A 2011 végén elfogadott, az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény (a továbbiakban: Vjt.) számos változás mellett létrehozta az országos listával "versengő", Magyarországon elismert nemzetiségek országgyűlési képviseletét biztosítani hivatott nemzetiségi listákat. Az új választójogi szabályok közül talán a nemzetiségi lista életre hívását érte eddig a legkevesebb kritika. A Magyarországon élő nemzetiségek körében azonban több kérdés is felmerült a nemzetiségi lista működőképességével összefüggésben - többek között a képviselet megvalósulásának nehézségei miatt.
Valóban megoldatlan volt-e a nemzetiségek országgyűlési képviselete? Megjelenhet-e egy egykamarás parlamentben a nemzetiségi alapon választott képviselő? Megoldást jelent-e a jelenlegi rendszer a korábbi problémákra? Milyen veszélyekkel jár az önálló nemzetiségi lista létrehozása? Létezik-e más út? Tanulmányomban ezekre a kérdésekre keresem a választ, a nemzetiségek parlamenti képviseletének vizsgálatán keresztül.
Fontosnak tartom azonban kiemelni, hogy jelen tanulmány keretei között nem kívánom értékelni a nemzetiségi képviselet szükségességének társadalmi megítélését, és a különböző politikai törekvéseket sem, ugyanis kizárólag annak vizsgálatára vállalkozom, hogy a nemzetiségek parlamenti képviselete milyen alkotmányjogi kérdéseket vet fel, és azokra milyen válaszok adhatóak.
A hatályos szabályozás (és az annak kapcsán felvetett kritikai észrevételek) vizsgálatát megelőzően fontos kitérni a nemzetiségek1 parlamenti képviseletének történelmi és nemzetközi összefüggéseire. A 17-18. században Európa szinte minden államában központi kérdésként jelentkezett a nemzetiségi probléma. Ez különösképpen igaz volt Magyarországra: az itt élő nemzetiségek ugyanis mindig befolyásoló tényezőként jelentek meg az ország történelmében.2 Ezért mindenekelőtt érdemes megvizsgálni a nemzetiségek parlamenti képviseletének alakulását.
Gyakori az a nézet, hogy azokban az államokban, amelyekben a társadalom homogén, a törvényhozások inkább egykamarások, míg ott, ahol a heterogénebb, vagyis a népesség nyelvi, vallási, etnikai vagy más törésvonalak mentén élesebben tagolt, a kétkamarás rendszer a megfelelőbb.3 A kétkamarás rendszer gyökerei az angol fejlődésben találhatóak,4 ahol a második kamarák elsősorban a népképviselet ellensúlyozása érdekében jöttek létre,5 céljuk pedig a kiváltságos rendek, illetve osztályok képviselete volt, amely a rendek megkülönböztetett helyzetére épült.6 A második világháború utáni tömegdemokráciákban aztán változott a felsőházi tagság jogcíme, ami már nem kiváltságokon alapult, hanem az alapvető társadalmi viszonyok megőrzésében érdekelt alkotóelemekből álló felsőház jellemezte.7 Ennek kapcsán fontos kiemelni, hogy a nemzetiségek parlamenti képviseletének biztosítása leggyakrabban az ún. korporatív alapon létrejövő második kamara (pl. foglalkozási ágak, tevékenységi formák, hivatás rendek szerint, ez jellemző ma is pl. Írországban) által valósult meg. Ezzel összhangban áll az is, hogy a második kamarát a területileg vagy lakosságszám alapján nagyobb országokban (pl. Olaszország) azért alakítják ki, hogy a sajátos (pl. kisebbségi) érdekeket minél jobban figyelembe tudják venni a döntés meghozatalakor.8 Magyarországon a rendszerváltást követően a kétkamarás törvényhozás kialakításának indoka elsősorban a kisebbségek képviseletével összefüggésben merült fel. Az 1994-1998 közötti parlamenti ciklusban pl. mind szakmai, mind politikai körökben felmerült a második kamara létrehozása iránti igény - elsősorban a kisebbségek képviseletére alkalmas fórumként.9 A kisebbségek (nemzetiségek) parlamenti képviseletének kérdése azonban már korábban is napirenden lévő kérdés volt. Ezt mutatja az előbb elfogadott majd rövid időn belül hatályon kívül is