A kettős állampolgárságról tartott népszavazás még láthatóbbá tette a magyarországi politika egyik, a rendszerváltás óta rendszeresen visszatérő konfliktusát, nevezetesen azt, hogy a határon túli magyarok kérdésében nincs egyetértés a magyarországi politikai erők között. Ugyanakkor történelmi léptékkel mérve nem is régen, a rendszerváltás elején, az Ellenzéki Kerekasztal ülésein még olyan mértékű egyetértés alakult ki, hogy a magyar kisebbség témája az ország írott Alkotmányába kerülhetett. Az ország alaptörvénye leszögezi, hogy "a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását".[1]
Annak ellenére, hogy a rendszerváltás meghatározó irányzatai képesek voltak megegyezni az előbbi kitételben, a magyar kisebbség ügye újra és újra mély feszültséget, megoldatlan konfliktusokat okoz Magyarország politikai életében. Pedig sokan és sokszor hangoztatták, hogy leginkább éppen a határon túli magyarok a kárvallottjai az ilyen konfliktusoknak. Kisebbségi helyzetük okán nekik volna a legnagyobb szükségük állandóságra, és minden jelentős magyarországi politikai erő tartós, egymással összefogó támogatására. Ez pedig annak a jele, hogy az írott Alkotmány szövegében megegyezi felek tényleges szándékai nem egyeztek meg a határon túli magyarokkal kapcsolatos több alkotmányos kérdésben.[2] A szöveg elfogadását lehetővé tevő egyetértés a valóságban részben különböző elveket takart, így megfogalmazása egymástól eltérő értelmezéseket is lehetővé tesz. Az alábbiakban megvizsgáljuk a jelenleg érvényes alkotmányszöveg mögött felismerhető elveket s a belőlük következő értelmezési lehetőségeket. Továbbá átgondoljuk, hol húzódhatnának a magyar kisebbségre vonatkozó alkotmányos egyetértés lehetséges keretei.
Ehhez mindenekelőtt azt kell felvázolnunk, melyek azok a főbb kérdések, amelyekben nem született meg az alkotmányos egyetértés a magyarországi politikai pártok között. Indokolni kívánjuk, hogy mivel a kérdéskör, még ha általánosan is, de szerepel a Magyar Köztársaság Alkotmányában, elvárható az alkotmányos egyetértés a határon túli magyarokat érintő legfontosabb kérdésekben. Megvizsgálnánk a témában kialakult és kialakítható alkotmányos egyetértés morális alapjait. Majd az alkotmányos egyetértés értékrendjével érvelve igazolni szeretnénk, hogy a szövegből alkotmányos kötelességek származnak. Ennek kapcsán megkíséreljük megvonni a magyar kisebbségre vonatkozó alkotmányos kötelesség határait, majd arra a kérdésre keressük a választ, hogy kire milyen felelősség hárul általa. Mindenekelőtt megvizsgáljuk a probléma természetét, azaz a kisebbségi lét alkotmányos kérdéseit Közben ki kell térnünk azokra a politikai és társadalmi sajátosságokra, amelyek eltérők lehetnek a nemzetileg többségi és kisebbségi helyzetben élők esetében, A magyarországi magyarok ugyanis többségi helyzetből alkotnak véleményt a határon túliakról alkotmányos kérdésekben is. Majd azt próbáljuk igazolni, hogy a Magyar Köztársaság kötelességének, valamint felelősségének jellegét és mértékét az alkotmányosság szabályainak olyan felfogása szerint kell megvonni, amely a kisebbségi lét alkotmányos kérdéseit is tartalmazza. Nyilvánvaló, hogy több, egymástól sem független[3] előfeltétele van annak, hogy kielégítő megoldás szülessen a magyar kisebbség problémáinak megoldására. Szeretnénk rámutatni, hogy az előfeltételek egyike, hogy Magyarországon alkotmányos egyetértés alakuljon ki ügyükben. E nélkül aligha lehet esélyük nemzeti identitásuk tartós megőrzésére.
Az, hogy a határon túli magyarság kérdése szerepel a magyar Alkotmányban, valamiféle társadalmi egyetértést feltételez,[4] vagyis azt, hogy a határon túli magyarokat érintő legfontosabb ügyekben alapvető egyetértés van a politikai erők között. Amennyiben azonban az alkotmányszöveg jelentéséhez mint jogi tényhez kívánjuk kötni az egyetértés konkrét kereteit, akkor a többféle értelmezési lehetőség nehézzé teszi ennek a nézőpontnak az érvényre juttatását,[5] Az elmúlt időszaknak a magyar kisebbséget érintő magyarországi történéseiből eléggé nyilvánvaló, hogy a jogértelmezés gyakorlatában egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni az egymástól eltérő politikai szándékokat.
Kontraktualista szemmel nézve a problémát látszólag egyszerűbb helyzetben vagyunk, hiszen amennyiben az Alkotmány végső forrásának a nép
- 26/27 -
akaratát tekintjük, akkor - minthogy a Magyar Köztársaság alaptörvényéről van szó - a benne foglaltak forrása Magyarország polgárainak egyetértő akarata, aktuális pártpreferenciájuktól függetlenül. Mivel az alkotmányszöveggel kapcsolatban a határon túli magyarok - tehát maguk az érintettek - sem emeltek kifogást, sőt helyeslik, hogy ügyük szerepel a Magyar Köztársaság Alkotmányában, ezért állíthatjuk, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak egyetértése az ő támogatásukra is támaszkodhat. Következésképpen a politikai döntéshozóknak respektálniuk kellene mind a jogi tényt, mind pedig a nép akaratát, valamint, morális szempontból vizsgálva a kérdést, nem hagyhatják figyelmen kívül az érintettek egyetértését sem, még ha ők nem is polgárai a Magyar Köztárságnak, hiszen az Alkotmánynak ez a része róluk szól. Tehát a mindenkori magyarországi politikai többségnek nem szabadna egyedül döntenie a magyar kisebbséget érintő legjelentősebb kérdésekben, és persze az állítás fordítottja is igaz: nem szabadna ilyet tennie a mindenkori politikai kisebbségnek sem.[6] A köztük folyó politikai versenynek tehát korlátozottnak kellene lennie a kérdésben. Csakhogy ebben az esetben is ugyanabba az akadályba ütközünk, mint a fenti szabályelvű megközelítésmód során: a többféleképpen értelmezhető alkotmányszöveg nem adja meg a kérdéskör pontos tartalmát és az egyetértés mértékét, s így közvetlenül nem szabja - nem is szabhatja - meg a politikai verseny korlátait. Következésképpen nyitott marad a kérdés, hogy a Magyar Köztársaság számára milyen kötelességek, a kisebbségben élő magyarok számára pedig milyen jogok erednek a Magyar Köztársaság Alkotmányából. Ugyanakkor - álláspontunk szerint - a szöveg rövidsége és többféle értelme ellenére nyújt néhány támpontot, melyek mentén megvizsgálhatjuk a kérdést,
Az alkotmányszöveg megfogalmazása során kialakult egyetértés annyit mindenképpen jelez, hogy az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői szerették volna, ha a határon túli magyarok megőrzik magyarságukat. Továbbá abban a kérdésben is közös állásponton voltak, hogy a Magyar Köztársaságnak segítenie kell őket magyarságuk megtartásában. Következésképpen mindannyian azt akarták, hogy a magyar állam járjon közben az érdekükben.
Ám az elmúlt másfél évtized konfliktusai, különösképpen a kettős állampolgárságról tartott népszavazás kapcsán kirobbant durva Összecsapás jól mutatja, hogy két másik, alkotmányos szempontból alapvető fontosságú kérdésben sem formálisan, sem pedig informálisan nem született megegyezés a tárgyaló felek közt.[7] Az első kérdés az, hogy miben rejlik Magyarország felelőssége és a Magyar Köztársaságra milyen kötelességek hárulnak a kisebbségi magyarokat illetően az Alkotmány szövege nyomán. A másik probléma pedig az, hogy a mindenkori kormánynak és ellenzéknek egyetértésben kell munkálkodnia a kisebbségi magyarokért, tehát az őket érintő legfontosabb kérdések és így ők maguk sem lehetnek a magyarországi belpolitikai küzdelmek eszközei. Vizsgáljuk meg, mennyiben segít a szöveg a két kérdés megítélésében.
A Magyar Köztársaság Alkotmányának a köztársaság határain kívül élőmagyarokkal foglalkozó mondata meglehetősen általánosan fogalmaz ugyan az alkotmányos felelősség mibenlétét illetően, de a probléma értelmezéséhez több támpontot is nyújt. A felelősség kérdése a "felelősséget érez" kifejezésben jelenik meg. Történelmi eredetét vizsgálva ahhoz a megegyezéshez kell visszanyúlnunk, amely másként gondolkodók körében született a határon túli magyarok támogatásáról a későbbi rendszerváltásban, így az alkotmányozásban is kulcsszerepet játszó monori tanácskozáson. Tudvalevőleg a másként gondolkodók egyes irányzatai a három tárgyalt problémakör egyikeként itt vizsgálták meg közösen a magyar kisebbség ügyét, így aligha alaptalan a feltételezés, hogy a tanácskozáson megjelenő szempontok jelentős hatást gyakoroltak az Ellenzéki Kerekasztal munkájára s az alkotmányozás folyamatára is.
Az alkotmányszöveg egyik lehetséges értelmezése szerint itt az állam egyfajta érzelmi állapotáról van szó. Nemcsak a közvélemény, hanem maga az állam érzi át a határon túli magyarok helyzetét, és folyamatosan igyekszik fenntartani ezt az érzelmi állapotot, A gondolat már Monoron megjelenik Csoóri Sándor előadásának végkövetkeztetései közt, az alábbi megfogalmazásban: "Hogy miért kellett volna már és kellene kormányunknak minél gyorsabban kiállnia ezekben a kérdésekben, annak még két: időbeni és erkölcsi oka van. Az egyik erkölcsi ok a három-milliónyi magyar lelkierejével és tartásával kapcsolatos. Ha a Király Károlyok. Lázát Györgyök, Duray Miklósok és az Ellenpontok megszerkesztői után Magyarország is lelki, szellemi szolidaritást vállalna velük, s ezáltal a világ tekintetét feléjük fordítaná, óriási erőt halmozna föl bennük."[8] Az előadásra reagálók több kérdésben is vitáztak az előadóval, de az érzelmi szolidaritás fontosságában nem.
