Willes angol bíró arra a kérdésre, hogy mit tegyen az ember, ha benéz a szobájába és látja, hogy a tolvaj éppen viszi az óráját (de a tolvaj nem látja őt) azt felelte: "Tanácsom melyet mint ember, mint jogtudós és mint angol bíró adok önnek, a következő, a kérdésben feltett körülmények közt az ön joga de talán kötelessége is ez: fogjon egy kétcsövű fegyvert, töltse meg gondosan mind a két csövét s anélkül, hogy a tolvaj figyelmét magára vonná, célozzon a szívére és ölje meg."1
Az idézett szöveg akár a mai magyar közhangulat kifejezésére is szolgálhat, mikor is a társadalom tagjai hathatósabb védelemben kívánják részesíteni személyüket, vagyonukat az egyre csak növekvő és egyre inkább erőszakossá váló bűncselekményekkel szemben.
Az állam a maga védelmi eszközeivel nem lehet minden bűnelkövetésnél jelen, ezért büntethetőséget kizáró okként jogi lehetőséget biztosít az állampolgárok számára a jogtalan támadások elhárítására. Feuerbach - ma is helytállónak tekinthető érvelése szerint -, ha a közhatalom nem nyújthat oltalmat a megtámadott számára, akkor az államra átruházott erőszak alkalmazási jog az állampolgár oldalán a maga teljességében újraéled.2
A jogos védelmi helyzetben megvalósított, annak kereteit tiszteletben tartó cselekmény nemcsak hogy nem veszélyes a társadalomra, hanem kifejezetten társadalmi szempontból hasznot hordozó magatartás, egyfajta állami rendvédelmi kötelezettség "átvállalásának" tekinthető a jogos védelmet gyakorló részéről, és mindemellett elrettentő, generál-preventív hatása sem elhanyagolható.3
Miután a büntetőjogi dogmatikában lezajló változások, nem a dogmatika belső önmozgásának eredményeképpen valósulnak meg, hanem a társadalmi változások eredményei - erkölcsi szemléletváltás, természet-tudományos eredmények stb. - állnak az azonos jogi fogalmak jelentéstartalmában végbemenő változások mögött,4 könnyen elképzelhető, hogy a jogos védelem jelenlegi szabályozása mellett a jogtudomány által táplált és a gyakorlat által érvényre juttatott dogmatikai megoldások révén a jogalkalmazás képes lesz megfelelő módon reagálni a bűnözés megnövekedéséből fakadó kihívásokra.
Dolgozatom azt a célt szolgálja, hogy a jogos védelem elvi és gyakorlati megítélése tekintetében röviden felvázoljam a fejlődés irányait, valamint bemutassam azon területeket, ahol e jogintézmény ítélkezésbeli megítélésében álláspontom szerint változtatásra - helyesebben a hagyományokhoz való visszatérésre - volna szükség.
A jog őskorában, az államhatalom gyengeségével összefüggésben a sértett illetve szűkebb közössége magánbosszú formájában lépett fel a jogtalan támadásokkal szemben. A jogos védelem ősi alakjában a támadó megölésének büntetlenségét jelenti.5
Az ókori világban általánosan elfogadott jogtételként érvényesült az éjszaka támadó tolvaj büntetlen megölésének lehetősége. Az Ószövetség, Solon törvényei, és a XII táblás törvények is tartalmaznak erre vonatkozó utalást, melyet a Corpus Iuris Canonici is átvett.6
A középkor hajnalán kontinentális jogfejlődésünkre a kánonjog kiemelkedő befolyást gyakorolt, érezhető volt ez a hatás az emberi élet kimagasló értékként való tiszteletében is. Az egyházjog humanista szemléletéből fakadóan nem ismeri el az élet kioltásának jogosságát vagyoni érdekek védelme címén. A jogfejlődés során elsőként itt jelenik meg a jogi tárgyak értékrendjének megfelelő arányosság megkövetelése.7
A kánonjogi rendelkezések nem csupán lehetővé tették a jogos védelem körében mások életének védelmezését, hanem a megtámadott érdekében való fellépést kifejezett kötelezettségként fogalmazták meg.8
Mai szemmel, a középkori szabályozás és kialakult gyakorlat legnagyobb hátránya a fegyveregyenlőség elvének végletekig hajszolása, az arányossági követelmény értelmetlenül szigorú meghatározása.
