Ez a tanulmány szólhatna arról is, hogy milyen érdekes átfedések vannak a politikai filozófia és az alkotmányelmélet (sőt, az alkotmányok) terminológiája között. De nem arról szól. Nem arra gondolok, hogy az alkotmányban szerepelnek olyan terminusok, amelyekkel a politikai filozófia is szokott foglalkozni. Nem azt akarom megmutatni, milyen tanulságos lehet az alkotmány terminológiájának néhány elemével összefüggésben, a jogiak mellett, politikai filozófiai szempontokat is számba venni. Inkább azt állítom, hogy az alkotmány alapvető igazolási kérdései politikai filozófiai jellegűek, és ez fontos vonatkozásokban a jogi érvelés helyzetét is meghatározza. Vannak olyan esetek, amikor a jogi és a politikai filozófiai érvelés között legfeljebb funkcionális különbség van.[1]
- 3/4 -
1. Mindenképpen tisztázni kell, mit is értek politikai filozófián, és hogyan gondolom azt, hogy politikai filozófiai megfontolások szerepet játszhatnak a joggal kapcsolatos igazolási problémák kezelésében.
A kiindulópontunk az az összefüggés lesz, hogy a jog autoritásigénnyel lép fel.[2] Igényt tart arra, hogy érvényes kötelezettségek forrásának tekintsék. Gyakorlati filozófiai terminológiával élve azt mondanám, hogy tartalomfüggetlen gyakorlati indokokat próbál szolgáltatni. A tartalomfüggő gyakorlati indokok meggyőző erejüknél fogva képesek cselekvéseket motiválni, illetve igazolni. Ezzel szemben a tartalomfüggetlen indokok azzal az igénnyel lépnek fel, hogy tartalmuk mérlegelése nélkül fogadjuk el őket cselekvési indokokként. Ennek egyik paradigmatikus esete az, hogy meg kell tennünk valamit, mert ezt mondja a törvény. Vagy ki kell fizetnünk egy bizonyos összeget, de nem azért, mert ezt így tartjuk helyesnek vagy hasznosnak, hanem azért, mert így döntött a bíróság vagy valamilyen más hatóság.
A tartalomfüggő érvek szolgáltatásának jellegzetes esete a tanácsadás. A tanácsot csak akkor fogadjuk meg, ha érdemével egyetértünk. A jog azonban nem csak tanácsot ad: nem csak akkor kell betartanunk, ha követelményei egybeesnek a saját gyakorlati indokaink mérlegelésének eredményével. Így értem azt, hogy tartalomfüggetlen érveket igyekszik szolgáltatni: autoritásigénnyel lép fel.
Az autoritásigény különleges igazolási kérdéseket vet fel. Nem magától értetődő, hogy bárki abban a helyzetben lehet, hogy az említett értelemben indokokat szolgáltasson másoknak: törvényeket hozzon, amelyek másokat is köteleznek, bírósági ítéletben határozzon arról, mások mit kötelesek megtenni. Vannak persze olyan esetei az autoritásnak, amelyeket okkal tarthatunk természetesnek vagy kvázi természetesnek. Ilyen a szülő és a gyermek, vagy a mester és a tanítvány közötti viszony. Ezekben az összefüggésekben, azt hiszem, nem érezzük különösebben problematikusnak az autoritás igazolásának kérdését: aligha gondolhatja bárki is, hogy az emberi világ fennmaradhatna az autoritás ilyesféle formái nélkül.
A jog esetében azonban nem így áll a helyzet. Azt mondanám, hogy különleges igazolási kérdéseket vet fel az autoritásigény a nyilvános élet szférájában (a magánjellegű viszonyok körén kívül), ahol az autoritásviszony nincsen személyes kapcsolatokban megalapozva. (Ha törté-
- 4/5 -
netesen ismeri is a bíró az ügyfelet, a tárgyaláson természetesen nem ezen alapul majd közöttük az autoritásviszony).
Az autoritásigény elfogadása vagy elutasítása (az engedelmesség vagy az engedetlenség) erkölcsi relevanciával bír, és gyakran tudatos döntés következménye. Ebből következik, hogy az autoritásigényt mindenekelőtt erkölcsi érvekkel kell igazolni. A szóba jöhető igazoló érvek sokfélék lehetnek, sőt, a szóba jöhető érvek teljes katalógusának összeállítása alighanem lehetetlen. Ám szerencsére a jog intézményes gyakorlataiban az ilyesféle érveknek különböző a jelentősége. Vannak olyan, erkölcsi tartalmú igazolásmódok, amelyeket a jog írott anyaga bizonyos okokból kifejezetten megjelöl, vagy amelyekre több-kevesebb világossággal utal - például vállalkozik bizonyos jogaink védelmére. Most (jobbára az egyszerűség kedvéért) csak ezekre a jog szövege által adott támpontokra leszek tekintettel,[3] hangsúlyozva, hogy ezzel nem adunk számot arról, melyek az engedelmesség vagy az engedetlenség aktuális indokai egy politikai közösségben.
Legalább ilyen fontos az a körülmény, hogy az autoritásigény előfeltételez valamilyen erkölcsi kapcsolatot. Olyan emberek, akikhez semmi közöm, természetesen nem állapíthatnak meg rám nézve kötelezettségeket. A nyilvános autoritás azt a fogalmi problémát veti fel, hogy a személyes kapcsolatok körén kívül is létrejöhet-e erkölcsi kapcsolat emberek között. Tagja lehet-e az ember olyan közösségeknek, amelyek létrehozzák ezt a bizonyos erkölcsi viszonyt: amelyekhez az embert a morális tagság kötelékei fűzik?[4] Mivel ez a kérdés igen összetett, most minden további elemzés nélkül adottnak veszem, hogy a morális tagság lehetséges.[5]
Ha lehetséges morális tagság, akkor alakulhatnak ki olyan intézményes keretek, mint például a politikai közösség. Oakeshott nyomán úgy
- 5/6 -
tekintem a politikai közösséget, mint az erkölcsi társulás egyik fajtáját.[6] Azt állítom, hogy a jog autoritásigénye a politikai közösség fogalmára utal vissza. A politikai közösség hozza létre azt az erkölcsi viszonyt, amelyre utalva bizonyos intézmények igazoltan tarthatnak igényt autoritásra. Tehát a politikai filozófiai kérdésfeltevés a jog autoritásigényének igazolási problémái miatt jelenik meg a jogelméleti elemzés horizontján.
Mindazonáltal az autoritás igazolási kérdéseinek felvetése nem arra való ebben az elemzésben, hogy feltárja a politikai közösség morális kötelékeit, vagy akár jellemezze a politikai moralitás állapotát az autoritatív intézmények nézőpontjából. Talán még arra sincsen szükség, hogy feltételezzük: a politikai közösség tagjainak legalább egy része tudatos döntést hoz az engedelmességről, és az ehhez a döntéshez vezető deliberáció jelentőséggel ruházza fel az itt felhozott szempontokat.