A fogalom ilyen interpretációja azonban több nehézséget eredményez. Egyrészt a modern állam intézményeinek nincsenek, jobban mondva nem lehetnek érzései. Érzéseik legfeljebb a bennük tevé-
- 27/28 -
kenykedő hivatalnokoknak lehetnek, ők azonban nem azonosak a modern állammal, s jóllehet együttérző hozzáállásuk fontos a magyar kisebbségek számára, döntéseiket nyilvánvalóan nem vezérelhetik érzelmeik. Másrészt pusztán egyfajta érzelmi állapot fenntartása önmagában nem jelenti a magyar kisebbségek érdemi segítését. A nemzeti identitásnak nyilvánvalóan vannak érzelmi alkotóelemei is, ezek jelentőségét semmiképpen nem szabad alábecsülnünk. A kommunista diktatúra kilátástalanságában a nemzeti együttérzés demonstrálása sokak számára valóban a remény legfőbb éltető eleme volt, jól sejtették ezt a monori tanácskozás résztvevői. A nemzeti összetartozás az együvé tartozás érzését is jelenti.[9] De nyilvánvalóan nem csak ezt.[10] Az egyes nemzetek tagjait nemcsak a közös elvek tartják össze, hanem egy sajátos közös identitás is, amely individuális identitásuknak is része.[11]
A második, szerintünk megfelelőbb értelmezés szerint a "felelősséget érez" kifejezésnek nem pusztán az állam valamiféle érzelmi állapotát kellene jelentenie, hanem a határon túli magyarok iránti felelősség fennállásának elfogadását. Meg kell jegyeznünk, hogy ez az értelmezés vált uralkodóvá.[12] E második interpretáció szerint az Alkotmány tehát azt szögezi le, hogy a Magyar Köztársaság felelős a határon túli magyarokért.[13] Csakhogy az alkotmányszöveg ezt így nem mondja ki, nehezen megoldható értelmezési vitáknak nyitva teret,[14] Ugyanakkor a felelősség fennállásának elfogadásából szerintünk kötelességek is erednek, s ezek értelemszerűen a Magyar Köztársaság kötelességei.[15]
Értelmezésünk szerint a szövegnek a magyar államnak a kisebbségben élő magyarokkal szembeni alkotmányos kötelességei fennállását kellene leszögeznie. Ezen a vonalon továbbhaladva a magyar alkotmányosság elmúlt másfél évtizedének tapasztalatai alapján nem mellékes hangsúlyoznunk, hogy mivel alkotmányos kötelességről van sző, a Magyar Köztársaságnak a pillanatnyi politikai erőviszonyoktól függetlenül vannak kötelességei a magyar kisebbséggel szemben. Következésképpen a kötelesség nemcsak a magyar állam egy részét, hanem egészét terheli. A politikai pluralizmus alkotmányos alapelvének szempontjából vizsgálva a mindenkori kormány, és ami nem kevésbé fontos, a mindenkori ellenzék kötelességéről van szó. Az állam intézményeinek szempontjából pedig az egyes intézmények sajátos felelősségéről kell beszélnünk az alkotmányos felelősség egyes területeivel (például kulturális kapcsolatok, oktatásügyi kérdések stb.) kapcsolatban. Azaz a politikai döntéshozó egyén is morális felelősséget visel, az állam egyes konkrét intézményei vonatkozásában pedig pozicionális felelősségről beszélhetünk.[16]
Persze éppen a felelősség számon kérhetősége és a kötelességek érvényesíthetősége miatt kell megvonnunk a magyar állam felelősségének és kötelességeinek határait. S ezen belül világossá kell tenni a határon túli magyarokkal foglalkozó egyes állami intézmények felelősségét, éppen a nemzeti felelősség legfontosabb területei felől tekintve a kérdésre,
Mindenekelőtt feltétlenül le kell szögeznünk, hogy a Magyar Köztársaság nyilvánvalóan nem egyedül felel a határain túl elő magyarokért, hiszen ők egy másik állam polgárai, Felelőssége eltér a saját polgárai iránti felelősségétől, beleértve a magyarországi nemzeti kisebbségek tagjait is. Az említett felelősség ezért csak korlátozott lehet, minthogy azok a személyek, akikre irányul, más államok szuverenitása alá tartoznak, így annak felelőssége is vitathatatlan. És persze éppen ezért számon is kérhető. Ám Magyarország részleges felelősségét az előbbi megállapítás nem teszi megfoghatatlanná. Mindenekelőtt leszögezhetjük: jóllehet az érintettek nem a Magyar Köztársaság polgárai, a mindenkori magyar politika jelentősen befolyásolhatja életüket. Nagyobb hatással van rájuk minden más országnál. Azok a területek pedig, amelyek vonatkozásában Magyarország valós felelősségről beszélhetünk, szerintünk átgondolhatok. Ehhez azonban először - épp a magyarországi konfliktusok miatt - két kérdést kell tisztáznunk: először is, hogy mire vonatkozik a Magyar Köztársaság alkotmányos felelőssége, másodszor pedig, hogy kire.
Kezdjük az első kérdéssel, nézzük, mire is vonatkozik az említett felelősség. Az Alkotmány megfogalmazása szerint a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarok "sorsáért" "érez" felelősséget a magyar állam.[17] Az első pillantásra költőinek tetsző megfogalmazás szintén aránylag pontosan értelmezhető. A szövegkörnyezetből következően szerintünk aligha vonható kétségbe, hogy a határokon túli magyarok sorsáért érzett felelősség a kisebbségi magyarok nemzeti sorsáért viselt felelősséget jelenti. Még ha a szöveg nem is szűkíti a sors fogalmának jelentését, általános értelemben aligha lehet felelős a magyar emberek sorsáért, hiszen az emberi sorsnak olyan elemei is vannak, amelyek nem kötődnek államhoz, illetve nemzeti hovatartozáshoz.
A nemzeti sors problémaköre kapcsán először két. egymással összefüggő kérdést kell tisztáznunk, Az első, hogy esetünkben mit is jelent a "sors" fogalma általában. A második pedig, hogy miben rejlik a sors nemzeti tartalma.
A monori tanácskozásról szóló fő beszámolóban Csoóri Sándor nemzeti sorsuknak mindenekelőtt a szocializmus és a civilizáció összekapcsolásának rendkívüli eszközeivel végzett erőszakos asszimilá-
- 28/29 -
lásukat tekintette, mely szándék elé nem gördítenek akadályt a nemzetállamok félrevezetett tömegei s a gyenge belső ellenzék.[18] Nemzeti sorsuk lényegét az államok azon szándékában látta, hogy erőszakosan asszimilálják őket. Létezési állapotuk a folyamatos veszélyeztetettség állapota, ezért a helyes reakció a küzdelem fennmaradásukért, Magyarországnak pedig segítenie kell őket ebben. Fontos megjegyeznünk, hogy vita főként Magyarország tényleges lehetőségeiről alakult ki,[19] magáról a segítségnyújtás szándékáról nem, ebben a kérdésben nyilvánvaló volt az egyetértés.
Ugyanakkor a sors fogalmának tágabb értelme is van, amelybe adott esetben a fenti szűkebb jelentés is beletartozik. Ez az értelmezés jelentős hatással lehet Magyarországnak a kisebbségi magyarokról alkotott felfogására, illetve a különféle, egymással akár szemben is álló felfogások kialakulására. Sors alatt általában az emberi élet meghatározottságát szokás értem, olyan determináltságot, amelyen nem képes úrrá lenni az érintett egyén, illetve embercsoport, A meghatározottság forrása lehet Isteni, sőt. akár istenek feletti akarat. De érthetjük rajta a történelem törvényszerűségei által diktált determináltság állapotát is. Nos, ha az előbbi két sorsfelfogás bármelyikét fogadjuk el, akkor az Alkotmány szövege emberi eszközökkel megoldhatatlan önellentmondáshoz vezet, A szlovákiai magyarok nemzeti sorsán ebben az esetben ugyanis csak maguk a történelem rejtett, az emberi szándék és akarat fölött álló erői változtathatnak, illetve az isteni gondviselés, esetleg szeszély. Amennyiben isteni akaratnak tulajdonítjuk a kisebbségek nemzeti sorsát,[20] akkor leszögezhető, hogy Magyarország lehetőségei nem terjednek odáig, hogy változtasson rajta, következésképpen a Magyar Köztársaság politikai eszközökkel érdemben nem lehet közvetlen hatással a kisebbségi magyarok sorsára. Az isteni akaratot legfeljebb imádsággal, könyörgéssel lehet némileg befolyásolni, ám az állam nyilvánvalóan nem uralhatja az isteni sorsot. Ebben a helyzetben azonban a magyar állam alkotmányos felelőssége megfoghatatlanná válik, hiszen nem áll az állam hatalmában, hogy a kisebbségi magyarok sorsára közvetlen hatással lehessen. Tehet ugyan ezt-azt, ebben-abban segíthet a kisebbségieken, ám magán az isteni döntésen nem változtathat.
Sőt az Alkotmány egy alapvető fontosságú morális nehézséggel is szembekerül az isteni akarat el nem fogadása esetén, hiszen ezzel megkérdőjelezi az; isteni akarat helyességét. Saját magát az isteni akarat fölé helyezi, hibásnak, igazságtalannak minősítve a mindenható döntését. Ezzel azonban az isteni akaratnak a jogosságát vonja kétségbe, s helyébe a saját maga által képviselt emberi akaratot kívánja állítani.
Esetünkben tehát, amennyiben a magyarok kisebbségbe szorulását isteni büntetésnek tekintjük, akkor egyben helyesnek és igazságosnak is kell tartanunk. Egyébként a gondviselés erkölcsi lényegét, tévedhetetlenséget kérdőjelezzük meg azt állítva, hogy vele szemben az embereknek van igazuk. Sőt mi több, még csak azt sem állítjuk, hogy az embereknek általában lenne igazuk a büntető gondviseléssel szemben, hanem hogy igazunk nekünk magunknak van. S ezzel egy újabb ellentmondásba sodródunk.
Ugyanis nemcsak magyarok alkothatnak és alkotnak is erkölcsi véleményt a kérdésről, hanem a magyar kisebbségek felett domináns pozícióba jutottak közül azoknak a nemzeteknek egyes tagjai is, akik mostani helyzetüket az isteni gondviselés jutalmaként értékelik, nemzetüknek a magyarok okozta korábbi megpróbáltatásaiért, S egy füst alatt nemzetük múltbéli nehézségeit igazságtalannak és méltánytalannak nyilváníthatják, egyébkent ők is ugyanabba az ellentmondásba bonyolódva ezzel.
Azaz válaszolnunk kellene arra a kérdésre, hogy kinek az istene igazságos s melyikünké dönt. Az isten nemzetivé változtatása ismert jelensége a modern nacionalizmusnak. Csakhogy az egyetemes igazságosság elveivel aligha egyeztethetők össze az alakuló nemzeti politeizmus döntési mechanizmusai, hiszen mindenki a maga isteni igazságát tartja egyedül helyesnek. Maradna hát az ókori megoldás, nevezetesen, hogy a sors nemcsak az emberek, hanem az istenek felett álló erő is egyben?[21] Csakhogy ebben az esetben még az imádsággal történő befolyásolás lehetősége is elvész az emberek számára, hiszen az ilyen sors öntörvényű, s legfeljebb megismerni lehet egyik-másik jós segítségével, megváltoztatására azonban semmilyen mód sincsen.
Viszont a másodikként említett sorsfelfogás, a történelmi nemzetsors eszméje több szempontból hasonlít hozzá, hiszen megváltoztathatatlan történelmi erőkkel kell számot vetnie az embernek. Az egyik (látszólagos) különbség abból adódik, hogy nem jósok jelzik előre a jövőt, hanem magukat tudósoknak minősítő értelmiségiek, a modern tudomány racionális eszköztárát alkalmazva; a tudomány világában pontosan nyomára kell jutni az egyébként feltárható és megérthető, de megváltoztathatatlan erő mibenlétének.
- 29/30 -
Első feladatunk tehát a magyarok nemzeti sorsát meghatározó történelmi erő megnevezése és jellemzése volna. Nyilvánvalóan csakis nemzeti erőről lehet szó, hiszen a magyarok nemzeti sorsát determinálja.[22] E rejtetten ható, de egyesek által persze felismerhető történelmi erő legismertebb interpretációja a nemzetek (esetleg fajok) történelmileg meghatározott harcának elképzelése. Ha elfogadjuk létezését, akkor Magyarország ennek a harci törvénynek engedelmeskedve vívta világháborúit s maradt alul az ugyanennek a törvénynek engedelmeskedő ellenségeivel szemben. Következésképpen ez az oka, s nem más, hogy oly sok magyar kisebbségbe szorult. Fel kell tehát ismernie minden magyar embernek, hogy az ellenséges viszony eleve adott, nem emberi választás kérdése. Csakhogy így Magyarország szomszédainak felelőssége is elmosódik, hiszen ők sem választhatnak igazságos és igazságtalan háború közt.
A felfogás másik következménye, hogy elfogadása esetén a nemzetek közti béke ténylegesen nem választható, hiszen a másik fél is a harc törvényének engedelmeskedik, ő sem tehet másként. Minthogy törvényszerűségről van szó, nemcsak a múltban nem volt, hanem ma sem reális más nemzeti magatartás, mint a küzdelem a jelen körülményei közt felhasználható minden eszközzel. Emiatt a nemzeti megbékéléssel való őszinte kísérletezés kifejezetten veszélyes, hiszen gyengíti a nemzeti harci morált. Következésképpen negatív felelősségük csak a harc történelmi törvényét fel nem ismerő béke- és megegyezéspártiaknak van, a küzdők, a harcolók pedig csak azt teszik, amit a történelem és a természet rendje szerint tenniük kell.
