"A büntetés szükséges rossz, de nem szükséges, hogy csak rossz legyen."
Noll, P.
Mindig gazdagabb a szomszéd vetése, mindig zöldebb a rétje és mindig kövérebb a szomszédasszony lúdja, tartja a közmondás. Gyakran gondoljuk, hogy a másé mindig szebb, jobb, gördülékenyebb és problémamenetesebb. Ez a sztereotípia felüti a fejét a közéletben, munkahelyi beszélgetésekben, a baráti társaságokban és a családi körökben. Miért képezne a jog világa kivételt? Miért ne gondolhatnánk, hogy más országok bizonyos élethelyzeteket biztosan jobban szabályoznak?
Gondolhatjuk és - álláspontom szerint - sokszor gondoljuk is, hogy a német, a francia vagy az amerikai jogszabályok működőképesebbek. Azonban az objektivitás érdekében ezt a sztereotípiát érdemes egy-egy témakör esetében közelebbről is megvizsgálni, mivel kizárólag így derülhet ki milyen mértékben fedi a valóság az általunk elképzelteket, ha lefedi egyáltalán. Ehhez a "valóságkutatáshoz" igyekszik ez a tanulmány is hozzájárulni.
A vizsgálódásunk tárgyául választott valóságszelet a büntetőjog tárgykörén belül - ahogyan a tanulmány alcímében is szerepel - a helyreállító igazságszolgáltatás megítélése az Amerikai Egyesült Államok szabályozásában. A resztoratív igazságszolgáltatással kapcsolatban számos tévhit kering a köztudatba, mint például, hogy tálcán kínálja a kevesebb hatósági munka lehetőségét és hogy az állam nem is kívánja az elkövetőket szigorúan megbüntetni. A helyreállítás mellett érvelők oldalán pedig megjelenik a tettarányos büntetőjog felszámolásának szükségessége és az egyetlen helyes büntetőpolitika sztereotípiája. Ezen elgondolások sorába illeszthető be azon gondolat is, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás szabályozás Amerikában precízebb, pontosabb így biztosan képes kiváltani a tőle elvárt hatást, mind elkövetői mind áldozati oldalon.
Azonban, ahogyan az összes felsorolt sztereotípia hibás, megdönthető, úgy ez az ideális szabályozási állapot is vitatható. Éppen ezért ezen tanulmányban arra vállalkozom, hogy megvilágítsam a helyreállító gondolkodás bölcsőjének tekintett ország szabályozását.
- 5/6 -
Feladatunk pusztán az amerikai büntetőpolitika közelebbi vizsgálata és kerüljük annak hazai jogintézményekkel történő összehasonlítását. Nem kívánjuk bebizonyítani, hogy melyik szabályozás a hatékonyabb, melyik felel meg jobban a modern büntetőjog kívánalmainak. Célunk az amerikai szabályozás önmagában való megismerése és a fentiekben már említett sztereotípia igazolása vagy annak cáfolata.
A megalapozott kritika megfogalmazása érdekében első lépésként megvizsgáljuk a helyreállító igazságszolgáltatás kialakulásának történetét és sorra vesszük a napjainkban univerzálisan érvényesülő mögöttes értékeinek listáját. Ezt követően szűkítjük fókuszunkat a resztoratív gondolkodás amerikai helyzetére, míg végül elérjük napjaink büntetőjogi szabályozását. Munkánk végeztével abban bízunk, hogy kikristályosodik előttünk a válasz a címben említett kérdésre, azaz megtudjuk, hogy a tengerentúli szomszéd füve zöld-e.
A resztoratív igazságszolgáltatás meghatározáskor minden mozzanat kihívást tartogat. Kihívás a definiálás, módszereinek csoportosítása továbbá még a gondolkodásmód megnevezése is. Ebből kifolyólag szinonimaként használható a közösségi, a transzformációs, a pozitív, a reparatív és a helyreállító igazságszolgáltatás egyaránt.[1] Kérdésként merülhet fel, hogy a felborult tulajdoni helyzetet, a sértettnek okozott sérülést, az áldozatok biztonságérzetét, a megsértett emberi méltóságot vagy a társadalmi harmóniát kívánja-e helyreállítani. Egyes elképzelések szerint a hagyományos büntetések alternatíváit, míg mások szerint alternatív büntetéseket sűrít magába.[2] Szűk értelmezést alkalmazva, a resztoratív szemlélet a sértett és az elkövető konfliktusát feloldó büntetőeljárás, tág értelemben a bűn feldolgozásának közösségi módja, míg teljesen más szemléletet alkalmazva a bűnről és büntetésről vallott alternatív elmélettel szembesülhetünk.
Amennyiben szeretnénk, alkothatnánk fogalmakat[3], csoportokat, és végtelenségig tágíthatnánk és szűkíthetnénk a megközelítéseket. A helyreállítás mibenlétéhez azonban ilyen módon soha nem juthatnánk el. Ennek oka, hogy a megértéshez vezető út ugyanúgy alternatív, ahogyan a megismerni kívánt szemlélet. Éppen ezért a külső definiálási kényszert elengedve, a továbbiakban belülről közelítünk a helyreállításhoz, azaz annak eredetét és jogelméletét vizsgáljuk meg.
