A súlyosítási tilalmat - leegyszerűsítve - gyakran a kockázatmentes jogorvoslathoz való jogként azonosítjuk. További szimplifikáció, amikor abban kizárólag a jogerő előtti, bírósági eljárásban meglévő jogintézményt látunk amiatt, hogy az eljárási törvényünk 595. §-a ezzel az alcímmel szabályozza a másodfokú bíróság elé korlátokat felállító szabályokat, amire egyébként a harmadfokú eljárásban is figyelemmel kell lenni.[1] A jogintézmény azonban bármely jogorvoslat kapcsán felmerülhet, és a tisztességes eljáráshoz való alapelvi szintű jogosultságon keresztül alapjogi kérdéseket is felvet.
Herke már 2010-ben rámutatott, hogy az (akkor) hatályos büntetőeljárási jog a nyomozás során nem szabályozza és nem is érvényesül a súlyosítási tilalom, holott az esetenként indokolt lenne.[2] A nyomozás során az ügyészség számos olyan döntést hozhat, amely ellen a gyanúsított panasszal élhet, és a saját érdekében előterjesztett jogorvoslat benyújtása kapcsán mérlegelnie kell, hogy nem kerül-e majd hátrányosabb helyzetbe, mintha tudomásul venné az ügyészi határozatot. Természetesen teljesen más az eljárás természete a nyomozás során, hiszen az ügyészség itt hatóságként jár el, és a fegyverek egyenlőségének kérdése is eltérően értelmezhető, mint bírósági szakaszban. Az eljárás megrovás alkalmazása melletti ügyészségi megszüntetése ellen lehet, hogy kizárólag a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy él panasszal, majd semmi akadálya nem lesz az ennek nyomán ismét elrendelt eljárásban vele szembeni vádemelésnek, ahol a bíróságot nem fogja kötni a korábbi ügyészség által alkalmazott intézkedés, hanem akár szabadságvesztés-büntetést is kiszabhat. A súlyosítási tilalom kérdését a bírósági eljárásban már részletesebben szabályozza a törvény, így a megismételt eljárás, a perújítás, a felülvizsgálat vagy éppen a büntetővégzés szabályai körében is.[3]
Különös aktualitást ad a jogintézmény kérdéseinek, hogy épp a szabályozás hiátusai miatt a Kúria eljáró tanácsa is Alkotmánybírósághoz fordult a Be. súlyosítási tilalommal kapcsolatos alcímét viselő alfejezet 595. § (4) bekezdés b) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése, valamit a jogszabály alkalmazásának kizárására irányulóan, amit az Alkotmánybíróság a 1146/2026. (III. 24.) AB határozatában elutasított, de egyidejűleg megállapította, hogy az Országgyűlés a rendelkezéssel összefüggő hivatalbóli tájékoztatás kötelezettségének hiánya miatt mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő. Mindez indokolttá teszi a Kúria és az Alkotmánybíróság által tett kimagasló színvonalú elemzések bemutatását, annak továbbgondolását a lehetséges szabályozási modellek átgondolása érdekében.
A Kúria tanácsa az előtte folyamatban lévő büntetőeljárást felfüggesztette és bírói kezdeményezéssel fordult az Alkotmánybírósághoz a Be. 595. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítását, megsemmisítését s egyben az indítványozó előtt folyamatban lévő ügyben történő alkalmazásának kizárását kérte.[4] A Be. 595. § (1) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság által felmentett vádlott bűnösségét megállapítani, a vádlott büntetését, illetve a büntetés helyett alkalmazott intézkedést súlyosítani csak akkor lehet, ha a terhére fellebbezést jelentettek be. Ez irányadó akkor is, ha a másodfokú bíróság bizonyítást vesz fel, és annak eredményeként súlyosabb bűncselekmény állapítható meg. Ugyanezen törvényhely (4) bekezdése pedig azt tartalmazza, hogy a súlyosítási tilalom folytán a másodfokú bíróság a vádlott terhére bejelentett fellebbezés hiányában nem szabhat ki
a) büntetést azzal szemben, akinek az ügyét első fokon önállóan alkalmazott intézkedéssel bírálták el,
b) elzárás, közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, a sportrendezvények
- 6/7 -
látogatásától való eltiltás, kiutasítás helyett szabadságvesztést annak felfüggesztése mellett sem,
c) felfüggesztett szabadságvesztés helyett végrehajtandó szabadságvesztést,
d) végrehajtandó szabadságvesztés helyett hosszabb tartamú szabadságvesztést, annak felfüggesztése mellett sem,
e) az elsőfokú bíróság által alkalmazott büntetések számát meghaladó további büntetéseket, ide nem értve a szabadságvesztés helyett alkalmazott büntetéseket,
f) az elsőfokú bíróság által nem alkalmazott mellékbüntetést,
g) lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése helyett szabadságvesztést, annak felfüggesztése mellett sem.
A Kúria eljáró tanácsának álláspontja szerint a támadott rendelkezés sérti a szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogot, a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot, a védelemhez való jogot, de a jogorvoslati joggal is ellentétes.[5]
Az indítványt megalapozó ügyben a kerületi bíróság tárgyalás mellőzésével meghozott büntetővégzésben a vádlottal szemben csalás bűntette miatt 250 napi tétel pénzbüntetést szabott ki. A pénzbüntetés egynapi tételének összegét 1000 forintban állapította meg azzal, hogy amennyiben a vádlott az így kiszabott összesen 250 000 forint pénzbüntetés megfizetését elmulasztja, a pénzbüntetést vagy annak meg nem fizetett részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni. A büntetővégzés indokolása rögzíti, hogy a "vádlott személyi körülményeire nézve a nyomozás során nem nyilatkozott". A büntetővégzéssel szemben a védő kérte a tárgyalás tartását. A tárgyalás eredményeként kihirdetett ítéletével az indítványozót bűnösnek mondta ki csalás bűntettében, és a vádlottat 200 napi tétel pénzbüntetésre ítélte. A bíróság a pénzbüntetés egynapi tételének összegét 2500 forintban állapította meg. A bíróság megállapította, hogy az 500 000 forint összegű pénzbüntetést meg nem fizetése esetén napi tételenként kell egy-egy napi, fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre átváltoztatni. A bíróság a vádlottal szemben 5 000 000 forint vagyonelkobzást is elrendelt.[6]
Az elsőfokú ítélet ellen a terhelt és a védője jelentett be fellebbezést elsődlegesen felmentés érdekében, másodlagosan enyhítés, büntetés kiszabása helyett intézkedés alkalmazása végett. Az ügyészség az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta. A másodfokú bíróság a pénzbüntetést mellőzve a vádlottat 40 napi elzárásra ítélte, a vagyonelkobzás elrendelését pedig mellőzte. Egyebekben a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A jogerős ítélettel rögzített tényállásnak a vádlott személyi körülményére vonatkozó - s az elsőfokú ítéletben foglaltak másodfokú bíróság által helyesbített - része szerint a "vádlott jelenleg munkahellyel, jövedelemmel nem rendelkezik, eltartásáról a vele egy háztartásban élő nagykorú gyermeke gondoskodik. Az elsőfokú ítéletben írt sikerdíjakkal már nem rendelkezik".[7]
A jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt védője terjesztett elő felülvizsgálati indítványt a Kúriához, arra hivatkozva, hogy a bíróság a határozatát a súlyosítási tilalom megsértésével hozta meg.[8] A felülvizsgálati indítvány szerint a terhelttel szemben folytatott büntetőeljárás során az első és másodfokon eljárt bíróság egyaránt megsértette a Be. 595. § (1) bekezdésében meghatározott súlyosítási tilalomra vonatkozó eljárási szabályt. Az első fokon eljárt bíróság ugyanis - a kizárólag védői indítvány alapján tartott tárgyalás eredményeként - a Be. 746. § (5) bekezdésében előírt, új tény felmerülése feltételének hiányában az eredendően büntetővégzésben kiszabott 250 000 forint pénzbüntetés összegét a duplájára emelte. Ezt követően a másodfokú bíróság - a szintén kizárólag védelmi fellebbezés folytán megnyílt másodfokú felülbírálatban - az elsőfokú ítéletben kiszabott pénzbüntetés helyett elzárást szabott ki.
A Kúria felülvizsgálati ügyben eljáró tanácsa a Be. 595. § (4) bekezdésében foglalt jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását és adott ügyben az alkalmazásának kizárását kezdeményezte. Álláspontja szerint a Be. 595. § (1) bekezdésébe foglalt tilalom önmagában kizárja az első fokon kiszabott büntetési nem vagy intézkedés hosszabb tartamban vagy nagyobb mértékben való megállapítását, míg a különböző büntetési/intézkedési nemek egymással való felválthatósága kapcsán a Be. 595. § (4) bekezdése húzza meg a határokat.
A bírói gyakorlat következetes abban, hogy nem sérti a súlyosítási tilalmat a másodfokú eljárásban a terhelt terhére bejelentett fellebbezés hiányában súlyosabb büntetés-végrehajtási fokozat megállapítása és a feltételes szabadságra bocsáthatóságra vonatkozó hátrányosabb döntés, illetve az előzetes mentesítés mellőzése.[9] A Kúria gyakorlata szerint mindaz, ami nem ütközik a taxatív felsorolásba, az kiszabható, illetve alkalmazható, függetlenül attól, hogy jóllehet, nem sérti a súlyosítási tilalmat, adott esetben a terheltre nézve 'hátrányosabb' lehet.[10]
Az indítvány szerint a támadott jogszabályhely alaptörvény-ellenesen korlátozza a súlyosítási tilalom érvényesülésének körét, mert a kifogásolt törvényi rendelkezés nem zárja ki teljeskörűen, hogy a másodfokú bíróság - terhelt terhére bejelentett fellebbezés hiányában - átváltsa a személyi szabadságot nem, vagy nem teljesen elvonó joghátrányt a személyi szabadság teljes elvonását jelentő büntetési nemre, azaz elzárásra. Ez azonban sérti az Alaptörvényben garantált szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogot, valamint a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot is. Az indítvány szerint a személyi szabadság elzárással való teljes elvonása mindig minőségileg súlyosabb joghátrányt jelent, mint bármely más, a büntetések erősorrendjében az elzárást követő jogkövetkezmény által kiváltott jogkorlátozás. Az pedig, hogy ilyen jogkorlátozást eredményezhet a kizárólag a terhelt javára bejelentett perorvoslat is, a szabályozás a jogorvoslathoz való joggal és a védelemhez való joggal is ellentétes, egyben a jogállamiságból fakadó jogbiztonság elvárásainak sem felel meg.[11]
A Kúria hivatkozott a Btk. 33. §-ához fűzött miniszteri indokolásra, aminek figyelembevétele az Alaptörvény 28. cik-
- 7/8 -
kében rögzített kötelezettség. Eszerint "A törvény a büntetési nemek felsorolásában az első négy büntetési nemnek erősségi sorrendet tulajdonít a súlyosítási tilalom szempontjából. Ennek megfelelően a büntetések felsorolásban az első négy helyen - egymáshoz képest erősségi sorrendben - az a négy büntetés szerepel, amely mögött a szabadságelvonás lehetősége húzódik meg. Az ezeket követő büntetések felsorolása már nem jelent erősségi sorrendet, mert mindig az egyedi eset körülményeitől függ, hogy melyik jelent az elkövetőre súlyosabb joghátrányt." Az indítvány szerint a jogalkotói szándék, ami a jogszabályok értelmezésénél eligazítja a jogalkalmazót az anyagi jogi szabályok körében, egyértelmű helyzetet teremt a büntetések erősorrendjét illetően, majd ugyanezen jogalkotói szándék az eljárási szabályoknál az erősorrend figyelmen kívül hagyásával teret enged egy szabadságot teljesen elvonó büntetésnek, lényegileg a súlyosítási tilalom jogalkotói szándékával szembemenően.
