Szerző: JAKAB András, KÖRTVÉLYESI Zsolt
Affiliáció: Jakab András: egyetemi tanár, Salzburgi Egyetem (szabadságon); bíró, Emberi Jogok Európai Bírósága; Körtvélyesi Zsolt: tudományos főmunkatárs, TK JTI; egyetemi docens, ELTE TáTK; Marie Skłodowska-Curie Postdoctoral Fellow, CEU
Rovat: Alkotmányjog
Rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András
Lezárás dátuma: 2025.05.03.
Idézési javaslat: JAKAB András - KÖRTVÉLYESI Zsolt: "Nemzet és nép" in JAKAB András - KÖNCZÖL Miklós - MENYHÁRD Attila - SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: BODNÁR Eszter, JAKAB András) http://ijoten.hu/szocikk/nemzet-es-nep (2025). Konkrét szöveghelyre való hivatkozáshoz javasoljuk a szövegbeli bekezdésszámok használatát, pl. [8] vagy [12]-[18].
A nép és a nemzet a modern alkotmányjog központi fogalmai, amelyeknek, elsősorban a népek önrendelkezési joga miatt, kiemelt nemzetközi jogi jelentőségük is van. Egyes alkotmányjogi terminológiákban a két fogalom szinonimaként szerepel, másokban azonban kifejezetten egymással szembeállítva. Rendszerint a politikai főhatalmat (szuverenitást) származtatják valamelyik fogalomból. Eltérő megoldások léteznek arra nézve, hogy ezeket a fogalmakat mennyiben kötik nyelvi-történelmi közösségekhez (etnikumokhoz), illetve a jog mennyiben hoz létre új csoportokat vagy épít már bevett csoportképző vonásokra. A hatályos alkotmányokban különféle modellek léteznek az etnikai sokszínűség kezelésére, és ennek egyik aleseteként a nemzeti kisebbségek védelmére. Ezek kereteit jelentős részben emberi jogi, egyenlőségi elvárások határozzák meg.
[1] A politikai elméletek, például a demokrácia, a liberalizmus, a társadalmi igazságosság kapcsán, sokszor feltételezik egy körülhatárolt politikai közösség (nép, nemzet) meglétét,[1] az utóbbi fogalmak tehát hallgatólagosan számos igazoló elmélet központi fogalmai.[2] Alkotmányjogi és nemzetközi jogi dokumentumok gyakran építenek ilyen elméletekre, és szövegszerűen is használják ezeket a fogalmakat.
[2] A nép mint lakosság az állam meghatározásának fontos része, a Jellinek-féle háromelemű államdefiníció (állam = nép + terület + főhatalom) egyik eleme (->állam). A demokratikus hatalomgyakorlás (->demokrácia) a ->népszuverenitásra, végső soron a népre vezeti vissza legitimitását, és a nép ebben az értelemben a politikai közösség egészét jelöli. Ez jelentős, esetleg teljes átfedésben áll az állampolgárok körével, és részben a (potenciális, hiszen például kor alapján sokan nem szavazhatnak) szavazati jogra jogosultakkal, ugyanakkor elválhat a főhatalom alatt élők körével (akikre a közhatalom döntései elsősorban hatással vannak, leginkább az ország lakosai). Hosszabb távon ezek különválása, amint erre még visszatérünk, politikai legitimációs kérdéseket vet fel.
[3] A ->nemzetközi jog elnevezésében is feltételezi a nemzetek létét, ugyanakkor a nemzetközi jog központi fogalma nem a nemzet, hanem a nép. Az ->Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Alapokmánya a népek nevében határozza meg céljait, és rögzíti a népek közötti egyenjogúság és önrendelkezés elvét [1. Cikk (2) bekezdés]. A két Egyezségokmány szintén az első közös cikkben rögzíti a népek önrendelkezésének jogát, azonban adós marad a fogalom meghatározásával.[3]
[4] A ->népek önrendelkezési joga kapcsán kialakult gyakorlatból kiolvasható, hogy egy-egy elismert ->állam teljes lakossága mellett népnek tekinthetők az idegen elnyomás, uralom és kizsákmányolás alatt élő csoportok, akiknek a dekolonizáció folyamata során ismerték el önrendelkezési jogukat, és akiknek taggá válása döntően alakította át az ENSZ összetételét és működését is. Továbbra is vitatott ugyanakkor egy nép elismerése ezen eseteken kívül, például függetlenedni kívánó kisebbségi, de helyben többséget alkotó - és akár föderális keretek között elismert - csoportok esetében.[4] Ettől részben eltérő kérdés, hogy egy-egy ország alkotmányjoga elismeri-e a kiválás lehetőségét, amelynek révén békés úton jöhet létre jogilag elismert nép, amely aztán ENSZ-taggá is válhat.
[5] Az önrendelkezéssel kapcsolatos jogi és szakirodalmi megközelítésekből leszűrhető tanulság, hogy nincsenek jól alkalmazható jogi mércék vagy automatikusan alkalmazható formulák, amelyek alapján különbséget tehetünk emberek népként elismerendő és ilyen elismerésre nem érdemes csoportjai között. Ez akkor is döntően politikai kérdés marad, ha megjelenik az igény, hogy legalább egyes kérdéseket a jog általános jelleggel rendezzen. Ilyen kérdés volt például a határok meghúzásának kérdése, amely kapcsán a nemzetközi jog az "uti possidetis" elve nyomán a volt gyarmati területeken a gyarmati határokat ismeri el érvényesnek, amelytől a felek csak közös megegyezéssel térhetnek el.[5]
[6] A nép fogalmának összekötése az elnyomással, ahogy a nemzetközi jogi meghatározásban szerepel, elvileg megnyitná az utat egy önálló elismerési ok előtt: az elnyomott csoportok mintegy kárpótlásként kaphatnának jogot a függetlenedésre ("remedial secession").[6] A Koszovó elszakadása kapcsán Szerbia által kezdeményezett ügyben számos ország érvelt úgy, hogy ebbe az irányba lehetne fejleszteni a népek önrendelkezési jogának dekolonizáción túli jogi lehetőségeit.[7] A Nemzetközi Bíróság azonban nem így látta, és az ügyben született tanácsadó vélemény[8] kikerülte az önrendelkezési joggal kapcsolatos állásfoglalást (egyesek szerint: csapdát[9]). A kárpótlási logika látszólagos előnye, hogy arra motiválja a központi hatalmat, hogy ne alkalmazzon tartós és túlzott (vagy túl nyilvánvaló) elnyomást, mert ez a főhatalom elvesztésével járhat. Ugyanakkor a megoldás kifejezett eszkalációs veszélyt is hordoz, hiszen a mindenképp elszakadásra törekvő csoportok vezetőit olyan stratégiára sarkallhatja, amely a helyzet súlyosbodásán keresztül reméli a nemzetközi támogatottság megszerzését.[10]
[7] Az utóbbi évtizedek fejleménye, hogy névleg népként ismerték el az őslakos csoportokat. Az erről szóló ENSZ-nyilatkozat címében is az őslakos népek jogairól szól,[11] és többek között elismeri ezen népek önrendelkezéshez való jogát, bár jóval szűkebb körben, mint az általános fogalom esetén.[12] Szintén a kollektív megközelítésre példa a legfontosabb afrikai emberi jogi dokumentum, az Ember és Népek Jogainak Afrikai Chartája, amely szintén a nép fogalmához köt csoportjogokat.[13]
[8] A nemzetközi elismerésen túl alapvetően belső jogi kérdés, hogy egy jogrendszer mely csoportokat ismer el népként, és az államot alkotó területi egységek és népcsoportok milyen jogokkal rendelkeznek. A kérdés jelentőségét mutatja, hogy az, hogy valami belső joginak számít-e, éppen a politikai egység természetétől függ. Egy konföderáción belül az önrendelkezésüket megtartó népek működnek együtt, míg a föderatív államoknál egyetlen nép területileg megosztott állama alkot egységet. Ez az elválasztás ugyanakkor kevésbé egyértelmű, mint az elsőre tűnhet. Jól mutatja ezt, hogy az Egyesült Államokban a mai napig előkerülő felvetés, hogy az egyes államok továbbra is szuverének lennének, még ha ennek, különösen a polgárháború óta, jóval kisebb a meggyőző ereje.[14]
[9] A nép önrendelkezése járhat azzal, hogy maradnak egy már létező ország keretei között, nemzetközi jogi értelemben egy másik nép részeként (mint Québec vagy Skócia a függetlenségi népszavazásokat követően), csatlakozhatnak más országhoz (mint Észak-Írország vagy Koszovó kapcsán felmerült) - az előbbi esetekben belső elkülönülésüket gyakran autonómiával biztosítva -, és dönthetnek az elszakadás mellett. A nemzetközi jogban a népként való elismerés a dekolonizációs folyamatokon túl meglehetősen szűkre szabott, de államok ezt meghaladóan is dönthetnek úgy, hogy belső jogukban elismerik akár eseti, akár általános jelleggel meghatározott egységek önrendelkezési jogát. Az önrendelkező népként való elismerés gyakran ott jelenik meg általános jelleggel, ahol ennek gyakorlását a központi hatalom akarata ellenére a nem demokratikus keretek eleve kizárják (Szovjetunió,[15] Etiópia[16]).
[10] Az önrendelkezés joga magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy egy nép később úgy dönt, hogy mégsem kíván független államként működni, és kölcsönös megállapodással másik országhoz csatlakozik. Érdekesebb kérdés, hogy visszavonható-e, akár a nép akarata ellenére, ez a jog ott, ahol csak a belső jog garanciái állnak rendelkezésre. Tanulságos Kanada példája, ahol a westminsteri parlament volt jogi értelemben az alkotmányozó hatalom egészen 1982-ig, amikor "hazaköltözött" az alkotmány.[17] Ugyanakkor mivel ez a jogi aktus is westminsteri döntéssel történt, felvethető, hogy később a parlament vissza is vonhatja a döntését, hasonlóan más belső jogi aktusokhoz. Észak-Írország esetén volt példa a korábban garantált autonómia visszavonására.[18] A belső jog kevésbé tud eligazítást adni ilyen esetben, és inkább a (nemzeti és nemzetközi) politikai folyamatok játszanak döntő szerepet.
[11] Összefoglalóan a nép központi szerepet játszik az állam fogalmában, létrejöttében és elismerésében, így a jog számára is döntő jelentőségű. A fogalom gyakorlati érvényesülése során ugyanakkor néhány alapvetést leszámítva a jogon túli szempontok meghatározóak.
[12] A nemzet a néphez hasonlóan a jelenleg uralkodó jogi és politikai berendezkedés alapját jelenti, és - bár egy fontos jogág megnevezésében szerepel (nemzetközi jog) - kevésbé bevett jogi fogalom. A nemzetközi rendszer nemzeteknek is hívott (lásd például az ENSZ elnevezését) államok viszonyait írja le. Bár lehatárolt politikai egységek közötti kapcsolatokra és azok jogi értelmezésére azt megelőzően is volt példa, a birodalmak korát leváltó jelenlegi berendezkedés elsősorban a nacionalizmushoz köthető változások eredménye: nem a nemzetek hozták létre a nacionalizmust, hanem fordítva.[19]
[13] A nacionalizmus - azaz magyarul a nemzetelvű felfogás - leginkább közkeletű meghatározása szerint olyan normatív politikai program, amely előírja, hogy a nemzetnek és az államnak egybe kell esnie,[20] vagy legalábbis ez kiemelt politikai igény és törekvés.[21] Az állam a szervezett politikai közösséget jelenti, amelyhez szuverén hatalomgyakorlást társítunk, a nemzet azonban számos felfogást takarhat. A legtágabb meghatározás, amely szerint a nemzet egyszerűen az adott államot alkotó népesség tagjainak összessége, vagyis a nép, tautológiává teszi az iménti nacionalizmus-meghatározást. A legtöbb esetben a nacionalista megközelítések sajátosságát éppen az adja, hogy az elképzelt nemzet eltér az érzékelt valóságtól, és ez a különbség ad politikai programot. A nacionalizmus igénye, hogy az etnikai/kulturális hasonlóság legyen a politikai közösség alapja vagy döntő tényezője.[22]
[14] A nemzet és a nép a nacionalizmus központi fogalmai, és mindhárom fogalomnak számos meghatározása ismeretes, amelyek részben egymást is kizárják. Az alapvetően az állam lakosságához igazodó, azt lefedő nemzetfelfogásra használatos az államnemzet kifejezés, míg a nemzeti elvnek (nagyjából) megfeleltethető keretekre használják a nemzetállam kifejezést. Szokás különbséget tenni polgári vagy kulturális, esetleg etnikai, befogadó és kirekesztő nemzetfelfogások között, esetenként akár "nyugati" és "keleti" modellek között, esetleg (káros) nacionalizmus és (kívánatos) patriotizmus között, valójában azonban az egyes nemzetképek jobban leírhatók a tiszta modellek eltérő összetételű keverékeként. A modern nemzetek leginkább a polgári és etnikai elemek kombinációjával határozhatók meg, melyek közül egyes nemzeteknél az előbbieken, másoknál az utóbbiakon van a hangsúly, de egyik esetben sem valósul meg egyik (weberi értelemben vett) ideáltípus.[23]
[15] A magyar nemzet esetében az első világháborút megelőzően az ország polgári nemzetként tekintett magára, mely számos nemzeti kisebbséget egyesít a Szent Korona (tehát egy premodern, vallásos és lényegét tekintve nem etnikai intézményi szimbólum) jegyében, miután azonban a trianoni békeszerződéssel elvesztette területének kétharmadát és lakosságának több mint felét, és a határain túlra került magyarok minden szomszédos országban kisebbségi csoportot alkottak, a Szent Korona szerepe átalakult: a magyar etnikai nemzetfelfogás szimbólumává is vált, mellyel a magyar kisebbség által lakott szomszédos területek nemzeti önrendelkezési igényét kívánták igazolni.[24] A német politikusok a második világháború után általában a kulturális/nyelvi elemeket hangsúlyozták, Kelet-Poroszországban viszont a mazuriak - akiknek az anyanyelve egy lengyel dialektus volt, ugyanakkor németnek tartották magukat - "egyértelműen" németnek minősültek.[25]
[16] A nemzet egy olyan gyakorlati kategória, amely változó módon befolyásolja azt, hogyan érzékeljük és értjük meg a világot, és hogyan cselekszünk,[26] és maga is változik, időtől és kontextustól függően. A politikai ideológiák sikere nem igazságtartalmuknak köszönhető, hanem annak, hogy jól illeszkednek az őket körülvevő társadalmi-politikai környezetbe, s így hatékonyan alakíthatják is ezt a környezetet (megváltoztatva vagy éppen stabilizálva azt).[27] A politikai érvelésben gyakran úgy változott a nemzet fogalma és jelentősége, ahogy az aktuális célok legitimációjához leginkább alkalmasnak tűnt. Breuilly szerint
[a] nacionalizmusnak nem sok köze van egy nemzet létéhez [...] Inkább voltak olyan körülmények [...] melyek közt a nacionalizmus volt a politikai ellenállás legalkalmasabb formája.[28]
Magyar nemesek nem azért lettek nacionalisták a XIX. század első felében, mert egyszer csak rájöttek, hogy sok közös vonásuk van a jobbágyaikkal (akik közül némelyek a magyar, mások nem a magyar etnikumhoz tartoztak), hanem mert retorikailag és érzelmileg meggyőző eszköznek tartották a Habsburg központosítás elleni évszázados küzdelmükhöz. Amint azonban a gondolat elterjedt (a nemesi címmel nem rendelkező magyarok körében is), olyan következményekkel is járt, melyek nem szükségszerűen kedveztek a nemességnek (például a jobbágyság megszüntetésével).