A vázolt igazolási kérdések akkor is relevánsak lennének, ha az autoritatív indokok összes címzettje érzéketlen lenne a jogi autoritás igazolási kérdései iránt (ami persze hallatlanul valószínűtlen). Ebben az esetben is maradna egy összefüggés, amelyben a vázolt igazolási kérdéseket aligha lehet megkerülni, amelyben, ezekre a kérdésekre tekintet nélkül, nem képzelhető el racionális cselekvés. Ez az összefüggés akkor mutatkozik meg, ha az autoritatív intézmények "működésbe lépnek": az alkotmány talaján álló törvények érvényesítéséért hivatalos személyek tesznek lépéseket - az alkotmány talaján álló felhatalmazás birtokában. Az itt felhozott érvek elsősorban az ilyen hivatalos személyek autoritásigényére vonatkoznak.
A hivatalos személyek ugyanis csak akkor tarthatják önbecsapás nélkül autoritatívnak a saját döntéseiket ("lépéseiket"), ha a címzetteknek van gyakorlati indokuk azok elfogadására.[7] Nem arról van tehát szó, hogy ténylegesen elfogadják-e a hivatalos döntéseket, hanem arról, gondolhatja-e bárki őszintén, hogy a címzettek is beláthatnák egy adott döntés gyakorlati ésszerűségét.[8] Ha ez a feltétel nem teljesül, akkor
- 6/7 -
nem autoritást gyakorolnak a címzettek felett, hanem erőszakot. Az alkotmányra így az a feladat hárul, hogy olyan politikai moralitás alapjára állítsa az autoritásigényeket, amely mellett a hivatalos személyek okkal gondolhatják, hogy jogköreik gyakorlása nem szervezett erőszaktétel.
Mindenekelőtt tehát a hivatalos személyek nézőpontjából fontos a kérdés: feltételezhetik-e a döntéseik által érintett személyekről, hogy ahhoz a morális kötelékek által összetartott politikai közösséghez számíthatóak, amelyből az ő hatáskörüket megalapozó felhatalmazások is származnak. Fontos lehet azonban az is, milyen fogalmi keretben lehet kompetens erkölcsi döntést hozni az autoritatív intézményeknek való engedelmességről (mert vannak, akiket ez tényleg érdekel). Ezért az elemzés során, az igazolási kérdések formulázásánál mind a hivatalos személyek, mind az engedelmesség kérdésével szembesülő jogalanyok nézőpontjára tekintettel leszek.
2. Érdemes mindjárt ezen a ponton elhárítani egy lehetséges félreértést. Az itt alkalmazott megközelítés, amely olyan fogalmakkal operál, mint a morális tagság, ha annak látszik is, nem "állammetafizika". Nem tulajdonítok elvont "értéket" az alkotmányos intézményeknek, és nem gondolkodom az állam "ideális" formáiban. Az intézmények "társadalmi konstitúciós modelljéből" indulok ki,[9] tehát azt állítom, kizárólag emberek tevékenysége hozza létre az intézményeket.
Azt is állítom azonban, hogy ez a "létrehozás" fogalmilag csak úgy kezelhető megfelelően, ha cselekvéselméleti alapjai rendezettek. Vagyis ha tisztán látunk az intézményeket konstituáló társadalmi cselekvést illetően. Tekintettel vagyunk például arra, hogy bizonyos intézményeket tudatos cselekvés hoz létre, és hogy a tudatos cselekvés célokra irányul. A célok pedig a cselekvés értékelésének meghatározó elemei. Mindenekelőtt a célok, illetve a célokhoz rendelt eszközök és cselekvési döntések szembesíthetőek igazolási feltételekkel.
- 7/8 -
Az itt alkalmazott elméleti perspektíva éppen ezeket a vonásokat igyekszik kidomborítani, mert abból indul ki, hogy az a cselekvés is teleologikus jellegű, amely az autoritatív intézményeket (például a jogot) létrehozza. Az alkotmányos intézmények fogalmi elemzéséhez az adekvát keretet az igazolási célú elméletek adják, amelyeket az intézmények elemzésében szituált gyakorlati kérdések vezetnek (például: "mi az értelme annak, hogy vannak autoritatív intézményeink?", "mi az értelme annak, hogy van alkotmányunk?"). Kiindulópontjukat pedig egy normatív cselekvéselmélet, vagyis egy gyakorlati filozófia képezi.[10]
3. Mielőtt továbblépnénk, érdemes tisztázni, mit értsünk politikai filozófián. Ebben azt tekintem kiindulópontnak, amit Joseph Raz mondott a politikai elméletről.[11] Ennek szerinte két része van. Az egyik a politikai moralitással foglalkozik, tehát azokkal az elvekkel, amelyek a politikai cselekvést vezérlik. A másik rész az intézményelmélet, amely arról szól, a politikai moralitás elvei hogyan jelennek meg, illetve jeleníthetőek meg a politikai intézményekben.
Két további fogalom tisztázását teszi szükségessé ez a meghatározás. Az egyik a politikai intézmény. Politikai intézmény minden nyilvános autoritás, tehát minden olyan személy vagy szervezet, amely a nyilvános szférában autoritással rendelkezik, illetve azzal az igénnyel lép fel, hogy autoritatív indokokat szolgáltasson más személyeknek vagy szervezeteknek egy közösségen belül. A politikai cselekvés ehhez képest a politikai intézményekkel összefüggő cselekvést jelenti. Olyan cselekvést tehát, amely arra irányul, hogy hatást gyakoroljon a politikai intézmények felépítésére, összetételére és működésére.
Vegyünk egy-két példát a tisztánlátás kedvéért. Ha ezt a fogalmi összefüggést komolyan vesszük, akkor például egy politikai párt nem minősül politikai intézménynek, hiszen nem rendelkezik nyilvános autoritással. A párt pusztán politikai szervezet, amelynek tevékenysége arra irányul, hogy a politikai intézményekre hatást gyakoroljon.