Viszont ez az elképzelés is feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet, hasonlóan a sors isteni akaratként való felfogásához. A nemzeti harc történelmi törvényének logikája ugyanis azt diktálja, hogy a mostani helyzeten végső soron csak egy újabb összecsapás tudna változtatni. (Persze Magyarországnak kellene diadalmaskodnia benne, s a korábbi nyertesek volnának a vesztesek.) A folyamatos magyarellenes nemzeti harcot vívó szomszéd államok lényegileg ugyanannak az erőnek az eszközei, mint a magyarok. Az elképzelés ezért rejtetten egy újabb háborús konfliktust feltételez, amely - szögezzük le, még ha sokak számára ez nyilvánvaló is - szörnyű pusztítással járna, kimenetele bizonytalan volna, következményei pedig kiszámíthatatlanok lennének. Nemcsak nemzeti diadallal, hanem nemzeti romlással is járhatna, áldozatokat pedig mindenképpen követelne. S ami nem kevésbé fontos érv: ilyen háborúk nem is lehetségesek Európa integrálódó felében, hiszen a XX. századba taszítanák vissza az Európai Unió államait, népeiket végképp megfosztva a nemzetközi versenyképesség reményétől is. Végül pedig, feltételezésünk szerint, Magyarország lakosainak döntő többsége nem szeretne sem ilyen, sem pedig másféle háborút, de hasonló véleményen van a határon túli magyarok többsége is. Megjegyezhetjük, hogy napjaink kampánygátlástalanságát látva, mindenekelőtt a harmadik érv miatt nem válik félnyilvánosan hangoztatott politikai programmá az elképzelés végkövetkeztetése. A háború akarása nélkül viszont értelmüket veszítik kiindulási pontjai, hiszen a nemzeti harc elengedhetetlen feltétele a nemzet többségének meglévő tényleges, nem csupán képletes háborús szándéka vagy legalább e szándék felébresztésének lehetősége.
Másodszor azt kérdeztük, kik az alanyai a Magyar Köztársaság alkotmányos felelősségének. Az Alkotmány szerint "a határain kívül élő magyarok" sorsáért érez felelősséget a Magyar Köztársaság, s úgy tűnik, ezzel a kérdésre meg is kaptuk a választ. De ahogy arra Halász Iván és Majtényi Balázs is rámutatott, ezzel a megfogalmazással az Alkotmány inkább bizonytalanságot kelt, nem tisztázza ugyanis az állampolgárság kérdését, azaz nem tudni, hogy vonatkozik-e a határon túli magyar állampolgárokra, illetve még az sem világos, hogy vonatkozik-e a határon belülre, azaz Magyarországra költöző, magyar állampolgársággal nem bíró magyarokra.[23]
Az elmúlt másfél évtized tapasztalatai alapján az alábbi értelmezési lehetőségeket kell számba vennünk. Az egyik szerint Magyarország alkotmányos felelőssége a határon túli magyarok egy csoportjára vonatkozik, illetve mindenekelőtt rájuk. A második szerint a felelősség a határon túli magyarokra mint közösségre vonatkozik, s csak ennek vonatkozásában az egyénekre, a közösség tagjaiként. A harmadik, szerint Magyarországnak nincsen ilyen felelőssége, a negyedik szerint pedig a felelősség mindegyik határon túli magyarra vonatkozik.
Amennyiben az első lehetőséget választjuk, s arra az álláspontra jutunk, hogy Magyarország alkotmányos felelőssége a határon túli magyarok egy csoportjára vonatkozik, akkor az alábbi nehézségekkel kerülünk szembe. Először is a "Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarok" megfogalmazásból az alkotmányos felelősség tekintetében semmiféle különbség nem következik, mely magyar és magyar ember közt volna tehető. Magából a szövegből nem ered, hogy a magyar állam a magyar kisebbség bármelyik csoportja iránt ne tartozna felelősséggel. To-
- 30/31 -
vábbá az alkotmányszöveg nem is osztályozza a határon túli magyarokat, azaz nem beszél első-, másod-, esetleg harmadosztályú magyarokról.
Értelmezésünk szerint az idézett alkotmányhely a felelősség alól csak egy esetben mentesít: a magyar állam nyilvánvalóan nem felelős azok iránt, akik nem magyarok, abban az esetben sem, ha elődeik 1918 előtt Magyarország polgárai voltak. Az eltérő felelősség elvére pedig nem is utal az alkotmányszöveg. Éppen ezért mindkét elvhez pótlólagos magyarázatok szükségesek.
Ahhoz, hogy a magyar állam tisztségviselői különbséget tehessenek kisebbségi magyar és kisebbségi magyar között, a nemzeti megkülönböztetés elvének valamelyik változatát kell alkalmazniuk. Ehhez azonban az elvnek olyan morális alapra kell támaszkodnia, amely egyrészt rendelkezik a politika számára iránymutató erővel a napi politikai döntésekhez, másrészt elég mélyen gyökerezik az alkotmányosság valamelyik jelentős elképzelésében. A nemzeti megkülönböztetésnek a határon túli magyarokkal szemben alkalmazott elve ezért nem válhat el az adott döntéshozó Magyarországon érvényesíteni kívánt értékrendjétől. Vegyük számba az elv jellegét és érvényesítésének lehetséges következményeit a magyar kisebbségek nemzeti életében.
A nemzeti megkülönböztetés Magyarországon is használt politikai elve sajátos hatással volt a magyar politikai osztály magyarságpolitikájára. A határon túliak közti különbségtevésnek nyilvánvalóan igazodnia kellene a hazaihoz, hogy alátámassza a hazainak a jogosságát, helyességét. Ezért noha a magyarországi politikai vezetés egyes csoportjainak álláspontjai közt jelentős különbségek mutatkoznak e kérdésben, mégis így vagy úgy, szándékosan vagy szándékuk ellenében, mindannyiuknak számolniuk kell a nemzeti megkülönböztetés elvével.
Az egyik kínálkozó megoldás, hogy a határon túli magyarokat is valamiféle természetszerűen adott hierarchiába rendezett csoportként, azaz elitek által uralt tömegként szeretné látni a magyarországi jogértelmező. Ez a hatalmi rend persze többféle felfogásba csomagolható, indoklása támaszkodhat úgy történelmi, mind jelenkori érvekre, a közösség leírható organicista entitásként vagy akár a nemzeti harc természetéhez és céljaihoz igazított katonás rendként. S persze mindenekelőtt az elit a nemzeti, hiszen ez a dolgok rendje az ilyen világban. Azaz a magyar kisebbségek nemcsak funkcionális, hanem morális értelemben is feloszthatók nemzeti irányítókra és nemzetileg irányítottakra, amit így a magyarországi támogatáspolitikában is érvényesíteni lehet, sőt kell. Ez a nézőpont több előnnyel is kecsegtet. A magyarországi támogatások révén meg lehet próbálkozni egy olyan domináns elit kialakításával, amelyik maga alá gyűri a tőle eltérő csoportokat és az őt támogató magyarországi politikai elit csoportjához kapcsolódik. Erős függésének megteremtésével pedig nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai célokra is használható, Politikusai a nemzeti létében veszélyeztetett magyar kisebbséget reprezentálva jeleníthetik meg egyik vagy másik magyarországi párt nemzeti jellegét, szemben a konkurens nemzetietlennel, illetve rossz nemzeti stratégiát választóval. Megszólalhatnak választási kampányokban, megjelenhetnek magyarországi pártok kampányrendezvényein, mutatkozhatnak anyaországi politikusok társaságában, közzétehetik álláspontjukat a sajtóban, persze támogatójukat segítve. Szóval a politikai támogatás számos formájára alkalmasak, minthogy a nemzeti veszélyeztetettség erkölcsi súlyával állnak támogatójuk mellé.[24]
A megoldás mind ez ideig ugyancsak csábító volt. De súlyos árat kellett fizetni érte. A magyarországi pártoknak a saját kisebbségi elitcsoportjuk körében kell kiosztaniuk az összes fontos pozíciót a Magyarországról érkező támogatások rendjében. Maga a rendszer követeli az intézkedést, hiszen az elit ezáltal ragadja meg hatalma egyik jelentős elemét: így válhat urává a magyarországi támogatásoknak.
Az ilyen rendszer egyik következménye a magyarországi támogatáspolitikában mutatkozik meg: a támogatások jelentős része politikai támogatássá válik. Másik következménye pedig, hogy érdemi kontroll híján az anyagi támogatások végső állomása aligha állapítható meg, azaz nem választható el egymástól a politikai célokra fordított támogatás a magáncélúaktól.
Mindez pedig súlyos következménnyel jár a magyar kisebbségekre nézve. A főként politikai és magáncélokra felhasznált erőforrások éppen azt nem segítik, amire formálisan szánták Őket és amire egyébként a kisebbségnek tényleg szüksége volna. Ezek ugyanis elsődlegesen immár nem kulturális vagy éppen oktatásügyi támogatások, illetve a kisebbség társadalmi életének más fontos területeit segítő források. Csak annyiban támogatják az adott területet, amennyiben az az adott elitcsoport, illetve valamelyik tagja hatalmi érdekeinek, sőt esetenként egyes személyek magáncéljainak megfelel. Következésképpen le kell szögeznünk, hogy ilyen esetben a magyar kisebbségek nemzeti életének több fontos területét nem támogatja érdemben a magyar állam, illetve még jobb esetben is sokkal kevésbé, mint tehet-
- 31/32 -
né s persze mint azt nyilatkozataiban a nyilvánosságnak mutatja.
Sőt a támogatás gyakran nem merül ki a sajátnak tartott elit segítésében, hanem gyakran része a hazai politikai ellenfél szövetségeseinek tartottak gyengítése, esetleg politikai, társadalmi felszámolása a magyarországi fél rendelkezésére álló eszközükkel, kormányzati pozíciója esetén magyarországi kormányzati eszközökkel. Ebben az esetben a nemzeti csoport jellegét definíció szabja meg, a definiálás szándéka viszont a nemzeti csoport többdimenziós voltába ütközik. Például kulturális szempontú definiálási kísérlet esetén problémát okoz a kultúra pontos azonosítása.[25] A meghatározás megfogalmazója azonban nem képes megadni a nemzet jellemzőinek teljes katalógusát, mindig maradnak olyan jellemzők, amelyek a nemzet egyes tagjainak nem sajátjai.[26] Ha tehát bármilyen szervezetet, intézményt erre jogosít fel az állam, akkor csak azon az áron határozhatja meg a magyar mivolt mibenlétét, hogy kirekeszt a nemzetből számos egyént, aki magát az adott nemzethez tartozónak vallja. Azaz ebben az esetben nemcsak azt kívánja eldönteni a magyarországi fél, gyakran kisebbségi magyar szövetségeseivel együtt, hogy kit tekint magához közel álló s ezért támogatásra érdemes kisebbségi magyarnak, hanem azt is kimondja, hogy akire nem illik az általa megszabott nemzetdefiníció, az egészen egyszerűen nem magyar. Az ilyen hatalmat pedig nemcsak személyes leszámolásokra lehet felhasználni, hanem politikai célokra is. Nincsen különösebb akadálya, hogy például azt a személyt, aki nem ért egyet az előbbi felfogással, a nemzeti csoporthoz nem tartozónak nyilváníthassák. Sót súlyosabb következménye is lehet: egyszerre csak nemzeti ellenségnek tekintik, akinek gyengítése, tönkretétele, tehát a felette aratott nemzeti diadal a nemzet küzdelmének céljai közé sorolódik.[27]
A rendszer második következménye morális természetű. Az adott kisebbség közvéleménye persze megtudja, mi történik a magyarországi erőforrásokkal a kulisszák mögött. A kisebbség közvéleménye előtt ekkor válik egyesek nemzeti nyomorúsága mások gazdagodásának forrásává, méghozzá nemzeti jelszavakba öltöztetve, magyarországi hatalmi háttérrel. Ezáltal a kisebbségi magyaroknak éppen az az erénye csorbul, amely nélkül egyetlen hátrányos helyzetbe sodródott embercsoport sem tud csoportként hosszabb ideig megmaradni: az áldozatvállalás morális elve. Az a meggyőződés, hogy számos hátrány ellenére nemesebb tett megmaradniuk magyarnak s gyermekeiket is megtartani magyarságukban. A nemzeti potyautasság stratégiája éppen a magyar kisebbség egyes politikusainak körében, méghozzá magyarországi segédlettel, nem kis rombolást végez a kisebbségiek ebbéli meggyőződésében.
A saját kisebbségi elitet kívánó magyarországi támogató elsősorban a politikai hatékonyságot kéri számon az általa támogatott kisebbségi vezetőkön. Politikai hatékonyság alatt mindenekelőtt a magyarországi partner iránti hűséget érti, valamint annak képességét, hogy a szervezet, illetve az adott személy meg tudja jeleníteni a magyar kisebbség nemzeti veszélyeztetettségét a magyarországi közvélemény előtt, s szimbolizálni tudja a kisebbségi magyar politikai akaratot. S végül persze, hogy jelentős hatalmi befolyásra tegyen szert, és ennek révén képes legyen a magyarországi politikai akaratot érvényesíteni a magyar kisebbség körében. Amennyiben az adott szervezet, illetve politikus mindhárom fenti feltételt teljesíti, akkor kiemelt szövetségesnek számít. Viszont amilyen mértékben csökkennek ebbéli képességei, olyan mértékben jelenik meg az igény más személyekre, esetleg szervezetekre.