A Kúria indítványa szerint alapjogi szempontból a határvonal nem a szabadságvesztés és a többi büntetési nem, hanem a személyi szabadságot teljes mértékben elvonó büntetési nemek, azaz a szabadságvesztés s az elzárás, és ezekhez képest az összes többi büntetési nem között húzódik, azonban ez a különbségtétel a súlyosítási tilalom szabályozásában nem jelenik meg. Az alaptörvény-ellenes helyzet csak azáltal orvosolható, ha az Alkotmánybíróság a Be. 595. § (4) bekezdését megsemmisíti, s az ítélkezési gyakorlatra bízza a súlyosítási tilalom Alaptörvénnyel is összhangban álló tartalmának a meghatározását. Az indítvány szerint a sérelemhez az vezet, hogy önmagában álló (kizárólag) védelmi fellebbezés esetében a fellebbezés nem kockázatmentes, miáltal előre nem látható bírói döntésre nyílik lehetőség, ami a védekezést, a védelem ellátását elnehezíti, ez pedig a jogorvoslathoz való jog tartalmával nem összeegyeztethető.[12]
Az Alkotmánybíróság a 1146/2026. (III. 24.) AB határozatában jogtörténeti és jogtudományi elemzést is adva rámutatott, hogy a súlyosítási tilalom a hátrányos, a vádlott hátrányára megváltoztatás tilalmára vonatkozó szabályozás logikailag háromféle lehet. Ezek a súlyosítási tilalom hiánya, az abszolút súlyosítási tilalom és a súlyosítás feltételesen biztosított lehetősége, a relatív súlyosítási tilalom. A súlyosítás feltételesen biztosított, feltételtől függő megengedése, vagyis a relatív súlyosítási tilalom azt célozza, hogy a súlyosítási tilalom hiányával és az abszolút súlyosítási tilalommal járó hátrányokat lehetőség szerint közömbösítse, az előnyöket pedig optimalizálja.[13]
A ma hatályos magyar büntető perorvoslati rendszer súlyosítási tilalomra vonatkozó szabályozása a korábbi tapasztalatok alapján nyert felismerések következménye. "E felismerések lényege, hogy érdek fűződik ahhoz, miszerint - a büntetőeljárás rendeltetése valóságigényű igazságérvényre, az anyagi igazságra törekvő legyen, viszont az ilyen büntetőeljárásban született esetlegesen téves (illetve nem megfelelő mértékű) szankció esetében ne csupán a megsemmisítés, illetve megismétlés legyen a javítás eszköze, hanem legyen lehetőség jogerő előtt, menetközben javítani; - a védelem, a vádlott önálló fellebbezési joga nem adhat mandátumot (biankó felhatalmazást) a fellebbviteli bíróság korlátlan megváltoztatási döntési jogkörére; - a bíróság vádhoz kötöttsége valójában nem szűnik meg az elsőfokú ítélettel, a fellebbviteli bíróság sem dönthet a vádló akaratának bevárása nélkül, korlátlanul."[14]
Az Alkotmánybíróság döntése alapján az is leszűrhető, hogy a súlyosítási tilalomra vonatkozó perjogi szabályozás felismerhető tendenciájává vált, hogy a súlyosítási tilalom törvényi fő szabályához a törvényhozó további rendelkezéseket, azaz a súlyosítási tilalom fő szabályát tekintve kisegítő, magyarázó, értelmező, értelmezési támpontot adó szabályokat kapcsol. Ezen kapcsolódó szabályozás azonban nyilvánvalóan nem jelenthet a súlyosítási tilalom eredendő tartalmával, fő szabályával versengő helyzetet. A súlyosítási tilalom törvényi fő szabályához utóbb kapcsolt rendelkezések, mint a Be. 595. § (4) bekezdése, valójában a jogalkotásnak azt célzó, bevallott törekvését mutatja, miszerint "a bírói gyakorlatban mára bevettnek tekinthető szabályokat" emeljen be a törvénybe. Az pedig a jogalkotó megfontolására tartozó kérdés, hogy indokoltnak lát-e bővebb "sorvezető" meghatározást a jogalkalmazók számára.[15]
Abban egyetértett az Alkotmánybíróság a Kúria értelmezésével, hogy a Be. 595. § (1) bekezdése szerint, ha nincs terhes fellebbezés, akkor az első fokon kiszabott büntetést nem lehet súlyosítani, az első fokon kiszabott büntetés nem lehet súlyosabb. A (4) bekezdés pedig azt mondja ki, hogy ha nincs terhes fellebbezés, mit nem lehet kiszabni, viszont abból az nem következik, hogy nem lehet más olyan joghelyzet, amikor a terhes fellebbezés hiánya szintén kizárja a változtatást.[16]
A büntetések erősorrendjére nézve is igen részletes értelmezést ad az Alkotmánybíróság határozata. Eszerint a jogalkotó a büntető anyagi jogban a differenciált, a bíró belátásán alapuló, és a korábbinál jobban az egyéniesítést szolgáló szankcióválasztás lehetőségét bővítő büntetési rendszer kialakítását célozta meg, azzal egyidejűleg a perjogban a súlyosítási tilalom szabályozásába gátként beiktatta a Be. 595. § (4) bekezdése szabályait. Mindez a törvény és a bíró közötti kompetenciamegosztás új egyensúlyi helyzetének megteremtését jelenti. Abban a kérdésben, hogy mi tekintendő eleve súlyosabb büntetésnek, az ítélkezési gyakorlat (a Kúria indítványában is megemlítetten) a Btk. büntetéseket meghatározó szabályozása szerinti sorrendiségét tekintette ún. "erősorrendnek". Azt követően azonban, hogy a törvényhozó - átvéve az ítélkezési gyakorlatot - beiktatta a Be. 595. § (4) bekezdése szerinti rendelkezéseket, ezáltal valójában törvényi értékelési rendet is alkotott, ami kitűnik a rendelkezés szövegezéséből is. Ugyanis az első fokon kiszabott büntetésnek más büntetőjogi szankcióval felcserélése tekintetében a Be. 595. § (4) bekezdése olyan rendelkezéseket tartalmaz, melyek kétségtelen erősorrendi összevetésen alapuló törvényi értékelés következménye (szembetű-
- 8/9 -
nően erről árulkodik ezen rendelkezésekben a "helyett" kifejezés).[17]
Következésképpen a Be. 595. § (4) bekezdésének e rendelkezései a Btk. 33. §-a szerinti, felsorolásban megnyilvánuló "erősorrendiségéhez", s par excellence a Be. 10. § (3) bekezdése szerinti értelmező rendelkezéshez képest mind nyelvtanilag, mind rendszertanilag tekintve speciálisak. Ha pedig a törvény bár más fogalmisággal (hátrányos/súlyos), ám egyazon tárgyról szólóan rendelkezik, akkor a (szinonimagyökerű) nyelvtani értelmezésen túlmenően - értelemszerűen - a rendszertani értelmezés jelentőséget kap. Ehhez képest, ha valamiről nem csupán általában véve, hanem a konkrét érvényesülése vonatkozásában is kategorikus rendelkezés van, akkor utóbbi önmagában álló érvényessége nem hajol(tatható) meg, nem tehető versengővé az általános fogalmisággal. Ellenkező eset odavezet, hogy az általános fogalmiság eleve szükségtelenné teszi a speciálist. Ebben az összefüggésben értelmezendő a Btk. 33. §-ához fűzött indokolás tartalma, miszerint "[a] törvény a büntetési nemek felsorolásában az első négy büntetési nemnek erősségi sorrendet tulajdonít a súlyosítási tilalom szempontjából. Ennek megfelelően a büntetések felsorolásában az első négy helyen - egymáshoz képest erősségi sorrendben - az a négy büntetés szerepel, amely mögött a szabadságelvonás lehetősége húzódik meg." Vagyis e megfogalmazás nem tekinthető a súlyosítási tilalomra vonatkozó Be. szerinti szabályozás felülírásának, konfrontációjának. Épp ellenkezőleg, azt jelenti, hogy a gyakorlatban a Be. szabályozása alapján érvényesül a büntetési nemek különbsége, a Be. szabályozására tartozó annak tényleges érvényesülése. A súlyosítási tilalom Be. 595. § (1) bekezdés szerinti fő szabálya és az 595. § (4) bekezdése szerinti nem kimerítő rendelkezése pedig ezzel nem áll ellentétben. Az erősorrend egyértelmű tartalma a súlyosítási tilalomra, illetve annak alkalmazására vonatkozó rendelkezésből válik kiolvashatóvá. Következésképpen nem tartotta alaposnak a Kúria indítványának a Be. 595. § (4) bekezdése szerinti szabályozás - büntetések ún. "erősorrendje" címén való - inkoherenciájára való hivatkozását.[18] Ehhez képest az sem jelent a jogértelmezés lehetőségeit meghaladó bizonytalanságot, hogy a súlyosítási tilalom Be. 595. § (1) bekezdése szerinti fő szabályának kétségtelen kógens rendelkezéséhez a törvényhozó hozzákapcsolta Be. 595. § (4) bekezdése szerinti ugyancsak kógens, viszont nem kimerítő tartalmú rendelkezéseket. Ezáltal ugyanis - értelemszerűen - nem csorbult a súlyosítási tilalom fő szabályának kógens érvénye.[19]
Nem állapította meg a jogbiztonság sérelmét a jogorvoslati jog, illetve a védelem jogával összefüggő sérelmet sem. A támadott szabályozás tartalmának lehetséges, s világos következménye azonban kétségtelen megismerhető, kiolvasható, s ehhez képest az erre hivatkozás eleve kétséges. Az pedig nem feltétlen vezet alapjogsérelemhez, hogy egy perjogi jogosultság gyakorlása - a döntési jogkör terjedelmét, diszkrecionalitása elemeit, mérlegelési lehetőségeit részletező, kifejtő, vagyis előrelátható törvényi szabályozás alapján - járhat kockázattal. A védelemhez való jog alkotmányos tartalma nem feltételezi, hogy annak gyakorlása kapcsán nem kerülhet választás elé e jog jogosultja. Másként szólva a jogorvoslathoz való jog és védelemhez való jog egyaránt nem jelent alanyi jogot a feltétlen kedvező, illetve kedvezőbb döntéshez, és nem a kényelmes joggyakorlás garanciája. Nem önmagában a kockázatmentesség az elvárás, hanem a mérlegelésen alapuló döntési jogkör előre nem látható gyakorlásának kockázata az, ami meglepetésszerű, és az ettől való mentesség az, ami elvárt.[20]
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor további értelmezést igénylő kérdések között említette azt, hogy a Be. 595. § (1) bekezdése szerinti fő szabályban foglalt "büntetést súlyosítani" kitétel vizsgálata körében nemcsak a közvetlenül alkalmazott büntetések, hanem az ahhoz fűződő összes egyéb jogkövetkezmény szerepét is figyelembe vevő vizsgálatot igényel. Ebben a körben definíciószerűen rögzíti, hogy "súlyosabb büntetés az, ami összhatásában kedvezőtlenebb, mint az első fokon alkalmazott büntetés". Mindezt találóan ahhoz a gondolkodáshoz hasonlítja, ami a Btk. 2. §-a szerinti kedvezőbb. "Ez ugyanakkor feltételezi annak tisztázását, hogy a kétségtelen feszesebb »súlyosabb« törvényi fogalma és a »hátrányosabb« fogalom közti különbség egyértelműsíthető-e. Mindazonáltal a Be. ma már - s épp a súlyosítási tilalom vonatkozásában - egyaránt használja mindkettőt, így a »hátrányosabb« fogalmát is".[21] A határozat valójában ezért elemzi részletesen azt is, hogy az elzárás a szabadságelvonó természete ellenére is azonnali mentesülést eredményez a jogerő pillanatában, nem alapoz meg visszaesést, nem lehet halmazati büntetésben 'szaporítani', de egyes esetekben közérdekű munka vagy pénzbüntetés mellett is kiszabható [Btk. 82.§ (3) bekezdés].