A resztoratív szemlélet hagyományosan ősi konfliktusmegoldási módszer, amely vallási vagy spirituális gyökerekkel is rendelkezik. Teológiai fejtegetések a szemléletet egészen Mózes, Isten és ember közötti közvetítői tevékenységére vezetik vissza.[4] Rávilágítanak arra, hogy az ószövetség korabeli Izrael igazságszolgáltatása szinte minden esetben tíz fős csoportokban közösségi megoldásokra törekedett, míg-
- 6/7 -
a környező birodalmak a szemet-szemért elvet alkalmazták. További bibliai példaként hozzák fel Jézus megbocsájtásról és szeretetről szóló tanításait. Szövegértelmezéssel feltárják, hogy a keresztény kultúrában a bűn nem más, mint egy seb, amelyet be kell gyógyítani, azaz helyreállítani a sérülést.[5]
Az amerikai őslakosok spiritualitásában és konfliktuskezelési mechanizmusaiban szinte ugyanezen gondolatok fogalmazódnak meg. Esetükben nincs sem büntetés, sem megtorlás, csupán közösségi kör megbeszélés.[6] Hitük szerint a büntetés lyukat ütne a Körön, amely a közösséget szimbolizálja. A lyuk megszakította volna a Kör folytonosságát, azaz a közösség felbomlásához vezetett volna. Ez számukra elfogadhatatlan volt, így a bűnt szintén sebként fogták fel, amelyet be kell gyógyítani, azaz helyreállítani a közösség dinamikáját.[7]
Nem kizárólag vallási tanokban, hanem világi törvényekben is találhatunk korai példákat a közösségi helyreállítás fontosságára, így Szent István király II. királyi határozatában kiemeli a közvetítő szerepét a közösségben, aki segít meghatározni a jóvátétel mértékét a sértettnek és a sérelem okozójának.[8]
A resztoratív eszközök tehát mély kulturális gyökerekkel rendelkeznek és egészen a nemzetállami centralizációk megvalósulásáig aktív szerephez jutottak.
Az állam hatalmának növekedésével a bűnről alkotott felfogás is átalakult.
Az elkövető tettét többé már nem a közösség, hanem az állam ellen intézett támadásként értékelték. A klasszikus iskola filozófiáját alkalmazva, a bűnt az elkövető szabad elhatározásaként értékelték. Mivel az elkövető választotta a bűnös utat, esetében az egyetlen megoldás a tettarányos büntetés lehetett. A büntetések azonban gyakran kegyetlenek és embertelenek voltak. Az irányzatot kritizálók úgy érezték, pusztán a tettre koncentrálás a visszaesés kérdését nem oldhatja meg. Az elkövető szociológiai, pszichológiai jellemzőit helyezték előtérbe és célul a személy megjavítását tűzték ki. A szigorú büntetések kiiktatását szorgalmazták, személyiség adekvát intézkedéseket indítványoztak. Fókuszukba nem a tett, hanem a tettes került, személyének meggyógyításában látták a bűnözés megfékezésének kulcsát.[9]
A XX. századra azonban világossá volt, hogy a prevenciót hirdető, gyógyító, megelőző szemlélet ugyan olyan kudarcot vallott, mint a pusztán tettre koncentráló retributív nézetek. Az 1970-es években láthatóvá vált, hogy a bűnözés ismét emelkedésnek indult. A megelőzés erejéből kiábrándulva ismételten szigorították a büntetéseket, mondván "a büntetés majd segít. Ha nem segít, majd segítenek a szigorúbb büntetések."[10] Ez az elképzelés azonban tarthatatlan volt, pusztán gyakorlatias okokból is. A büntetésvégrehajtási intézetek költségvetéséből kimutatták, hogy egy elkövető elhelyezése és élelmezése megközelítőleg 25.000 dollár éves kiadást generál. A végrehajtás során az elkeseredett elkövetők még elkeseredettebbé válnak, hiszen kiszakítják
- 7/8 -
őket közösségükből, családjukkal nehezen tudnak kapcsolatot tartani. Az elhelyezés körülményei sokszor embertelenek, a cellák korszerűtlenek és túlzsúfoltak. Az elkövetőknek nincs lehetősége megismerni tetteiknek következményeit, az általuk okozott anyagi kárt és lelki szenvedést nem érzékelik, pusztán letöltik a számukra kiszabott időt. A visszaesésük ilyen körülmények között szinte borítékolható.[11]
Mindezen felismerésekkel párhuzamosan az 1970-as években az áldozatok mindaddig elhanyagolt szerepe is a kutatások középpontjába került. Kezdetben a vizsgálódások azon csalódottságból táplálkoztak, hogy a bűnözés végérvényesen nem számolható fel. Ebben az esetben a jognak kötelessége a bűncselekmények által okozott károkat megtéríteni.[12] Optimistább elképzelések kitartottak az elkövetés végső felszámolása mellett és úgy gondolták a sértettek bevonása lesz az az új módszer, amely ezt a kívánt eredményt eléri. A viktimológia tudománya vitathatatlanul számos érdemmel gazdagította a büntetőjogot, mint például a sértett eljárási szereplővé tétele, az áldozatok kártérítés igénylési lehetősége, illetve ezen érintett személyek tájékoztatáshoz való joga.[13]