Am felvethető a hatékonyság másféle szempontja is, Nevezetesen az, hogy ki tudja jobban segíteni a kisebbségek nemzeti életének legfontosabb területeit. Az elitekre alapozó megközelítésmód mellett azonban megfogalmazható a részvételi demokrácia hatékonyságszempontja is, amely az egyén és a közösség kölcsönös felelősségén nyugszik.[28] Esetünkben az a kérdés, ki képes a kisebbségi magyarok minél nagyobb hányadát bevonni mindannak megtartásába, fejlesztésébe, építésébe, amit magyarként élnek meg.
A kisebbségiek esetében a fenti két felfogás több ponton is egymáshoz illeszthető." Hiszen amennyiben a Magyar Köztársaság alkotmányos felelőssége mindenekelőtt a magyar kisebbségek nemzeti élete iránti felelősség, akkor a magyar kisebbségek nemzeti életének egyes területei iránt kell érdeklődést mutatnia a magyarországi támogatónak, S éppen a nemzetileg hátrányos helyzetben élő kisebbségiek esetében ugyanúgy fontos kellene legyen számára minden egyén és szervezet kiváló teljesítménye, mint ahogy az érintett társadalmi réteg minél nagyobb arányú részvétele. Hiszen az asszimiláció nyomása alatt minden kisebbségi magyar teljesítménye számít, főként ha társadalmi rétegződését tekintve kedvezőtlenebb helyzetben van az adott kisebbség, mint a többség. Tehát minél több kisebbségi személy önmagához mért legjobb teljesítménye jelenti a legnagyobb esélyt az egész közösség számára,
Mindenekelőtt magának a rendszernek kellene lehetővé tennie a kiváló teljesítmény és a lehető legszélesebb részvétel elvének összeillesztését. Méghozzá - a probléma természetéből adódóan - elsősorban a nemzeti élet egyes területeinek sajátossága-
- 32/33 -
ihoz igazodva, hiszen másfajta teljesítményt igényel, valamint eltérő módon és mértékben nyújt részvételi lehetőséget például a tudományos élet, mint a közművelődés. Ám ha másként is, de valamilyet mind a kettő kínál. Következésképpen megtalálható az a konkrét módszer, amellyel az adott területen mind a részvétel, mind pedig a teljesítmény optimalizálható.
Elsősorban a magyar kisebbség oktatásügye, tudományos élete, közművelődése, művészeti élete, területi és regionális önkormányzatai, egyházai, kis és nagy társadalmi szervezetei, egyszóval egész közélete, annak jelentősebb szereplői ismeretét feltételezi, főként pedig azt a szándékot s képességet, hogy az egyes területeket sajátosságaik szerint ítélje meg a magyarországi támogató. Méghozzá országonként, sőt esetleg országrészenként, hiszen nem egy esetben jelentős regionális különbségekkel is számolni kell.
Ez a rendszer azonban csak akkor működhet, ha mindegyik meghatározó magyarországi politikai párt betartja írott s íratlan szabályait. És persze ha az esetleges magyarországi kormányváltás nem jár együtt a kisebbségi intézményrendszer megváltoztatásával. Valamint ha a politikai pluralizmus logikájából következően az egyes magyarországi pártok nem fenyegetnek vele rendszeresen. Ellenkező esetben a mindenkori másik félnek szintén a maga hatalmi szempontjait kell érvényesítenie, különbség legfeljebb a mértékben lehet. A kisebbségek uralásának ilyen-olyan stratégiája pedig marad, legyen nekik másféle megoldásért kiáltó gondjuk akárhány. Mindezért elégtelen szempont a kisebbség támogatásának hozzáigazítása az éppen aktuális magyarországi hatalmi érdekekhez.
Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a magyar kisebbség politikai törekvéseinek s az őket megjelenítő szervezeteknek szükségük van magyarországi segítségre, egyedül ugyanis nem képesek kivívni jogaikat. Szervesen kötődnek a magyar kultúra egészéhez, amire fejlődésükhöz, nemzeti megmaradásukhoz akkor is szükségük van, ha minden igényelt jogukat megadná nekik államuk, nemzetileg elismert részévé válnának az ország politikai közösségének, sőt a társadalom életének minden fontos területén megfelelő pozíciókat szereznének.
A politikai támogatás azonban sajátos természettel bír. És éppen ezért a magyar állam dönthet úgy - ha akar-, hogy a politikai támogatást elválasztja a támogatások egyéb formáitól. Nem kell a kisebbségi társadalom támogatását a politika alá rendelnie; nemzeti életük egyes területeit segítheti saját természetüknek megfelelően. Ugyanakkor a politikai támogatások rendjében is indokolható, hogy a pillanatnyi hatalmi érdekeken túl általános szabályok is érvényesüljenek. Nemcsak azért, mert a politika az ember nemzeti mivoltának egyik lényeges eleme, hanem azért is, mivel egy nemzeti kisebbségnek a politika általános nemzeti dimenzióján túl sajátos problémákkal is szembe kell néznie.[30]
Vegyük számba azokat azok a nemzetinek nevezett közös célokat, amelyekre a magyar kisebbségek politikai szervezeteinek deklarált erőfeszítései irányulnak.[31]
Politikai képviseletük tekintetében a kisebbségi magyarok minden szinten szeretnének képviselethez jutni az adott állam képviseleti testületeiben, Azaz képviseltetni szeretnék magukat az ország parlamentjében, megyei önkormányzataiban, esetleg sajátos jogállású területek önkormányzataiban, valamint természetesen a települési önkormányzatokban.
Szeretnék elérni a magyar nyelv hivatalossá tételét. Mint tudjuk, az európai nacionalizmusok az esetek többségében egyben nyelvi nacionalizmusok is voltak. Az adott ország egy élő nyelvet kívánt az állam nyelvévé tenni, amivel azt is el akarta érni, hogy ez a nyelv uralja a közéletet. Annak kellett az irodalom és a tudomány nyelvévé válnia, így olyan modernizált formát öltött, amely előnyösebb helyzetbe hozta más nyelvekkel, illetve nyelvjárásokkal szemben. A modernizált hivatalos nyelv ismerete és használata tehát nemcsak az állammal való kapcsolat feltétele, hanem társadalmi követelménnyé is válik.
Az egyes államok magyar kisebbségei nem kevesebbet szeretnének elérni, mint nyelvük egyenjogúsítását, azaz hivatalos használatának jogát. Ugyanakkor egyikük sem szorgalmazta a magyar nyelv hivatalossá tételét az adott állam teljes területén, de ott, ahol élnek, azaz helyi és regionális szinten igen. A regionálisan egyenrangú, egymás mellett élő két hivatalos nyelv nem ismeretlen jelenség Európában, tehát működő mintákra is támaszkodhatnak azok, akik az elképzelést részletesen szeretnék kidolgozni országukban. A célkitűzés kétségkívül jelentős ellenállásba ütközik az adott államokban, ám a fokozatos előrehaladás lehetségesnek tűnik.[32]
Maguk kívánják igazgatni oktatásügyüket és kulturális életüket. A kisebbségi magyarok 1989 után kétféle elvárást fogalmaztak meg oktatási intézményrendszerükkel kapcsolatban. Egyrészt szeretnék, ha volna magyar iskola az általános és középiskolák mindegyik típusában. A másik igényük pedig a felsőoktatással kapcsolatos: saját felsőoktatási intézményeket szeretnének.
- 33/34 -
Kulturális intézményrendszerük vonatkozásában két, egymással összefüggő igényről beszélhetünk. A kisebbségi magyarok szeretnék, ha kulturális intézményeik számarányukhoz mérten olyan támogatást kapnának, mind a többségi nemzet hasonló intézményei. Ez alatt általában arányos pénzügyi támogatást értenek. De fel kell hívnunk a figyelmet két további támogatásforma fontosságára: kulturális életük és oktatásügyük politikai segítésére, valamint nyilvános megbecsülésére az állam tisztségviselői részéről. S a kisebbségnek minderre persze kulturális élete minden szintjén szüksége van. Tehát ne csak országos intézményeik, hanem a helyiek és a regionálisak is hasonló támogatásban s elbánásban részesüljenek, mind a többségi kultúrához tartozók.
A másik igény kulturális intézményeik s intézményrendszerük fejlesztésének joga és tényleges lehetősége. Elvárják, hogy az államhatalom ne tiltsa, illetve ne akadályozza meg új kulturális intézmények alapítását, valamint a meglévők továbbfejlesztését. Továbbá a közvetlen tiltáson kívül ne is késleltesse mindezt.
A többségi állam belső területi felosztásában szeretnék érvényesíteni a nemzetiségi szempontokat, tehát ha megyéik, járásaik, körzeteik határát oly módon vonnák meg, hogy a magyarok minél kisebb számban váljanak regionális kisebbséggé. A magyar kisebbségek szeretnének olyan területi státust szerezni, amelyben sajátos jogaikat területhez kötötten is gyakorolhatják. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a föderáció szimmetrikus modellje, amelyben az ország területi felosztása a parlament szerkezetét is meghatározza, nem szerepel még a magyar kisebbségek törekvései között.
A területi autonómia mint aszimmetrikus modell már gyakrabban jelenik meg a kisebbségi pártok céljai közt. Ugyanakkor ezt a modellt éppen a magvar kisebbségek szórt elhelyezkedése, a jellemző településszerkezet s a vegyes lakosság miatt csak néhol lehet megvalósítani. Ugyanakkor a magyar többségű területeknek sajátos hatásköröket juttatnának a kultúra, az oktatásügy és a nyelvhasználat területén. Továbbá azt kívánják, hogy ezek a jogok és lehetőségek a regionális és a helyi kisebbségben élő magyarokat is megillessék.
Fontos céljuk a magyarlakta területeknek az állam eszközeivel történő gazdasági fejlesztése, esetenkénti gazdasági elmaradottságának felszámolása. Ugyanakkor oly módon segítenék a gazdaság fejlődését, hogy ne borítsa fel a már kialakult nemzetiségi arányokat. Azaz kétféle elvárás fogalmazódik meg a kisebbségiek körében: az általuk lakott régiók gazdasági fejlesztése ne maradjon el a többségi nemzet által lakottakétól s az esetleges fejlesztés a régió adottságaira épüljön. A második pedig, hogy az állam által is befolyásolt fejlesztés ne irányuljon településszerkezetük felbomlasztására s a többségi nemzethez tartozók betelepítésére. Hasonlók az elképzeléseik régiójuk infrastrukturális fejlődéséről is.
Még két fontos törekvést indokok megemlítenünk, amelyekben ugyan nincsen teljes egyetértés a magyar kisebbségek körében, de azok közé a célok közé tartoznak, amelyek a nemzeti lét természetes elemeinek tekinthetők, s emellett nem jelentenek veszélyt e térség stabilitására. A magyar kisebbségek tagjai közül sokan szeretnék hivatalos szintre emelni a magyar kisebbség saját szimbólumait. Értelmezésünk szerint ezzel szeretnék elérni, hogy államuk szimbolikus jelét adja nemzeti méltóságuk tiszteletének. Valamint szeretnék, ha politikai reprezentációjuk részesedne a végrehajtó hatalomból, tehát bekerülne az adott ország kormonyába. A magyar kisebbségek körében megfogalmazódott az igény az ország legfelsőbb döntéshozói szerveiben, mindenekelőtt a kormányban való részvételre. A törekvés kritikái ellenére szerintünk ez az igény fennmaradna az autonómia egyes formáinak elérése esetén is, aminek három oka van:
Először, az autonómia egyes formái csak részben tudnák helyettesíteni a kormányzati részvételből eredő hatalmi befolyást. Az állítás persze fordítva is igaz, a kormányzati részvétel is csak részben jelent olyan döntéshozatali helyzetet, amellyel az autonómia egyes formái rendelkeznek. És éppen a részbeni eltérések okán marad fontos a kormányzati részvétel a magyar kisebbségek számára. Országos kérdésekben ugyanis a mindenkori kormány hoz döntést, amely a magyarokat is érinti. S több, kifejezetten a magyarokat érintő kérdésben autonómiák létrejötte esetén is kormányzati hatáskörben maradnak egyes kérdések.