Ugyanakkor a jogi intézmények éppenséggel politikai intézmények lesznek. Sőt, ezek lesznek a tulajdonképpeni politikai intézmények, mert a modern államokban a jog normarendszerében van lefektetve a leg-
- 8/9 -
több autoritatív indok, és bizonyos értelemben a jog szervezeti elemei közé ágyazódik minden intézmény, amely autoritatív döntések meghozatalára jogosult az adott politikai közösségben. Ebből érthető meg, hogy Oakeshott a politikai közösséget, vagy saját terminológiájával a civil társulást, miért nevezi gyakran szabályok által artikulált társulásnak,[12] illetve joguralomnak.[13]
Szeretném itt felhívni a figyelmet arra, hogy ebben a megközelítésben a politika nem hatalmi szféra (ahol a szociális hatalmat megszerzik és érvényesítik), és a politikai filozófia nem a hatalom mechanizmusaival (forrásaival, eloszlásával és hatásaival) foglalkozik. A meghatározó fogalom a nyilvános autoritás, illetve az autoritatív intézmény. Azt hiszem, ez teljesen indokolt. A hatalomban ugyanis nincsen semmi specifikusan politikai. Mindenhol megjelenik, az emberi élet minden szférájában, ahol az egyik ember képes a másikat a saját szándékai szerint befolyásolni. Ebből értelemszerűen adódik, hogy nincs a hatalom minden formájának politikai jelentősége. Az autoritatív intézmények szolgáltathatják azokat a kritériumokat, amelyek megkülönböztetik a sajátosan politikai hatalmat. Az autoritatív intézmények ugyanis hatalmi intézmények is (a törvényes rendet nem lehet fenntartani anélkül, hogy valamilyen szervezett erőre támaszkodnánk), és vannak olyan hatalmi tényezők, amelyeket kifejezetten az autoritatív intézmények befolyásolására szolgálnak.[14]
Mármost ha a politikai filozófiában a politikai moralitás elveit a politikai intézményekre (tehát a nyilvános autoritásokra) vonatkoztatjuk, akkor ez azt jelenti, hogy éppen a jog igazolási problémái képezik majd a politikai filozófia egyik legfontosabb területét. A politikai filozófia adja meg a morális tagság és az autoritás közötti kapcsolatra vonatkozó szempontokat, és a politikai filozófia világítja meg az engedelmesség és az engedetlenség közötti választás erkölcsi tartalmát és jelentőségét. Tehát egy sor olyan összefüggést, amely alapvetően meghatározza, hogyan válaszolhatunk fontos jogelméleti kérdésekre.
- 9/10 -
4. Induljunk el az így kijelölt úton! Először is az lehet a kérdés, hogyan tisztázható az igazolás alaphelyzete, amelyben az ember meghozhatja a döntést arról, hogy az ő esetében vannak-e elég erős morális érvek, amelyek igazolják a jog autoritásigényét (vagy amelyben mások gondolhatják róla, hogy vele szemben megalapozható a jog autoritásigénye).
Erre a kérdésre átfogó igénnyel úgy lehet válaszolni, ha az ember mintegy leltárba veszi azokat a jogosultságokat és kötelezettségeket, illetve a mögöttük álló igazoló elveket, amelyeket az adott jog anyaga tartalmaz, amelyek mintegy kiteszik a morális tagság tartalmát. Ennek a leltárnak a birtokában láthatja az ember, pontosan mi is a státusa az adott joghoz képest. Ez természetesen képtelenül fárasztó vállalkozás lenne. Mivel sok olyan jogosultság és kötelezettség van, amelyeket egyedi döntések konkretizálnak, a vállalkozás nem elégedhetne meg a hatályos jogszabályok feldolgozásával, ki kellene terjednie a bírói gyakorlatra is (sőt, alighanem az egyéb jogalkalmazó szervek gyakorlatára is).
Szerencsére azonban annál jobb a helyzetünk, semhogy ez lenne az egyetlen módunk a morális tagság tartalmának kellő tisztázására. A megalapozott döntéshez éppen elég az igazoló elvek és az alapvető jogok, illetve kötelezettségek ismerete, hiszen elvileg minden más elem ezek derivátuma a jogrendszerben. (Ennél többre talán csak akkor van szükség, ha a joggyakorlat lényeges pontokon eltér az alapvető normák tartalmától.) Minden jogrendszerben körülhatárolhatóak azok a szabályok, amelyek ezeket az alapelemeket tartalmazzák. Sőt, olyan országok is vannak, ahol ezeket az elemeket külön is összefoglalják egy dokumentumban. Ez a dokumentum az írott alkotmány.
Itt kapcsolódnak a problémáink az alkotmányhoz. Itt válnak fontossá az alkotmány politikai filozófiai jelentésrétegei.[15] Az alkotmány tartalmazza annak a politikai moralitásnak az alapelemeit, amely morális kapcsolatot létesít (vagy morális kapcsolatot próbál létesíteni, mert hiszen a vállalkozás sikere nem garantált) a politikai közösség intézményei és tagjai között.
Jelen esetben tehát a politikai filozófiai jelentésrétegek feltárása abból állna, hogy explikáljuk a morális tagság tartalmát a magyar Alkot-
- 10/11 -
mány vonatkozásában. Erre azonban természetesen nem vállalkozom itt.[16] Valami sokkal egyszerűbbet szeretnék tenni. Ha valaki még a lényeges tartalom vizsgálatát is meg akarja takarítani, még mindig nyitva áll előtte egy harmadik lehetőség. Ekkor csak arra figyelünk, hogy a morális tagság eredetét miben jelöli meg az alkotmány. Minek köszönhetjük egyáltalán, hogy tagok lehetünk az adott politikai közösségben?
Mármost a magyar Alkotmány hat olyan fogalommal operál, amely a morális tagság eredetére utalhat: köztársaság, nép, jogállam, demokrácia, népszuverenitás és nemzet. Törekedhetnék arra, hogy feltárjam ezeknek a "nyomjelző" fogalmaknak a jelentését, ahogy az az Alkotmányban megjelenik, de ez több szempontból sem lenne szerencsés. Az Alkotmány ugyanis ezek egyikének sem tisztázza a jelentését, úgyhogy itt a konstruktív értelmezés előtt nagyon nagy tér nyílik. Úgyhogy inkább talán azt kell tennünk, hogy magukra a fogalmakra koncentrálunk, hogy eljussunk egy koherens értelmezéshez. Aztán ennek tartalmát teszteljük az Alkotmányon. Ezt az eljárást fogom követni.
A fogalmakat nem elemzem azonos mélységben. Különösen a köztársaság fogalmára fordítok kevés figyelmet Ennek az az oka, hogy bár bizonyos értelemben egyedül is elég lehetne a morális kapcsolat jellegének tisztázására (a benne rejlő politikai filozófiai tartalom ugyanis annyira teljes), éppen ez a fogalom üresedett ki a politikai köznyelvben a leginkább. Ma már alig értünk rajta mást, mint a monarchikus államberendezkedés elutasítását. A köztársaság fogalmának boncolgatását más alkalomra hagyom. Vele szemben az olyan fogalmak látszanak tartalmasabbnak, mint a népszuverenitás vagy a demokrácia.
5. Érdemes tehát innen elindulni. Az első fontos kérdésünk így a népszuverenitás és a demokrácia közötti viszony lesz.[17] Mármint hogy itt
- 11/12 -
két különböző dologról van-e szó vagy egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmi konstrukciókról. Magam azt gondolom, hogy a két fogalom összekapcsolódik.
