Rovatunkban ezúttal Gerő András, Dénes Iván Zoltán, Halász Iván, Tóth Judit, Gángó Gábor és Bárdi Nándor fejtik ki véleményüket.
A nemzetről szólni, értekezni magyar divat. Aki jelen akar lenni politikai, intellektuális diskurzusban, annak egyenesen kötelező így vagy úgy megnyilvánulni nemzetinek tekintett ügyekben vagy csak úgy általában a nemzet egészét illetően. Az eltérő hangsúlyokkal, tartalmakkal folyó diskurzus pontosan azóta tart, amióta Magyarországon megjelent a modernnek tekinthető nemzetfogalom. Minden Kazinczytól, Széchenyitől, Kölcseytől, Kossuthtól indult. Tartóssága lenyűgöző. Arányvesztései is imponálók és egyben riasztók.
* * *
A nemzeti diskurzus immár kétszáz éve egy kettősségről szól. A realitások tudomásulvételéről és a magyar illuzionizmus egyidejű jelenlétéről, a kettő változó sikerű küzdelméről és sokszor következetlen együttéléséről.
Annak idején a formálódó magyar nemzettudat több fontos sajátossággal rendelkezett. Az egyik azzal függött össze, hogy mit akart leváltani. A régi, középkorias "natio hungarica" a feudális privilegizáltak közösségét jelentette. A magyar nemesség a XIX. század első felében a lakosság körülbelül öt százalékát tette ki, amihez Európában csak a lengyel és a spanyol nemesség aránya mérhető. Mindenütt máshol jóval kisebb volt a nemesség aránya. Hiába volt azonban viszonylag jelentős a privilegizáltak köre, mégiscsak zárt társaságot képeztek. A modern magyar nemzettudat ezt kívánta felszámolni, ezt kívánta átalakítani, s ezt csak úgy tudta megtenni, ha a kiváltság helyett identitásban és kultúrában, nyelvben fogalmazott. A szűk politikai és identitásközösség helyett egy másik politikai és identitásközösséget kívánt létrehozni. A nemzetteremtés így óhatatlanul politikai jogkiterjesztéssel társult. A kor európai normái szerint ehhez a liberalizmus nyújtott fogódzót; a szabadság eszméje lett az a közeg, amely erőt, táptalajt és társadalmi energiát biztosított az új típusú nemzetteremtés számára. A modern magyar nemzettudat szabadságtudat is lett. Ahogy 1848-49-ben a szabadságharcban formálódott népdal refrénje ezt megfogalmazta: "Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!"
Mindez oda vezetett, hogy a "natio hungarica" fogalomban kulcsszerepet játszó, származáscentrikus "magyar" fogalom háttérbe szorult. A magyarsághoz való tartozásnak a származás nem lett kritériuma, hiszen a liberális megközelítés pont ennek jelentőségét kérdőjelezte meg. Külön érdekesség, hogy itt - nevezetesen a származás esetében - összeérhetett a pogány nemzetiségi múlt és a feudális-keresztény világkép, hiszen az univerzális vallás által uralt feudális struktúrában privilégiumképző lehetett a pogány törzsi kultúra egykori törzsi elitjéhez való tartozás. Ez a tényező nem szűnt meg, nem számolódott fel teljesen, de az új politikai közösségteremtés felülírta az addigi kizárólagos tudattartalmakat.
Az új magyar nemzettudat formálódása szinte az első pillanattól kezdve erős nemi szerepekre utaló karakterisztikában történik. Az 1820-as évektől a jórészt osztrák származású festők egyre többször festik meg Magyarország női alakját hol Pannónia, hol Hungária néven. S ha az ország, a haza nő, akkor a nemzetnek az a kötelessége, hogy megvédje, ápolja és óvja. Ez pedig a korabeli felfogásban azt jelenti, hogy a "nemzet" maszkulin karakter, férfiszerepre utaló identitással!
Másfelől - s ez a későbbiekben is fontos szerepet játszott - a magyar nemzetté válás egyik inspirálója volt a félelem s egyik eredménye ugyancsak a félelem lett. A félelem mint inspiráló erő abban jelentkezett, hogy volt, aki attól félt: ha a magyarból nem lesz európai nemzet, akkor kimarad az európai civilizálódás sodrából s véglegesen elszegényedik. Volt, aki attól félt, hogy a rendi szerkezet már nem nyújt elég védelmet az abszolutizmussal szemben. Volt, aki attól félt, hogy a "natio hungarica" nem ad támogatást a lehetséges és valós paraszti elégedetlenséggel szemben, merev fenntartása véres konfliktust provokálhat, s ezért vált nyitottá az új politikai közösségfogalomra. Szempontunkból érdektelen, hogy melyik félelem volt úgymond jogos s melyik nem. Ezek a félelmek különféle indíttatásból, de egy irányba mutattak: nemzetet, nemzettudatot kell teremteni. De amint megjelent az idea, egyidejűleg támadt egy újabb félelem: a magyar mint nemzet könnyen elsüllyedhet a környező német és szláv néptengerben. Mondhatni: szinte azonnal felmerült a nemzethalál víziója. Hiszen ha a nemzeti jelleg nélküli rendi tagoltság megmarad, akkor a rendiségnek és az országnak lehet csúfos vége; ha viszont sikeres a nemzetteremtés, akkor a túlerőben lévő más nemzetek roppantják össze a magyart. A germanizálás, illetve az "északi kolosszus", Oroszország által támogatott pánszláv törekvések egyenlő rangú veszélyforrásokként jelentek meg.
Mindenesetre a kulturális tartalmú nemzetfogalom és a szabadság közösségeként megfogalmazódó nemzetfogalom - úgy tűnt - egy időre elnyomhatja a félelmeket, noha ennek a nemzeti identitásnak a korlátai is szinte rögtön jelentkeztek. Hiszen alig tudott mit kezdeni azokkal, akik saját kulturális azonos-
- 57/58 -
ságukat fontosabbnak gondolták, mint a mindenkire egyformán vonatkozó szabadság értékeit. Egyszerűen szólva: a nemzetiségek egy része számára ez a magyar nemzeti identitás nem volt elfogadható, mert ők a saját identitás kialakításában voltak érdekeltek. (Másrészt persze a liberális magyar nacionalizmus igazából nem is nyomta el ez irányú kezdeményezéseiket.) Ugyanakkor a liberális magyar nemzettudat lehetővé tette, hogy a német nyelvű városi lakosság minden erőszak nélkül elmagyarosodjon és persze nyitott volt a zsidóság lehetséges asszimilációja tekintetében is.
A magyar nemzeti azonosság számára természetesen - mint minden azonosság esetében - létezett ellenségkép. Az ellenség azonban elsődlegesen nem "belül" volt, hanem kívül. A veszélyt a germanizáló, beolvasztó Habsburg-hatalom, valamint a saját identitásra törekvő nemzetiségek jelentették. Mindez a Habsburgokkal is és a nemzetiségek egy részével is háborúhoz vezetett 1848-49-ben. Az utóbbit nyugodtan hívhatjuk polgárháborúnak is, de azért az figyelemre méltó, hogy nem minden nemzetiséggel és főként nem a magyarok között zajlott le fegyveres összecsapás. Ami annyit jelent, hogy a szabadság bizonyos mértékben képes volt ellensúlyozni a nemzeti és társadalmi konfliktusok veszélyét.
Az ellenségkép az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után is megmaradt, csak éppen politikailag szegmentálódott. A Habsburgokat és a nemzetiségeket együttesen tételező ellenségkép hevesen opponálta a kiegyezést és egyben rideg maradt a nemzetiségi mozgalmakkal szemben is. Aki a Habsburgokkal való megegyezés híve lett, az a fő veszélyt egyre inkább csak a nemzetiségekben látta. S végül létrejött egy demokratikus nemzettudat is, amely a nemzetiségeket szövetségessé kívánta tenni, épp azért, hogy a Habsburgokkal leszámolhasson. (Kossuth Lajos 1851-es alkotmányterve, valamint az 1859-es dunai szövetség koncepciója.)
A magyar nemzettudat sajátosságai miatt ekkor virágzott ki tartósan az illuzionizmus. A kifényesített, belső ellentmondásaitól megfosztott 1848 esztétizálódott és ily módon vált a közbeszéd részévé. A kompromisszum lehetett racionális, de nem váltott ki érzelmi azonosulást, sőt, éppen az esztétizálódott 48 okán erkölcsileg negatívan stigmatizálódott. Erről egyébként Kossuth is gondoskodott, aki saját kultuszát építve és felhasználva a kompromisszum tagadására alapozta létjogosultságát. Az eredmény az lett, hogy az 1867 utáni korszak nemzeti diskurzusát az úgynevezett közjogi kérdés szabta meg, amelyben az egyik oldalon a kiegyenlítés hívei, a másik oldalon az ilyen-olyan módon kifényesített és soha nem realizált 48 hívei állottak. A kiegyezés felmondásának irreális követelésétől áthatott, magát nemzetinek tekintő gondolkodás eluralta a lelkeket, de persze a tényleges cselekvésben soha nem lépte át a szónoklatok határát. Mást mondtak és mást csináltak. A beszéd és a tett alaposan elvált egymástól, s éppen ez a kettősség adta meg a politika esszencialitását. Pragmatizmus és illuzionizmus sajátos együttélése lett a magyar világ normájává. Éljen Ferenc József, éljen Kossuth Lajos! - ezzel a teljes önellentmondást tartalmazó mondattal egy életet lehetett leélni, méghozzá úgy, hogy az önellentmondás számított a magyar gondolkodás egyetlen nemzeti szempontból tisztességes normájának.
A félelmek, a kóros önértékelési zavarokból adódó frusztrációk, az önellentmondásokkal terhelt, egyszerre illuzionista és pragmatikus világkép még egy következménnyel járt: a magyar identitás - éppen az így-úgy tételezett ellenfél erejétől való félelem miatt - bizonyos értelemben elkezdett tömörülni. Így például gyakorlatilag elenyészett a magyaron belüli erős regionális önazonosság. Esetleges színfoltként (például palóc) jelen volt, de a magyar identitás nem regionális azonosságok szöveteként fogalmazódott meg, hanem egységes alapként, melyet legfeljebb helyenként árnyal a regionalitás. Csak egyféleképp lehetett magyarnak lenni.
Az 1867-es hatalmi helyzetbe került nemzettudat igyekezett egy olyan konstrukciót is kialakítani, amely egyfajta állampolgári, citoyen kapcsolódást kívánt a nem magyar tudatú nemzetiségek számára létrehozni: ők ezt úgy fogalmazták meg, hogy Magyarországon több nemzet, illetve nemzetiség él, de ezek együtt a magyar politikai nemzet részei. Ez nem jelentett mást, mint azt, hogy nemzeti-nemzetiségi hovatartozástól függetlenül adottak a jogok; a jogegyenlőség liberális világa nem szelektál nemzetinemzetiségi hovatartozás alapján. A dolog igaz volt, de ettől még nem vált lehetővé az, hogy a nemzetiségek politikai artikulációja megjelenhessen a Habsburg Birodalom részeként élő Magyarország kormányzati gyakorlatában. Ebből következően a citoyen kapcsolódáshoz sem az egyik, sem a másik oldalról nem járult identitáspolitikai nyomaték. Ezért az "egy politikai nemzet" valójában fikció maradt, s ily módon - hosszú időre - mintegy "lejáratta" a citoyen tudat értékét.
A belső ellenségképben fogalmazó nemzettudat az 1870-es években jelent meg, méghozzá a politikai antiszemitizmus párttá formálódott képében. Ez a nemzettudat a szabadságkorlátozást akarta a nemzeti identitás részévé tenni és a kereszténységet óhajtotta a "magyar" fogalom kizárólagos kulturális elemének beállítani. Éppen ezért a zsidóban találta meg a fő ellenséget, s egy olyan nemzettudatot állított,
- 58/59 -
amely a jogegyenlőséget immár nem tekintette a magyar nemzeti identitás részének. Egyszerűen ki kívánta vonni az oszthatatlan szabadságot a magyarság ideájából.
A XIX. és a XX. század fordulójára a magyarság - nem kevéssé a liberális magyar identitáshoz történt asszimiláció okán - többségbe került Magyarországon. Ez a tény, párosulva a társadalmi reformképtelenségbe merevedett rendszer által teremtett problémákkal, éppúgy erősítette a belsőellenség-keresésben érdekelt nemzettudatot, mint a különféle típusú társadalmi-politikai radikalizmusok megjelenését. Ez utóbbiak a nemzeti helyett a társadalmi, illetve politikai identitásra helyezték a fő hangsúlyt, ennek alapján kívánták a jót és a rosszat megkülönböztetni. Az előbbi, a szűkítő nemzettudat pedig - részben a társadalmi-politikai radikalizmussal kölcsönhatásban - egyre több olyan kritériumot talált, amely valakit nem bevesz, hanem éppen hogy kizár a nemzetből. Az eredeti, a "hagyományos" nemzettudat egyre üresebben hangzott, miután éppen abban volt a leggyengébb, amire a századforduló táján a legnagyobb igény volt: belsőellenség-képzésben.
Az első világháború egy rövid pillanatra új erőt adott a hagyományos nemzettudatnak, hiszen elsődlegesen a külső ellenséggel szemben kellett a lakosságot mobilizálni. A háború vége, a vereség következményeinek elkerülése a társadalmilag radikális "magyar" fogalmat, illetve - amikor ez nem tűnt elégségesnek - a magyaron túlnyúló osztályalapú nemzetközösséget preferálta. A háborús vereség következményei azonban elkerülhetetlennek bizonyultak. Alapvetően ez szabta meg a magyar nemzettudat tartalmát. A maradék országban a magyarok elsöprő többségbe kerültek, ugyanakkor a magyar nacionalizmus katasztrofális vereséget szenvedett, hisz a történelmi államterület kétharmada elveszett, a magukat magyarnak vallók egyharmada pedig más állam fennhatósága alá került. A magyarok hagyományos ellenfeleinek egy része győzött. A Habsburgok ugyan eltűntek, de a nemzetiségek páratlan diadalt arattak.
Mindehhez társult az a sokk is, amelyet az 1918-as demokratikus forradalom és az 1919-es kommün okozott. Az addigi magyar politikai elit számára megrázó erejű volt az, hogy részben olyan emberek kerültek hatalomra, akiket addig képtelennek tartottak az ország irányítására. Kiderült, hogy nem csak azok kormányozhatják Magyarországot, akik addig azt tették; kiderült, hogy társadalmi értelemben is van alternatív hatalmi garnitúra. A forradalom, illetve főként a kommün hatalmi elitje részben a zsidó származású értelmiségi rétegből rekrutálódott. Eltávolításuk és stigmatizálásuk elemi érdekévé vált mindazoknak, akik különféle történeti jogcímen úgy vélték, hogy az ország kormányzásához nekik és csak nekik van joguk.
A vereség és a forradalom, illetve a kommün tanulságait a hatalomra került ellenforradalmi rendszer vonta le; legalábbis nekik adatott meg, hogy az állami politika szintjére emeljék saját nemzettudatukat. Az ő felfogásukban a katasztrófát a liberális s ezáltal túlzottan engedékeny politika okozta, következésképp a szabadságtartalmú magyar nemzettudat felelős a vereségért. Éppen ezért a maguk használatára visszanyúltak a szűkítő tartalmú nemzettudathoz, melynek számukra volt egy előnye: olyan ellenséget tudott kijelölni, amelyik ellen volt esélyük "győzni". Természetesen ebben a felfogásban fel sem merült az, hogy a történelmi Magyarország létét csak a liberális magyar nemzettudat volt képes meghosszabbítani, s azzal végképp nem akartak szembenézni, hogy Nagy-Magyarország hosszú távú létezését semmilyen magyar nemzettudat nem volt képes garantálni; s nyilvánvalóan ily módon elkerülhették saját önkritikájukat is.
Az önkritika elkerülésének legjobb módja az immár előzményekre is támaszkodó, ámde megújuló tartalmú magyar illuzionizmus reinkarnációja lett. A nemzetinek tekintett gondolkodás meghatározójává az a követelés vált, melyet a Nagy-Magyarország iránti revíziós igény diktált. "Kis-Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország!" - szólt az egyetértésen alapuló credo. "Nem, nem, soha!" - dübörgött végig az országon. Közben senki nem gondolta át nyilvánosan, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre egy revíziós politikához. Legfőképpen pedig az nem lett a közgondolkodás része, hogy milyen ára lehet a Nagy-Magyarország-gondolat realizálási kísérletének. A honi mainstream közgondolkodás egy újabb illuzionizmus foglya lett - miközben azért sokan valamiféle pragmatizmusban is gondolkodtak, cselekedtek. Reprodukálódott az önellentmondás kultúrája. Az arányvesztés a magát nemzetinek tartó világkép szerves része maradt.
A két világháború közötti időszakban a hatalmon lévő politikai elit az immár többágú "magyar" fogalmon belül elkezdett a szűkítés irányában gondolkodni és tenni. A gondolkodásban csak folytatta az 1870-es évektől létező vonulatot, tettben azonban szinte rögtön deklarálta: a magyarság és a jogegyenlőség, a polgári szabadság oszthatatlansága nem összeférő fogalmak. Vallási alapú diszkriminatív törvénykezés indult el, melynek elsődleges célpontja a zsidóság volt. Kétségtelenül igaz azonban, hogy a rendszer - legalábbis a harmincas évek végéig - nem engedett a faji alapú nemzetfogalom realizálási igényének, csak a vallási dimenzión át megragadható kulturális szűkítést tette állami vezérlőelvvé. (Sőt egy idő után -konszolidációs periódusában - ebből is engedett, no-
- 59/60 -
ha nem hivatalosan akkor sem zárkózott el a diszkriminatív nemzetfogalom használatától.)
Amiről itt most szó esik, az a magyar nemzetfogalom, nemzeti identitás politikailag hatalmi helyzetbe juttatott formája. Kétségtelenül a társadalom szintjén más, eltérő formák, valamint tartalmak is éltek, így többek között a XIX. századi szabadságtartalmú, kulturális ihletettségű nemzetfogalom is. A társadalmat tekintve nem lehet homogén nemzeti identitásfogalomról beszélni, de a magyaroknak - mivel Magyarország önálló ország volt - módjuk volt az államhatalom igazoló erejét is felhasználni az eltérő identitások esetében. Így aztán van értelme kiemelni az úgymond hivatalos nemzeti önazonosság kategóriáját, hiszen ez nemcsak állami rituálékban, politikai üzenetekben, hanem akár törvényekben is megfogalmazódott.
A kulturálisan szűkítő nemzettudat hivatalosságának lazulását a harmincas évekre immár egy olyan identitástartalom váltotta fel, amely faji alapon kívánta definiálni a magyarság fogalmát. Ehhez már a kereszténységre sem volt szükség, hiszen az eredeti faji jelleg a pogány ősmagyarsághoz kötődik - a kereszténység csak korcsulttá teszi az originalitást. A harmincas évek végétől teljesen egyértelmű lett: Magyarországon jogfosztó, faji alapú törvények születtek.
Szemben a XIX. századi nemzettudat intenciójával, a zsidókat ekkorra már kezdték kizárni a magyar nemzetből. A faji logika azonban szelektív volt: a németeket nem érintette. Ők majd ekkortól - éppen a nagynémet faji ideák náci hatalmi megtámogatottsága okán - magukat zárják ki a magyarságból (Volksbund). A faji alapú, jogszűkítő nemzetfogalom szörnyű következményekhez vezetett. Sok, magát magyarnak valló ember elmenekült az országból, az ittmaradottaknak jogfosztás, üldöztetés, megsemmisítés jutott osztályrészül. S természetesen azok, akik a társadalomban ragaszkodtak a XIX. századi nemzettudathoz, mentették azokat, akiket a jogszűkítő nemzettudat üldözött.
A "magyar" fogalma az első világháborút követően nem csak a fenti, jogszűkítő értelemben alakult át. A háborút - Magyarország vonatkozásában - lezáró trianoni béke megváltoztatta magának az országnak a tartalmát, hiszen a hagyományos államkeret felbomlásával a magukat magyarnak vallók körülbelül egyharmada más államok fennhatósága alá került. Az első világháborúig - bárhogy is alakult a "magyar" szó tartalma - ez a történeti magyar államkeretben értelmeződött, hiszen ez lefedte a magukat magyarnak vallók lakóhelyeit, eltekintve egy töredéktől, a Moldvában, román területen élő csángóktól. Az első világháború után a helyzet gyökeresen megváltozott. Nem minden magyar maradt magyar állampolgár, és létrejött a nemzetiségi létben, a kisebbségben élő magyar fogalma és realitása. A kulturális és az államnemzeti, politikai értelemben vett nemzetfogalom kettévált.
Az első világháborút lezáró békerendszer európai felbomlásának folyamatában ismét nőtt Magyarország területe, majd miután az ország a második világháborúban újból a vesztes oldalra került, a háborút lezáró párizsi békében kijelölték ma is érvényes határait. A magyar tehát - s ez újabb dimenziót adott a fogalomnak - a XX. századra szinte homogén módon meghatározó erejű népesség lett Magyarországon, egyben kisebbségi kategóriává vált a környező országokban.
A második világháború után a magyar nemzettudat hivatalosságát egyre nagyobb erővel szabta meg az 1948-ra totálissá váló kommunista rendszer, annak is a sztálinista változata. Közhely, hogy a kommunizmus internacionalista tudatként határozta meg magát - az azonban már kevésbé tudott, hogy közben erős nemzeti retorikát is használt. Bizonyos értelemben a nacionalizmus egy új formájának is nevezhető.
A kommunizmus Magyarországon is újradefiniálta a "magyar" fogalmát. Átvette a jogszűkítő tartalmat, csakhogy nem faji, hanem társadalmi tekintetben jelölte ki az ellenségképet. A régi "uralkodó osztályok" ebből éppúgy kint rekedtek, mint a velük "lepaktáló" egyének. Igen rövid időn belül a nemzeti politikai közösségen kívül találta magát a lakosság jelentékeny része. Egy részüket deportálták - sokszor ugyanazok szervezték a kitelepítést, akik az előző rendszert szolgálták, és nemegyszer ugyanazokat rekesztették ki, akik ezt pár évvel ezelőtt már átélték. Sokan - sejtve a bekövetkező eseményeket - amíg lehetett, kimenekültek az országból, hiszen nem kívánták az elnyomást, a jogfosztást, a börtönt. A Magyarországon kívüli magyarok számát növelték.
A kommunizmus azonban nemcsak a nemzetipolitikai közösségből zárt ki tömegeket, hanem a nemzeti kultúrán belüli szelekciót is el kívánta végezni. Ahogy a harmincas, negyvenes években a szerzők származása miatt zártak ki kulturális teljesítményeket a nemzet kultúrájából, úgy ezt az ötvenes években a politikai "osztály" alapján tették meg. Bizonyos könyveket zároltak vagy ki sem adták őket.
Az illuzionizmus jelenlétének szempontjából a kommunizmus is folytatta az előző rendszerek által
- 60/61 -
már létrehozott hagyományt. Nemzeti értelemben kialakította a feltétel nélküli "jó fiúk" csoportját. Ok és csak ők lettek a nemzet normái. Függetlenségi és az úgynevezett társadalmi haladás iránt elkötelezett személyiségek alkották ezt a csoportot. A függetlenségi tartalom pozitív kontextusa azt volt hivatott igazolni, hogy a szovjet hadsereg által megszállt és szovjetizált rendszerben élő ország szuverén - ami azért méltán érdemli ki az illuzionizmus kifejezést. (A kommunista illuzionizmus másik ágáról, a társadalmi illuzionizmusról itt nem ejtenék szót.) Az illuzionizmus és a pragmatizmus keverékét, együttélését a Kádár-rendszer példázza: anélkül, hogy feladták volna az illuzionista gondolati konstrukciót, a rendszer működésébe elég sok pragmatikus elem is beépült.