[17] Az egyes nemzetre vonatkozó felfogás mindig "helyi", az adott nemzetre érvényes, és az emberiség lehatárolt részére vonatkozik;[29] a nemzeti elv azonban univerzalista, amennyiben a nemzethez tartozást mindenki számára szükséges programként tételezi,[30] sőt maga a (lokális) lehatárolás is felételezi a "másikat".[31]
[18] A nemzeti elv megjelenését követően világszerte a politikai gondolkodást és intézményi kereteket meghatározó ideológiává vált, ugyanakkor maga változatos felfogásokat és gyakorlatokat takar. Az államra vonatkozó igény mögött jellemzően kulturális (például nyelvi, vallási) jellemzőkkel azonosított nemzetkép áll. A sokféleségből következik, hogy ellentmondó nemzetképek élnek egymás mellett, akár egyetlen alkotmányos dokumentumon belül. A magyar alkotmányos gondolkodásban elsősorban a szomszédos országokban élő magyarok helyzetére és a nemzeti kisebbségekre tekintettel bevett volt különbséget tenni a politikai és a kulturális nemzet között. A politikai nemzet alatt az államnemzetet, vagyis a Magyarországon élők politikai közösségét értették, míg a kulturális nemzet a határon túli magyarok beleértésével a magyar nemzetiségűeket, vélhetően kizárva a magyar politikai nemzet azon tagjait, akik nem magyar nemzetiségűek, de például állampolgárok. Az állampolgárság, majd a szavazati jog kiterjesztésével a kép összetettebbé vált. Bár politikai nyilatkozatok szintjén, a "nemzetegyesítés" jelszavával gyakran egyenlőségjelet tesznek a politikai és a kulturális nemzet közé, a határon túli magyarok többsége továbbra sem része az így felfogott magyar politikai nemzetnek, hiszen vagy nem honosított, vagy ha honosított is, nem regisztrált a választói névjegyzékbe. Ez azzal is jár, hogy azok az állami nyilatkozatok, amelyek például az Országgyűléshez a teljes (etnikai vagy kulturális) nemzet képviseletét kötik,[32] kizárják a nemzetből a honosítással nem élő (vagy választásra nem regisztráló) határon túli magyarokat.
[19] A nemzetet szervező erőként gyakran jelenik meg a közös nyelv, de lehet ez vallási, ma már kevésbé egy elképzelt leszármazási, és gyakran ezek keverékéből összeálló kulturális elképzelés. A magyar nemzetképben például kiemelt szerepet játszik a nyelv,[33] de az orosz agresszió nyomán az ukrán nemzetépítés is erőteljes nyelvi alapot kapott.[34] Bármilyen meghatározást is fogadjunk el, az egybeesés tézisétől két irányban lehetséges eltérés. A magyar nyelvi példánál maradva a nemzetelvű tétel erős formája azt írja elő, hogy minden magyar (anya)nyelvű személy a magyar nemzet tagja, és csak ők a nemzet tagjai, és az így körülírt közösség kell legyen a magyar államot alkotó nép, vagy legalábbis ezek közötti minél szorosabb átfedésnek, kiemelt politikai célnak kell lennie. Szélesebb körben beszélt nyelvek vagy a legtöbb vallás esetén ez a megközelítés ritkán működőképes, de például a legnépesebb országban a hindu vallás erőteljesen kapcsolódik az Indiát 2014 óta vezető párt indiai nemzetképéhez.[35]
[20] A nemzetfelfogásokból fakadó megkülönböztetés két oldala, hogy mindig előnyben részesít egyeseket, míg másokat háttérbe tol. Egyes alapvető egyenlőségi elvárások, leginkább a rasszalapú ("faji") és más származási megkülönböztetés tilalmának elterjedése miatt a fenntartott, kulturális-etnikai színezetű megkülönböztetések sokszor bújtatottan jelennek meg, vagyis jellemző egyfajta képmutatás, amely igyekszik elrejteni a kevésbé legitimnek tűnő, de a gyakorlatban továbbra is érvényesülő megkülönböztetéseket. Ez történhet kifejezett külső nyomásra, például a nemzetközi emberi jogi elvárások és döntések hatására, vagy feltételezett külső elvárásokra válaszul, illeszkedve az államok jellemző igényére, hogy legitimitásukat növeljék. Az uniós csatlakozás során például kifogásként merült fel Szlovénia[36] főleg szerb, horvát és bosnyák etnikumúakat vagy a balti államoknak[37] az orosz nemzetiségűeket hátrányos helyzetbe hozó gyakorlata az állampolgárság terén, vagy az a cseh-szlovák vita, melynek során a szétválást követően egyes (roma) lakosokat egyik utódállam sem ismerte el állampolgárának.[38]
[21] Bár nacionalizmus régiónkban inkább negatív konnotációt kelt, a nemzetelvű logika önmagában nem dönti el, mennyire befogadó vagy kirekesztő az adott nemzetfogalom. A nemzet a modernitásban az intézményesült szolidaritás központi egysége. A nemzeti elvnek fontos szerepe van abban, hogy létrejön az egyenlők társadalmának víziója, ahol a társadalom tagjai egyenlőként kezdenek egymásra tekinteni, mint akik érdemesek a szolidaritással járó áldozatra (kockázatközösség és társadalombiztosítás), vagy, fokozatosan, a részvételre a közös döntésekben (általános választójog és demokrácia). A kölcsönös bizalom nem csupán az újraelosztási politikáknak, hanem általában a demokrácia deliberatív formáinak a művelését is megkönnyíti.[39]
[22] Az alkotmányosság és a nemzeti elv kapcsolata összetett. Az alkotmányosság moderáló hatású lehet a nemzeti vagy populista (a nemzet és nép közvetlen képviseletére hivatkozó politikai) törekvésekre, nem véletlen azok gyakori intézményellenes vonása.[40] Egyesek kifejezett ellentétet látnak az alkotmányosság és a nacionalizmus között.[41] Az alkotmányosság intézményi korlátok közé igyekszik szorítani, egyúttal töredezi a politikai akaratot, míg a nacionalizmus egységes (nemzeti) akaratot feltételez. A közgondolkodásban is gyakran jelenik meg a közakarat(képzés) leegyszerűsítő formája, amely elfelejti, hogy a demokratikus akarat maga is intézmények és eljárások révén tud kifejezésre jutni, és részben ezektől függő tartalommal jelenik meg.[42] Egy ellenkező nézet szerint a liberalizmus (a szabadság eszménye, különösen a kultúrához való jogé) és a nacionalizmus kiegészítik egymást,[43] sőt a nemzet a szabadság garanciájaként is megjelenik.[44] Egy köztes álláspont szerint a nemzeti elv önmagában nem hasznos és nem is káros, más tényezőkkel párosulva viszont a legkülönbözőbb hatásai lehetnek az erőszaktól (más nemzetek tagjaival szemben) az önfeláldozásig.[45]
[23] A nemzetek megjelenését a francia forradalomhoz szokás kötni. A nemzetek létrejöttéről és a nacionalizmusról szóló szakirodalom döntően ezt a modernista tézist képviseli,[46] szemben a kezdeteket korábbra tevő premodernista vagy primordialista nézetekkel. Az etnoszimbolista megközelítés kifejezetten a nacionalizmus modernitásnál korábbi előképeit keresi, és az "előnemzetek" ("protonations") létét hangsúlyozza.[47] Gellner az erről szóló vitában[48] a kérdést ahhoz a teológiai problémához hasonlítja, hogy Ádámnak volt-e köldöke: egyes nemzeteknek vannak jól azonosítható előképei, amelyre építve kialakulhatott a modern nemzet, másoknál nem találunk ilyet. A zsidó nép történetére szokás utalni a messzi történelembe visszanyúló példaként, míg a "köldök nélküli" nemzetre Gellner az észteket hozza fel. Következtetése szerint a nacionalizmus mint átfogó jelenség vizsgálatánál tévedés erre a változóra fókuszálni, ennél fontosabb, hogy a birodalmak kora után milyen átfogó változások hívták életre a nemzeti gondolatot, és az hogyan vált uralkodóvá. Tény, hogy a nemzetek visszavetítése a modernitás előtti korokra inkább tud félrevezető lenni, mint hogy segítené a megértést.
[24] Gellner befolyásos elmélete szerint az iparosodás volt a legfontosabb erő, amely elindította azokat a folyamatokat, amelyek a nemzetek sikeréhez vezettek.[49] Anderson ennél közelebbről a nyomtatás és a könyvipar logikáját jelöli meg fő forrásként.[50] A kapitalista logika nagy és homogén piac iránti igénye találkozik azzal a társadalmi átalakulással, amely a politikai legitimitást a nemzeti kultúrához kapcsolódva értelmezi. Ennek forrása többek között az "eredeti" keresésének programja a romantikában, amely gyakran a népi kultúrában találta meg az "igazit" és "ősforrást"; de a nacionalizmus nem valami régen szunnyadó szellemnek a felébredése, még ha sokszor így is kívánja magát láttatni.[51]
[25] A modern nemzeti identitás megjelenése kapcsolódik a szekularizációhoz, vagyis ahhoz a folyamathoz, melynek során a vallás elvesztette korábban meghatározó politikai magyarázó és igazoló erejét.[52] Ez nem jelenti azt, hogy a mai nacionalizmusokban vallási elemek ne játszhatnának fontos szerepet, de a korábban vallásos utalások és szimbolika gyakran nemzeti köntösben ("valláspótlékként") marad fenn (->nemzeti jelképek), képek (nemzeti ikonok), zászlók,[53] ünnepek[54] és kiemelt események,[55] helyszínek, vagy akár nemzeti hősök,[56] "szentek" tiszteletén keresztül. A nemzetek jogot formáltak az államra, az államok pedig gyakran kívántak meg kvázi vallásos lojalitást (a "patriotizmus" formáját öltő civil vallás), melyre különösen nagy szükség volt a nemzetközi konfliktusok idején.[57] A nemzetért áldozott élet[58] - gyakran missziós hevülettel társulva - az ismeretlen katona emlékművén keresztül válhat kvázi vallásos tisztelet tárgyává,[59] szekuláris választ kínálva az élet értelmének kérdésére: hogy az egyén egy nagyobb, örök életű közösség része legyen.[60] A nemzettől (kölcsönös) segítséget várunk szükség esetére, és az összetartozás érzését is nyújtja, gyakran kifejezetten összekapcsolva a közös származás mítoszával.[61] A civil vallásként értett nacionalizmus természetszerűen támaszkodik a mítoszokra, melyek idealizálni próbálják a valóságot, ezáltal "morális és spirituális jelentést adva az egyének vagy társadalmak számára",[62] e funkció tekintetében a történeti hűség másodlagos.[63]
[26] Bár a nacionalizmus ma világjelenség, amelynek hatása alig becsülhető felül, kezdetben kifejezetten gyenge társadalmi hatása volt, és visszatekintve látjuk, hogy számos sikertelen nacionalista kísérletre jut egy sikeres.[64] "Miért nemzet Hollandia, ha Hannover vagy a Pármai Nagyhercegség nem az?" - hangzott Ernest Renan elhíresült kérdése mintegy 150 évvel ezelőtt.[65] Hasonlóképpen fel lehetne tenni azt a kérdést is, hogy miért nemzet az osztrák, ha a bajor nem az, és így tovább. Ugyanakkor, ha egyszer a nemzeti felfogást kellő arányban képviselik egy társadalomban, a nemzeti elv meglepően tartósnak és ellenállónak bizonyul. A nemzetépítés tudatos erőfeszítések eredője, általában az értelmiség részéről.[66] Az olasz nemzetépítés egyik szállóigéjét idézve:
Megcsináltuk Olaszországot: most olaszokat kell csinálnunk.[67]
A nemzet egyik meghatározó felfogása szerint az elsősorban a nemzet tagjainak azonosulására épít, Renan híres mondásával a nemzet egy
mindennapi népszavazás[68]
Hugh Seton-Watson híres kijelentése szerint
egy nemzet akkor létezik, ha egy közösségben egy szignifikáns számú ember úgy tekint magára, mint akik egy nemzetet alkotnak, vagy úgy viselkednek, mintha azt alkotnának.[69]
A nemzetépítés sikeressége jórészt ennek az azonosulásnak a sikerén múlik, és a dominánssá váló nemzetkép általában annak függvénye, hogy a felkínált nemzetkép mely elemeire rezonálnak szélesebb tömegek.
[27] Amikor a középkorban a natio kifejezést használták, az egy (idegen) ország népére,[70] egy államra vagy egy társadalomra vonatkozott.[71] Az egyetemeken a hallgatók natiókra oszlottak, de ez sem egy konkrét országot nem jelentett, sem politikai jelentőséggel nem bírt: a kisebb egyetemek csak néhány nemzetre osztották a világot, a nagyobbak sokra (a natio tehát inkább "egy bizonyos régióból származó embereket/hallgatókat" jelentett).[72] Abban a néhány esetben, ahol a natio a premodern korban a politikailag számottevő népességet jelentette (mint a középkori Lengyelországban vagy Magyarországon), ott nem az etnikai hovatartozás számított, hanem a "rendek" szinonimájaként használták a kifejezést; és megfordítva, a magyar, illetve a lengyel jobbágyok tömegei nem tartoztak bele a premodern magyar vagy lengyel nemzetbe.[73] A magyar nemzet történelmi előképeit tekintve Miskolczy Ambrus érzékletesen mutatja be, hogy a hungarus-tudat inkább a modern magyar nemzetkép ellenpólusa, mint kiindulópontja.[74] Ilyen tudattal rendelkezhetett az is, aki "nyelvére nézve szláv, azaz szlovák, nemzetére magyar, műveltségére német", ahogy Bél Mátyás írta magáról.[75] A megengedőbb felfogást szorította ki aztán nemcsak a magyar, hanem a régióban megjelenő számos más modern nemzettudat, amely erősebb kulturális elvárások mentén, homogenizációs nyomással és inkább kizárólagosságra törekedve hozta létre a modern nemzeteket. Bizonyos értelemben a multikulturális felfogások a korábbi "egység a sokféleségben" megközelítést kívánják a modernitás körülményei között és a nemzeti elv uralma alatt meggyökereztetni.
[28] Az állam központi szerepet játszik a nemzetelvű gondolkodásban, és a sokszor a birodalmaktól örökölt állami politikák számos területen hamar a nemzeti gondolat szolgálatába álltak, így a közoktatás, a népszámlálás, a sorkötelezettség, vagy általában a bürokrácia. Hanák Péter az első világháborús fronton szolgáló katonák levelezésének elemzésén keresztül mutatja be, hogy eleinte hogyan dominálnak a politikai témák között a társadalmi átalakulás vagy a béke iránti vágy, nacionalista gondolatok jellemzően az értelmiség és a magasabb státuszúak között szerepelnek, és hogy csak 1918 során erősödnek föl a nacionalista hangok.[76] A nemesen csengő wilsoni elvek vagy Lenin írása a népek önrendelkezéséről a nemzetközi rendezés középpontjába állítják a nemzeti elvet, és gyorsan kiderül, hogy az elvont elmélet a gyakorlatba nem, vagy erősen töredékes formában ültethető át.[77] A népek önrendelkezése és a nemzeti elv hatása részben azzal magyarázható, hogy eltérő ideológiai irányzatok képviselői is magukénak tudták vallani. John Stuart Mill sokat idézett megállapítása szerint
a szabad intézmények működéséhez szükség van arra, hogy a nemzetiségi és politikai határok nagyjából egybe essenek.[78]
[29] A nemzeti elv megjelenésekor szemben állt a birodalmi status quóval, és összekapcsolódott a progresszió programjával. Magyarországon is a "haza és haladás" jelszavában, a reformkor törekvéseiben, az egyenlőség felé tett számos lépésben (jobbágyfelszabadítás, nemesi előjogok eltörlése, polgárjogok és választójog kiterjesztése) megjelent a nemzeti gondolat. A gazdasági és kulturális fejlődés célja sokszor szintén nemzeti keretezésben került elő: Magyarországnak helyt kell állni a nemzetek versenyében, ezért van szükség
• kiművelt emberfőkre,
• anyanyelvű kultúrára,
• nemzeti akadémiára.