A demokrácia fogalma két alapvető normatív jelentésréteget foglal magába. Az egyik az, amit önkormányzati elvnek nevezhetnénk.[18] Az elv azon a belátáson alapul, hogy senkinek nincsen "természetes" joga arra, hogy a "népet" kormányozza. Nincsenek Isten által kiválasztott uralkodók, nincsenek vezetésre hivatott rétegek (természetes arisztokrácia). A népet, ha egyáltalán kormányozni kell, (első megközelítésben) csak a nép kormányozhatja. Második megközelítésben pedig (elvégre a nép mégsem képes kormányozni magát) azok, akiket a nép bízott meg ezzel. Tehát a "felhatalmazásoknak", amelyek alapján bárki nyilvános autoritást gyakorol, visszavezethetőnek kell lenniük a "népre". A demokráciának ezt a vonását a népszuverenitás fogalmára való utalás juttatja kifejezésre a magyar Alkotmányban.[19] (Magyarországon egyébként az Alkotmánybíróság is felfigyelt erre az összefüggésre, és a népszuverenitás kérdését a demokratikus legitimitás kérdéseként fogta fel. A népszuverenitás tételéből vezették le azt a megállapítást, hogy "A köz-
- 12/13 -
hatalom csak akkor demokratikusan legitimált, ha hiánytalan kinevezési vagy választási láncon visszavezethető a népig."[20])
A demokrácia másik alapvető normatív jelentésrétege nem az autoritásra vonatkozó felhatalmazások eredetére vonatkozik, hanem az autoritatív döntések meghozatalára a nyilvános szférában. Demokrataként az ember szükségesnek tartja, hogy bizonyos döntéseket a "nép" közreműködésével hozzunk meg. Ez némely vonatkozásban a nép "indítványozási jogában" (népi kezdeményezés[21]) testesül meg, netán a közvélekedések feltárásában (közmeghallgatás[22]). De nem ez a legjellemzőbb és legjelentősebb forma, hanem a többségi döntés. Manapság csak akkor nevezünk egy politikai közösséget demokratikusnak, ha benne a többségi döntések fontos szerepet játszanak.
Fontos leszögezni, hogy a két normatív vonatkozás nincs fedésben, tehát itt két jól megkülönböztethető elvről van szó. A népszuverenitásból önmagában nem következik a többségi döntés kizárólagossága, de még csak a túlsúlya sem. Pontosabban egyáltalán nem világos, hogy a népszuverenitás, pusztán fogalmilag, bármilyen mértékben is megkövetelné a többbségi döntések intézményesítését. Elvileg még az is elképzelhető (gondoljunk - mutatis mutandis - Hobbes politikai filozófiájára, amelyben az emberek által instituált autoritás abszolút hatalmat élvez), hogy a néptől eredő felhatalmazás egyetlen embert jelöl ki - ő aztán bármiféle kollektív döntés beiktatása nélkül viheti a közügyeket. Azt hiszem, ebben nincs semmilyen ellentmondás, noha egyrészt sok olyan egyéb szempont van, amelyre tekintettel egy ilyen döntést nemigen tekintenénk igazoltnak (mert például épeszű ember nehezen hiheti, hogy erre a feladatra van megfelelő személy), másrészt nehéz elképzelni, hogy erre tényleg sor kerüljön. Tehát az az Alkotmányban is tükröződő meggyőződés, hogy népszuverenitás együtt jár bizonyos demokratikus döntési mechanizmusokkal, nem a népszuverenitás fogalmából következik, hanem inkább megvalósításának gyakorlati igazolási feltételeiből. Nem a fogalom szemantikájából, hanem a pragmatikájából.
Szeretnék itt kiemelni két fontos összefüggést. Az egyik az, hogy a demokratikus döntéshozatal (a többségi elv gyakorlata) valójában nem áll meg önmagában. Egy alapvetőbb elvre utal vissza, amit nevezhetünk morális egyenlőségnek vagy etikai individualizmusnak. A többségi dön-
- 13/14 -
tés esetében (alapesetben) arról van szó, hogy mindenkinek egyenlő szavazata van - az egyenlő szavazatok összegzéséből kapjuk meg a többséget.[23] Ebben az esetben tehát mindenkinek a szava ugyanannyit számít, mindenkire ugyanúgy kell figyelni. A többségi döntés csak egy olyan politikai közösségben lehet igazolt, amelynek egalitárius politikai moralitása van. A többségi döntés az egyik eljárás arra, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek megfelelnek a morális egyenlőség követelményeinek (bizonyos feltételek teljesülése mellett).
A másik kiemelésre érdemes összefüggés az, hogy a többségi döntés különleges igazolási kérdéseket vet fel. Kérdéses, hogy hogyan lehet kötelező azokra nézve, akik a kisebbséggel szavaztak. Természetesen mindenki számára nyomós indok lehet arra, hogy egy bizonyos módon cselekedjen, ha erről sokan győzködik. De sokak győzködése miért lenne kötelezettségek forrása? Világos, hogy olyan emberek "többsége", akikhez "semmi közöm", nem tarthat igényt autoritásra fölöttem. A többségi döntés csak akkor képes kötelezni, ha az eljárásra valamilyen erkölcsi kapcsolat keretei között kerül sor. Ha közöm van a többiekhez: ha együtt döntünk valamilyen közös felelősségünkbe tartozó ügyben. Ha nem csak úgy szavazok, hanem tagként szavazok, a többi tagot pedig partneremnek tekintem valamilyen közös tevékenységben.[24] Idegenek nem hozhatnak kollektív döntést - kollektív döntést csak egy közösség hozhat. Vagy másképpen fogalmazva: nem emberek valamely halmaza, hanem egy "nép".
Mindebből arra következtethetünk, hogy a demokratikus mechanizmusok alkalmazása egyrészt (közös cselekvésre képes) "népet" feltételez,[25] másrészt olyan népet, amelynek egalitárius politikai moralitása van. Azt hiszem, ez az összefüggés a tágabb értelemben vett demokrácia másik oldalára is igaz, vagyis az önkormányzati elvre. Felhatalmazások nem származhatnak egy olyan embertömegből, amelyet nem kapcsolnak össze erkölcsi kötelékek. Tehát nem emberek tetszőleges halmaza szuverén, hanem egy nép.