Az 1956-os forradalom jelezte: az ország társadalma az ilyen-olyan alapú nemzeti csonkolás helyett a "magyar" fogalom legszélesebb, megkötések nélküli és jogbiztonságot nyújtó értelmezését kívánja. A felkelés leverése nyomán újfent több százezer ember hagyta el az országot, félve attól, hogy magyarként tovább nem élhető élet vár rá saját országában.
Az újra berendezkedő kommunista rendszer - eltérően néhány más, a kommunista tömbhöz tartozó országtól - egyre inkább nem a sztálinista típusú hatalomgyakorlásban, hanem egy "puhább" diktatúrában vált érdekeltté. Ennek következményeként fokozatosan teret vesztett a társadalmi alapon kirekesztő típusú "magyar" értelmezés, noha végleges elmúlásában soha nem lehetett igazán megbízni. Kétségtelen azonban, hogy - különösen a XX. század nyolcvanas éveire - a nemzeti önkifejezés egyre több kulturális lehetősége nyílt meg. A politikai önkifejezésnek azonban a rendszer mindig is gátat szabott; ahhoz, hogy ez is megvalósuljon, a politikai rendszer megváltoztatására volt szükség, s ez 1989-90-ben -akárcsak a szovjet uralmi zóna egyéb részein - Magyarországon is bekövetkezett.
* * *
Ma Magyarország alkotmányosan működő, demokratikus állam. Ebből persze az is következik, hogy a történelmileg létrejött, eltérő tartalmú nemzettudatok társadalmi, illetve identitástörténeti értelemben itt élnek velünk és a szimbolikus politika világában szabadon megnyilvánulnak. A demokratikus rendszer a "magyar" fogalom legtágabb, diszkriminációmentes létét vallja, de azzal is szembe kell néznie, hogy a "Mi a magyar?" kérdésre ma is sok olyan válasz születik, amelyet a XIX-XX. század hagyott ránk.
Nyelvünkben, fogalomhasználatunkban a nemzeti tartalmat a "magyar" szó jelöli. A kifejezés azonban - mint azt talán sikerült érzékeltetni - igen sok jelentéstartalomra tett szert. A történet beépült a fogalomba, miközben a fogalom változása formálta a történetet. Mindez annyit tesz, hogy a "magyar" szó használatakor mindig tisztában kell lennünk a tartalmi kontextualizálás kényszerével. Tudnunk kell, hogy melyik időszak milyen értelmet részesített előnyben. S persze azt is világosan kell látnunk, hogy soha semmi nem tűnik el. Legfeljebb lappang, áthangsúlyozódik, de mindvégig itt van, velünk van, beleértve a magyar illuzionizmus kultúráját is.
Írásomban felsorolom az identitásképzés fő tényezőit, felidézek egy csaknem hatvan évvel ezelőtti állásfoglalást, röviden sorra veszem annak sajátosságait, értelmezem a "felelősségérzet" és a "Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarok sorsa" kifejezéseket és levonok néhány következtetést.
I. Az identitásképzés, különösen a kollektív (így a nemzeti) identitásképzés tényezői önmagunkról alkotott képeink és másokról kialakított elképzeléseink. Fontos önazonosság-alakító faktorok a megkonstruált kollektív emlékezetek s az abban foglalt egyéni, csoportbeli és kollektív múltértelmezések, az emlékezet helyei és rítusai, a folytonosság és a megszakítottság magán és közös élményei, valamint az egyéni és közösségi életstratégiák választékai. Identitásképzők a kommunikáció és az önkifejezés, az önmegvalósítás és a valahova tartozás különböző formái, a különböző életformák és értékvilágok kialakításának és átalakításának lehetőségei, a jövőről alkotott elképzelések s a távlat formálásának élményei és lehetőségei. Különös jelentősége van azoknak a tapasztalatoknak s azoknak a bizonyosságoknak, hogy az egyéneknek, csoportjaiknak és különböző önkéntes közösségeiknek van feladatuk, létjogosultságuk és jövőjük. Fontos az a felismerés, eljárás és tapasztalat, hogy a hagyományok és a korszerűség egymáshoz igazíthatók és egymásra vonatkoztathatók, mert a hagyományok nem kövesedtek meg, hanem megújíthatók, ezért a modernitás az élő és megújítandó tradíciók keretei közé illeszthető. A korszerűen átértelmezett és megújított életkeretek, intézmények és hagyományok - azok az élmények és annak a tudata, hogy a most élő egyéneknek és közösségeiknek helyük, szerepük és felelősségük (méghozzá megkérdőjelezhetetlen helyük, szerepük és felelősségük) van közvetlen környezetük alakításában, meg-
- 61/62 -
őrzésében és továbbörökítésében, elődeik és utódaik láncolatának megteremtésében és az emberi világ és a Föld természeti értékeinek megóvásában - lehetővé teszik, hogy emberi léptékkel lehessen megélni a halandó egyéni életet.
Minél kevésbé élünk olyan életformákban, amelyekben élni szeretnénk és amelyeket jónak tartunk, annál inkább szükségünk lehet bűnbakra, ellenségképre, ősgonoszra, sátáni figurára, aki mindebben megakadályoz bennünket. Minél inkább olyan életet élünk, amilyet helyesnek tartunk, annál kevésbé élünk együtt az angyali mi és az ördögi ők manicheus, a világot jókra és rosszakra felosztó világképével (amelynek nem csupán az ősi katonai erényt megjelenítő harcias formái léteznek, hanem modern, kereskedelmi mitológiái is). Minél inkább úgy érezzük, hogy ha nem is minden múlik rajtunk, de valami feltétlenül (és éppen ezért vállaljuk döntéseinkért a felelősséget s az általunk választottaktól is elvárjuk és megköveteljük azt), annál inkább a magunkénak érezzük életünket (és emberi léptékűnek életformánkat), hiszen kié másé is lehetne az.
Ebben az életben egybefűződik a múlt és a jövő, elődeink tettei és élete utódainkéval, s a mi cselekedeteink és életünk köti össze azokat egymással. Elődeink tetteinek eredményei és következményei alkotják a mi lehetőségeinket s a mi tetteink képezik az utánunk következők lehetőségeit. Ebben az esetben ismerős, áttekinthető világban éljük személyes életünket, amely nem tűnik el a korlátlan lehetőségek vágyképe és a földhöz ragadt valóság szűkössége között. Ebben az esetben nem hisszük azt, hogy életünk azon múlik, hogy a megfelelő, egyedül üdvözítő vezérelvre, varázslatra vagy varázsszóra rátaláljunk. Nem gondoljuk azt, hogy bárki és bármi helyettünk vezérelheti életünket a helyes irányba, hiszen azért mi vagyunk a felelősek, az a miénk.
Emberi életmód, a távlat reménye, felelősség tetteinkért és annak a tudata, hogy mi vagyunk életünk alakítói, elhalványult mi-ők szembeállítás - ez alkotja az összefüggés pozitív sorát. A negatív sor: az emberi léptékű életforma iránti vágy kielégítetlensége, a távlat hiánya, a múltba menekülés. Annak az érzete, hogy nem mi formáljuk életünket és a felelősség sem a miénk érte, kompenzáló jellegű mi-ők szembeállítás, összeesküvéspszichózis, mágikus gondolkodás, a döntésképesség hiánya. Mert valami egykor volt egyensúly megbomlott, amelyet helyre kell állítani. Annak, aki erre van kiválasztva. Ez az érzelemvilág és gondolkodásmód szolgai és úrért kiált. Ez olyasmi, amitől meg kell szabadulni. Hosszú, fáradságos tanulással, referenciacsoportok segítségével, egyéni döntés eredményeként. Amelyet segíthetnek a pozitív minták s az elfogadó, biztató környezet.
II. "Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni. Végül leszögezi Magyarország, hogy a békeszerződés minden keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját. [...]
Valóban az angyalok szavával kell szólnia annak, aki ilyen helyzetben úgy tud hangot adni a csalódásnak és a keserűségnek, hogy ezen a hangon keresztül kifejezésre tudjon jutni minden meg nem érdemelt egyéni szenvedés és mindaz a disszonáns érzés, melyet ez a békemű felkavart; de ugyanakkor mégse váljék ez a hang idétlen rikácsolássá, se monoton panaszkodássá, s ne fojtsa meg azokat az erőket, melyek a demokráciában önmagára találó szabad, emberhez méltó Magyarország felé visznek" (Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia, Válasz, 1946. október).
III. Bibó István csaknem hatvan évvel ezelőtti állásfoglalásában a trianoni és a párizsi békeszerződés igazságtalanságaival nem a soknemzetiségű történelmi Magyarország visszaállítása mellett érvelt. Tudjuk, 1944-ben szembeszállt a zsidónak bélyegzés, a kollektív bűnössé tétel s az ezt követő kifosztás és kitelepítés, gettóba zárás, bevagonírozás és megsemmisítés fasiszta politikájával. 1945-ben figyelmeztetett arra, hogy "ne csináljunk újabb zsidókérdést a svábkérdésből!", és tiltakozott a svábnak bélyegzés, kollektív bűnössé tétel, kifosztás, kitelepítés, bevagonírozás és a hazájukból kiűzés "antifasiszta" politikája ellen. 1946-ban szembeszállt a magyarnak bélyegzés, kollektív bűnössé tétel, kitelepítés, bevagonírozás és kiűzés lakosságcserének nevezett fasiszta eljárása ellen. Az ellen az állami politizálás ellen, amely az állampolgárokat szabad prédának tekintette, és az ellen a mobilitás ellen, amely szerint valaki kinézte valaki más boltját, lakását, földjét, tulajdonát, az illetőt feljelentette, tulajdonából kidobatta, elvitette, az elvitetett egyén tulajdonát kiigényelte, majd
- 62/63 -
beleült abba. Tiltakozott és sokat tett az ellen a világkép és politika ellen, amely a faji, az osztály- és nemzeti ellenség meghatározásával jelölte ki a mi és az ők határait.
Bibó István állásfoglalását a határrevíziós állásponttal és a lakosságcserének nevezett kitelepítő, etnikai tisztogatást jelentő politikával szemben fogalmazta meg. Gondolatmenete az állami kisebbségvédelem jegyében fogant és azon az előfeltevésen nyugodott, hogy a közép- és kelet-európai kisebbségi állapot rossz, nehéz és fenyegetett. Vagy megszűnik, mivel az állami kisebbségvédelem hiányában az az ország, amelyben a kisebbség él, kitelepítheti, lakosságcsere címén kiűzheti a kisebbség tagjait, magába olvasztja őket, vagy a kisebbség állami kisebbségvédelem segítségével megmarad. A gondolatmenetet, az abban megjelenített veszedelmeket és lehetséges variációkat a trianoni trauma és feloldásának igénye határozta meg.
Bibó István állásfoglalásának nagy pozitívumai közé tartozott, hogy mércéje egyetemes volt: ugyanaz vonatkozott a magyarokra mint a nem magyarokra, nem alkalmazott kettős mércét. Nyoma sem volt benne a paternalista beállítottságnak, amely szerint az állást foglaló megmondja, hogy akiknek a helyzetével kapcsolatban véleményt mond, azoknak mit kell tenniük. Ugyanakkor idegen volt tőle az a szemlélet, amely szerint van valamilyen egyének előtti, fölötti, mögötti közösségi lényeg, amely előírja vagy meghatározza, hogy kinek mit kell tennie: ellenállni, igazodni, engedelmeskedni. Távol állt tőle tehát az, amit esszencializmusnak nevezünk. Nem tekintett úgy a nemzeti kisebbségek tagjaira, mintha mentesíthetők, kimenekíthetők lennének abból a helyzetből, amelyben élnek. Mindezek igen nagy, ma is megszívlelendő pozitívumok. Ugyanakkor a kisebbségi helyzetet alapjában nehéz, távlat nélküli, kényszerelemek által meghatározott, kényszerváltozatok közötti választásoktól uralt állapotnak látta, amelyet az állami kisebbségvédelem enyhít s a kelet-európai népek összefogása és a magyar demokrácia old meg. Olyannak, amilyennek a Trianon-élmény traumájából látszott. Olyannak, amilyennek a lakosságcserének becézett tömeges kitelepítések perspektívájából mutatkozott. Éppen ezért is érdemes újragondolnunk a szabad identitásválasztás és a rendszerváltás óta eltelt tapasztalatok birtokában azt a kérdést, hogy mi a viszony szerencsésebb körülmények között az állami kisebbségvédelem és a határokon túl élők politikai pluralizálódása között.
IV. Mit jelent az, hogy a Magyar Köztársaság "felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását"? Ezt talán úgy lehet érteni, hogy a Magyar Köztársaság képviselői, választott tisztviselői azt segítik elő, hogy a határon kívüli magyar identitású, de nem magyar állampolgárságú emberek magyar identitásukat ápolhassák. Feltehetően arra is törekednek, hogy a nem magyar állampolgárságú, de magyar identitású személyek identitásválasztásaik során a magyart is választhassák.
Felelősséget olyan emberek tudnak érezni más emberek iránt, akik mindenekelőtt magukért képesek felelősséget vállalni, s nemcsak jogilag szabadok, hanem demokratikus szocializációjúak is: megtanulták, begyakorolták, tudják saját határaikat és nem adták és nem adják át másnak az önmaguk feletti rendelkezés jogát. Nem szolgái senkinek - sem a nagyétvágyú hatalmasoknak, sem valamelyik prédaleső rablóbandának, sem a személyiségüket feloldó közösségnek -, ezért nem akarnak mások urai lenni, hiszen szabad emberek. Mint köztisztviselők viszont a köz elszámoltatható és elszámoltatandó szolgái. Ezért sem törekszenek arra, hogy magukra vállalják mások saját magukért viselt felelősségét, kivéve azokat a kivételes és ideiglenes helyzeteket, amikor az érintettek nem tudnak magukért felelősséget vállalni, mert jogfosztottak, gyerek szerepben vannak. Fogalmazzuk tehát meg: el kell kerülni, sőt ki kell zárni a paternalizmust. Azt a mentalitást, amely a másik ember eszközzé silányításával kínál önbecsülést annak, aki "felelősséget érez" a másikért.
"A Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarok sorsa" kifejezés a történelmi Magyarország felbomlásának meg nem emésztett traumáihoz kapcsolódik. Úgy, hogy sokszor és sokak számára nincs elkülönítve a soknemzetiségű történelmi ország felbomlása attól, hogy igen sok magyar hirtelen más országokban találta magát és számos országban jogfosztott, másodosztályú állampolgár lett. Az, hogy e két kérdés oly sokszor még mindig nincs elválasztva és egymásra csúszik, olyan történelmi elbeszélések és identitásprogramok újratermelődését eredményezi, amelyek feltételeznek valamilyen egyének előtti, feletti, mögötti közösségi lényeget. Olyat, amelyet vagy meg kell védeni vagy el fog veszni, s amelynek alá kell rendelődni. Aki ezt megteszi, jó magyar, aki pedig nem, az áruló. Nem vitatom a kiélezett, kivételes helyzetek megtörténtét, de azt igen, hogy bárki állandósítsa azokat és rájuk hivatkozva írja elő a kívánatos viselkedést. Ez arra emlékeztet, ami az ókori római köztársaság diktatúráját megkülönböztette a későbbi diktatúráktól. Az előbbi ugyanis rendkívüli, időben korlátozott és utólagos elszámoltatáshoz kötött kivételes tisztség volt, amely az állam vészhelyzetének megakadályozására szolgált, míg az utóbbi állandó, korlátozatlan és felelősségre vonás nélküli zsarnokság.
- 63/64 -
Bár nem hiszem, hogy az egyén tabula rasa és a különböző helyzetek egyneműsíthetők, azt sem feltételezem, hogy a nemzeti, vallási, kulturális kisebbségek egyneműek, egy (kettő, három) alanyúak, életstratégiájúak, egyáltalán megszemélyesíthetők lennének. Azok a felfogások, amelyek jegyében egyesek, a hivatott vezetők arra tarthatnak igényt, hogy parancsokat osszanak másoknak, tiltakozást vált ki belőlem, és Adorno példájára, a nép nevében zörgető rendőrségre asszociálok. Paternalizmus, esszencializmus, a kisebbségi helyzet mint "sors", "végzet" - mindez kártékony és félrevezető. Ahhoz, hogy ezek köréből ki tudjunk törni, arra van szükségünk, hogy végiggondoljuk, milyen pozitívumai vannak a szabad identitásválasztásnak s az mikor lehetséges.
El kell vetnünk azt, hogy nemzeti kisebbségek tagjait bárki gyámkodásra szoruló alattvalóknak tekintse. A szabad identitásválasztás és -formálás mindenekelőtt a kisebbségek, így a nemzeti kisebbségek tagjainak önrendelkezésén, lehetőségeik sokszínű világán alapul. Aki segíteni akar, annak először a maga élete és világa kell hogy olyan legyen, hogy szabadon válassza meg és formálja identitásait.
A Magyar Köztársaság határon túli magyarok iránti felelőssége - úgy vélem - a szimbolikus felelősségvállalási gesztusok körébe tartozik. Azok közé, amelyekkel a Magyar Köztársaság törvényhozói és tisztségviselői a rendszerváltás után mindazok felé gesztusokat tettek, akik a totalitárius rendszerek áldozatai voltak. Közöttük vállaltak felelősséget azok iránt, akik a történelmi Magyarország felbomlása következtében a határokon kívül, más országokban találták magukat, s ők és utódaik a másik ország magyar identitású állampolgárai maradtak vagy kívánnak lenni. Ezek nem a magyar állampolgárok politikai közösségének a tagjai iránti gesztusok. Akkor lennének azok, ha Magyarország állandó lakosai s magyar állampolgárok lennének, de nem azok.
A soknemzetiségű történelmi Magyarország joggal bomlott fel. Joggal, de hebehurgyán, rosszul és gyakran igazságtalanul. A nemzetiségi többségű területek igazságosan kerültek az újonnan megalakult államok szuverenitása alá. Ez a kevert lakosságú területekre már kevésbé volt igaz, a színmagyar területekre pedig egyáltalán nem. Az azóta eltelt majd száz esztendő alatt nagyon sok emberi szenvedést, fájdalmat és megaláztatást okoztak a kisebbségeket alávető nemzetállami asszimilációs politikák, a határrevíziós politizálások, a totalitárius rendszerek, majd a posztkommunista időszak homogén nemzetállami, a nemzeti kisebbségek elleni politikái. Ezeket a tényeket megállapíthatjuk, de el nem törölhetjük. Következményeik feldolgozása és eloszlatása pedig azoknak a feladata, akik mindennek a szenvedő, életben maradt alanyai, illetve az ő leszármazottaiké. Magyarország és polgárai abban segíthetnek, hogy a kedvező külső légkört megteremtik ehhez. Mindenekelőtt úgy, hogy nem használják eszközül a határon túli magyar identitású nem magyar állampolgárokat belső hatalmi játszmáikhoz.
V. Megkíséreltem körülhatárolni, milyen nemzetértelmezési típusokat érdemes elkerülnünk. Arra az eredményre jutottam, hogy egyszer és mindenkorra el kellene vetni a paternalista, az esszencialista, a traumatizált állapotot rögzítő és újratermelő értelmezéseket, és amennyire lehet, jó lenne elkerülni a kontextustól független, steril, "tabula rasa" interpretációkat is. A kisebbségben élő emberek - éppúgy, mint mi magunk - igen különbözők, életstratégiájuk is az, és senkinek sincs joga eléjük identitás-vizsgakövetelményeket állítani. Politikai közösségeik pluralizálódása olyan erőtérben zajlik, amelyet legalább háromfelől próbálnak befolyásolni. Annak az országnak a pártjai, amelynek állampolgárai, annak az országnak a pártjai, amelyben identitásuk ápolására vállalkoznak, továbbá a saját elitjük. Azt reméljük és azért szurkolunk, hogy hatalomtechnikai manipulációk helyett a szabad identitásválasztás és -formálás feltételeit megteremthessék.
Ebben próbálunk segíteni - ki-ki annyira, amennyire képes, akar és tud. Mindenekelőtt úgy, hogy a magunk szabad életét magától értetődő természetességgel éljük és saját identitásainkat vállaljuk, formáljuk és gyakoroljuk. Ugyanennek a jogát pedig nem vitatjuk el sem közvetlenül, sem közvetve azoktól, akik a magyar politikai közösség határain kívül élnek és szabadon, így a szabad identitásválasztás jegyében kívánnak élni. Nem keverjük össze a határon túli nem magyar állampolgárok szabad identitásválasztását és -formálását a magyar politikai közösséghez tartozással, hiszen az a politikai közösség kötelességeinek és jogainak a mindennapi gyakorlását feltételezi. Ez természetesen nincs kizárva, de csak azokat illeti meg, akik a magyar politikai közösség tagjai, akik a politikai közösség terheiben állandóan osztoznak és ettől elválaszthatatlan állampolgári jogaikat napi rendszerességgel gyakorolják. Mindennek egyértelmű kimondása hozzájárulhat a szabad egyének szabad közösségei feltételeinek kialakulásához, a traumák feldolgozásához és a politikai, kulturális és életforma-lehetőségek pluralizmusának elismeréséhez. Ahhoz, hogy a szabadság ügye és a közösség ügye ne egymással szemben álljon, hanem egy ügy legyen.
- 64/65 -
Az ezredforduló utáni magyar társadalomtudományi diskurzusban egyre hangsúlyosabb szerepet kap a jogrend által használt nemzetfogalom és a magyar politikai közösség szellemi és jogi határainak kérdése. Az első pillanatban a népről és a nemzetről szóló vita talán elavultnak, sőt elkésettnek tűnhet, de ez csak a látszat. A nép és a nemzet fogalma ugyanis szorosan kötődik a politikai közösség meghatározásának problémájához, a politikai közösség újraértelmezéséről szóló vita pedig mindig időszerű, különösen egy olyan gyorsan változó korban, mint a mostani. Ezt a kérdést továbbá - minden látszat ellenére - nemcsak a határon túl élő magyarokkal kapcsolatos gondoskodási politika egyes modelljeiről, alternatíváiról szóló viták teszik aktuálissá, hanem ezzel egyidejűleg az Európai Unió által megjelenített újszerű politikai közösséghez való 2004. évi csatlakozás is. Nem szabad elfelejteni a bevándorlással, illetve a migrációval kapcsolatos dilemmákat sem. Minden ellenkező jelű fogadkozás ellenére ez a vita előbb vagy utóbb a választójog körüli diskurzussal is ki fog bővülni, ezért jelen írás röviden ezt a problémát is érinti.
A nemzet mint fogalom és történelmi jelenség már hosszú ideje meglehetősen sok fejtörést okoz a társadalomtudományok művelőinek. Ez igaz a jogtudományra is. Elég például egy pillantást vetni a második világháború előtti magyar közjogi tankönyvekre, amelyek sokféleképpen próbálták megközelíteni ezt a kérdést. Az úgynevezett szocializmus időszakában természetesen sokkal kevesebb figyelmet szenteltek ennek az akkoriban hivatalosan nem túl népszerű fogalomnak. A változás Kelet- és Közép-Európában a legutóbbi rendszerváltozás környékén következett be, hiszen közismert, hogy az 1989-es fordulat magával hozott a térségbe egyfajta nemzeti reneszánsznak is felfogható hangulatot, annak pozitív, de még inkább negatív, sőt néha tragikus következményeivel együtt. Ez kihatással volt a közjogra is, különösen olyan országokban, amelyek éppen az 1990-es évek elején váltak függetlenné (Szlovákia, Horvátország, Ukrajna stb.). Valamivel kevésbé volt kihatással azokra a nemzetiségileg homogén, mondhatni, régi nemzetállamokra, mint Magyarország vagy Lengyelország. Talán ezzel magyarázható az, hogy a magyar jogtudomány csak viszonylag későn, azaz nem a rendszerváltozás körül, hanem inkább közvetlenül egy másik történelmi mérföldkő előtt, az EU-csatlakozás kapujában kezdett intenzívebben foglalkozni ezzel a problémával.