Másodszor, az országos ügyek eldöntésében való részvétel felelősségvállalást jelent az ország egészéért, s így növeli az adott kisebbség tekintélyét a többség szemében. Sikeres, sőt akár csak elfogadható kormányzás esetén az ország politikai életének természetes részeként tekintenek az adott kisebbségre.
Harmadszor, ha az adott kisebbség politikai reprezentációja nem tagja a kormánynak, akkor az ellenzék része. A mindenkori kormány ellenfeleként nemcsak a kisebbségi célok elérése nehezebb, hanem a többségi nemzethez tartozók számottevő része szemében a kormánnyal való szembenállás egyben az állammal való szembenállást is jelenti. Az ilyen közhangulat pedig szinte minden kisebbségi cél elérését veszélyezteti.
- 34/35 -
A listán nem szerepeltettünk olyan célokat, amelyek a magyar nemzeti hegemónia visszaállítását célozzák, illetve a határok megváltoztatását kívánják kikényszeríteni. Akkor sem, ha elhangzanak kétértelmű kijelentések amelyek ilyen szándékokat is sejtetni engednek. Részben amiatt nem jelentek meg az előbbi felsorolásban, mert ilyen célok nem szerepelnek a magyar pártok elfogadott programjaiban, de azért sem, mert egyetlen politikai elitcsoport sem rendelkezik elérésük kikényszerítésük eszközeivel. Az Európai Unióban az ilyen célok nyilvánvalóan elérhetetlenek. Ugyanakkor említést: kell tennünk róluk, hiszen akadályozzák a magyarországi alkotmányos egyetértés kialakulását,
Ami viszont az előbbieket illeti, azok jelentős része a klasszikusnak nevezhető nemzeti emancipációs célok közé sorolható. A modern nyelv hivatalossá tétele s közéleti egyenrangúsítása, a magas kultúra szabad nemzeti fejlesztése, a közművelődés nemzeti jellege, a legfontosabb csoportszimbólumok államivá emelése azok közé a célkitűzések közé sorolható, amelyek már a modem nemzetek kialakulásakor megjelentek. De ide tartozik a gazdasági felemelkedés és a politikai képviselet kérdése is.
Nyilvánvaló, hogy a klasszikusnak nevezhető nemzeti célok elérése nélkül a magyar kisebbségek hosszabb távon nem tudnak megmaradni a többségi államban. Ha sorsukat nemzeti sorsként értelmezzük, nemzeti sorsukat pedig az imént klasszikusnak nevezett célok elérésének megakadályozásában látja a Magyar Köztársaság, akkor megjelenik kötelességeinek az a köre, amelyben feltétlenül egyetértésnek kellene uralkodnia minden jelentős magyarországi politikai erő közt. Nevezetesen, hogy támogatja mindezek elérését. Tehát egyrészt segíti politikai és társadalmi szervezeteik ez Irányú törekvéseit, másrészt pedig sehol sem marad tétlen, ahol közvetlenül tehet e célokért.
Ugyanakkor a fenti célokról állítható, hogy mindegyikük a nacionalizmus megjelenése óta ismert nemzeti célok közé sorolható, és értékelésük kapcsán azt is le kell szögeznünk, hogy egymással fel nem cserélhetők, egyik sem helyettesíti a másikat. Éppen ezért Magyarországnak mindegyikei segítenie kellene oly módon, ahogy azt az adott magyar kisebbség nemzeti életének adott területe megkívánja,
A határon túli magyarok helyzetének magyarországi alkotmányjogi szabályozásával egy sajátos, de más országok tapasztalatából jól ismert[33] alkotmányos problémával került szembe a Magyar Köztársaság. Olyan nemzeti kisebbségek tagjainak kíván kisebbségi jogokat biztosítani, akik nem élnek Magyarországon és nem polgárai a magyar államnak. Nekik egyrészt sajátos jogokra volna szükségük, melyek segítenek kisebbségi helyzetükből eredő problémáik megoldásában. Másrészt pedig e jogoknak annak ellenére kellene érvényesnek lenniük, hogy maguk nem tartoznak a Magyar Köztársaság szuverenitása alá. A jogok természetüket tekintve kétségkívül kisebbségiek, hiszen nemzeti kisebbségek jogairól van szó. Ám ha e kisebbségek helyzetét összevetjük a Magyarország határain belül élő nemzeti kisebbségekével, akkor számos különbséget találunk.
A tisztánlátás céljából fogalmazzuk meg a problémát sajátos nemzeti voltától elvonatkoztatva. Így gondolkodva az alábbi helyzettel szembesülünk: olyan személyeknek kíván nemzeti kisebbségi jogokat biztosítani egy adott állam, akik nem állampolgárai, ám nemzetiségük megfelel az adott állam többségét alkotók nemzetiségének. Az állam így egyszerre ütközik bele szuverenitásának korlátaiba - hiszen nem saját állampolgárairól van szó - s vethet számot egyes nemzeti sajátosságainak lehetséges kiterjesztésével határain túlra, hiszen az érintettek nemzetisége megfelel saját nemzeti jellegének. A támogatandók egyszerre tartoznak egy nemzeti kisebbséghez abban az államban, amelyiknek polgárai, s egy nemzeti többséghez abban az államban, amely nemzeti hovatartozásuk alapján támogatja őket.
A kettős helyzet sajátos ellentmondásossága szinte kínálja az alábbi kérdéseket: 1. Nyújtható-e olyan, a határokon átnyúló nemzeti támogatás, amely csökkenti a kisebbségi helyzet hátrányait? 2. Vajon adható-e olyan, a határokon átnyúló nemzeti támogatás, amely megszünteti a kisebbségi helyzet hátrányait? 3. Lehetséges-e olyan támogatás, amely magát a kisebbségi helyzetet szünteti meg?
Az első kérdésre a válasz, hogy adható, mégpedig olyan támogatási rendszer formájában, amely mindenekelőtt a kisebbségi helyzetből eredő kulturális és oktatásügyi hátrányokat kívánja mérsékelni, azaz Magyarországról érkező támogatásban részesülhetnek a kisebbség kulturális és oktatási szervezeteinek programjai. Csakhogy az ilyen támogatás nem képes maradéktalanul ellensúlyozni az adott szomszéd állam abbéli szándékát, hogy hátrányosabb helyzetben tartsa a kisebbségi népcsoportot a domináns nemzettel szemben. Ugyanakkor megfelelő magyarországi támogatáspolitikával jelentősen mérsékelhető a hátrány. Sőt, itt-ott egyes nemzeti sajátosságok kreativitásnövelő hatása kapcsán előnyös helyzetbe is juttathatja a kisebbség egyik-másik tagját. Nem mindegy hát, hogy mekkora támogatást ad a magyar állam, és főképpen az, hogy miként adja,
- 35/36 -
Mindenekelőtt azt a kérdést kell feltennünk, hogy milyen elveket fogalmaz meg e téren a magyar állam. Megmarad-e az első kérdésben megjelenő célokon belül, vagy felváltja-e Őket a második és harmadik kérdés céljaival?
Tekintsük át, milyen támogatásformák tartozhatnak ide, de azt is, hogy milyenek nem. Előtte azonban vegyük számba, mi érhető el az ilyen támogatással és mi nem: nem tehető általa hivatalos nyelvvé a kisebbség nyelve; nem akadályozza meg, hogy az állam belső területi átszervezéssel a kisebbséget regionális kisebbséggé is tegye; nem határozhatja el, hogy az állam megteremtse a kisebbség magas kultúrájának intézményeit és lehetővé tegye fejlesztésüket; nem döntheti el, hogy a kisebbség ünnepeit, szimbólumait az állam magáénak ismerje el; nem határozhat arról, hogy a kisebbség által lakott területek fejlesztésénél az állam vegye figyelembe az ott élő kisebbségiek szempontjait; nem hozhatja létre az állam részeként azt az intézményrendszert, amellyel a kisebbségiek dönthetnek az ilyen ügyekben; nem írhatja elő, hogy az állam politikusai és tisztviselői megfelelő tisztelettel és megbecsüléssel viseltessenek a nemzeti kisebbség iránt; s persze nem teheti többséggé a kisebbséget, tehát nem szüntethető meg vele a kisebbségi helyzet.
Ugyanakkor Magyarország elvileg képes olyan (aktív) politikát folytatni, amely pozitív irányban befolyásolja a szomszédságában lévő országok nemzetállami értékrendjének átalakulását. S főként a magyar kisebbségeknek tud olyan támogatást nyújtani, amely számottevően csökkenti, ellensúlyozza a kisebbségi helyzet hátrányait - ezt egyébként jól tudja mindegyik kisebbségi magyar közéleti személyiség -, anélkül azonban, hogy lényegileg megszüntetné azokat, A magyarországi támogatások így tehát nem oldják fel a kisebbségi lét legfontosabb feszültségét: a magyar kisebbség nemzeti jövőjének bizonytalanságát.
De kétségkívül nagy a politikai kísértés, hogy a magyarországi támogatásokkal megpróbálják teljesen megszüntetni a kisebbségi lét bizonytalanságát, vagy legalábbis ezt ígérjék. Csakhogy jelentős problémákat szül, ha a kisebbségi helyzet hátrányainak mérséklésére hivatott támogatásokat a második, illetve a harmadik cél elérésére is fel kívánja használni a Magyar Köztársaság kormánya, illetve támogatásával az adott magyar kisebbség politikai vezetőinek a magyar kormány támogatását élvező csoportja. Ebben az esetben a kisebbségi, oktatásügy, a tudományos élet vagy a közművelődés támogatására fordított erőforrásokból egyben az autonómia kivívását, sőt a kisebbségi helyzet megszűnését is el kellene érni. Csakhogy így a politikai célok finanszírozása válik elsőrendűvé, következésképpen a döntéshozatal is politikusok kezébe kerül. A deklarált politikai cél elérése pedig elmarad. A leggyakrabban előforduló indoklása az ilyen szándéknak: a létében fenyegetett magyar kisebbségnek minden erejét összpontosítania keli élethalálharcának megvívására, hiszen a nemzetállam szándéka a kisebbség felszámolása,
Csakhogy immár kialakultak és megszilárdultak a magyar kisebbségek politikai szervezetei, létrehozták hatalmi bázisukat, rendelkeznek olyan szervezeti és pozícionál is háttérrel, amely jelentős mozgósítási kapacitással bír. A kisebbségi politikai pártnak ma már nincs feltétlenül szüksége más szervezetek irodáit, telefonjait, gépkocsijait használni. Saját választási kampányát is jobb, ha maga szervezi, hiszen így hatékonyabb, és egyébként minden eszköze megvan hozzá, Persze jegyezzük meg, hogy a fentieken kívül kellenek világos, a közvélemény jelentős része által elfogadott programcélok is, ám a párt helyett ezeket sem adhatják meg a társadalmi szervezetek. Tehát a választási sikerhez a kisebbségi pártnak szüksége van működő szervezetre, egyéb kapacitásokra, főként pedig jó programra, világos célokra, A kisebbség társadalmi szervezeteinek uralására azonban nincsen feltétlenül szüksége, Főként ha azt is számításba veszi, hogy az ilyen szándék eredeti céljaiktól távolítja el őket.
Második kérdésünk úgy hangzott, hogy nyújtható-e olyan, a határokon átnyúló nemzeti támogatás, amely megszünteti a kisebbségi helyzet hátrányait. Erre a kérdésre éppen a felsorolt problémák megoldása adja meg választ. A kisebbségi helyzet legjelentősebb hátrányai akkor szüntethetők meg, ha legalább az alábbi elvárásokat teljesíti az állam: a kisebbség nyelve az állam hivatalos nyelveinek egyikévé válik; a kisebbséget nem teszi az állam regionális kisebbséggé is; magas kultúráját szabadon fejlesztheti, s ehhez méltányos támogatást kap az államtól; egyes szimbólumai s ünnepei az állam szimbólumaivá és ünnepeivé válnak; önkormányzatai révén dönthet saját ügyeiben; megfelelő megbecsülés és tisztelet övezi mind a politikai osztály, mind pedig a közvélemény részéről; sajátos jogai megjelennek az ország alkotmányának szintjén.