A különböző felismerések összekapcsolódásából a rég elfeledett resztoratív szemlélet kezdett kibontakozni. A legfőbb szempont vitathatatlanul a konfliktus feloldása.[14] Konzekvencionalista elméletként, célja a jövőbeni bűnözés csökkentése, továbbá új elemként jelenik meg a sértettnek nyújtandó jóvátétel elérése. A konfliktust az ősi kulturális gyökerekhez hasonlóan a közösség vitájaként értékeli, annak megoldását oda kívánja visszavezetni.[15] Az igazságszolgáltatást éppen ezért holisztikus módon olyan ideális állapotként szemléli, amely egyformán figyel az elkövetőre az áldozatra és a közösségre.[16] Ebben a vetületben az állam feladata polgárainak bátorítása a konfliktusok kezelésére. A folyamat jellemzői, hogy az elkövető az áldozat és minden érintett bevonásával történik a végkifejlet konszenzusos meghatározása.[17] Ilyen módon a közösség visszakapja a konfliktus megoldásának lehetőségét. Mivel a folyamat aktív részese nem csupán külső szemlélője, így nagyobb eséllyel fogadja vissza az elkövetőt.[18] Az áldozatban gyakran jelentkező természetes bosszúvágy szintén feldolgozható, hiszen lehetősége nyílik az elkövető motivációinak mélyebb megismerése, érdekeit végig szem előtt tartják, továbbá ideális esetben megtapasztalhatja az elkövető mély megbánását. Az elkövető szempontjából az eljárás jövőorientáltsága szintén kedvezően hat, valamint a következmények tekintetében az egyéniesítés hatékonyabban megvalósulhat.[19] Az erős közösségi részvétel és a jóvátétel mind a generális, mind a speciális prevenció megvalósulását elősegítik.[20]
Az elmélet körvonalazódását követően az Amerikai Egyesült Államokban a Ford Alapítvány jóvoltából létrejött a Mediáció és Konfliktusmegoldó Manhattani Intézet, amely első ízben kezdte meg a mediációs technikákra vonatkozó képzéseket.[21] Ezzel párhuzamosan a Minnesota Jóvátételi Központ a viktimológiai kutatások hatására bentlakásos programot hozott létre a sza-
- 8/9 -
badságvesztés büntetésre ítélt, felnőtt férfi, vagyonelleni bűncselekményt elkövetőknek. A kezdeményezés sikerét látva azt további programok követték Columbusban, Kanadában, Bronxban Brooklyn-ban és Ohioban.[22] Új-Zélandon ugyan később - 1989-ben - de ezen programokhoz hasonló konstrukciót hoztak létre a fiatalkorú elkövetők számára. A legelterjedtebbé a hagyományos mediáció és a családi kör konferenciák váltak.[23] Az amerikai szemlélet 1975-re Európa partjait is elérte és létrejött a Norvég Közösségi Mediációs Központ. A norvég irányzat atyjaként ismert Nils Christie álláspontja szerint az állam ellopta a közösség konfliktusát, amit az ilyen módon visszaszerezhet. Műveiben a teljes büntetőjogi abolicionizmus mellett érvelt, mivel minden konfliktus megoldhatónak tartott a közösségben.[24] Ezen radikálisnak mondható elképzelés még ma is kritikaként fogalmazódik meg a helyreállító igazságszolgáltatással kapcsolatban.
1979-ben Angliában bevezetik a jóvátételt a fiatalkorúak büntetőjogába. Igazi előrelépésnek számított, amikor 1984-ben Németországban a Belügyminiszter előírta a rendőrség számára a békéltetés elősegítését kötelezettségként, mígnem az 1990 elejétől már felnőttkorúak esetében is alkalmazták azt. Az újnak tűnő, mégis mély kulturális gyökerekkel rendelkező paradigma így végérvényesen megvetette a lábát és ma is jelen van mind az európai, mind az amerikai igazságszolgáltatási rendszerben.
Az eddig rögzítettek alapján gondolhatjuk, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás a leghatékonyabb és a legkifizetődőbb büntetőjogi megoldás. Azonban ahogyan az életben, úgy a jog világában sem minden fekete és fehér. A helyreállítással kapcsolatban is megfogalmazhatóak aggályok és kételyek, amelyeket elhallgatva ugyan, a tökéletességet színlelhetjük, de teljes elméleti hátteret nem kaphatunk.
Ahogyan a fejezet első részében is említettük a helyreállítás nehezen definiálható. Tekinthető olyan elméletnek, amely a szabadságvesztés büntetés alternatíváit igyekszik kidolgozni, mint például a közérdekű munka vagy a pénzbüntetés. Természetesen tagadhatatlan sajátosságait a helyreállításnak, mint például a kommunikáció elősegítését a felek között, a megegyezésre törekvést és az állami nyomás hiányát ez a megközelítés sem tagadja.[25] Más nézetek szerint a meghatározáshoz holisztikus szemüveget kell viselnünk, azaz az igazságszolgáltatást ideális állapotként kell felfognunk, amely egyformán figyel az elkövetőre az áldozatra és a közösségre. Ez a megközelítés túlmutat a klasszikus igazságszolgáltatáson és jelentős szerepet szán a családnak, a munkahelynek és a szélesebb közegnek egyaránt.[26] A legradikálisabb nézetek szerint pedig a bűnről és bűncselekményről vallott teljes nézetrendszerünkkel szakítanunk kell, hiszen ezen téziseink eleve hibásak. Ezen hibás igazságszolgáltatási rendszert
- 9/10 -
fel kell számolnunk, az államnak minimális szabályozási lehetőséget kell biztosítanunk és a konfliktust vissza kell adnunk a közösségnek. Álláspontom szerint a kritika mindezekből szinte magától értetődően következik. A helyreállítás nem pontosan definiálható, így elvei nehezen választhatók el a többi megközelítéstől, a bizonytalanságok pedig visszaélésre adhatnak okot.[27]
Jelentős kritika továbbá a büntetőjogi arányosság követelményének megsértése. A tettarányosság ítélkezési gyakorlata azon célt szolgálja, hogy az elkövető azon büntetést vagy intézkedést kapja, amelyet cselekedetei alapján megérdemel. A kritikusok szerint, ha a következményekről való döntést a felek akaratára bízzuk, ezen ideális állapot lefelé és felfelé egyaránt elmozdulhat. Lehetséges, hogy a felek enyhébb jóvátételben állapodnak meg, mint amelyet a bíróság kiszabott volna. Mindez a speciálprevenciót nem, azonban a generálprevenciót annál inkább érintheti. A társadalom azt érzékelheti, hogy a bűn büntetlenül maradhat, így igazi visszatartó erőt nem várhatunk. Fordított esetben pedig lehetséges, hogy az áldozat saját hasznát keresve vagy bosszúvágytól vezérelve, súlyosabb következményeket kívánna, mint amelyet az elkövető tette igazolna.[28] Természetesen beépíthető a rendszerbe a bírói beavatkozás lehetősége, azonban ezzel a felek közötti egyezség súlya veszne el, azaz a resztorativitás mibenléte.[29]