A kérdés tisztázása egyébként időszerű volt az ezredforduló után, főleg azért, mert a "nemzeti" szónak az 1989-ben Magyarországon kialakult használata némileg következetlen, sőt, kissé zavaros volt. A következetlenség okát abban kell keresni, hogy a hatályos magyar alkotmányban tulajdonképpen mindkét - a politikai és kulturális - nemzetfelfogás elemei keverednek. Amikor a magyar alkotmányban megfogalmazott politikai és/vagy kulturális nemzetfogalomról van szó, célszerű a vizsgálatba bevonni a nép fogalmát is, hiszen igazi alkotmányjogi relevanciával éppen ez a szó rendelkezik. Azért is érdemes megvizsgálni ezt a fogalmat, mert a magyar közjogban többször történtek kísérletek e kifejezések összekeverésére vagy kiegészítő használatára.
Azt, hogy a probléma nem új keletű, az is jelzi, hogy már a második világháború előtti - túlságosan is "nemzetcentrikus" - korszakban[1] is sokat foglalkoztak a nép és a nemzet fogalmának elválasztásával és tisztázásával a hazai közjogászok. A korszak több közjogi tankönyve akkor inkább a nemzetet tekintette méltóbb és a jogtudománynak jobban megfelelő kifejezésnek. Ferdinandy Gejza szerint például a nemzet magában foglalja az állam egész jogi népét.[2] Tomcsányi Móric szerint a nemzet az államilag megszervezett embertömeg, az állami színvonalra emelkedett nép.[3] Molnár Kálmán értelmezésében a nemzet a jog formái között állami (politikai) életre szervezett és képesített nép, avagy a jogi személlyé kiteljesedett nép.[4] Csekey István viszont elutasította ezt a megközelítést, mivel terminológiai zavart vélt benne felfedezni. Szerinte ugyanis a nemzet nem jogi, hanem művelődési és politikai fogalom, és azok a közjogászok, akik a nemzet tételes jogi fogalmáról beszélnek, voltaképpen az állam népét értik alatta.[5]
Csekey a népet közjogi kapcsolatot kifejező jogi fogalomnak tekintette, míg a nemzetet a közös műveltségi és politikai együttérzésből fakadó érzelmi kapcsolatot jelentő, inkább erkölcsi fogalomnak.[6] Az idézett szerző tehát nem tagadja, hogy a nemzetnek lehet politikai relevanciája, azt azonban nem tekinti jogi jellegűnek. "Míg a jogi fogalmak az állammal kapcsolatosak, addig az érzelmi közösségen nyugvó fogalmak nem igazodnak az állam jogi határaihoz."[7] A nemzetet a következőképpen próbálta meg definiálni: "A nemzet az a nép, amely természeti közösségből tudatosan politikai akarati közösséggé válik, és amely szellemkulturális közösséghez az egyén belsőleg tartozik és amelyet külsőleg elismer. Az állam né-
- 65/66 -
péhez való tartozás nem függ az illető akaratától, sőt hatalomváltozáskor akarata ellenére válhatik valamely állam polgárává. Ellenben a nemzethez vagy nemzetiséghez tartozást mindenki szabadon választhatja."[8]
Az államszocializmus időszakában a nemzet kifejezés a hivatalos jogtudományban nem számított túl népszerű fogalomnak. Az 1949-ben elfogadott szocialista alkotmány a hatalom forrásaként a 2. § (2) bekezdésében a dolgozó népet jelölte meg. A nemzeti jelzőt csak a preambulumban használta, amikor kijelentette, hogy a "magyar nép nemzeti egységbe tömörülve, a szocializmus teljes felépítésén munkálkodik".[9] A "nemzeti egységbe tömörülve" kifejezés itt azonban inkább csak stílusbeli fordulat, amelyben a hangsúly az egységen és nem a nemzeten van. A magyar nyelv ugyanis csak ritkán használja a "népi egység" kifejezést, annál népszerűbb viszont a "nemzeti egység" használata. Mit értettek azonban akkor a nép szuverenitásán és kit értettek a nép alatt? A népszuverenitást a legelső szocialista alkotmányok a proletariátus diktatúrájaként, a későbbi alkotmányok pedig a baráti osztályok szövetségén alapuló népi hatalomként rögzítették. A nép alatt ugyan elsődlegesen a dolgozó osztályokat értették, de az 1970-es években már tulajdonképpen elismerték az állampolgárság és a népszuverenitás közötti kapcsolatot. Ugyanis minden szocialista államban valamennyi nagykorú állampolgár részese volt a politikai hatalomnak, nemére, nemzetiségére, szociális helyzetére, származására stb. való tekintet nélkül.[10]
Az 1989-1990-ben bekövetkezett rendszerváltáskor megint a nemzet kifejezés vált elfogadottabbá a lejáratottnak tűnő néppel szemben. A népre való utalás eltűnt az intézmények, egyesületek, sőt a sportújságok nevéből is. Ugyanakkor néhány területről, így különösen az alkotmányjogból nem lehetett teljesen kiiktatni a nép fogalmát. Ez a zavar részben kihatott az 1989-ben elfogadott alkotmánymódosításra is.
A most hatályos Alkotmányban több helyen is megjelenik a nép és a nemzet kifejezés. A 2. § (2) bekezdése a Magyar Köztársaságban a hatalom forrásaként deklarálja a népet. A pártok a népakarat kialakításában és kinyilvánításában működnek közre [3. § (2) bekezdés]. A Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát (5. §), továbbá együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával (6.§ (2) bekezdés), valamint az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében [6. § (4) bekezdés]. Ugyanakkor a köztársasági elnök a nemzet egységét fejezi ki [29. § (1) bekezdés], az országnak nemzeti jelképei vannak (XIV. fejezet), az államnak pedig nemzeti vagyona [10. § (1) bekezdés] és a Magyar Nemzeti Bank felelős az állam monetáris politikájáért [32/D. § (1) bekezdés]. Ezen kívül az országnak népképviseleti szervei vannak, de nemzetbiztonsági érdekei. Továbbá a Zrínyi Miklósról elnevezett nemzetvédelmi egyetemen készítik fel a haza védelmére szakosodott tiszteket, a háborút pedig mint a nemzetek közötti viták megoldásának eszközét utasítja el az alaptörvény. [6. § (1) bekezdés]
A helyzet tehát egyáltalán nem tűnik egyszerűnek. A nemzetre történő, előbb említett utalásoknak az alkotmány szellemének és logikájának megfelelő kontextusba helyezése esetében viszont nyilvánvaló, hogy a "nemzeti" jelző, illetve a "nemzet" főnév itt mindegyik esetben tulajdonképpen a "nép" és a "népi" vagy az "állam" és az "állami" kifejezések szinonimájaként szolgál. A nemzeti jelképek esetében alapvetően az állami szimbólumokról van szó,[11] a nemzeti banknál tulajdonképpen a központi állami bankról kell beszélni és a biztonság és a védelem kifejezés is az államra vonatkozik. A köztársasági elnök pedig a magyar állampolgárok összessége alkotta nép egységének kifejezője.
A "nemzeti" és "állami" jelzőket olyan országokban sem sikerült teljesen elválasztani egymástól, ahol már korábban megpróbálták pontosabban körülhatárolni a nemzet fogalmát. Az 1992. szeptember 1-jén elfogadott szlovák alkotmány például a népszuverenitás elvének deklarálásánál egyáltalán nem használja a nép fogalmát. Az államhatalom ugyanis a 2. cikk 1. bekezdése szerint a polgároktól ered, azaz az államhatalom forrása Szlovákiában az ország állampolgárainak összessége. A szlovák alkotmány egy helyen mégis említi a szlovák nemzetet, mégpedig a preambulumban, amely a következő szavakkal kezdődik: "Mi, a szlovák nemzet... " Ezt a megfogalmazást gyakran azzal magyarázzák, hogy az alkotmányozó szlovák parlament így akarta kifejezni a szlovák nemzet önrendelkezési jogának érvényre jutását. Ebben az esetben azonban egyértelmű, hogy nem egy nyugat-európai típusú politikai államnemzetről van szó, hanem inkább a nemzet kulturális-nyelvi felfogásáról. Erről maga a preambulum szövege tanúskodik, amikor egyebek mellett arról szól, hogy az alkotmányt a szlovák nemzet "a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival közösen" fogadja el. Ebből az következik, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek tagjait az alkotmány nem tekinti a szlovák nemzet részének. Ezt a preambulum utolsó, az előző szöveget mintegy összegző mondata is alátámasztja: "...tehát mi, a Szlovák Köztársaság polgárai választott képviselőink révén elfogadtuk a következő alkotmányt." A szlovák nemzet és a nemzeti és etnikai kisebbségek tagjai te-
- 66/67 -
hát együtt, de mint két különálló entitás alkotják a Szlovák Köztársaság állampolgárainak közösségét, amely végső soron az egész államhatalom forrásának tekinthető. Ennek ellenére a monetáris politikáért Szlovákiában is a Szlovák Nemzeti Bank felel...
A nemzet és nemzeti kifejezés használata a fent bemutatott magyar alkotmányos kontextusban egyértelműen a politikai nemzetfelfogásra vagy más szóval az államnemzetre utal. A helyzet azonban e kérdések tisztázása után sem teljesen egyértelmű, mert a magyar alkotmányban vannak olyan rendelkezések, amelyek egyértelműen a kultúrnemzet felfogásában gyökereznek. Érdekes viszont, hogy akkor, amikor az alkotmány a kulturális nemzetfelfogásra utaló megjegyzéseket tesz, egyszer sem használja a nemzet szót. Az úgynevezett nemzeti felelősségi klauzula nem a magyar nemzetről, hanem a határon túl élő magyarokról szól. A nemzeti és etnikai kisebbségeket államalkotó tényezőnek deklaráló 68. § (1) bekezdés pedig semmilyen utalást nem tartalmaz a többségi nemzetre. Mégis ez a két rendelkezés utal leginkább a nyelvi-kulturális nemzetfelfogásra az alaptörvényben.
A politikai és kulturális nemzetfelfogásnak a magyar alkotmányban érzékelhető együttes jelenléte ellenére sem két egyenrangú felfogásról van szó. A magyar közjogban az elsőbbséget mégiscsak a nemzet politikai felfogása élvezi.[12] Ezt az elsőbbséget az is jelzi, hogy az úgynevezett nemzeti felelősségi klauzula - mint az alkotmány leginkább "kulturális nemzeti" eleme - az alaptörvénynek abban a részében található, amely az ország alapvető külpolitikai célkitűzéseit és nemzetközi mozgásterének önként vállalt korlátait tartalmazza és nem a közhatalmi rendelkezések között. Igaz, mindez a kitüntetett helyen szereplő általános rendelkezések között kap helyet, ami azonban nem változtatja meg lényegesen a helyzetet. A határon túl élő magyarok sorsáért vállalt felelősség a magyarországi alkotmányozó által úgymond többletként magára vett, önkéntes kötelezettségvállalás, amely nem az alkotmányos-demokratikus állammal szemben automatikusan támasztható jogos igényekből[13] következik, hanem a jogalkotónak (kultúr)nemzeti szolidaritásból táplálkozó, erkölcsi döntéséből fakad.
Léteznek olyan országok is, ahol az alkotmányozó ennél tovább ment. Ilyen például Ukrajna, amely 1996-ban fogadta el most is hatályos, bár többször módosított alkotmányát. Az ukrán alkotmányozó az alkotmány 5. cikkében kimondja, hogy Ukrajnában a szuverenitás hordozója és a hatalom egyetlen forrása a nép. A preambulum pedig a következőképpen határozta meg a nép fogalmát: az "ukrán nép - Ukrajna minden nemzetiségű állampolgára". Az alkotmány 11. cikke viszont az állam feladatává tette az ukrán nemzet és annak történelmi tudata, hagyományai, kultúrája konszolidálásában és fejlődésében való közreműködést. Igaz, egyfajta multikulturális egyensúlyozásképpen az ukrán államnak közre kell működnie az ország területén őshonos népek és nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságainak fejlődésében is.[14] Amíg tehát Magyarországon a kulturálisan felfogott magyar nemzettel kapcsolatosan "kifelé" érez felelősséget az alkotmány (azaz a határon túli magyarok iránt), az ukrán alkotmány "kifelé" (külföldi ukránok) és "befelé" (az Ukrajnában élő ukránok) egyaránt akar foglalkozni a nemzettel. Mindez ugyanakkor nem jelenti a magyar állam befelé irányuló rosszhiszemű "nemzeti nemtörődömségét", amelyet pellengérre kellene állítani. Hiszen itt két, a nemzeti öntudat szempontjából teljesen eltérő helyzetben lévő nemzetről és országról van szó. A magyarok modern nemzettudati és kulturális konszolidálódása már korábban bekövetkezett. Az ukrán nemzeti öntudat XX. századi fejlődése sokkal bonyolultabb volt. A cárizmus, aztán az 1930-as évektől kezdve a szovjet rendszer is jelentősen lelassította a modern ukrán nemzettudat kialakulását.
Némi megszorítással a magyar Alkotmánynak a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó 68. §-a is felfogható a kulturális nemzetfelfogásra történő utalásként, amelynek (1) bekezdése szerint "a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők." Miután ez az egyetlen utalás az "államalkotó tényezőkre", megállapítható, hogy a hatályos magyar alkotmány kifelejtette a névadó nemzeti közösség nevének megemlítését és államalkotóként való deklarálását. Mégis miután a magyar az ország névadó nemzete és a magyar politikai nemzet szimbólumai is kötődnek a magyar kulturális nemzetet meghatározó identitáselemekhez, feltételezhető, hogy az elismert nemzeti és etnikai kisebbségek mellett hallgatólagosan ugyan, mégis vitathatatlanul a magyar nemzeti többség is államalkotó tényező. Majtényi Balázs szerint ez az alkotmányos "feledékenység" nem is igazán probléma, mert a magyar nemzeti többség államalkotó tényezőként[15] való külön megemlítésére egyszerűen nem is volt szükség, hiszen a jog az állampolgárok kategóriáján belül csupán olyan csoportokat nevesít, amelyekhez külön jogosultságokat is társít. Majtényi szerint a magyar nemzet nevesítése nem is igen ajánlatos, mivel igencsak veszélyesnek minősíthetők az olyan törekvések, amelyek az országnak nevet adó kulturális nemzethez tartozók azonosítására tesznek kísérletet, nekik ugyanis nincs szükségük különjogokra, ami nevesítésüket indokolhatná.[16]
- 67/68 -
Amikor a politikai és kulturális nemzetfelfogás közötti különbségekről és a magyar jogrenden belüli szerepéről van szó, nem lehet megfeledkeznünk az állampolgársági szabályozásról sem. Nemcsak azért, mert 2005-ben komoly vita alakult ki éppen e kérdés körül, hanem azért sem, mert az állampolgársági szabályozás határozza meg azt, hogy ki válhat a hatalom forrásaként funkcionáló, igazán "államalkotó" nép tagjává a Magyar Köztársaságban és ezáltal az Európai Unióban is.
A most hatályos állampolgársági törvény (1993. évi LV. törvény) átfogó módon szabályozza a magyar állampolgárság keletkezésének, megszerzésének és megszűnésének eseteit. Részletesen körülírja az egész állampolgársági eljárást is. A kulturális nemzetfelfogás elemei a jogszabályban az állampolgárság kedvezményes megszerzését szabályozó részekben lelhetők fel. A jogalkotó ugyanis (az egyéb esetek mellett) azok számára is lehetővé teszi a kedvezményes honosítást, akik magukat magyar nemzetiségűnek vallják, Magyarországon laknak és valamelyik felmenőjük magyar állampolgár volt.[17] Ezek nem vagylagos, hanem együttesen megkövetelt feltételek. A kedvezményes honosításhoz hivatalosan tehát nem elegendő csupán az, hogy valaki magyar nemzetiségűnek vallja magát, hanem felmenői között tudnia kell magyar állampolgárt is.[18] Ugyanakkor fordítva is igaz az együttes feltétel. A volt magyar állampolgárok azon leszármazottja kérheti kedvezményes honosítását, aki magyarnak vallja magát.[19]
Az utóbbi megfogalmazás nagyon lényeges. Amikor a magyar nemzet kulturális felfogásáról van szó, tisztázni kell azt is, hogy a hatályos szabályozás hogyan határozza meg a magyarokat. Az 1990-es évek során kialakult gyakorlat, majd az ezredforduló után megszületett, erre vonatkozó jogszabályok[20] azt a XIX. században kialakult magyar szabadelvű hagyományt követték, hogy a magyarság alapvetően vállalás kérdése. Ugyanúgy, mint a hazai kisebbségek esetében, a hatályos szabályozás a külföldön élő magyarok viszonylatában is döntően bizonyos (főleg nyelvi) megszorításokkal alkalmazott szabad identitásválasztás álláspontján áll. Az úgynevezett státustörvény hatálya a konkrétan felsorolt szomszédos országokban élő, nem magyar állampolgárságú, de magukat magyar nemzetiségűnek valló személyekre terjed ki (illetve ezen személyek házastársára és közös háztartásban nevelt gyermekeikre, amennyiben ezt nemzetközi szerződés nem zárja ki).
Bár az, hogy a kérelmező magyarnak vallja magát, elengedhetetlen feltétele annak, hogy egyáltalán elinduljon az eljárás, mégsem teljesen korlátozásmentes az identitásválasztás és -vállalás szabadsága. A korlátok a végrehajtási rendeletekből olvashatók ki. A magyarigazolványt kérelmezőnek ki kell nyilvánítania a magyar nemzeti közösséghez tartozását (szubjektív elem) és tudnia kell magyarul (ez már objektív elem). Az előbbi két feltételnek együttesen kell megvalósulnia, vagy az szükséges, hogy a kérelmezőt a lakóhelye szerinti állam magyar nemzetiségű személyként tartsa nyilván, vagy a lakóhelye szerinti állam területén működő, magyar nemzetiségű személyeket tömörítő szervezet nyilvántartott tagja legyen, vagy a lakóhelye szerinti állam területén működő egyház nyilvántartásában magyar nemzetiségűként tartsák számon. Ezeket a tényeket okirattal kell igazolni, de a nyelvtudásról és az utóbb említett tényekről nem kötelező erejű tájékoztatás is kérhető a szomszédos országban élő magyar közösség által létrehozott szervezettől. Az utóbbi tény - a helyi szervezet beépítése a rendszerbe - teszi a magyar megoldást úgymond decentralizálttá, szemben például a szlovák vagy a bolgár eljárással.[21] Leegyszerűsítve: azt a személyt lehet magyarnak tekinteni a státustörvény szempontjából, aki magyarnak vallja magát, tud magyarul vagy így tartják nyilván, illetve aktív a határon túli magyar közösségi életben és ezt szervezeti tagsággal is igazolni tudja. Ezek viszonylag nyitott és liberális feltételek, amelyek megfelelnek a nyelvi és kulturális kötődésre koncentráló, úgynevezett befogadó jellegű magyar kulturális nemzetfelfogásnak. Érdekességként megemlíthető, hogy a különböző visszaélések miatt a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségi törvény is elmozdult a teljes identitásvállalás álláspontjáról bizonyos korlátozások irányába. Mindez azonban még nem jelenti az etnicista szemlélet győzelmét a kulturális nemzetfelfogáson belül.[23]
A modern magyar demokratikus közjog tehát kettős nemzetfelfogást ismer - a politikait és kulturálist egyaránt, de úgy, hogy a második csak kiegészítő jellegű és döntően kifelé irányul, a határon túl, valamint a diaszpórában élő magyarok felé. Részben befelé is irányul, de csak a nemzeti és etnikai kisebbségek vonatkozásában van relevanciája. A magyar állam egyéb belső "kulturális nemzetépítő" feladatokat nem vállal. Fontos megjegyezni azonban, hogy a kulturális nemzetfelfogás valóban kulturális és nyelvi alapú, ami által meglehetősen nyitottá is vált. Ez kiemelendő és megőrzendő pozitívum. Amíg tehát ilyen nyitott és rugalmas alapokon áll, addig van létjogosultsága és erkölcsileg is igazolható. Szintén fontos kiemelni, hogy amennyire csak lehetséges, a két nemzetfelfogást nem célszerű teljesen "összemosni", mert az komoly kihatással lehetne a magyar közjogi rendszer működésére és demokratikus legitimitására. Viszont az is igaz, hogy a közép-európai térség történelmi valóságának körülményei között a két fogalmat nem lehet légmentesen elszigetelni egymástól. A két nemzetfelfogás tehát jól
- 68/69 -
kiegészítheti egymást, de csak addig, amíg mindegyik marad a "saját hivatásánál".
A magyar alkotmány nemzetfelfogásának problémájától visszatérve a politikai közösség határainak kijelöléséhez és a politikai vagy más néven "alkotmányos nép" kérdéséhez, figyelembe kell venni azt, hogy az utóbbi évek fejleményeinek tükrében ezeket a fogalmakat is újra kell értelmezni és az új korhoz igazítani. A bonyodalmat az okozza, hogy az 1989 előtti állapotokhoz képest némileg megváltozott a nép összetétele. 1989 előtt az alkotmányban említett nép a magyar állampolgárok összességével volt azonos.[24] Amikor az 1989-es alkotmánymódosítás során a Magyar Köztársaságon belül minden hatalmat úgymond a nép kezébe adtak, már némileg más volt a helyzet. Azelőtt ugyanis csak magyar állampolgárok vehettek részt a parlamenti és helyhatósági választásokon, kisebbségi önkormányzati választások pedig nem is léteztek. Az 1989-es módosítás, valamint az azt követő választójogi módosítások azonban lehetővé tették azt is, hogy a helyhatósági választásokon a letelepedett, bevándorolt és menekült státussal rendelkező külföldiek, majd valamivel később az itt élő és lakóhellyel rendelkező európai uniós polgárok is szavazhassanak. A nép fogalma ezért most némileg elmosódott és elmozdult a szigorúan vett állampolgári alapról. Igaz, országos szinten továbbra is csak a nagykorú magyar állampolgárokból álló nép gyakorolja a hatalmat, a helyhatósági "népek" vagy az európai parlamenti választásokon megjelenő "nép" tartalma azonban kibővült.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az ezredforduló után élénk vita bontakozott ki a magyar állampolgárság jelentős méretű kiterjesztéséről a magyar kulturális nemzet külföldön élő tagjaira. A vita a 2004. évi decemberi népszavazás körül érte el a csúcspontját. Tény viszont az is, hogy már a státustörvény körüli viták során is itt-ott felbukkantak a közelebbről meg nem határozott nemzeti reintegrációs felhangok. Magyarország ugyanakkor nincs egyedül az ilyen dilemmákkal, elég megnézni a később említett olasz állampolgársági modellt vagy a portugálok útkeresését. Magyarországon egyelőre úgy tűnik, hogy a kettős állampolgársági népszavazás effektív kudarca egy időre "befagyasztotta" ezeket a törekvéseket. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a magyar politikai elit egy részének képviseletében 2005 elején határozottan kijelentette, hogy bár felelősséget érez a határon túl élő magyarokért és sokféleképpen segíteni kíván rajtuk, mégsem akarja összekeverni a magyarországi politikai közösséget és a magyar kulturális nemzet reintegrációját. Ennek az elhatározásnak az egyik legfontosabb dokumentuma a miniszterelnöknek a határon túli magyar politikai vezetőkhöz intézett 2005. január 6-i levele. A levélben a miniszterelnök élesen megkülönbözteti a magyar államnak a magyarországi politikai nemzetet alkotó magyar állampolgárokkal szemben, valamint a magyar nemzet egészével szemben érzett felelősségét. Mindkét felelősség különböző tartalmú és ezt a különbségtételt a kormány a jövőben is meg akarja őrizni. Továbbá kimondja, hogy az állampolgárság aktív viszonyt feltételez az állam és polgára között. Ebben a viszonyban, ahogyan a miniszterelnök fogalmaz, "kulcsszerepe van az országhatárokon belül megélt hétköznapoknak, az életvitelszerű itt-tartózkodásnak, az adófizetésnek, a közügyekben való részvételnek, a politikai jogok gyakorlásának, vagyis a jogok és kötelességek árnyalt egyensúlyának. Az, hogy élünk jogainkkal és teljesítjük az állammal szembeni kötelességeinket, nem szétválasztható, egymás nélkül nem értelmezhető fogalmak. Így ebből fakad az a meggyőződésünk, hogy az állampolgárságnak nélkülözhetetlen feltétele a magyarországi életvitel, a letelepedés."[25] Ebből a megfogalmazásból egyértelműen kiderül, hogy a magyarországi letelepedés nélkül nem lehet szó a magyar állampolgárság kiterjesztéséről. A fenti dokumentum a magyar nemzetre főleg mint kulturális és történelmi kategóriára tekint. Ugyanakkor olyan közösségként is kezeli, amely igényt tarthat az anyaország segítségére és támaszára - főként akkor, ha bajba kerül.