A hazai jogos védelem szabályozási módszere tekintetében áttörést jelent az 1843-44. évi javaslat, amely szakítva a szokásjogra hagyatkozással már-már kazuisztikus módon fogalmazza meg a jogintézmény lényegi elemeit.9
A hazai büntetőjog tudományában, valamint a judikatúrában hagyományosan a jogos védelem legfaj-súlyosabb kérdésének tekinthető a szükségesség és ezzel összefüggésben az arányosság mikénti értelmezése.
"Szükséges lehet a legkisebb jelentőségű jav megmentésére az emberölés is, csak más kitérő eszköz ne létezzék" - így hangzik Degré Lajos század eleji szükségesség megítélésével kapcsolatos fejtegetése - amely vélekedés tételes jogi alapját az 1878. évi V. tc. biztosította -, melytől azonban már a korabeli jogalkalmazás is eltérni látszott. A Curia, arányosságot olykor figyelembevevő ítéleteit, ha jogilag nem, de etikailag elfogadhatónak tartotta Degré is.10
Közismert, hogy mind a korabeli 1878. évi V. tc., mind a ma is hatályos 1978. évi IV. tv. a jogos védelem szabályozása során csak a szükségesség követelményét fogalmazza meg, de a mai tudományos vélekedések túlnyomó többsége és nem utolsó sorban a Legfelsőbb Bíróság joggyakorlatot orientáló határozatai azt a nézetet támasztják alá, miszerint nem lehet szükséges az a cselekmény amely nem felel meg bizonyos mérvű arányosságnak.
A jogos védelem terén jelenleg érvényesülő ítélkezési gyakorlat villanásszerű áttekintését a következőkben azért látom szükségesnek, mert az viszonyítási pontként szolgálhat a későbbi kritikai észrevételeim megfogalmazása során. Rövid összefoglalóm csupán a szükségesség, arányosság körében felmerülő legjelentősebb elvi kérdések taglalására szorítkozik.
A mai napig hatályos 15. számú irányelv szerint a jogos védelmi cselekmény arányossága szempontjából azt kell vizsgálni, hogy az elhárító magatartás nem idézett-e elő aránytalanul nagyobb sérelmet, mint amelyet a jogtalan támadás okozott volna.
Az ítélkezési gyakorlat a védekező szándékának is meghatározó jelentőséget tulajdonít, ennek a következménye kétirányú:
1. objektíve arányos cselekmény túllépéssé válik, ha a szándék alapján az arányosságot meghaladó bűncselekmény kísérlete állapítható meg,
2. a védekezés arányossága szempontjából figyelmen kívül marad az olyan többletsérelem, amelyet az elhárító cselekmény kifejtőjének szándéka nem fog át. Ebből következően, az elhárító tevékenység gondatlan következményei az arányosság körén kívül maradnak, az arányosság megítélése során nem értékelhetőek.
Az arányosság az objektíve lehetséges következményekkel való arányíthatóságot jelent. Nem kell az egymással szembe állítható cselekményeknek a jogi minősítésükben is megegyezniük (BH 1990/1). Ebből, illetve a védekezési szándék relevanciájából fakadóan a testi épség ellen irányuló támadással szemben a bírói gyakorlat következetesen elismeri, a testi sértésben megnyilvánuló elhárító cselekmények jogosságát. Ebben az esetben az elhárító cselekmény akár életveszélyes, sőt halált okozó eredménye sem jelenti az arányosság sérelmét (BH 1987/337, BH 1989/2, BH 1990/1, BH 1993/75, BH 1996/405, a fent írtakból kifolyólag a halálos eredmény tekintetében a védelmi helyzetben lévőt csak gondatlanság terhelheti).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