[30] A modern államszervezet működése, a hadkötelezettség, a népszámlálások, a tankötelezettség és általában az állami bürokrácia kiépülése számos ponton erősítette a nemzetépítés programját.[79] A történettudomány korai alakjai (Leopold von Ranke, Heinrich von Treitschke, Jules Michelet, Horváth Mihály) részben nacionalista tételek alátámasztására írták meg műveiket.[80] Eric Hobsbawm szerint
a történész az a nacionalizmus számára, mint a pakisztáni máktermesztő a heroinistának: mi szállítjuk az alapvető nyersanyagot a piacra.[81]
A középületek új keletű műfaja, a múzeum pedig segített a tudatosan elbeszélt múltat elterjeszteni a lakosság körében.[82] A térképek bevett ábrázolása a nemzetállamok különböző színekkel jelölése, amely azt a nacionalista tételt jeleníti meg és rögzíti a társadalmi képzeletben, hogy a nemzetek befelé homogén, egymástól azonban markánsan különböző alapegységek.[83] Kialakult és széles körben elterjedt a nemzeti mitológia. Széles körben átélhetők a nemzeti érzések vagy a nemzeti büszkeség, sporteseményeken keresztül.[84] Az olimpiai játékok modernkori felújításának ötlete a nemzetköziség jegyében fogant, 1904 előtt még vegyes nemzeti csapatok is indultak, azonban hamar rögzült a mai forma, ahol az események az éremtáblázatokon keresztül a nemzetek versengéseként is követhetők, a sportolók pedig az egész nemzetet képviselve a nemzet dicsőségéért is küzdenek.[85]
[31] A nemzeti felfogás kulturális homogenizációs vonása állandó feszültségben áll a társadalmak tényleges sokszínűségével. A legrégebbi és leginkább megkérdőjelezhetetlenül nemzeti államok, például Nagy-Britannia, Franciaország és Spanyolország soknemzetiségűek, többnyelvűek vagy etnikailag sokfélék.[86] Az olasz nyelvi egység csak az 1970-es évekre jött létre.[87] A könnyebb mozgás, a gazdasági viszonyok és a konfliktusok nyomán megfigyelhető migrációs folyamatok és a nemzeti elv globális sikere állandó napirenden tartják a homogenizáció kérdését.
[32] A nemzetépítés két irányban is homogenizációval járt, egyrészt a rendi kiváltságok és hierarchikus társadalomkép leváltásával egy egyenlőbb (később: demokratikusabb[88]) felfogással, másrészt a kulturális sokféleség helyenként radikális felszámolásával. A francia forradalom idején (1789) Franciaország népességének fele egyáltalán nem beszélt franciául (hanem olasz, német, breton, angol, okcitán, katalán, baszk, holland nyelven), és a XIX. századtól kirekesztő és megalázó asszimilációs gyakorlatok játszottak döntő szerepet a nyelvi egységesség megteremtésében, amint azt Eugen Weber Peasants into Frenchmen című klasszikus művében leírja:
A breton nyelvet kiüldözték az iskolákból. Amelyik gyereket azon érték, hogy bretonul beszél, szisztematikusan megbüntették - száraz kenyeret és vizet kaphatott csak vagy neki kellett kitakarítania az iskolai latrinát [...] Elterjedt büntetés volt [...] a szégyenbélyeg, melyet annak a gyereknek kellett viselnie, akit anyanyelvének használatán kaptak. A bélyeg változatos volt [...] A »jelképpel« megbélyegzett gyereknek addig kellett viselnie, ameddig ő is rajta nem ért egy másik gyereket, hogy nem franciául beszél, be nem árulta és át nem adta neki. Amelyik diák a nap végén viselte a bélyeget, az büntetést kapott.[89]
[33] Hasonlóan, az olasz egyesítés időpontjában (1861) a lakosság egytizedénél is kevesebben beszélték a mai értelemben vett olasz nyelvet.[90] Az oktatásnak különösen fontos szerepe volt abban, hogy egy ország népét nemzetté formálják.[91] A nyomtatásban megjelenő irodalmi nyelv alapozta meg a nagyobb földrajzi egységekre kiterjedő nemzettudatot,[92] egységesítve a kommunikációt.[93] A homogenizációs törekvés retorikai megfelelője, amikor a saját nemzetre és az idegenekre mint "mi" és "ők" hivatkoznak.[94] A nacionalizmus az egyenlőség érzését keltette, és célja az egység volt, ami egyaránt hasznára vált az elszakadáspárti és az egységesítő mozgalmaknak (a nemzet meghatározásától függően).[95]
[34] A népre és nemzetre hivatkozás és a kapcsolódó rendelkezések jellemző részei az alkotmányos szövegeknek. Maguk a dokumentumok is gyakran a nép-nemzet nevében szólnak, és a nemzetfelfogáshoz kapcsolódhatnak különböző alkotmányos berendezkedések, akár a nemzeti-etnikai, nyelvi, kulturális, vallási eltérésekhez kapcsolódó politikai igények elismerése, akár kapcsolódó autonómiák és föderális berendezkedés formájában. A nemzet fogalmának nincs egységes felfogása, amely akár az európai alkotmányos hagyományokból kiolvasható lenne.[96] Az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikk (2) bekezdésének rendelkezése, amely szerint "[a]z Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását" (->a tagállami identitás védelme), közvetlen uniós jogi jelentőséget ad a nemzeti identitás fogalmába sűrített alkotmányos jellemzőknek.
[35] Fontos szerepet játszhat a nemzetfelfogás vagy a nép alkotmányos fogalma a politikai közösség lehatárolásában. Ennek egyik, bár nem kizárólagos megjelenítője az ->állampolgárság és a ->választójog. Az államnemzettől eltérő nemzetfelfogások esetén gyakori jelenség, hogy a nemzet és az állam átfedése nem csak belföldön részleges (nem minden lakos a nemzet tagja), hanem a (kulturális vagy etnikai) nemzet fogalma az ország határain kívül élőket is magában foglal. A magyar alkotmányos rendszer 1990 után bevezette a határon túli magyarok alkotmányos elismerését (nemzeti felelősségi klauzula):
A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.[97]
Ez a rendelkezés egy általánosabb jelenséghez kapcsolódik: az állam etnikai jellegének alkotmányos elismerése gyakran jár azzal, hogy nem csak a határokon belül kap kiemelt szerepet a domináns kultúra képviselete vagy védelme, hanem a domináns (etnikai vagy kulturális) nemzethez tartozókat akkor is védeni rendelik, ha más országokban élnek.[98] (Ennek formája lehet a honosítás megkönnyítése az anyaországba bevándorló nemzetiségieknek, itt a lényeges különbséget a tényleg bevándorlás, letelepedés kívánalma vagy annak hiánya jelenti.[99]) Németország is vállalt ilyen területen kívüli szerepet a második világháborút követően, amikor a "német nemzet újraegyesítése" (a német Szövetségi Alkotmánybíróság által is használt kifejezés) valamennyi állami szerv kötelessége volt.[100] Az ilyen expanzív védelem felfogásából nem szükségképpen következik koherens fellépés. Románia például kinyilvánította, hogy Moldovával kapcsolatban anyaországként tekint magára, viszont elutasítja Magyarország hasonló anyaországi szerepvállalását a Romániában élő magyar kisebbség tekintetében.[101]
[36] A kulturális jegyekkel körülírt nemzet közjogi megjelenítése számos feszültséggel jár. Egyrészt számos kulturális vonás, amelyet a nemzethez tartozással azonosítanak, nehezen ragadható meg formális jogi keretek között. Az állampolgárság megszerzése kapcsán gyakran a jogalkotó gyakran törekszik rá, hogy közvetlenül megragadjon népszerű elképzeléseket a nemzethez tartozásból, azonban ez gyakran banális eredményekre vezet, mint a "mit jelent németnek / britnek stb. lenni" kérdések az állampolgársági tesztekben, amelyben például német autómárkák felsorolásával tudja a jelölt igazolni, hogy érdemes a nemzeti tagságra, vagy hogy tudja a választ a kérdésre, hogy mit illik tenni, ha valaki véletlenül sörrel leönti a felsőjét.[102] Ugyanakkor a nemzethez tartozás a mindennapokban talán éppen a hasonló kulturális gyakorlatokban való észrevétlen részvételt jelentheti. Ennek bizonyosan fontos eleme a nyelvismeret, vagy az aktív társadalmi részvétel például az oktatás vagy a munka révén. Az integrációval kapcsolatos európai vitákban gyakran olyan kérdések is felmerülnek, hogy az arc eltakarása vagy a kézfogás (a másik megérintésének) megtagadása, tágabban a nemi egyenlőség vagy a melegházasság megkérdőjelezése akadálya-e, hogy valaki egy nemzethez tartozzon.
[37] A kivételezést ellensúlyozó értékelvű megközelítések már a nemzetállami logika előtt megjelentek, a liberális toleranciára épülő megközelítést szokás a vallásháborúkba belefáradt Európa kompromisszumaként látni. Az, hogy véget vetünk az eltérő vallást követők üldözésének, természetesen még nem jelent egyenlőséget, onnan még hosszú út vezet addig az egyenlőségi elvig, hogy senkit ne érjen hátrány azért, hogy a többségtől vagy a hivatalostól eltérő vallást követ, vagy mert nem vallásos. A vallás politikai szerepének csökkenésével és a nemzeti elv térhódításával a nemzetet meghatározó vonások mentén meghatározott kisebbségek kerültek hátrányba. A nemzetelvű logika, amely szerint az állam egy kiemelt nemzet jogos birtoka, zéró összegű játszmát hoz létre, ahol az elsőbbség csak egy csoportot illethet meg. Ebből a nézőpontból érthető az a cinikus költői kérdés, hogy
miért lennék kisebbség a te országodban, ha lehetsz te kisebbség az én enyémben?[103]
[38] Az állam semlegességének liberális elve alapján bizonyos etnikumúak, nyelvűek, vallásúak stb. előnyben részesítése aláássa, hogy az állam valóban mindenkit egyenlő tisztelettel kezel.[104] Szigorúan véve ez tiltana minden megkülönböztetést, amely akár a hivatalos nyelv kijelölésében, akár már az állam elnevezésében szerepel, kiemelve például, hogy Horvátország elsősorban vagy kizárólag a horvátok országa. Még ha nem is vagyunk ennyire szigorúak, és számos területen engedményt teszünk a többségi preferenciák felé, akkor is jól látszik, hogy feszültség áll fenn a semlegesség elve és a nemzeti elv érvényesítési között. A hagyományos nemzeti elv ugyanis nemhogy tiltaná, hanem kifejezetten előírja a nemzet elismerését alkotmányos szinten, hiszen az állam fő küldetése a nemzethez kapcsolódik. A klasszikus etnikai nacionalizmus szerint az ország valamennyi polgárának egyben az etnikai közösség tagjának is kell lennie. Minden nemzet államot alkot, és minden állam egy nemzeté.[105] Ez elérhető egy liberálisabb úton, asszimilációval, vagy a keményebb, illiberális módszerrel, kirekesztéssel (kiutasítással vagy éppen népirtással).[106] A kettő közti határ azonban nem egyértelmű, hiszen liberális államok is lehetnek kirekesztők,[107] és a "finomabb" módszerek révén ugyanúgy elérhető a kisebbségi csoportok létszámának csökkenése, összhangban azzal a nemzetelvű felfogással, amely ezek létét anomáliának tekinti. A nemzeti elv tiszta képviseletével szemben gyakorlati és elméleti szempontok is megfogalmazhatók. A valóságban a modern államok többnemzetiségűek.[108] A kirekesztés és az asszimiláció általában ellenérzést szül azok körében, akiket kirekesztenek[109] vagy akiknek asszimilálódniuk kellene. A bevándorlás hatására ezek a problémák még nagyobb méreteket öltenek.[110] Kétségek merültek fel továbbá a politikai közösség kulturális homogenizálásának hasznosságát illetően is: a kulturális különbségek hozzájárulhatnak az alkalmazkodóképesség erősítéséhez.[111] Az elméleti kifogások elsősorban az állam semlegességéhez és a megkülönböztetés tilalmához kapcsolódva fogalmazódnak meg.
[39] A gyakorlatban a fenti törekvések általában keverve jelennek meg, az alkotmányok egyszerre köteleződnek el
• a nemzet elismerése és
• a megkülönböztetés tilalma mellett.
A legtöbb mai alkotmányos felfogás számot vet azzal, hogy a nép mint a választópolgárok összessége nem esik egybe a domináns nemzetfelfogás által elképzelt közösséggel, és megpróbálja a domináns nemzet kiemelt képviseletét a kisebbségek - változó mértékű - elismerésével összekapcsolni (->kisebbségek). Ez egyszerre igyekszik figyelembe venni az állam semlegességének követelményét (hovatartozástól függetlenül megnyitva a kapcsolódás lehetőségét az államhoz), illetve a nemzeti elvet. A származási, etnikailag terhelt nemzetkép meghaladását képviselő, befolyásos kortárs európai elméletként Habermas Verfassungspatriotismus (alkotmányos patriotizmus) felfogása említhető.[112]
[40] A demokratikus jogállam emberi jogokat elismerő alkotmányos keretei fontos egyenlőségi elvárást fogalmaznak meg, amellyel gyakran összeütközik az a törekvés, hogy a nemzettel azonosított kulturális jegyeket - például többségi nyelvet vagy vallást - előnyben részesítsék. Az állam semlegessége tiszta formában azt jelentené, hogy az állam senkire nem kényszerít olyan életvitelt, amely ellentétes a meggyőződésével.[113] Ez számos gyakorlati akadályba ütközik, ráadásul olyan engedményeket kíván a többségi nemzetfelfogástól, amelyre általában aligha mutatkozik hajlandóság. Gyakorlati akadályként szokás említeni a szükséges közös nyelvet, bár ismerünk olyan országokat, ahol több hivatalos nyelv van, vagy éppen olyan közvetítőnyelvet használnak, amely egyik helyi csoporthoz sem kötődik (hanem jellemzően egy korábbi gyarmatosító hatalomhoz). A hivatalos ünnepek például gyakran kötődnek többségi valláshoz, amely vallási kisebbségek számára teremt egyenlőtlen helyzetet. A zsidó vagy muszlim vallást követő magyarországi lakosok vagy a nem ortodox karácsonyt tartó szerbiai magyarok hátrányban vannak, hiszen a szabályozás és gyakorlat nem az általuk preferált ünnepnapokat ismeri el. Elviekben elképzelhető, hogy a munkajog vagy az iskolai ügyeleti rendszer rugalmasan, egyéni döntéstől függően kezelje az ünnepnapokat, azonban erre ritkán látunk példát.