Bár Magyarországon a vita ezzel a levéllel egyelőre lezárult, hasznos lenne legalább röviden megvizsgálni, hogy más európai országokban hogyan tekintenek erre a problémára, mit értenek a politikai közösségként felfogott népen és nemzeten, hol húzzák meg annak határait. Természetesen minden ország joga ezt a kérdést önállóan, saját értékei és érdekei mentén meghatározni. Amikor a politikai közösségként felfogott, a népszuverenitást gyakorló népről van szó, rögtön az elején ki kell jelenteni, hogy annak egyik legfontosabb ismérve a választójog. Döntően ugyanis a választójog az, amely meghatározza az objektív értelemben felfogott és intézményesített országos vagy helyi politikai közösséget.
A döntéshozatali participációs lehetőségek által meghatározott politikai közösség, azaz az "alkotmányos nép" mozgó határai a mostani globalizálódó és egyre intenzívebben migráló világban kétfelől is pontosításra szorulnak: egyrészt az adott ország területén tartósan élő, dolgozó, adózó, de nem szavazó nem állampolgár rezidensek, másrészt az adott állam állampolgárságával rendelkező, de ott tartósan nem élő, nem dolgozó, nem adózó, de a bármikori visszatérésre feljogosított és az eredeti országukkal valamilyen formában mégiscsak kapcsolatot ápoló kivándorlók felől. A kérdés konkrétan az, mi legyen e csoportok választójogával. A helyzetet tovább bonyolítja a (ki-
- 69/70 -
vándorolt, határmódosításokkal elszakított, esetleg elűzött egykori állampolgárokból) , már régen kialakult határon túli, rendszerint nem állampolgár státusú, de etnikailag azonos származású diaszpóra megléte. Ez utóbbi mintha kezdene felértékelődni az egyre nagyobb demográfiai és a bevándorlókkal kapcsolatos integrációs gondokkal küszködő Európában. Több országban komolyan elgondolkodtak azon, hogyan lehetne feleleveníteni, rendszeresebbé és intézményesebbé tenni a kapcsolatot az úgynevezett anyaország és a diaszpóra között. A különböző státusú diaszpórák ugyanis most már nemcsak az esetleges nemzetközi politikai viták potenciális kiváltó okai, a kisebbségvédelem és kulturális-nyelvi gondoskodás címzettjei, hanem gazdasági és demográfiai-utánpótlási jelentőségük is növekszik. Gazdasági jelentőségükre jó példát szolgáltatnak olyan államok és tartományok, ahol a bevételek nagy részét azok a pénzösszegek alkotják, amelyeket a munka után kivándoroltak küldenek haza (lásd Albánia, Koszovó, Bosznia és Hercegovina, Fülöp-szigetek stb.). Egy sor szegény állam kénytelen támaszkodni a külföldön munkát vállaló és bérének egy részét hazaküldő munkavállalókra.
A külföldi diaszpóra iránt megnövekedett érdeklődés mögött tehát sok szempont és elvárás húzódhat meg. Legjobb példa erre Olaszország, amely komoly parlamenti konszenzussal 2001-ben lényegében megnyitotta az olasz állampolgárság intézményét tartózkodási és lakóhelytől függetlenül mindenki előtt, aki az olasz nemzethez tartozónak vallja magát. A jobboldali politikai erők főleg a feltétlen nemzeti egység gondolatából és a nemzeti szolidaritás platformjáról támogatták a kormány ilyen irányú előterjesztését. A baloldali tömb pedig azért állt az intézkedés mellé, mert számításaik szerint a fogyatkozó olaszországi lakosság problémáját talán így, a potenciális munkaerőt és adózókat jelentő régi kivándoroltak leszármazottainak visszacsalogatásával lehetne a legkisebb konfliktusok árán megoldani.[26] Miután a legtöbb olaszra a főleg középosztálybeli státusú, képzett, az olasz nyelvet még beszélő latin-amerikai diaszpórából számíthattak, ez a remény nem tűnt teljesen alaptalannak és irreálisnak. Az olasz példa azért is érdekes, mert egy olyan modellt képvisel, amelyben az etnikai diaszpóra problémáját és az úgynevezett anyaországgal való kapcsolattartást viszonylag radikálisan, az olasz állampolgárság megadásával próbálta megoldani és nem különleges státusok létrehozásával.
Az olasz modell még egy viszonylatban sajátos. Mégpedig azért, mert a törvényhozók az állampolgársághoz a választójogot is megadták. Az olasz állampolgárságot felvett diaszpóra-olaszokat tehát elvben egyenrangúvá tette az olyan olasz állampolgárokkal, akik maguk vándoroltak ki vagy csak egyszerűen tartósan külföldön tartózkodnak. Ezzel együttesen beemelték őket az olasz, pontosabban szólva az olaszországi politikai közösségbe. Mi indokolja ezt, milyen érvekkel lehet ez alátámasztani? Miért célszerű az állampolgár státusú diaszpóratagoknak választójogot adni? Hogyan oldják meg ezt a kérdést az egyes országokban?
A tartósan külföldön élő vagy már végleg kivándorolt állampolgárok esetében mi indokolja az anyaország politikai életében való közvetlen részvételi lehetőséget? A nem állampolgár státusú rezidensek választójoga mellett azzal lehet érvelni, hogy az adott állam területén élnek, dolgoznak, adóznak, segélyekhez jutnak, az ottani politikai döntések terheit viselik, következésképp célszerű őket bevonni a döntéshozatalba, mert így az elfogadott döntések nagyobb legitimitással bírnak majd. Az, hogy mindezektől az érvektől függetlenül a legtöbb országban a rezidensek legfeljebb csak helyi szinten jutnak választójoghoz, már más kérdés. A saját, tartósan külföldön élő, gyakran már nem rezidens státusú állampolgárok esetében viszont a választójog mellett némi megerőltetéssel éppen az előző bekezdésekben említett argumentációval lehet érvelni. Azaz sokan közülük még nem szakították meg az összes kapcsolatot az anyaországgal, bármikor visszatérhetnek, sőt néha jó lenne, ha visszatérnének, mert így enyhülhetnének az adott ország demográfiai gondjai. Sokan közülük pénzt küldenek haza vagy szervezeteik révén lobbizni próbálnak az anyaország érdekében.
Ebből kiindulva több ország lehetővé teszi, hogy a tartósan, sőt már véglegesen külföldön élő polgárai, akik megőrizték eredeti állampolgárságukat, valamilyen formában részt vegyenek az "őshaza" politikai életének formálásában. Más országok viszont korlátozzák ezt a lehetőséget és abból indulnak ki, hogy csak a rezidens állampolgárok vegyenek részt a döntéshozatalban. Ebben a kérdésben tehát nincs egységes megoldás, minden állam maga határozza meg saját modelljét. A teljesség igénye nélkül a következő megoldásokra lehet példát találni a modern Európában:
1. Az adott államhoz kötött politikai közösség úgy fogható fel, mint az adott ország területén élő állampolgárok közössége. A rezidens állampolgárok élhetnek választójogukkal és egyéb participációs lehetőségeikkel, viselik a közterheket, valamint döntéseik következményeit. A hatályos alkotmány értelmében ilyen utat választott például Magyarország, amikor a választójogot magyarországi lakhelyhez kötötte. Külföldön sokáig egyáltalán nem lehetett szavazni, még a magyarországi lakcímmel rendelkezőknek sem, amennyiben a választás napján külföldön tartózkodtak. Ez most már megváltozott. Jelenleg a külföldön ideiglenesen, a végleges kintmaradásra magukat még rá nem szánó állampolgárok szavazhatnak és így ala-
- 70/71 -
kíthatják annak az országnak a közéletét, amelybe még visszatérhetnek.
2. A másik markáns modell úgy fogja fel az országos politikai közösséget, mint az állampolgárok összességét, attól függetlenül, hogy azok hol élnek. Sok európai ország követi ezt a modellt, mely a politikai közösséget konstituáló legfőbb ismérvként az állampolgárságot ismeri el. Azonban még egyszer hangsúlyozni kell, hogy itt döntően az országos politikai közösségről és nem annak helyi változatairól van szó, hiszen a lakcím nélküli állampolgárok döntően csak a nemzeti parlamenti választásokon tudnak részt venni, a regionális és lokális választásokon már nem. Ami az országos választásokat illeti, nagyjából két megoldási lehetőség létezik:
a) A külföldön élők szavazatait a "nagy közösbe" dobják és a többivel együtt osztják el. Ilyen például a cseh és a szlovák választási rendszer. Eredetileg az állandó lakhellyel nem rendelkező állampolgárok a választások napján megjelenhettek a Cseh Köztársaság vagy Szlovákia területén, útlevelük segítségével feliratkozhattak valamely szavazókörbe és ott leadhatták a voksukat. A legutóbbi évek törvénymódosításai értelmében mindkét országban némileg módosították a konkrét szabályokat, de elvi alapjaik megmaradtak. Jelenleg a tartósan külföldön élő szlovák állampolgárok kérelemre feliratkozhatnak egy Pozsony egyik kerületében vezetett külön nyilvántartásba és kizárólag postán adhatják le a szavazataikat. A szlovákiai szavazófülkékben viszont már nem szavazhatnak, akkor sem, ha a választások napján ott tartózkodnak. A cseh modellben a tartósan külföldön élő és szavazni szándékozó állampolgár az ottani külképviseleten iratkozhat fel egy külön listára, majd a külképviseleten szavazhat. Tehát a külföldön élők a cseh és a szlovák modellben nem alkotnak olyan külön körzetet vagy listát, amelynek alapján előre meghatározott számú mandátumot lehetne elosztani. Ehelyett a külföldön leadott vagy postán küldött voksokat eljuttatják a Cseh Köztársaságba vagy Szlovákiába, ahol a többi szavazattal együtt megszámolják és elosztják. Ezt a megoldást egyébként megkönnyíti, hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa és a cseh Képviselőház esetében listás választásokról van szó, azaz nem az egyes többségi választókerületekben kell szavazni.
b) A másik modell szerint a külföldön tartósan élők külön körzetet vagy listát alkotnak és többnyire előre meghatározott (esetleg tól-ig módon), hogy hány mandátum jár nekik. Ilyen például az olasz, a francia vagy a horvát modell. Olaszországban a hatszázharminc fős képviselőház húsz helyéről a külföldön élő olaszok döntenek, valamint az olyan különleges körzetek, mint Valle d'Aosta. Az szavazásra jogosult, öt nagy régióra osztott külföldi olaszok összesen tizenkét képviselőt és hat szenátort küldhetnek őshazájuk törvényhozásába.[27] Horvátországban - amely az 1990-es évek folyamán nagyon sok külföldön élő horvát emigránsnak, valamint a hercegovinai horvátság többségének meglehetősen könnyen megadta a horvát állampolgárságot - az egykamarás Sabor-választásokon a külföldi horvát állampolgárok külön szavazókerületet alkotnak. Összesen tizennégy teljes jogú képviselőt juttathatnak be a törvényhozásba.[28] Leginkább a Bosznia-Hercegovinában élő több százezer szavazó fontos, akik többsége kettős állampolgár (horvát és boszniai), így mindkét országos politikai közösségnek a tagja. A parlamenti és elnöki választások során külön szavazókörzeteket hoznak létre számukra egy másik ország területén. Természetesen ez nem tipikus megoldás, és sok tekintetben a délszláv háború, valamint az úgynevezett daytoni békerendszer következménye.
Az olaszhoz némileg hasonló még a francia rendszer, azzal a különbséggel, hogy Franciaország nem terjesztette ki etnikai alapon az állampolgárságot minden francia származású és gyökerű külföldire. A klasszikusnak mondható francia államnemzetfelfogásból kiindulva Franciaország csak állampolgáraira számít. A tizennyolcadik életévüket betöltött, külföldön élő francia állampolgárok jogosultak részt venni Franciaországban a közvetlen és általános szavazati jogon alapuló választásokon, amennyiben feliratkoztak egy választási listára. A feliratkozás után szavazhatnak az elnökválasztásokon, az európai parlamenti választásokon és az országos népszavazásokon. Az országos törvényhozásban pedig tizenkét szenátor képviseli a határokon túl élő francia közösséget. Az említett szenátorokat a külföldön élő franciák közvetve, az általuk megválasztott Külföldi Franciák Felső Tanácsa (CFSE) útján választják meg. A mindenkori külügyminiszter elnöksége alatt működő tanács százötven tagját 1982 óta az általános választójog alapján a világszerte szétszórt negyvennyolc választási körzetben választják meg a franciák, további huszonegy tagját pedig a külügyminiszter nevezi ki. A választásokon többnyire a külföldi franciákat képviselő szervezetek mérettetik meg magukat.
3. Az eddig bemutatott modellektől némileg eltér a brit példa. Valószínűleg kevés olyan ország van, ahol az állampolgárságra többé vagy kevésbé hasonlító annyi különleges státus létezne egymás mellett, mint Nagy-Britanniában. Ez főleg az ország korábbi összetett birodalmi jellegével, majd az azt megszüntető dekolonizációs folyamattal függ össze. Az országban a politikai közösség tagjának a brit állampolgárok, valamint a Brit Nemzetközösség (Commonwealth), illetve Írország polgárai számítanak. A többieknek előbb meg kell szerezni hozzá a rendes brit állampolgárságot. Azonban a két említett csoport sincs telje-
- 71/72 -
sen azonos helyzetben. A nemzetközösségi és ír polgárok akkor szavazhatnak, ha rezidens státussal is rendelkeznek Nagy-Britannia területén, anélkül nem számítanak a politikai közösség tagjának a szigetországban. Más a helyzet a brit állampolgárok kategóriájával. Azok egy ideig azután is megmaradnak a brit politikai közösség szerves részének, miután már elvesztették rezidens státusukat, azaz nincs állandó lakhelyük Nagy-Britanniában. De ez a "tagság" csak ideiglenes. A népképviseletről szóló törvény (Representation of the People Act) 1985-ben ugyanis azokat a külföldön élő (nem rezidens) brit állampolgárokat jogosította fel a választói névjegyzékbe való felvételre, akik öt éven belül vándoroltak ki az országból. Ezt a periódust 1989-ben húsz évre terjesztették ki. [29] A brit szabályozás tehát addig hajlandó egy állampolgárt a választójoggal felruházott politikai közösség tagjának tekinteni, amíg az még valamilyen formában (vélhetően) őrzi személyes kapcsolatát a szigetországgal, valamint személyes élményeit annak politikai életéről. Az öt, illetve húsz év egyfajta visszafelé irányuló inkubációs korszaknak is tekinthető. A brit modellben tehát nemcsak ahhoz kell eltölteni egy bizonyos időt az országban, hogy valaki bevándorolt külföldiként állampolgárrá váljék, hanem ahhoz is, hogy született rezidens állampolgárként formálisan elveszítse a politikai státust abban az országban, ahonnan kivándorolt.
A fentiekből is látszik, hogy Európában nem beszélhetünk egységes vagy akár tipikusnak mondható "politikai közösségi" modellről. Tény, hogy központi eleme még mindig az állampolgárság, és ez valószínűleg még sokáig így is fog maradni. Másfelől viszont több ponton elmozdultak a politikai közösség határai. Egyre nagyobb intenzitással folyik az útkeresés abban a tekintetben is, hogy hogyan lehetne megőrizni az anyaország és migráló polgárai közötti kapcsolatot. Az utóbbiak értéke mintha növekedne, legalábbis az öreg kontinensen. Ugyanakkor fontos szempont, hogy ne erősödjön az etnicista szemléletmód az állampolgársági politikában. A nép, a nemzet, a politikai közösség és a választójog kérdésköre mindenesetre még sok megválaszolandó témát rejteget.
JEGYZETEK
* Az írás első felének alapját az ELTE ÁJTK 2006. április 7-8-án tartott, A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990-2005. Jog, rendszerváltozás, EU-csatlakozás című konferencián elhangzott korreferátum képezi.
[1] A második világháború előtt viszont több közjogi könyv kitért erre a kérdésre és megpróbálta definiálni a nemzet és nép fogalmát, valamint elhelyezni ezeket a terminusokat a magyar alkotmányjogban. Lásd például Ferdinandy Gejza: A magyar alkotmányjog tankönyve, Budapest, 1911; Nagy Ernő: Magyarország közjoga, Budapest, 19147; Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga, Budapest, 1932 vagy Csekey István: A magyar nemzetfogalom, in Dolgozatok Menyhárth Gáspár egyetemi ny. r. tanár születésének 70. évfordulójára, szerk. Túry Sándor Kornél, Szeged, 1938.
[2] Ferdinandy: I. m., 62.
[3] Tomcsányi: I. m., 258.
[4] Molnár Kálmán: A magyar jogszemlélet néhány alapvonása, Pécs, 1932, 6.
[5] Csekey: I. m., 165.
[6] Csekey István: Magyarország alkotmánya, Budapest, 1943, 206.
[7] Uo., 206.
[8] Uo., 207.
[9] Az Alkotmány a gyakorlatban, szerk. Besnyô Károly, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985, 391.
[10] Bajáki Veronika: Magyar állampolgárság - kettős állampolgárság, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1973, 28-29.
[11] Ezt az értelmezést alátámasztják az Alkotmánybíróság határozatai is.
[12] Erről a kérdésről lásd még Majtényi Balázs: Hol húzódnak a kisebbségvédelem határai?, Regio, 2004/4. Ebben az írásban a szerző részletesen kifejti a politikai nemzetfelfogásnak a kulturális nemzetkoncepcióval szembeni elsőbbsége indokait.
[13] Ilyen például az emberi jogok biztosítása, az állampolgári egyenlőség garantálása, az ellenőrizhető, leváltható és beszámoltatható, ugyanakkor megfelelő legitimitással rendelkező népképviseleti és közhatalmi szervek felállítása, a közrend fenntartása stb.
[14] Ukrajna alkotmánya, in Novije konsztyituciji sztran SzNG i Baltyiji, Moszkva, 1997, 510.
[15] El lehetne gondolkodni azon, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerése, annak minden pozitív vonása ellenére egy egységes (azaz nem föderatív) állam körülményei között mennyire van összhangban a tisztán politikai nemzetfelfogással. Ez a kérdés inkább csak továbbgondolandó, mert jelen rövid értekezés keretei nem teszik lehetővé a további megfontolást.
[16] Majtényi Balázs: A többkultúrájú politikai közösség magyarországi modellje. Nemzetközi viszonyok, állami politikák és a roma kisebbség a rendszerváltástól napjainkig. PhD-értekezés, kézirat, Budapest, ELTE ÁJK, 2006.
[17] Más európai országok is ismerik a nemzeti alapon történő kedvezményezést állampolgársági politikájukban, sőt a magyar szabályozásnál tovább is mennek. Franciaország például annak ad kedvezményt, aki a francia nyelvi és kulturális közösséghez tartozik, ha olyan területen vagy államban él, amelyben a hivatalos nyelv a francia. Portugália nemcsak a volt portugál állampolgároknak, hanem a portugálok leszármazottai számára is kedvezményes honosítást nyújt, valamint azoknak is, akik olyan közösségnek a tagjai, amelynek portugál ősei voltak (http://www.eokik.hu).
- 72/73 -
[18] Ennek a szabálynak szigorú és kivételt nem ismerő alkalmazása például elég nehéz helyzetbe hozhat egy olyan közösséget, mint amilyen a csángó magyarság, amelynek tagjai formálisan soha nem voltak magyar állampolgárok, legalábbis nem az utóbbi 300-400 évben.
[19] Az 1957. évi állampolgársági törvény értelmében a kedvezményes eljáráshoz elegendő volt az, ha a kérelmező felmenői magyar állampolgárok voltak.
[20] Itt az úgynevezett státustörvényről (2001. évi LXII. törvény) és a Szülőföld Alapról szóló törvényről (2005. évi II. törvény) van szó.
[21] A határon túl élő nemzettársakról való gondoskodás egyes modelljeiről lásd Halász Iván: A határon túli nemzettársakról való gondoskodás modelljei Kelet- és Közép-Európában, in Ami összeköt? Státustörvények közel s távol, szerk. Halász Iván, Majtényi Balázs, Szarka László, Gondolat, Budapest, 2004, 42-74.
[22] Sajnos a történelem folyamán előfordultak olyan évtizedek is, amikor ez a befogadó hozzáállás nem érvényesült és helyette a kirekesztő nemzetfelfogás került előtérbe. Lásd a második világháború zsidóellenes intézkedéseit.
[23] A módosított státustörvény preambuluma is a magyar kulturális örökséghez való kötődésén keresztül próbálja megragadni a magyar nemzet lényegét.
[24] Bajáki: I. m.
[25] Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2005. január 6-i levele a határon túli magyar politikai vezetőkhöz, www.magyarorszag.hu.
[26] Erről a témáról lásd részletesen Vizi Balázs: A határon túli olaszoktól a külföldön élő olasz állampolgárokig. Az olasz állampolgárság kiterjesztése az ezredfordulón, in Ami összeköt? Id. kiad., 181-192.
[27] A 2006. áprilisi voksoláson a valamivel több mint két és fél millió választásra jogosult külföldi olasz negyvenkét százaléka élt is e jogával és ezzel nagyjából eldöntötte az olaszországi választásokat. Részletesebben lásd Vásárhelyi Júlia: Döntetlen különbség, Heti Világgazdaság, 2006. április 14., 17-18.
[28] Zakon o izborima zastupnika u Hrvatski Sabor (2003) 40-42. §§. Lásd Zbirka zakona Republiky Hrvatske. Narodne novine d.d. Zagreb, 2003, 179-180.
[29] Heather Lardy: Citizenship and the Right to Vote, Oxford Journal of Legal Studies, Vol. 17. No. 1. (1997) 79.
Az Alkotmány 6. § (3) bekezdése - az alaptörvény általános rendelkezései között, a külkapcsolatok, a nemzetközi együttműködés alapelvei és az európai egység megteremtésére vonatkozó távlatos cél közé ékelve - szól a határon túli magyarokért viselt felelősségről. Ez már eleve azt jelenti, hogy nem alapjogi és nem is állampolgársági vagy államszervezeti összefüggésben tárgyalja a kérdést az alaptörvény. Egyetérthetünk az Alkotmánybíróság azon megállapításával, hogy a határokon kívül élő, azaz a világon szétszórva vagy egy tömbben, diaszpórában, emigrációban vagy nemzetközi egyezmények miatt nem Magyarországon élő és nem magyar állampolgárságú magyarok sorsáért érzett felelősség, valamint az országgal való kapcsolatuk ápolásának előmozdítása alkotmányos alapelv.[1] Ebből pedig nem vezethető le konkrét jogalkotói kötelezettség, például civil szervezetek költségvetési támogatására, netán további hivatalok felállítására, hiszen már létezik a Határon Túli Magyarok Hivatala erre a koordinatív állami feladatra.
