A magyar Alkotmányról sokat beszélünk és sokat gondolkodunk, időről időre megpróbáljuk alkalmazni is, megszidjuk és szégyenkezünk származása miatt (és ilyenkor mindig hozzátesszük, ez az 1949-es Alkotmány nem az az 1949-es Alkotmány…), de nehezen tudnánk megmondani, hogy pontosan mit is tartalmaz. Nos, ha elolvassuk Tóth Gábor Attila könyvét, közelebb kerülhetünk a válaszhoz.
A szerző a modern, liberális, alkotmányos demokrácia kritériumai alapján végzi vizsgálódásait - és mivel objektivitásra törekszik, ezúttal e jelzők sem az ájult tisztelet tárgyaivá, sem szitokszavakká nem válhatnak, megmaradnak annak, aminek lenniük kell: a közösségi együttélés jelen tudásunk szerint legalkalmasabb, legigazságosabb kereteinek.
Az Alkotmány csak egy kiindulópontot ad nekünk és a problémák egy térképét, a válaszok megkeresésére mindig a szövegen túli segédeszközöket kell felhasználni. Bárki állítsa is az ellenkezőjét, azt, hogy mi alkotmányos és mi nem, az esetek kisebb részében tudjuk kiolvasni magából a szövegből. Egy alaptörvény szükségszerűen lakonikus, és nem bocsátkozik hosszadalmas fejtegetésekbe (ahogyan Bonaparte Napóleon fogalmazott: "egy alkotmány legyen rövid és homályos"). Világos, hogy ennek következtében valakinek ki kell bontania a tömör rendelkezések értelmét, a szikár szavak mögötti alkalmazható tartalmat. Az is egyértelmű, hogy mindenkinek jogában áll elvégezni ezt az értelmező feladatot, bírónak, más jogalkalmazónak, jogalkotónak, és minden állampolgárnak, aki Alkotmány rögzítette jogaival élni kíván. Azzal is kevesen vitatkoznának, hogy a szöveg értelmezésére leginkább képes szerv az, amelyet kifejezetten erre a célra hoztak létre, tehát az Alkotmánybíróság. A testület feladata, hogy az alkotmányos rendelkezések tartalmának kibontása révén őrködjön az államszervezet és a jogrend stabilitása felett, és szükség esetén megkísérelje megvédeni a szövegben tükröződő demokratikus alapértékeket. De akárki akármit mond, mégis csak van valami eredendő antidemokratikus íze annak, hogy egy 11 fős, a parlament által kijelölt, tehát nem közvetlenül választott testület döntsön alapvető kérdésekről, és írja felül adott esetben a népképviseleti szerv jogalkotói döntését.
Ismerve az elmúlt két évtized magyar politikatörténetét, ezen aggályon felülemelkedve, örülnünk kell annak, hogy van alkotmánybíróságunk. Mégis, sokszor felmerül a kétely, vajon helyes-e, ha a testület egyetlen rövidke mondatból több száz oldalnyi fejtegetést vezet le, amely végén olykor meglehetősen nehéz megtalálni a kapcsolódást az alkotmányi tartalom és az értelmezés végkövetkeztetése között. A bírói aktivizmus kérdésével állunk e ponton szemben, amely rögtön a kötet elején terítékre kerül (15-24. o.). Az in medias res kezdést követően tehát a szerző nem vádolható a kényes kérdések megkerülésével.
Bizonyos mértékű aktivizmus elengedhetetlen, mert enélkül nem tudnánk megfejteni, pontosan mit jelent például az a mondat, hogy "mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra". De hogy az aktivizmus mely mértéke az üdvözítő, és mikor lenne szükség önmérsékletre, azt precízen nem határozhatjuk meg. Ezzel a felütéssel lát neki a kötet vállalt feladatának, hogy közelebb vezesse olvasóját az Alkotmány szövegének értelméhez.
Egy helyütt a szerző azt írja: az Alkotmány "beszél" (282. o.), az olvasó pedig megállapíthatja, hogy máskor meg kifejezetten néma, de minimum szűkszavú. Szóra kell tehát bírni. A szerző részletesen elemzi az egyes alkotmányértelmezés egyes módszereit, bemutatva, mikor melyiket alkalmazta a magyar alkotmánybírósági gyakorlat. Megismerkedünk a textualista (szöveghez kötött), a dogmatista (fogalomelemző), originalista (eredetkutató), tradicionalista (hagyományos) értelmezési módszerrel, a sajátos megoldásként bevezetett, az alsóbb szintű törvények értelmét az Alkotmányt magyarázó autoritásként értékelő, valamint az egyéb, a normaszövegen túli mércéket alkalmazó módszerekkel (50-110. o.). Két következtetés adódik e fejezet zárultával: önmagában egyik módszer sem alkalmas arra, hogy megfejtsük a szöveg jelentését, viszont bármelyiket előszeretettel alkalmazta a testület, ha úgy vélte, általa megfelelően alá tudja támasztani a kívánt eredményt.