A szigorúan elméleti problémákon kívül, gyakorlati kételyek is felmerülnek, mint például az elkövető bűnbánatának őszintesége vagy a felek beleegyezésének valódisága. Mindezeken felül kétség sem férhet ahhoz, hogy vannak olyan bűncselekmények, amelyekre a helyreállítás nem alkalmazható, pusztán azért, mert a társadalomi erkölcs azon elkövetői körre szigorúbb büntetést vár el.[30]
A felsorakoztatott kételyek azonban nem teljes elvetésre, pusztán figyelmességre intenek. A resztorativitás nem alkalmas arra, hogy felváltsa a tettarányos igazságszolgáltatást. Azonban nem is kívánja lerombolni, gondosan felépített garanciarendszerét. Feladata annak kiegészítése. A helyreállítás azon esetekben, amelyekben szükséges a hagyományos út működő leágazását képezheti. Szempontokat adhat a bűnösség megállapításakor és a büntetések kiszabásakor.[31] Lehetőséget biztosíthat arra, hogy minden elkövetői kört megfelelően kezeljen a jogalkalmazó, így modern és minden igényt kielégítő igazságszolgáltatást hozzon létre.[32]
A resztoratív igazságszolgáltatás célját és mögöttes elméletét megismerve, már biztos alapokról indulunk az amerikai helyzet közelebbi szemléléséhez. Világossá vált számunkra, hogy mindezen jobbító szándékot hordozó gondolatok valóban a tengerentúlról származnak. A történeti részben felsorolt programok és számos további kezdeményezés ma is sikeresen működik és a helyreállítás látszólag töretlen népszerűségnek
- 10/11 -
örvend. Az elvek, az aggályok megléte mellett is tisztázottnak tűnnek. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy a resztorativitás működik. Azonban álláspontom szerint a bevezetőben megfogalmazott kíváncsiságunk nem apadhat és fel kell tennünk a kérdést. Valóban ideális az amerikai helyreállító igazságszolgáltatás?
Napjaink helyzete kizárólag akkor érthető meg, ha a resztoratív igazságszolgáltatás amerikai történetét közelebbről is megvizsgáljuk. Természetesen mindezt igyekszünk az ismétlés elkerülésével megtenni.
Az 1920-as '30-as években egyre nagyobb arányban növekedett az USA területén szerencsét próbálók száma. A bevándorlás hatására a lakosságszám így természetszerűleg a bűnözés mértéke is növekedésnek indult. Ezen problémán belül is, leginkább a fiatalkorú elkövetők számának ugrásszerű növekedésérekezdték el keresni a megoldási lehetőségeket.
A chicagói iskola a problémát a bűnözés és a szegénység összefüggésében látta. Elméletük szerint a bevándorló fiatalok bűnelkövetéssel lázadnak a nem befogadó közeggel szemben. Kizárólag bandákba rendeződve képesek érvényesülni a világban, környezetükben ez túlélésük egyetlen záloga. A probléma forrása tehát a fiatalok környezete. Ez az elgondolás keveredett a freudi pszichológia népszerűségével. Végeredményül egy olyan elkövetői képet kaptak, akit, ha sikeresen "megjavítanak" felszámolhatják a bűnözést.[33]
A treatment- ideológia tehát célul tűzte ki, hogy határozatlan tartalmú szabadságvesztés büntetéseket kell kiszabni, hogy az elkövetőnek lehetősége nyíljon megváltozni, továbbá hangsúlyozták a reszocializáció fontosságát. Mindezen idő alatt a gyógyítások során a szakértőknek lehetősége nyílik közelebbi vizsgálatokat végezni, így egy idő után a lehetséges elkövetőket még az előtt fel fogják ismerni, hogy bármilyen jogrendbe ütköző tettet elkövetnének. A bűnözés örök felszámolásának reményében a Katzenbach Bizottság ezen kívánalmakat iránymutatás formájába sűrítette. A javaslat elismerésre méltó elveit - tettarányos büntetések, börtön túlhasználat csökkentése, büntetések humanizálása, rehabilitáció hangsúlyozása, a büntetés végrehajtásban dolgozók hatalmának korlátozása - leszámítva a kívánt eredményt nem váltotta ki. A treatment megvalósítására hivatott mintabörtönökben az elhelyezésre szánt férőhelyek száma nem volt kielégítő, a szakemberek száma a minimálisan szükséges mértéket sem érte el, a határozatlan tartamú szabadságvesztések okán a börtönlázadások mindennapossá váltak, a reszocializáció szinte alig valósult meg és végezetül a visszaesés garantálható volt. Az 1970-es évekre a gyógyító megközelítésekből való teljes kiábrándulás következett be. Ekkor indult el az első fejezetben ismertetett helyreállító igazságszolgáltatás története.[34]
- 11/12 -
A bűnözés felszámolása elérhetetlen céllá vált, így a rehabilitáció kiiktatásra került a rendszerből. A lakosság szigorúbb büntetéseket várt, a bírók korlátlan mérlegelési jogköre pedig a büntetések neméről és mértékéről, gyakran eredményezte azon problémát, hogy az azonos vagy hasonló körülmények között elkövetett bűncselekmények esetében merőben eltérő ítéletek születtek.[35] A kiugróan önkényes ítéletek - egy extrém esetben a bíró a teremben ülők számával megegyező években mérhető szabadságvesztés büntetést szabott ki az elkövetőre, különösebb indokolás nélkül - a bíróság diszkrecionális jogkörének korlátozását és ennek érdekében lefektetett és áttekinthető írott törvények megalkotásának szükségességét indokolták.[36]