Tehát számbelileg kisebbségben maradnak ugyan a többségtől eltérő nemzetiségűek, de olyan helyzetbe kerülnek, amellyel helyesen élve megszüntethetik kisebbségi helyzetüknek azokat a hátrányait, amelyeket egyébként a nemzetállam okoz. mivel élhetnek a nemzetállam funkcióival sajátosságaik megtartásánál és fejlesztésénél. Persze ne feledjük, a kisebbség mind számát, mind társadalmi súlyát tekintve így is kisebbség marad, Továbbra is nagyobb politikai, gazdasági, kulturális nyomás nehezedik reá.
- 36/37 -
mint amekkora hatással maga lehet a többségre. Ám az állam eszköztára rendelkezésére áll.
Azaz a Magyar Köztársaság maga nem szüntetheti meg a magyarok kisebbségi mivoltának hátrányait. Ehhez azon ország belső viszonyainak kell megváltoznia, amelyben az adott magyar kisebbség él. De az anyaország jelentős mértékben erősítheti ezt a folyamatot.
S végül, a harmadik kérdésre válaszolva; az egyes országokon belül a Magyar Köztársaság nem szüntetheti meg a magyar nemzetiségűek kisebbségi helyzetét sem. Azonban támogathatja, segítheti a határon túli magyarok kisebbségi helyzetük hátrányainak mérséklésére, sőt lényegi csökkentésére irányuló törekvéseit. Sőt az Alkotmány általunk adott értelmezése szerint kötelessége ebben segíteni. Ha ugyanis kisebbségi sorson a kisebbség jövőjét a nemzeti identitás miatt is veszélyeztető hátrányokat is értjük, valamint a Magyar Köztársaság kötelességei kapcsolódnak az így értelmezett sorsszerű helyzethez, akkor Magyarországnak cselekednie kell,
Ehhez azonban egyetértésre van szükség. Ennek minimuma pedig nem maradhat a magyar kisebbségek nemzeti fennmaradásához szükséges szint alatt. Még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy a Magyar Köztársaság saját lehetőségei most nem érnek idáig. Céljául akkor sem tűzhet ki kevesebbet, amennyiben felelősséggel tartozik a magyar kisebbségek nemzeti életéért, ha esetleg e célt nem is sikerül maradéktalanul elérnie.
Tehát az eddigieket összefoglalva: alkotmányos egyetértés alakulhat ki abban a kérdésben, hogy 3 Magyar Köztársaság felelősséget visel a határon túli magyarok nemzeti életéért. Határozott célja, hogy a magyar kisebbségek a többségi államokban szerezzék meg azt a státust, amelynek birtokában minden magyar teljes nemzeti életet élhet, tehát az államukon belül érjék el a nemzeti szabadság állapotát. Emellett a Magyar Köztársaság támogatja, segíti a határon túli magyarok kulturális életét s együttműködik velük a közös magyar nemzeti kultúra ápolásában, fejlesztésében. Hiszen enélkül nemcsak a magyar kisebbségek, hanem a magyarországi magyarok nemzeti kultúrájának fejlődése is akadályoztatott, még ha a kisebbségek kétségkívül rászorultabbak is.
Továbbá Magyarország támogatja a határokon átnyúló gazdasági és Önkormányzati kapcsolatok kialakulását s fejlődését, segíti a magyar intézmények együttműködését, és lehetőséget biztosít minden magyar ember számára magyarországi kapcsolatainak ápolására.
Mindehhez persze partnerekre van szüksége. S éppen a partneri viszonyban rejlik a határon túli magyarok felelőssége. A Magyar Köztársaság ugyanis csak akkor képes hatékony segítségnyújtásra, ha a magyar kisebbségek képviselői mind a mindenkori magyar kormányt, mind pedig a mindenkori magyar ellenzéket partnerként fogadják el. Tehát nem törekszenek sem az egyik, sem pedig a másik politikai gyengítésére, azaz távol tartják magukat a magyarországi, választási küzdelmektől, és nem kapcsolódnak be az egyes politikai pártok kampányaiba. Ám az előbbi szabály semmiképpen nem jelentheti, hogy ne mondhatnának véleményt - kritikus véleményt is - minden olyan magyarországi döntésről, eseményről, amely befolyásolja életüket, illetve amelyet valamilyen jelentős okból fontosnak tartanak. Ára kampányok eszközeivé semmiképpen nem szabad válniuk.
Emellett a kapcsolatok és a támogatás, tehát az alkotmányos kötelességek tartalma tekintetében még egy szempontot fel kell vetnünk. Nyilvánvaló, hogy mint minden kisebbségi csoporton belül,[34] úgy a kisebbségben élő magyarok közt is vannak különbségek, azaz közösségeik nem tekinthetők homogén egységeknek. Magyarságuk nem jelent azonosságot. Az egyik különbség éppen nemzeti identitásuk szilárdsága. Ezért megfogalmazható a nemzeti igazságosságnak egy olyan elve, amely a nemzetileg legrosszabb helyzetben lévőket tekinti a leginkább rászorultaknak.[35] Ennek alapján a magyarországi politika nem tartaná olyan rétegnek őket, amely a leggyengébb magyarságteljesítménye miatt a legkisebb támogatásra jogosult, hanem ezeket a személyeket is adottságaiknak megfelelően segítené.[36] Hiszen a nemzeti fogyást abban a társadalmi rétegben kell és lehet megállítani, amelyikben zajlik: az ingadozók körében.[37] Csakhogy ez esetben a magyarságteljesítmény elsőrendű mércéje nem lehet valamelyik magyarországi politikai párt támogatása. Ebben éppen a bizonytalan nemzeti identitású kisebbségiek tartoznak a leggyengébbek közé. (Az ilyen mérce egyébként sem erősíti az ingadozók magyar identitását.) Ha tehát magyarnak akarja megtartani őket a magyar állam, akkor más mércére van szükség.
A megoldást keresve térjünk vissza egy pillanatra az Alkotmány szövegéhez. Ha minden kisebbségi magyarra vonatkozik Magyarország alkotmányos kötelessége, akkor az intézményrendszernek mindannyiuk számára esélyt kell biztosítania a kötelességből
- 37/38 -
eredő javakhoz és lehetőségekhez való hozzáféréshez. Méghozzá nemcsak formális, hanem reális esélyt.
Ugyanakkor mindegyik magyar kormánynak megvannak a maga politikai célkitűzései a határon túli magyarokkal kapcsolatban. Ám amennyiben az Alkotmány az összes kisebbségi magyar jogait tartalmazza, akkor a magyarországi kormányzati politika nem jelentheti azok kirekesztését a támogatottak köréből, akik éppen nem illenek bele az adott kormány aktuális törekvéseibe. S szögezzük le: nem jelentheti ezt a mindenkori ellenzéki politika sem.
Mindenekelőtt azért, mert az Alkotmány, nagyon helyesen, nem tesz különbséget magyar és magyar között. Az ilyen különbségtétel a magyarok hol egyik, hot másik csoportját rekeszti ki a magyar alkotmányosság értékrendjéből, értésükre adva, hogy az éppen aktuális magyarországi politikai többség képviselői csak csökkentett értékű magyarnak tekintik Őket, ha magyarnak tekintik egyáltalán. Sőt az is előfordulhat, hogy a magyarok számottevő rétegei egyetlen kormány idején sem juthatnak érdemi támogatáshoz.
Az egyes kormányok támogatási preferenciái nem utolsósorban annak alapján alakultak ki, hogy kit tekintenek "megfelelő" magyarnak a magyarországi kormányzati, illetve ellenzéki célok eléréséhez. Ez ideig csak egy tágabb csoport jött számításba. Olyan személyek, akik nemzeti identitása szilárd, s emellett a kisebbségi közélet kiemelkedő képviselői. Tőlük várható ugyanis olyan teljesítmény, amely a kormányzati célok elérését lehetővé teszi. Feltételezhető, hogy általuk mozdíthatók meg mások, az ő álláspontjaik, tetteik hatása válhat jelentőssé.
Ez kétségkívül így van. Az elitek jelentősége nyilvánvalóan éppen tagjainak "átlagfelettiségében" rejlik. Ám sokai elvesznek értékükből ismert sajátosságaik, nevezetesen, hogy a rendelkezésükre bocsátott erőforrások egy részét saját belső harcaikra használják, másik részét pedig többen nem a köz hasznára fordítják, hanem, ha csak tehetik, a sajátjukéra.
Ám mindehhez döntést kell hozni a második kérdésben is, amelyik kimaradt az alkotmányozás folyamatából. Arról a rendszeresen megtapasztalt dilemmáról van sző, hogy a magyarországi politikai élet egyes csoportjai a határon túli magyarokat kívánják-e támogatni, vagy saját maguk támogatását várják-e tőlük politikai konfliktusaikban, főképpen választási kampányaik során.
E két célt gyakran egyként jeleníti meg a politikai propaganda. A kisebbségi magyarok és persze a magyarországi magyarok is rendszeresen azt az üzenetet kapják, hogy valamelyik magyarországi párt választási győzelme a kisebbség, sőt a nemzet felemelkedését, a másiké pedig a pusztulását jelenti. A kisebbségnek ezért nem elég országában küzdenie jogaiért, hanem Magyarországon is harcolnia kell a számára pusztulást hozók ellen. A kisebbségi magyar közvélemény jelentős részében nemcsak az a kép alakul ki, hogy a nemzeti többséggel kell megküzdene megmaradásáért, hanem egyúttal a magyarországi politika számottevő része ellen is harcolnia kell. Mindenképpen le kell vonnunk azt a következtetést, hogy az állandó kétfrontos harc képe olyan ellenfelekkel, amelyek egyenként is sokkal nagyobb erőt képviselnek az egész magyar kisebbségnél, aligha erősíti a sikerhez fűzött reményt a politikai elithez nem tartozó magyarokban. Különösképpen a nemzeti identitásukban egyébként is bizonytalanokban teremthet a korábbiaknál is erősebb kétségeket. Am a harci rend nem áll meg a két ellenség képénél, egy harmadik is megjelenik benne. Azok a kisebbségi magyarok, akik a "másik" magyarországi pártot, pártokat, kormányt tekintik jobbnak, hiszen így ők jelentenek veszélyt a kisebbség megmaradására.
Tehát összefoglalva: az igaz kisebbségi magyarnak egyszerre kell harcolnia a nemzeti többséggel, továbbá a magyar politika egyik felével, valamint az eltérő értékrendű kisebbségi magyarokkal, Mindezeket ugyanis a magyar kisebbség, sőt az egész magyar nemzet megmaradásának alapvető veszélyforrásaként jeleníti meg a politikai ideológia. Tehát a konfliktus Lényegének bemutatása gyakran nem áll meg az egyes irányzatok által képviselt célkitűzések bírálatánál, hanem pusztulást hozó, szubsztanciálisan veszélyes elemként jelenítik meg a más nézetek vallóit. Ok tehát nem pusztán más nézetet vallók, hanem a nemzeti kisebbség pusztulásának okozói. A politikai kommunikáció ilyen érvrendszere javarészt az 1989 utáni magyarországi politikai módszerek alkalmazása volt a kisebbségi belviszonyokra. Es a magyar politikai ellenfelek ellenségként történő megjelenítése különösen hatásos ott, ahol az emberek nemzeti léte amúgy is veszélyeztetett, sokak jövőképe bizonytalan, s így különösen hajlamosak helyzetek és emberek drámai megítélésére.
A politikai konfliktusoknak ez a jellege egy csoportnak válhat előnyére. Azoknak, akik a politikai erőforrások koncentrálását, minden lehetséges hatalmi pozíció meghódítását, s végül az egész rendszer centralizációját tekintik céljuknak. Csakhogy az ilyen szándék sikeres megvalósítása a kisebbségi magyarok egy számottevő részét kiközösíti. Ha az egyes társadalmi rétegek számára csak egy-egy szervezet fenntartását engedélyezi, s felszámolja az összes többit, akkor az adott társadalmi réteg egyik részét alárendeli a másiknak, Ugyanez történik, ha a települési önkormányzatokban veszíti el a súlyát az ellenzék, s egyetlen szervezet uralja a települési ön-
- 38/39 -
kormányzatokat választási ciklusok hosszú során keresztül. Lehet ugyan hivatkozni a többség hatalmára, ám az egyben a helyi kisebbség kiszorítását jelenti a döntéshozatalból. Hasonló a helyzet a sajtó és a kulturális intézmények sokszínűségének felszámolásakor. Kormányzati részvétel esetén pedig a gazdasági erőforrások egyetlen központból történő elosztása teremti meg a támogatásokból kiszorítottak rétegét. Az ideáltipikus vízió az erőforrások teljes központosításának az a szintje, amely a kisebbség tagjainak döntő többségét oly mértékű függő viszonyba juttatja a hatalmi központtól, melynek révén biztosítható fegyelmezett részvételük a központ által elhatározott minden politikai akcióban.