[41] A multikulturalizmushoz köthető megközelítés egyfajta közvetítő elvként tagadja a kizárólagosság nemzeti elvét, ugyanakkor, normatív megközelítésben, elvárja az államtól egyes csoportok elismerését. Ez egyes felfogásokban csoporttípusok közötti megkülönböztetést is igazolni kíván, például államalkotó, régebb óta jelenlévő, vagy a gyarmatosítást, nemzetépítést megelőző korokra visszavezethető őslakos csoportok esetén, szemben a bevándorlókként azonosított lakosokkal.[114] Alkotmányok, ahogy látni fogjuk, élnek ilyen kollektív elismerési megoldásokkal, még ha a nyugati típusú jogrendszerek gyakran ellenségesek is, amikor az egyéneken és az államon túli csoportok elismeréséről van szó.[115] A megközelítések különbsége a liberalizmuson belüli, a sokféleség elismerésének és az egyéni jogok biztosításának elsődlegessége között fennálló vitákban is tükröződik.[116] Indokolható a félelem a kollektív elismeréssel esetleg járó, kisebbségeken belüli, "foglyul ejtett" kisebbségek jogait sértő berendezkedésektől.[117] Ha egy kisebbség például nemi egyenlőtlenséget tart fenn hagyományaira hivatkozó belső szabályozásában - például őslakos törzsi[118] vagy egyházi rendelkezésekben[119] -, a széleskörű autonómia liberális szemmel végső soron az egyenlőtlenség intézményes fenntartásához járul hozzá. Ugyanakkor a liberális multikulturalizmus például a sokféleség hangsúlyosabb állami elismerését támogatja,[120] és bár nyelvezete gyengülni látszik, legalábbis Nyugat-Európában,[121] a multikulturalizmus normatív tételét érvényesítő politikákban ez nem feltétlenül tükröződik.[122]
[42] A domináns kulturális tényezők előnyben részesítését általában összeférhetőnek tartják az emberi jogok védelmére hivatott fórumok. Kifejezetten legitim cél például az államnyelv védelme,[123] bár fontos hozzátenni, hogy a gyakorlatban ez egyáltalán nem szükségképpen kellene, hogy a kisebbségi nyelvek háttérbe szorításával kapcsolódjon össze. Összetettebb a kép, ha a vallási szimbólumok hivatalos használatát nézzük. Az ezzel kapcsolatos gyakorlat országonként jelentősen eltér. Számos országban találunk a hivatalos szimbólumok, ->nemzeti jelképek között közvetlen vallási utalást - például a keresztet vagy a félholdat -, és az országot képviselő vezetők is gyakran bevett gyakorlatként vesznek részt kiemelten a domináns vallás rituáléin, estenként hivatalos eseményeket kifejezetten egy valláshoz kapcsolva (->az egyház és az állam viszonya). Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyik nagy figyelmet kapott ügyében először az Egyezménybe ütközőnek tartotta, majd - a végleges nagykamarai ítéletével - azzal összeegyeztethetőnek találta azt az olasz gyakorlatot, hogy az állami iskolában az osztályterem falán feszület lóg.[124]
[43] A magas szinten deklarált alkotmányos nemzetkép nem mindig esik közel a követett gyakorlathoz. A francia nemzetfelfogást az "etnikai"-val szembeállítva "polgári"-nak szokás tartani, de ez nem volt gátja annak, hogy Európa legkorlátozóbb szabályozását fogadják el a vallási üzenetet (is) hordozó ruházkodásra, alig burkolt muszlimellenes éllel.[125] Ugyanakkor ma széleskörben elismert a nemzetépítést túlélt kisebbségi nyelvek használata, amint az mind az oktatásban, mind az utcatáblákon látható például a breton vagy a provanszál esetében,[126] miközben formálisan az alkotmányos rendszer élesen elhatárolódik attól, hogy a kisebbségeket csoportként ismerje el.
[44] Az elismerés legmagasabb szintje, amikor egynél több nemzetet ismer el egy alkotmányos rendszer, egyenlő státuszban. Ehhez hasonló az a megoldás is, amikor az egyetlen elismert nemzet meghatározása olyan tágas, hogy az magában foglal több, elismerésre igényt tartó nemzeti csoportot. Az egyenlő státusz esetét követi az az eset, amikor az egy kiemelt nemzet mellett, esetleg azon belül, kifejezett elismerést kap egy vagy több nemzet(iség). Ilyen esetben, még ha az elismerés maga egyenlőséget is említ, azt beárnyékolja a tituláris nemzet fenntartott első helye, ahonnan engedményként oszthat helyet maga mellé.[127]
[45] Az elismerés legalacsonyabb szintje, ha ezt egy alkotmányos rendszer kifejezetten megtagadja, esetleg hallgat róla. A görög alkotmányt az "egylényegű és oszthatatlan Szentháromság nevében" fogadták el, nem ismeri a kisebbségi jogokat, az 1. cikk (3) bekezdése értelmében pedig "[m]inden hatalom a néptől származik, a Nép és a Nemzet javára áll fenn". Szempontunkból különösen fontos a 120. cikk (4) bekezdése, mely szerint az "[a]z alkotmány betartásának letéteményese a görögök hazafisága". Az ír alkotmány pedig az ír nacionalizmus tömör krédójával kezdődik, szinte tankönyvi módon mutatva a klasszikus nacionalizmus valamennyi fent említett vonását. Az 1. cikk az "ír nemzet ezennel kijelenti elidegeníthetetlen, sérthetetlen és szuverén jogát" deklarálja, lényegében az önrendelkezéssel összhangban, amelyeket "hagyományaival összhangban" gyakorol. A 2. cikk minden Írország területén született "veleszületett jog"-át rögzíti, hogy "az ír nemzet része legyen", külön mondatban egészítve ki ezt azokkal, akik ír állampolgárságot szerezve, majd hozzátéve, hogy az "ír nemzet ápolja a kapcsolatot azokkal a külföldön élő ír származásúakkal, akik osztják kulturális önazonosságát és örökségét". A 2. és 3. cikk utal az ír "szigetekre", illetve "az egységes Írország"-ra, "a sziget mindkét részé"-re, amely az ír területi igényeket békés, demokratikus úton érvényesítendő alkotmányos célként rögzíti (miszerint ez "az ír nemzet szilárd elhatározása").
[46] A polgári nemzetfelfogás a közjogi szférán kívülre igyekszik száműzni a sokféleség kérdését. Az európai (francia forradalmi) változata szerint az állam és a nemzet fogalma egymás szinonimái,[128] ennek az alkotmányjogi szókészletnek a kulcsfogalma a "nemzeti szuverenitás", jellegzetes területi formája pedig a központosított unitárius állam. E megközelítés klasszikus leírása a francia forradalom idejéből származik: "A zsidóknak mint nemzetnek semmit; a zsidóknak mint egyéneknek mindent. [...] Nem alkothatnak az államon belül politikai testületet vagy rendet; egyénileg kell polgároknak lenniük."[129] Theodore Roosevelt hasonló szellemben fogalmazott: "Örömmel fogadjuk a németet vagy az írt, aki amerikaivá válik. Semmi hasznát sem vesszük a németnek vagy az írnek, aki az is marad. Nem kívánunk német-amerikaiakat vagy ír-amerikaiakat, akik ebbéli minőségükben vesznek részt társadalmi vagy politikai életünkben; mi csak amerikaiakat akarunk, és ha azok, akkor nem törődünk vele, hogy őseik bennszülöttek, írek vagy németek voltak."[130] A polgári nemzetfelfogás mai napig domináns az Egyesült Államokban, ami nem jelenti azt, hogy ne kísérték volna a történetét durva rassz-alapú megkülönböztető politikák, a bevándorlási politikájában például explicit módon. A polgári, "színvak" felfogás egyik kritikája éppen arra mutat rá, hogy a formális egyenlőség felfogása sokszor képmutató módon a legnyilvánvalóbb diszkriminációt palástolja, és nem más, mint közjogi képmutatás.[131] A látszólagos semlegesség mögül lépten-nyomon kilóg a többségi preferenciák dominanciája,[132] elég az Egyesült Államok működését átható keresztény szimbolikára gondolni, vagy arra, hogy az Alkotmány eredeti formájában nemcsak az őslakosok különállását rögzítette (mai napig fennálló jogi megoldással),[133] hanem a rabszolgaság intézményét is.
[47] Szokás párhuzamot vonni az Egyesült Államok konföderációs majd föderációs története, illetve az európai integráció folyamata között. Az egyre szorosabb együttműködés, amelyet az Európai Unióról szóló szerződés 1. cikke közös célként rögzít, hagyományosan gyenge társadalomformáló hatással bír.[134] Ugyanakkor a jövőben a nyelvi sokféleség ellenére[135] lehetséges forgatókönyv, hogy létrejön a nemzetállamot összetartó politikai érzülethez hasonló kötelék, például európai alkotmányos patriotizmus,[136] ahogy Ernest Renan 1882-ben megfogalmazta:
A nemzetek nem örökkévalók. Elkezdődtek és véget is érnek majd. Igen valószínű, hogy átadják helyüket egy európai konföderációnak.[137]
Az európai identitás megerősödése leginkább a továbbra is elsődleges nemzeti identitások mellett képzelhető el,[138] hasonlóan a többnemzetiségű államok esetén jellemző nacionalizmushoz.[139] Az európai identitás ereje és természete most is régiónként eltérő, hiszen különböző nemzeti és nemzet alatti identitások árnyékában van jelen.[140] Az EU jogi keretei egyre hasonlóbbá válnak a politikai közösség nemzeti felfogásához,[141] különösen az uniós polgárság státusza olvasható ebbe az irányba tett lépésként,[142] amelyet erősíthetnek a tanulmányi és munkavállalói mobilitás vagy a vegyes házasságok,[143] szimbolikusan pedig megjelenhet az uniós jelképekben, mint a himnusz, a zászló, az egységes fizetőeszköz, útlevél, rendszámtábla stb. Az európaiság jobbára már része a tagállamok nemzeti identitásának,[144] ugyanakkor az uniós keretek jelenleg egyértelműen a nemzeti identitások elismerésének alapján állnak:
Az Unió tiszteletben tartja [...] [tagállamainak] nemzeti identitását.
A nemzetállam alatti szintű egységek kiemelt kezelése ma is jellemző, lásd például a Régiók Európai Bizottságának működését vagy a regionális egységekre szabott és a nemzeti határokon átnyúló kooperációt előnyben ösztönző támogatási formákat), ami összekapcsolódhat a kisebbségi nacionalizmusok támogatásával.[145] Az integráció mélyítése mellett számos érv mellett ma leginkább a globális versenyképesség erősítése jelenik meg.[146]
[48] Az európai nemzetfelfogásokat és alkotmányos megoldásokat tekintve tipikus a (korlátozott) elismerés a domináns nemzet(ek) mellett. A polgári nemzetfelfogáshoz képest a skála másik végén azok az alkotmányos megoldások találhatók, amelyek egyenlő státuszt biztosítanak különböző etnikumú csoportoknak,[147] akár akként, hogy magát a nemzetet határozza meg úgy, hogy az különböző etnikumú-nyelvű csoportokból áll (Svájc), akár úgy, hogy az államot kifejezetten több nemzet lakóhelyeként rögzíti (Belgium, Ciprus, Bosznia és Hercegovina), esetleg ezek mellett említve a kiemelt csoportokhoz nem tartozókat.
[49] A svájci felfogás szerint az állam mögött álló politikai közösség egy többetnikumú nemzet, amely az alkotmányos rendszert tekintve föderális berendezkedésben ölt testet (kantonok). A nyelvi, kulturális különbözőségek kifejezett elismerése és támogatása jellemzi (lásd az alkotmány 2. cikk (2) bekezdését, valamint 4. és 70. cikkét). A polgárok különböző etnikai csoportokhoz tartozhatnak (Svájc alkotmánya a "nyelvi közösség" kifejezést használja), és egyszerre van jelen a kötődés a szűkebb közösséghez és az szövetségi szinthez, a szövetségi szint elsőbbsége mellett,[148] melynek alapja a közös történelem és politikai értékek.[149] A kollektív jogokat elismerik, azonban ez elsősorban az elismert közösségekre érvényes (lásd különösen a svájci alkotmány 72. cikk (3) bekezdését: "Minaretek építése tilos"). Az etnikai hovatartozás közügy, a jogok teljességét a valamelyik nemzetalkotó etnikumhoz való tartozás jelenti.
[50] Amíg létezett a Szovjetunió, annak az alkotmánya - ebből a szempontból - hasonló felfogást képviselt, mint a svájci: "A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége az egész nép szocialista állama, mely az ország valamennyi nemzete és nemzetisége dolgozó népének [...] akaratát és érdekeit fejezi ki" (1977-es szovjet alkotmány 1. cikke).[150] Az ilyen alkotmányos konstrukciók instabillá válhatnak, hacsak nem régi történelmi tradíción alapulnak (mely a modern nemzetek megjelenése előttről ered),[151] amint azt a Szovjetunió mellett Jugoszlávia példája is mutatja.[152]
[51] Kanada esetében a Legfelső Bíróság Québec kapcsán kimondta, hogy az elszakadás olyan jog, melyet Kanada többi része nem érvényteleníthet, ha Québec az elszakadás részleteiről jóhiszeműen folytat tárgyalásokat.[153] Kanadában a multikulturalizmus a hivatalos politika része, és az alkotmányos nemzetkép elsősorban a francia kanadai nacionalista törekvésekre és a bevándorló csoportokra adott válasz, az őslakosok elismerésével kiegészítve.[154]
[52] Belgiumban az állam mögött döntően két egyenlő (és egyenlőségére kínosan ügyelő) etnikai nemzet áll: a flamandok és a vallonok. Ezek az államalkotó nemzetek jelentik az elsődleges politikai közösségeket; a többnemzetiségű állam csupán másodlagos politikai közösség. Ennek intézményi tükörképe a két párhuzamos föderatív rendszer, amely "közösségeket" és "régiókat" hoz létre, mindkettőt területi alapon. A képet bonyolítja a főváros, Brüsszel státusza, továbbá a német közösség hasonló csoportos elismerése. Belgium jogi és nem kulturális közösség, melynek démoszát csak az alkotmány konstituálja.[155] A "nemzet" kifejezést a szövetségi szint számára tartják fenn, és az alkotmány 33. cikke azt is kimondja, hogy "[m]inden hatalom a nemzetből ered". A konkrét alkotmányos és törvényi szintű részletszabályok azonban szinte teljes egészében az egységek szerinti felosztást követik, a csoporthovatartozás közügy, a jogok teljességét a valamelyik államalkotó nemzethez tartozás jelenti, a (belga) szövetségi szint inkább az együttműködést lehetővé tevő héj.[156] A csoportos akaratképzéshez kapcsolódó kölcsönös bizalmatlanság alkotmányos tükre a számos ponton érvényesülő vétójog. A merev felosztáson alapuló rendszer segíti a közös kereteket tovább feszítő politikai folyamatokat, egyrészt a politikai folyamatok etnikai csatornázásával, másrészt számos tartalmi következményben. A honosítás a 2012-es reformig nyelvtudást sem írt elő, túlzásnak tartva a többnyelvűség elvárását, ugyanakkor nem kívánva előnyben részesíteni egyik nyelvet sem, ugyanakkor az ügyben eljáró törvényhozás széles diszkréciójával élve azonban korábban is érvényesített nyelvi kritériumokat.[157]
[53] Az 1960-as ciprusi alkotmány a kettéosztottság egész szélsőséges foglalatát adja,[158] a görög és a török közösséget olyannyira alapvető egységként kezelve, hogy az egyik közösséghez sem tartozóknak is kötelező döntenie, melyik közösséghez csatlakozik [2. cikk (3) bekezdés]. Hasonlóan konfliktushoz és etnikailag keretezett különálláshoz kapcsolódik Bosznia és Hercegovina alkotmánya, amelyet formailag a Daytoni Egyezmény mellékleteként fogadtak el. Az alkotmány a három államalkotó (bosnyák, horvát, szerb) néphez tartozáshoz köti a passzív választójogot két intézmény, a háromtagú elnökség és a felsőház ("Népek Háza") esetén. Egy roma és egy zsidó kérelmező beadványa kapcsán eljárva az Emberi Jogok Európai Bírósága ezt a nemzetiségi megkülönböztetést diszkriminatívnak találta.[159]
[54] Az egyenlő státuszhoz képest alacsonyabb szintű, de még mindig erős formája az elismerésnek, amikor nem egyszerűen az ország lakóinak különbözőségét nem egyszerűen az egyének szintjén ismeri el az alkotmányos rend, hanem a domináns nemzet mellett kollektív alkotmányos elismést kapnak más csoportok is. Vannak érvek, melyek szerint bizonyos esetekben a kisebbségek külön jogi kategóriába sorolása és számukra speciális jogok biztosítása csak élesebbé teszi a határt köztük és a többség között, vagy csak erősíti társadalmi leszakadásukat azáltal, hogy negatív reakciókat vált ki a társadalom többi részéből,[160] és a kisebbségek kollektív jogainak gondolata ma is szakmai és politikai viták tárgya.[161] A második világháború után a legtöbb ország felismerte, hogy homogén nemzetállam csakis barbár eszközökkel hozható létre,[162] ugyanakkor ezek az alkotmányok továbbra is elismerik valamelyik etnikai közösség dominanciáját.[163]
[55] A tolerancia és a kisebbségvédelem (akár kollektív jogok révén) a legtöbb európai állam alkotmányos felfogásában tompítja a nemzeti elv érvényesülését (például Ausztria, Dánia, Lengyelország, Olaszország, Németország).[164] Ezen a módon mindenki megőrizheti saját etnikai identitását anélkül, hogy mások jogait sértené, részben emberi jogi megfontolások alapján, figyelembe véve, hogy a más etnikumhoz tartozó polgároknak is otthon kell tudniuk érezni magukat, és hogy joguk van egyszerre különbözni és a nép részének maradni, vagyis sem az asszimiláció, sem a kirekesztés nem lehetséges.[165] Van olyan elmélet, amely az uralkodó nemzetelvű logikával igazolja a kisebbségi jogok nemzetközi védelmét: azok a kisebbségek, akik olyan államban élnek, amely a fenti értelemben kiemelt szerepet szán egy domináns csoportnak, szükségképpen hátrányban vannak, amelyet a kisebbségi jogok hivatottak (valamelyest) ellensúlyozni.[166] A nemzeti elv fényében értelmezett önrendelkezési jog szelektív alkalmazásának vesztesei azok a csoportok, amelyek törekednek különállásuk fenntartására, akár önálló államiságra vagy széleskörű autonómiára, azonban ezt a fennálló rend nem ismeri el. A nemzetközi szinten elismert kisebbségi jogok az a minimum, amelyet a nem kiemelt nemzetiséghez tartozókkal szemben tiszteletben kell tartania egy részrehajló nemzeti államnak is.