Az, hogy a kapcsolatok ápolását miként biztosítja az állam, többféle mód, szervezeti, szabályozási, támogatási, nemzetközi szerződési és összehangolási eszköz áll rendelkezésre. Másként fogalmazva: igen nagy a felelősségi klauzula érvényesítésekor a mozgástere a mindenkori kormányzatnak, ideértve a jogi szabályozást, a külpolitikai és általános kormányzati célok követését, a szervezetalakítási, költségvetési eszközök alkalmazását, a nemzetközi megállapodások együttesét. Ugyanakkor e szabadság nem korlátlan, az alkotmányos jogállamban a demokratikus kormányzásból és az Európai Uniós tagságból fakadó követelményeket tiszteletben kell tartani.
Az Igazságügyi Minisztérium 1990. május 8-i alkotmánytervezete szerint "a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarok a magyar nemzet részét képezik. A Magyar Köztársaság felelősséget érez sorsukért, és előmozdítja anyanyelvük, kultúrájuk, valamint Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását." A hatályos megfogalmazáshoz képest tehát az identitást megalapozó nyelv-és kultúraőrzést is támogatandó feladatnak jelölték meg. Az 1995-től megkezdett újabb alkotmányozáskor a szabályozási koncepcióban az alapvető alkotmányos elvek és célok közt kapott helyett, egyértelműen külpolitikai államcélként szerepel a kérdés: "kiemelt fontosságú a határon túli magyarságért való felelősség kinyilvánítása és annak érvényesítése mind a kétoldalú, mind a többoldalú kapcsolatokban. Az állam kötelessége a magyar nemzethez tartozó, de a magyar államhatáron kívül élő magyarság jogainak védelme."[2] Ekkor is elválasztották az állampolgárságtól a felelősségi klauzulát, továbbá bevezették volna a külföldön élő és az itthon élő állampolgárok egyes jogai, tisztségei, kötelezettségei közti törvényes különbségtételt. Ez jelzi a jogállás (állampolgárság) és az államcél közti nyilvánvaló, a szabályozás mélységében is megnyilvánuló megközelítést.
- 73/74 -
Kukorelli István szerinte regula, "a rendkívül erős nemzetpolitikai szándék lefordítása, a közjogiasítás valóban nem tekinthető remekműnek".[3] De a Nemzeti Kerekasztal, a tételes alkotmánybeli megfogalmazás, az előterjesztő normatív szándéka együttesen indokolja, hogy "pontatlansága, deklaratív és programszerű tartalma ellenére" az alkotmánybíró ne tekintse a klauzulát "csak politikai államcélnak". Ugyanakkor a nemzettagra mint egy kulturális közösség részesére e regula alapján kiépülhet egy sui generis jogállás, persze nem feltétlenül törvényben, hanem funkcionálisan, különösen pedig az EU-csatlakozás miatt. Sőt megkockáztatta, hogy a pozitív megkülönböztetés jogi megoldása is kinőhet belőle.
A klauzula törvényhozói értelmezéséről foglalt állást a 2001-es kedvezménytörvény, amikor a preambulumban kifejezetten hivatkozott az Alkotmány 6. § (3) bekezdésére. A törvény ugyanis e felelősség "érvényesítése érdekében, Magyarországgal való sokoldalú kapcsolataik ápolásának és fejlesztésének előmozdítása céljából" született. Noha a kontextus itt is az európai integrációs törekvés, az emberi jogok és a kisebbségi jogok védelme, a jószomszédi kapcsolatok elősegítése, a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek tisztelete, ám az ünnepélyes bevezetőből kitetszik, hogy a szabályozás "a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata biztosítása végett" jön létre. Azaz a törvény ezt az egységes magyar nemzetet és az ahhoz tartozást ténynek tekinti a szomszédos országokban élőkkel kapcsolatosan, továbbá azt, hogy jogszabályban kell kedvezményeket és támogatásokat biztosítani a környező országokban és "a világ más részein élő magyar nemzetiségű személyek számára", nem feltétlenül egyetlen vagy közös törvényben, hanem akár különböző mérce és jogszabályi megoldás szerint. A megfogalmazásból egyébiránt látható, hogy a szomszédos országokban élő magyarok biztosan, feltétel nélkül részei az egységes magyar nemzetnek, míg a többi diaszpóramagyar csak magyar nemzetiségű, nincs szó feltétlenségről, ezért a törvény sem vonatkozik rájuk, nekik nem kell a szülőföldjükön boldogulni (azaz hazatérni) és közösségként nemzeti önazonosság-tudatukat megőrizni, erősíteni (mert nyilván már nincs közösség vagy/és magyar nemzeti identitásuk vagy az csak töredékes).
A szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvényt módosító 2003. évi LVII. törvény újraalkotta a preambulumot. Megmaradt benne a közvetlen felelősségi klauzula érvényesítésére való hivatkozás, a szomszédban élők kötelező szülőföldön boldogulása és a világ más tájain élőkkel kapcsolatos egyéb, teljesen homályos jogszabályi támogatásoktól független új rendszer, meg a MÁÉRT tanácsadó szerepére való utalás. Kicsit hosszabb lett a kisebbségekkel kapcsolatos regionális és rejtett biztonságpolitikai utalás ("tekintettel a közép-európai térségen belüli partneri és jószomszédi viszonyra, különösen a Magyar Köztársaságnak a szomszédos államokkal a jószomszédi kapcsolatok és együttműködés, valamint a kisebbséghez tartozó személyek jogainak biztosítása tárgyában kötött kétoldalú nemzetközi szerződéseire, továbbá a regionális együttműködés fejlesztésére, Magyarország stabilizáló szerepének erősítésére"). Ugyanakkor a törvényt a szomszédos államokban élő magyarok "nemzeti azonosságtudata megerősítésének, valamint a magyar kulturális örökséghez való kötődésének mint a magyar nemzethez való tartozása kifejezésre juttatásának érdekében" fogalmazták meg. Eltűnt tehát az egységes nemzet és felbukkant a kulturális (örökségre épülő) nemzet fogalma, továbbá a feltétel nélküli nemzethez tartozást annak megvallása, valamilyen kifejezésre juttatása váltotta fel.
Ez a nem teljesen egyértelmű megfogalmazás veti fel, hogy lehet-e olyan módon érvényesíteni a felelősségi klauzulát, amely mintegy ráerőszakolja megkérdezése, akaratkinyilvánítása, egyetértése nélkül a nemzettag fogalmat és jogállást valakire, lehet-e merőben egyoldalú és ezzel paternalista a kedvezményezés, avagy mindez feltételezi a közjogi viszonyokban még lehetséges választást, partnerséget, és a hazai kisebbségek számára az identitás szabad megvallását és megválasztását. Az alkotmány már idézett bekezdése ezt nyitva hagyja. Egyáltalán nem kizárólagos csak egy-egy kiválasztott "nemzettest" irányában, hanem általános, és mert az állam felelősségét fogalmazza meg, csak ennyiben "egyoldalú" a viszony. Ám a törvényhozás néhány éven belüli álláspontváltozása önmagában még nem elég ok az alkotmány esetleges módosítására. Ugyanakkor a "többes mérce" a kisebbség megvallásánál nem az alaptörvény szintjén, hanem a hazai jog egyéb szabályaiban van jelen a magyar és a nem magyar nemzethez tartozók, illetve az állampolgárok és a külföldiek között.[4]
Abban, hogy a felelősségi klauzula alapvetően mely közhatalmi szereplő magatartását befolyásolja, 1990 óta minden kormányprogram vagy erről folytatott parlamenti szűzbeszéd egységes. A mindenkori kormány, illetve - a miniszterelnöki kormányzás miatt - a miniszterelnök tekinti elsődlegesen felelősnek magát, bár eltérő volt a frazeológia, a kisebbségpolitikai hangsúly, a párbeszéd intézményesülése, a politikai koordináció és a magyar közösségek tagoltságának megítélése.[5] Ugyanakkor a már említett kedvezménytörvény nem szán kiemelt szerepet a végrehajtó hatalomnak, legfeljebb néhány rendelet megal-
- 74/75 -
kotását bízta rá, és inkább a törvényhozás tartja fenn magának a főbb elvek, támogatások és feltételek meghatározását, mégpedig egységesen, az adott kisebbségi közösségek valóságos igényei, tagoltsága nélkül. Ideértendő annak felvállalása, hogy az Alkotmány szerinti egységes felelősségi klauzulával szemben, a törvényben nem homogén csoportokat megkülönböztessenek történeti-szociológiai alapon és erre a nem jogi bázisra építsenek fel különböző (esetenként alanyi jogi) támogatásokat.[6] Ez pedig ismét jelzi az inkoherens szabályozást. Például az állampolgársági törvényben szereplő kedvezményes honosítás és a legújabb módosítás jogilag semleges és egységes, nem emeli ki a szomszédos országbeli magyarokat vagy éppen a távolra emigráltakat és leszármazóikat a honosításnál.[7] Ám a magyar nyelvű iskolai végzettség megszerzése vagy a magyarországi diploma szociológiai alapon éppen a kedvezménytörvényben meghatározott területeken élőket juttatja előnyhöz az állampolgársági vizsga alóli mentességgel. Másfelől jogilag egyértelmű, hogy jogállási alapon nyújt az állampolgársági törvény kedvezményt az Európai Gazdasági Térség tartózkodási engedéllyel rendelkező polgárainak a honosításnál.[8]
Ez a teljes érdektelenség közepette elfogadott változtatás társadalmilag a nyugati diaszpórának kedvez, sőt kétféle kedvezmény közti választást kínál például a szlovákiai magyarságnak. Felmerül a kérdés a letelepedési engedély és az arra épülő állampolgárság megszerzésénél is: vajon alkotmányos-e a pozitív diszkrimináció, ha egyszer attól tekinti a szabályozás azonos helyzetben lévőknek és ezért egységes csoportnak azokat, akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat, de csak meghatározott országban élve kaphatnak támogatást, máskor azért, mert bizonyos ország állampolgárai, avagy mert felmenői magyar állampolgárok voltak? Vajon egyenlő méltóságú személyként bánik-e a hatályos jog - forszírozva a szülőföldön maradást - a szegény rokonnak tekintett magyarokkal, csak mert a szomszédban élnek és a csak érdeklődésből, nem törzsi-vérségi alapon magyarrá válni akaró külföldiekkel, netán az általánosan tehetősnek tekintett emigránsokkal?
Az Alkotmány 68. §-a kollektív és egyéni jogokat biztosít a saját nyelvi, történeti, kulturális hagyományokkal és összetartozás-tudattal rendelkező magyarországi nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó állampolgároknak mint "államalkotó tényezőknek", a népszuverenitás alanyainak. Az alaptörvény tehát a többkultúrájú, de politikailag egységes közösséget alkotó nemzet modelljét tartalmazza. Pontosabban a nemzet az Európai Unióhoz való csatlakozásig állampolgársági alapon volt egységes politikai közösség, hiszen az állampolgárok alkották és a választójog fundamentumán jöttek létre a képviseleti szervek pártpreferencia, lakóhely vagy/és kisebbségi hovatartozás szerint, függetlenül attól, hogyan szerezték magyar állampolgárságukat a választópolgárok. Ám a csatlakozás a politikai közösség magyar állampolgárságon alapuló, többszintű rendszerét megváltoztatta, hiszen az uniós polgárok helyi önkormányzati és EP-választójoga[9] áttörte az állampolgársági korlátokat.
A jogállás és a lakóhely elve persze annyiban közös, hogy jogilag egyértelműen megragadható, akárcsak az állampolgárság, ám a magyar állampolgárság és a külföldi hagyományos dichotómiája közé beékelte az egyébként az alaptörvényben máig sem szereplő uniós polgár fogalmát, jogállását. Sőt a kör csendben kibővült az itt élő bevándoroltak, letelepedettek és menekültek aktív, helyi önkormányzati választójogával, népszavazási jogával, egyébként a külföldiek érdemi politikai aktivitása és nemzetközi kötelezettségvállalás nélkül, a másfél évtizede tartó magyar bevándorlás formális hatásaként.[10] A köztársasági elnök vajon ennek a kitágult politikai közösségként értelmezett nemzetnek az egységét testesíti meg? A rendszertani igenlést nehezíti, hogy a politikai közösség, a választópolgárokból összeadódó kör és az etnikai alapú nemzet halmaza közt igen nagy az átfedés, mivel a külföldiek közt döntő többségben - a szülőföldön maradás deklarált céljai ellenére - magyar nemzetiségűek vannak, éppen az állampolgársági jog és a migrációs szabályok 1989 óta töretlen etnikai preferenciája miatt.[11] Az államfői szerepfelfogást önmagában nehezíti mindennek az áttekintése, túl a hazai multikulturális modell érvényesítésének, garanciáinak következetlenségein.
Az Alkotmány tervezett új szabálya a kulturális nemzet bevezetésére valójában csak az eddigi ellenmondások továbbvitele, törekvés arra, miként lehetne közjogiasítani a nemzetet politikai, másrészt kulturális közösségként. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1735/2006. január 26-i ajánlása szinte ezzel a gondolattal egy időben született. A nemzet koncepciójáról szóló nemzetközi dokumentum visszautal a kedvezménytörvény generálta vitára, a Velencei Bizottság állásfoglalására és a közgyűlés határozatára,[12] amelyek általános következtetése volt, hogy nincs közös európai meghatározás a nemzet fogalmára. Ezért a közgyűlés késztetést érzett arra, hogy tisztázza az alkotmányban és a törvényhozásban használt fogalmat, kérdőíves felméréssel is. Mintha nem tudná, hogy a nemzetállam, az állampolgári politikai közösség és a kulturális- vagy nyelvnemzet meg a multikulturális modell koncepciója egymás mellett él a negyvenhat tagállamban, különböző nagyhatalmi elvek szerint meghúzott államhatárok között. Az ajánlás 11. pontjában a kisebbségek arányos képviseletét javasolja a
- 75/76 -
központi és helyi testületekben, különösen az általuk lakott régiókban, továbbá kiáll az állampolgárság és a saját választáson alapuló kulturális kötődés szétválasztása, elválasztása mellett a 12. pontban. Ebből eredően a kulturális "anyanemzet" kiemelkedő szerepet játszhat kisebbségei jogi és kulturális identitása védelmében, ennek a területi állammal való egyeztetett szabályozásában (13. pont). Minderre tekintettel arra hívja fel az államokat, hogy polgáraikat etnikaikulturális kötődésüktől függetlenül integrálják az alkotmányos, azaz a politikai közösségbe, ideértve a képviseleti rendszerben arányos reprezentációjukat. Ez lényegében a multikulturalizmus elismertetését, a tisztán nemzetállami megoldások elvetését jelenti (16.4. pont), azzal, hogy az "anyaállam" és a szétszóródott kisebbségei közti kapcsolatokra iránymutatásokat dolgozzanak ki, a Velencei Bizottság 2001-es jelentésében szereplő kritériumok alapján.
Ez persze felveti azt, amit az Európa Tanács idézett dokumentuma nem feszeget, hogy van-e etnikailag semleges állam. A nemzetállamok állami jelképei, ünnepei, hivatalos nyelve, önelnevezése eleve egy kiválasztott, általában a többséget alkotó nemzethez kötődik, nem pedig mesterséges, minden ott élő etikumtól, kultúrától egyenlő távolságot tartó konstrukciók. Így szinte megoldhatatlan vegytisztán szétválasztani a politikai közösséget és a többkultúrájú közösséget, amelyet még színez a diszpórák, a kisebbségek, a bevándorlók és a menekültek megjelenése, léte, integrációja és kulturális identitásának fenntartása. Az egyenlő méltóságú személyként kezelés és a demokratikus kormányzás lehet csak a mérce e téren, és be kell vallani, hogy a modell nem stabil Magyarországon. A kisebbségek államalkotó tényezők, a népszuverenitás részesei, közben külön jogokkal rendelkeznek, a politikai nemzetfogalom az állampolgárok közösségére épül, miközben a határon túliakért - a kulturális nemzet részeként - felelős az állam, még ha nem is tartoznak a joghatósága alá, esetleg ezt nem is akarja mindegyikük. A politikai nemzethez tartozás állampolgársági alapja ingatag, ha a fentieken kívül hozzávesszük, hogy a magyar állampolgárság a teljes közjogi passzivitás és az állammal való bármiféle kapcsolat fenntartása ellenére sem szűnik meg évtizedek múlva sem az elvándorlással, míg a határon túliak ügyében a politikát a szimbolikus térfoglalás motiválja a makacsul ismételt szülőföldön boldogulás miatt is.[13]
Esetleg az alaptörvény módosítását magyarázhatná az igyekezet, hogy stabilizáló tényezők legyünk a térségben? Ez annak elfogadása lenne, hogy a kisebbségek biztonsági kockázatként kezelendők - a szeparatizmus, az állami egység megbontása, a terrorizmus és más politikai erőszak miatt. Ám ezzel a határon túli magyarok tekintetében sohasem azonosult a kormányzat, így ezt a lépést csak valamiféle kívülről jövő nyomás indokolhatná. A támogatott kisebbségi jogok, a pacifikálás, a stabilizáció legfeljebb az Európai Unió felvételi kritériumai közt szerepelt általában és a magyarországi romák jog- és esélyegyenlőségének konkrét követelésével, ami azonban a tagság elnyerésével lezárult. Ami most napirenden van, az a rasszizmus, a faji előítéletek felszámolása itthon és a bővítési kritériumok teljesítése a szomszédban. Ehhez közvetlenül nem járulna hozzá a tervezett alkotmánymódosítás.
Az Európai Uniónak egyébiránt nincsen sem jogi, sem politikai hatásköre a tagállamok állampolgársági jogára. Ám azzal, hogy közös szabályokat alkot a szabályozott migrációra az uniós polgároknak és családtagjaiknak az unió területén való szabad mozgása és jogállása, a letelepedett külföldiek (harmadik állam polgárai, azaz nem uniós polgárok) jogállása és az unión belüli szabad mozgása terén, továbbá a menedéket kérők minimális fogadási feltételeiről, a külföldi diákok, önkéntesesek, kutatók uniós befogadásáról, utazásáról, valamint a rasszizmus és idegengyűlölet elleni fellépésről,[14] - komoly hatást gyakorol a tagállamok nemzeti jogára. Ez közelíti egymáshoz az uniós polgár, a nemzettag és a külföldi egymáshoz való viszonyát, fogalmát és jogállását, például a már említett választójog, valamint a munkavállalás, belépési és tartózkodási jog, vállalkozás, tanuláshoz, jogvédelemhez való jog közössé tételével. Ehhez előfeltételként szorgalmazza a közös elveken nyugvó kulturális és szociális hasonulás programját, azaz egy európai integrációs politika kimunkálását, a beilleszkedés intézményes garanciáit, a kirekesztés megelőzését és szankcionálását. Ez pedig a majdani európai identitás jogi elősegítése mellett[15] a politikai közösségbe önkéntesen is, nem csak születési, leszármazási alapon való bekerülést, a konszenzuális állampolgárság elvét és a "magkultúra" átvételét jelenti.[16]
Rainer Bauböck a normatív politikai elmélet és az összehasonlító kutatás segítségével arra jut, hogy az Európai Unióban egyfajta dinamikus állam-, illetve polgárságfogalom figyelhető meg, amely a demokratikus állam/polgárság, az európai integráció, a migráció, a nacionalizmus és a kisebbségi jogok ötvözetét jelenti.[17] Magyarországon - ahol nemzetek feletti identitásról még egyáltalán nem beszélhetünk - két újabb hatást említenék meg. A bevándorlási kérelmeket beadók derékhadát jelentő határon túli magyarokat kedvezőtlenül érinti, ha a törvény szerinti egy-három év előzetes jogszerű Magyarországon tartózkodás előfeltételét a 2003/109/EK irányelv átültetésével öt évre felemeljük és nincs mód az etnikai kedvezményre. (Görögországban éppen ellenkezőleg, jelen-
- 76/77 -
tős liberalizálást jelent az átültetés a tízéves előzetes tartózkodási előfeltételhez képest.)
További következménye van annak, hogy a honosítás a bevándorlási engedély meglétére épül. Ha tehát az említett szigorítást a bevándorlás jogintézményén belül, mechanikusan hajtjuk végre, egyben a honosítást is megnehezítjük minden kérelmező számára, esetleg túllépve az Európa Tanács állampolgársági egyezményében foglaltakat, amely az etnikailag semleges köteléknek tekintett állampolgárság megadását legfeljebb tízéves tartózkodáshoz köti.[18] Igaz, az etnikai kedvezményezés fenntartható, de összességében kell átgondolni a honosítási követelményeket, különösen, ha a bevándorlási engedély nemzeti hatáskörben esetleg megmaradna. Miért? Mert az irányelvtől eltérő, a huzamosan az országban tartózkodó külföldire kitalált jogintézmény így nem lesz alkalmas arra, hogy a külföldi szabadon utazzon, munkát vállaljon, szociális és egyéb jogokat élvezzen Magyarországon kívül, a többi tagállamban. Ez pedig a belső határokat felszámoló schengeni rezsimben szinte alig megoldható folyamatos hatósági ellenőrzést kívánna a "nemzeti bevándoroltak" mozgását illetően. Feltehetőleg az idegenrendészeti és az állampolgársági jog átalakítása előtt állunk.
A harmadik hatás a beilleszkedési elvek, célok, támogatások és intézmények létrehozásának kényszere, mert legfeljebb családjogi, állampolgársági vagy egyéb jogállásbeli különbségtétel lesz legitim a közösségi vízum, menedékjog, tartózkodási engedélyezés, munkavállalás terén. Így az állampolgársághoz vezető, preferenciákkal kikövezett jogi út helyett egyenlő esélyeket kell nyújtani a kulturálisan, nyelvileg távoli külföldieknek is.
Összességében tehát az állampolgárság és a honosítás jogi tartalmának pontosítására, az egymáshoz közelítő, versengő jogállások illeszkedő rendszerére kell felkészülni. A többkultúrájú modell valóságos érvényesítésére kellene itthon törekedni, a kisebbségi képviseletnek most új szabályok szerinti működtetésével, másfelől a kulturális-nyelvi kötődés önkéntességének és egyenjogúságának elvét tiszteletben tartva itthon és a határokon kívül élő nemzeti kisebbségekkel kapcsolatosan egyaránt. Az alkotmányban a kisebbségi egyéni és kollektív jogok legfőbb elemeit és garanciáit kell kimondani és döntést hozni a központi szintű kisebbségi képviseletről, lezárva a régi vitát. A kisebbségi parlamenti képviselet pártokra épülésének megbontásával nem indokolt, de az országos kisebbségi önkormányzatok érdemi egyeztető, véleményező hatásköre megteremtése eleget tenne a politikai integrációs és külön jogok együttes követelményének. Minden olyan országgal, különösen amelyikben nincs multikulturális modell, az ott élő magyarok támogatását, egyénként vagy közösségként, csak a két állam megállapodásával célszerű rendezni, és az alaptörvényben ezt kellene kimondani. Ez felel meg a kisebbségek különböző szocializációs igényeinek, a sokféle bilaterális szabálynak és a változóban lévő európai közösségi jognak.
Nem az a kérdés tehát, hogy az alkotmányban iskolás módon definiáljuk-e a nemzetet, hanem az, hogy ne keveredjen össze a politikai közösségként kezelés és az etnikai, kulturális alapú kötődés elve, szabadsága. Ezt nehezíti a határon túliak szülőföldön való boldogulásának tabuja, az etnikailag semleges állam megvalósításának hiánya, a globalizáció és integráció által veszélyeztetettnek érzett kultúra, identitás, nyelv, a szuverenitás friss élménye, a helyi és nemzeti identitáshoz képest gyenge európai identitás, valamint a politikai közösséghez tartozók csökkenő participációja.