A társadalmi igazságosság fenntartása érdekében a Sentencing Commision büntetési irányelveket fogalmazott meg és terjesztett a Kongresszus elé. Ezen irányelvek- guidelines-szok- kisebb részben bírósági döntések, nagyobb részben tagállami vagy szövetségi jogalkotási termékek.[37] Az ítélkezési iránymutatások azonban az USA tagállamaiban eltérő fogadtatásban részesültek. Pennsylvania államban 1999-óta a legmagasabb az elfogadottságuk, míg Észak-Karolinában a bírák tágan értelmezik a rendelkezéseket, továbbá Texas, Nevada és New York államok egyáltalán nem fogadták el azokat.[38] A legnagyobb problémaként tartják számon az enyhítő és súlyosító körülmények elégtelen értékelését, valamint az egyéniesítés lehetőségének hiányát.[39] Ezen probléma a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények megítélésénél szintén élesen kiütközött, ugyanis tarthatatlan volt az iránymutatásokban rögzített gyakorlat, miszerint kizárólag a megtalált anyag mennyisége alapján szabható ki szabadságvesztés büntetés. Az elkövető szándéka és aktuális tudata nem hagyható figyelmen kívül, hiszen az aránytalanul súlyos mechanikus jogalkalmazáshoz vezetne.[40] Sajnálatos módon az iránymutatások szabadságvesztés büntetés központúak, így az alternatív szankciók teljes mértékben kiszorultak azokból.[41]
További problémaként merülnek fel a "rovás törvények". A szabályozás alapján három erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a bíróságnak kötelezően ki kell zárni. A probléma forrása a szabályozás kiterjesztő értelmezése. Washington államban minden rablás esetén, más államokban akár minden harmadik vagyon elleni bűncselekménynél érvényesítik ezt a szabályt. A szövetségi szabályok továbbá minden harmadik kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény elkövetése után is kizárják a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. A lényeg egyértelműen az elkövetők társadalomból történő kiiktatása. Mississipi államban minden súlyosabb bűncselekménynél a letöltendő idő 85%-át ki kell tölteni az elkövetőnek feltételes szabadságra bocsátását megelőzően. Más tagállamok akár minden bűncselekmény esetén ugyanezen követelmény teljesülését követelik meg. Ez az erősen büntetés alapú gondolko-
- 12/13 -
dás a szabadságvesztés büntetések számának drasztikus emelkedésén egyértelműen látszik. Az általános válasz szinte minden elkövetővel szemben, minden bűncselekményre a börtönbüntetés kiszabása. Ennek eredményeképpen 2006-ban Kalifornia állam börtönnépessége megegyezett Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Japán, Szingapúr és Hollandia területén szabadságvesztés büntetést töltő elkövetők összességével.[42]
Az alternatív szankciók bár léteznek, sajnálatos módon nem kapják meg a nekik kijáró figyelmet. A legnagyobb szerepe a pártfogó felügyeletnek van, hiszen a visszaesés mérséklése kizárólag a sikeres reintegrációval valósítható meg. A viktimológia hatására az áldozatokat is kliensnek kell tekinteni, informálni szükséges őket és amennyiben lehetséges itt a mediáció is megvalósulhat. A lehetőségekhez mérten azonban ezen alternatíva elenyészőnek tekinthető.
Az Amerikai Egyesült Államok büntetési politikája még napjainkban is erősen szabadságvesztés központú. Jelenleg körülbelül 2,2 millió személy tölti büntetését, azaz minden 110-dik lakosra egy elítélt jut. Statisztikailag ez a szám a globális átlag négyszeresét teszi ki. A bíróság olyan súlyú cselekményekért is végrehajtandó szabadságvesztést szab ki, amelyért tettarányosan példának okáért hazánkban közérdekű munkára vagy pénzbüntetésre ítélnék az egyént. A hosszú tartamú büntetések ellenére 2005-ben három évet követően a visszaesés 70, míg öt évet követően 75 százalékos valószínűséggel következett be.[43] Az extrém szigor a bűncselekmények felderítésében szinte alig mutatkozik meg, ugyanezen év mérései alapján sem az emberölések - 0,49 - sem a nemi erőszakok - 0,173 - elkövetőinek sikeres azonosítása nem érte el az egy százalékot.[44]
A bűnözésről folytatott diskurzus politikai és társadalmi szinten is az Amerikai Egyesült Államok egyik központi kérdése. Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a büntetőpolitikára retributiv szemlélet jellemző és ezen világban a resztoratív eszközök marginalizálva érvényesülhetnek. Napjainkban a helyreállító igazságszolgáltatás a meredeken emelkedő szabadságvesztés büntetési görbe kritikájaként jut szerephez.[45] A resztoratív gondolkodás a diverzió egy megnyilvánulási formája, amelynek érvényesülése leginkább a rendőrség vagy az ügyészség indítványától függ. A kezdeményezésen túl az eljárásba bevont gyakori szereplő a rendőrség vagy a bíróság, továbbá a jóvátételek végrehajtását is ellenőrzik.[46] Napjaink kihívása tehát az erős állami kontroll csökkentése, hogy a felek valóban befolyással lehessenek az ügy alakulására. Jelenleg a helyreállítás és az állami szervek közötti élesebb határvonal rajzolásának folyamata zajlik, szem előtt tartva azon követelményt, hogy a resztoratív eszközök a büntetőeljáráson belül, a klasszikus út alternatíváinak szerepét töltik be.