Ezért is van jelentősége annak, hogy a Be. 595. § (4) bekezdése, illetve annak b) pontja szerinti szabályozás nem zárja le, nem zárja ki annak az értelmezésnek a lehetőségét, amely szerint a Be. 595. § (1) bekezdése szerinti tilalomból nem csupán az 595. § (4) bekezdése szerinti, hanem azon túlmenő, illetve azon kívüli esetek is levezethetőek.
Megjegyezte az Alkotmánybíróság, hogy az egyébként előre látható, ehhez képest kiszámítható szabályozási tartalom mellett sem hagyható figyelmen kívül, hogy a terheltnek a tisztességes eljárás követelményéből fakadó - s hivatalból biztosítandó - perjogi jogosultsága, hogy perjogi helyzetével, lehetőségeivel, így joggyakorlása esetleges kockázataival tisztában legyen.
A Be. 551. § (3) bekezdése az ügydöntő határozat kihirdetése után a jogorvoslati lehetőségeket illetően előírja a felvilágosításadási kötelezettségét az eljáró bíróságnak, amely azonban specifikusan, a súlyosítási tilalomra és a fellebbezéssel járó esetleges hátrányos jogkövetkezmények kockázatára jelenleg nem terjed ki. Ez a szabályozási hiátus érinti a terhelt (különösen a jogi képviselő nélkül eljáró terhelt) védekezéshez való jogát is, hiszen míg az eljárás egészét tekintve széles körű figyelmeztetési kötelezettség terheli a bíróságot, a súlyosítási tilalom vonatkozásban ilyen kötelezettsége kifejezetten nincs, amely könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy a terhelt nem lesz megfelelő információk birtokában, ami sértheti a fegyveregyenlőség elvét.[22]
- 9/10 -
Ezért az Alkotmánybíróság - hivatalból eljárva - megállapította, hogy az Országgyűlés az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadóan mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 551. §-a körében elmulasztott rendelkezni olyan hivatalból biztosítandó tájékoztatás előírásáról, amely tájékoztatás ismeretében a terhelt számára a jogorvoslati nyilatkozatának megtétele előtt felismerhető, hogy jogorvoslata a kiszabott büntetés vonatkozásában - és a súlyosítási tilalom törvényi kötöttségének sérelme nélkül - milyen megváltoztatási lehetőségre teremt döntési jogkört a felülbíráló bíróság számára.
A Kúria az előtte folyamatban lévő eljárásában tett normakontrollra irányuló indítványa és ennek megfelelően az Alkotmánybíróság előtti eljárás is értelemszerűen korlátozott volt, hiszen kizárólag az adott büntetőügyben felmerülő jogszabályhelyek vizsgálatára terjedhetett ki az eljárás. Ezen túlmenően az Alkotmánybíróság jelen eljárásban is kifejezetten tartózkodott attól. hogy büntetőpolitikai elgondolás, jogalkotói gondolkodás célszerűségi vizsgálatába bonyolódjon.
A lehetséges bírói jogértelmezés továbbfejlesztése és ezzel párhuzamosan, azt részben megelőzve a jogalkotói jogszabály-módosítások lehetősége és kötelezettsége viszont az egész jogintézmény egységes újragondolását igényelhetik. Ehhez a bírói gyakorlatot részben bemutató Kúria indítványa és az Alkotmánybíróság hivatkozott döntése is nagyon jó kiindulási pont.
Az eljárási törvények gyakran szemléletformálók is a jogalkalmazók irányában. A 2017. évben elfogadott majd 2018 júliusában hatályba lépett Be. által ilyen szemléleti változásokhoz vezetett, hogy több jogintézmény tekintetében is előtérbe helyezte az eljárás résztvevőinek rendelkezési jogát az officialitással, a hivatalbólisággal szemben.
A Be. elfogadásával a jogalkotó a fejlődés irányát részben kijelölte, amikor több jogintézmény tekintetében is erősítette a vádlott és védője rendelkezési jogát az eljárás menetének alakításában. Ahogyan a Be. jogalkotói indokolása is utalt rá, a vádlott saját ügyében való rendelkezési joga bővül, ezáltal az eljárás tisztességessége erősödik, amely sok esetben az eljárás időszerűségére is kedvező hatással lehet.[23] Ennek jelentőségére korábban az Alkotmánybíróság is felhívta a figyelmet, így a mai egyezség előzményének is tekinthető lemondás a tárgyalásról jogintézmény kapcsán azt emelte ki, hogy az a büntetőeljárás bírósági szakaszának egyszerűsítését és gyorsítását szolgáló olyan jogintézmény, amelyben az állam lehetőséget teremt a büntetőeljárás alá vont személy rendelkezési jogának érvényesülésére a bírósági eljárás formájának megválasztásában.[24]
Az officialitás jelentőségét azonban mutatja, hogy a vegyes rendszerű kontinentális büntetőeljárás két meghatározó alapelvét Finkey még a hivatalból való eljárás és az anyagi igazság követelményében jelölte meg.[25] Az officialitás e felfogás szerint tehát a bíróság szerepfelfogását is alapvetően befolyásolja: az anyagi igazság felderítése érdekében a bíróságtól aktív, hivatalbóli közreműködést vár el.[26] A Be szabályaiban azonban az officialitás rovására erősödött a vádlotti rendelkezési jog az előkészítő ülésen, egészen az eljárás menetéig történő alakításában, a bizonyítás terén, a jogorvoslat terjedelmének meghatározásában, vagy éppen az összbüntetési eljárás lefolytatásának konkrét elítélti indítványhoz kötésében. A sértett ugyancsak eljárást alakító szerepet kapott.
A bíróság hivatalbóli bizonyítási kötelezettségének visszaszorítása sem egy elszigetelt szabályként értelmezendő, hanem egy olyan eljárási struktúra részeként, amelyben - a törvényi feltételek teljesülése esetén - maga a bizonyítás szükségessége, illetve annak a valóban vitás kérdésekre szűkítése is az ügyféli rendelkezési jog és az eljárási együttműködés függvényévé válik.[27] Az előkészítő ülésen az ügyészi szankciós indítványra tett bűnösséget beismerő nyilatkozat a kockázatmentes beismerést hivatott megalapozni.
A másodfokú eljárásra azonban mindig is az arra jogosultak rendelkezésétől függően került a büntetőügy. Ha más nem jelent be jogorvoslatot, akkor a vádlott akaratától és jogorvoslati rendelkezésétől függ az ítélet jogerőre emelkedése. A vádlott bejelentett fellebbezésének visszavonásában azonban ugyancsak a rendelkezési jog gyakorlása testesül meg. Herke a német eljárásjogi dogmatikát elemezve mutat rá, hogy többen ebből azt a következtetést vonták le, hogy a perorvoslati bíróságokat a rendelkezési elv irányítja.[28]
A példaként felhozott összbüntetés történeti fejlődése megmutatja, hogy az összbüntetési eljárás hosszú időn keresztül erőteljesebben kapcsolódott a hivatalbóliság elvéhez, míg a hatályos szabályozásban egyre hangsúlyosabban jelenik meg az elítélt rendelkezési joga és az indítványhoz kötöttség. Az összbüntetési eljárás is két eltérő eljárási konstrukcióban indulhat meg: egyrészt indítványra, amelyet az ügyész, az elítélt vagy a védő terjeszthet elő, másrészt hivatalból, amely esetben az eljárás lefolytatásához az elítélt hozzájárulása szükséges.[29] A 6/2024. Jogegységi Határozat kiindulópontja szerint a sza-
- 10/11 -
bályozás nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a bíróság számára az indítványozó irányába fennálló külön felvilágosítási vagy tájékoztatási kötelezettséget írná elő az összbüntetésbe foglalás lehetséges alternatíváival kapcsolatban. Ebből következően a Kúria álláspontja szerint a szabályozás nem teszi lehetővé a bíróság számára, hogy az indítvány tartalmától eltérő összbüntetésbe foglalási lehetőségekről tájékoztassa az elítéltet vagy a hozzájárulásának beszerzését az indítványtól eltérő tartalmú döntés meghozatala érdekében.[30] A Kúria kifejezetten elutasította azt az értelmezést, amely szerint a bíróságot a Be. 39. §-ában foglalt általános tájékoztatási kötelezettség alapján terhelné olyan kötelezettség, hogy az elítéltet valamennyi lehetséges összbüntetésbe foglalási konstrukcióról tájékoztassa. Álláspontja szerint az ilyen jellegű tájékoztatási kötelezettség elismerése a funkciómegosztás elvével lenne ellentétes. E körben kifejtette, hogy a bíróság az elé terjesztett indítvány tartalmát felvilágosítással, tájékoztatással és felhívással nem alakíthatja, illetve ezekre alapítottan nem kérheti a megváltoztatását, ugyanis ebben az esetben az indítványozó szerepébe kerül. Ennek megfelelően a bíróság az indítványt kizárólag elbírálhatja. Az, hogy a bíró bármely indítványozót - az ügyészt a védőt vagy az elítéltet - előzetesen felvilágosítsa az indítvánnyal kapcsolatos álláspontjáról és tájékoztassa a lehetséges elbírálási eshetőségeiről, majd ennek ismeretében nyilatkoztassa az indítvány módosításáról, nem egyeztethető össze a funkciómegosztás büntetőeljárás-beli követelményével.[31]
A jogegységi határozat érvelésének lényege tehát abban ragadható meg, hogy az összbüntetési eljárásban a bíróság garanciális szerepe nem terjed ki az indítvány tartalmának korrekciójára vagy kiegészítésére, hanem kizárólag az indítvány keretei között történő döntéshozatalra korlátozódik. Ez a megközelítés egyértelműen a kérelemhez kötöttség megerősödésének irányába mutat az összbüntetési eljárás rendszerében.