[56] Az Egyesült Királyság és a brit nemzet az angol, a skót, a walesi és az ír etnikumból áll - ezt fejezi ki a nemzeti lobogó, az Union Jack is, mely egyesíti Skócia, Írország és Anglia történelmi zászlóit -, ugyanakkor van egy egyértelműen domináns etnikai közösség külön politikai intézmények nélkül, az angolok.[167] A brit jogi terminológia szerint az őshonos nem angol etnikai közösségeket "nemzeteknek" tekintik, saját történeti és területi jellegzetességekkel,[168] a devolúciót követően erősen intézményesült formában a belső alkotmányjog alapján. A devolúció erős (etnikai alapú) decentralizációt jelent, az ország formális szövetségi állammá alakítása nélkül. A központi hatalom azonban maga is szerződéses természetű, hiszen Anglia és Skócia 1707-es uniós szerződésén alapul.[169] Ezt a felfogást jelzi az is, hogy Skócia jogszerűen rendezett népszavazást a függetlenségről, amelyen (még a Brexit előtt) 45-55% arányban utasították el a választók a különválást.
[57] A spanyol alkotmány szövege láthatólag nyitva hagyja az etnikai felfogás kérdését (amennyiben szándékosan többféleképpen értelmezhető),[170] a spanyol alkotmánybíróság pedig a többnemzetiségű nemzet megközelítését látszik támogatni, melynek értelmében a spanyol nemzetet a baszkok, katalánok, kasztíliaiak és a többiek együtt alkotják.[171] A bíróság Katalónia "katalán nemzet"-re hivatkozó törvényét vizsgálva megerősítette, hogy Spanyolországban csak egyetlen nemzet van (s ez a szuverenitás hordozója), melyet azonban különböző etnikumok ("nemzetiségek") alkotnak.[172] A valóság azonban az, hogy az állami szint etnikai szempontból korántsem semleges, hanem nyelvét és jelképeit tekintve is döntően kasztíliai.
[58] Franciaország alkotmányos nemzetfelfogását jól jelzi az Alkotmánytanács 1991-es döntése Korzika statútumáról, melyben a testület megerősítette, hogy Franciaországban csak egyetlen "nép" létezhet, s ezért a statútum nem beszélhet "korzikai népről".[173] A pluralizmust a köztársaság egységét fenyegető veszélynek tekintik, s gyakran alkalmazzák az egyenlőség fogalmát az egység megőrzése érdekében.[174] Az etnikai különbségeket így a magánszférába utalják.[175] Ezzel együtt a gyakorlatban a fennmaradt kisebbségi nyelvek (mint az elzászi vagy a breton) használata és iskolai oktatása államilag támogatott. A francia alkotmány 2008-as módosítása nyomán a 75. cikk (1) bekezdése szerint "a regionális nyelvek Franciaország örökségéhez tartoznak". A "laicité" elvét képviselő francia alkotmányos felfogás ugyanakkor a szokásosnál is szűkebb teret ad, különösen a közszférában, a vallásnak, vallási jelképeknek (lásd különösen a "manifeszt vallási jelképek", leginkább a muszlim fejkendőviselés tilalmát).
[59] A román alkotmány 1. cikk (1) bekezdése szerint "Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam". A 3. cikk (4) bekezdése hasonló nacionalista tónusban rendelkezik arról, hogy "[a] román állam területére idegen népességek nem telepíthetők vagy kolonizálhatók" (ez manapság kevéssé valószínű), a 4. cikk (1) bekezdése pedig kimondja, hogy "[a]z állam alapja a román nép egysége". A 7. cikkben megtaláljuk továbbá az (etnikailag) románok külföldi védelmének elvét. Mindezek a klasszikus etnikai nacionalizmus retorikailag erős változatát képviselik,[176] ugyanakkor az alkotmányban a kisebbségvédelem kifinomult rendszere is megtalálható [4. cikk (2) bekezdés, 6. cikk, 32. cikk (3) bekezdés, 59. cikk és 127. cikk (2) bekezdés].
[60] A szlovák alkotmány preambuluma kifejezi "a Szlovák Köztársaság etnonemzeti ideológiai alapját":
Mi, a szlovák nemzet, emlékezvén őseink politikai és kulturális hagyatékára, valamint a nemzeti létért és saját államiságért folytatott harcának sok száz éves tapasztalataira, a cirilli-metódi szellemi örökség és a nagy morva történelmi hagyaték szellemében, a nemzetek természet adta önrendelkezési jogából kiindulva, együtt a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival, a más demokratikus államokkal való tartós és békés együttműködés érdekében, a demokratikus kormányzási forma, a szabad élet garanciái, a szellemi kultúra fejlődése és a gazdasági prosperitás feltételei megteremtésére törekedve, mi tehát, a Szlovák Köztársaság polgárai képviselőink közvetítésével határozatot hoztunk az alábbi alkotmányról.[177]
[61] Az alkotmány látszólag elismeri ez etnikai kisebbségeket, de ők csak egyénileg részei a szlovák nemzetnek.[178] Smooha szerint ez annyit jelent, hogy "[a]z alkotmány preambuluma szerint a szlovák nemzetiségűek és a többi polgár is etnikai nemzetállamként kell hogy építse Szlovákiát, a szlovák nemzetiségűek javára".[179] Az alkotmány más rendelkezései viszont biztosítják a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó állampolgárok jogait (különösen a nyelvi jogokat), a 34. cikk (3) bekezdésében szereplő fontos korlátozással, mely szerint
[a] nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok ezen alkotmányban lefektetett jogai nem vezethetnek a Szlovák Köztársaság területi egységének és szuverenitásának veszélyeztetéséhez és a többi lakosság diszkriminációjához.
[62] Hasonló megoldást választ a horvát alkotmány preambuluma ("a Horvát Köztársaság a horvát nemzet nemzetállamaként, valamint az őshonos nemzeti kisebbségek tagjainak államaként jött létre").[180] Az alkotmány további részei (különösen a 15. cikk) itt is nagyobb nyitottságot mutatnak a kollektív jogok iránt, mint a preambulum.
[63] Az 1997-es lengyel alkotmány preambuluma a polgárok összességével azonosítja a "nemzetet" (polgári nemzet: "Mi, a lengyel nemzet - a Köztársaság valamennyi polgára") mint a szuverenitás alanyát (4. cikk).[181] Azonban a 6. cikk inkább kulturális egységként szól a nemzetről: a kulturális javak "a nemzet azonosságának, folytonosságának és fejlődésének forrásai", és a "nemzeti kulturális örökséget" is említi, az 52. cikk (5) bekezdése pedig kimondja, hogy a lengyel származású személyeknek (akik nem szükségképpen állampolgárok) joguk van Lengyelországban letelepedni. A 35. cikk ezen felül szavatolja a kisebbségek kollektív jogait. Maga a preambulum egy kompromisszumos formulát tartalmaz, amely egyszerre utal a nemzet etnikai-vallási (katolikus lengyel) kulturális fogalmára, amikor azt mondja, hogy "kultúránk gyökere a nemzet keresztény öröksége", és hangsúlyoz olyan polgári elemeket, mint az "egyetemes emberi értékek", vagy amikor úgy említi a polgárokat, mint "akik hisznek Istenben, mint az igazság, a jóság és szépség forrásában, valamint akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket".[182]
[64] A magyar Alaptörvény preambuluma a régióból ismert egyensúlyozással ismeri el, hogy
• "a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők", és
• egyúttal rendeli védeni "a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját".
A kettősség korábban is jelen volt, és az Alaptörvény elfogadása tovább erősítette ezt. Az Alaptörvény elsősorban abban különbözik a korábbi Alkotmánytól, hogy retorikája erősebben hangsúlyozza a magyar etnikum jelentőségét, például a D) cikk az előző alkotmánynál részletesebben írja le az államnak a határon túli magyarokért viselt felelősségét.[183] Minthogy sok magyar etnikumú ember él a határokon túl, az etnikai fogalom alkalmasabbnak látszik arra, hogy fenntartsák kapcsolatukat az anyaországgal, arra viszont, hogy a Magyarországon élő etnikai kisebbségeket is magába foglalja, egy polgári vagy a hagyományos európai felfogás tűnik jobbnak. A fogalmi feszültséget erősíti, hogy a preambulum megfogalmazásából egyértelmű: a szöveg a többségi nemzet nevében beszél ("egyedülálló nyelvünk", "velünk élő nemzetiségek"), vagyis ez a szűkebbre szabott nemzet a politikai rend forrása. Ez feszültségben áll az alkotmányok integratív funkciójával, amely megkívánja, hogy a szöveget lehetőség szerint minden állampolgár (vagyis a nemzetiségek) is a magáénak érezze.[184]
[65] Az Alaptörvény a korábbi szabályokhoz hasonlóan hangsúlyt helyez a Magyarországon élő nemzeti kisebbségek kollektív jogaira, és a Magyarországon élő etnikai/nemzeti kisebbségekre vonatkozó tényleges szabályok igazodnak a bevett európai megoldáshoz, melyben a domináns többségi etnikum elismeri az nemzeti kisebbségeket, melyek különleges alkotmányjogi jogállással rendelkeznek (kedvezményes parlamenti képviselet, autonómia, nyelvi jogok).■
[1] Margaret CANOVAN: Nationhood and Political Theory, Cheltenham, Edward Elgar, 1996, 44, 46.
[2] A szócikk 3.1. pontja Jakab András munkája és sokban épít a következő fejezetre, JAKAB András: "Alkotmánybeli nemzetfelfogások és Európa vegyes etnikumú társadalmai" in JAKAB András: Az európai alkotmányjog nyelve, Budapest, NKE, 2016, 201-275. A szócikk többi részét Körtvélyesi Zsolt írta.
[3] Lásd a két dokumentum (a rendelkezés értelmét nem befolyásoló apróbb magyar fordítási eltéréstől eltekintve) szó szerint egyező első cikkeit: Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 1. cikk; Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 1. cikk.
[4] A Badinter Bizottság véleményei Jugoszlávia felbomlása kapcsán elismerni látszanak a föderális egységek egyoldalú elszakadáshoz való jogát, azonban ennek a megközelítésnek a nemzetközi jogi státusza kifejezetten vitatott. Sőt, sokan ezt a szemléletet hibáztatják, hogy az etnikai feszültségek megoldásában egyébként kívánatos föderális megoldások népszerűsége csökkent, tekintve, hogy ezzel a bírált értelmezés szerint egyúttal az állam esetleges felbomlását is vállalnák. Lásd pélául Marc WELLER: "Settling Self-determination Conflicts: Recent Developments" European Journal of International Law, 2009/1, 159-160.
[5] Malcolm N. SHAW: "The heritage of states: The principle of uti possidetis juris today" British Yearbook of International Law, 1997, 75-154.
[6] A morális felfogásokról kritikus áttekintést ad: Amandine CATALA: "Remedial Theories of Secession and Territorial Justification" Journal of Social Philosophy, 2013/1, 74-94. Buchanan az ellenállási jogok körében, a forradalom, a polgári engedetlenség és az emigráció mellett helyezi el az elszakadás (korlátok között érvényes) jogát: Allen BUCHANAN: "Toward a Theory of Secession" Ethicsm, 1991/2, 322-342.
[7] Daniel H. MEESTER: "The International Court of Justice's Kosovo Case: Assessing the Current State of International Legal Opinion on Remedial Secession" Canadian Yearbook of International Law / Annuaire canadien de droit international, 2010, 215-254.
[8] Accordance with international law of the unilateral declaration of independence in respect of Kosovo, Advisory opinion, ICGJ 423 (ICJ 2010), 22nd July 2010, International Court of Justice [ICJ].
[9] Hurst HANNUM: "The Advisory Opinion on Kosovo: An Opportunity Lost, or a Poisoned Chalice Refused?" Leiden Journal of International Law, 2011/1, 155-161.
[10] Donald L. HOROWITZ: "The Cracked Foundations of the Right to Secede" Journal of Democracy, 2003/2, 5-17.
[11] ENSZ Nyilatkozat az őslakos népek jogairól. United Nations Declaration on the Rights of Indigenous Peoples: resolution, 2 October 2007, A/RES/61/295. Magyarul: "Az Egyesült Nemzetek nyilatkozata az őslakos népek jogairól" [ford. TÓTH Norbert] Pro Minoritate, 2009/ősz, 119-131. Az előzményekről magyarul például: KÖRTVÉLYESI Zsolt: "Az őslakos népek jogai" Pro Minoritate, 2009/ősz, 10-30, benne a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) tárgyban született két egyezménye: az 1969-es 107. sz. egyezmény és az annak elavult megközelítését leváltó 1989-es 169. sz. egyezmény.
[12] Az Egyesült Nemzetek nyilatkozata az őslakos népek jogairól, 3-4. cikk.
[13] Az Ember és Népek Jogainak Afrikai Chartája, 19-24. cikk.
[14] Emory WASHBURN: Can a State Secede? Sovereignty in Its Bearing Upon Secession and State Rights, Cambridge, Dakin and Metcalf, 1865.