Mindebből első megközelítésben ahhoz a következtetéshez érkezhetünk, hogy a morális tagság alapját az képezi, hogy az Alkotmány a
- 14/15 -
néphez számít bennünket, úgy tekint ránk, mint egy sor további személy partnerére egy közösség keretei között.[26] Ez a közösség igazolja a nyilvános autoritásokat. A kiindulópontnál megjelölt igazolási kérdésre ("engedelmeskedjem-e a törvényeknek?") adott válaszunk tehát alapvetően attól függ, készek vagyunk-e ehhez a néphez számítani magunkat. Készek vagyunk-e ebbe a közösségbe erkölcsi értelemben integrálódni? (Ilyesféle összefüggésekre gondol Dworkin, amikor arról beszél, hogy a jog tartalmazza az igazi közösség politikai alapokmányát.[27]) A hivatalos személyek oldaláról pedig úgy néz ki a dolog, hogy akkor tekinthetik velünk szemben autoritásigényüket igazoltnak, ha okkal gondolhatják rólunk, hogy a politikai közösséghez (a "néphez") tartozunk.[28]
Fontos leszögezni, hogy az itt alkalmazott megközelítés nem jár együtt a nép semmilyen idealizált ábrázolásával. Nem állítom (leíró értelemben), hogy létezik egy erkölcsi kötelékekkel integrált közösség, amelyet népnek nevezhetünk (a népszuverenitás fogalmában kifejezésre jutó értelemben). Csak azt mondom, egy bizonyos gyakorlatnak (a jognak, illetve az alkotmányos életnek) az összefüggésében az embereket egy, a jelzett értelemben vett nép tagjaiként kezelik (akár azok ténylegesen, akár nem). Így egyrészt mindenkiben felmerülhet az a kérdés (aktuális identitása nézőpontjából), hogy ezt a normatív jellegű és eljárási szempontú "alanyiságot" elfogadhatónak tartja-e a gyakorlat összefüggésében, másrészt minden hivatalos személy rákérdezhet arra, igazoltan kezel-e más embereket egy gyakorlat keretében a nép tagjaiként. Nem vitatom, hogy ezekre a kérdésekre lehet nemmel válaszolni, és azt sem,
- 15/16 -
hogy az egész kérdésfeltevéshez lehet szkeptikusan viszonyulni. Következtetéseim érvényessége ugyanis nem ettől függ.
6. A további elemzés útját az nyitja meg előttünk, hogy figyelmünket arra fordítjuk, milyen speciálisak a nép döntési lehetőségei az Alkotmány keretében. Például az egyik legjellemzőbb döntési lehetősége, hogy képviselőket választhat egy törvényhozó testületbe. Viszont nem dönthet alapvető jogok megadásáról vagy megtagadásáról.[29] És sohasem dönthet egyes személyek felelősségéről egyedi ügyekben. (Ez implicit módon rejlik benne az Alkotmányban. Népszavazást az Országgyűlés hatáskörébe tartozó ügyben lehet kiírni, és az Országgyűlés maga sem veheti át a rendes bíróságok feladatait.[30] Sőt, még az Országgyűlés személyekre vonatkozó hatáskörei is kizárás alá esnek a népszavazási eljárásban.[31]) Ezt az összefüggést többféleképpen is meg lehet ragadni, de szerintem érdemes úgy fogalmazni, hogy a demokratikus döntési eljárások alárendelődnek a jogállam követelményeinek, és a legtöbb vonatkozásban a törvényalkotás folyamatára vannak specifikálva.
Legalább ilyen fontos az a további megfigyelés is, hogy az Alkotmány a politikai közösség tagjai vonatkozásában a "törvények által biztosított szabadság" védelmét tartja szem előtt. Ez azt jelenti, hogy jogok egész sora biztosítja azt a lehetőségüket, hogy a saját életcéljaikat, illetve a célokat motiváló értékeket maguk válasszák ki.[32] Az Alkotmány nem követeli meg tőlük semmilyen meghatározott cél (üdvösség, gazdagság, magas műveltség) személyes elfogadását. Alapvetően csak azt kívánja tőlük, hogy saját céljaik megvalósítása során legyenek tekintettel a törvényekre és mások jogaira. (Fordítva egyébként nem igaz a dolog. Az egyes tagoknak lehetnek olyan céljaik, amelyek előmozdítását a politikai közösség támogatja.[33])
Mármost azt állítom, hogy az Alkotmánynak ezek a vonatkozásai nem érthetőek meg a demokrácia fogalmából. Sem az önkormányzati elvből, sem a kollektív döntések igazoló elveiből. Természetesen lehet-
- 16/17 -
séges, hogy a nép többségi döntéssel határozzon vádlottak bűnösségéről, netán alapvető jogok megtartásáról vagy elvetéséről. Ami megérteti az Alkotmánynak ezeket a vonatkozásait, az lehet, amit Oakeshott joguralomnak nevezett.
Oakeshott szerint a joguralom az erkölcsi társulás egyik fajtája. Nem konstituál egyéni célokat. Azt követeli meg a társulás tagjaitól, hogy miközben cselekednek, tartsák magukat bizonyos általános szabályokhoz,[34] azt állítja róluk, hogy egymáshoz csak általános szabályok alanyaiként van közük.
Nem amellett érvelek, hogy az Alkotmányban a jogállam fogalmának a megjelenése[35] ezt a joguralom-koncepciót rejti. Ez egészen biztosan nincs így. Azt viszont állítom, hogy a jogállamnak bármilyen fogalma, amit az Alkotmány értelmezésével nyerünk, egy ilyen "erkölcsi társulás"-koncepciónak képezi az egyik aspektusát. (Még a legszűkebb is: "A jogállamiság deklarálása Magyarországon tehát kizárólag formális joguralomként értelmezhető, s tartalmi kérdésekben továbbutal az egyéb, nevesített alkotmányos jogokra."[36]) A néprészvétel Alkotmányban rögzített formáinak és korlátainak csak egy ilyen koncepció mellett van értelme. Erre tekintettel azt is állítom, hogy az erkölcsi társulás jellegére vonatkozó utalások az Alkotmányban (és így az általa felvázolt politikai moralitásban is) alapvetőbbek, mint a demokratikus döntési eljárásokra vonatkozó szabályok.[37] Ugyanis az előbbiek szabnak határt az utóbbiaknak, és nem fordítva. (Ezért gondolom, hogy téved Sólyom László, amikor az Alkotmánybíróság gyakorlatának megvilágítása közben ezt mondja: "a jogállam az alapjogok és a demokratikus intézmények működésmódjának összefoglalása, s nem ezeken kívüli, önálló érték."[38] Éppen ellenkezőleg: a demokrácia a jogállam működésmódja,
- 17/18 -
mert a jogállamot tartalommal felruházó joguralom fedi fel előttünk az erkölcsi társulás jellegét, nem a demokrácia.)
Második megközelítésben tehát pontosítanunk kell a politikai moralitásra vonatkozó leírásunkat. A jogi autoritás igazolási problémái szempontjából az alkotmányos rend intézményei mögött egy olyan nép jelenik meg, amelyet egy sajátos társulás hozott létre - a joguralom.[39] A demokratikus döntési eljárások ennek az erkölcsi társulásnak a működésébe illeszkednek. A népszuverenitás alanya pedig egy ilyen értelemben felfogott nép. Azt kell az igazolási kérdés megválaszolásakor eldöntenünk, hogy akarjuk-e magunkat egy ilyen nép tagjai közé számítani, illetve számíthatunk-e másokat bizonyos eljárások keretei között egy ilyen nép tagjai közé.