Annak ellenére, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás a gyakorlatban első ízben a fiatalkorú bűnözés kezelésének eszköze volt, napjainkban nyugtalanítóan nem használt, sőt a fiatalkorúak szabadságvesztési görbéje szintén meredeken emelkedik. A szak-
- 13/14 -
irodalomban rögzített, hogy az alternatív eszközök segítenek a fiataloknak szembesülni a felelősséggel anélkül, hogy traumatizálná őket a rendszer és szükségtelenül kiszakítaná őket családi és baráti közegükből. A tudományos élet képviselői javasolják, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás képezze a büntetőjogi piramis legalsó fokát. Magasabb szintről kizárólag akkor érkezzen válaszreakció, ha ezt az első lépést kipróbálták és az működésképtelennek bizonyult. Így érvényesülhet a resztorativitás miközben egyúttal megőrzik a büntetőjogon belüli ultima ratio-t. Ezen - álláspontom szerint - működőképes elképzelést azonban sajnálatos módon figyelmen kívül hagyják.[47]
Természetesen az amerikai gyakorlatban is megvannak azon bűncselekmények - közlekedési, kisebb vagyon elleni - amelyek során alkalmazzák példának okáért a mediációt. Ezen tipikusnak mondható bűncselekményi körökön azonban nem terjeszkednek túl, akkor sem, ha egyes szerzők ezt indokoltnak tartanák. A kiterjesztést olyan bűncselekményekre képzelik el, amelyek triviálisnak látszanak vagy törvény általi üldözöttségük ellenére sem tűnnek a társadalom szemében bűncselekménynek, esetleg megítélésük erősen vitatott. Ilyen cselekményi kör például az obszcén szavakkal történő telefonos zaklatás vagy az áldozatok által nem kért érintések. Ezen esetekben hasznosnak tartanák a közösségi kör megbeszélést, hogy a szűkebb társadalmi közeg segítsen felismerni mind az áldozatnak mind az elkövetőnek a helyzetet. Álláspontjuk szerint a közös beszélgetéseknek edukációs hatása is lenne, így minimális szintre redukálóládnak ezen kellemetlen és sokszor félelemkeltő zaklatások. A hatóság képviselői azonban ettől mereven elzárkóznak és általában még a cselekmények bejelentéseivel is kevéssé törődnek.[48]
Jelenleg tehát a resztoratív igazságszolgáltatás alulról szerveződő rendszerként érvényesül. Nonprofit és civil szervezetek, továbbá elkötelezett rendőrök népszerűsítik vívmányait. A történeti részben említett programok ma is népszerűek és működnek a tagállamokban, azonban rendszerszintű szabályozás sem szövetségi sem tagállami szinten nem valósult meg.
A tanulmány során mindvégig azon kérdésre kerestük a választ, hogy az Amerikai Egyesült Államok büntetőpolitikájában képes-e hatékonyan érvényesülni a helyreállító igazságszolgáltatás. Álláspontom szerint a válasz megtalálása valódi és hasznosítható következtetések levonására alkalmas és nem pusztán egy érdekes kérdés kifejtése. Minden hazai joganyagon túli vizsgálódás újabb ajtót nyit a fejlődés felé. Lehetséges, hogy addig nem ismert hasznos jogintézményekre vagy nálunk is felfedezhető problémák megoldásaira bukkanunk. Amennyiben úgy érezzük a hazainál kevésbé működő joganyaggal szembesültünk, dolgozhatunk azon, hogy ez a kedvező helyzet fennmaradjon. Tanulhatunk más országok hibáiból és elkerülhetjük azokat. A tudományos élet világában
- 14/15 -
pedig minden ilyen jellegű válaszkeresés egy későbbi összehasonlító írás alapját képezheti, amely újabb addig még talán meg nem válaszolt kérdésekre világíthat rá. Így az általunk talált válasz egyáltalán nem tekinthető pusztán elméleti jelentőségűnek.
A tanulmány végére egyértelművé vált számunkra, hogy talán a szomszéd füve távolról zöldnek tűnhet, azonban közelről már egyáltalán nem az. Jelenleg a helyreállító igazságszolgáltatás az USA területén nem képes elfoglalni a neki kijáró helyet. A resztorativitás mögötti elmélet - ahogyan az első fejezetben is láthattuk - kidolgozott. Az 1960-as '70-es évektől napjainkig az amerikai kriminológusok ránk hagyományozták ezeket a gondolatokat, amelyek az elkövető és az áldozat közötti konfliktus feloldását így a bűnözés mértékének csökkenését tűzték zászlójukra. A mély - szintén amerikai indián - spirituális és vallási gyökerekkel, továbbá komoly tudományos érvekkel megalapozott elmélet helyett azonban, inkább az erősen megtorló büntetési politika jellemző. A teljes amerikai gondolkodásmódot kiválóan leírja Donziger - a Nemzetközi Büntető Bíróság elnöke - két mondata: "ha a bűnözés emelkedik, akkor több börtönt kell építenünk, és ha a bűnözés csökken, akkor ez annak tudható be, hogy több börtönt építettünk. Ezért még több börtönt építünk, hogy ennek hatására a bűnözés tovább csökkenjen."[49] A bűnözési ráta azonban nem mozdul lefelé, kizárólag a szabadságvesztés büntetések kiszabásának aránya változik, azonban az is kedvezőtlenül meredeken felfelé tart. Azonban - álláspontom szerint - ez a büntetőpolitika tarthatatlan. A kedvező változáshoz szükséges lenne az állami válaszreakciók tárházat bővíteni. Szükségesnek látnám a guideline-ok bírók által is kért módosításainak elvégzését. Olyan szabályok megalkotását, amelyek teret engednek az arányosságnak és az egyéniesítésnek. A jelenleg alulról érvényesülő resztorativitást felülről is segíteni kellene, tagállami vagy szövetségi szintű szabályozás kidolgozásával. A bűnözés mérséklésének érdekében be kellene látni, mottóként választott idézetünk tanulságát: "a büntetés szükséges rossz, de nem szükséges, hogy rossz legyen." Álláspontom szerint kizárólag így, a tettarányosság követelményét tiszteletben tartva, de számos alternatíva biztosításával alakítható ki a helyes és visszatartó erejű büntetőpolitika. Ha ez megvalósul, akkor a szomszéd füve nem kizárólag a képzeletünkben, hanem a való életben is zöld lesz. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Magyar Jogászegylet Ösztöndíjának támogatásával készült.