Hasonló volt a szerepe a határozatok előkészítésében és indokolásában időnként megjelenő jogösszehasonlító vizsgálatnak (270-281. o.): a strasbourgi gyakorlat, a német vagy éppen Egyesült államokbeli felsőbírósági döntések legtöbbször azonban nem a helyes megoldás megtalálását, hanem az érvelés tekintélyének növelését szolgálták. Mind az értelmezési módszer kiválasztása, mind a komparatív megközelítés a gombhoz varrott kabát tipikus esete: a szerző könyvéből olykor át-átsejlik a felismerés, bizony az érvelés inkább csak a már megtalált megoldás "megtámasztására" szolgált.
Mi a kiút ebből a csapdából? A szerző gondolata szerint ehhez a szöveg egy mindenki számára elfogadható, morális megalapozottságú értelmezése a leginkább célravezető eszköz. Ehhez előbb meg kell találni az olyan alapvető alkotmányos értékeket, amelyek átszövik az Alkotmány teljes rendszerét, amelyeknek szinte minden egyes rendelkezésben és azok értelmezésében is tükröződniük kell. Ezek az alapértékek együtt, egyszerre jelennek meg a kibontott értelmű szövegben is, de akár feszültségben is állhatnak egymással, amelynek feloldása a legnehezebb alkotmányjogi feladatok közé tartozik.
A szerző meghatározása szerint - az Alkotmánybíróság két évtizedének gyakorlata alapján - ilyen alapérték az emberi méltóság, a jogállamiság, a demokrácia, a népszuverenitás és a jogalkotás tisztessége (113-185. o.). A fejezet végére szépen lassan kirajzolódik az Alkotmány "értékrendje", amelynek létezését Sólyom László a korai döntésekben még tagadta - feltehetően azért, mert így akarta elejét venni annak a vádnak, hogy a testület moralizál, és saját erkölcsi értékrendjét kívánja rákényszeríteni a társadalomra. De az AB már Sólyom ideje alatt is olykor közvetlenül hivatkozott az alaptörvény értékrendjére, és későbbi visszatekintéseiben a nagytekintélyű elnök maga is elismeri a törvényszövegből konkrétan nem kitűnő, de mégis felismert és létező alkotmányos értékrendszer létét (190-193. o.). Elvégre is a demokratikus alapértékek tisztelete és az alkotmányos erkölcs origóként való meghatározása a szerző szerint is a leginkább járható alkotmányértelmezési út.
A kötet egyértelműen elutasítja, hogy valamiféle vélelmezett vagy esetleg valóban létező "közerkölcsre" hivatkozva értelmezzük az Alkotmányt (245-255. o.); az erkölcs kifejezés itt csakis az alkotmányjogi értelemben vett ("politikai") moralitást, azaz a fent meghatározott alapértékek megfelelő alkalmazását jelentheti. Nyilván áll ez a tétel az "igazság" jogilag megfoghatatlan tételére is; az Alkotmány nem döntheti el, egy alkotmányjogi vitában objektív értelemben kinek van igaza, még azt sem mondhatja meg, létezik-e egyáltalán az egyes kérdésekben objektív igazság. Mégis, az alkotmányértelmezés akkor sikeres, ha a végén úgy érezzük, "igazságos" eredmény született. Egy apró utalás - Thomas Nagel bon mot-jának felidézése - formájában legalábbis ezt olvastam ki a kötetből (255. o.). A szerző e ponton időnként némileg kárhoztatja az alapjog-korlátozásra hajlamos közfelfogást és a társadalmi hagyományokat, de a teljes igazsághoz e kérdés tekintetében megítélésem szerint az is hozzátartozik, hogy (1) az alkotmányos jogrend fejlesztését nem lehet a társadalom ellenében véghezvinni, még akkor sem, ha ez természetesen nem lehet többségi szavazás kérdése, (2) a közös hagyományból számos, az alapjogok terjedelmét érintő pozitív következmény is származik, tehát a hagyomány nem feltétlenül azonos a korszerűtlenséggel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