helyezett 1990. évi XVII. törvény, amely a kisebbségi képviselők Országgyűlés általi választását szabályozta, vagy épp az 1993-ban benyújtott (de a szavazáson elbukott) törvényjavaslat, amely a kisebbségek közvetlen (pártokkal konkuráló, listás) választására, valamint a külföldön élő magyar állampolgárok választójogára irányult. További javaslatként jelent meg az 1997-ben benyújtott, majd 1998 elején átdolgozott előterjesztés is, ami egy erősen vitatott megoldásként a választópolgárok többségére bízta volna, hogy melyik kisebbségeknek legyen képviselője az Országgyűlésben.10
Egyes (elsősorban közép- és kelet-) európai demokráciákban azonban nemcsak felmerült, hanem megvalósításra is került a nemzetiségek (kisebbségek) parlamenti képviselete (elsősorban, de nem kizárólag a kétkamarás rendszerekben). Spanyolország az állam regionális berendezkedése miatt, Ciprus pedig a görög-török nemzetiségi megosztottság miatt természetesen speciális megítélés alá esik, mégis fontos megjegyezni, hogy
- 56/57 -
Spanyolországban az autonóm közösségek minimum 1-1 szenátort küldhetnek a "Cortes" felsőházába, minden területükön élő 1 millió lakos után,11 Cipruson pedig a képviselőházi képviselők 70%-át csak a görög, 30%-át pedig csak a török közösségek választják, egy időpontban, de külön-külön (legalábbis a ciprusi alkotmány előírása szerint).12,13 Nem tekinthető klasszikus példának (Grönland és a Feröer-szigetek területi különállósága miatt) Dánia sem, mégis említést érdemel, hogy a dán Alkotmány szerint a grönlandi és a Feröer-szigeteken élő kisebbség két-két képviselőt választhat a Folketingbe.14 Lengyelországban a nemzeti kisebbségek részére az országos lista állításánál biztosítanak kedvezményt. Amennyiben ugyanis egy nemzeti kisebbség legalább öt területi választókerületben területi listát indít, jogosulttá válik az országos lista állítására is.15 Szlovéniában a képviselőház 88 képviselőjét általános szabályok szerint választják meg, két képviselőt azonban az olasz és a magyar közösségek választanak, erre a célra létrehozott különleges választási körzetekben. A nemzeti kisebbségek képviselőit preferenciális szavazatok alapján választják, kisebbségi jelöltet pedig csak az olasz vagy a magyar közösség legalább 30 tagja állíthat.16 Fontos azonban megjegyezni azt is, hogy az olasz és magyar nemzetiségű választópolgárok nemcsak a nemzetiségük szerinti képviselőre, hanem a pártlistákra is szavazhatnak.17 Horvátországban az albán, bosnyák, macedón, montenegrói, szlovén, valamint a cseh, szlovák, szerb, olasz és magyar nemzetiségek számára minimális szavazatszámhoz kötötten lett meghatározva a nemzetiségi kvóta megszerzése.18 Romániában kedvezményes szabályok alapján szerezhetnek egy-egy képviselőházi mandátumot azok a nemzeti kisebbségek, amelyek a választásokon az általános szabályok szerint nem jutottak legalább egy képviselői helyhez,19 de elérték az egy képviselő megválasztásához szükséges szavazatszám 5%-át.20 Szerbiában az Alkotmány 100. § (2) bekezdése szerint a parlamentben biztosított a nemek és a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek egyenjogúsága és képviselete is. A választási eljárási törvény 81. § (2) bekezdése szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek pártjai vagy pártkoalíciói akkor is jogosultak mandátumhoz jutni, ha nem érték el az 5%-os választási küszöböt.21 Bosznia-Hercegovinában pedig a három államalkotó nép (szerb, horvát és bosnyák) szerepe jelentősen megnyilvánul a választott szervek összetételében (általában 1/3-os arányszámmal), illetve a választásában, mivel az egyik alkotmányozó néphez tartozó személy csak a saját etnikumából választhat tisztségviselőket, kizárva ezzel a más etnikumhoz tartozókat (pl. zsidó, roma).22
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