Azt mondtam az elején, hogy a köztársaság fogalmát nem elemzem, de nem azért, mert nem tulajdonítok neki jelentőséget. Mármost azt gondolom, hogy a köztársaság fogalma helyesen értve az imént felvázolt összefüggéseket kivétel nélkül tartalmazza: a sajátos erkölcsi társulás eszméjét, az önkormányzati elvet, a részvételi jogok fontosságát. (Ezért volt nagyon is tartalmas azok törekvése, akik Amerikában megpróbáltak föderális köztársaságot alkotni a 18. század végén.) Ám az talán látszik már a feltárt összefüggésekből, hogy ha ezt az utat választottam volna, akkor ez a hazai szakirodalom nézőpontjából fogalmi extravaganciának tűnhetett volna.
7. Van egy zavaróan meghatározatlan elem ebben az elemzésben: a "nép". Fölmerült, hogy az Alkotmány egy bizonyos nép tagjaiként tekint bennünket, hogy a népszuverenitás nem azt jelenti, miszerint az emberek tetszőleges halmaza szuverén, hanem hogy egy nép. De miből jön létre ez a bizonyos nép, amelynek ekkora erkölcsi súlya van? Én magam megmaradtam annál a válasznál, hogy bizonyos értelemben rajtunk áll, hogy megfontoljuk: egy ilyen néphez számítsuk-e magunkat. Nem azért, mert nem léphetünk tovább, hanem azért, mert a nép fogalmának további tisztázása elég baljós következményekhez vezethet.
- 18/19 -
Az egyik ilyen tisztázási kísérletet például Rousseau nyújtotta azzal, hogy a népet (vagy a társadalmat) egy szerződésből eredeztette. De nem hinném, hogy az ilyen kontrafaktuális hipotézisekkel messzire lehetne jutni.
Nem is ez a megoldás terjedt el az utóbbi mintegy két évszázadban, hanem egy másik. Ez azt feltételezi, hogy a nép valamilyen "erkölcsi realitást" képez minden politikai intézménytől függetlenül is. Politikai formája van már azelőtt, hogy alkotmányt adnának neki. Ez a nép - nemzet.
A nemzet fogalmát többféleképen is lehet használni. A nemzet jelentheti azt a politikai közösséget is, amelyet a közös intézmények iránti elkötelezettség kapcsol össze (ebben az értelemben nemzet az Amerikai Egyesült Államok népe). Ez a jelentés azonban most nem fontos számunkra, mert az alkotmányra való visszautaláson alapul. Egyrészt gond nélkül beilleszthető abba az elemzésbe, amelyet fentebb vázoltam, másrészt semmi szükség rá, mert semmit nem ad ahhoz hozzá. Egy másik jelentés azonban annál fontosabb. Ez az etnokulturális nemzet koncepciójában fejeződik ki. Eszerint a nemzetet az etnikai hovatartozás kötelékei kapcsolják össze, olyan kötelékek, amelyek a kultúra formáiban manifesztálódnak (közös nyelvben, szokásokban, életformákban). Ez az etnokulturális nemzet hoz létre erkölcsi kapcsolatot a tagjai között, és erre támaszkodhat aztán a nyilvános intézmények autoritásigénye. Azért tartozunk nekik engedelmességgel, mert annak a nemzetnek az intézményeiként működnek, amelyhez mi is tartozunk.
A nép fogalmának ezt a "konkretizálása" két okból is veszélyesen elhibázottnak bizonyulhat. Egyrészt azért, mert nem ad számot azok helyzetéről, akik az adott állam területén, az adott intézmények autoritása alá vetve élnek, de nem tartoznak az adott etnikai csoporthoz. Sőt, az ő vonatkozásukban ez a megoldás azt implikálja, hogy nekik nincsen nyomós erkölcsi indokuk az alkotmányban foglalt autoritásigény elfogadására: elvégre ez nem az ő államuk, hanem másoké, akik tőlük világosan megkülönböztetik magukat. Természetesen ennek a következménynek a súlyát jelentősen enyhíteni lehet különböző alkotmányos megoldásokkal (kisebbségi jogok), de a feszültség (az állampolgári státusban megjelenő különbségtevések játéka) ettől mindenképpen megmarad. Másrészt azért bizonyulhat elhibázottnak ez a megoldás, mert azon a kétséges előfeltevésen alapul, hogy az emberek politikai identitása (és így politikai lojalitása, az autoritásokhoz való viszonya)
- 19/20 -
szempontjából az etnikai hovatartozásnak van meghatározó szerepe. Ez azonban nem okvetlenül van így, és nem is kell így lennie. Nincs jó okunk arra, hogy ne legyünk tekintettel azokra, akik nem etnikai hovatartozásuk miatt számítják magukat jó szívvel egy adott néphez.
Mindezzel tulajdonképpen nem is kellene foglalkoznunk, elvégre a magyar Alkotmány nem használja ki explicit módon az etnokulturális nemzet fogalmában rejlő igazolási lehetőségeket. Mégsem érzem haszontalannak, hogy felvessük a kérdést az Alkotmány vonatkozásában. Magyarországon az etnokulturális nemzet koncepciójának nagyon erős gyökerei vannak a politikai hagyományban. Sok nyilvánvaló bizonyítéka van annak, hogy ez a koncepció most is komoly politikai identitásképző erőként működik. Ez természetesen nem kifogásolható. Az azonban némileg zavarba ejtő, hogy az Alkotmány ambivalensen viszonyul ehhez a politikai filozófiai relevanciával bíró tényhez. A "nemzeti" fogalmának domináns használata (nemzeti vagyon,[40] Magyar Nemzeti Bank[41]) nem előfeltételezi az etnokulturális nemzetfogalmat. Sőt, van olyan szöveghely is, amelynek meggyőző értelmezése semmiképpen sem alapulhat az etnokulturális nemzetfogalmon. "Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét".[42] Ugyanakkor vannak olyan szöveghelyek is, ahol éppenséggel az etnokulturális nemzetfogalom nyújtja az értelmezési támpontot.
Azt mondja például az Alkotmány, hogy "a nemzeti és etnikai kisebbségek... államalkotó tényezők."[43] Ez azt jelenti, hogy bizonyos csoportok esetében elfogadjuk, hogy az etnikai identitás által formált közösség legyen a morális tagság tartalmának (legalább részleges) meghatározója. Ez furcsa helyzetet eredményez, elvégre az etnikai kisebbség előfeltételezni látszik valamilyen etnikai többséget, amelyhez képest egy bizonyos etnikai hovatartozás kisebbségi hovatartozássá válik. Ez a többség viszont (mondjuk: "magyarok") nincsen az Alkotmány szövegében kijelölve: ők nincsenek államalkotó tényezővé nyilvánítva. Vajon milyen elvek igazolják ezt az aszimmetriát?
Azt is mondja az Alkotmány, hogy "A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a
- 20/21 -
Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását."[44] Ebben az esetben az Alkotmány erkölcsi kapcsolatot teremt ("felelősséget érez") egy etnikai ismérvek alapján körülhatárolt csoport és a politikai közösség között. Mi lehet ennek az alapja, ha nem az, hogy a politikai közösséget valamilyen értelemben mégis, legalább részben egy etnokulturális nemzet intézményrendszerének tekinti?
