A Magyar Köztársaság Alkotmánya, az Alaptörvénnyel ellentétben[1] a '89-es átfogó alkotmányrevíziót követően sem deklarálta a hatalommegosztás elvét, így annak definíciója és dogmatikája csak az Alkotmánybíróság vonatkozó határozataiban[2] és a releváns szakirodalomban[3] került kidolgozásra. A rendszerváltást megelőző több mint négy évtizedben a szocializmus marxista-leninista államjoga a hatalom egységének elvét hirdette a hatalommegosztást "burzsoá kategóriának tekintve."[4] Az ún. "népi demokrácia" paradoxona abban rejlett, hogy a kommunista pártideológusok szerint is a proletárdiktatúrával volt egyenlő.[5] A hatalom egységét hirdető marxista teória[6] a hatalom megosztása helyett a hatalmi szervek funkcionális munkamegosztásának tanát képviselve, az 1936-os sztálini alkotmányt mintául véve, egy négyes felosztást alkalmazva megkülönböztette egymástól az államhatalom, az államigazgatás szerveit, a bíróságot és az ügyészséget.[7] A bolsevik, sztálini gyökerű 1949-es Alkotmány 2. §-ában formálisan az Országgyűlés szupremáciáját hirdette, kimondva, hogy az "Országgyűlés gyakorolja a népszuverenitásból eredő összes jogokat", ily módon de jure a többi hatalmi szerv hierarchikusan az Országgyűlésnek alárendelve működött, de facto a monolit egységként működő közigazgatást az egyeduralkodó állampárt szervei irányították, megvalósítván a pártállami diktatúrát.[8] Érdekesség, hogy az 1989-es átfogó alkotmányrevíziót követően is benne maradt a normaszövegben, hogy az "Országgyűlés a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi [...] szerve"[9] és "meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit".[10] Hasonló szocialista maradvány volt a korábbi Alkotmány szövegében a legfőbb ügyész Országgyűlés felé való felelősségének deklarálása.[11] Az új Alaptörvény szerencsére szakít a korábbi szocialista jogdogmatika maradványaival, az Országgyűlést csupán legfőbb népképviseleti szervként nevesítve[12] és kimondva a legfőbb ügyész és az ügyészség függetlenségét.[13] Ilyen előzmények után talán nem meglepő, hogy a magyar jogdogmatikában több szerző a hatalommegosztás klasszikus, montesquieu-i triászát is megkérdőjelezi,[14] további hatalmi ágakkal bővítve a felsorolását, vagy új elméleteket dolgoz ki a különböző hatalmi ágak egymáshoz való viszonyára nézvést,[15] esetleg Rousseau nyomán tagadja a hatalommegosztás egész doktrínáját, a népszuverenitás korlátozhatatlanságával érvelve egyfajta radikális demokrata felfogást hirdetvén.[16] Az is tény, hogy a hatalommegosztás teóriája eltérő fogalmi kontextusban egymástól eltérő értelmezésekhez vezethet.[17]
Jelen tanulmány arra a nem könnyű feladatra vállalkozik, hogy elsősorban, de nem kizárólagosan a magyar jogirodalomra és alkotmánybírósági gyakorlatra támaszkodva vizsgálja a hatalommegosztás irányait, új szempontokkal és dogmatikai jellemzőkkel gazdagítva, mint például a belső és külső hatalommegosztás megkülönböztetését a horizontális és a vertikális irányokon belül, valamint differenciálva a vertikális hatalommegosztás tipikus és atipikus formái között. A vertikális hatalommegosztás tipikus formáin az államszövetségek egyenrangú államait, a szövetségi államok tagállamait, illetve az alkotmányos szinten deklarált, kiterjedt önkormányzatisággal rendelkező unitárius államok azonos szinten lévő, megegyező feladat és hatáskörökkel rendelkező közigazgatási egységeit értjük. A vertikális hatalommegosztás atipikus formáit pedig az adott állam közigazgatási beosztásától lényegileg eltérő, attól elkülönült, általában etnikai-nemzetiségi alapon szerveződő, területileg autonóm entitások jelentik. A tanulmány második felében pedig a hatalommegosztás metajurisztikus formáival foglalkozunk, melyek a jogi elemzéseknek csak ritkán képezik a részét, mégis kívülről egyre inkább befolyásolják a hatalommegosztás államigazgatáson belüli közhatalmi szerveit. A hatalommegosztás metajurisztikus szereplői közé bevallottan önkényes tipológiánkban a médiát, a pártrendszert, és a nem-állami szervezeteket[18] (szakszervezetek, jogvédők, lobbisták, nyomásgyakorló és őrkutya típusú szervezetek) soroljuk. Fontosnak tekintjük a hatalommegosztás és a gazdasági rendszer kölcsönhatásainak bemutatását is. Álláspontunk szerint a demokratikus szocializmus ugyan egy létező politikai ideológia, de valóban a hatalommegosztáson alapuló demokratikus jogállam csak a piacgazdaságokban jöhet létre, a magántulajdont erőteljesen korlátozó vagy egyenesen megtiltó kommunista tervgazdaság olyan mértékben koncentrálja a termelőeszközöket és a vagyont az állam, és az államhatalmat gyakorló diktatórikus kommunista pártelit kezében, mely kizárja a hatalommegosztást és a demokra-
- 54/55 -
tikus jogállamiságot. A műfaji korlátok és a releváns szakirodalom bősége okán, a mű gyakorlati használhatósága érdekében végig a tömör, definíciószerű megfogalmazásokra törekszünk.
A hatalommegosztás klasszikus tana a belső horizontális hatalommegosztásban gondolkodik. Ebben az esetben egy adott államon belüli, egy szinten lévő közhatalmi intézményeket vizsgálunk, ez pedig jellemzően a központi vagy szövetségi szint. Ebben az esetben a hatalommegosztás klasszikus triászának jogalkotó, végrehajtó és ellenőrző funkcióit ellátó intézmények tekintetében kiemeljük e funkciók elsődleges, központi szintű gyakorlóit, legfőbb jogalkotóként a törvényhozást, a végrehajtás csúcsszerveként a központi vagy szövetségi kormányt, az igazságszolgáltatás elsődleges letéteményeseként pedig a bíróságokat.[19] Ahogy a fentiekben már szóltunk róla, a funkcionális szemléletet a belső horizontális hatalommegosztásra alkalmazva az ellátott elsődleges funkciójuk alapján leírhatjuk a hatalommegosztás rendszerének más szereplőit is, így például az elsődlegesen jogalkotó funkciójú tagállami vagy tartományi törvényhozásokat a föderális államok esetében, a végrehajtó funkciót gyakorló szervezetek közül beszélhetünk a nemzeti vagy más néven központi bankokról, az ellenőrző funkció tekintetében pedig az alkotmánybíróságok és az ügyészségek szerepéről.[20]
Külső horizontális hatalommegosztásról az alkotmányosan elismert, egy szinten lévő területi szerveződések között beszélhetünk. Ilyenek lehetnek egy konföderáción vagy föderáción belül a tagállamok, illetve a tartományok. A föderációkon belül külső horizontális hatalommegosztás eszközével írhatjuk le például a Német Szövetségi Köztársaságon belül Bajorország és Baden-Württemberg, vagy pedig az Amerikai Egyesült Államokon belül New York és New Jersey államok egymás közötti viszonyát. A külső horizontális hatalommegosztás segítségével könnyebb megérteni az olyan konföderatív államközösségek struktúráját is, mint amilyen például Szerbia-Montenegró volt 2003 és 2006 között.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