Csakhogy amint az kiderült, a teljes központosítást nem lehetett megvalósítani, És ahol ideig-óráig sikerül a hatalom erőteljes centralizációja, ott sem jár a fenti eredménnyel. Nézzük az okokat,
A teljes központosítás több akadályba ütközik. S ezek közül csak az egyik az egymástól eredetileg is eltérő irányzatok közti erőegyensúly. Ennek ugyanis 2 pártok egyesítésével megszüntethető a szervezeti háttere. Ugyanakkor ebben az esetben a különbözőség olyan formái erősödtek meg, amelyek már az elődpártokban is jelen voltak, csak a pártok közötti küzdelem zaja elfedte azokat.[38]
Az egyik a helyi politikai hatalomból eredő regionális hatalom. Az önkormányzatok befolyásának sikeres regionális összekapcsolása olyan cselevési teret hoz létre, amely a magyar párt döntéshozatalát országos szinten is befolyásolja. A régiók súlyát tovább erősítette a regionális önkormányzatok megszületése. A másodikat az országos politikusok különféle befolyási övezetei adják. Kormányzati részvétel esetén mindenekelőtt kormányzati pozíciójukból ered befolyásuk, Ellenzéki helyzetben pedig ismertségükből, valamint a parlamenti munka egyes területeit illető tájékozottságukból fakad. További lehet befolyásuk az önkormányzatokban is. Mindenekelőtt városi polgármesterek rendelkezhetnek olyan súllyal, amely ellenzéki helyzetben nem lebecsülendő.
Az elmúlt választási időszakokban nagy volt a súlya magyar tömegszervezetek vezető posztjainak is.[39] Mára legalábbis sokak számára világossá vált, hogy korporatív kötődéseik nem tettek jót e szervezetek tulajdonképpeni feladatának.
Az eddigieket összefoglalva, a Magyar Köztársaság alkotmányos felelősségének érvényesíthetőségéhez elsősorban abban a kérdésben kellene egyetértésnek születnie, hogy a magyar kisebbségeket nem használják a magyarországi belpolitikai küzdelmek eszközeként. Továbbá Magyarországnak, azon túl, hogy érzi a felelősségét, vállalnia is kellene azt. S annak nem általában a határon túli magyarokra kellene vonatkoztatnia, hanem a kisebbségben élő magyarokra. Továbbá nem a többféle értelmű sorsukért kellene felelősséget vállalnia a Magyar Köztársaságnak, hanem a kisebbségben élő magyarok nemzeti élete iránt, Nyilvánvalóvá kellene tennie, hogy e felelősségből kötelességek erednek, amelyeknek e kisebbségek nemzeti élete fontos területeire kellene vonatkozniuk az egyes területek sajátos jellege szerint, méghozzá anélkül, hogy az egyiket a másik alá rendelnék, illetve a politika eszközévé tennék. Továbbá a felelőségből eredő támogatásoknak számolniuk kellene a különböző országokban élő magyar kisebbségek közti eltérésekkel. Valamint figyelembe kellene venni az adott kisebbségen belüli társadalmi csoportok sajátosságait, mindenekelőtt a hatékonysági szempontok, illetve nemzeti esélyegyenlőségük elve alapján. S ebben a rendben a nemzeti identitásukban leginkább fenyegetettek a legrászorultabbak.
Ugyanakkor a kisebbségi magyarok is felelősek azért, hogy megszülessen s fennmaradjon az alkotmányos egyetértés ügyükben, valamint azért, hogy, mindenekelőtt az igazságosság elvei alapján, rendeződjenek a magyar-magyar kapcsolatok. Nekik sem szabad megsérteniük a Magyarországtól elvárható alkotmányos egyetértés szabályait, Magyarország felelősségének Forrását Kis János a következőképpen foglalja össze: "Elődeink közös magyar állam polgárai voltak. Az 1920. évi, igazságtalan béke éles határvonalat húzott közéjük. A mi őseink a határ innenső oldalán maradtak vagy ide települtek át. Azoknak az ősei, akik ma a határon túl élnek, kívül rekedtek a magyar állam felségterületén. Nekünk nem érdemünk, hogy a határon belül vagyunk, ők pedig nem vétkesek abban, hogy a határon kívülre kerültek. Nekünk szerencsénk volt, nekik balszerencséjük, ennyi az egész. S mi mégis változatlanul élvezzük a magyar állampolgárság előnyeit, nekik pedig el kell szenvedniük a kisebbségi léttel járó hátrányokat. Ők fizetik meg az egykori Magyarország feldarabolásának hátrányait - helyettünk is. Ha ez így van, akkor a hazai politikai közösség nem csak a saját tagjaiért felelős; a határon túli magyarokért is felelősséget visel."[40]
Ugyanakkor a fenti érvhez mindenképpen hozzátartozik egy kiegészítés, amelynek egyik felét Kis János még Monoron hangoztatta: "A szomszédos országokban olyan magyarok élnek, és a következő évtizedekben még inkább olyanok fognak élni. akiknek nincs személyes közük a történelmi bűnökhöz.
- 39/40 -
amelyet apáik vagy nagyapáik elkövettek, vagy nem követtek el."[41] Ha az érvelést módosítjuk (hiszen bűnei Magyarország szomszédságában akkor élőknek is jócskán akadtak), akkor állíthatjuk, hogy a mai magyarok semmi módon nem felelhetnek azokért a körülményekért, amelyek miatt elődeik kisebbségi sorsba kerültek, Hiszen csak nem is éltek, sem az első, sem a második világháború idején. Ettől pedig tovább nő a morális érv ereje, és nemcsak a Magyarországgal szomszédos országok nemzeti többségei irányában, hanem a nemzeti felelősség s kötelességek forrásává válik mind a Magyar Köztársaság polgárai, mind pedig a magyar kisebbségeket alkotó személyek számára. ■
JEGYZETEK
[1] A Magyar Köztársaság Alkotmánya, 6. § (3).
[2] Például Ulrich K. Preuss az alkotmányosság lényegi jellemzőjének tekinti azokat az alkotmányos rendben gyökerező közös ideákat, elveket és értékeket, amelyek mentén megszülethet a döntés arról, hogy a politikai közösség mely tagjai részesedhetnek a kormányzati hatalomból (Ulrich K. Preuss: The Politicai Meaning of Constitutionalism in Democracy and Sovereignty. American and European Perspectives, ed. Richard P. Bellany, Aldershot, Avebury, 1996, 12-13).
[3] Rogers Brubaker szerint a kisebbségi kérdés alapvetően relacionális, nemzeti kisebbség, a nemzetállam és a külső anyaország hármasa közti viszonyrendszerben értelmezhető. Lásd Rogers Brubaker: Nationalism Reframed, Cambridge, Cambridge University Press, 1996, 67-68.
[4] Herbert Lionel Adolphus Hart szerint a kötelezettségeket megállapító elsődleges szabályok, melyek a hivatalos rendszeren keresztül elismerést nyernek, elkülönülnek más szabályoktól, amelyek továbbra is együtt léteznek a hivatalosan elismertekkel. Az elsődleges szabályokat más szabályoktól "a támogatásuk érdekében kifejtett komoly társadalmi nyomás, valamint az egyéni érdekek és törekvések feláldozása különbözteti meg, ami együtt jár betartásukkal" (H. L. A. Hart: A jog fogalma, Budapest, Osiris Kiadó, 1995, 197).
[5] "Az értelmezés olyan szellemi eljárás, amely a jogalkotás folyamatár elkíséri a magasabb fokról a magasabb által meghatározott alacsonyabb fok felé haladás során. Normális esetben törvényértelmezéskor arra a kérdésre kell feleletet adnunk, hogy a törvény általános normájából, annak konkrét tényállásra történő alkalmazása során hogyan nyerjük a bírói ítéletet vagy a közigazgatási aktus megfelelő egyedi normáját. Van azonban alkotmányértelmezés is, mikor pl. arról van szó, hogy - a törvényhozási eljárásban szükségrendeletek kibocsátásakor vagy egyéb közvetlen alkotmányi aktusoknál - az alkotmányt alkalmazzuk, vagyis alacsonyabb fokon végrehajtjuk" (Hans Kelsen Tiszta jogtan, Budapest, ELTE Bibó István Szakkollégium, 1988, 50).
[6] A jelenség nem ismeretlen a modern alkotmányosságban. Úgymond mások üdvözítésének alkotmányos hagyománya kerül szembe szabadságuk alkotmányos értékével. Lásd Donald P. Kommers, W. J. Thompson: Fundamentals in the Liberal Constitutional Tradition, in Constitutional Policy and Change in Europe, eds. Joachim, J. Hesse, Norman Jonson, Oxford, Oxford University Press, 1995, 14.
[7] Thomas G. Grey szerint a törvénybe iktatott alkotmány jelentése nagyban függ attól, hogy milyen jelentést tulajdonítanak nekik azok, akik törvénybe iktatják. Lásd Thomas C. Grey: Constitutionalism. An Analytic Framework, in Constitutionalism, eds. James R. Peenock, John W, Chapman, Nomos XX, New York, New York University Press, 1979, 202.
[8] Csoóri Sándor: Eltemetetlen gondok a Dunatájon, in A monori tanácskozás 1985. június 14-16, Budapest, 1956-os Intézet, 2005, 56-57,
[9] Például Isaiah Berlin a nacionalizimust: a nemzeti tudat izgalmi állapotaként jellemzi, amely esetenként a modernizációra adott negatív válaszként jelenik meg, Lásd Isaiah Berlin: A meghajlított vessző, A nacionalizmus kialakulásáról, in I. B.: Az emberiség göcsörtös fája Budapest, Európa Könyvkiadó, 1996, 336-37.
[10] Ezt mutatja be például Anthony D. Smith National Identity című munkájában. Rögtön könyvének előszavában leszögezi, hogy a nemzeti identitás multidimenzionális koncepcióját, tartja helyesnek. Lásd Anthony D. Smith: National Identity, London, Penguin Books. 1991, VII.
[11] Jeff McMahan álláspontja szerint a nemzetek olyan emberi csoportok, amelyeket objektív és szubjektív kritériumok különböztetnek meg. Objektíveknek azokat nevezi, amelyek összeköthetik a nemzet tagjait; a társulás és közös terület elfoglalása, a közös etnikai eredet, a közös nyelv, közös vallás, egyetértés egy adott politikai intézményrendszer tekintetében, a közös kultúra - beleértve a közös értékeket és szokásokat és így tovább. Ennek különféle kombinációi mentén alakultak ki az egyes nemzetek. A szubjektív kritérium pedig az, hogyan osztoznak egyfajta kollektív identitásban, osztják-e azt az álláspontot, hogy köpcös csoportot alkotnak, s vajon ez a meggyőződés egyben individuális identitásuk alkotóeleme-e is. Lásd Jeff McMahan: The Limits of National Partiality, in The Morality of Nationalism, eds. Robert McKim, Jeff McMahan, New York - Oxford, Oxford University Press, 1997, 107.
[12] Ezt jelzi a 119/1996. (XII. 21.) országgyűlési határozat a Magyar Köztársaság alkotmányának szabályo-
- 40/41 -
zási elveiről (III/7. pont), Tóth Judit éppen e határozatra hivatkozva állítja, hogy "az 1995-től megkezdett újabb alkotmányozáskor a szabályozási koncepcióban az alapvető alkotmányos elvek és célok közt kapott helyet, egyértelműen külpolitikai államcélként szerepel a kérdés" (Tóth Judit: Nép, nemzet, szuverenitás. Fórumhozzászólás, Fundamentum, 2006/2, 73). Papp Imre a státustörvény megalkotását indokolja oly módon, hogy " az Országgyűlés az Alkotmány 6. § (3) bekezdésében foglalt, a határokon túli magyarokért viselt felelősségének érvényesítése érdekében" fogadta el az említett jogszabályt (Alkotmánytan I., szerk. Kukorelli István, Budapest, Osiris, 2002, 252).