Az is jól látható ugyanakkor, hogy az officialitás visszaszorulása e körben sem tekinthető teljesnek vagy egyneműnek. Az összbüntetési eljárásban továbbra is vannak olyan kérdések, amelyekben a bíróságot kifejezetten hivatalból, garanciális jellegű kötelezettség terheli. Különösen ilyen az alkalmazandó anyagi jog meghatározása, amelynek körében az Alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy az eljáró bíróságnak a Btk. 2. §-ára figyelemmel hivatalból kell vizsgálnia, hogy mely szabályozás kedvezőbb az elítéltre nézve. E körben tehát az officialitás a terhelt javát szolgáló garanciális korrekciós mechanizmusként fennmaradt.[32]
Ezzel szemben az összbüntetésbe foglalható határozatok körének meghatározása és az összbüntetési indítvány elbírálása körében a jogfejlődés iránya ezen eljárásban is egyértelműen a kérelemhez kötöttség megerősödését mutatja. Mindez elvezethet ahhoz a gondolathoz, hogy a vádlott és védője által indítványozott, az anyagi jogi dogmatikával nem ellentétes, a vádlott szubjektív megfontolásai szerint kedvezőbb (sok esetben ténylegesen enyhébb) szankció akkor is kiszabható legyen a másodfokú eljárásban, ha az ügyészség nem élt jogorvoslattal.
A súlyosabb és a hátrányosabb jogi kifejezéseket a Kúria indítványa, az Alkotmánybíróság határozata és a különvélemények is egyaránt használják. A két kifejezés elhatárolására nem került sor, alapvetően az nem is volt indokolt a konkrét ügy kapcsán. A Kúria indítványa szerint "mivel a terheltre nézve 'hátrányos jogkövetkezmény' alkalmazása a védelmi oldalon előterjesztett jogorvoslat folytán vált lehetővé, a szabályozás az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésében foglalt védelemhez való jog sérelmét is megalapozza. A kifogásolt törvényi rendelkezés következtében ugyanis csorbát szenved a védelem jogorvoslathoz való joga gyakorlásának kockázatmentessége." Hivatkozza az indítvány azon közzétett bírói gyakorlatot, amely szerint a vádlott terhére szóló fellebbezés hiányában mindaz kiszabható, illetve alkalmazható, ami nem ütközik e törvényhely általi felsorolásba, függetlenül attól, hogy - bár nem sérti a súlyosítási tilalmat - adott esetben a terheltre nézve hátrányosabb lehet.[33]
Az Alkotmánybíróság határozatának indokolása sem bontja ki a különbséget a két eltérő jelentéstartalmú jogi fogalom között - valójában ilyen kötelezettsége nem is volt -, azonban ezáltal azok jelentése egymásba mosódik. A 3.2. pontban úgy fogalmaz, hogy "A súlyosítási tilalom a hátrányos, a vádlott hátrányára megváltoztatás tilalma", míg a 9.3.3. pontban már a két fogalom közötti különbségtétel is megjelenik: "Ez ugyanakkor feltételezi annak tisztázását, hogy a kétségtelen feszesebb »súlyosabb« törvényi fogalma és a »hátrányosabb« fogalom közti különbség egyértelműsíthető-e. Mindazonáltal a Be. ma már - s épp a súlyosítási tilalom vonatkozásában - egyaránt használja mindkettőt, így a »hátrányosabb« fogalmát is [vö.: 634. § (2) bekezdés, 746. § (5) bekezdés]." Az Alkotmánybíróság határozatában a hátrányos, illetve súlyosabb szankció tilalmának értelmezése kapcsán a nyelvtani értelmezést 'szinonimagyökerűnek' nevezte, így kiemelte, hogy a rendszertani értelmezés kap jelentőséget. Ebből következően, ha valamiről nem csupán általában véve, hanem a konkrét érvényesülése vonatkozásában is kategorikus rendelkezés van, akkor utóbbi önmagában álló érvényessége nem hajol(tatható) meg, nem tehető versengővé az általános fogalmisággal. Ellenkező eset odavezet, hogy az általános fogalmiság eleve szükségtelenné teszi a speciálist.[34]
Ennek tisztázása a későbbi megfelelő kioktatási kötelezettség kodifikálása során azonban nem mellőzhető, hiszen az alkotmányossági hiátus éppen annak kapcsán lett megállapítva, hogy a büntetés súlyosítása az állam részéről olyan pozícióerősítés, amelyhez nem társul ellenoldali jogorvoslati aktivitás, és amely a terheltet saját jogorvoslati cselekménye miatt hozza hátrányosabb helyzetbe, és a bíróság felvilágosításadási kötelezettsége specifikusan, a súlyosítási tilalomra és a fellebbezés-
- 11/12 -
sel járó esetleges hátrányos jogkövetkezmények kockázatára jelenleg nem terjed ki.[35]
Az eltérő fogalmak közül a hátrányosabb kifejezésre a Be. az értelmező rendelkezések körében egyértelmű meghatározást ad: "Hátrányosabb döntésnek, büntetésnek, intézkedésnek vagy erre irányuló indítványnak kell tekinteni azt a döntést, büntetést, intézkedést vagy indítványt, amely további kötelezettséget állapít meg, jogot korlátoz, illetve ezekre irányul."[36]
Az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését követően a határozat egyes hibáinak a korrigálására az egyszerűsített felülvizsgálati eljárás szolgál. Az egyszerűsített felülvizsgálati eljárásban meghozható döntések terhesek is lehetnek az elítélt számára, mint például a végrehajtási fokozat megállapítása, feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezés, bűnügyi költség, vagyonelkobzás, elkobzás. Kógens szabály azonban, hogy az egyszerűsített felülvizsgálati eljárást a megindításától számított hat hónapon belül le kell folytatni, ezt követően - néhány kivételtől eltekintve - nem hozható a terheltre, a vagyoni érdekeltre vagy az egyéb érdekeltre hátrányosabb döntés.[37] Mindez azt is jelenti, hogy a súlyosítási tilalom szempontjából nem esik a súlyosítási tilalom hatálya alá az olyan döntés, amit a bíróság jogerőre emelkedés után egyszerűsített felülvizsgálati eljárásban is meghozhatna.
A Be. eredetileg az előkészítő ülés megváltozott funkcióihoz igazodóan úgy rendelkezett, hogy abban az esetben, ha a bíróság a bűnösséget beismerő nyilatkozatot az előkészítő ülésen fogadta el, nem szabhatott ki hátrányosabb büntetést, illetve nem alkalmazhatott hátrányosabb intézkedést, mint amelyet a vádirat, illetve az előkészítő ülésen előterjesztett ügyészségi indítvány tartalmazott.[38] Mindez a vádlott kockázatmentes beismeréshez való jogát erősítette volna azzal, hogy semmilyen megtévesztés nem elfogadható a vádlott irányába. Az ügyészi indítványban megfogalmazott, végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés reményében tett beismerő vallomás nem biztos, hogy megszületik, ha a vádlott tudja, hogy a jogerőre emelkedést követő pillanatban már több tízmillió forintos vagyonelkobzás megfizetésére is kötelezheti a bíróság.
Ezzel együtt lehetett értelmezni a súlyosítási tilalom szabályait, így a Be. normaszöveg-javaslatához, annak 595. §-ához fűzött jogalkotói indokolás szerint "[a] súlyosítási tilalom a Be. garanciális rendelkezése és kivételt jelent a felülbírálat terjedelmének általános szabályai alól. Lényegi eleme, hogy a vádlott és a védő részére lehetővé teszi a fellebbezési jog kockázat nélküli gyakorlását, kizárva azt, hogy a fellebbezés folytán, »alapvető érdemi kérdésekben« a vádlottra hátrányosabb másodfokú bírósági határozat szülessen, ha az elsőfokú bíróság ítéletét csak a vádlott javára szóló fellebbezés támadta." Látható, hogy a súlyosítási tilalom szabályait az "alapvető érdemi kérdésekre" korlátozza.
A Be. 2021. januártól hatályos módosítása azonban ezen szabályt megváltoztatta, s a hátrányosabb büntetés vagy intézkedés tilalma helyett a súlyosabb büntetés vagy intézkedés tilalmát vezette be. A jogalkotói indokolás rámutat, hogy a Be. több helyen használja a hátrányosabb és a súlyosabb fogalmakat. "A törvény által hátrányosabbként definiált fogalom az értelmező rendelkezések között szerepel, míg a súlyosabb fogalmát a Be. 595. §-ban a súlyosítási tilalom alatt taxatív felsorolt esetek töltik ki tartalommal. A hátrányosabb és a súlyosabb fogalmak nem azonosak, a hátrányosabb fogalom a súlyosítási tilalomhoz képes szigorúbb kötöttséget jelent, hiszen a vádlottra nézve - következményeit tekintve - kedvezőtlenebbre vezethet az a döntés is, amely a súlyosítási tilalom keretei közé nem tartozik. A fogalomhasználatban azonban a törvény nem konzekvens és ez egyes intézmények szabályozásában anomáliák kialakulásához vezethet." A korábbi szabályozásban a Be. 565. § (2) bekezdése alapján, ha a bíróság a bűnösséget beismerő nyilatkozatot az előkészítő ülésen fogadta el, nem szabhatott ki hátrányosabb büntetést, illetve nem alkalmazhatott hátrányosabb intézkedést, mint amelyet a vádirat, illetve a Be. 502. § (1) bekezdése alapján előterjesztett indítvány tartalmaz. Az elsőfokú bíróság szankció szabásának határát tehát "a vádiratnál hátrányosabb" korlátja jelentette. A törvénymódosítás indoka az volt, hogy akkor, ha az elsőfokú bíróság döntésével szemben fellebbezés folytán az ügy a másodfokú bíróságra került, a másodfokú bíróságot a revíziós jogkörében - szemben az elsőfokú bírósággal - a hátrányosabbhoz képest szélesebb körű súlyosítási tilalom kötötte, mely a jogorvoslati rendszerben aránytalan elintézési módot eredményezett. Az így kialakult helyzetet, mely hasonlóan jelent meg a megismételt eljárás és a büntetővégzés szabályainál, a fogalomhasználat felülvizsgálatával és korrigálásával oldotta meg.[39]
Figyelemmel arra, hogy az Alkotmánybíróság kötelező figyelmeztetés, tájékoztatás megalkotására kötelezte a jogalkotót, ezen különbségtételt feltétlenül figyelembe kell venni. Valójában a kockázatmentes beismerést elérni hivatott bűnösséget beismerő nyilatkozat előtti törvényi figyelmeztetés sem tartalmazza, hogy a terheltnek az előkészítő ülésen a bűncselekmény elkövetését beismerő nyilatkozatára tekintettel az ügyész által a büntetés vagy intézkedés mértékére, illetve tartamára tett indítványban foglaltakhoz képest a súlyosítási tilalomba nem ütköző, de nyilvánvaóan hátrányosabb szankció is kiszabható.[40]
Az Alkotmánybíróság rámutatott határozatában, hogy a súlyosítási tilalom szabályozása is többféle modellben valósulhat meg, melyek közül a súlyosítás feltételesen biztosított lehetősége, a relatív súlyosítási tilalom mindig valamelyik eljárási résztvevő nyilatkozatától is függ. Ehhez kapcsolóan a súlyosítási tilalom szabályainak megalkotása körében többféle ren-
- 12/13 -
dezési elv lehetséges. Az általános objektív értékelés elve alapján a törvény pontosan, előre kiszámíthatóan rendezi az alkalmazható szankciók körét súlyosításra irányuló jogorvoslat hiányában. Itt nincs helye a vádlott szubjektív értékelésének, még akkor sem, ha lenne olyan terhelt, aki inkább magasabb összegű pénzbüntetést fizetne, mintsem a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztéssel elveszítse állását, jövedelmét, míg más terhelt lehet, hogy a szabadságvesztést választaná, mert a pénzbüntetés egy burkolt szabadságvesztés lenne az átváltoztatás folytán.