[1] Álláspontom szerint ezen büntetőjogi irányzat mibenlétét leginkább a helyreállító és a nemzetközi szakirodalomban használatos resztoratív igazságszolgáltatás írja le leginkább, így a továbbiakban ezen kifejezéseket használom.
[2] Bárd Petra: Helyreállító igazságszolgáltatás. In: (Borbíró Andrea- Gönczöl Katalin- Kerezsi Klára-Lévay Miklós szerk.) Kriminológia. Wolters Kluwer Hungary, Budapest 2019. 934-936 o.
[3] Jelen tanulmányban nem túlságosan leszűkítve a fogalmat a resztoratív igazságszolgáltatás alatt a bűn feloldozásának közösségi módját értjük. Eljárásjogi szempontokat figyelembe véve, speciális büntetőeljárásnak tekintjük, amely nem csorbítja az állam büntetőmonopóliumát, azonban a közösség, az elkövető és a sértett érdekeit helyezi előtérbe. Ilyen értelembe nem kizárólag a klasszikusan resztoratív eszközöket - például közvetítés- soroljuk ide, hanem minden jogintézményt, amely ezen követelményeknek megfeleltethető.
[4] Kertész Tibor- Nagypál Szabolcs: Közvetítés és vitarendezés a jogi és a vallási kultúrákban. Elte Eötvös Kiadó Kft., Budapest 2015. 100-155 o.
[5] Erős Máté: A kárhelyreállító igazságszolgáltatás spirituális gyökerei. In.: (Herczog Mária szerk.): Megbékélés és jóvátétel. Család Gyermek Ifjúság Könyvek, Budapest 2003, 133-150 o.
- 15/16 -
[6] John Braithwayt: Restorative Justice. In.:( Tonry & Michael H. szerk.): The Handbook of Crime and Punishment. Academia 1990, 323-324 o.
[7] Erős Máté i.m. 133-150.o.
[8] Kertész Tibor- Nagypál Szabolcs i.m. 100-155.o.
[9] Győrfi Éva: Igazságszolgáltatás másképp- összeállítás a helyreállító igazságszolgáltatás koncepciójának hátteréről. In.:( Herczog Mária szerk.) Megbékélés és jóvátétel. Család Gyermek Ifjúság Könyvek, Budapest 2003, 37-53 o.
[10] Ligeti Katalin: A humánus büntetés. Élet és Irodalom 2005, november https://www.es.hu/cikk/2005-11-06/ligeti-katalin/a-humanus-buntetes.html (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 26.)
[11] Barabás Andrea Tünde: Tudományos Tézisfüzet Habilitáció elnyeréséhez. Budapest, 2015. https://jak.ppke.hu/uploads/articles/2198023/file/Barabas_A_tezis.pdf (Megtekintés dátuma 2021. 10. 26.)
[12] Marilyn Armour: Restorative justice: some facts and history. Tikkun 2012, 1. szám https://go.gale.com/ps/i.do?p=LitRC&u=debre&id=GALE/A308745160&v=2.1&it=r&sid=summon (Megtekintés dátuma: 2021. 11. 24.)
[13] Bárd Károly: "Alkalmazott" viktimológia Észak-Amerikában. Magyar Jog 1984, 1. szám 20-29. o.
[14] Katleen Daily: Restorative Justice the real story. Punishment&Society 2002, 1. szám 59. o.
[15] Győri Csaba: Néhány gondolat a retributív és a helyreállító igazságszolgáltatás összeegyeztethetőségéről. In.: (Borbíró Andrea- Inzelt Éva- Kerezsi Klára- Lévay Miklós- Podoletz Léna szerk.): A büntető hatalom korlátainak megtartása: A büntetés mint végső eszköz Tanulmányok Gönczöl Katalin tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2014, 185-196 o.
[16] Szabó András: Megelőzés és arányos büntetés. Magyar Jog 1990, 11 szám 897-911 o.
[17] Győrfi Éva i.m. 37.53.o.
[18] Walgrave L: Community service as a cornerstone of a systemic restorative response to juvenile justice.In: (G. Bazelmore and L. Walgrave szerk.): Restorative Juvenile Justice: Repairing the Harm of Youth Crime. Monsey NY: Criminal Justice Press 1999, 129-154. o.
[19] Szabó András: Resztoratív igazságszolgáltatás- érvek és ellenérvek 50 év távlatából, KRE-DIT 2020, 1. szám, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/szabo-andras-resztorativ-igazsagszolgaltatas-er-vek-es-ellenervek-50-ev-tavlatabol/ (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 26.)