[13] Sőt, Bódig Mátyás szerint "ebben az esetben az Alkotmány erkölcsi kapcsolatot teremt (Felelősséget érez) egy etnikai ismérvek alapján körülhatárolt csoport és a politikai közösség között" (Bódig Mátyás: Politikai filozófiát jelentésrétegek az alkotmányban, Állam és Jogtudomány, 2002/1-2. 21).
[14] Halász Iván és Majtényi Balázs szerint "ebben a kontextusban a magyar Alkotmány klauzulája a »legnagylelkűbb«, hiszen a »határon túli magyarok sorsa« iránti felelősség meglehetősen sokféleképpen értelmezhető fogalom" (Halász Iván, Majtényi Balázs: Magyarország és a szomszédos államok státustörvényei, in Ami összeköt? Státustörvény közel és távol, szerk. Halász Iván, Majtényi Balázs, Szarka László, Budapest, Gondolat Kiadó, 2004, 105). Szerintünk azonban elsősorban negatív következményei vannak e fogaltnak tág értelmének, hiszen, mint arra kitérünk, egymással szembenálló értelmezésük is lehetséges.
[15] Csakhogy a felelősség jellegének pontosítása nélkül a legkülönfélébb intézkedésekről állítható, hogy megfelelnek az említett felelősségnek.
[16] A morális felelősség a forrása a pozicionális felelősségnek is, még ha az sajátos jelleggel is bír. Lásd Alan John Simmons: Moral Principles and Political Obligation, Princeton - New Jersey, Princeton University Press, 1979, 12.
[17] A Fogalomhasználat mindenképpen figyelemre méltó. A posztkommunista országok alkotmányos értékrendjében megjelenő fatalizmust írja le James Jonson; Claus Offe nyomán olyan társadalmakként jellemzi őket, amelyek atomizáltan, az együttműködés egyetemes rendjétől elszakítottan látják magukat, James Jonson: Inventing Constitutional Traditions. The Poverty of Fatalism, in Constitutional Culture and Democratic Rule, ed, John A. Ferejohn, Cambridge, Cambridge University Press, 2001, 87-90.
[18] Csoóri I. m., 32.
[19] Kis János mutatott rá Magyarország korlátozott diplomáciai lehetőségeire, Lásd Kis János: Korlátainkról és lehetőségeinkről, in A monori tanácskozás 1985. június 14-16, id. kiad., 85-95.
[20] Találkozhatunk a nacionalizmus olyan felfogásával is, amelyik a vallási identitással sok közös vonással bír. Például Liah Greenfeld a nacionalizmus hitszerű, valláshoz hasonlatos elemeire mutat rá. Lásd Liah Greenfeld: The Modern Religion?, Critical Review. Vol. 10, No. 2, 169-191, Azonban ha a nemzeti sorsot az isteni akarattal azonosítjuk, akkor számolnunk kell ennek alkotmányos következményeivel is.
[21] Robert Graves; A görög mítoszok, Bratislava, Madách Könyvkiadó, 1981, 10. c. valamint 10. 3.
[22] Ulrich K. Preuss úgy veti fel a problémát, hogy ki, illetve mi alkotja a nemzetet, a démosz vagy az etnosz. Ezen az úton haladva szerinte nemcsak Karl Meineckéhez juthatunk cl, hanem Carl Schmidthez is. És persze Kelet-Európa etnicista nemzetfelfogásaihoz. Lásd Ulrich K. Preuss: Constitutional Powermaking of the New Polity, Some Deliberations on the Relations Between Constituent Power and the Constitution, in Michel Rosenfelu: Constitutionalism, Identity, Difference and Legitimacy, Durham and London, Duke University Press, 1994, 147-155.
[23] Lásd Halász Iván, Majtényi Balázs: A Magyar Köztársaság alkotmányának "nemzeti felelősségi klauzulája", in Ami összeköt? Státustörvény közel és távol, id. kiad., 93-104.
[24] Erre számos példát láthattunk szinte mindegyik magyar kisebbség képviselői részéről, mindegyik magyarországi választási kampány során, Először már 1990-ben, az első demokratikus választás előtti kampányban.
[25] Ezt az álláspontot képviseli Brian Walker: Plural Cultures, Contested Territories. A Critique of Kymlicka, Canadian Journal of Political Science, Vol. XXX, No. 2 (June 1997), 211-234.
[26] Max Weber nemcsak arra mutat rá, hogy a nemzet mindegyik ismert meghatározása alól létezik kivétel, hanem arra is, hogy a nacionalizmusnak több eleme van, és ezek jelentősége esetenként változó. Azaz Weber megállapítása kapcsán állíthatjuk, hogy egyikük sem tekinthető a nemzet előfeltétel éneit, azaz egyik elem hiánya sem jelent olyan helyzetet, amelyben ne születhetne nemzet. Továbbá Weber szerint a terület alapvetően az értékek körébe tartozik, ezért nem elég leírni a nemzet tagjainak empirikus kvalitásait annak megállapításához, hogy ki számít a nemzet tagjának. Egyes csoportok körében a szolidaritás sajátos formája alakul ki, de abban nincs maradéktalan egyetértés, hogy miből is áll össze az efféle szolidaritás. Lásd Max Weber: The Nation, in John Hutchinson, Anthony D. Smith: Nationalism, Oxford - New York, Oxford University Press, 1994, 22. Következésképpen mindegyik gyakran hangoztatott szolidaritás elem alól létezhet kivétel.
[27] Claus Offe a homogenitás ós sokféleség dilemmájaként fogalmazza meg az alkotmányos demokrácia
- 41/42 -
egyik kérdését. Szerinte csoportjogok esetén a csoport sokszínűségének konkrét jellegét kell figyelembe venni, ez azonban a csoportok sokfélesége miatt bomlasztja a politikai közösség egysegét. Lásd Claus Offe: "Homogenity" and Constitutional Democracy. Coping with identity Conflicts with Group Rights, Journal of Political Philosophy, 1998/2, 139.
[28] Bhikhu Parckh az egyén és közösség közti kölcsönös felelősséget s az egymás iránti elkötelezettségei: hangsúlyosa a többkultúrájú társadalomban létezőcsoportok vonatkozásában. Lásd Bhikhu Parekh: Defining National Identity in a Multicultural Society, in People Nation & State, eds. Edward Mortimer. Robert Fine, London, I. B. Tauris Publishers, 1999, 68-70.
[29] David Miller szerint lehetséges a különféle nemzeti és egyéb csoportidentitások együtt létezése, sőt összhangjuk is kialakítható. Ehhez azonban sajátos jogok és intézmények kellenek. Lásd David Miller: On Nationality. Oxford, Clarendon Press, 1995, 153, Szerintünk az elvnek érvényesíthetőnek kell lennie a kisebbségen belül is. Főként, ha a kisebbség ugyanezt várja el a nemzeti többségtől.
[30] Az egyéni autonómia és szabad választás elvére épülő asszociáció adta szervezeti rend a kisebbségek körében is sokkal hatékonyabb, mind a centralizált. A kisebbségnek lehetővé kell tennie, hogy saját magán belül is létezhessenek kisebbségek. Veit Bader az így kialakuló asszociatív demokráciát jobb és egyben eredményesbb megoldásnak tekinti, Lásd Veit Bader: Associative Democracy and Minorities within Minorities, in Avigail Eisenberg, Jeff Spinner-Halev: Minorities within Minorities, Cambridge, Cambridge University Press, 2005, 319-322.
[31] Természetesen mindegyiküknek vannak sajátos céljaik is, amelyeknek szintén nagy nemzeti jelentőséget tulajdonítanak, A felsorolás alapja: Útkeresés és integráció. Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból 1989-1999, szerk. Bárdi Nándor, Éger György, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2000.
[32] Csakhogy például az uralkodó szlovákiai nemzetiségi jogértelmezés azt bizonyítja, hogy a mindenkori politikai erőviszonyok függvénye bármilyen jelentősebb előrelépés a kérdésben. Jól mutatja ezt a Kisebbségi és regionális nyelvek európai kartájának sorsa Szlovákiában. Éppen ezért oly jelentős Magyarország segítsége.
[33] A kelet- és közép-eurépai alkotmányos felelősségi klauzulák összehasonlításáról lásd Halász Iván: A nemzetfogalom nyelvi és kulturális elemei a modern kelet-közép-európai alkotmányokban, in Ami összeköt? Státustörvény közel és távol, id. kiad., 27-41.
[34] A kisebbségi társadalmak természetes pluralizmusáról beszél Oliver Rov; The Elusive Cultural Community, in People, Nation & State, id. kiad., 64-65.
[35] John Rawls igazságosság felfogásának kiterjesztése a nemzeti rászorultság állapotára olyan politikához vezet, amely számukra a nemzeti esélyegyenlőséget célozza meg. Csak ebben az esetben nem lehet egyedüli viszonyítási pontunk a nemzeti többség, hanem a nemzeti kisebbségen belüli lehetőségekkel is számot kell vetnie annak, aki céljául egy kisebbség egyes csoportjainak nemzeti esélyegyenlőséget tűzi ki.
[36] Az nemzeti identitásnak az is fontos kérdése, hogy mennyire fogadja el az adott egyént a csoport. Lásd Kis János: Túl a nemzetállamon, in K. J.: Az állam semlegessége, Budapest, Atlantisz Kiadó, 1998, 140-142,
[37] A nemzeti identitás választható, még ha a választás lemondásokkal járó folyamat is. Ugyanakkor az egyéni választást a csoport által kínált feltételek is jelentősen befolyásolják, Lásd Miri Song: Choosing Ethnic Identity, Cambridge, Polity Press, 2003, 40-41.
[38] Ugyanakkor persze meg kell említeni azt a társadalomszervező munkát, amelyet a rendszerváltás utáni első időszakban nem egy politikai szervezet elvégzett. Kántor Zoltán az RMDSZ szerepét jellemezte úgy, hogy "az RMDSZ kettős funkciót tölt be. Egyrészt politikai pártként részt vesz a romániai politikai életben, másrészt társadalomszervező feladatokat lát el a romániai magyar társadalom vonatkozásában." Ennek alapján Kántor Zoltán szerint "kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a nemzet (nemzeti kisebbség) határai addig tartanak, ameddig intézményrendszere elér" (Kántor Zoltán: A nemzeti identitást formáló intézményrendszerek, in Társadalmi önismeret és nemzeti önazonsság Közép-Európában, szerk. Fedinec Csilla, Budapest. Teleki László Alapítvány, 2002, 186). Szerintünk azonban az intézményrendszer határai hatékonyságától is függnek, Az pedig nem utolsósorban annak függvénye, hogy az egyes intézmények mennyire működnek eredeti rendeltetésüknek megfelelően, avagy mennyire válnak a politika szolgálólányaivá, többek közt a kisebbségen belüli politikai harcok eszközeivé, tulajdonképpeni feladataik rovására.
[39] Szlovákiában mindenekelőtt a Csemadok és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége vezetői váltak gyakran parlamenti képviselőkké, valamint valamelyik magvai párt szűkebb vezetésének tagjává. Mindenekelőtt az adott szervezet mozgósító erejének tulajdonítottak akkora jelentőséget pártkörökben, vezetőik képviselői helyhez juthattak, s bekerülhettek a párt legfelső vezetésébe. Ez a befolyási övezet mára sokat veszített jelentőségéből, A két nagy tömegszervezet ugyanis átalakult az elmúlt években. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségé elmozdult a szakmai szervezetté válás irányába, a Csemadok szervezeti struktúrája pedig decentralizálódott, a központi vezetés hatalma csökkent. Ugyanakkor a korábbi korpora-
- 42/43 -
tizmus ismétlődő válságokba sodorta a két szervezetet, így egyszerre, egymással összefüggésben romlott képességük társadalmi feladataik teljesítésére és gyengült politikai mozgósító képességük. A pártok egyesülését követően pedig szükség sem volt rá, hogy jelentősebb kampányszerepet osszanak ki rájuk. Nem is nagyon kaptak ilyen feladatot, a politikai finanszírozásuk is abbamaradt. A helyzetnek hamarosan hatalmi következményei lettek, legfelsőbb vezetőjük ma már nem lesz parlamenti képviselő. Fontos leszögeznünk, hogy a szabály fordítva is érvényes, elnökeik nem a képviselők közül kerülnek ki.
[40] Kis János: Nemzetegyesítés vagy kisebbségvédelem, Élet és Irodalom, 41. évfolyam, 51. szám.
[41] Lásd A monori tanácskozás 1985. június 14-16. id. kiad., 144.
Visszaugrás