Az ezzel ellentétes megközelítések, mint az ún. összhatáselmélet már teret enged a vádlott szubjektív értékelésének is, abból kiindulva, hogy objektív módszerrel nem lehet egyértelmű, minden helyzetre irányadó rangsort felállítani a büntetések, illetve az intézkedések között.
Herke korábban arról írt, hogy a hazai jogirodalom többsége alapvetően elveti az ún. szubjektív értékelés elvét, ami lényegében azt jelenti, hogy a konkrét esetben kell vizsgálni, hogy mi a súlyosabb büntetés a vádlott számára.[41] Herke azonban megfontolandónak tartja bizonyos esetekben a vádlott kifejezett kérésére lehetővé tenni a törvényhozó által súlyosabbnak ítélt szankció alkalmazását akkor is, ha beállt a súlyosítási tilalom. Példája szerint a keresettel nem rendelkező, de egyébként törvénytisztelő életmódot folytatni kívánó vádlott számára kisebb büntetés lehet egy felfüggesztett szabadságvesztés, mint egy pénzbüntetés, mert míg előbbinél csak rajta múlik, hogy végre kell-e hajtani a szabadságvesztést, utóbbinál esélye sincs annak kikerülésére.[42] A bíróságok csak 2025-ben több mint 8 ezer pénzbüntetés átváltoztatásáról döntöttek, amely riasztó szám jelzi, hogy a tényleges szabadságelvonás veszélye ott húzódik a kiszabott pénzbüntetéseknél.
Pápai Tarr Ágnes is felveti azt, hogy a többi alternatív büntetéshez képest a felfüggesztett szabadságvesztés elméletileg mindenképp súlyosabb büntetés, ugyanakkor egy a generális maximumhoz közeli időtartamban kiszabott közérdekű munka, de akár az elkövető jövedelmi viszonyaihoz igazított pénzbüntetés, nem beszélve az elzárásról, sok esetben ténylegesen súlyosabb joghátrányt jelenthet az elítélt számára. A közvélemény szintén úgy tekint a felfüggesztett szabadságvesztésre, hogy a bűncselekmény elkövetője "ennyivel megúszta" és "csupán" törvénytisztelő életmódot kell folytatnia a próbaidő alatt.[43]
A jogfejlődés irányát tekintve az Alkotmánybíróság határozataiban is megfigyelhető a szubjektivista megközelítés felbukkanása. Az Alkotmánybíróság korábban például azt állapította meg, hogy bár a Be. szabályai szerint az előzetes mentesítés mellőzése nem ütközik a súlyosítási tilalomra vonatkozó rendelkezésekbe, holott nyilvánvaló, értelemszerű, hogy nem tekinthető a vádlott akaratából való felülbírálati lehetőségnek az olyan felülbírálat, amelynek következménye bár súlyosítási tilalomba nem ütközik, ám kétségtelen a vádlott terhére szóló, a büntetőjogi helyzetét terhére változtató. Az előzetes mentesítés mellőzése esetén pedig pontosan ez a helyzet állapítható meg. Mindez pedig a tisztességes eljáráshoz fűződő jog sérelmét eredményezheti.[44]
A 1146/2026. (III. 24.) AB határozat szerint is fő szabály a súlyosítási tilalom szempontjából a Be. 595. § (1) bekezdésében testet öltő fő szabály, amely szerint "súlyosítani csak a terhére bejelentett fellebbezés alapján lehet". Ehhez képest a Be. 595. § (4) bekezdésében levő felsorolás nem kimerítő tartalmú, nem jelent taxációt és nem jelenti a súlyosítási tilalom (1) bekezdés szerinti tétele érvényének korlátozását.[45] Mindez az Alkotmánybíróság értelmezésében olyan értelmezési szabály, törvény adta értelmezés, amely a rendelkezés szerinti esetekre vonatkozásában a súlyosítási tilalom megdönthetetlen - ehhez képest értelmezéssel sem kikezdhető - törvényi vélelmét állítja fel.[46] Itt érdemes utalni arra, hogy a bírói gyakorlatot is meghatározó EBH 2018.B.14. számú döntés szerint "a súlyosítási tilalomba ütköző, konkrétan ki nem szabható büntetésekről, nem alkalmazható intézkedésekről a súlyosítási tilalom tartalmát meghatározó Be. (korábban hatályos - 1998. évi XIX. törvény) 354. § (4) bekezdése taxatív felsorolást ad. Mindaz, ami nem ütközik az e törvényhely által felsoroltakba, az kiszabható, illetve alkalmazható, függetlenül attól, hogy - jóllehet, nem sérti a súlyosítási tilalmat - adott esetben a terheltre nézve hátrányosabb lehet." Mindezt az Alkotmánybíróság szakjogi értelmezésnek tekintette azzal, hogy nem az Alkotmánybíróságra tartozik annak megítélése, hogy az fenntartható-e. A határozat következő bekezdésében azonban egyértelművé tette, hogy a rendelkezésnek az "önmaga számára feltárt" tartalma alapján a Be. 595.§ (4) bekezdése nem kimerítő tartalmú, nem jelent taxációt.[47]
A jogszabályi felsorolás taxatív jellegével kapcsolatos eltérő álláspont megjelenik Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleményében is, aki a jogalkotói indokolásból és a törvényszöveg nyelvtani értelmezésével vezeti le annak taxatív jellegét, amiből következik a különvéleményben foglaltak szerint, hogy abból nem kívánt eltérést engedni a jogalkotó.[48]
A markánsan ellentétes értelmezések véleményem szerint önmagukban is igazolhatják, hogy a jog ezen részletszabályai nem világosak, nem egyértelműek és a norma címzettjei számára egyértelműen nem értelmezhetőek. A mondatfűzés grammatikai hibátlansága, a normavilágosság nyilvánvalóan sérül, ami már a jogbiztonsággal kapcsolatos aggályokat vethet fel.[49] Czine Ágnes különvéleménye éppen ezért alapul azon az álláspontján, hogy a Be. 595. § (4) bekezdés b) pontjában foglalt szabályozás megbontja a büntetőjogi felelősségre vonás koherens rendszerét, egyúttal kiszámíthatatlanná teszi a bíróságok jogalkalmazói tevékenységét a súlyosítási tilalom vonatkozásában.
- 13/14 -
Abban az esetben, ha a büntetőjogi dogmatika büntetések szerinti erősorrendjét a Be. súlyosítási szabályai konkretizálják (lásd. AB határozat 6.5.3. pont), akkor mégis következetlenséggel találkozhatunk a szabályozásban. Ha ugyanis amellett érvelnénk, hogy a súlyossági sorrendben a felfüggesztett szabadságvesztés (még előzetes bírósági mentesítés egyidejű alkalmazása mellett is) súlyosabb szankció, mint az elzárás, akkor nehezen magyarázható, hogy büntetővégzésben a vádlott jelenléte nélkül miért nem lehet elzárást kiszabni, míg felfüggesztett szabadságvesztést igen.[50] A törvényhely miniszteri indokolása szerint "a büntetővégzésben alkalmazható legsúlyosabb joghátrány a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés".[51] A szabadságvesztésnél enyhébb elzárás kiszabására még sincs lehetőség, legfeljebb akkor, ha a bíróság tárgyalást tart. Ilyenkor már a vádlott terhére szóló indítvány hiányában is kiszabhat akár 90 nap elzárást a bíróság a felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés helyett.[52] Ahogyan Pápai Tarr Ágnes fogalmaz, "védő legyen a talpán, aki el tudja magyarázni az elítéltnek, hogy az elzárással jobban járt, hiszen ez enyhébb szankció, mint a felfüggesztett szabadságvesztés".[53]
A szubjektív felfogás érhető tetten az Alkotmánybíróság azon definíciójából, mely szerint "a főszabály szerinti »büntetést súlyosítani« kitétel körültekintő, s nemcsak a közvetlenül alkalmazott büntetésnek, hanem az ahhoz fűződő összes egyéb jogkövetkezménynek a szerepét, jelentőségét is figyelembe vevő vizsgálatot igényel. Minden bizonnyal a súlyosabb büntetés az, ami összhatásában kedvezőtlenebb, mint az első fokon alkalmazott büntetés."[54] Mindezt találóan ahhoz a gondolkodáshoz hasonlítja, amit a Btk 2. § (2) bekezdése az enyhébb törvényválasztáshoz megkíván.
A szubjektív értékelés elvét én sem vetném el. Különösen azért, mert számos esetben nemcsak a terhelt szubjektív értékelése, hanem objektív külső vizsgálat mellett is megállapítható, hogy az adott vádlott vonatkozásában az a kedvezőbb döntés, amit éppen az anyagi-eljárásjogi dogmatika jegyében a jogalkotó kizár.
Az Alkotmánybíróság előtti eljárásban megismert joghelyzetben például a járásbíróság 200 napi tétel pénzbüntetésre ítélte a vádlottat azzal, hogy az egynapi tétel összegét 2500 forintban állapította meg. Az így kiszabott 500 000 forint pénzbüntetést nyilvánvalóan napi tételenként kell fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre átváltoztatni annak meg nem fizetése esetén. A törvényszék ehhez képest a pénzbüntetés mellőzésével a vádlottat 40 nap elzárásra ítélte. A Kúria és az Alkotmánybíróság is - értelemszerűen - a konkrét joghelyzetből kiindulva állapította meg azt, hogy a szabadság elvonásával járó szankció feltétlenül súlyosabb joghátrányt jelent a terhelt számára. Az élethelyzetek sokasága azonban gyakran teremt olyan helyzetet, amikor ez a megállapítás az adott vádlott számára nem elfogadható.
A vizsgált jogesetben teljesen más lenne a súlyosabb szankció kérdésének a megítélése, ha a vádlott az eljárás során 40 napot letartóztatásban, vagy más előzetes fogva tartásban tölt. A beszámítás szabályai szerint egynapi előzetes fogva tartás egynapi szabadságvesztésnek, egynapi elzárásnak, egynapi tétel pénzbüntetésnek felel meg.[55] A vádlott szempontjából vizsgálva a helyzetet, pénzbüntetés esetén fennmarad 160 napi tétel pénzbüntetés, ami 2500 forint egynapi összeggel számolva még további 400 000 forint megfizetésének kötelezettségét jelenti az átváltoztatás terhe mellett. A 40 nap elzárás viszont ilyenkor a vádlott szempontjából további joghátrányt már nem jelent. Ezen utóbbi esetben a vádlotti nyilatkozat nyilvánvalóan a kizárólag szabadságelvonással járó, de már kitöltött és beszámítandó büntetést indítványozná.