Mint látható, a fentiek zöme jogon kívüli ügy. A jogász feladata, hogy megállítsa a közjogi rendszer további összezavarását, távol tartva a jogilag meg nem ragadható, a (kül)politikai és alkotmányos elveknek, a felelősségi klauzulának a jogot szétfeszítő megoldását. A manapság sokat vitatott tétel, mely szerint az állam, a köztársaság csak forma, keret és a nemzet a test, sőt a közösség lelke, a nemzetfelfogás politikai vitáit biztosan gazdagíthatja,[19] de alkotmánymódosítást, a nemzet közjogiasítása útján, nem indokolhat.
JEGYZETEK
[1] 569/E/2001. AB határozat (ABH 2002, 1316).
[2] 119/1996. (XII. 21.) országgyűlési határozat a Magyar Köztársaság alkotmányának szabályozási elveiről (III/7. pont).
[3] Kukorelli István: A "felelősségi klauzula" [Alkotmány 6.§ (3) bekezdés] értelmezési lehetőségei, in Schengen. A magyar-magyar kapcsolatok az uniós vízumrendszer árnyékában, szerk. Tóth Judit, Budapest, Lucidus Kiadó (a továbbiakban: Schengen, 175-179.
[4] Tóth Judit: Többes mérce a kisebbségi hovatartozás megvallásánál?, Kisebbségkutatás, 2002/4, 885-906.
[5] Tóth Judit: A határon kívül élő magyarokért való felelősség egyes alkotmányjogi összefüggéseiről, in Schengen, 123-174.
[6] Például szintén törvényi szinten létrehozott és meghatározott Szülőföld Alap (2005. évi II. törvény).
[7] 2005. évi XLVI. törvény a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvényt is módosította, amely 2005. november 1-jén lépett életbe.
[8] 2003. évi LVI. törvény az állampolgársági törvény módosítását tartalmazva, az EU-hoz való csatlakozásról szóló szerződés alkalmazásától biztosítja ezt a kedvezményt.
- 77/78 -
[9] A 2002. évi LXI. törvény módosította az Alkotmány 70. §-át a választójog(ok) terén, amelyet az EU-hoz való csatlakozásról szóló szerződés alkalmazásától biztosít.
[10] Az 1994. évi LXI. törvény és a 2002. évi LXI. törvény módosította két hullámban az Alkotmány 70. §-át.
[11] Tóth Judit: Tíz tétel a migrációs politika ellentmondásosságáról, Demográfia, 2003/4, 342-351.
[12] Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, 1335/2003. Resolution.
[13] Részletesen lásd Majtényi Balázs: A többkultúrájú politikai közösség magyarországi modellje. Nemzetközi viszonyok, állami politikák és a roma kisebbség a rendszerváltástól napjainkig. PhD-értekezés, kézirat, Budapest, ELTE ÁJTK, 2006.
[14] Lásd a TEC IV. címét, a TEU VI. fejezetét és az ezek felhatalmazása szerint elfogadott rendeletek, irányelvek sorát.
[15] Elspeth Guild: The Legal Elements of European Identity, The Hague, Kluwer Law, 2005.
[16] Samuel Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái, Budapest, Európa Kiadó, 2005.
[17] Részletes bibliográfia helyett csak Transnational Citizenship. Membership and Rights in International Migration című művére hivatkozunk (Aldershot, Edward Elgar, 1994), továbbá az általa vezetett, huszonöt tagállamra kiterjedő, az EU6-os keretprogramban folyó, az állampolgársági jog változásairól szóló kutatási projektre.
[18] Az Európa Tanács egyezményét a 2002. évi II. törvény hirdette ki. Az esetleg ötéves tartózkodás után megszerzett bevándorlási engedélyhez ma - alapesetben - nyolc év további tartózkodás kell a honosításhoz.
[19] Például Egry Gábor: A test és a lélek, Népszabadság, 2006. március 18.
Magyarország Közép-Európában elfoglalt helyét és szerepét alapvetően meghatározhatja a tisztánlátás és a megfelelő következtetések levonása a magyar kultúrnemzet jelenkori problémáit illetően. Teljes joggal emelik fel a határon túli értelmiségiek a szavukat az ellen a felfogás ellen, amely számára a nemzet mint integer politikai közösség hiányából magától értetődően következnék a magyar kultúrnemzet valósága. Az egységesen megragadható magyar kulturális nemzet fogalma ugyanis alighanem szintén elérhetetlen. Amint arra újabban a Szlovákiában élő Grendel Lajos is figyelmeztetett, a "közös nyelven, történelmen és kulturális tudaton kívül nincs »egységes« magyar nemzet, csak magyar emberek vannak". Az újvidéki Végel László szerint is a "magyar önképben ugyanis a kisebbség mindig valami egzotikumot képvisel, tehát nem a kisebbségi polgárosodásra tevődik a hangsúly, hanem a tömegre, a nagy kollektív mártírológiai történetekre, valami ősi, soha nem létezett közösség emlékére". A polgárosodás ugyanis részben számszerű veszteséggel járna, részben politikailag bizonyos erők számára nem volna kedvező. Ez is munkálhat amögött, hogy a magyarországi média a nemzetet egységes kulturális vállalkozásként ábrázolja.
A jelenkori szociológiai felmérések a hasonlóságok mellett feltárják az elcsatolt területek, illetve az anyaország magyarsága közötti mentalitásbeli és egyéb különbségeket is. A magyarok értékrendje a Kárpátmedencében Gereben Ferenc összegző megállapításai szerint manapság így alakul: "az értékegyüttesek eltérései az életvezetési, fennmaradási stratégiák különböző, egymást átfedő típusait sejtetik Közép-Európa széttagolt magyar népcsoportjai körében. Hipotetikusan megnevezhetünk egy »nyugati« (konzervatív) polgári típust (főleg Ausztria); egy »keleti«, tradicionális, befelé (és közösségekre) építkező, premodern típust (főleg Erdély és Kárpátalja); egy nyitottabb, polgárosuló, közép-európai modellt (főleg Szlovákia és a délszláv térség magyarsága); valamint az utóbbi típusnak egy meglehetősen prakticista és individualista változatát (Magyarország)." Ugyanennek a dilemmának a másik vetülete a nemzeti azonosságtudat felől megfogalmazva így válik láthatóvá: "mind a nemzeti önazonosság-tudat, mind a jövőkép, mind a nemzeti önkép, mind a vallásosság - önvédelmi jelleggel - általában erőteljesebb és pozitívabb színezetű Közép-Európa magyar kisebbségi népcsoportjai körében, mint Magyarországon."
E különbségek a Kárpát-medence magyarjai között sajnos történetileg is fennálltak. Fülep Lajos 1934-ben a Válaszban már utalt az irredenta törekvések idején a dualizmus kori egység sok tekintetben illuzórikus voltára Erdély vonatkozásában: "Erdélyből a koldus székelység szüntelen szivárgott Romániába kocsisnak, cselédnek, hungarának, székely falvak eloláhosodása befejeződött, román bakok egyre-másra földet vásároltak, parcelláztak. Figyelmeztető, könyörgő szózat gyakran érkezett, meghallgatásra, megértésre nem talált. Tengerentúli gyarmat az anyaországtól nincs jobban elválasztva, mint az »egyesített« Erdély volt Magyarországtól, ahogy ott a Királyhágón inneni országrészt nevezték. A kiegyezési korszak Erdély sorsa egyik legfontosabb fejezete [...]; tükre az egésznek. Ma azt mondják, »hiba« történt, s azt akarják vele kifejezni, hogy el lehetett volna kerülni a »hibát«, mintha azzal a szellemmel, rendszerrel, tudattal más is történhetett volna, mint ami bekövetkezett."
A magyar kultúrnemzeti nemzetfogalom körüli újabb vitákban két jelentős belátás fogalmazódott
- 78/79 -
meg. Az egyik az, hogy a közép-európai térségben a kulturális nemzetfelfogás nem vonatkoztathat el a környező nemzetektől és azok nemzetiségi érzésétől, mégpedig elsősorban a nemzetek kicsisége és sebezhetősége miatt. A nemzet mint kultúrnemzet sorsa sem az adott közösség belügye csupán. A kis nemzetek ugyanis, amint Schöpflin György írja, "kulturális biztonsághiányban szenvednek, nem látják garantálva fennmaradásukat és kulturális reprodukciójukat, szemben a nyugati államok többségével". Vagyis a kulturális erősödés, a kulturális jelenlét hangsúlyozása önmagában is eleve fenyegető a szomszéd népek számára, hiszen olyan tükröt tart eléjük, amelyben a maguk kulturális ereje kedvezőtlenebb színben tűnik fel.
Másfelől fontos emlékeztetni arra, hogy a kulturális (nyelvi) nemzettudat sem eleve adott, hanem választást és munkát feltételez. Szegedy-Maszák Mihály megállapítása szerint "szépnek mondhatjuk, ha valaki magyarnak vallja magát, de talán megkockáztatható a kegyetlen észrevétel, hogy a magyarság nemcsak személyes döntés, elkötelezettség kérdése, de tartalmat, ismereteket is föltételez - történelmi tapasztalatokat, hagyományokat, megszokásokat, beidegződéseket s a közös emlékezetet megtestesítő anyanyelv birtoklását. Aligha véletlen, hogy 1989 vagy 1956 után viszonylag kevesen települtek haza azok közül, akik 1945 vagy 1956 után úgy döntöttek, nem kívánnak Magyarországon élni. A határon túli magyarok számára is hozzátartozik a felvidéki, erdélyi vajdasági identitás az önmeghatározáshoz. És a magyarországi magyarok is úgy gondolnak a határon túliakra, mint akiknek az identitása természetszerűleg földrajzilag is szituált. Az a helyzet, hogy ott és úgy, a maguk nyelvvédő és földhöz ragaszkodó küzdelmeikkel együtt szeretik őket. Pedig tisztelni lehet és kell a másikban a sorsot, a szabad választást. Aki áttelepül, nem szökevényként futamodik meg, hanem választ."
Szegedy-Maszák Mihály a "szónak igen tág értelmében vett nyelvre" korlátozza a magyarság fogalmát. Ezt továbbgondolva vagy radikalizálva a kultúrnemzet olyan fogalmához érkezünk el, amely a kultúrára utaló előtagot komolyan gondolja és nemcsak a (népi) nyelvhasználatra szorítja. Amint arra szociológiai felmérések rámutattak és élesen megvilágították a nehézséget: a magyar nyelv "röghöz kötött", falusi, paraszti életformában őrződik meg a leginkább, a népi kultúra őrzésére-ápolására nyújtva megfelelő terepet. A magasabb képzettség, a társadalmi információáramlásba való bekapcsolódás, az egyéni szakmai és materiális életcélok kibővítése és elérése az egynyelvű társadalmi szövet fokozatos elmállásához, kétnyelvűséghez, majd beolvadáshoz vezet. Az "érettségi-nemzettudat - anyanyelvi értelmiség - nemzeti vízum" értelmiségi indíttatású s egyben politikai akarattá is váló gondolatmenete a politikai megosztottságot kívánja meghaladni, egyben közös kulturális valóságot alakítva ki: "A magyarságot a magam szakmai elfogultságának alapján olyan nyelvi közösségként, művelődésként és életmódként tudom meghatározni, amely némi közösséget teremthet képző- s iparművészek, zenészek, költők, előadók, rendezők, bölcselők, tudósok és sokféle más szakma művelői között. Lehet nagyon különböző politikai nézeteket vallanunk, de közös a felelősségünk, hogy olyan művelődést teremtsünk, amelyben kölcsönösen elismerjük, mennyire függünk egymástól" (Szegedy-Maszák Mihály). Azt lehet mondani, hogy ennek életképességét a kulturális szokások megváltozása, általános kulturálódás kell hogy szavatolja a közelebbi és távolabbi jövőben.
A határon túli magyarság küzdelmeivel foglalkozni létfontosságú: a probléma az "ahhoz képest" szemlélettel van: azzal, ha ez együtt jár annak sugalmazásával, hogy ahhoz képest Magyarországon minden rendben van nemzet és magyarság körül, illetve ha a hazai problémákat a határon túli kérdések számára adekvát mércével mérik. Erdélyben ápolják a hagyományokat, de Magyarországon a mindent elsöprő önzés uralkodik. Egy huszonkilenc éves erdélyi tanító így vall erről Gereben Ferenc kutatócsoportjának: "Az erdélyi magyarokban látom az igazi magyarokat, a magyar jó szívvel látja vendégét, de a székely megbetegíti - annyira vendégszerető. A néphagyományoknak nagy tisztelői vagyunk. Túlfelől [Magyarországon] erre rá se bagóznak. A magyarországiakat szerintem jellemzi a nagyfokú érdektelenség, csak a jólét izgatja." A külön mérce persze azt jelenti: külön közösség.
Megoldhatatlanságában aggasztó fejlemény, hogy a kétnyelvűség kényszere és a civilizációs szint örvendetes emelkedése óhatatlanul a határon túli magyar kisebbség lemorzsolódásához vezet. Gereben Ferenc emeli ki Péntek János belátását: "a kisebbségi kétnyelvűség Közép-Európában általában nem természetes, nem kölcsönös jelenség, hanem »egyoldalú, függő, aszimmetrikus kényszerkétnyelvűség«." Ez az egyik mozgató, amely kétségeket ébreszt a magyar kisebbség hídverő szerepének realitása és konkrétumai vonatkozásában.
A határon túli magyarok helyzete szorosan összefügg Magyarország térségi helyzetével, a közép-európai kooperáció esélyeivel és lehetőségeivel. Ezek az esélyek 1989 óta beszűkülni látszanak. Ahogy Romsics Ignác fogalmaz: "Nemcsak az olyan regionális vagy transzregionális jellegű integrációs törekvések feneklettek meg, mint amilyen a visegrádi hármak, illetve négyek próbálkozása volt, hanem a len-
- 79/80 -
gyel-szlovák-ukrán-magyar-román szubregionális együttműködési kísérlet is az Északkeleti-Kárpátok övezetében. Ez utóbbit Románia és Szlovákia egyaránt a magyar nacionalizmus trójai falovaként fogta fel, s ezért elvetette. Ugyanezen félelmi pszichózis miatt nem kapják meg a szlovákiai, erdélyi és vajdasági magyarok azokat az önigazgatási jogokat sem, amelyek pedig az európai normák szerint is megilletnék őket. S ezzel a kör bezárult. A határ túloldalán magyar revizionizmust kiáltanak és erre hivatkozva mindenféle autonómiatörekvés elől elzárkóznak. Az innenső oldalon és a kisebbségi magyarság köreiben ugyanakkor szűkkeblűséget emlegetnek és különféle diszkriminációkra panaszkodnak, amelyek miatt egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy nem lehet békésen megegyezni."
A térség aligha volt valaha is kevésbé otthonos a számunkra, mint manapság. Mégis, csak a térségben találhatunk otthonra, sehol másutt.
"A Dunának és az Oltnak, a Szávának és a Neretvának, a Maricának és a Moravának, a Prutnak és a Dnyeszternek - és hol a vége a sornak? - nem egy, hanem reménytelenül más a hangja" - írja Romsics Ignác. A nemzeti súrlódások, harcok, gyűlölségek részei a magyarok identitásának. Semmivé lennénk mi is, ha a horvátok, szerbek, románok, ukránok, szlovákok, osztrákok, ahányan csak vannak, repülőre ülnének és elköltöznének az Antarktiszra. A magyarok erejének, súlyának, kulturális erőforrásainak a térség így megfelelő terep a kiteljesedéshez, a történeti küldetés értelmének megtalálásához, ahogyan van. E kis népek történeti együttélése innen nézve nemcsak kényszer, hanem lehetőség is. Mindenki a maga emberére akadt. Kikkel szemben védte volna meg a magyar nemesi elit az anyanyelvet, ha a "német" nem erőlteti a magáét? Kiknek bizonygatnák a szlovákok a maguk helyét a nap alatt, ha nem lett volna a hajdani, legalább nálunk szerencsére elfeledett, dermesztően kegyetlen magyar szólás: "Kása nem étel, tót nem ember"?
A térség kulturális, gazdasági vagy katonai ereje, finoman fogalmazva, alig vált ki érdeklődést vagy figyelmet a nagyvilágban. Óriásaink vannak, ezt senki sem vitatja. De az európai kultúra alapvonalainak formálódásához a térség alig tett hozzá valamit. Az amerikai, az angol, a francia, a német nemzeti fejlődés is csak közép-európai mértékkel mérve önelvű, szuverén. E nemzetek kultúrájának fő ösztönzője sem egyéb, mint századokon át tartó, folyamatos párbeszéd a tudományos-kulturális versengéstől a háborúkig. Számtalanszor kimondták: egymásra vagyunk utalva. De nem a nehéz helyzetben, a közös elnyomás alatt, a gyermek népek "tejtestvériségében", hanem a szabad, felnőtt nemzetek versengésében van szükségünk egymásra.
Hasonló tanulságok adódnak számunkra, ha helyzetünket a Kárpát-medencén túltekintve a formálódó új Közép-Európa felől vesszük szemügyre. Sokan temették Közép-Európát a Szovjetunió összeomlása után. De a térség más alakban újra életre kelni látszik. Az új Közép-Európa felöl tekintve még bonyolultabb feladat lehet a magyar kulturális nemzetfogalom megértése.
Közép-Európa kulturális fogalma az irodalomban, a művészetben a XIX9. század vége óta létezik. Elválaszthatatlan volt a Habsburg Birodalom német nyelvű civilizációjától és annak központjától, Bécstől. A Monarchia felbomlása után, a kétpólusú világrendszer idején modellként, ideálként, kulturális kódként létezett. Ezt az ideált az értelmiség megpróbálta életben tartani, sőt valamilyen formában (például a visegrádi együttműködéssel) akár életbe is léptetni 1989 után. A közép-európai kultúra (filozófia, kultúrtudomány, szépirodalom, képzőművészet, színház) létfeltétele volt a Kelet és Nyugat közé szorítottság.
A közép-európai kulturális ábránd s annak föderalisztikus, kommunikációs és számos egyéb vonatkozása - ma már nyilvánvaló - nem vált valóra: a multikulturalizmus helyett az új nacionalizmusok születése jött el a térségben. Jóllehet Közép-Európa identitása negativitás volt, nem önálló létokon alapuló azonosság, a szovjet korszak elmúltával mégsem tűnt el nyomtalanul, hanem lassan újjáalakul. Fokozatosan regenerálódik ugyanis a Nyugat és a Kelet két nagy pólusa. A szovjet rendszer összeomlása után több mint tizenöt, az EU-bővítés első köre után két évvel világossá vált, hogy a katonapolitikai és alkotmányos jogharmonizáción és a nemzetközi érdekszövetségen túl a Nyugat értékeinek, kulturális preferenciáinak elsajátítása nem indult meg perifériánkon abban a mértékben, hogy egy-két nemzedéken belül az azonosság tudatformáinak mélyebb átalakulásához vezethetne.
Másfelől az identitását és gazdasági-hatalmi szerepét a megváltozott helyzetben feltaláló Oroszország újra meghatározta önmagát Európa keleti felében. Az ismét felerősödő két pólus között létrejött egy új tranzit-Európa, amely a Kelettől való különbözéssel és a Nyugattal való (felemás érzésekkel teli) azonosulásvággyal jellemezhető. A térség legalább háromszorosa a korábbi operett-Közép-Európának: a balti államoktól Belorusszián és Ukrajnán, az egykori visegrádi országokon át a két román nyelvű államig, a jugoszláv utódköztársaságokig és Albániáig terjed.
A térség - már nagyságából adódóan is - minden korábbi Közép-Európánál több kulturális, etnikai, nyelvi, politikai különbséget rejt magában és minden korábbinál több történelmi terhet hordoz. Így minden korábbinál nehezebb feladatot ad az értelmiség-
- 80/81 -
nek az út megtalálása a megértéshez, a párbeszédhez és az idegenséggel szembeni negativitás minden formájának meghaladásához. Az értelmiség ezt a munkát megkezdte, s az új közép-európai identitáskeresés néhány fő jellegzetessége immár nagy vonalakban meghatározható. A tendenciák nem arra mutatnak, hogy a térség számunkra otthonosabbá válna.
Közép-Európa a szláv kultúrák régiójává lett elsősorban. Az identitáskeresés egyik fő szempontjává vált a Nagy Nővérrel, Oroszországgal kialakított bonyolult viszony boncolgatása és megértése. S e viszonynak csak egy összetevője a kommunizmus diktatúráinak közös tapasztalata (amely persze ugyancsak óriási különbségeket is mutat). Másfelől a kommunizmus negyven éve beleilleszkedik az orosz elnyomás hosszabb, évszázados történetébe a legnépesebb kultúráknál, a lengyeleknél, ukránoknál, beloruszoknál. Ugyanakkor a politikai küzdelmek, felkelések, forradalmak negativitásán túl értelmezés után kiáltanak a közös nyelvcsaládnak, az irodalmi nyelvek kialakulásának, a kulturális érintkezéseknek, a vallási viszonyoknak szerteágazó kölcsönhatásai, az azonosság-különbözőség összetettebb mintázataival.
A közép-európai népek önazonosságát döntő módon a politikai határokra csak másodlagosan tekintettel levő nyelvi-kulturális azonosságtudat határozza meg. Ez nem csupán a politikai közösségüket csak az 1989-es változások után létrehozó népekre igaz, hanem azokra is, amelyek századokkal korábban elvesztett politikai önállóságukhoz csak másodsorban nyúlnak vissza az önmeghatározáshoz (csehek, lengyelek). Mindebből következik, hogy Közép-Európa jelenlegi önreflexiója a történelem lomtárába hajítja, a semmiféle további megértésen-elmélkedésen keresztüli megőrzésre nem méltó, avítt holmik közé utalja a közép-európai közös államiság minden formáját (Habsburg Birodalom, történelmi Magyarország).
Továbbá következik, hogy az emberek és a népek egyenlőségének posztulátumain iskolázott nemzeti tudat fogékonyabb annak filozófiai-módszertani velejáróira is, és az identitás-különbözőség problémájához nem egyszer az idegenség ténylegesen megélt élettapasztalatának fenomenológiai analízisén keresztül közelít. A Kákánia vagy "Európa kicsiben" típusú kultúrszociológiai leírások és filozófiai megragadási kísérletek helyett a faktikus másik ember, a felebarát fenoménjének vizsgálata válik a kiindulóponttá. Azaz: a regionális és "határ menti" különbségek megragadása lesz elsődlegesen fontossá az átfogó megértési kísérletek helyett.
A magyar kultúra, amelyet a trianoni határok között felnőtt értelmiségiek alakítanak elsősorban, ezért több szempontból is visszás helyzetben találja magát, amikor a helyét keresi Közép-Európában. Egyfelől az államiság tradíciója vajmi kevés fogódzót nyújt a kommunikáció megindításához azokkal a népekkel, amelyek éppen ezen államiság ellenében teremtették meg a maguk identitását. Sorskérdéseink a térség más népei számára azért sem jelentenek sokat, mert számunkra Oroszország és az orosz kultúra nem vet fel problémákat. Másfelől a trianoni határok közötti magyar kultúrától jelentősen különböznek az elcsatolt területek magyar kultúrái, s a legközelebbi felebarátunk idegensége számunkra nem egyéb, mint a szomszéd országok magyarságának mássága. Ez a másik oka annak, hogy a határon túli magyarság hídverő szerepéről szóló kívánalmak és jámbor óhajok egyelőre nem mehetnek teljesedésbe. Közép-európaiságunk meghatározását ennek az azonosságnak és idegenségnek a feldolgozásával kell kezdeni, hogy azután észrevegyük, évszázadok után, régi ellenségeinkben a jelenlegi szomszédainkat. Európában keressük a helyünket, de e nélkül Közép-Európában sem találjuk meg.