A legkevesebb, amit mondhatunk, az, hogy az Alkotmányban megjelölt politikai moralitás és az etnokulturális nemzetfogalom közötti viszony további tisztázást igényel. Úgy tűnik, az Alkotmány meghagyja a lehetőséget, hogy a politikai közösség a morális tagság tartalmát az etnokulturális nemzet fogalmára támaszkodva, vagy éppen annak ellenére határozza meg. Ennek az alapvető intézményelméleti kérdésnek még nyitott a kimenetele.
8. Azt hiszem, elvégeztük, amit most elvégezhettünk. Ebben a keretben már nem érdemes továbbvinni ezt az elemzést. A további megfontolásoknak csak egy bővebb és mélyebbre hatoló fogalmi megalapozás nyithatna teret, amelyben számolunk egy sor további fogalmi dilemmával. Ezek most felszín alatt maradtak. A továbblépéshez szükség lenne például arra, hogy az itt vázolt, a joguralmat hangsúlyozó felfogást egy alkalmas demokrácia-elmélet kifejtésével támogassuk. Ez azonban több lenne, mint egy lehetséges megközelítési mód felmutatása, és több, mint amit egy ilyen tanulmány elbír.
* * *
By Mátyás Bódig
The essay attempts to establish a theoretical approach that treats the basic justificatory problems of the constitution as issues of political philosophy. The author contends that the constitution plays a decisive role in justifying the claims of public authorities (e.g., the law). Exercizing public authority
- 21/22 -
presupposes moral membership in a political community, and the content of moral membership is specified by the constitution. Taking the constitution of the Republic of Hungary as an example, the essay analyzes terms that render it possible to reveal the content of moral membership: republic, people, rule of law, democracy, popular sovereignty, nation. The analysis concentrates upon the relation of democracy to rule of law. In the final passages, the essay pays attention to the dangers of interpreting "nation" as an ethnocultural concept.■
- 22 -
JEGYZETEK
* A politikai filozófia és a jogfilozófia kapcsolatát érintő kutatásaim az F 037250 számon nyilvántartott OTKA-kutatás részét képezik. Ilyen irányú munkámat a Bolyai János kutatási ösztöndíj is segíti.
[1] Álláspontom politikai filozófiai vonatkozásaira különösen öt szerző hatott: Hannah Arendt, Ronald Dworkin, Michael Oakeshott, Joseph Raz és Gerald Postema. Mivel egyikük álláspontjának elemzésébe sem megyek bele, itt kell leszögeznem, hogy állításaim összességében egyikük nézeteivel sem esnek egybe.
[2] Az autoritáselméleti megfontolások Joseph Raz elemzésein alapulnak. Lásd főleg RAZ, J.: Practical Reason and Norms. Princeton University Press, Princeton (N. J.), 1990.
[3] Ezt a szűkítést egyébként nemcsak kényelmi szempontok igazolhatják. Elvezethetne ide a jog néhány intézményes sajátosságának felmutatása is. Most azonban nem térek ki ezekre az összefüggésekre.
[4] A morális tagság fogalmát Dworkintól merítettem. Vö. Dworkin, R.: Az alkotmány morális értelmezése és a többségi elv. Fundamentum 1997/1. 7-27., 19.
[5] Ha nem tartanánk lehetségesnek a morális tagságot, lehetetlennek kellene tartanunk a nyilvános autoritások működését: például jogrendszer helyett csak valamiféle kényszerrendről beszélhetnénk. Bízom benne, hogy nem veszítek sokat azzal, ha érvelésem csak azokhoz szól majd, akik a jogi intézmények által való kötelezést lehetségesnek tartják.
[6] Vö. Oakeshott, M.: Joguralom. In: Joguralom és jogállam (szerk.: Takács Péter). Budapest, 1995, 283.
[7] Vö. Postema, G. J.: The Normativity of Law. In: Issues in Contemporary Legal Philosophy (ed.: R. Gavison). Clarendon, Oxford, 1987. 92-93.
[8] Ez az összefüggés az autoritás fogalmi természetéhez tartozik. Az autoritásviszony keretében ugyanis gyakran arról van szó, hogy az autoritás gyakorlója olyan normatív elvárást támaszt, amelynek gyakorlati ésszerűségét a címzett nem látja be (a szülői utasítást a gyermek értelmetlennek tartja, a tanár olyan feladatot kér számon, amit a diák fölöslegesnek érez, a bíró olyan ítéletet hoz, amellyel egyik fél sem elégedett). Az autoritás egyik alapvető fogalmi problémája az, hogy ilyen esetben, a nemtetszés vagy akár az ellenállás dacára, az autoritás gyakorlója milyen alapon tarthatja igazoltnak az eljárását.
[9] Vö. Postema, G. J.: On the Universality of Moral Justification. In: Rights and Reason: Essays in Honor of Carl Wellman (ed. by M. Friedman et al.). Kluwer, Dordrecht, 2000. 93-94.
[10] Vö. Bódig, M.: A jogelméleti kérdezés filozófiai megalapozása. Állam- és Jogtudomány, 2000/3-4. 293-296.
[11] Lásd Raz, J.: The Morality of Freedom. Clarendon, Oxford, 1986., 3-6.
[12] Lásd Oakeshott, M.: On Human Conduct. Clarendon, Oxford, 1975. 122-138.
[13] Lásd Oakeshott: Joguralom i. m. 283-286.
[14] Ebből lehet megérteni, hogy a politikai filozófiai kérdezés miért nem hatalomelméleti jellegű. Viszont ugyancsak ebből érthető meg, hogy a politikai szociológiai kérdezés igenis hatalomelméleti jellegű. Ha ugyanis azt vizsgáljuk, kik és hogyan befolyásolják a nyilvános autoritásokat, hogyan lehet pozíciókat elfoglalni a nyilvános autoritással bíró intézményekben, akkor itt az egyik meghatározó összefüggés az lesz, hogy ezt valamilyen módon a szociális hatalom teszi lehetővé.
[15] A továbbiakban, ha kis kezdőbetűvel szerepel az alkotmány kifejezés, akkor általában beszélek alaptörvényről, ha viszont nagy kezdőbetűvel, akkor a Magyar Köztársaság Alkotmányára gondolok.
[16] Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a jogelmélet tehetne többet is ezen a területen. A magyar jogelmélet túl keveset foglalkozik a jog átfogó igazolási kérdéseivel. Ez pedig aligha indokolt, miközben például az alapjogi bíráskodás intézményesülése óta ezek a kérdések rendre felmerülnek.