Megjegyzendő, hogy a Be. 595. § (4) bekezdésében kizárt változtatás számos hasonló eljárási helyzetet generálhat. A 6 hónapot előzetes fogva tartásban töltött vádlott esetében kedvezőbb lehet a 6 hónap végrehajtandó szabadságvesztés, mint 6 hónap fogház, börtön vagy fegyház két-három-négy vagy öt évre felfüggesztve, mert a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén az ítélet jogerejével már kitöltve szabadul az elítélt. A végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés kiszabásával pedig számos további joghátránnyal kell számolnia, különösen egy esetleges újabb bűncselekmény elkövetése esetén, így az utólagos végrehajtás elrendelése mellett a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabásának tilalmával a próbaidő alatti elkövetés esetén.
A súlyosítási tilalom szabályai szerint ilyenkor épp az ügyészség nyilatkozata miatt nem hozhatja meg a bíróság a vádlott számára kétségtelenül enyhébb, egyébként törvényes és vélhetően méltányos azon döntést, amivel maga is egyetértene. Ez nyilvánvalóan nem ugyanaz a helyzet, mint amit az Alkotmánybíróság a relatív súlyosítási tilalom kapcsán levezetett. Eszerint "a relatív súlyosítási tilalom megtartja, kíméli a büntetőeljárás valóságigényű igazságérvényre, azaz anyagi igazságra törekvését (mint a büntetőítélkezés lényeges elvi szempontját). Viszont a bírót nem szolgáltatja ki, nem helyezi annak feltétlen szolgálatába, hogy az eljárása, ítélkezése - törvény erejénél fogva - a vádlott számára kedvezőtlen célra tartó legyen (ami nyilvánvalóan kételyt támasztana semleges működése iránt). Hanem a vádló feladatává teszi, a vádló akaratától teszi függővé, hogy a fellebbviteli bíró - belátása szerint - akár súlyosabb döntést is hozhasson."[56] Más az eljárási helyzet, ha a vádló akarata a súlyosabb büntetés kiszabásának a gátja, és megint más, ha az a bíróságot az enyhébb büntetés kiszabásában is akadályozhatja. Ahogyan az Alkotmánybíróság fogalmazott: "szakmai alapon álló és alapos az a felfogás is, miszerint a büntetőeljárás (és ekként a jogorvoslat) rendeltetése alapvetően a közérdek és anyagi igazság szolgálata, és ezért lehetővé kell tenni, hogy a fellebbviteli bíróság a bármely fél által elébe került ügyben olyan döntést hozhasson, amit semleges ítélkezése köréből ki nem lépve, egyébként helyesnek tart".[57]
Ennek hiánya véleményem szerint erős aggályokat is felvet az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdésének érvényesülésével összefüggésben, amely szerint "A bíróság dönt büntetőügyben". A Be. 11. §-a ezt konkretizálva rögzíti, hogy "A bíróság feladata az igazságszolgáltatás". Ilyenkor a fegyverek egyenlő-
- 14/15 -
sége is sérül, hiszen az egyik fél (az ügyészség) nyilatkozata zárja ki azt, hogy a másik fél (a vádlott) kedvezőbb szankcióban részesüljön. A bíróság döntési lehetősége így feltételes, attól függően, hogy az ügyész élt-e jogorvoslattal a vádlott terhére. Amennyiben igen, akkor a bíróság nincs elzárva attól, hogy olyan döntést hozzon, amit a vádlott irányában méltányosnak és szükségesnek tart. A terhes ügyészi jogorvoslat visszavonása esetén viszont az adott vádlott számára kedvezőbb döntést nem hozhatja meg.
Kizárják a súlyosítási tilalom szabályai azt is, hogy végrehajtandó szabadságvesztés helyett hosszabb tartamú szabadságvesztést szabjon ki a bíróság, még annak felfüggesztése mellett sem.[58] Nem nehéz belátni, hogy számos terhelt választaná a hosszabb tartamú, de tényleges szabadságelvonással nem járó felfüggesztett szabadságvesztést a rövidebb, de ténylegesen végrehajtandó szabadságvesztés helyett. Mindezt statisztikai adatok is alátámasztják, hiszen a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztések próbaideje túlnyomó többségében eredményesen telik le. Még különösebb a helyzet, ha az egyébként törvényes büntetés lehetőségétől is meg van fosztva a bíróság az ügyész nyilatkozata, azaz jogorvoslatának hiánya miatt. A bíróság például a büntetés enyhítésének szabályai szerint sem szabhat ki egy évnél rövidebb tartamú szabadságvesztést, ha az irányadó bűncselekmény büntetési tételének minimuma 2 év szabadságvesztés. Az első fokon kiszabott 10 hónap végrehajtandó szabadságvesztés helyett a másodfokú bíróság a súlyosítási tilalom szabályai miatt nem szabhatja ki az irányadó törvényi minimumnak tekinthető 1 év tartamú szabadságvesztést annak végrehajtása felfüggesztése mellett sem.
Saját bírói tapasztalatból merítve állíthatom, hogy a vádlottak egy részének az ő szubjektív értékelésük szerint kisebb hátrányt jelentene egy próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés, mint egy önállóan alkalmazott járművezetéstől eltiltás, amit azonban a Be. - mindezt megítélésem szerint helyesen - ugyancsak kizár.[59] A járművezetői engedély elvesztése sokaknál a munkahely megszűnését is jelenti, ami lehetetlenné teszi a fennálló hiteltartozás törlesztését, az a családi lakóingatlan elárverezéséhez, a család felbomlásához is elvezethet.
A hazai büntetéskiszabási gyakorlatot kutató Pápai-Tarr Ágnes aktakutatása során tanulmányozott egyik ügyben a bíróság szintén egy érdekes büntetéskiszabási helyzettel találta szemben magát, mely döntés alapjaiban kérdőjelezi meg a felfüggesztett szabadságvesztésnek a szankciók súlyossági sorrendjében betöltött helyét. Az ittas járművezetés elkövetője büntetlen előéletű, de személyi körülményeire tekintettel sem a pénzbüntetés, sem a közérdekű munka kiszabása nem tűnt jó megoldásnak. Előnyugdíjas elkövetőről lévén szó, aki mindössze 54 000 Ft havi jövedelemmel rendelkezett, vagyontalan, ráadásul rákbeteg, akit szájüregi daganattal műtöttek, így teljesen érthető módon sem pénzbüntetést, sem közérdekű munkát nem akart a bíróság vele szemben kiszabni. Természetesen a vádlott személyi körülményeire tekintettel a személyi szabadságától történő tényleges megfosztás, vagyis az elzárás kiszabása szóba sem jöhetett, így csak a legszigorúbb büntetési nem, a szabadságvesztés felfüggesztésének kiszabása tűnt a terhelt szempontjából elfogadható megoldásnak. Az ügy nagyon jól példázza, hogy bizonyos esetekben az igazságos szankció kiválasztása a büntetéskiszabás általános, elméleti szabályait teljesen felülírva, a józan ész logikája alapján történik az ítélkezési gyakorlatban. A büntetlen és kifogástalan közlekedési előélettel rendelkező, ráadásul súlyosan beteg elkövetővel szemben, amikor az ittas vezetés következményeként senki nem sérült meg, és ráadásul még az ügyészség is pénzbüntetés kiszabását indítványozta, a büntetéskiszabás elvei alapján egyértelműen eltúlzottnak tűnik szabadságvesztés-büntetés kiszabása. A vádlott azonban valójában mégis így járt a legjobban Pápai-Tarr Ágnes (és lényegében a bíróság) érvelése szerint, hiszen személyi szabadságát nem vonták el, a próbaidő alatt pedig csupán törvénytisztelő életet kell folytatnia, és tartózkodnia kell bűncselekmény(ek) elkövetésétől.[60]
A Be. 595. § (4) bekezdés b) pontja kizárja, hogy elzárás helyett szabadságvesztést szabjon ki súlyosítási tilalom hiányában a másodfokú bíróság, még annak felfüggesztése mellett sem. Arra az Alkotmánybíróság határozat is rámutatott, hogy a kiszabott büntetés összhatásában történő értékelése olyan szempontok figyelembevételét is jelenti, mint az, hogy elzárás esetében az elítélt a jogerő pillanatában a törvény erejénél fogva mentesül, szemben a szabadságvesztéssel.[61] Elzárás esetében nem lehet szó pld. visszaesését megalapozó joghatásról, és így a büntetés 'szaporításáról' sem. Ebben a körben megnyugtató értelmezési lehetőséget ad az Alkotmánybíróság azzal, ha a perjogi értelmezés szerint a Be. 595. § (4) bekezdésén túlmenő, azon kívüli esetek is levezethetőek a súlyosítási tilalomból. Példaként azt hozza fel, amikor a másodfokú bíróság a pénzbüntetés napi tételszámát ugyan csökkenti, de az egynapi tétel összegét úgy megemeli, hogy ezáltal a pénzbüntetés végösszege nő.
Az aggály továbbra is az számomra, ha mindez gátja a vádlott számára méltányosabb döntés meghozatalának. Ha az a kiindulási alapunk, hogy az a súlyosabb szankció, ami hosszabb időre elvonja a terhelt személyi szabadságát, korántsem biztos, hogy minden esetben a szabadságvesztés lesz a súlyosabb. A szabadságvesztést összbüntetésbe lehet foglalni, így előfordulhat, hogy annak tartamából ténylegesen mindössze 30 napot kell majd végrehajtani, ami 60 nap kedvezmény a szabadságvesztés-büntetéshez képest. Ha az összbüntetésből feltételesen szabadságra is bocsátják, a kedvezmény még szembetűnőbb az elzáráshoz képest. Ilyen helyzetben a terheltet nem biztos, hogy megnyugtatja a Btk. normaszöveg-javaslatához fűzött jogalkotói indokolás a büntetési nemek felsorolásában az erősségi sorrendet illetően.
A 2018. évtől hatályos büntetőeljárási törvény (Be.) újraszabályozta az előkészítő ülés szerepét a vádemelés után, és azzal
- 15/16 -
a tárgyalás előkészítése érdekében megtartandó olyan nyilvános ülést hozott létre, amelyen a vádlott és a védő a tárgyalást megelőzően kifejtheti a váddal kapcsolatos álláspontját és közreműködhet a büntetőeljárás további menetének alakításában. Ennek egyik módja, amikor az ügyészség indítványt tesz a büntetés vagy intézkedés mértékére, illetve tartamára is arra az esetre, ha a terhelt az előkészítő ülésen a bűncselekmény elkövetését beismeri. Ha a bíróság a bűnösséget beismerő nyilatkozatot az előkészítő ülésen elfogadja, akkor fő szabály szerint nem szabhat ki súlyosabb büntetést, illetve nem alkalmazhat súlyosabb intézkedést, mint amelyet a vádirat, illetve az előterjesztett ügyészségi indítvány tartalmaz.[62]
A jogintézmény alkalmazhatóságának alapja, hogy a vádlott beismerő vallomást tesz annak tudatában, hogy a bíróság nem fog súlyosabb büntetést kiszabni, mint amit az ügyészség megjelölt. Mindez kockázatmentessé teheti beismerő vallomásának megtételét.