Szaktörténészként azzal foglalkozom, mit jelent a kisebbségi elitek számára a társadalom fogalma és hogyan változik a saját társadalmukról alkotott képük, illetve mindezt miként jelenítik meg. Ebből a pozícióból adódóan a Fundamentum szerkesztői által felvetett kérdéssort jogi, politikai, társadalomtörténeti mezőkben értelmezem. Miközben a feltett kérdések látszólag jogi megközelítést igényelnek, véleményem szerint a társadalmi folyamatok és a politikai elitek viszonylatából következnek a jogi megfontolások. Az alkotmány- és a nemzetértelmezés nem pusztán jogi probléma - bár Magyarországon az államelmélet még mindig döntően a jog felségterülete -, hanem politikai-filozófiai történeti és szakpolitikai kérdés. Jogi értelmezés helyett a felvetett kérdések társadalmitörténelmi viszonyrendszerét szeretném tisztázni. A jövőről szóló beszédhez a megértésre is szükség van, szemben azon politikai-filozófiai megfontolásokkal, amelyek a tranzitológia hatása alatt döntően intézményadaptációban, jogi technikákkal képzelik el a társadalom demokratikus modernizációját. Előbb a szakpolitikai problémáimat választom el a politikai
- 81/82 -
retorikától és a médiamegjelenítéstől (1.), majd a témakörrel kapcsolatos néhány fogalomértelmezés ellentmondásait jelzem (2.).
1. A megfogalmazott kérdéssor összetett problematikáját szét lehet bontani három olyan tematikára, amelyek a közbeszédben összemosódnak és - az identitáspolitikai, illetve etnopolitikai fogalmak újraértelmezése nélkül - nehezen magyarázhatók.
Az első kérdés a Magyar Köztársaság intézményrendszerének a magyar politikai közösséghez való viszonya, amely más értelmet nyer, ha úgy fogalmazunk: a magyar állam viszonya a magyar etnokulturális közösséghez, más szóval a magyar nemzethez, amelynek egy részét más államok polgárai alkotják. De ha így tesszük fel a kérdést, akkor már felmerül a magyar nemzetfogalom kettőssége: egyszerre állampolgári közösség és kulturális-nemzeti közösség. S mindehhez jön még egy újabb oldal: a magyarországi etnikai és nemzeti kisebbségek és a magyar állam viszonya. Mi szervezi tehát a magyarországi társadalom és az állam viszonyát: az állampolgári közösség vagy az etnokulturális közösség? Mi a meghatározóbb keret: az állampolgárság vagy a nemzet? Az állam a politikai közösségbe társult egyénekkel vagy a meglévő közösségekkel "köt" szerződést? Az etnokulturális adottságok - amelyek azonban a magyar közfelfogásban nem a származáshoz, hanem annak megvallásához kapcsolódnak - intézményesítése etnicizálja-e a politikai közösség fogalmát? Létezik-e egyáltalán Európában nemzetfogalom etnokulturális tartalmak nélkül?
A második témakör a közép-európai magyar nemzetkisebbségi töredéktársadalmak[3] és a magyarországi társadalom, valamint a Magyar Köztársaság velük kialakított viszonya. Itt is látszólag a politikai és kulturális közösség kettősségéből adódó feszültség a meghatározó. De ennél bonyolultabb a helyzet, ha nem a politikai nemzet (azaz a politikai közösség), kulturális nemzet fogalmi tipológiából, hanem a történetileg kialakult pozíciókból indulunk ki.
A Magyarországgal szomszédos országokban - Ausztria kivételével - inkább a klasszikus államnemzet-építés a meghatározó.[4] Mindezek a nemzetépítések két évszázada párhuzamosan fejlődtek a magyar nemzetépítéssel. Ezek közé szorultak a közép-európai magyar kisebbségek, amelyek 1918-ig a magyar nemzetépítés részesei voltak. Ezt követően pedig - mivel a közösségeket a nemzeti együvé tartozás szervezte - a kisebbségi elitek mint kisebbségi nemzetépítők léptek fel. Ebből adódik az a helyzet, hogy a romániai, a szlovákiai, a szerbiai és az ukrajnai magyar kisebbségek mint politikai közösségek részesei az adott ország politikai rendszerének (közösségének?), de nem részesei az adott politikai nemzetnek. Azért sem válhattak azzá, mert a szomszédos nemzetépítések épp a magyar kisebbségi pozíciókkal szemben mentek végbe. A szocializmus időszakában aztán az állami homogenizáció, a hetvenes évektől pedig a hatalmi legitimációként használt nemzeti retorika határozta meg a magyarságpolitikát, 1989 után újra a nemzetállami építkezés került előtérbe.
A politikai közösség és a nemzet (értsük ez alatt annak dominánsan politikai vagy kulturális értelmezését) alapvetően az azonosulásban, pontosabban az utóbbihoz kapcsolódó lojalitás érzelmi-kulturális természetében különbözik egymástól. Itt fel lehetne tenni a kérdést, hogy akkor Közép-Európában a politikai közösség és a politikai nemzet nem azonos? Történeti értelemben nem ismeretlen ez a szituáció, hiszen 1868, illetve 1905 után a magyarországi nemzetiségek hasonló helyzetben voltak. Az állami politika nem ismerte el külön politikai (és nemzeti) entitásukat, hanem a magyar politikai nemzethez való tartozást kívánta meg tőlük, miközben csak részben tudta őket integrálni. A nemzetiségi közgondolkodásban pedig egyértelmű volt a német, román, szerb nemzethez való tartozás tudata. Tehát a többség és a kisebbség bizonyos esetekben másként gondolkodik az adott ország politikai közösségének mibenlétéről.
Ezt a köztes helyzetet erősíti az a határon túli magyarság körében uralkodó nemzetkép, amelyben az otthon (a szülőföld) és a haza nem esik egybe. Ugyanis az utóbbiba az egész magyar kulturális közösség által elfoglalt teret, döntően Magyarországot is beleértik. Ezzel szemben a Magyarországon uralkodó hazafogalomban mindez Magyarországra korlátozódik. Így a külmagyaroknak ebben a viszonyban eleve emancipációs hátrányokon kell túllépniük. Tehát a második kulcskérdés, hogy milyen szerepet tölthet be ebben az emancipációs érdekérvényesítésben a mindenkori magyar kormányzatok magyarságpolitikája.
Mit lehet azzal az igénnyel kezdeni, hogy egy közép-európai, magát magyarnak valló, nem Magyarországon élő személy szeretne magyar állampolgárságot. A 2004. decemberi népszavazás elutasította, hogy állampolgárságot kapjanak ezek a személyek . Ugyanakkor a kisebbségi magyar politikai pártok és a magyarországi politikai pártok addig közös politikai fórumot (MÁÉRT) működtettek, amelyet a mindenkori magyar miniszterelnök hívhat össze és vezethet, tehát a magyar kisebbségi politikai elitek bekapcsolódnak a magyar politikai közösségbe (is). Ez a viszonyrendszer jelképezi az egész kérdéskör ellentmondásosságát. Ennek kezelése pedig külön-külön a szakpolitikai helyzet alapján az eljárásjogi szabályozás.[5]
- 82/83 -
Az előbbi két témakörben a magyar politikai elitnek azért sem sikerült hiteles és hatékony válaszokat kidolgoznia, mert a szakszerű viták hiányán túl nem volt képes a feldolgozatlan társadalmi önazonosság problémáival szembenézni. Itt megint nem az elvárásainkból, a "normálisnak" gondolt társadalmi köztudatból, hanem az előbbi két kérdés megválaszolását megakadályozó szemléleti zsákutcák megnevezéséből érdemes kiindulni. A tétova és bizonytalan útkeresés okát a magyar nemzetépítés és a pártpolitikák megrekedt újraértelmezésében látom.
A magyar nemzetépítés döntően három dologban különbözik a szomszédos nemzetépítésektől. Egyrészt abban, hogy (korlátozott) államisággal rendelkezett és meríthetett 1848-1849 demokratikus, jogkiterjesztő közös élményéből. Így a XIX. század végén nem a nemzeti egyesülés, hanem a közjogi harc és a modernizáció állt a középpontban. (Az utóbbi adott igazolást a nemzetiségek integrálására a tízes évekig.) A második különbség a Trianon utáni aszinkronban jelentkezik. Míg a szomszédos országokban a nemzetállamok építése folyt, addig Magyarországon a "mindet vissza" ideológia a Horthy-korszak legfőbb legitimációs eszközévé vált és a politikai rendszer modernizációját is lefojtotta. A neonacionalista retorika, a revíziós propaganda és a határon túli magyarok problémája szétválaszthatatlanul összeforrt. Ebből következik a harmadik sajátosság. A szocialista Magyarországon a hatvanas évekig - a Horthy-korszak teljes tagadásaként - "rendszeren kívüli" kérdés volt a határon túli magyarok ügye, ami csak a hetvenes-nyolcvanas években került be újra a nyilvánosságba.
De ennél is fontosabb, hogy a szocialista országok szétfejlődése során, azoktól eltérően, Magyarországon - 1956 és a rendszer dezideologizáltsága miatt - nem válhatott a nemzeti (függetlenségi) retorika a kommunista párt legitimációs bázisává. 1989 után pedig a határon túli magyarok ügyével való azonosulás a bősi vízlépcső elleni tiltakozás és a négyigenes népszavazás célkitűzései mellett a rendszerváltás időszakának fontos tömegélménye volt. A kilencvenes években a meghatározó nemzeti érdek az euroatlanti csatlakozásra vonatkozott. Az évtized második felében jelent meg a nemzetpolitika kifejezés a Fidesz vezetőinél bevett politikai fogalomként. Ez akkor még a magyar államnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájára vonatkozott. Majd az ezredforduló után előbb Tabajdi Csaba, majd Gyurcsány Ferenc a kifejezést az egész magyar modernizációra és az összes társadalmi reformigényre kiterjesztette, beemelve ezzel a külmagyar kérdést a kezelendő szociális és gazdasági kérdések hosszú sorába. Így egyrészt megszűnt a probléma addigi, álságosan a pártpolitikán kívülinek színlelt kezelése, másrészt a kommunikációs verseny részévé tette a nemzetépítéshez kapcsolódó "nemzetpolitika", "nemzeti politizálás" kifejezések tartalmát. Ennek a közpolitikai következményeit azonban még nem lehet látni.
A történeti értelemben vett nemzetépítésben a nacionalizmus állami ideológiaként működik és nemzeti alapon intézményesíti a társadalmat. A nemzetépítés klasszikus célja a nemzetállamoknak mint államnemzeti/állampolgári közösségeknek a létrehozása. Mindez az Európai Unió, a globalizáció és a migráció révén felpuhult. Így a nemzetépítésnek ma négy nagy típusát különböztetjük meg: a hagyományos államnemzet-építést; az állam alatti építkezést; az államhatárokon átnyúló transzszuverenitást célzót és a védekező jellegűt. Természetesen itt a gyakorlatban nem tiszta típusok, hanem a dominanciák működnek egy-egy állam politikáján belül. Nyugat-Európában a védekező (például a globalizációs hatások, az amerikai kultúra ellen) és az államok feletti (régiók, intézmények EU-projektjei) típus a domináns. Ma a nemzeti érdekek érvényesítése terén Magyarországon a substate és a transzszuverenitást célzó megközelítések az uralkodók (a programok, a tervek és a retorika szintjén megjelenve). Az előbbi a határon túli magyarság és intézményrendszerei integrációjára, az utóbbi pedig az államközi és a regionális kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. A környező országokban pedig inkább a nemzetállami építkezés jellemző.
Ebből adódik az a helyzet, hogy Magyarországon - a szomszédaihoz képest homogén nemzetállami viszonyaiból adódóan - az állampolgári közösségen és a demokratikus legitimáción van a hangsúly a politikaiközösség-építésben. Így ebből a pozícióból az az elvárás fogalmazódik meg, hogy a szomszédos országok magyar kisebbségei az adott politikai közösség részévé válhassanak. Ezek azonban ma is elsősorban az adott etnokulturális közösség nemzetépítésének eszközei. (Ez természetesen másként érvényesül Szlovákiában, Romániában és a jugoszláv utódállamokban, a nemzeti hagyományokon túl döntően attól függően, hogy - Szelényi Iván tipológiáját használva - kívülről vagy felülről való kapitalizmusépítése a meghatározó az adott országban.[6]) Itt azonban a középtávú lépések szintjén a probléma átgondolása megrekedt az autonómia és a nemzetegyesítés retorikájánál.[7]
A probléma tisztázását nehezítő másik körülményt a Fundamentum kérdéssorozata mögött feltételezett, az előbbiekben jelzett két problematika - mi szervezi a magyar és a magyarországi politikai közösséget?; mi a viszonya a magukat magyarnak valló, de nem magyar állampolgároknak a magyar államhoz és a
- 83/84 -
magyarországi politikai közösséghez? - pártpolitikai gúzsbakötésében látom.
A "nemzeti sorskérdések" megközelítésében a két világháború között mind a Szekfű Gyula képviselte "nagymagyar", mind a Szabó Dezső és Németh László megfogalmazta "kismagyar" úttal szemben Bibó István túllépett a nemzetkarakterológián és a magyar fejlődést társadalomtörténeti és geopolitikai viszonyrendszerbe helyezte el. A kilencvenes évek hozadéka volt, hogy az állam szerepét is alapvetően újraértelmezték a politikai filozófia, az alkotmányértelmezés és az eszmetörténet terén (például Kis János, Sólyom László, Dénes Iván Zoltán). Ezek a folyamatos újraértelmezések és a társadalmi problémák kezelésére adott normatív válaszok azonban alárendelődtek az aktuális pártpolitikai érdekeknek. Így történt ez az alapszerződések, a státus- vagy kedvezménytörvény, illetve a kettős állampolgárság körül kialakult vitákban. Hogy ez a továbbiakban másként alakuljon, annak egyik alapfeltétele, hogy legyen egy olyan szakpolitikai "szótár", problémakatalógus és prioritásrendszer, amely ezeket a vitákat pontosítja és szabályozza, hogy ne a mindenkori pártpolitikai igényekhez rendeljenek nemzeti retorikákat.
Az utóbbi években a politikusoktól leggyakrabban elhangzó vélemény az volt, hogy "nemzetstratégiára", pártok fölötti nemzeti célkitűzésekre van szükség. Az óhajon azonban nemigen léptek túl. Még csak az sem derült, ki, hogyan is nézne ki egy ilyen várva várt nemzetstratégia a külmagyar ügyekben. A magyar történelemből ismerünk politikai-ideológiai programokat (például a neonacionalizmus, a Szent István-i állameszme, a híd szerep és a kettős kötődés ideológiája), kisebbségpolitikai stratégiákat (például transszilvanizmus, paktumpolitika, a sajátosság méltósága, társnemzeti szerep igény). Egységesen elfogadott jövőkép csak a két világháború között létezett a revízió igényében. 1989 után a magyar kisebbségeknek igényelt nemzeti autonómia töltött be hasonló szerepet, de ennek formája és megvalósítása mindig az aktuális budapesti és az adott államországbeli magyarságpolitika függvénye.
Az autonómiaköveteléseknél kevésbé konkrét, de annál mélyebb konszenzus alakult ki az Európai Unióhoz való csatlakozás hatását illetően. A Szlovákia, Szlovénia, majd várhatóan Románia és Horvátország irányában légiesülő határok, a közös határ menti regionális fejlesztési lehetőségek mintegy Trianon felülírásaként jelentek meg a politikai retorikában, de ezzel együtt csak a kimaradók (Ukrajna, Szerbia és Montenegró) problémái jelentek meg. A csatlakozási folyamat két éve alatt azonban kiderült, hogy az új helyzetben több szinten új érdekérvényesítő stratégiákra van szükség. Ugyanis: a) az EU-nak nincs kisebbségvédelmi politikája, csak olyan elvei (antidiszkrimináció, szubszidiaritás), amelyeket akár felül is írhat az eddig mindenhol erősebb nemzetállami stabilitásigény; b) a fejlesztési forráselosztás továbbra is a nemzeti központokból zajlik, a nemzeti azonosság védelmét szolgáló intézményrendszer szintén országos hatáskör; c) a magyarországi nyilatkozatok, amelyek a szomszédos országok közigazgatási decentralizációját sürgetik, mit sem érnek, amikor a regionalizációban Magyarország sem mutat példát, még a régión belül sem; d) a legnagyobb problémát azonban az EU-integráció tekintetében a magyar kisebbségi közösségek felkészületlenségében látom: nem pusztán a fejlesztési forrásokat lehívni képes intézményesség hiányában, hanem az egyre romló munkaerőpiaci pozíciókban, amely oda vezet, hogy Magyarország olcsó és folyamatos munkaerőigényeinek tartalékává válnak a magyar kisebbségi társadalmak.[8]
Ezeknek a - döntően társadalom- és támogatáspolitikai - kérdéseknek a megvitatását azonban lehetetlenné tette a budapesti magyarságpolitikának a pártpolitikai szempontok alá való rendelése. (Ez alól az Európa Parlamentben Gál Kinga és Tabajdi Csaba által folytatott kisebbségi intergroup tevékenysége jelenti az egyedüli kivételt.)
2. A szakpolitikai logikák érvényesítéséhez (amely kiválthatja a nemzetstratégiai onániát) tisztázni szükséges azokat a vélt vagy valós nézőpontokat, ahonnan a jogi és politikai lépéseket meg lehet tenni. De ez előtt még újra pontosítanom kell néhány eddig használt fogalmat, és azt is körvonalazni kell, miért is szükséges a magyar államnak foglalkoznia a középeurópai magyar kisebbségek problémáival.
A válaszom első részében használt politikai közösség, politikai nemzet, etnokulturális közösség fogalmak használatában Magyarország köztes helyzetben van. A politikai közösség és a politikai nemzet a napnyugati és a környező országokban egyaránt szinkronban van egymással. Csakhogy míg az előbbi esetben döntők az állampolgárok közössége és a társadalom ellenőrizte állam megfogalmazta célok, addig a második esetben léteznek olyan, a történeti-etnokulturális közösség hagyományából következő nem-zet(építés)i célok, amelyek felülírják a politikai rendszer és az állam szakpolitikai döntéseit.[9] A harmadik variáns a magyar esetben a sajátos magyar modernizációból ered: a Trianon révén homogén nemzetállami helyzetbe kerülő viszonyrendszerben az állampolgárok politikai közössége nem fedi le a magukat a magyar nemzethez vallók közösségét, akik Magyarországon a politikai közösséghez tartozókkal azonos elbánást (közülük sokan egyenlő jogokat) szeretnének. A kulturális nemzet kategóriája ennek kezelé-
- 84/85 -
sére azért problematikus, mert: a) a határon túli magyarok hazaképe Magyarországhoz is kapcsolódik; b) a kulturális kapcsolatok - például a médiahasználat révén - politikai szocializációval is járnak; c) a magyar kisebbségi elitek nemzeti közösségüket mint külön politikai entitást konstruálták meg, amely nem pusztán a magyarországi magyar etnokulturális közösségnek, hanem a magyar nemzetnek is része, amit nem lehet meghasonlás nélkül kezelni; d) annál is inkább, mert egyre gyakoribb eset, hogy önmagukról - például Szlovákiában - mint a magyar nemzet regionális csoportjáról beszélnek vezető politikusok.
Mindezek miatt a nemzetfogalmi szint helyett a kisebbségi társadalom alrendszereire (politikai érdekvédelem, önkormányzati pozíciók, egyházak, oktatási rendszer, kulturális-tudástermelő intézményrendszer, civil társadalom, saját nyilvánosság), illetve intézményességére érdemes koncentrálni. Ebben az esetben a problematikát két térfélre lehet osztani. Egyrészt a Magyarországra való akadálymentes áttelepülés és az azzal járó jogegyenlőség kérdésére, másrészt a magyar etnokulturális közösség tagjai azonosságtudatának megőrzésére biztosított esélyegyenlőség ügyére. Mit tehet két európai uniós tagország egy adott társadalmi csoport egzisztenciális és kulturális esélyegyenlőségének megteremtése érdekében? S mindezt hogyan lehet hatékonyan kihasználni a kisebbségi intézményrendszernek az államország és a nyelvország által is támogatott szektoraiban?
A fogalomhasználat másik szintjét jelentik a szakpolitikai leíró fogalmak. Ilyen az általam eddig is használt kisebbségpolitika kifejezés, amely a kisebbségi elitek kisebbségi ügyekben folytatott politikai tevékenységét fedi le. Ettől külön kell választani - az összesűrűsödő viszonyrendszerek ellenére - a magyarságpolitikát, amely egy-egy kormányzatnak a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikájára utal. Egy-egy kormányzatnak az általában vett etnikai és kisebbségi csoportokra vonatkozó politikáját etnopolitikának nevezzük, a válaszom alapkérdéseket tisztázó részének első problémáját (a magyar állam viszonya a magyar nemzethez) pedig az identitáspolitika fogalmi rendszerében tartom értelmezhetőnek. A szereplők megnevezése vonatkozásában szintén a fogalmi leírásra kell törekednünk, hogy az alá-fölérendeltségi viszonylatok rögzülését elkerüljük. Ezért a közkeletű anyaország kifejezés helyett jobbnak látom a nyelvország, a többségi nemzet, illetve állam helyett az államországmegfogalmazást. A határon túli magyar problémákra - leggyakrabban szinonimaként, jobb hiányában - a külmagyar kifejezést, személyek esetében pedig - szintén megfelelőbbet nem találva - a határon túli magyar, erdélyi magyar stb. terminust használom.
Arra a kérdésre, hogy miért is kell Magyarországon a határon túli magyarsággal foglalkozni, sok személyes és intézményes válasz létezik. Az Alkotmány "felelősséget érez" kifejezésével, az eddigi budapesti magyarságpolitika történetét ismerve, én nem sokat tudok kezdeni. Az erre vonatkozó vélekedések első csoportjába a magától értetődőnek tekintett, a történeti Magyarországhoz kapcsolódó, a magyar nemzet és a magyar állam határainak egybe nem eséséből eredő történeti megfontolások tartoznak. A második magyarázattípusba a szolidaritás és felelősség érveit sorolom: a) Magyarországon több tízezer olyan család él, amely a határon túl családi, rokoni kapcsolatokat ápol - ebből levezetve az odafigyelés mintegy társadalmi igényként is megjelenik; b) a közép-európai magyar kisebbségek politikai opciói az egész térség stabilitására hatással lehetnek, és mivel a környező országokkal kialakított kétoldalú kapcsolatokban is meghatározók a szomszédsági kérdések mellett a kisebbségi problémák és a történelmi komplexusok, így a külmagyar ügy biztonság- és geopolitikai vonatkozásban is felmerül.
A harmadik, az előbbi kettőt átfogó érvelési mód a magyar állam történelmi felelősségéből indul ki. Magyarország a két világháborúból vesztesként került ki. Döntően ennek köszönhető a határon túli magyar kényszerközösségek létrejötte, amelyek mára vállalt, regionális nemzeti közösségként jelenítik meg magukat. A magyar állam 1918 előtti polgárainak egy része (a nemzetiségi csoportok) az első világháború után nem kívánt a magyar állam fennhatósága alatt élni és a nemzetközi viszonyok révén ez a szándéka meg is valósult. Azok iránt viszont, akik az állammal kötött "szerződést" nem mondták fel, hanem a lakóhelyük miatt utódaikkal együtt elszakadtak attól, a magyar állam felelősséggel tartozik, hiszen (1918-ban és 1945-ben) a hibás politikai vezetésnek köszönhetően kerültek egy másik állam uralma alá. Ez ugyanaz a logika, mint a holokauszt, a hadifoglyok, a kitelepítettek, a politikai bebörtönzöttek iránti állami felelősség kérdése.