[17] Fontos leszögezni, hogy a demokráciát nem leíró, hanem normatív fogalomként használom. Nem azért, mert itt ez tűnik megfelelőnek, hanem mert szerintem egy deskriptív metodológiához való ragaszkodás nem eredményezhet használható demokrácia-fogalmat. Ebben a vonatkozásban szemben állok Bragyova Andrással, aki úgy vizsgálja a demokrácia és az alkotmány viszonyát, hogy közben meg akar maradni a deskriptív fogalomképzés keretei között (bár nem éppen a teljes értékmentességet hirdetve). Lásd Bragyova, A.: Alkotmánybíráskodás és demokrácia: Az alkotmánybíráskodás elmélete hiányzó fejezete. In: Emlékkönyv Dr. Szentpéteri István egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. JATE-ÁJK, Szeged, 1996. 141. Álláspontom mögött a jogelmélet gyakorlati filozófiai jellegére vonatkozó meggyőződések állnak. Lásd Bódig, M.: A jogelméleti kérdezés filozófiai megalapozása. i. m. 286-292.
[18] Vö. Kis, J.: Liberális demokrácia. In: Alkotmányos demokrácia. Indok, Budapest, 2000. 60. Ezen a ponton Kis János demokrácia-elméleti fejtegetéseit veszem alapul. Választhattam volna Bragyova András kifejezetten alkotmány-elméleti megközelítését is, amely első ránézésre talán jobban illett volna ide. Döntésemet az indokolta, hogy a Bragyova által adott elemzés tengelyét képező szembeállítással (demokrácia mint eljárás kontra demokrácia mint igazolás, lásd Bragyova: Alkotmánybíráskodás és demokrácia... i. m. 140-150.), nem értek egyet. Így vitatom azt is, hogy az úgynevezett igazolási demokrácia képezné az eljárási demokrácia értelmességének feltételét (lásd uo. 150.). Bragyovával szemben azokhoz állok közel, akik az eljárás által való igazolás valamilyen elméleti konstrukciója mellett érvelnek (mint például Habermas). A modernitás feltételei között (amikor nem támaszkodhatnak többé egy valamennyiük számára közös rend támpontjaira, amikor együttlétezésük rendjét maguknak kell kialakítaniuk az erkölcsi egyet nem értés feltételei között) a közösségek politikai moralitását (az igazságosság politikai koncepcióját), amely a demokrácia intézményesítésének alapját is képezi, csak eljárások képesek felszínre hozni. Ezért éppen arra van szükség, amit Bragyova elvet: az eljárási követelmények és a szubsztantív igazolási feltételek egybegyúrására egy normatív demokrácia-elmélet keretei között.
[19] A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló, többször módosított, 1949. évi XX. tv. (Alk.) 2. § (2) bek.
[20] 38/1993. (VI. 11.) AB határozat.
[21] Alk. 28/D §.
[22] Lásd A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. tv. 13. §.
[23] Vö. Alk. 71. § (1) bek.
[24] A mögöttes filozófiai megfontolásokról lásd Postema, G. J.: Morality in the First Person Plural. Law and Philosophy 1995. 35-64.
[25] Dworkin vázolja egy olyan demokrácia-elmélet alapjait, amely komolyan veszi ezt a feltételt. Lásd Dworkin: Az alkotmány morális értelmezése és a többségi elv. i. m. 14-20.
[26] Jól látható ebből, hogy megközelítésem, amelyben az alkotmány a morális tagság tartalmáról szól, és ebben meghatározó jelentőséget tulajdonít a demokráciának, ellentétben áll az olyan felfogásokkal, amelyek az alkotmányban a "populista" demokrácia megfékezésének eszközrendszerét látják, "a félelem alkotását". Lásd Sajó, A.: Az önkorlátozó hatalom. KJK-MTA ÁJI, Budapest, 1995. 17-20. Nem vitatom, hogy a demokrácia szembeállítható az alkotmányossággal, de azt állítom, hogy léteznek olyan felfogásai a demokráciának, amelyek éppenséggel feltételezik az alkotmányosságot, sőt, ezek a felfogások a legmeggyőzőbbek és a legelterjedtebbek. Tehát nincs okunk általánosságban abból kiindulni, hogy a demokrácia és az alkotmányosság kapcsolata "éppenséggel az ellenségességgel határos feszültségként jellemezhető" (uo. 85.).
[27] Lásd Dworkin, R.: Law's Empire. Fontana, London, 1986. 225-228.
[28] Vannak persze egyéb esetek, mondjuk a beutazó külföldiek feletti joghatóság, de ez most (amikor a politikai közösség és az alkotmány közötti viszonyt vizsgáljuk) nem fontos számunkra.
[29] Ezt Magyarországon az Alkotmány szövege nem teszi egyértelművé. Az Alkotmánybíróság viszont levezette az alaptörvényből az Akotmány népszavazás útján való módosításának tilalmát, ami értelemszerűen kiterjed az alapjogi fejezetre is. Lásd 2/1993. (I. 22.) AB határozat.
[31] Alk. 28/C. § (5) bek. g) pont.
[32] Lásd például Alk. 58. § (1) bek., 60. § (1)-(2) bek., 61. § (1) bek.
[33] Lásd például Alk. 70/D., 70/E., 70/F. §.
[34] Lásd Oakeshott: Joguralom. i. m. 283.
[35] Vö. Alk. 2. § (1) bek.
[36] 31/1990 (XII. 18.) AB határozat.
[37] Egyébként az Alkotmánybíróság néhol elgondolkozott azon, hogy a jogállam eszméjének köze van a politikai közösség életének erkölcsi minőségéhez. "Magyarország jogállammá minősítése ténymegállapítás és program egyszerre. (...) Nemcsak a jogszabályoknak és az állami szervek működésének kell szigorúan összhangban lenniük az Alkotmánnyal, hanem az Alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat. Ez a jog uralma, ezzel lesz az Alkotmány valóságossá." [11/1992 (III. 5.) AB határozat]
[38] Sólyom L.: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001. 706.
[39] Mindez világossá tesszi, hogy a joguralom fogalmának politikai filozófiai tartalmat tulajdonítok. Ebben Oakeshott mellett mindenek előtt Judith Shklart követem. Lásd Shklar, J.: Politikaelmélet és joguralom. In: Joguralom és jogállam. i. m. Nem tekintem tehát a joguralmat egy meghatározott (mondjuk angol) hagyomány kifejeződésének, és nem tekintem az alkotmányosság egyik vonatkozásának sem (vö. Sajó: Az önkorlátozó hatalom. i. m. 259-260.). Egy olyan politikai filozófiai hagyományra utalok vele, amelynek két meghatározó alakja Arisztotelész és Montesquieu.
[40] Alk. 10. § (1) bek.
[41] Alk. 32/D. §.
[42] Alk. 29. § (1) bek.
[43] Alk. 68. § (1) bek.
[44] Alk. 6. § (3) bek.
Lábjegyzetek:
[1] Bódig Mátyás, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: mbodig@mailbox.hu
Visszaugrás