Azzal azonban nem számolt a jogalkotó, hogy mi legyen az eljárási rend abban az esetben, ha az ügyész akár szakmai tévedésből, akár - ki nem zárhatóan - taktikai okokból törvénysértően enyhe mértékes indítványt tesz, amelyre tekintettel a terhelt beismeri bűnösségét, majd a bíróság törvénysértő, azaz az anyagi jogszabályokkal ellentétes szankciót alkalmaz. Látványos példája ennek, ha a bíróság végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés-büntetést szab ki, holott azt a Btk. rendelkezései kizárnák. Ilyenkor a kiszabott törvénysértő büntetés felülvizsgálati eljárásban a terhelt terhére bejelentett felülvizsgálati indítvány alapján orvosolható, amelynek előterjesztése a jogerős ügydöntő határozat meghozatalától számított hat hónapon belül lehetséges.[63]
Mindez azonban erősen meginogtathatja a felajánlott büntetésmaximumra tekintettel tett beismerő vallomás jogintézményébe vetett bizalmat, hiszen a vádlott joggal várja el a bírótól és az ügyészségtől, hogy őt ne verjék át. A terhelt arra tekintettel tesz beismerő vallomást, hogy azt a tájékoztatást kapja, hogy beismerése és tárgyalásról történő lemondása esetén nem kaphat súlyosabb/hátrányosabb büntetést, mint amit az ügyészség felajánlott.
Mindez már akkor is aggályos, amikor az ügyészség által megjelölt szankció nem vagy tévesen tartalmazza az egyszerűsített felülvizsgálati eljárásra tartozó kérdéseket.[64] Kérdéses lehet az eljárás tisztességessége, ha az előkészítő ülésen a beismerésre tekintettel hozott jogerős ügydöntő határozat meghozatalát követően egy külön eljárásban még számos kérdésben hozhat hátrányosabb döntést a bíróság. A büntetés kiszabásra tett ügyészi javaslat ismeretében a terhelt könnyebben tehet bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást, ha nem közlik vele, hogy még utólag a törvény kötelező rendelkezésének alkalmazásával vagyonelkobzást, próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendeléséről, vagy éppen feltételes szabadságnak a megszüntetéséről is rendelkezhetnek vele szemben.[65] Ennek ismeretében korántsem biztos, hogy nem élt volna a védekezés vagy a hallgatás lehetőségével, viszont erre az eshetőségre senki nem figyelmeztette, erről őt nem kell tájékoztatni.
Az ügyészség és a terhelt egyezség esetén lefolytatandó eljárás érdekében a vádemelés előtt egyezséget köthet a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről és ennek következményeiről.[66] A vizsgálati szakaszban megköthető egyezség kizárhatja a terhelt részéről a tagadásban vagy hallgatásban megbújó kockázatot, hiszen a tényállás rögzítése mellett azt is előre meghatározzák, hogy mi lesz az a büntetés vagy intézkedés, amelynek kiszabását egyezően kérik a bíróságtól.
Ezen jogintézmény azonban ugyancsak hordozhat bizonytalan elemeket. Az egyezséget a terhelt azért köti, mert bízik a kockázatmentes beismerésben, hiszen a hatóságok azt ígérték, hogy beismerése esetén az egyezségben vállalt büntetést fogja kiszabni a bíróság. Törvénysértő büntetést azonban a bíróság bűnösség beismerése esetén sem szabhat ki. Az egyezség nem csupán egy eljárás gyorsítását és egyszerűsítését szolgáló jogintézmény, hanem a terhelt és az állami büntetőigény érvényesítője között kötött sajátos kompromisszum, egyfajta konszenzus, amelyben mindkét fél lényeges jogokról mond le, más-más indokok alapján. Lényegi elemei közé tartozik, hogy megfosztja a jogorvoslati jogától a terheltet a bűnösség megállapítása és a váddal egyező tényállás és minősítés, illetve az ügyészség és a terhelt által megkötött egyezség keretei között kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés miatt. A vád szerinti indítványtól az alkalmazandó jogkövetkezmény tekintetében a bíróság nem térhet el, de a törvénysértő büntetés kiszabására irányuló egyezség jóváhagyását meg kell tagadni.[67]
Ha a bíróság mégis kiszabja az egyezség alapján a törvénysértő büntetést, a jogorvoslat ezzel kapcsolatban nem lehetséges, azonban a Kúria előtti felülvizsgálati eljárás lehetőségét korlátozó rendelkezés nincs, így ilyenkor a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kell elrendelni, ha az érdemi határozat meghozatala az ügyiratok alapján nem lehetséges. A Btk. mérlegelést nem tűrő rendelkezésébe ütköző szankció terhelt terhére történő megváltoztatására - ellentétben a büntetővégzésre, illetve a beismerés elfogadására vonatkozó szabályokkal - felülvizsgálati eljárásban nincs törvényi lehetőség, annak korrekciója csupán hatályon kívül helyezés, és új eljárásra utasítás révén lehetséges. Az egyezség jóváhagyásának megtagadása esetére a törvény nem tartalmaz olyan rendelkezést, hogy az ilyen terhelti vallomásból megszerzett bizonyíték felhasználása a büntetőeljárásban kizárt. Így a vallomásban előadottak törvényes és az eljárás során - a továbbiakban - felhasználható bizonyítéknak minősülnek.[68]
Mindez azonban egyesesetekben érdemi jogorvoslat lehetősége nélkül megkérdőjelezheti az eljárás tisztességességét, és az adott büntetőügyön túlmenően is megingathatja a bizalmat nem csupán a jogintézménnyel, de az azt alkalmazó bírósággal és ügyészséggel szemben is. A vádlott az előkészítő ülésen azért tesz bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást, mert azt a tájékoztatást kapja, hogy beismerése esetén a legsúlyosabb büntetés, amit kaphat az, ami az ügyészi indítványban szerepelt. Ugyancsak egyszerűbb megoldás lehet a nyomozás során élni az egyezségkötés lehetőségével, ha a kilátásba helyezett
- 16/17 -
büntetés a terhelt számára is elfogadható. Ehhez képest az anyagi büntetőjogi dogmatika szentsége miatt később kiszabott lényegesen súlyosabb büntetés alapjaiban kérdőjelezi meg a büntetőeljárás tisztességességét.
Ha például az első- és másodfokú bíróság a Btk.-ban foglalt kizáró ok ellenére függesztette fel a szabadságvesztés-büntetés végrehajtását, akkor a törvénysértést csak felülvizsgálati eljárásban lehet korrigálni.[69] Az ügyész indítványa lehet, hogy azért törvénysértő, mert a bűnügyi nyilvántartásból már törlésre került egy olyan korábbi elítélés, ami kizárja az újabb bűncselekmény miatt a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztését.[70] A próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés reményében, annak ígéretében bízva tett bűnösség elismerése azonban nem tekinthető olyan önként tett felelősségvállalásnak, ami tisztességes tájékoztatáson alapult, ha később újabb előéleti adatok, előkerült jogerős elítélések alapján ugyanazon beismerés alapján a terhelt végrehajtandó szabadságvesztést kap. Ilyenkor nyilvánvalóan sérül az a bizalom, ami jogrendszerünket büntetőügyekben is jellemeznie kellene, hiszen nem azt a tájékoztatást kapta a terhelt a várható büntetésről, amit végül jogerősen kiszabnak vele szemben.
Úgy vélem, hogy a bíróságok tájékoztatási kötelezettségüknek megfelelő jogértelmezéssel a jogalkotásnak adott alkotmánybírósági időtartam lejártáig is eleget tehetnek. Hasonló gyakorlat jelenleg is megfigyelhető. Mindez a terheltnek nyújtandó megfelelő tájékoztatásról szóló irányelvből és a hatóságok, illetve a bíróság számára előírt tájékoztatási kötelezettségből is levezethető.[71] A Be. 39. § (1) bekezdés c) pontja alapján a terhelt jogosult, hogy a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyészségtől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon. A Be. 74. § (1) bekezdése pedig általánosan írja elő a bíróság tájékoztatási kötelezettségét.
Az Alkotmánybíróság a Be. 551. §-a körében állapította meg a jogalkotó mulasztását abban, hogy nem rendelkezett olyan hivatalból biztosítandó tájékoztatás előírásáról, amely tájékoztatás ismeretében a terhelt számára a jogorvoslati nyilatkozatának megtétele előtt felismerhető, hogy jogorvoslata a kiszabott büntetés vonatkozásában - és a súlyosítási tilalom törvényi kötöttségének sérelme nélkül - milyen megváltoztatási lehetőségre teremt döntési jogkört a felülbíráló bíróság számára. A Be. 551. § (3) bekezdése azonban így is viszonylag széles körű tájékoztatási kötelezettséget ír elő az egyesbíró vagy a tanács elnöke részére, hogy feladatává teszi, hogy a jogorvoslati nyilatkoztatást megelőzően felvilágosítást adjon a fellebbezésre jogosultaknak "az 583. § (3) bekezdésében, az 584. § (2) és (3) bekezdésében, valamint az 590. § (3) és (4) bekezdésében foglaltakról".
Hasonló szabályozást azonban nem tartalmaz a Be. a másodfellebbezések vonatkozásában, viszont az elsőfokú eljárásban tett jogorvoslati kioktatás a másodfellebbezés eltérő szabályaira tekintettel túlnyomórészt nem értelmezhetőek. Éppen ezért él az a bírói gyakorlat, hogy abban az esetben, ha megnyílik a másodfellebbezés lehetősége, a másodfokon eljáró bíróságnak részletes kioktatást kell adnia a fellebbezési jogról és annak korlátairól. Ennek hiányában a vádlott kézbesítési íven határidőben bejelentett fellebbezése akkor sem utasítható el, ha az a fellebbezés célját nem részletezi.[72] A másodfellebbezés ugyanis nem sérelmezheti a döntés bármely rendelkezését.[73] A másodfokon eljárt törvényszék a vádlottat kizárólag a másodfellebbezés benyújtására vonatkozó jogorvoslati jogosultságáról tájékoztatta a megküldött nyomtatványon, míg a fellebbezés törvényi korlátairól nem. További tájékoztatási kötelezettséget a Be. 615. §-a nem is ír elő, szemben az elsőfokú eljárásban értelmezhető Be. 551. §-ával. A megküldött nyomtatványon "a határozat ellen fellebbezést jelentek be" szöveg állt a fogva tartásban lévő vádlott rendelkezésére a jogorvoslati jogának gyakorlásához. A "jogban járatlan és fogva lévő vádlottól nem várható el azok ismerete". Éppen ezért a nem az eljárási törvénynek megfelelően benyújtott jogorvoslatot az ítélőtábla a vádlott javára értelmezve ezért joghatályosnak fogadta el, abból kiindulva, hogy az az ellentétes döntést is sérelmezi.[74]
A szabályozás újragondolásában egyik dilemma az anyagi jogi dogmatikával ellentétes - törvénysértő - ítéletek jogerőre emelkedésének megakadályozása vagy a jogerő beállta után a feltörése lehetőségének biztosítása anélkül, hogy a terhelt részére valótlan vagy nem teljes körű tájékoztatást adjon a bíróság olyan bonyolult eljárásjogi kérdésekben, ahol még a Kúria, az Alkotmánybíróság, illetve annak tagja is más értelmezési eredményre jutottak.
Megítélésem szerint a rendelkezési jog előtérbe helyezése önmagában garancia lehet az eljárás tisztességességének megóvására, ahogyan azt már az összbüntetés változó szabályainál is láthattuk. Az anyagi dogmatikával ellentétes, végeredményben törvénysértő bírói határozatok eddig is léteztek úgy, hogy hat hónap elteltével a felülvizsgálati eljárásban vagy az annak eredményeként elrendelt megismételt eljárásban kizárt a terhes megváltoztatás.