A jogalkotáshoz és -értelmezéshez azoknak a valóságképeknek a tisztázását is fontosnak tartom, ahonnan a problémák megfogalmazódnak és ez egyben a szakpolitikai elképzelések alapja lehet. A következőkben a szerintem legvitatottabb öt témát tekintem át.
a) A nemzetről nemcsak a kulturális versus politikai fogalmi rendben lehet szólni, hanem az azon belüli közösségek egymáshoz való viszonyaként is. A kilencvenes évek elején Csoóri Sándor esszéisztikusan mozaiknemzetről beszélt, amelyben az egymáshoz il-
- 85/86 -
leszkedő kulturális elemek adják ki az egészet, korabeli szóhasználattal: az összmagyarságot. A státusvagy kedvezménytörvény kapcsán jelent meg a részletesen ki nem fejtett szerződéses nemzet fogalma Németh Zsolt és Szarka László előadásaiban és írásaiban. Ez az értelmezés már abból indul ki, hogy mind a magyarországi, mind a nyolc közép-európai magyar kisebbségi csoport külön-külön entitást képvisel. Az utóbbiak nyolcvan év alatt szétfejlődtek egymástól és Magyarországtól, az adott ország viszonyaihoz alkalmazkodva. Ebből következően a magyar-magyar kapcsolatokban is sajátos érdekkel rendelkeznek, tehát Magyarországnak (a budapesti magyarságpolitikának) minden egyes regionális közösséggel önálló viszonyt kell kialakítania. Ezzel párhuzamosan jelent meg a politikai retorikában az egységes magyar nemzet kifejezés is. A nemzet egységével kapcsolatos elvárást mint már létező viszonyt mutatja fel és ebből a pozícióból ítél meg (és el) részjelenségeket. Mindkét utóbbi megközelítés célja a határon túli közösségek és Magyarország viszonyának intézményes rendezése volt. Mindkettőt a történetileg kialakult multinacionális helyzetre adott nemzetesítő válasznak tekinthetjük. De a szerződéses megközelítés az önálló nemzeti központokból indult ki, míg a nemzeti reintegrációs retorikában a magyar állam és a határon túl élő, magát magyarnak valló egyén viszonyán van a hangsúly és az egységes nemzet középpontjában a "nemzeti politikát" folytató pártpolitikai oldal állhat. Ezeknek az "össznemzeti" valóságképeknek a legbizonytalanabb eleme, hogy miként alakulnak a regionális vonatkoztatási pontok pozíciói az óhatatlanul egyre befolyásosabb budapesti mintákkal szemben, s ebben a helyzetben hogyan lehet hatékony válaszokat kidolgozni az államországon belüli integrációs problémákra.
A kilencvenes évek negyedik meghatározó felfogása a kisebbségvédelemre helyezi a hangsúlyt és abból indul ki, hogy a határon túli magyaroknak az államországuk politikai közösségébe kell integrálódniuk, a magyar államnak pedig a nemzetközi és a kétoldalú kapcsolatokon keresztül kell ezeket a közösségeket segítenie. Ez a fajta megközelítés a határon túli politikai közösségeket és elitjeiket önálló pártpolitikai szereplőknek tekinti. De épp a baloldal a magyar politikai rendszer paradigmáit védő, racionális állampolitikai megfontolásai és tisztázatlan haza-, illetve nemzetfogalma miatt nem tudott vele érzelmileg azonosuló határon túli tömegbefolyásra szert tenni.[10] Ide kapcsolódik az a szemléleti beállítódás is, mely szerint minél közelebb állunk az adott többségi nemzeti elit politikájához, annál több kompromisszumot lehet elérni, vagy minél inkább megfelelünk a nemzetközi szervezetek követelményeinek, annál inkább hivatkozhatunk majd egyes vitákban erre a pozícióra.[11] Közben ezen alternatívát képviselő politikusok nem folytatnak álláspontjukat alátámasztó regionális kezdeményező politikát, válasz és válságkezelésre rendezkedtek be.
Valójában az egész nézőpontrendszer félelmekben gyökerezik. Ezek hátterében a biztonságpolitikai félelmeken túl döntően az etnicizálódástól való félelem áll. Mind a nemzetfogalom körüli identitáspolitikai vitákat, mind az etnopolitikai vitákat meghatározza, hogy a magyar szellemi életben egymással szemben áll két törekvés: a nemzetesítésre és a deetnicizálásra való törekvés. S mindez jelen van a romakérdés és a magyarországi zsidóság körüli diskurzusokban is, sőt legalább olyan meghatározó, mint a külmagyar dilemma. Ennek feloldása lehet, hogy az egész Európát meghatározó nemzetiesítési folyamat nem azonos az etnicizálódással, ha a nemzetről nem mint intézményről, hanem mint változó formában megjelenő kulturális, politikai, gazdasági stb. szervező folyamatról gondolkodunk.[12]
b) A magyarságpolitikai és kisebbségpolitikai jövőképekben az autonómiának központi szerepe van. A magyar kisebbségpolitikáknak az államországaik felé lassan kilencven éve az az integrációs és lojalitási ajánlatuk, hogy ha saját maguk rendezhetik önálló intézményrendszerükön keresztül a dolgaikat, akkor tudnak az adott ország életében igazán egyenlő jogú polgárként hatékonyan tevékenykedni. Az államországok magyarságpolitikája, hol integratív, hol diszkriminatív módszerekkel, e nélkül is megoldhatónak véli a kérdést. A kilencvenes évek első felének társnemzeti autonómiaküzdelmei után két egymással párhuzamos alternatíva jelent meg. Az egyik: kormányzati szerepvállalással megteremteni az autonómia intézményes formáit. A másik pedig a magyar állammal kialakított viszonyban létrehozni egy sajátos státuszt, és az ezzel rendelkezők az adott ország sajátos közösségét alkothatják.
Az alternatívákkal kapcsolatos vitákban azonban van két megkerülhetetlen kulcskérdés. Az egyik a kisebbségi politikai életen belüli demokratikus akaratképződésre vonatkozik, illetve a kisebbségi társadalom alrendszereinek a forráselosztás miatti politikai függőségére. Lényegében a kisebbségi eliteken belül a belső integrációra való törekvés felülírta a pluralizációs igényt. Ahol nem ez történt, a Vajdaságban és Kárpátalján, ott lényegében az etnikai szavazók közel fele otthon maradt vagy nem a magyar pártokra szavazott az utóbbi két parlamenti választás alkalmával. (Ez az etnikai szavazói távolmaradás egyre komolyabb gond az RMDSZ és az MKP számára is.) A másik kulcskérdés az a történelmi tapasztalat, hogy ha nincs krízishelyzet, akkor autonómia csak ott jöhet
- 86/87 -
létre, ahol a közigazgatás önkormányzati alapon, decentralizálva működik. A magyar kisebbségpolitikák dilemmája épp az, hogy ha ők a szubszidiaritás és decentralizáció zászlóvivői a politikai életben, akkor nem segítik-e ezzel a centralizáció fenntartóit a nemzetépítő félelmek előhívásával? Csakhogy ezzel a dilemmával a lehetséges regionális érdekhálózatok kialakítása is elodázódik. Történetileg pedig a partikuláris nemzeti hivatkozásokkal szemben csak a regionális érdekek lehetnek hatékonyak.
c) A magyarság- és kisebbségpolitikai retorikák kulcseleme a "szülőföldön való maradás" programja. Ez az üzenet több okból is hiteltelen. Először is: akiktől elhangzik, illetve a közvetítő apparátus jó része, határon túlról származó, Magyarországra áttelepült vagy családilag ebben érintett személy. Másodszor: a magyar állam határon túli támogatásai nem képesek a térség társadalmi-gazdasági folyamatait érdemben befolyásolni. Ezek legfeljebb a helyzethez való alkalmazkodásban segíthetnek. Harmadszor: senkinek nincs joga ahhoz Magyarországról, hogy erkölcsi és morális kérdéssé tegye a migrációs szándékokat, hiszen elődeink lakóhelyétől függ mai állampolgári státuszunk. Különösen nem teheti meg a magyar állam, amely felelős ennek a helyzetnek a létrejöttéért.
Akkor hát mi legyen az üzenet? Kell-e üzenet? Nem attól erodálódnak a politikai elképzelések, ha azokat nem konkrétságukban, a megoldandó probléma szakmai logikája szerint tesszük fel?[13] Ha szimbolikus vagy nem reális célokból indulunk ki, akkor a tanácsadó technikák sem érhetnek sokat.
d) A magyarságpolitika három részterülete a nemzetközi kisebbségvédelem, a magyar-magyar kapcsolatok és a támogatáspolitika. Ezek közül a legtöbb szó a támogatáspolitikáról esik. A viták középpontjában legtöbbször az a kérdés áll, hogy kik és hol döntenek a forrásokról. Ez azt jelentené, hogy Budapest vagy az adott régió ismeri igazán a célokat és a helyzetet? Ki felelős a magyar adófizetők pénzéért? Mindezt hogyan lehet számon kérni? De úgy is fel lehet tenni a kérdést: miről és hogyan születnek döntések?
Tehát van-e olyan EU-kompatibilis pályázati és forráselosztó rendszer, amely képes működtetni a több ezer intézményből álló határon túli magyar intézményrendszert? Ebből a kérdésből az intézményműködtetés magyarázatra szorul. A határon túli magyar intézményépítés a kilencvenes években arra épült, hogy a saját társadalom és az adott ország biztosítja majd ezek fenntartását. Ezek a várakozások Szlovéniában és Szlovákiában többé-kevésbé megvalósultak, Romániában mindez részben történt meg és a támogatás növekszik, míg Szerbia és Montenegróban, valamint Ukrajnában nagy a forráshiány. Az eddigi támogatáspolitika válságkezelésre és fejlesztésre épült. Ma már megkerülhetetlen a normatív támogatások bevezetése. Ez a felsőoktatás fejlesztésében és a gyerektámogatásokban már megjelent, csakhogy hiányzik a visszajelzésrendszer. Nevezetesen a kisebbségi intézmények magyarországi mérce szerinti akkreditálása. Ennek hiányában pedig a nemzeti felelősségen és szolidaritáson alapuló támogatáspolitika nem kapcsolódik társadalmi teljesítményekhez és segélyezésként működik. Így az a hamis helyzet erősödik, amelyben mindkét fél elégedetlen a másikkal és nem javul a hátrányos helyzetű közép-európai kisebbségi magyar csoportok esélyegyenlősége.
e) A valóságkép utolsó problémája a magyar nemzeti kisebbségekről szóló közbeszédben a sokféleség kérdése. Ennek csak az egyik oldala a nyolc országban különböző társadalmi viszonyok között élő csoportok egymástól eltérő volta. Kevesebbet foglalkozunk a probléma megközelítésmezőivel. Nevezetesen az életvilágok fölött működő nemzeti, politikai beszédmód és vízió, illetve a mindennapi szokások, gyakorlatok meghatározta élethelyzetek közti sokféle azonosságtudattal, stratégiával. Egy rendkívül színes világról, nagy társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekről van szó, amelyeket az egyneműsítő nemzeti vagy állami nézőpontokból aligha érzékelhetünk. A többes kötődések, a kvázi helyzetek, a töredékesség variációi az intézményességben és a helyi társadalmak szintjén újra és újra megkövetelik a kisebbségi konfliktusok, ambivalenciák belső megértésére való törekvést. Ez nem pusztán "magyar kérdés", hanem egy közép-európai társadalomtörténeti probléma.
Ebben az írásban a "megértés" akarása nem önmagáért való és még csak nem is a kisebbségféltésből táplálkozik, hanem egy történelmi adaptációs tapasztalatból, amelyben a térség utóbbi két évszázada a birodalmak felbomlásáról és a párhuzamos nemzetépítések új integrációiról szól. A liberális multinacionális állam jogának alakítása (az adaptáció) épp ezért nem csak jogi kérdés. ■
JEGYZETEK
* Ez a szöveg a Bakk Miklóssal, Kántor Zoltánnal, Lőrincz D. Józseffel és Papp Z. Attilával folytatott beszélgetéseink "lenyomata".
[1] Jogi értelmezésnek azért sem látom értelmét, mert ezekben a hetekben készül a kormány előterjesztése, amelynek szövegéről lehetne folytatni tényleges jogi értelmezést. Így most egy szaklap közöl szakmai véleményeket és vele párhuzamosan a politika a törvényalkotást készíti elő ugyanerről.
[2] Amelyet rendszerint a politikai nemzet szinonimájaként használjuk.
- 87/88 -
[3] A nehézkes fogalomhasználat feloldásaként: a középeurópai meghatározás azért jobb, mint a határon túli magyarság, mert nem hoz létre nyelvi alá-fölérendeltséget, valamint országonként - Csehországot is beleértve - külön entitásokat jelez. A nemzetkisebbség kifejezés arra utal, hogy ezeket a közösségeket a közös nemzeti kultúrához való tartozás tudáskészlete szervezi; kisebbségi aszinkronitásban élnek az adott ország társadalmán belül; magukat a magyar nemzethez tartozónak vallják. Töredéktársadalmak a torz társadalmi rétegzettségük és kvázi intézményrendszereikből adódóan.
[4] Azzal a megszorítással, hogy a kilencvenes évek közepétől a politikai rendszeren belül etnikai kérdésekben a kisebbségi elitnek döntési pozíciót biztosítottak.
[5] A szövegben gyakran szerepel a szakpolitika terminus. Ez alatt olyasféle módszertani megközelítéseket értek, mint Tóth Judit munkássága az idegenjogok terén.
[6] Míg Magyarország, Szlovákia, Szlovénia és Horvátország az előbbi, a külső gazdasági és politikai viszonyok meghatározta fejlődési típusba tartozik, addig Ukrajna, Szerbia és Románia fejlődését a posztszocialista elitek és szerkezetek határozzák meg.
Közép-európai összehasonlításban a liberális multinacionális jövőkép magyar meghonosítóira és az azt képviselőkre (ahova magamat is sorolom) jól illik az a kép, amelyet Szemlér Ferenc írt le a transzszilvanisták és a román elit viszonyáról: "A lövészárokban csúnyán, de gyakorlati módon felöltözött és felfegyverkezett katonák lapultak, velük szemben a nyílt mezőn görög istenszobrokhoz hasonló emberek készültek - dehogyis csatára, legfeljebb vitára. Persze, hogy menthetetlenül elbuktak" (Erdélyi Helikon, 1937/8, 769). Kiút talán a harci helyzetek/szerkezetek helyébe teremthető társadalmi-gazdasági projektekben keresendő.
[7] A nemzeti prioritásokért folytatott harc azonban megy tovább. Néhány példa a helyzet ellentmondásosságára: A párkányi híd átadása után hónapokig hiányzott a szlovák vámellenőrzés és határőrizet kellő létszáma ahhoz, hogy megindulhasson a gyors és intenzív forgalom. A helyzet megváltozásához politikai nyomásgyakorlásra volt szükség. A Maros megyei tanügyi hivatalban szóban többször hivatkoztak egy rendeletre, amely a regionális megerősödés érdekében a megye középiskoláiba a megyében végzett tanárok felvételét ajánlja. Csakhogy Marosvásárhelyen, a Petru Maior Egyetemen a tanárképzés románul folyik. Akik itt végeztek és tudnak magyarul beszélni, nem biztos, hogy tudnak magyarul írni, szabatosan fogalmazni, nem beszélve arról, hogy a magyar kulturális tudáskészlethez és az ezzel kapcsolatos szocializációhoz felsőfokú tanulmányaik során nem férhettek hozzá. Ezek az emberek hogyan lesznek képesek a kisebbségi igényeknek megfelelő oktatási intézményeket működtetni? Ráadásul hol helyezkedhetnek el a kolozsvári BBTE magyar nyelvű szakokon végzett hallgatói: A romániai állami kulturális intézmények nemzetiségi állás statisztikájáról más képe van a magyarságnak, mint a hivatalos kimutatások. Hiszen azokban olyanok is nemzetiségiként szerepelnek, akik a nevük vagy gyenge nyelvtudásuk révén ebbe a kategóriába sorolhatók, de egyébként nem a kisebbségi magyar szerkezetekben szocializálódtak és nemigen kapcsolódnak azokhoz. Mindeközben a magyar nemzetfelfogás alapján senki nem bírálhatja felül egy másik ember nemzetiségi öndefinícióját.
[8] Ez végre meghozná a párhuzamos nemzetépítések konszenzusát is. Míg Magyarország nem idegen munkaerőhöz jutna, addig a szomszédos országokban kevesebb konfliktussal járna a homogén nemzetállam építése.
[9] Ennek egyik példája a kettős állampolgárság kérdése volt. Míg ez a kérdés az európai országok nagy részében a politikai rendszeren belüli kérdésként merült fel és a napnyugati megoldások szakpolitikai logikák szerint a történeti adottságokra épültek, addig a környező országokban a politikai elitek különösebb gond nélkül megoldották ezt a kérdést a társadalmi következmények nyílt megvitatását kerülve, sokszor rendeleti szabályozással elintézve a gyakorlati kérdéseket.
Egy másik példát a nemzetépítő logikák politikai mozgásokat felülíró természetére a 2006. március 15. körüli romániai események szolgáltatnak. Az RMDSZ ellenállt az államelnök befolyását jelentősen bővítő törvények megszavazásának, a politikai ellenfél lehetséges kriminalizálásának. Majd néhány nappal később az RMDSZ-szel szemben álló magyar politikai erők székelyudvarhelyi nagygyűlésével kapcsolatban előbb az államelnök, majd a román sajtó nyilatkozott mérsékelten. Sőt a nagygyűlést követően az államelnök Székelyudvarhelyre látogatott és tárgyalt Szász Jenővel, a Markó Bélaellenes politikai körök reprezentánsával. Ezzel őt is a magyarság politikai képviselőjének és a román állam tárgyalópartnerének ismerte el. Ennek következtében olyan politikai helyzet állt elő, amely gyengítette az RMDSZ kormányzati politikai tárgyaló pozícióját. Az aktuális román sajtó - valószínűleg körlevél vagy telefon nélkül - hangot váltott és az addig szélsőségesnek tartott Szász Jenő helyett Markó kézdivásárhelyi beszédét kezdte bírálni, míg az autonómia-nagygyűlés kapcsán annak méltóságteljes voltát emelte ki.
Egy másik példa a szlovákiai nyitrai megyei gyűlés esete, ahol az MKP-nak a magyar etnikai szavazók révén meghatározó befolyása volt, ezért a fejlesztési forrásokat is Dél-Szlovákiába irányították, és ezzel szemben létrejött a szlovák pártok megyei koalíciója az MKP-val szemben [az "ezzel szemben" = kb. "miközben"?] (az országos kormányzati - ellenzéki szerepeken túllépve). A példákból az is látszik, hogy a nemzetépítés nem valamiféle önmagáért való, metafizikus nemzeti öntörvé-
- 88/89 -
nyűség, hanem politikai érdekek nyomán legitimál prioritásokat.
[10] A közép-európai multinacionális problematika egyik kulcskérdése, hogy az adott politikai rendszer - a saját fejlődéséből adódóan - milyen megoldásokat tud elfogadni és elvetni. Például a kettős állampolgárság intézménye a pártpolitikai verseny és az eltérő identitáspolitikai megfontolások miatt sem volt benne a magyarországi politikai közgondolkodásban. Miközben a határon túli magyar politikusok számára, akik egy-egy másik politikai közgondolkodásnak is részesei, ez nem volt probléma, hiszen azokban az országokban a nemzetesítés felülírta az állampolgárság körüli megfontolásokat. Egy másik példa: Miközben Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában a nemzeti tanácsok és az autonóm kisebbségi testületek létrehozása nem a politikai közgondolkodás része, mindezt a posztjugoszláv térségben felülről sikerült megoldani és a nemzeti tanácsok révén a kisebbségpolitikákat kanalizálták az adott ország etnopolitikájába, magyarságpolitikájához. Ez azért alakulhatott így, mert a titói Jugoszláviában a társult munka [munkarendszer?] és a önigazgatási rendszer tudáskészlete teljesen más, mint a szlovák vagy román autonómiatörekvésekkel kapcsolatos élmények (a saját nemzeti mozgalmaikon túl az első és a második bécsi döntés, illetve 1968 emléke). Ebből persze az is következik, hogy a kisebbségi elitek hatóköre csak ezeken a politikai szerkezeteken belül működik. Évtizedes folyamatként (a kilencvenes évek közepétől, amikor Bulgáriában, Macedóniában, Jugoszláviában, Romániában, Szlovákiában kormányzati szerepet kaptak a kisebbségi elitek) az figyelhető meg, hogy Szlovákiában és Romániában ezek az elitek már nemcsak a saját etnikai ügyeikben játszhatnának meghatározó szerepet, hanem növekszik más, nem etnikai kérdésekben is a beleszólásuk, illetve a véleményükre való odafigyelés. A magyar-magyar politikai kapcsolatokban is kulcskérdés, hogy a kisebbségi elitek mennyiben tudnak egyszerre két politikai habitus világában teljesíteni.
[11] Erre példa a koszovói tárgyalások ügye, amelyben Magyarország élhetett volna azzal a lehetőséggel, hogy a koszovói szerb kisebbség érdekében az EU-n belül "védő" szerepet" vállal és ezért cserébe a vajdasági magyarságnak hasonló intézményes védelmet kér Belgrádtól. Ezzel szemben a mértékadó vajdasági tanácsadók véleményének figyelembevételével az az álláspont alakult ki, hogy a két kérdést nem lehet összekapcsolni. Abból több haszon származik, ha most nem alakítunk ki alkuhelyzetet. Ezzel szemben a román diplomácia, miközben még odébb van az EU-csatlakozástól, már egy ilyen "alkupozícióban" dolgozik a szerbiai románság érdekében, Koszovó ügyéhez is hozzászólva.
Egy másik példa a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségi önkormányzatok ügye. Most nem a finanszírozással, illetve az önkormányzati problémával kapcsolatos problémák érdekesek, hanem a prezentáció ügye. Ha autonómiakonferenciát rendeznek Magyarországon és szó esik erről a Közép-Európában mintaadónak tekintett intézményességről, a lehető legritkább esetben maguknak az önkormányzatoknak, hanem a kormányzati politika magyar nemzetiségű képviselőinek a részéről hangzik el. Kívülről nézve ez igencsak furcsa, de ez csak akkor tudatosulna bennünk, ha épp határon túli magyar közösségekkel történne meg hasonló reprezentáció.
[12] Ezt a folyamatot példázza az ET Jürgen és a három évvel későbbi Frunda-jelentés közti lényeges különbség a nemzet, a kulturális közösség és a kin-state politikában.
[13] Erre példa a Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Ez egy három városban működő intézmény, amelynek a központja Kolozsváron van, ahonnan [ahol?] a Sapientia Alapítvány a kezébe vette az egyetem szervezését. Csakhogy az itteni képzés alig néhány szakra korlátozódik, ráadásul itt működik több ezres magyar hallgatói létszámmal a Babes-Bolyai Tudományegyetem, melynek magyar tanszékei, valamint háttérintézményeik komoly működési, kutatási és fejlesztési forráshiánnyal küzdenek. Ehhez jön az a belső szervezeti probléma, hogy a szenátus megválasztását azért is halasztják évek óta, mert ebben az esetben a jóval nagyobb létszámú csíkszeredai és marosvásárhelyi kar erőfölénybe kerülne Kolozsvárral és az alapítványi vezetéssel szemben. Ezen a helyzeten pedig senki nem mer változtatni, hanem elfogadják a történelmi kolozsvári pozícióőrzés nemzeti felelősségéről szóló retorikáját. A magyarországi jobboldal azért nem lép ebben az ügyben, mert a kolozsvári központot maga Orbán Viktor adta át és a Fidesz nemzetpolitikájának meghatározó projektjéről van szó. A baloldali kormányzat pedig nem veheti magára a nemzeti-kisebbségi intézményrendszer leépítőjének vádját vagy épp a tudatlan budapesti beavatkozó szerepét. Így a politikai logika szerint (felülről és nem az oktatói bázis felől) szerveződő egyetem, a belső apparátus érdekeinek őrzése lesz az elsődleges, nem pedig a szakszerű oktatásfejlesztés, illetve a támogatás hatékony felhasználása. Az erdélyi magyar társadalom szempontjai így rendelődnek alá a retorikának. Hasonló a helyzet a szabadkai Magyar Ház költséges beruházásával, amelyet Gyurcsány Ferenc adott át és ezért támadhatatlanok az ehhez kapcsolódó projektek.
Visszaugrás
