Megköszönöm a Magyar Jog Szerkesztőbizottságának a felkérést arra, hogy ugyanebben a lapszámban kifejtsem véleményemet a jogegységet biztosító eljárási eszközökről Osztovits András professzor cikkével összefüggésben. Maradéktalanul egyet kell értenem Osztovits András cikkének már a bevezetőben kimondott következtetésével, mely szerint "az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása a jogbiztonság és ezáltal a jogállam olyan kulcskérdése, amely megér annyit, hogy minél többen, minél alaposabban végiggondolják és megvitassák". A vitában azért veszek részt szívesen, mert ezzel kapcsolatos álláspontomat másfél évtizeddel ezelőtt éppen a Magyar Jogban - akkor Kecskés Lászlóval és Tilk Péterrel[1] vitatkozva - írtam le először[2]. Akkori álláspontom két lényeges következtetése az, hogy a jogegységi határozat normatív eszköz, a Legfelsőbb Bíróság összes egyedi ügyben hozott határozatához pedig (ráadásul visszaható hatállyal) a stare decisis állapot, vagyis precedenshatás járul. Az első következtetést az Alkotmánybíróság 3/2004. (II. 17.) AB határozata, majd az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 37. §-a visszaigazolta.
A második következtetés, amelyet azóta jó néhányszor megismételtem[3], kevésbé kategorikusan ugyan, de jelen volt az elmúlt évtized, különösen pedig az Alaptörvény hatálybalépése utáni évek hazai[4], és amint erre Osztovits András is utal, a külföldi jogtudományi álláspontokban[5]. Mindezek eredője az, hogy a bíróságok, különösen a fő bíróságok döntéseihez valamiféle precedenshatásnak (vagy stare decisis állapotnak) járulnia kell. Válaszcikkemben amellett kísérlek meg érvelni, hogy az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: decemberi törvény) jogegység-biztosító szabályai eljárási értelemben újak, de a precedenshatást tekintve egyrészt szükségesek, másrészt rendelkeznek előzménnyel. A decemberi törvény mindemellett alkalmas arra is, hogy biztosítsa a Kúriának mint a legfőbb bírói szervnek azt a tekintélyét, amely a magyar alkotmányosságban betöltött több mint fél évezredes múltja alapján, az Alaptörvény által is megerősítve megilleti[6].
Az igazságszolgáltatással, bíróságokkal, bírákkal, bírói hatalommal kapcsolatban többféle tulajdonságot, alapelvet, követelményt meg lehet fogalmazni. Ezek közül kettő bizonyosan kiemelkedik. Az egyik a bírói függetlenség jogállamban megkérdőjelezhetetlen alapelve[7]. A bíráknak ez a privilegizált védettsége (összevetve más állami intézmények, hatóságok és tisztségviselők helyzetével) természetesen komoly indokot igényel. A bírói függetlenség és alkotmányos védettség indokát nem más kínálja, mint maga az igazságszolgáltatás lényegét jelentő bírói szerep. Ez a bírói szerep pedig legalább annyira stabil, mint a bírósági szervezet és a bírói jogállás: a bíró feladata az, hogy döntsön magánszemélyek, vagy magánszemély és az állam közötti jogvitában, mégpedig kizárólag a jogszabályok értelmezése és alkalmazása útján. A meghozott bírói döntés (a jogorvoslati folyamat lezárultával) végleges, nem vitatható, kötelező erejű. A bírák ekként a jog, az alkotmányosság, az alapjogok, a szabadság nélkülözhetetlen őrzői. Ez a szerep követeli meg a függetlenséget (a befolyásmentességet és a pártatlanságot) az ítélethozatalban, ami pedig nem választható el a jogértelmezési függetlenségtől.
Ennek a függetlenségnek ugyanakkor van két áthághatatlan korlátja: a bírák nem dönthetnek önkényesen és soha nem változtathatják meg a jogszabályokat, ideértve azt is, hogy nem ronthatják le a jogszabályok észszerű tartalmának érvényesülését. Ha megteszik, akkor megakadályozzák a nemzet (a törvényhozó által megjelenített) akaratának érvényesülését, miközben maguk is a nemzet (szintén a törvényhozó által megjelenített) akaratából
- 81/82 -
függetlenek. Akkor lerontják az állam alkotmányos működését, holott (amint ezt az Alaptörvény világosan tükrözi) maguk is az állam részeként az állam hatalmát gyakorolják. A függetlenség ugyanis nem a bíróságokért önmagukért van, hanem a törvényhozó hatalom által hozott törvények érvényesítése (objektív oldal) és a törvényekben biztosított alanyi jogok megvédése (szubjektív oldal) érdekében. A függetlenség tehát alkotmányos célhoz kapcsolódik, nemcsak valamitől, hanem valami érdekében független az igazságszolgáltatás.
Hogyan kapcsolódik mindez a jogegységhez? Úgy, hogy a bíróságok (bírák) bizonyos külső és belső korlátok között szabadon döntenek. A külső korlátok közé tartoznak mindenekelőtt a jogszabályok, amelyektől nem szakadhatnak el. Ha elszakadnának, akkor a saját függetlenségük alapját kérdőjeleznék meg[8]. Ilyen korlátot jelentenek a jogértelmezés hermeneutikai szempontjai, esetünkben az Alaptörvény 28. cikke és R) cikkének (3) bekezdése. A külső korlátok mellett legalább ennyire fontos a belső korlát, a bíróság saját döntéséhez mint végleges, nem vitatható, kötelező erejű döntéshez ragaszkodás. Más szóval: a jogegység követelménye. Egyszerűen összefoglalva: ha a bíróság megköveteli (márpedig nem tehet mást), hogy jogértelmezését és az azon alapuló döntését mindenki tiszteletben tartsa, akkor magának is tiszteletben kell tartania azt.
A jogegység követelménye tehát azt jelenti, hogy a bíróság a törvényi keretek között nagy szabadsággal, de mindenképpen függetlenül, befolyásmentesen, kizárólag a felek által előadottak és saját meggyőződése alapján értelmezi a jogot először, a jogkérdés első ízben való felmerülésekor. Utána viszont az értelmezés lehetősége már kevésbé szabad, a bíróságot a saját korábbi értelmezése köti, ellenkező esetben döntése (vagy legalább az egyik döntése) logikai kényszerítő erővel önkényes lesz. Ugyanazon jogszabálynak ugyanazon helyzetben nem lehet kétféle értelme. Ez alól értelemszerűen vannak eltérési lehetőségek, akár a distinguishing, akár a korábbi döntés új körülmények közötti alkalmazhatatlansága, akár az, hogy egy perben a felek belenyugszanak az eltérő ítéletbe, és lehetne sorolni[9]. Ezek viszont mindig olyan kivételek a jogegység követelménye alól, amelyek alkalmazásának csak formálisan, a korábbi értelmezés kötelező erejének bírói hatalommal való megvonása mellett lehet helye.
Itt kell ismételten megjegyezni, hogy a precedenshatást mint az igazságszolgáltatás megkerülhetetlen követelményét alapvetően külföldön és Magyarországon sem vitatták (hanem csak a megvalósítás lehetséges módozatait)[10]. Arra a következtetésre kell tehát jutni, hogy bármennyire szellemes Osztovits András teahasonlata, nem adekvát argumentum. Nem azért kell a Kúria ítéleteinek precedenshatást tulajdonítani, mert vannak más jogrendszerek, amelyekben van ilyen hatás, hanem azért, mert nem képzelhető el olyan főbíróság, amely fel lenne hatalmazva arra, hogy egymással ellentétes döntéseket hozzon.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