[20] Görgényi Ilona: A resztoratív büntetőjog új irányai. In.: (Polt Péter- Belovics Ervin- Gellér BalázsAmbrus István szerk.): Ünnepi Kötet Györgyi Kálmán 75. Születésnapja Alkalmából, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2016, 101-114.o.
[21] Steve Mulligan: From Retribution to Repair: Juvenile Justice and the History of Restorative. University of La Verne Law Review, 2009-2010, 1. szám 139. o. https://heinonline.org/HOL/Page?handle=hein.journals/jjuvl31&div=8&g_sent=1&casa_token=&collection=journals (Megtekintés dátuma: 2021. 11. 24.)
[22] Paul McCold: A helyreállító igazságszolgáltatás elmélete és gyakorlata. In.: (Herczog Mária szerk.): Megbékélés és jóvátétel. Család Gyermek Ifjúság Könyvek, Budapest 2003, 55-117. o.
[23] Hon T.- Bennet Buckemper Jr.: Restorative Justice in Missurie's Juvenile System, MO.B 2007, 128.o.
[24] Falck S: The Norwegian community mediation centers at a crossroads. In.: (H. Messmer and H.U. Otto szerk.): Restorative Justice on Trial. Pitfalls and Potetials of Victim-Offender Mediation. International Research Perspective. Luwer Academic Publishers, Netherlands 1992, 131-148.o.
[25] U.N. Principles on the use of restorative justice programmes in crimial matters.U:N: Ecos& Council Res. 2002 12. szám, 54-59.o.
[26] Sanford H. Kadish & Stephen J. Schulhofer, Criminal Law and it's prosses. Aspen Law and Business 2001, 7. szám, 102-110.o.
[27] Schweighardt Zsanett: Kritikai kérdések a helyreállító igazságszolgáltatás elméletével összefüggésben. Magyar Jog 2009, 6.szám, 361-373. o.
[28] Szabó András i.m. 897-911.o.
[29] Herke Csongor: Mediáció, helyreállító igazságszolgáltatás és büntetőpolitika, Belügyi Szemle, 2003/11-12, 51-61. o.
[30] Szabó András i.m. 897-911.o.
[31] Gönczöl Katalin: A helyreállító igazságszolgáltatás filozófiája. Büntetőjogi Kodifikáció 2007, 2. szám 3-7. o.
[32] Tóth Mihály: Hol az igazság mostanában? In.: (Hack Péter szerk.): Kodifikációs kölcsönhatások: Tanulmányok Király Tibor tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2016, 17-29 o.
[33] Gönczöl Katalin: Bűnös szegények. Közgazdasági és Jogi Könyvek, Budapest 1991, 68-101 o.
[34] Kerezsi Klára: Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája. CompLex Kiadó, Budapest 2006, 69-106. o.
[35] Hon. John S. Martin Jr.: FOREWORD: The Role of the Departure Power in Reducing Injustice nd Unwarranted Disparity Under the Sentencing Guidelines. Brooklyn Law Review 2000, 2. szám 260-261. o.
- 16/17 -
[36] Amanda Farnsworth: United States v. Booker: How Should Congress Play the Ball? Denver Law Review 2020 December, 581-583 o.
[37] Ian Edwards: Sentencing Councils and Victims. Modern Law Review 2021, May, 324-325.o.
[38] Richard Frase: State Sentencing Guidelines: Diversity, Consensus, and Unresolved Policy Issues. Scholarship Repository 2005, 1194-1196. o.
[39] Hon. John S. Martin Jr. i.m. 269. o.
[40] Steven B. Wasserman: SENTENCING GUIDELINES: Toward Sentencing Reform for Drug Couriers. Brooklyn Raw Review 1995, 1.-2. szám, 653-654.o.
[41] i.m. Richard Frase: 1198-1199 o.
[42] Kerezsi Klára i.m. 69-106.o.
[43] Hennessy J. J, Rao V.P., Vilhauver J. S.: Crime and punishment: Infrequently Imposed Santions My Reinforce Criminal Behaviour. https://heinonline.org/HOL/LandingPage?handle=hein.journals/wjor29&div=7&id=&page= (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 30.)
[44] Alexis B. Apel, James W. Diller: Prison as Punishment: A Behaviour- Analytic Evaluation of Incarceration. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6701209/ (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 30.)
[45] Mimi E. Kim: Transformative justice and restorative justice: gender-based violence and alternative visions of justice in there United States. https://jour-nals.sagepub.com/doi/10.1177/0269758020970414 (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 30.)
[46] Mimi E. Kim: From carceral feminism to transformative justice: Women-of-color feminism and alternatives to incarceration. Journal of Ethnic & Cultural Diversity in Social Work 2018, May https://transformharm.org/wp-content/uploads/2018/12/Kim-2018-FromCarceralFeminismtoTransformative-Justice.pdf (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 30.)
[47] Barbara Hudson: Restorative Justice and Gendered Violence: Diversion or Effective Justice? The British Journal of Criminology 2002 3. szám, 616-634.o. https://academic.oup.com/bjc/article-abstract/42/3/616/343057 (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 30.)
[48] Mary P. Koss, Karen J. Bachnar, C Quince Hopkins: Restorative Justice for Sexual Violence. Ann NY Acad Sci 2003, Jun, 384-396.o. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/12839913/ (Megtekintés dátuma: 2021. 10. 30.)
[49] Schlosser E: The Prison-Industrial Complex. Atlantic Monthly 1998 12.szám 59. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktoranda, Debreceni Egyetem Marton Géza Állam és Jogtudományi Doktori Iskola.
Visszaugrás
