum.hu/sites/default/files/fundamentum-15-2-3-12.pdf.
[9] 3138/16. számú kérelem.
[10] Boultif Svájc elleni ügye (54273/00. számú kérelem, a Bíróság 2001. augusztus 2-i döntése), Üner Hollandia elleni ügye (46410/99. számú kérelem, a Bíróság 2006. október 18-án kelt ítélete).
[11] Az EJEB 2020. június 2-án kelt ítélete.
[12] A már korábban hivatkozott Üner ügyhöz és Maslov Ausztria elleni ügyéhez (1638/03. számú kérelem, 2008. június 23-i döntés) hasonlóan.
[13] 310/15. számú kérelem.
[14] A Bíróság 2020. július 20-án kelt ítélete.
[15] 42461/13. és 44357/13. számú kérelmek, A Nagykamara 2016. május 17-én kelt ítélete. Összefoglalta Kóczián Sándor, Fundamentum 2016/1, 125-131, http://fundamentum.hu/sites/default/files/fundamentum-16-1-10.pdf. Elemzését lásd: Kazai Viktor Zoltán: Strasbourgi manifesztum a liberális demokrácia védelmében - a Karácsony- és Szél-ügyek elemzése. Fundamentum, 2015/2-3, 95-106, http://fundamentum.hu/sites/default/files/fundamentum-15-2-3-10.pdf.
[16] 8675/15. és 8697/15. számú kérelmek.
[17] A Kamara 2017. október 3-án kelt döntése.
[18] A Bíróság 2020. február 13-án kelt ítélete.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogszociológus, ELTE TáTK.
[2] A szerző kisebbségkutató, ELTE TáTK.
Visszaugrás