Hasonlóan számos olyan jogerőre futó döntés van, ami legalábbis 'szokatlan' a hazai ítélkezésben, amikor a bíróságok külföldi ítélet érvényét állapítják meg, vagy éppen egy tagál-
- 17/18 -
lami ítélet megfeleltetését végzik a hazai joggal egyenértékű határozat meghozatalával, miközben az elítélt helyzetét nem "súlyosíthatják".[75]
A köztársasági elnök a kegyelmi döntéseinél még kevésbé van kötve a Btk. szabályaihoz, így akár olyan szabadságvesztés-büntetés próbaidőre történő felfüggesztéséről is rendelkezhet, amire rendes eljárásban nem lenne lehetőség.
Ha a jogalkotó az anyagi jogi dogmatika következetes érvényesítésében látja a lehetséges szabályozás irányát, akkor számolnia kell azzal, hogy mindez milyen hatással lehet a jogorvoslati és egyéb jognyilatkozatok gyakorlására. A súlyosítási tilalomnál nyilvánvalóan riasztó hatással lehet az, ha részletes tájékoztatást kap a terhelt arról, hogy a saját javára szóló fellebbezése eredményeként hány és hányféleképpen eredményezhet lényegesen terhesebb döntés meghozatalát. További lehetőség, ha a Be. 595. § (4) bekezdésben foglaltak kapcsán a törvény engedő szabályt tenne, és a rendelkezés úgy szólna, hogy a vádlott ellentétes kérelme hiányában a bíróság nem hozhatja meg az ott felsorolt döntéseket. Emellett továbbra is megfontolandó lenne a Be. 595. § (4) bekezdés elhagyása, és a bírói gyakorlatra bízni, hogy a tisztességes eljárás követelményeihez jobban alkalmazkodva és a vádlotti rendelkezési jogot erősítve melyek azok a döntések, amelyeket kizár a súlyosítási tilalom.
A terhelti beismerő vallomást is megszerezni hivatott egyezségkötés során, valamint az előkészítő ülésen tett beismerő vallomás kapcsán pedig erősebb törvényi korlátot kellene beépíteni arra az esetre, ha a terhelt számára felajánlott büntetés vagy intézkedés ellentétes a büntető anyagi joggal. Ilyenkor vagy tudomásul veszi a jogalkotó, hogy a vádlott számára kedvezőbb - de az anyagi joggal szembemenő - döntések is jogerőre emelkedhetnek, vagy ennek észlelése esetére hatályon kívül helyezés mellett a korábbi bűnösséget beismerő nyilatkozat és az annak alapján beszerzett bizonyítási eszközök (bizonyítékok) későbbi felhasználásának tilalmával együtt lehetne az eljárást megismételni. Amíg a nyomozás során tett nyomozói/ügyészi ajánlatot óvatosan kezeli a törvény és garanciákkal körbebástyázva ügyel az eljárás tisztességességére, addig a bírói garancia mellett tett megtévesztő és törvénysértő ajánlat hatására tett beismerést a későbbiekben korlátlanul fel lehet használni, ami nyilvánvalóan tisztességtelen.
Az ügyészségi intézkedés vagy határozat kilátásba helyezése jogintézménynél a jogalkotó úgy döntött, hogy az együttműködés visszaélésszerű alkalmazásának kizárására egyedül a megállapodáson alapuló eredmény felhasználásának korlátozása lehet alkalmas. A Be. ennek érdekében a megállapodás megsértése esetén nem csupán a terhelt megállapodás kilátásba helyezésére figyelemmel tett beismerő vallomásának bizonyítékként történő felhasználását zárja ki, de valamennyi e vallomás alapján beszerzett további bizonyítási eszköz felhasználását is.[76] Mindez az angolszász jogi kultúrából ismert mérgezett fa gyümölcse elvének felbukkanása a hazai eljárásjogban.[77] Ebben a rendszerben a téves, valótlan vagy hiányos bírósági tájékoztatásnak minimum hasonló következményekkel kellene járnia. ■
JEGYZETEK
[1] A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 617. §.
[2] Herke Csongor: Súlyosítási tilalom a büntetőeljárásban. Monográfia, PTE ÁJK Pécs, 2010, 53.
[3] Be. 634. §, 647. § (4) bekezdése, 651. § (1) bekezdés, 652. § (3) bekezdés, 1/2021. BJE határozat, Be. 746. § (5) bekezdés.
[4] Kúria Bfv.II.1.261/2024/12. számú végzése.
[5] Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdés, XXVIII. cikk (1), (3) és (7) bekezdés.
[6] PKKB 401.Bpk.40.351/2021/6. számú büntetővégzés, PKKB 18.B.30.325/2021/46. számú ítélet.
[7] Fővárosi Törvényszék 28.Bf.10.520/2023/6. számú ítélet.
[8] Be. 649.§ (2) bekezdés e) pont.
[9] A Kúria által hivatkozott határozatok: Bfv.345/2017/6. (BH 2017.364.), BH 2014.323, BH 2005.130, illetve Bfv.933/2016/6. (BH 2017.109), BH 1987.342.
[10] Kúria Bfv.138/2019/10 (BH 2019.296), Bfv.1252/2017/8. sz. (EBH 2018.B.14.
[11] Alaptörvény IV. cikk, XXVIII. cikk (1), (3) bekezdés, Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés.
[12] 1146/2026. (III. 24.) AB határozat, (a továbbiakban AB határozat) [65] bekezdés.
[13] AB határozat [87].
[14] AB határozat [103].
[15] AB határozat 6.2. pont [126]-[130].
[16] AB határozat [135].
[17] Leszámítva, amikor intézkedés helyett szabadságvesztésre történik a csere [595. § (4) bekezdés a) pont], avagy a további büntetés, mellékbüntetés kiszabása esetén [595. § (4) bekezdés e)-f) pont].
[18] AB határozat 6.6.3. pont [162]-[171].
[19] AB határozat [183].
[20] AB határozat [195]-[196].
[21] AB határozat [218]-[219] bekezdés, utalva a Be. 634. § (2) bekezdésre és 746. § (5) bekezdésre.
[22] AB határozat [248]-[249] bekezdés.
[23] T/13972. számú törvényjavaslat indokolással - a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez. Általános indokolás.
[24] 422/B/1999. AB határozat.
[25] Finkey Ferenc: A magyar büntető eljárás tankönyve, Politzer, Budapest, 1908, 16.
[26] Finkey Ferenc: Anyagi igazság és téves jelszavak a büntető eljárásban. Magyar Jogi Szemle, Budapest, 1927, 17-18., 23.
[27] Elek: Az előkészítő ülés In: Polt Péter - Miskolczi Barna - Vida József - Karner Zsanett (szerk.): Nagykommentár a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez.
[28] Kleinfeller, Georg: Das Verbot der reformatio in pejus. Der Gerichtssaal, 1886. 579-588. idézi Herke. i .m. 150., de eredetiben is: https://dlc.mpg.de/fulltext/mpirg_escidoc_88990/591/#topDocAnchor (2026. 08. 15.).
[29] Be. 839. § (3) bekezdés, 6/2024. JEH [48].
[30] 6/2024. JEH [53].
[31] 6/2024. JEH [53]-[55]
[33] EBH 2018.B.14.
[34] AB határozat [162]-[163].
[35] AB határozat [272] és [250] bekezdés.
[36] Be. 10. § (3) bekezdés.
[37] Be. 672. § (5) bekezdés.
[38] Be. 565. § (2) bekezdés.
[39] A 2020. évi XLIII. törvény indokolása a büntetőeljárásról szóló törvény és más kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2020. évi XLIII. törvényhez.
[40] Be. 502. § (1), (3) bekezdés.
[41] Herke i. m. 113.
[42] Herke i. m. 114.
[44] 3487/2022. (XII. 20.) AB határozat [64] bekezdés.
[45] AB határozat [142] bekezdés.
[46] III/146/2025 AB határozat.
Megjegyzendő, hogy itt az a Blutman-féle szemlélet jelenik meg az Alkotmánybíróság határozatában, amely megkülönböztet ún. jogszabályszövegek értelmezéséhez kapcsolódó vélelmeket "értelmezést irányító szabályokat" is. Blutman László: Értelmezés a jogban. Gondolat Kiadó, Iurisperitus Kiadó, Budapest-Szeged, 2025, 47., 221-224.
[47] AB határozat [212]-[215] bekezdés.
[48] AB határozat [338]-[342] bekezdés.
[49] Lásd Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleménye [348] bekezdés, és ebben 20/2020. (VIII. 4.) AB határozat, Indokolás [67], 34/2014. (XI. 14.) AB határozat, Indokolás [116], [120], 3047/2013. (II. 28.) AB határozat, Indokolás, [13], [16].
[50] Be. 740.§ (2) bekezdés.
[51] T/13972. számú törvényjavaslat indokolással - a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez. 740. § indokolása.
[52] 747. § (5) bekezdés.
[53] Pápai-Tarr: i. m.
[54] AB határozat [220] bekezdés.
[56] AB határozat [91] bekezdés
[57] AB határozat [119] bekezdés
[58] Be. 595.§ (4) bekezdés d) pont.
[59] Be. 595.§ (4) bekezdés b) pont.
[61] Btk. 100. § (1) bekezdés a) pontja.
[62] Be. 565. § (2) bekezdés, 502.§ (1) bekezdés.
[63] Be. 652. § (3) bekezdés.
[64] Be. XCIV. Fejezet Egyszerűsített felülvizsgálat.
[65] Be. 671. §.
[66] Be. LXV. Fejezet Egyezség a bűnösség beismeréséről.
[67] BH 2021.5.
[68] Kúria Bfv.1486/2021/14. szám.
[69] BH 2020.36.
[70] Llásd. Btk. 97.§ (2) bekezdés.
[71] A büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22-i 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (27) bekezdése: A bűncselekmény elkövetésével vádolt személyek számára meg kell adni a váddal kapcsolatban minden, a védelemre való felkészülésükhöz és az eljárás tisztességességének megóvásához szükséges tájékoztatást.
[72] Debreceni Ítélőtábla Bhar.II.578/2020/6. szám.
[73] Be. 615. § (3) bekezdés.
[74] Debreceni Ítélőtábla Bhar.II.578/2020/6. szám.
[75] 2012. évi CLXXX. törvény az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről. Megfeleltetés. 111/D. § (8) bekezdés: 'A tagállami ítélet átalakítása, illetve kiegészítése nem eredményezheti a tagállami ítéletben meghatározott büntetésnél, intézkedésnél súlyosabb büntetés vagy intézkedés megállapítását, illetve a büntetés vagy intézkedés hátrányosabb végrehajtását' lásd bővebben: Balogh Márta - Kónya Tamás - Szabó Judit - Szántai Orsolya: A nem magyar ítéletek hazai büntetőeljárásban való részvételének újabb kérdései II. JURA, 2022/1., 5-27.
[76] Lásd. Be. 406. § (2) bekezdés, illetve a T/13972. számú törvényjavaslat indokolása a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 406. §-ához.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, DE ÁJK, Debreceni Ítélőtábla büntető kollégiumvezető.
Visszaugrás