[15] A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya, 1936, 17. cikk (az 1977-es alkotmányban a 72. cikk): "minden szövetséges köztársaság megőrzi a SZSZKSZ-ből való szabad kiválás jogát".
[16] Etiópia Szövetségi Demokratikus Köztársaság Alkotmánya, 1994, 39. cikk. Etiópiában minden "nemzet, nemzetiség és nép" megkapta az önrendelkezés jogát, beleértve az elszakadás jogát.
[17] Edward MCWHINNEY: "The Constitutional Patriation Project, 1980-82" American Journal of Comparative Law, 1984/2, 241-267.
[18] A visszavonás kérdéséről elméleti igénnyel lásd például John FINNIS: "Revolutions and Continuity of Law" in John FINNIS: Philosophy of Law: Collected Essays, IV., New York, Oxford University Press, 2011, 414-421.
[19] Eric HOBSBAWM: Nations and Nationalism since 1780, Cambridge, Cambridge University Press, 2 1992, 10; Eugen LEMBERG: Nationalismus, II., Reinbek bei Hamburg, Rowohlt, 1964, 250.
[20] Ernest GELLNER: Nations and Nationalism, Oxford, Blackwell, 2 2006, 1. A "nacionalizmus" kifejezés először Herder egy 1774-ben írott szövegében jelent meg. Lásd Isaiah BERLIN: Vico and Herder, London, Hogarth, 1976, 181.
[21] Michael HECHTER: Containing Nationalism, Oxford, Oxford University Press, 2000, 7.
[22] Craig CALHOUN: Nationalism, Buckingham, Open University Press 1997, 9; Craig CALHOUN: "Nationalism and Ethnicity" Annual Review of Sociology, 1993, 211-239, különösen 229.
[23] Brian VICK: "Language and Nation" in Timothy BAYCROFT - Mark HEWITSON (szerk.): What is a Nation? Europe 1789-1914, Oxford, Oxford University Press, 2006, 155-170, 169-170.
[24] TIMON Ákos: A Szent Korona elmélete és a koronázás, Budapest, Stephaneum, 1920, 4, 35, hivatkozza: SZENTE Zoltán: "A historizáló alkotmányozás problémái - a történeti alkotmány és a Szent Korona az új Alaptörvényben" Közjogi Szemle, 2011/3, 1-13.
[25] Hans ROTHFELS: "Die Nationalidee in westlicher und östlicher Sicht" in Hans ROTHFELS et al. (szerk.): Osteuropa und der deutsche Osten, Köln, Rudolf Müller, 1956, 7-18.
[26] Rogers BRUBAKER: Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe, Cambridge, Cambridge University Press 1996, 10.
[27] John BREUILLY: "Introduction" in GELLNER (20. j.) xv, xx.
[28] John BREUILLY: Nationalism and the State, Manchester, Manchester University Press, 2 1993, 397.
[29] Benedict ANDERSON: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London, New York, Verso, 2 2006, 7.
[30] GELLNER (20. j.) 2, 6. Ahogy az árnyék (vagy fül, vagy orr) nélküli ember, úgy a nemzet nélküli ember is anomália.
[31] Michael BILLIG: Banal Nationalism, London, Sage 1995, 78-79.
[32] Lásd például az Országgyűlés elnökének beszédét: "ez Magyarország történelmében az első képviselőház, amelyik az általános, titkos és egyenlő választójog alapján az egész nemzetet képviseli". Kövér László köszöntő beszéde az Országgyűlés alakuló ülésén, 2014. május 6.
[33] PAPP Z. Attila: "Kisebbségi identitáskonstrukciók a kettős magyar állampolgárság által" Regio, 2014/1, 21.
[34] Lowell BARRINGTON: "A New Look at Region, Language, Ethnicity and Civic National Identity in Ukraine" Europe-Asia Studies, 2022/3, 360-381.
[35] Ashutosh VARSHNEY: "India's Watershed Vote: Hindu Nationalism in Power?" Journal of Democracy, 2014/4, 34-45.
[36] Vlasta JALUŠIČ - Jasminka DEDIĆ: "(The) Erasure-mass human rights violation and denial of responsibility: The case of independent Slovenia" Human Rights Review, 2008/1, 93-108.
[37] Magdalena SOLSKA: "Citizenship, collective identity and the international impact on integration policy in Estonia, Latvia and Lithuania" in David LANE (szerk.): Elites and Identities in Post-Soviet Space, London, Routledge, 2013, 165-184.
[38] Jessica PARRA: "Stateless Roma in the European Union: Reconciling the doctrine of sovereignty concerning nationality laws with international agreements to reduce and avoid statelessness" Fordham International Law Journal, 2011/6, 1666-1694.
[39] David MILLER: On Nationality, Oxford, Clarendon Press 1995, 98.
[40] Ernesto LACLAU: "Populism: What's in a Name?" in Francisco PANIZZA (szerk.): Populism and the Mirror of Democracy, London, New York, Verso, 2005, 32-49.
[41] Bill KISSANE - Nick SITTER: "National identity and constitutionalism in Europe" Nations and Nationalism, 2010, 1-5, 2.
[42] Martin LOUGHLIN: The Idea of Public Law, Oxford, Oxford University Press, 2004.
[43] Yael TAMIR: Liberal Nationalism, Princeton, Princeton University Press, 1993,
[44] "A birodalmi zsarnokság ellen az egyetlen biztosíték." Anthony D. SMITH: Nations and Nationalism in a Global Era, Cambridge, Polity Press 1995, 155.
[45] "A nacionalizmus jó magaviseletre ösztönöz. [...] a nacionalizmus olyan, mint az emberi test. Néha egészséges, olykor viszont megbetegedhet, belázasodik, és betegesen viselkedik. De a normális testhőmérséklet nem 41 fok Celsius, hanem 36,5 fok." "I like Nationalism's Utopian Elements" - Lorenz KHAZALEH interjúja Benedict ANDERSONnal, 2005. Hasonló nézetet képvisel Carlton J. H. HAYES: Essays on Nationalism, New York, Macmillan, 1926, 245-275.
[46] GELLNER (20. j.); ANDERSON (29. j.).
[47] Adrian HASTINGS: The Construction of Nationhood, Ethnicity, Religion and Nationalism, Cambridge, Cambridge University Press, 1997.
[48] A Warwick-vita: Editorial: "The nation: real or imagined? The Warwick Debates on Nationalism" Nations and Nationalism, 1996/3, 357; Anthony D. SMITH: "Nations and their pasts" Nations and Nationalism, 1996/3, 358-365; Ernest GELLNER: "Ernest Gellner's reply: »Do nations have navels?«" Nations and Nationalism, 1996/3, 366-370; Anthony D. SMITH: "Memory and modernity: reflections on Ernest Gellner's theory of nationalism" Nations and Nationalism, 1996/3, 371-388.
[49] GELLNER (20. j.).
[50] ANDERSON (29. j.).
[51] GELLNER (20. j.); ANDERSON (46. j.) 48.
[52] Eric HOBSBAWM: "Mass-Producing Traditions: Europe, 1870-1914" in Eric HOBSBAWM - Terence RANGER (szerk.): The Invention of Tradition, Cambridge, Cambridge University Press, 1983, 269.
[53] A nemzeti zászlók tiszteletének szélsőséges formája tapasztalható a mai napig az Egyesült Államokban, ahol ez mindennapos gyakorlat az 1880-as évek óta. Lásd Raymond FIRTH: Symbols, Public and Private, London, Allen & Unwin, 1973, 358-359.
[54] GELLNER (20. j.) 135; HOBSBAWM (52. j.) 263, 264, 273, 278.
[55] HOBSBAWM (19. j.) 72; Carlton J. H. HAYES, Nationalism: A Religion, Macmillan 1960, 164-168.
[56] Rogers BRUBAKER: "Religion and nationalism" Nations and Nationalism, 2012/1, 3.
[57] Arthur SCHLESINGER: "Nationalism in the Modern World" in Michael PALUMBO - William Oswald SHANAHAN (szerk.): Nationalism: Essays in Honour of Louis L. Snyder, Westport, Greenwood, 1981, ix.
[58] ANDERSON (29. j.) 11.
[59] ANDERSON (29. j.) 9-10.
[60] Bruce KAPFERER: "Nationalist Ideology and Comparative Anthropology" Ethnos, 1989/3-4, 161-199.
[61] Pierre L. VAN DEN BERGHE: "Sociobiological Theory of Nationalism" in Athena S. LEOUSSI (szerk.): Encyclopaedia of Nationalism, London, Transaction, 2001, 274; Umut ÖZKIRIMLI: Theories of Nationalism, Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2 2010, 62. Az etnikai csoportokról mint kulturális csoportokról, szembeállítva a biológiaiakkal lásd Fredrik BARTH: Ethnic Groups and Boundaries, Boston, Little, Brown and Co., 1969.
[62] Robert N. BELLAH: The Broken Covenant, Seabury, 1975, 2.
[63] Renan szerint bizonyos eseményekről el kell feledkezni, másokat ki kell találni. Ernest RENAN: "What is a nation? (1882)" in Homi K. BHABHA (szerk.): Nation and Narration, London, Routledge, 1990, 11.
[64] GELLNER (20. j.); ANDERSON (29. j.) 43, 45.
[65] RENAN (63. j.) 12.
[66] Sinisa MALESEVIC: Identity as Ideology, Basingstoke, New York, Palgrave Macmillan, 2006.
[67] HOBSBAWM (19. j.) 267, Massimo d'Azegliót idézve (1861). A mondat valójában Ferdinando Martinitől (1896) származik, lásd David LAVEN: "Italy" in Timothy BAYCROFT - Mark HEWITSON (szerk.): What is a Nation? Europe 1789-1914, Oxford, Oxford University Press, 2006, 256, további hivatkozásokkal.
[68] Ernest RENAN: "Qu'est-ce qu'une nation? (Conférence prononcée le 11 mars 1882 á la Sorbonne)" in Philippe FOREST (szerk.): Qu'est-ce qu'une nation ? Littérature et identité nationale de 1871 á 1914. Texte intégral de Ernest Renan, Paris, Pierre Bordas et fils, 1991, 12-48.
[69] Hugh SETON-WATSON: Nations and States, London, Methuen 1977, 5.
[70] Ulrich SCHEUNER: "Nationalstaatsprinzip und Staatenordnung" in Theodor SCHIEDER (szerk.): Staatsgründungen und Nationalitätsprinzip, München, Oldenbourg, 1974, 17. Lásd még a "nemzetről" mint földrajzi kategóriáról HOBSBAWM (19. j.) 14-17.
[71] Amikor Adam Smith a nemzetek gazdagságáról beszélt, azon "társadalmat" vagy "államot" értett, lásd Aira KEMILÄINEN: Nationalism, Jyväskylä, Kustantajat, 1964, 48-49. A római natio szó használatáról, jobbára a gens ("barbár nép") értelmében, szembeállítva a populus-szal ("a római polgárok"), lásd Reinhart KOSELLECK et al.: "Volk, Nation, Nationalismus, Masse" in Otto BRUNNER et al. (szerk.): Geschichtliche Grundbegriffe, 7., Stuttgart, Klett-Cotta, 2004, 141-431, 168-170.
[72] KOSELLECK (71. j.) 231-233.
[73] Jenő SZŰCS: Nation und Geschichte, Budapest, Corvina, 1981, 84-85. A Luther által a XVI. században használt deutsche Nation kifejezés szintén csak a nemesekre vonatkozott. Lásd KOSELLECK (71. j.) 231-235. A modern nemzetekről mint a középkori (lengyel) natió-nál "etnikailag szűk[ebb]", de "társadalmilag mély[ebb]" jelenségről lásd Rogers BRUBAKER: Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe, Cambridge, Cambridge University Press, 1996, 84-86.
[74] MISKOLCZY Ambrus: "A »hungarus alternatíva«: példák és ellenpéldák (Fejes Jánostól Rumy Károly Györgyig)" Regio, 2009/2, 3-45; MISKOLCZY Ambrus: "A »hungarus-tudat« a polgári-nemzeti átalakulás sodrában" Magyar Kisebbség, 2012/3-4, 163-204.
[75] MISKOLCZY 2012 (74. j.) 166.
[76] Péter HANÁK: "Die Volksmeinung während des letzten Kriegsjahres in Österreich-Ungarn" in Richard Georg PLASCHKA - Karlheinz MACK (szerk.): Die Auflösung des Habsburgerreiches: Zusammenbruch und Neuorientierung im Donauraum, Münich, Oldenbourg, 1970, 58-66, összefoglalóan ismerteti: HOBSBAWM (19. j.) 127-129.
[77] A szkeptikus olvasat összefoglalása magyarul: KOVÁCS M. Mária: "A nemzeti önrendelkezés csapdája" Rubicon, 1997/2, 20-23.
[78] John Stuart MILL: Considerations on Representative Government, Buffalo, N.Y., Prometheus Books, 1991 [1861].
[79] HOBSBAWM (19. j.) 80-82.
[80] Patrick J. GEARY: The Myth of Nations. The Medieval Origins of Europe, Princeton, Princeton University Press, 2002, 16; Monika BAÁR: Historians and Nationalism, Oxford, Oxford University Press, 2010, 167-194.
[81] Eric HOBSBAWM: "Ethnicity and Nationalism in Europe Today" in Gopal BALAKRISHNAN (szerk.): Mapping the Nation, London, Verso, 1996, 255-266.
[82] ANDERSON (29. j.) 178; Anne-Marie THIESSE: La création des identités nationales, Paris, Seuil, 2001, 204-210. Ugyanerről Skócia esetében lásd J. Magnus FLADMARK (szerk.): Heritage and Museums: Shaping National Identity, Shaftesbury, Donhead, 2000. Archeológia és nacionalizmus kapcsolatáról lásd Margarita DÍAZ-ANDREU - Timothy C. CHAMPION: Nationalism and Archaeology in Europe, London, UCL Press, 1996; Philip L. KOHL - Clare P. FAWCETT (szerk.): Nationalism, Politics and the Practice of Archaeology?, Cambridge, Cambridge, University Press 1995.
[83] ANDERSON (29. j.) 175.
[84] Maurice ROCHE: "Nations, Mega-events and International Culture" in Gerard DELANTY - Krishan KUMAR (szerk.): The SAGE Handbook of Nations and Nationalism, London e. a., Sage, 2006, 260-272.
[85] HOBSBAWM (19. j.) 132. Nacionalizmus és labdarúgás kapcsolatáról lásd Vic DUKE - Liz CROLLEY: Football, Nationality and the State, Harlow, Longman, 1996.
[86] HOBSBAWM (19. j.) 33.
[87] Josep R. LLOBERA: The God of Modernity. The Development of Nationalism in Western Europe, Oxford, Berg, 1994, 200.
[88] "A nemzetállam és a demokrácia a francia forradalom ikergyermekei. Kulturális szempontból mindkettő a nacionalizmus árnyékában növekedett." Jürgen HABERMAS: "Citizenship and National Identity: Some Reflections on the Future of Europe" in Ronald BEINER (szerk.): Theorizing Citizenship, New York, State University of New York Press, 1995, 255-282, 257. Hasonlóan Montserrat GUIBERNAU: Nationalisms. The Nation-State and Nationalism in the Twentieth Century, London, Polity, 1996, 3. Számos XIX. századi liberális szemében a "nemzetállam" "demokratikus államot" jelentett. Lásd Lothar GALL: "Liberalismus und Nationalstaat. Der deutsche Liberalismus und die Reichsgründung" in Helmut BERDING et al. (szerk.): Vom Staat des Ancien régime zum modernen Parteienstaat. Festschrift für Theodor Schieder, Wien, München, Oldenbourg, 1978, 287-300, 287-291.
[89] Eugen WEBER: Peasants into Frenchmen, Stanford, Stanford University Press, 1976, 313. A Dreyfus-ügy és Pétain Francia Állama (État Français) is illeszkedik ehhez a felfogáshoz, hiszen történelmi elődjének nem a francia forradalmat, hanem a középkori katolikus francia monarchiát tekintette.
[90] Tullio DE MAURO: Storia linguistica dell'Italia unita, Bari, Laterza, 1970, 43; Arrigo CASTELLANI: "Quanti erano gl'italofoni nel 1861?" Studi linguistici italiani, 1982, 3-26.
[91] Michael MANN: "The Emergence of Modern European Nationalism" in John HALL - Ian JARVIE (szerk.): The Social Philosophy of Ernest Gellner, Amsterdam, Atlanta, Rodopi, 1996, 147-170; Charles TILLY: "States and Nationalism in Europe 1492-1992" in John L. COMAROFF - Paul C. STERN (szerk.): Perspectives on Nationalism and War, Amsterdam, Gordon and Breach, 1995, 187-204.
[92] HOBSBAWM (19. j.) 52.
[93] ANDERSON (29. j.) 44.
[94] BILLIG (31. j.) 16-17, 55, 99-101, 106-109.
[95] Michael JEISMANN: "Nation, Identity, and Ethnicity" in Timothy BAYCROFT - Mark HEWITSON (szerk.): What is a Nation? Europe 1789-1914, Oxford, Oxford, University Press, 2006, 25.
[96] Lásd az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlésének ajánlását: Recommendation 1735 (2006) on the concept of "nation", elfogadva 2006. január 26-án (7. ülés), 3. bekezdés.
[97] A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 6. § (3) bekezdése.
[98] Az ilyen szabályok EU-jogi és nemzetközi jogi kérdéseiről lásd Peter HILPOLD - Christoph PERATHONER: Die Schutzfunktion des Mutterstaates im Minderheitenrecht (the "kin-state"). Eine völkerrechtliche und europarechtliche Untersuchung unter besonderer Berücksichtigung der Schutzfunktion Österreichs gegenüber der deutsch- und ladinischsprachigen Volksgruppe in Südtirol sowie der Diskussion um das ungarische Statusgesetz, Wien, Neuer Wissenschaftlicher Verlag, 2006.
[99] Szabolcs POGONYI et al.: "The Politics of External Kin-State Citizenship in East Central Europe" EUDO Citizenship Observatory, 2010, 2-3.; Sara Wallace GOODMAN: "Naturalisation Policies in Europe" EUDO Citizenship Observatory, 2010, 13-18.
[100] BVerfGE 36, 1, 16skk (31.7.1973). Vö. uo. "Zwei Staaten in einer Nation" ("Egy nemzetben két állam"). A német Szövetségi Alkotmánybíróság esetjogára és a releváns kommentárirodalomra további hivatkozásokat lásd Iréne COUZIGOU: L'évolution du statut international de l'Allemagne depuis 1945, Bruxelles, Bruylant, 2011, 564-565.
[101] Brigid FOWLER: "Fuzzing citizenship, nationalising political space" ESRC "One Europe or Several" Programme Working Paper, 2002, 40/02, 26.
[102] Liav ORGAD: "Illiberal Liberalism: Cultural Restrictions on Migration and Access to Citizenship in Europe" American Journal of Comparative Law, 2010/1, 53-106, 78.
[103] Vladimir Gligorovnak tulajdonítva idézi: Fred COCOZZELLI: "Ethnic Boundaries and Politics in Kosovo" in Sabrina P. RAMET - Marko VALENTA (szerk.): Ethnic Minorities and Politics in Post-Socialist Southeastern Europe, Cambridge, Cambridge University Press, 2016, 263.
[104] KIS János: "Az állam semlegessége" Politikatudományi Szemle, 1992/2, 5-52; KIS János: "Az állam semlegessége: újabb nekifutás" Fundamentum, 2011/3, 5-22. Elsősorban Rawls megközelítését követve: John RAWLS: Az igazságosság elmélete, (frod. KROKOVAY Zsolt), Budapest, Osiris, 1997.
[105] "Minden nemzet egy állam. Minden állam egy nemzeti egység." Johann Caspar BLUNTSCHLI: "Die nationale Staatenbildung und der moderne deutsche Staat" in UŐ: Gesammelte kleine Schriften, 2., Nördlingen, Beck, 1881, 70-113, 90.
[106] Hasonló elképzelések már a nacionalizmus előtt is léteztek: a reconquista után a spanyol zsidók és muszlimok választhattak, hogy megtérnek vagy elhagyják az országot. Spanyolország identitása abban a korban nem nyelvi vagy etnikai, hanem vallási (katolikus) alapú volt: minden alattvaló választhatott, hogy beolvad vagy elhagyja az országot. A modern nacionalizmus és a katolikusoknak a korona által vezetett (sokszor erőszakos) kizárásáról Angliában és a protestánsokéról Franciaországban lásd Anthony W. MARX: Faith in Nation. Exclusionary Origins of Nationalism, Oxford, Oxford University Press, 2003.
[107] Graham SMITH et al.: Nation-Building in the Post-Soviet Borderlands, Cambridge, Cambridge University Press, 1998, 94-97; Joseph H. CARENS: "Nationalism and the Exclusion of Immigrants: Lessons from Australian Immigration Policy" in Mark GIBNEY (szerk.): Open Borders? Closed Societies, Westport, Greenwood, 1988, 41-60, 45.
[108] H. Patrick GLENN: The Cosmopolitan State, Oxford, Oxford University Press, 2013, 86-107.
[109] A kreolok kizárásáról a spanyol pozíciókból, ami a kreol nacionalizmus megjelenéséhez vezetett lásd ANDERSON (29. j.) 51, 57, 60.
[110] HOBSBAWM (19. j.) 157.
[111] John HUTCHINSON: Nations as Zones of Conflict, London, Sage, 2005, 5.
[112] Jürgen HABERMAS: Between Facts and Norms, Cambridge, Mass., MIT, 1996, 491-515.
[113] KIS (104. j.).
[114] Will KYMLICKA: Multicultural Citizenship: A Liberal Theory of Minority Rights, Oxford, Oxford University Press, 1996.
[115] Jacob T. LEVY: Rationalism, Pluralism, and Freedom, Oxford, Oxford University Press, 2014.
[116] LEVY (115. j.).
[117] Ezért például az autonóm területen élő újabb kisebbségeknek is szükségük van védelemre, lásd MAJTÉNYI Balázs: A nemzetállam új ruhája, Budapest, Gondolat, 2007, 17.
[118] A leghíresebb eset, amely a konfliktust a nemi egyenlőség javára oldotta fel, Sandra Lovelace Kanadával szembeni ügye: Sandra Lovelace v. Canada, Communication No. 24/1977, U.N. Doc. CCPR/C/OP/1 at 83 (1984).
[119] Ayelet SHACHAR: "Squaring the Circle of Multiculturalism? Religious Freedom and Gender Equality in Canada" Law & Ethics of Human Rights, 2016/1, 31-69.
[120] Will KYMLICKA: Multicultural Citizenship. A Liberal Theory of Minority Rights, Oxford, Oxford University Press, 1996.
[121] Steven VERTOVEC - Susanne WESSENDORF (szerk.): The Multiculturalism Backlash. European Discourses, policies and practices, London, Routledge, 2010.
[122] Keith BANTING - Will KYMLICKA: "Is there really a retreat from multiculturalism policies? New evidence from the multiculturalism policy index" Comparative European Politics, 2013/5, 577-598.
[123] Lásd a nemzeti kisebbségek védelméről szóló európai keretegyezmény 14. cikk (3) bekezdését, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának preambulumát vagy a Velencei Bizottság vonatkozó gyakorlatát, például: Venice Commission: Opinion on the Law on Supporting the Functioning of the Ukrainian Language as the State Language, Opinion No. 960/2019, CDL-AD(2019)032, 9 December 2019, para. 30.
[124] Soile Lautsi és társai Olaszország elleni, 30814/06. sz. ügye, 2009. november 3-ai ítélet; és Soile Lautsi és társai Olaszország elleni, 30814/06. sz. ügye, 2011. március 18-ai ítélet (Nagykamara).
[125] Emily LAXER: "»We are all republicans«: Political Articulation and the Production of Nationhood in France's Face Veil Debate" Comparative Studies in Society and History, 2018/4, 938-967.
[126] James W. HAWKEY - Jonathan R. KASSTAN: "Regional and Minority Languages in France: Policies of Homogenization or a Move toward Heterogeneity? A Case Study on Francoprovençal" The French Review, 2015/2, 110-125.
[127] A szócikk ezen alpontja jelentős részben épít a következő írásra: JAKAB (2. j.) 201-275.
[128] Arról, hogy Sieyés az "állam" szó helyett használta a "nemzetet", lásd Michael SONENSCHER: "Introduction" in Emmanuel-Joseph SIEYÉS: Political Writings, Indianapolis, Hackett, 2003, xxv. Ez ma is hatással van a francia terminológiára, még ha Sieyés elképzelései nem is teljesen felelnek meg a mai francia alkotmányos felfogásnak. Arról, hogy a francia État és nation messzemenően felcserélhető, lásd Michael KEATING: Plurinational Democracy, stateless nations in a post-sovereignty era, Oxford, Oxford University Press, 2001, 7. Az Egyesült Államokban a state a nemzet alatti egységre utal, azaz az Egyesült Államok tagállamaira, a national pedig a federal szinonimájaként szerepel. Lásd Mark TUSHNET: The Constitution of the United States, Oxford, Hart, 2009, 161.
[129] "Opinion de M le Comte Stanislas de Clermont-Tonnerre, député de Paris, 23 décembre 1789." Idézi Paula HYMAN: The Jews of Modern France, Berkeley, University of California Press, 1998, 27.
[130] Theodore ROOSEVELT: "True Americanism (1894)" in Works of Theodore Roosevelt, I., New York, Collier, 1897, 42. Az újabb amerikai irodalomban hasonló jogi érvekhez lásd Cynthia WARD: "The Limits of »Liberal Republicanism«: Why Group-based Remedies and Republican Citizenship Don't Mix" Columbia Law Review, 1991/3, 581-607.
[131] "Az az elképzelés, mely szerint a liberális demokratikus államok (vagy »polgári nemzetek«) etnokulturális szempontból semlegesek, nyilvánvalóan téves, történetileg és fogalmilag egyaránt." Will KYMLICKA: "The New Debate over Minority Rights" in Ferran REQUEJO (szerk.): Democracy and National Pluralism, London, Routledge, 2001, 15-39, különösen 21. "Noha a liberálisok kulturális kérdésekben rendesen a laissez faire megközelítést képviselik, a tapasztalat azt mutatja, hogy az állam kulturális szempontból nem semleges és nem is lehet az." Ferran REQUEJO: "Political Liberalism in Multinational States" in Alain-G. GAGNON - James TULLY (szerk.): Multinational Democracies, Cambridge, Cambridge University Press, 2001, 110-132, 110-111. "A liberalizmus állítólagos semlegessége több szempontból is azt leplezi, hogy az államot bizonyos politikai értékek mentén egységesítik, és bizonyos kulturális gyakorlatokat vagy társadalmi politikákat részesítenek előnyben." Stephen TIERNEY: Constitutional Law and National Pluralism, Oxford, Oxford University Press, 2004, 55. Will KYMLICKA: "The New Debate on Minority Rights" in Ronald BEINER - Wayne NORMAN (szerk.): Canadian Political Philosophy. Contemporary Reflections, Oxford, Oxford University Press, 2001, 159-176, 170.
[132] A francia felfogást szokás említeni, például Sieyés nyomán: Emmanuel-Joseph SIEYÉS: Political Writings, Hackett, 2003. A valóságban ez a francia hagyomány jobbára ugyanúgy működött, mint bármilyen más etnikai nacionalizmus, és csak a retorika volt más. Timothy BAYCROFT: Ethnicity and Revolutionary Tradition in France, in Timothy BAYCROFT - Mark HEWITSON (szerk.): What is a Nation? Europe 1789-1914, Oxford, Oxford University Press, 2006, 28-41, 34-38, további hivatkozásokkal.
[133] Ez a felfogás csavaros logikával a mai szóhasználattal őslakos ("első") népeket a nemzetközi kapcsolatok alá helyezte, korlátozva az egyébként elismert törzsi szuverenitást, de az alkotmányos védelmen kívül, amennyiben a hódító területszerzést (jogfosztást) legalizálta, amely Marshall bíró "belföldi (függő helyzetű) népek" ("domestic dependent nations") kifejezésében tömörítve ölt testet. Cherokee Nation v. Georgia (1831), 30 U.S. (5 Pet.) 1. Blake A. WATSON: "John Marshall and Indian Land Rights" Seton Hall Law Review, 2006, 481-549.
[134] Jeffrey CHECKEL: "International institutions and socialization in Europe" International Organization, 2005/4, 801-826, 815.
[135] Kérdéses, hogy az angol (különösen a Brexit után) megfelel-e közös politikai nyelvnek, hiszen ahhoz nemzeti nyelvvé kell válnia. Lásd Philippe VAN PARIJS: "Europe's Linguistic Challenge" Archives Européennes de Sociologie, 2004/1, 113-154.
[136] Az utóbbit javasolja Justine LACROIX: "For a European constitutional patriotism" Political Studies, 2002/5, 944-958; Jan-Werner MÜLLER: "A European Constitutional Patriotism? The Case Restated" European Law Journal, 2008/5, 542-557; Jean-Marc FERRY: La question de l'État européen, Paris, Gallimard, 2000. Szkeptikus ennek kapcsán: Mattias KUMM: "Why Europeans will not embrace constitutional patriotism" International Journal of Constitutional Law, 2008/1, 117-136.
[137] Ernest RENAN: "What is a nation? (1882)" in Homi K. BHABHA (szerk.): Nation and Narration, London, Routledge, 1990, 20.
[138] Carl F. GRAUMANN: "Soziale Identitäten" in Reinhold VIEHOFF - Rien T. SEGERS (szerk.): Kultur, Identität, Europa, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1999, 59-74, 67. A többes identitás lehetőségének empirikus bizonyítékáról lásd Luis MORENO et al.: "Multiple identities in decentralized Spain" Regional and Federal Studies, 1998/3, 65-88. A többes lojalitás melletti elméleti igényű érvelés Jacob T. LEVY: "Federalism, Liberalism, and the Separation of Loyalties" American Political Science Review, 2007/3, 459-477.
[139] "Ha a klasszikus nacionalizmus kulcsfontosságú jellemzője az egységes és homogén nemzeti identitás, akkor a neo-nacionalizmust a többes és változó identitások jellemzik." David MCCRONE: The Sociology of Nationalism, London, New York, Routledge, 1998, 138.
[140] Stephen TIERNEY: "Beyond the Ontological Question: Liberal Nationalism and the Task of Constitution-Building" European Law Journal, 2008/1, 128-137, 133.
[141] Lásd az EU polgárainak védelméről saját anyaoszágukkal szemben különösen Ruiz Zambrano-ítélet, C-135/08, EU:C:2011:124. Az EUSZ is több helyen említi az "európai identitást", azzal az (olykor explicit) céllal, hogy megerősítse azt. Az uniós polgárság alapos és elméletileg is megalapozott, jogi szempontú elemzését lásd Christoph SCHÖNBERGER: Unionsbürger. Europas föderales Bürgerrecht in vergleichender Sicht, Tübingen, Mohr Siebeck, 2005.
[142] Koen LENAERTS: "Civis Europaeus Sum: From the Cross-border Link to the Status of Citizen of the Union" Online Journal on Free Movement of Workers within the European Union, 2011/3, 6-18; Dimitry KOCHENOV: "The Essence of EU Citizenship Emerging from the Last Ten Years of Academic Debate: Beyond the Cherry Blossoms and the Moon" International and Comparative Law Quarterly, 2013/1, 97-136, idézve az Európai Unió Bírósága két ügyét: Rottmann-ítélet, C-135/08, ECLI:EU:C:2010:104. és Ruiz Zambrano-ítélet, C-135/08, ECLI:EU:C:2011:124.
[143] Dora KOSTAKOPOULOU: "European Union Citizenship: Writing the Future" European Law Journal, 2007/5, 623-646, különösen 646.
[144] Laura CRAM: "Identity and European integration" Nations and Nationalism, 2009/1, 109-128, 116; Armin von BOGDANDY: "Europäische und nationale Identität: Integration durch Verfassungsrecht?" Veröffentlichungen der Vereinigung der Deutschen Staatsrechtslehrer, 2003/62, 156-193, 171.
[145] Az EU érdeke is a kisebbségi nacionalizmus támogatása Európában, hiszen ez segíthet a hagyományos nemzetállami szintű identitások hegemóniájának megtörésében. Lásd John MCGARRY - Michael KEATING - Margaret MOORE: "Introduction: European Integration and the Nationalities Question" in John MCGARRY - Michael KEATING (szerk.): European Integration and the Nationalities Question, New York, Routledge, 2006, 1-20.
[146] European Commission: The Draghi report: A competitiveness strategy for Europe, 2024. szeptember 9. Az európai nemzet alkotmányos lehetőségeiről magyarul lásd a következő fejezet utolsó részét: JAKAB (2. j.) 271-275.
[147] A konszociációsnak nevezett felfogás is köthető ezekhez a megoldásokhoz. Arend LIJPHART: "Consociational Democracy" World Politics, 1969/2, 207-225.
[148] Paolo DARDANELLI - Nenad STOJANOVIC: "The acid test. Competing theses on nationality-democracy nexus and the case of Switzerland" Nations and Nationalism, 2011, 357-376, 372; Andreas WIMMER: "A Swiss anomaly?" Nations and Nationalism, 2011, 718-737, 718-719; David MILLER: On Nationality, Oxford, Clarendon Press, 1995, 94-95.
[149] Thomas FLEINER - Lidija R. BASTA FLEINER: Allgemeine Staatslehre, Berlin e. a., Springer, 32004, 636: Svájc mint Willensnation ("akarati nemzet"). A kifejezés egy XIX. századi svájci alkotmányjogász leleménye, lásd Carl HILTY: Die schweizerische Nationalität, Bern, Max Fiala, 1875.
[150] A "hivatalos mítoszról" részletesebben lásd Walker CONNOR: The National Question in Marxist-Leninist Theory and Strategy, Princeton, Princeton University Press, 1984, 45-61, különösen 61. A közös identitás építéséről a hivatalosan elismert etnikai sokféleség ellenében lásd John M. HAZARD: "Socialism and Federation" Michigan Law Review, 1984/5-6, 1182-1194, 1185.
[151] FLEINER - BASTA FLEINER (149. j.) 603.
[152] Csehszlovákia létének különböző periódusaiban különböző vonásokkal rendelkezett (az 1920-as unitárius államtól a "két testvéri nemzet" alkotta 1968-as szövetségi államig). Elisabeth BAKKE: "The principle of national self-determination in Czechoslovak constitutions 1920-1992" Central European Political Science Review, 2002/10, 173-198.
[153] Reference re Secession of Quebec (1998) 2 SCR 217.
[154] Egy kritikus áttekintés: Kenneth MCROBERTS: "Canada and the Multinational State" Canadian Journal of Political Science, 2001/4, 683-713. Átfogóan: Sujit CHOUDHRY: "Does the world need more Canada? The politics of the Canadian model in constitutional politics and political theory" International Journal of Constitutional Law, 2007/4, 606-638; Wayne NORMAN: Negotiating Nationalism. Nation-building, Federalism, and Secession in the Multinational State, Oxford, Oxford University Press, 2006, 131-138.
[155] Sujit CHOUDHRY: "Bridging comparative politics and comparative constitutional law" in UŐ (szerk.): Constitutional Design for Divided Societies: Integration or Accommodation?, Oxford, Oxford University Press, 2008, 3-40, 6.
[156] Vö. a vallon szocialista Jules Destrée elhíresült levelét I. Albert belga királyhoz: "Felség, Ön két nép felett uralkodik. Belgiumban vannak vallonok és flamandok; belgák azonban nincsenek." Revue de Belgique, 1912. augusztus 15. Ma a második vagy harmadik generációs bevándorlókat lehetne "belga etnikumnak" tekinteni, a belga alkotmányjog azonban nagy számuk ellenére sem vett eddig tudomást róluk.
[157] Patrick WAUTELET: "Naturalisation Procedures for Immigrants - Belgium" EUDO Citizenship Observatory, February 2013, 7.
[158] Costas CONSTANTINOU: "Aporias of identity: bicommunalism, hybridity and the »Cyprus problem«" Cooperation and Conflict, 2007, 247-270, 248. Legújabban Szerbia és Montenegró rövid életű 2001-es alkotmánya mutatott ilyen vonásokat, lásd András JAKAB: "Die Verfassungscharta von Serbien und Montenegro" Heidelberg Journal of International Law, 2003/3, 101-115. Európán kívüli példaként Libanont vagy Irakot lehet említeni.
[159] Sejdic és Finci Bosznia és Hercegovina elleni ügye, 27996/06 és 34836/06, a Nagykamara 2009. december 22-i ítélete.
[160] Juha RÄIKKÄ: "Is a Membership-Blind Model of Justice False by Definition?" in UŐ (szerk.): Do We Need Minority Rights? Conceptual Issues, The Hague, Nijhoff, 1996, 3-19, 7-8.
[161] Vö. Susanna MANCINI: "Rethinking the boundaries of democratic secession. Liberalism, nationalism, and the right of minorities to self-determination" International Journal of Constitutional Law, 2008/3-4, 553-584, különösen 562., (31. j.), hosszú listával az európai alkotmányokban szereplő speciális kisebbségi jogokról. Ez nem jelenti az emberi jogi problémák lehetőségének tagadását a kisebbségek vonatkozásában. Lásd különösen Avigail EISENBERG - Jeff SPINNER-HALEV (szerk.): Minorities within Minorities, Cambridge, Cambridge University Press, 2005. A kollektív jogok dogmatikai kidolgozása még mindig a kezdet kezdetén tart. Egy nagyívű dogmatikai kísérlet: Miodrag JOVANOVIĆ, Collective Rights. A Legal Theory, Cambridge, Cambridge University Press, 2011.
[162] HOBSBAWM (19. j.) 134. A többnemzetiségű birodalmak felbomlása sem segített, hiszen az újonnan létrejött kis nemzetállamok nacionalizmusa sem volt jobb, lásd uo.
[163] A német Grundgesetz ilyen szempontú alapos elemzését lásde Arnd UHLE: Freiheitlicher Verfassungsstaat und kulturelle Identität, Tübingen, Mohr Siebeck, 2004.
[164] A Nation kifejezés nem szerepel a német Grundgesetz-ben, a német jog nem is ismeri a fogalmat (csak a Volk szerepel a jogszabályokban, általában a "népet", azaz a demokrácia alapját jelentő populációt, ritkábban kulturális alapon definiált "nemzetet" értve rajta), de a nemzetre vonatkozó alkotmányos felfogás továbbra is tetten érhető a honosítási szabályokban (különösen az 1999 előttiekben) és egyéb rendelkezésekben (vö. Grundgesetz 116. cikk, Bundesvertriebenengesetz 1-6. §). Lásd KOSELLECK (71. j.) 420-430. Ennek oka részben az, hogy a németek a második világháború vége óta "allergiások" a Nation kifejezésre. Lásd Tilman MAYER: Prinzip Nation, Opladen, Leske & Budrich, 1986, 48-49, további hivatkozásokkal. A Volk részben már a második világháború előtt is hagyományosan a Nation helyett szerepelt, ez utóbbit ugyanis túl franciásnak és ezért per definitionem kerülendőnek tartották, lásd például az 1867-es és az 1871-es német alkotmány preambulumát (az 1867-es alkotmány 79. cikkével összefüggésben). Manapság a német alkotmányjogi szakirodalomban és esetjogban (így különösen a Szövetségi Alkotmánybíróság Maastricht-döntésében) szereplő utalások a Volk kulturális "homogenitásának" szükségességére az európai integrációval összefüggésben a klasszikus etnikai nacionalizmust fejezik ki, az alkotmányosság által megszelídített nyelven. Lásd Holger HESTERMEYER: "Staatsvolk and Homogeneity" in Alessandra ANNONI - Serena FORLATI (szerk.): The changing role of nationality in international law, New York, Routledge, 2013, 1-17, további hivatkozásokkal.
[165] Pontosabban csak a teljesen önkéntes asszimiláció fogadható el. Az asszimilációhoz (identitásváltáshoz) való jogról lásd az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. február 1-jén kelt keretegyezményének 3.1. cikkét, ETS no. 157.
[166] Patrick MACKLEM: "Minority rights in international law" International Journal of Constitutional Law, 2008/3-4, 531-552.
[167] Formálisan pedig a devolúció ellenére sem szövetségi állam. Az unitárius-szövetségi dichotómia egyébként sem képes megragadni az újabb fejleményeket ezen a területen, lásd Stephen TIERNEY: Constitutional Law and National Pluralism, Oxford, Oxford University Press, 2004, ix.
[168] "A »nemzet« és a »nemzeti« a maguk köznapi [...] értelmében szintén sokféleképpen érthető kifejezések. Nem szükségképpen kapcsolódik hozzájuk az államiság. Sok elnyomott nemzet volt például a korábbi Habsburg Birodalomban. Skócia nemzetközi jogi szemmel nem nemzet; a skótok viszont nemzetet alkotnak a nemzeti szellem létrejöttének legfontosabb elemei révén, amilyen a hagyomány, a népi emlékezet, a közösségi érzés. [...] Az Act of Union révén az angolok és a skótok elveszítették külön nemzetiségüket, de megőrizték külön nemzeti mivoltukat." Lord Simon of Glaisdale in London Borough of Ealing v. Race Relations Board [1972] Appeal Court 342, 364.
[169] MacCormick v. Lord Advocate [1953] SC 396 [1953] SLT 255. Lord Cooper bíró megállapította, hogy a parlamenti szuverenitás Skóciában ismeretlen fogalom, és nem alkalmazható az uniós szerződés (1707) felülbírálatára. Azt is hozzátette azonban, hogy ha mégis megtörténne, a bíróságok nem tudnák megakadályozni.
[170] Az alkotmányjogi kérdések tudatos nyitva hagyásáról lásd Michael FOLEY: The Silence of Constitutions: Gaps, Abeyances and Political Temperament in the Maintenance of Government, London, Routledge, 1989, 9-10 ("constitutional abeyance"); Carl SCHMITT: Verfassungslehre, Leipzig, Duncker & Humblot, 1928, 31-32 ("dilatorischer Formelkompromiss").
[171] STC 31/2010. Az ítéletet kedvezően fogadta például Oscar ALZAGA VILLAAMIL: "La Nación como Poder Constituyente en los preambulos de las leges superiores. El Estatut de 2006 y la STC 31/2010" Teoría y Realidad Constitucional, 2011/1, 131-176; Javier TAJADURA TEJADA: "El pronunciamiento del Tribunal Constitucional sobre el preámbulo del Estatuto de Autonomía de Cataluna: nación, realidad nacional y derechos históricos" uo. 423-447. A nemzet fogalmára összpontosító kritikákat (általában a belga modell mellett érvelve) lásd Alberto LÓPEZ BASAGUREN: "Nación y lengua en el Estatuto de Autonomía de Cataluna. Consideraciones sobre la STC 31/2010" Revista General de Derecho Constitucional, 13, 2011, 1-26; Joaquim FERRET JACAS: "Nació, símbols i drets histórics" Revista d'Estudis Autonómics i Federals, 12, 2011, 44-60.
[172] A "nemzetiségek" jogi meghatározása azonban nem egyértelmű, lásd Xavier ARBÓS MARÍN - Fernando DOMÍNGUEZ GARCÍA: "Cataluna como nación y los símbolos nacionales" Revista catalana de dret públic [Especial Sentencia] 2010/31, 101-114.
[173] CC, 1991. május 9., para 11 (Revue universelle des droits de l'homme 1991, 183).
[174] Norbert ROULAND: "La tradition juridique française et la diversité culturelle" Droit et société, 1994, 381-419, különösen 385; Gérard MARCOU: "Le principe d'indivisibilité de la République" Pouvoirs, 2002/1, 45-65.
[175] Luc HEUSCHLING: "Die Struktur der demokratischen Legitimität im französischen Recht: zwischen Monismus und Pluralismus, zwischen Subjekt-Symbolik und Gewaltenmechanik" Europäische Grundrechte-Zeitschrift, 2006/August, 338-353, 344.
[176] Ioana LUNGU: "Romanian Constitutional Nationalism" Polish Sociological Review, 2002/40, 397-412, különösen 402.
[177] Pieter VAN DUIN: "Is national mobilization in Slovakia on the decline?" Slovak Foreign Policy Affairs, 2001/Spring, 121-128, 123.
[178] Moshe BERENT: "The ethnic democracy debate" Nations and Nationalism, 2010/4, 657-674, 667.
[179] Sammy SMOOHA: "The model of ethnic democracy" ECMI Working Papers, No. 13, (European Center for Minority Issues, 2001) 66.
[180] Stephen J. ROTH: "The effects of ethno-nationalism on citizens' rights in the former communist countries" in András SAJÓ (szerk.): Western Rights? Post-Communist Application, Leiden, Kluwer, 1996, 273-290, 277-281; Robert M. HAYDEN: "Constitutional Nationalism in the Former Yugoslav Republics" Slavic Review, 1992/1, 654-673.
[181] A lengyel alkotmány 4. cikke: "(1) A Lengyel Köztársaságban a legfőbb hatalom a Nemzeté. (2) A Nemzet ezt a hatalmát közvetlenül vagy választott képviselői útján gyakorolja." E nemzetfogalom polgári jellegéről lásd Leszek GARLICKI: Polskie prawo konstytucyjne. Zarys wykładu, Warszawa, Liber, 1999, 53, idézi HALÁSZ Iván: "A nemzetfogalom nyelvi-kulturális elemei a modern kelet- és közép-európai demokratikus alkotmányokban" in HALÁSZ Iván - MAJTÉNYI Balázs - SZARKA László (szerk.): Ami összeköt?, Budapest, Gondolat, 2004, 27-41, 33. Az alkotmányozás szövegezése során annak kapcsán felmerült vitákról, hogy etnikai vagy polgári alapon kell-e (át)definiálni a nemzetet, lásd Geneviéve ZUBRYCKI: "»We, the Polish Nation«: Ethnic and civic visions of nationhood in Post-Communist constitutional debates" Theory and Society, 2001, 629-688.
[182] Az államszocialista rendszerek bukását követő alkotmányos megoldásokat a kisebbségeknek biztosított jogok típusa szerint tekinti át Rainer HOFMANN: "Minority Rights: Individual or Group Rights? A Comparative View on European Legal Systems", German Yearbook of International Law, 1998 (40), 356-382.
[183] Alaptörvény D) cikk: "Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal."
[184] CHRONOWSKI Nóra: "Alaptörvény és etnicitás - avagy az alkotmányozás viharaiban részekre szakadt nemzetünk" Állam- és Jogtudomány, 2015/1, 3-18; MAJTÉNYI Balázs: "Alaptörvény a nemzet akaratából" Állam- és Jogtudomány, 2014/1, 77-96.
Visszaugrás
